Egy kalapács. Igen, csak ez az egy hasonlat van
arra, ami most a fejemben tombol. Eléggé bevertem a fejemet ahhoz, hogy másnap
reggelre úgy fájjon, hogy majd bereped. Kómásan, fejemet fogva ülök fel az
ágyban. Az erkélyajtó tárva-nyitva engedi be a szelet, meglengetve a
függönyöket. A korlátnál Naruto támaszkodik; nézi a felkelő napfelkeltét. Az
emlékek, amiket álmomban láttam, még mindig elevenen élnek bennem. Lassan
felkelek; enyhül a kezdetleges fejfájás. Megtámaszkodom az éjjeliszekrényben,
majd óvatosan az étkezőasztal felé veszem az irányt. Az akta ott hever rajta.
Kutakodni kezdek az iratok között, és csakhamar megtalálom azt a padlizsán lila
hajú lányt, akit láttam. Ahogy sejtettem.
A lány neve Hyuuga Hinata, és ő volt Naruto
barátnője. Ő vallott ellene a tárgyaláson, amikor is kihallgatták és elítélték
Narutót. A másik lány, akit Naruto nővérének gondolok, csakugyan az, akinek
gondolom. A lányt Uzumaki Aikának hívják, és most tizenkilenc éves. Magas
szintű jouninná nyilvánították az esetet követően egy héttel. S van képe ilyen
szépen vigyorogni a képen, amit a kartonlapjára készítettek.
„Uzumaki Aika. Tizenkilenc éves, kiváló
jounin, magas értelmi hányadossal, kiváló akadémiai és küldetési eredményekkel.
A csapatmunkája kiváló, akárcsak chakra és fegyverhasználati képessége. A
kilencven százaléknál nincs alacsonyabb mérési adata.”
Tökéletes shinobi, mi? Ahogy látom az irathoz
csatolt képet, nem látok tökéletes shinobit, csak egy lányt, aki tökélyre
fejlesztette a fizikai képességeit, de nem képes igazán érezni. Semmire sem lesz
képes a jövőben, legfőképpen arra nem, hogy az apja helyébe lépjen. Hiszen ki
mást nevezne ki a konohai bizottság Hokagénak, mint egy ilyen „okos és
jellemében tökéletes” lányt? Narutóra nézek; még mindig a tájat nézi, s
gondolom, a tegnapi kijelentésem jár a fejében. Mellé sántikálok, igaz, még
bizonytalan lábon.
Látom rajta az elszántságot, hogy még jobban
teljesítsen a mai nap. Micsoda tekintet, micsoda vakmerőség. De amit ma tanítok
neki, ahhoz több kell, mint egy határozott arc vagy egy elszánt tekintet. A
mágia sosem volt és soha nem is lesz a gyerekjátékok közé sorolható dolog. Rám
siklik pillantása.
-
Jó reggelt, Freya!
Hogy érzed magadat?
-
Köszönöm a kérdést,
viszonylag jól. – Sajnos van egy olyan szokásom, hogy nem tudok hazudni. Amint
kimondom, a szavakat, megingok a lábamon, és a korlátba kell kapaszkodnom,
nehogy megismerkedjek közelebbről a padlóm szövésével. Még mindig lüktet a
fejem, mintha az összes ér, ami a testemben fut, összegyűlt volna a fejemben,
és most ki akarna onnan törni. Naruto még időben elkap, még mielőtt a
túlvilágot akarnám boldogítani a halálommal, és igyekszik engem visszaterelni
az ágyamhoz, több-kevesebb sikerrel.
Már majdnem az
ágyamnál vagyok, amikor a legrosszabb pillanatban a lábaim bemondják az
unalmast, és nem hajlandók tovább menni. Naruto kap el a hónomnál fogva, még
mielőtt lefejelem az éjjeliszekrény élét. Rettenetesen szédülök. Mögöttem
motyog valami olyasmit, hogy egy darabig ne keljek fel, mert tegnap este egy
kisebb agyrázkódást kaphattam. Kicsúszok a kezei közül, a puha ágyon érek földet.
Ismét a karjaiba kap, és visszafektet a helyemre. Gyengéden simogatni kezdi a
homlokomat, a hajamat.
-
N-Naruto!
-
Tessék, Freya? –
Csintalan mosolyra húzom a számat, és közelebb húzom magamhoz.
-
Nem lesz edzés, ha
csak ilyen módon elfektetsz az ágyon. – Hát, ha a cékla vörös, akkor Naruto
képe nem tudom, mi lett ebben a pillanatban.
Az, hogy vízszintesbe helyezett, egyből
elfújta a fájdalmat, mintha ott sem lett volna. Úgy tűnik, hogy a vér, ami a
fejembe áramlik, vissza nem éppen a legjobb, ha állok, ráadásul a fülemben lévő
egyensúlyi idegek valószínűleg nem tolerálták az esti esésemet. Jaj, jaj. Így
nem sok kardforgatási technikát tudok megtanítani Narutónak. Hát, nincs nagy
választék a lehetőségek listájában.
A károgó holló, amely
Solemb nagyi tornyából figyeli a lehetséges konohai ANBU-kat, visszhangoztatja
hangját a Vörös vár terrakotta falain. A nap már felkelt, de aranyló
ragyogását, mint mindig, borús felhők ölelik körbe, mintha csak egy anya akarná
maga köré gyűjteni gyermekeit. Mellettem Naruto gubbaszt, mint egy zsák
krumpli, s egy pillanatra sem téveszt szem elől. Szemeim előtt felrévednek a
tegnap estei álom képei. A megtört gyermek, aki a végsőkig kitart egy olyan
világban, ahol nem becsülik, lenézik és kitaszítják a sorok közül, csak mert
fekete a bundája, nem pedig fehér. Mellettem ölbe tett kézzel bámul kifelé a
fejéből; biztosan fáradt. Feje a falat támasztja, szemei lassan járkálnak
fel-le. Kicsit pirulva a szégyentől, de rá kell kérdeznem.
-
Naruto. – A hátamon
feküdve a fal felé fordítom a fejemet, nehogy meglássa, mennyire kínosan érzem
magamat.
-
Hm? Tessék?
-
Az éjjel… nos… nagyon
nem bírtam magammal? – Ég az arcom, szabályosan ég. Szinte látom magam előtt,
ahogy elborzad az arca, ahogy visszaemlékezik az éjszakára. Vajon mi az ördögöt
csinálhattam? Lássuk csak, ha az ember kisebb agyrázkódáson megy át,
lehetséges, hogy olyan legyen, mint aki beszed valamilyen erősebb nyugtatót és
megtébolyul, mint valami részeg ember? Ha igen, akkor gáz van. Ugyanis ha jó a
memóriám, Rejtett Holdban a legjobb barátnőm, Linda apja volt ilyen. Igaz, ő a
nyugtatós verziót csinálta végig, de nem volt szép látvány.
Járkált összevissza,
hetet-havat összehordott a családjának, ráadásul így fogant meg az egyik
gyerekük is. Legalábbis Linda így mesélte, bár én nem tudom nagyon
összeilleszteni a kisöccse születését a részegségi időponttal. De mindegy, jelen
pillanatban nem ez a lényeg. Hanem az, hogy mit csináltam én az éjszaka leple
alatt. Nos, találgassunk egy kicsit. Nem beszélhettem félre, mert akkor Naruto
biztos feltett volna egy-két kérdést, vagy nem rágódna annyit a tegnapi
kijelentésemen, miszerint ha így haladunk tanulás ügyben, hamar eltűnhetünk
innen.
Lássuk csak. Vegyünk
néhány filmes effektet. Lehet, hogy olyan voltam, mint egy részeg, csak nem
dumáltam annyit. De a részegek… ne… végül is. Végignézek magamon, és kis híján
sikoltok egyet. Nem az a ruhám van rajtam, ami tegnap. Pedig én nem emlékszem
arra, hogy fürödtem, vagy pizsamát húztam volna. Olyannyira éghet az arcom a
kínosság mértékétől, hogy szerintem Naruto perceken belül hozhatja a poroltót.
Ezek szerint ez egy lehetséges tétel, miszerint… miszerint… lefeküdtem vele.
Jaj, ne. Most lehet,
hogy teherbe estem. Apa és anya ki fognak nyírni, és utána búcsút mondhatok a…
egy pillanat. Ha lefeküdtem volna vele, akkor nem lenne rajtam még pizsama
sem. Meztelennek kellene lennem és Narutónak
is. Oké, vész elhárítva, pánik a kalitkájában. Már a frász jött rám, hogy
esetleg… terhes legyek. Bár tőle szívesen lennék, de nem ebben a pillanatban. Kíváncsi
vagyok, milyen, ha… elég, ne álmodozz tizennyolcas karika felett. Lényeg a
lényeg, nem vagyok szűztelen. Rendben van. De akkor mi az anyám történhetett
tegnap éjjel, hogy Naruto majd elalszik mellettem?
-
Nos – rávillantom a
tekintetemet, mintha csak egy sértést kezdett volna el, nem pedig egy
kommunikációt –, igazából te nem csináltál semmit. – Mi?! Uh, oké. Gördülnek a
kövek a szívemről. – De… az a helyzet, hogy nem emiatt vagyok fáradt.
-
Hanem?
-
Mert egész éjjel azt
figyeltem, nem jön-e egy ANBU tag. – Oh, itt van a csont elásva. Úgy tűnik, neki
is szemet szúrt az ANBU jelenléte. Úgy tűnik, bármennyire is próbálnak
észrevétlenek maradni, mindig sikerül valakinek meglátnia őket. Először a
nagyi, most meg Naruto. Konoha egy kicsit jobban is figyelhetne a kiképzésükre.
– Féltem, hogy míg te eszméletlenül fekszel, kihasználják az alkalmat, és
megtámadnak. – Zavaromban pirultan – komolyan mondom, ma még nem is csináltam
mást, csak pirultam –, lesütöm a szememet. Tényleg hihetetlen, mire nem képes,
csak azért, mert én nem vagyok magamnál. Tényleg komolyan gondolja ezt a testőr
dolgot.
-
Köszönöm, Naruto.
-
Ööö… nincs mit, ez
magától értetődő. – Elfordítja a fejét, de így érzem, hogy kicsit zavarba
hoztam a kijelentésemmel. Nagyon kedves és segítőkész.
Pár napja még azt sem
gondoltam volna, hogy egy klán testvéremmel fogok valaha is beszélni, erre
tessék. Most itt ül mellettem, és zavartan nézi a pipere asztalomon lévő
holmikat. Klán testvéreimet általában a vörös haj, mély tengerkék szemek és márvány
fehér bőr jellemzi. De ő teljesen más. Szőke haj, égkék – jóval sötétebb –
szemek, napbarnított bőr és azok az angyali róka vágások, amiktől nem tudok
elszakadni.
Ám hirtelen
elszomorodok. Eszembe jut a szelence. A fekete, ólommal borított szelence,
melynek oldalát négy kutyafej díszíti. Belül a vér mocska valószínűleg
világegyetemként áramlik benne, mintha csak egyetlen különálló világként akarna
mozogni a semmiben. Ezrek élete és vére kering benne. Narutót ettől a rémségtől
csak ideiglenesen tudtam megvédeni ezzel a jobb kéz dologgal. Nem tudom, meddig
lehet ezt elhitettetni apámmal és a Yondaimével. De nem akarom, hogy neki baja
essen. Ez az egész dolog, a tervem, a kiképzés, mind csak az álca és védelem
része. Ha csak magam mellett tartanám, mint valami ügyefogyott szolgát, előbb
vagy utóbb apám kezére kerülne. Így viszont, hogy a jobb kezem, a testőröm és a
pecsétem is rajta van, apám kezétől mentes. Ám… ám ott van Naruto apja. Ő
bármikor bele tud köpni a levesembe, főleg ha sokat időzünk még itt. De terveim
szerint nem maradunk, csupán egy hétig. Túl veszélyes egy olyan helyen
tanítani, ahol figyelő szemek száma meghaladja a kettőt.
Erőt kell magamon
vennem, különben nem jutunk egyről a kettőre. Alkarra támaszkodom, és
akármennyire sajog is a fejem, felülök. Rögvest megszédülök, és érzem a hátamon
Naruto támogató kezét. Szememre tapasztom a kezemet, a jobbal pedig ridegen
ellököm Naruto kezét a hátamról. Minden nehéz és fájdalmas gondolatomat
összeszedem bátorításként, hogy talpra tudjak állni. Amikor egy orkkal vívtam
meg a Grand szakadéknál, a fél oldalamat csaknem otthagytam. Hónapokig voltam
kórházban, és mindez idő tájt majd belebolondultam a fájdalomba, amin még a
fájdalomcsillapító se segített. Úgyhogy szedd össze magadat, Kozumaki Freya. Te
vagy Rejtett Hold Ezüst Hercegnője. Ne okozz csalódást. Nehezen, de talpra
verekedem magamat. Kócos hajam a szemembe lóg, de túlzottan nem érdekel.
-
Freya…
-
Jól figyelj arra,
amit most mondani fogok neked, Naruto. – Hangomat szándékosan veszem halkabbra,
kimértebbre. A pecsét megdöbbenést, de határozott engedelmességet közvetít
felém. – Téged nem csak fogolynak hoztak ide. Van benned valami, jobban mondva
valaki, akinek az ereje megváltoztathat mindent. Ezért – feléje fordulok, s
azokba a szemekbe nézek, melyek kisfiús baba szüzességét szándékozzák elvenni –
az egyik legalapvetőbb szabály, hogy sose add fel. Magad mögött kell mindent
hagynod. A régi énedet is. Meg kell tanulnod, hogy mellettem nincs helye
nyálaskodásnak, de legfőképpen nem a gyengeségnek. Lehet az ember gyengéd, de
ez nem egyenlő azzal, hogy egy nyúlszívű ember. Kösd fel a gatyádat, mert nem
lesz egy egyszerű menet.
Hosszú percekig csak
nézünk egymás szemébe. Valószínűleg azon töri az agyát, hogy ezt most
elmerázkódásom következtében vagy teljesen őszintén mondtam-e. Elfordítja a
tekintetét az enyémtől, mellkasán összefonja karjait. Maga elé mered, mintha
csak egy élet-halál harcot kellene megvívnia egy pillanat alatt. Szinte hallom,
ahogyan az agyában kattognak a fogaskerekek, megoldást keresve, a helyes döntés
megfelelő válaszát kutatva. Egyetlen határozott mozdulattal felkel; még mindig
maga elé mered. Hirtelen villantja rám a szemeit, amikből egyáltalán nem tudom
kiolvasni, hogy mit sugároznak felém.
-
Más szóval azt kéred
tőlem, hogy végre nőjek fel a feladatokhoz, amiket rám szándékozol bízni. Nem
lehetek örökké az a nyámnyila konohai shinobi, akit mindig alázott a nővére,
csak mert genin tizenhat éves létére. Megértettem. Nem leszek többet az a
szelíd és naiv ember, aki voltam. De ezen felül meglep, hogy tudsz… nos… - Hasára
teszi a kezét, mintha csak ott rejtette volna el a legendás kincset, amit valamelyik
neves kalóz tűntetett el.
-
Rejtsd el a szavakat,
melyek ebben a szobában hangzanak. – Kezem fényleni kezd, és egy rövid,
vékonyka kis csík, mely szebben izzik bármelyik csillag fényénél, körbe járja a
szobát. Mindent egy pillanatra fehér izzás jár át, majd elül a fény, és ismét
az eredeti színében pompázik minden. Naruto egy pillanatra nem ért semmit, ám
mikor rám néz, eszébe jutnak szavaim. Nyugalmat erőltet az arcára, mintha csak
megfenyítettem volna, mert nem a jó helyre rakta a piszkos zokniját.
-
Ez mi volt?
-
Mágia. Most már
nyugodtan beszélgethetünk, senki nem fogja hallani őket. – Az asztalhoz
sétálok, és a kancsóból egy pohár teát töltök magamnak. A szédülésem enyhül, de
még mindig kettős látásom van. – Többek között ez az egyik dolog, amit meg
akarok neked tanítani. Persze ehhez idő kell és szabadság. De tudod, egy
szerencsénk van. Mind a kettőből van bőven. Először néhány alapszót, kifejezést
mutatok neked, de sajnos nem fogod megúszni a könyvek áttanulmányozását és
olvasását. Sok mindent csak a könyvek tudnak adni. Egyszerűekkel kezdünk, úgy
haladunk egyre följebb a létrán. A kardozásban kevés újat kell mutatnom neked,
de az íjászkodást, a lovaglást és még sok mást a rajtkockáról kell kezdenünk.
Hajlandó vagy rá, hogy kövess a végsőkig? –Ismét ránézek, és már kristálytisztán
ki tudom olvasni a tekintetéből, hogy hajlandó akár a végsőkig is eljönni
velem. Helyes.
Kezdetnek a pecsétje
felmérésével kezdem. Hanyatt fekszik az ágyon, én pedig láthatóvá teszem a
pecsétjét. Nagyon erős pecséttel zárták belé a démont. De mindent kizárólag
Uzumaki pecsételő módszer van a dologban. A pecsét közepén az örvény és az azt
körülvevő motívumok arra engednek következtetni, hogy aki végezte, biztos akart
lenni a dolgában, mikor lezárta. Naruto elmondja, hogy mikor megszületett,
akkor zárták belé. Még alig volt néhány órás, amikor az apja egyik embere, aki
nagyon is jártas volt a pecsételésben, belé zárta.
Az anyja is tároló
lett volna, mikor kislány volt, de az akkori egészségi állapota nem tette
lehetővé, hogy Jinchuurikivé váljon. A nővére pedig egyenesen elutasította,
hogy belőle egy ilyen szörnyeteget csináljanak. Így mikor elszabadult a
szörnyeteg, belé zárták el. Ez még számomra is megmagyarázhatatlan. Ha a vének
tanácsa úgy látja, hogy a jelölt személy alkalmas a démon tárolására, miért
hunynak szemet, ha az illető csak úgy visszautasítja. Ebben biztos, hogy a
Hokage keze van benne.
Az egész ügy zavaros,
akárcsak mikor a macska kezébe kerül a gombolyag. A szálak összekuszálódnak, és
nehéz őket megfejteni. Ehhez jobban ismernem kéne a körülményeket, az ítélet
pontos megfogalmazását, személyek leírását, a pontos időpontokat, de
legfőképpen egy alanyra lenne szükségem. Erre Konoha méhkirálynője lenne a
legmegfelelőbb.
-
Naruto, ki Konoha
legbefolyásosabb lánya és fiúja?
-
Öhm… nos… lássuk
csak. A legbefolyásosabb lány és fiú… - érzem a pecsét szomorú pulzálását,
azonban az arcán nem látok ilyen jeleket –, Hyuuga Hinata és Hyuuga Neji. Ők
ketten a legbefolyásosabb klán tagjai, így nekik van a legnagyobb hatalmuk
közvetlenül a Hokage után.
Hm… szóval az a tervlehetőség,
miszerint a legbefolyásosabbakból húzzuk ki, ugrott. Naruto nem lenne hajlandó
újból flörtölni Hinatával, így viszont én sem tudnám ezt a Neji gyereket
lefoglalni. Más megoldást kell keresnem, hogy kihúzzam a szükséges infókat az
emberekből. Narutóból nem húzhatok ki sokat, hacsak nem csalom körbe. Az
viszont hosszadalmasabb, mintha csak simán elmondanák, amit akarok. Nem lesz
egyszerű, de el fogom érni a céljaimat. Először is Narutót meg kell, tanítsam
az alapokra, alig egy hét alatt. Másodszorra el kell vinnem innen, nehogy
szelencekaja legyen belőle. Ez csak egy ideiglenes megoldás, hiszen a végtelenségig
nem tudom megvédeni Narutót a szelencétől.
A harmadik dolog
viszont egy nehézkesebb dolog. Az infókat be kell szereznünk valahol, és erre a
legalkalmasabb, ha utazgatni kezdünk az országok között. Mivel egy kis szigeten
vagyunk, ezért a hajóút legalább egy hetet vesz igénybe. És akkor is csak a
mediterrán szigetországok egyikének szélén érünk partot. A hátas nem gond, de a
lovaglás már igen. Tudtommal a konohai ninják a saját két lábukon teszik meg a
kilométereket, hátast egyáltalán nem használnak, kivéve, ha nagy rakománnyal kell
a falvak között járkálniuk.
A mágiát kardozás
közben is le tudom neki diktálni, az íjazás pedig egy olyan dolog, amit az
ember öt-hat óra alatt – mármint tanóra alatt – képes olyan szintre
fejleszteni, hogy a hibázás kevés esély felé hajlik. Idő bőven áll
rendelkezésünkre gyakorlás és tanulás szempontjából, ám az ügy, ami Narutót
érinti… nos… azt kell, hogy mondjam rá, alig van egy évünk, hogy kiderítsük, ki
volt az igazi tettes. De van egy olyan érzésem, sőt biztos vagyok benne, hogy
az elkövetőnek köze van a szelencéhez, a Yondaiméhez és apámhoz. Nem kizárt
annak a lehetősége sem, hogy kettejük közül volt valamelyik, aki beledobta
Narutót a mélyvízbe.
Jack is lehetséges
elkövető lenne, de biztos alibije van. Ő nem apám parancsára verte meg Narutót,
hanem puszta bosszúból. Még ha tudna is a szelencéről, akkor is megverte volna,
ha apám megfegyelmezi őt. A saját feje után megy, és már egy ellentervet is
kieszelt volna, amivel Narutót örökre eltávolíthatja, még akkor is, ha túléli a
szertartást. Nem kizárt az sem, hogy valaki Konohából irányította a szálakat,
ami alapján a Yondaime kieszelt egy tervet, és magára öltötte a gonosz apa szerepet.
Ezzel megerősítve Narutót és elindítva a tervei lavináját. Talán ezért mondta
tegnap este, hogy „miért kellett neked beleütnöd az orrodat a tervembe?”. Ez
megmagyarázna mindent, ami eddig történt, de ez csak egy feltételezés.
-
Varázslat, halld
szavam, tűnj el most azonnal. – Újból felfénylik a szoba, és a varázslat
csillogva eltűnik a szemünk elől. Mélyen beszívom a levegőt, majd hosszan
kifújom. Nehéz fába vágtam a fejszémet, nem biztos, hogy át tudom vágni, de van
egy olyan érzésem, hogy nem lesz egyszerű helyzetünk. – Naruto!
-
Tessék! – Sebtében
felül, és tettre készen figyel rám, amint mellette térdelek az ágyon.
-
Hol van a Yondaime? –
Arca egy pillanat alatt eltorzul, látszik rajta – én még érzem is –, hogy
haragszik az apjára. Nem is csodálom.
-
A Yondaime a
szobájában van, a fel… Kushina-sannal. Az állapota stabil, mindenre emlékszik a
tegnapival kapcsolatban.
-
Értem, akkor egy kis
látogatást teszünk nála. – Narutónak ideje sem marad, hogy vitába szálljon az
ötletemmel, mert varázslattal rendbe hozom magamat (ruha, haj stb.), és gyors
léptekkel, Naruto lépteit magam után vonzva, a Yondaime lakosztálya felé veszem
az irányt.
A kopott padló visszhangozza fekete lovaglócsizmám
kopogó lépteit. A személyzet nem tud mit tenni, félreáll, ahogyan végigfutok a
folyosókon. Utánam Naruto a maga ujjatlan fehér trikójában, fekete
bőrdzsekijében és fekete farmerjában csak úgy suhog fekete zorijában. Kész
csoda, hogy nem hord szegecses nyakörvet és karkötőt motoros kesztyűvel. De ő
tudja, én nem ellenzem, csak legyen olyan kedves és edzéskor levegye a nem
szükséges holmikat.
A Yondaime ajtaja
előtt két jounin áll vigyázzállásban. Mind a kettőjüket felismerem a vallomásos
igazolványok alapján. Az egyik Haruno Sakura, a másik Uchiha Sasuke. Mind a
ketten csapattársai voltak Narutónak. Gondolom, egy kis kínzásnak tartogatta a
fia számára, ám ez füstbe ment ötlet lett. Naruto figyelemre sem méltatja őket,
mindaddig, ameddig az Uchiha megálljt nem parancsol. Azok az ébenfekete fürtök
és szemek gyémántként csillognak felém. Az érzelmek álcázása igen jól megy a
konohaiaknak, ha ennyire át tudják verni az emberek érzékeit. Olyan, mintha azt
akarná mondani: „Egy pillanat, kisasszony, csak ne olyan hevesen.” Negédes
pillantás ez, egy csali, hogy bemehetek.
-
Sajnálom, hölgyem, de
nem mehet be. – A rózsaszín hajú csaj szólal meg. Ez a kamaszos, vékony női
hang nagyon is passzol a rózsaszín fürtökhöz és a zöld szemekhez. A lány
tisztára úgy néz ki, mintha csak egy modellügynökség heti címlapjáról szedték
volna a képét, és nem egy ninja faluból érkezett volna. Mögöttem Naruto
sziklaszilárdsággal áll, tekintete a kétszárnyú ajtó mély barna színén időzik.
-
Azt ajánlom, ne
tartóztassátok fel, Freyát. Ha mégis húzni akarjátok a drága időt… – Öklei
ropognak a hátam mögött, jelezvén, hogy nem fél támadni. Elindulok előre, mire
az Uchiha telibe találja a mellkasomat, ezzel a melleimet is.
-
Sajnálom, de… - Ideje
sincs befejezni a mondatot, mikor Naruto mellém ugrik. Erősen megszorítja
Sasuke csuklóját. A csontok szinte ropognak a keze alatt, mi alatt a fiú jobb
kezét a falhoz csapja. A fekete hajú srác arca eltorzul a fájdalomtól.
-
Ne… - kezdené el, de
Naruto jéghideg tekintete beléfagyasztja a szót. A rózsaszín arcán megdöbbenés
és rémület árad szét. Óvatosan visszahátrál, kezeit a háta mögé rejti. Már-már
egy meghunyászkodó kutyára hasonlít a testtartása, mikor Naruto felemeli a
fejét, kihangsúlyozva, hogy most ő a falka vezetője.
-
Azt akartad mondani,
hogy bemehet, ugye? – kérdi Naruto, mire Sakura hevesen bólogat.
-
Naruto! Te maradj
idekint – utasítom –, és gondoskodj róla, hogy az apám vagy bárki más ne
zavarja meg a beszélgetésemet a Yondaiméval. – Elengedi az Uchiha csuklóját,
mire az kétségbeesetten mellkasához szorítja a fájdalmas testrészt. Naruto
engedelmesen szembeáll az ajtóval, kis terpeszbe helyezkedik, kezeit
hátrakulcsolja. Meredten néz előre, s még egy huncut féloldalas mosolyt is
megenged magának. – Ha lehet, légy jó fiú, és ne ölj meg senkit. Csontot
törhetsz, de ha lehet, csendben, még fáj a fejem. – Csintalan mosolyra húzom a számat.
Már nem is fáj a fejem.
-
Értettem. – Arca
ördögi kifejezést ölt, de látszik rajta, hogy tudja, egy ilyen jellem kell a
megfékezéshez. Kopogás nélkül tárom fel az ajtókat, és jó hangosan becsapom
magam után.
A Yondaime szobája
igen takaros. Egy baldachinos ágy bordó ágyneművel, mozaikos csempével kirakott
padló, rajta rengeteg drága szőnyeg. A barnás árnyalatú falakon rengeteg kép,
az íróasztal mellett egy térkép lóg a falon. A szobából nyílik egy ajtó a
fürdőbe és egy a ruhatárba. Az íróasztal mögött egy hatalmas ablak terül el,
ami mögül árad a fény. Előtte ül a Hokage, puha bársony borítású székében,
előtte egy halom papír, de tolla érintetlenül pihen az asztalán. Előredőlve egy
stressz labdát szorongat a jobb kezében. Kushina chakráját sehol sem érzem a
lakosztály területén, csak a Yondaime és én. Ideges tekintettel méreget. Úgy
tűnik, hogy egy nagy foltot okoztam a pici lelkén. Oh, bocsi.
-
Kopp. Kopp – mondom,
mikor az ajtók hangosan összeérnek a hátam mögött. Ellépek az ajtótól, és
kimérten sétálok végig a bordó futószőnyegen, szoros csőfarmeremben és csíkos
blúzomban. Az ujjakat már rég felgomboltam a könyökhajlatomba, hajamat szabadon
lóbáltam végig a folyosón. Minato ideges, bosszúszomjas tekintetét látva csak
az íróasztal előtt felállított székig megyek.
-
Mit akarsz, te cafka?
-
Oh, ugyan, semmi
különöset. – Negédes hangomból cseng a cinizmus. – Csak annyit, hogy
válaszoljon néhány kérdésemre.
-
Minek? Már olyan
mindegy, mit mondok neked. A tervem a szemétben hever gombóccá gyűrve és
elégetve, hála neked. – Lassan feláll, mintha azt akarná, hogy megijedjek.
Rosszul hitte, mert hiába próbálja bizonygatni, hogy fölém magasodik az ereje,
nem arat sikert. – Mit akarsz még tudni?
-
Rejtsd el a szavakat,
melyek ebben a szobában hangzanak. – A varázsalt megismétlődik, és ismét magunk
vagyunk. A Yondaime arca meg se rebben a mágia láttán. Ezek szerint jól értesített
a lelkem. Én is kiegyenesedem könyöklésből, és szigorú arccal belenézek azokba
a szemekbe, amik akár Narutóé is lehetnének. – Mi volt a terve, Yondaime? – Hátralépek
egyet, és járkálgatni kezdek a szobában. – Talán az volt a cseles kis terve,
hogy a fiát idehozza, és kinyittatja apámmal a szelencét, majd bezsebeli a
jutalmat érte? – Felnézek a teázó hölgyeket ábrázoló festményre, majd újból a
rá. – Vagy talán az, hogy kideríti, hogy apám mit akar a szelencével, és
kimenti a fiát, mikor az a förtelem kinyílt? – Az egyik vázában lévő virág
szirmait kezdem el tépkedni, majd a Yondaimével szemben leülök a kényelmes
székbe. Lábaimat keresztbe teszem, és ravasz tekintettel meredek a megkövült
férfi felé. Erőtlenül leül, fejét fogva könyököl az asztalon.
Van egy olyan
érzésem, hogy beletaláltam a közepébe. A Yondaime nem csalinak használta a
fiát, hanem valami megváltószerű valaminek akarta alkalmazni. Hosszú percekig
néma csendben ül az asztalnál. Egyre ziháló hangját hallom, amint visszaverődik
az asztallapról. A férfi körmei belemélyednek szőke hajába, majd bőrébe. Ujjai
elfehérednek, arca sokkal sápadtabb árnyalatot ölt.
Csendben várom, hogy
elmondjon nekem mindent, akárcsak egy kismadár az ágon dalolva. De miközben az
égi szavakra várok, én sem tétlenkedem. Agytekervényeim szorgosan járkálnak. Ha
kiderülne, hogy az utóbbi dolog, miszerint kideríti, hogy apám mit akar a
szelencével, majd megpattan Narutóval, akkor jogosan fogom róla állítani, hogy
egy szerető apa, aki csak egy rosszul elgondolt tervet igyekezett behajtani.
Viszont ha az első, akkor már a holnapi napon kereket oldok Narutóval, és nem
fog érdekelni, hogy apám mennyit fog utánam szitkozódni vagy büntetést róni.
Sóhajtva felemeli a fejét, hátradől a széken.
-
Tudod, Freya, az
Isten sokszor túl okos emberekkel áldja meg a világot, hogy ezek az emberek
megakadályozzanak valamit.
-
Ez jelen pillanatban
egy rossz terv volt. – Előrehajolok, hogy a még mélyebben szemébe nézhessek. –
A terv, miszerint kinyílik a szelence és meglép a fiával, lehetetlen lett
volna. A pecsét, amit apám a rabokra rak, halálos. Ha Naruto azzal a pecséttel
megpróbált volna innen kimenni öt méteren belül, szénné égett volna.
A Yondaime a homlokát
ráncolja, számára érthetetlen adatot mondtam. Aha. Apa félrevezette a
Yondaimét, hogy az véghezvihesse a tervét. Viszont ezzel kapcsolatban felmerül
a kérdésem: ki akarhatja ennyire, hogy Naruto eltűnjön a föld színéről, még
akkor is, ha ez azt jelentené, hogy a világra szabadít egy olyan lényt, ami nem
képes másra, csak a színtiszta pusztításra? Ez a lény elsöpörheti az egész
világot, ha úgy tartja kedve. Ki lehet olyan elvetemült, hogy egy fiú
elpusztításán fáradozik, kiszolgáltatja az ellenségnek, aki a világ vesztét
akarja, csak hogy egy apró gondot, amit késsel is elintézhetne, ekkora feneket
kerít? De ami a legfontosabb: mit akar elérni azzal, hogy megöli, úgy, hogy a
világ elporlad?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése