Börtönsztori - 7. fejezet: Könyvek forgatagában

A sok könyv, amit sietve kapkodok le a polcokról, most az ágy végében sorakozik egymás mellett, címmel felfelé. Naruto egy pillanatra nagyot néz, de leül mellém az ágyra. Én a falat támasztom, míg ő hanyatt dől a párnáimon, bőrdzsekijét ledobva a pipere székemre. Látom a tekintetén, hogy nem forgatott túl gyakran a kezében könyvet, inkább gyakorolt.

Végignézek a könyvek címén, amik mind a mágia tudományával foglalkoznak. Egyik könyv hosszabb, mint a másik, és az elolvasásuk egy Naruto-fajta kezdőnek egy kicsit nagy falat lenne. Így nem tehetek mást, mint hogy az első pár dolgot én magam próbálom neki megtanítani, amiben segítségemre lesz a „Hókuszpókusz” című könyv. Tudom, idióta neve van, de én is csak röhögtem a bátyámon, míg a kezembe nem nyomta és el nem kezdtem olvasni. Huh… az volt életem legrosszabb fél órája. Elolvastam körülbelül öt oldalt, és nagyjából a fele maradt meg a fejemben. De furcsa módon, a bátyám véletlenül – a szemétje, tuti, hogy szándékosan csinálta – elrohant valahova, így teljes délután magamra maradtam a könyvvel. Meg is tanultam.

De Narutónál nem csinálhatom ezt. Ő egy olyan ember, aki… hogy is mondjam… az erőbe fektet nagyobb hangsúlyt, nem pedig az észbe. Taktikázik ugyan a harcok során, de nem képes logikusan értelmezni a megfelelő tervet. Könnyen belesétálhat egy csapdába, csupán azért, mert nem tudta rendesen mérlegelni a dolgok magaslatát. Ennek megtanítása vár most rám. Meg kell tanítanom a mágia használatára, logikájára, hogy utána építeni tudjunk a többi tudományra.

Komolyan megkérdem Minatót, hogy azon a nyomorult konohai akadémián mit is tanítanak pontosan. Az odáig oké, hogy megtanítják az embert, hogyan kell eldobni a shurikent, hogyan kell bizonyos röppályákat kiszámolni, az eszközök helyes használatát is megtanítják, de azon kívül, mi van a tudományokkal? Csak himihumiban tanítják őket az alaptantárgyak mellett. Főleg – tapasztalat alapján – a kémia és a társadalomtudomány van a legjobban elhanyagolva. A fizikát a pályák, fizikai nyomatékok meg az anyám kínja tudja, miken kívül nemigen tanítják azt se.

Úgy mondják meg nekem, hogy a fizikát ezen a kettőn kívül hol használom? Sehol. De így van ez minden vacak iskolában is. Mindent tanítanak, kivéve azt, amit kellene. Mondjuk, a gyerekek fele azt se tudja, hogyan viselkedjen egy étteremben, nem hogy még ninja is legyen. Na de, eltértünk a dolgoktól. Mágia.

Kezembe veszem a lilás borítású könyvet. Naruto egyből egy fintorral indít, miszerint „viszed innen”, de peche van, olvasni is kell majd. Fellapozom a könyvet az elején, és az ötödik oldalon kinyitva, mellé ülök. Olyan közel simulok hozzá, hogy a karunk már-már egybefonódik. Kettőnk ölébe rakom a könyvet.

-  Nos – csapom össze a kezemet –, mágia. Mivel a könyv nem a legjobban van… szókincsezve, ezért én fogok neked dumálni erről.

-  Aha – bólogat egyre nagyobb fintorral az arcán. Úgy tűnik, neki ez a könyvvastagság is sok. Pedig csak ötszáz oldalas. Nos, úgy tűnik, nincs hozzászokva a tanításhoz.

-  A mágia lényegében egy megfoghatatlan fogalom. A mágia egyszerre alkothat és rombolhat. Megépíteni valamit mindig több időbe kerül, mint lerombolni azt. Nagy mennyiségű akaraterő és energia kell hozzá. Szokták alkímiának vagy kuruzslásnak is hívni, mert sokszor hasonlít a varázslat egy kémiai kísérlethez, mint egy energiát használó mesterségnek.

-  Várj, várj. Honnan szerzem az energiát? Én úgy tanultam, hogy az emberi testben chakrafonalak cikáznak ezrével, amelyek erőt, energiát szállítanak, azaz chakrát, amit majd a későbbiekben a felszínre hozva létrehozom a technikákat.

Okés, a kutatás eredményes, nem kell ide Minato. Azok alapján, amit Naruto elmondott, arra következtetek, hogy ők a chakra elméletet vették, csakis ezt az egyet. Úgy tűnik, hogy Konoha csak a ninjaképzésre épít, ami nem is csoda, hiszen ha kitör egy háború – lekopogom –, akkor a ninják a legfőbb katonák. Ezzel vannak a legnagyobb hasznára az uralkodónak. De azt ne felejtse el senki sem, hogy csak a chakra dolgokra alapozni nagy hiba. Ezt a képességet könnyű blokkolni. Elég, ha egyszer elszakad valamelyik főszál a testében, és kampec az illetőnek.

A mágia azonban egy olyan elemi tulajdonság, ami bennünk található. Semmilyen fonal, semmilyen rendszer, egyszerűen mi vagyunk maga a mágia forrása. A mi erőnk, fizikai erőlétünk kell, hogy a mágiát meg tudjuk csinálni. Fizikai éberségünk kell ahhoz, hogy egy sikeres varázslatot véghezvigyünk.

Naruto gyorsan megérti ezt, és haladunk tovább. Még egy jó tulajdonságot sorolhatok Naruto erényeihez, mégpedig, hogy gyorsan felfogja a dolgokat. Hamar megérti, hogy a mágia létrejöhet alkímia körrel, különböző löttyök kikavarásával, szavak segítségével és akár a puszta akaraterejével. Nem kell semmilyen varázsszó, csak az, hogy a fejében összeálljon a kép és beteljesítse a dolgokat. A szimbólumokat és a motívumokat hamar megérti, és nagyjából már első-második hallásra visszamondja. Sőt a végén már maga is olvassa a könyvet. Úgy tűnik, csak fel kell kelteni az érdeklődését egy könyv sorai iránt, és rögvest magával ragadja a téma.

Sebtében zuhanyozik le és öltözik pizsamába, akárcsak én. Szorgalmasan olvassa a könyvet, amit a kezébe nyomtam. Ám valamikor hajnali egy környékén egyenletes szuszogásra leszek figyelmes. Naruto a párnáimnál hasal a könyv felé. Alkaron támaszkodva olvas, de úgy tűnik, hogy most győzött a tegnap esti kimerültség. Lerakom a könyvet, amit olvasok, és közelebb csúszok hozzá. A lámpa fényénél, lecsukott szemmel és lehajtott fejjel halkan szuszog. Nyugodt arcán halvány mosoly csillan meg, kezében a könyv már a száztizennyolcadik oldalnál mutatja a dolgokat.

Úgy tűnik, hogy nyolc fejezet átrágása egy fél éjszaka alatt, főleg az előző esti kimerültséget is beleadva, nem lehetett semmi a szervezetének. Most jövök csak rá, hogy egész nap olyan volt, mint akinek semmi baja sincs. Leplezni azt tudja, ha fáradt. Lassan kiveszem a kezéből a könyvet, s könyvjelzővel együtt becsukom. Lerakom a fölösleges könyveket és a két megjelölt könyvet a földre. Nem tudom, hogy felkeltsem-e és aludjon a saját ágyában, vagy… inkább az utóbbi.

Szerintem annyira bealudt, hogy fel nem keltem reggelig. Így, hogy ne zsibbadjon el a keze reggelre, kihúzom az alkarját támaszból, és amennyire csak lehet, végigcsúsztatom és párnát rakok rá. Óvatosan elfektetem a tollpárnán, amibe azonnal belekarol. Kicsit olyan, mintha átölelné a párnát, mint valami macit. Leoltom a lámpát, és betakargatom őt és magamat is. Mélyen alszik, meg sem moccan, nem is nyöszörög álmában. Tisztára olyan, mint egy baba.

Én magam is fáradt vagyok, ahhoz képest, hogy ilyenkor még javában a könyveimet szoktam bújni. Hanyatt dőlök a fal mellett, és csak nézem a plafont. Sok minden történt e napon, vagyis a tegnapin. Ott van például Minato terve és észrevételei az ügy kapcsán. Ez az egész nagyon zavaros, még számomra is.

Mikor Minato felvázolta, hogy egy olyan személy lehetett csak, aki Naruto vesztét akarja, akkor egyből Naruto nővére ugrott be az eszembe. Ám ötletemet csak az agyam legmélyebb fiókában bontogathattam ki, mivel ez még nem biztos. Más ember jelenleg nem jut az eszembe. De ami Minato vallomását illeti… nem fogom még elmondani neki. Jelenlegi érzelmi állapotában nem biztos, hogy úgy tudna válaszolni a dologra, ahogyan azt egy gondolkodó, nyugodt ember tenné.

Ám akkor is, ha a helyébe képzelem magamat, még engem is megdöbbent a dolog. A hangsúly, amivel apám irodájában beszélt a Yondaimével, nem harag volt, hanem hatalmas mértékű csalódás. De ez érthető. Évekig felnézett az apjára, gondolom, csodálta a tetteit, és erre pofára kell, essen a valóság buktatójában, amit soha nem akart megismerni. Hontalan lett, de én úgy döntöttem, hogy magamhoz veszem. Most így belegondolva, mikor megkérdezte, hogy miért segítek rajta, nem válaszoltam őszintén.

Nem tudtam volna akkor, és most sem tudnék ésszerű magyarázatot adni neki, hogy miért. Egyszerűen megláttam, és valami… valami megragadott benne. Fogalmam sincs, hogy micsoda, de valami nagyon nagy, ami arra késztetett, hogy segítsek rajta, és lám, kiderült, hogy mindkettőnknek a kis testvére a legfontosabb, és hogy… mind a ketten elvesztettünk valamit, ami fontos a számunkra. Ez az egész olyan, mintha egy emléket követnék a semmibe.

Ez olyan fura. Felülök az ágyamban, meredten nézem az erkélyajtómon beáramló fényt. Az ezüstös, fakó holdsugár mintha csak rámutatna az igazságra, és egyenesen megvilágítja Naruto nyugodt arcát és az én mellkasomat. Most először az éjszaka során megmoccan, és nyöszörögve fordul a hátára. Jobb és bal keze ernyedten pihennek feje mellett. Így, hogy megvilágítja a fény, olyan, mintha egy áldás fénykörébe lépett volna bele, és én lennék a kis védőangyala, aki figyeli, hogyan alszik.

Elmosolyodok rajta, és egy lágy puszit lehelek a homlokára. Ám ahogyan húzódom el, a fényben észreveszek egy heget, elveszve a hajában. Csak egy nagyon apró részlete látszik ki, de még így is meg tudom mondani, hogy az eredeti seb nagyon is mély volt. Úgy tűnik, valaki kisebbként bántalmazta, és nyoma maradt. Elhúzódom tőle, és én is elfekszem ismét az ágyon. Hamar elnyom a fáradtság, de nem épp a legkellemesebb álomban lesz részem.

Álmomban ismét Konoha poros utcáin járok, rengeteg ismeretlen emberrel körülvéve. Szülők sorakoznak az akadémia udvarán, ahol, ha jól látom, chunnin címeket osztogatnak. Ezek szerint a chunnin vizsga diplomaosztója van. Narutót veszem észre az egyik sorba, amint Sakurával és Sasukéval lógó orral állnak a sorban. Az arcukat elnézve nem sikerült nekik a dolog.

A Yondaime lép a színpadra, megszokott lángokkal díszített köpenyében és Hokage kalapjában. Emelt hangon gratulál a vizsgát végigvivőknek, és együtt érez azokkal, akiknek ez nem sikerült. Mellette Aikát vélem felfedezni, amint büszke és gőgös arccal, magasra emelt állal vizslatja a sorokat. A lány körülbelül tizenöt lehetett ekkor, s szúrós zöld szeme egyre csak csalódott arcú öccsét ostromolja. Naruto felpillant, és nővére szemével találja szemben magát. Gyorsan visszahajtja a fejét narancs melegítőjére, és látom rajta, könnyeit szeretné leplezni.

Összesen hét csapat vonul fel a színpadra, míg a többi csak lógó orral bámulja a földet maga alatt. A helyszín elhomályosul, és Naruto szobájában találom magam. Naruto most az íróasztalánál ül, és serényen olvas egy képregényt, mikor nővére betoppan a szobájába. A fiú szőke haja ijedten rezzen meg, mikor felpattan a székéről.

A lány vörös haja leereszkedik a hátára, ám tekintete még a ceremónián látottnál is gonoszabb. Hangosan becsapja az ajtót, és ordibálni kezd Narutóval, hogy mégis hogy merészelt ilyen silány eredményt produkálni a chunnin vizsgán. Agyon szidja szerencsétlent, aki csak mélyen hallgat, mintha csak az anyja vagy az apja szidná le, amiért egyest hozott a suliból. Szemmel láthatóan fél a nővérétől.

-   Nem elég, hogy Sansa gyalázatosan viselkedik az iskolában, neked is követned kell.

Ekkor szakad el valami Narutóban. Eddig szorosan bezárt szemei tágra nyílnak, kezei ökölbe szorulnak. Fogait csikorgatva húzza fel könyökét, és egy nagyot behúz nővére hasába. Aika eltátott szájjal görnyed meg, s csak nyögdécselni tud, amikor Naruto megforgatja öklét a sebben. Aika zöld szemét elönti a düh, és úgy markol bele Naruto hajába, mintha csak egy fűcsomót akarna kihúznia földből. Naruto határozott arca hirtelen rémültté válik, s amint látom, van is rá oka.

Aika a hajánál fogva a falhoz vágja, és rögvest behúz egyet a fiú hasába. Durván megragadja Naruto nercpólóját, és ismét erővel a falhoz vágja. Aikában egyre csak forr a düh és szőke barátom pedig belenyög a rákövetkező gyomrosba. Aika teljes erejéből gyomorszájon vágja, majd még egyszer. Összesen hatszor vágja hason, amitől Naruto kétrét görnyed. Kezeit hasára szorítja, ami biztosan kék-zöld lesz holnapra. Egyet rándul, és friss vért öklendez a világba. Egész testében remeg, fáj mindene.  Ám Aikának még ez sem elég. Körmeit belemélyeszti Naruto vállába, s a térdét felemelve párszor tüdőn vágja. Mikor már majdnem a földön hever szerencsétlen klán testvérem, Aika hatszor – legalábbis ennyit számoltam össze – behúz neki egy-egy hatalmasat mindkét oldalról. Naruto kiáltozik, amikor a padlón heverve a lány még belerúg párszor az ágyékába és a mellkasába, amit már így is rongyosra vert.

Szívem szerint odamennék hozzá, és addig püfölném én is, ameddig ő is hasonlóan nem kezd kinézni. A lány a nyomatékosítás kedvéért a fiú fejét erősen belevágja az asztal sarkába, ami egy hosszú csíkot ejt a fiú fején. Ekkor jut eszébe Aikának, hogy a szüleik nemsokára itthon lesznek, ezért megfogja az eszméletlen Narutót, és legurítja lépcsőn. Minato és Kushina pont akkor lépnek be, amikor Aika a kétségbeesett nővért kezdi el játszani.

Narutót rögvest kórházba szállítják, ahol ellátják a sérüléseit. Lélegző álarcot nyomnak az arcába, begipszelik a törött jobb kezét és bal lábát, a sok lila véraláfutást pedig igyekeznek eltüntetni, ahogyan a repedt bordáit is serényen gyógyítgatják. Meggyötört arccal fekszik a fehér matracon, amikor belép a nővére. Gonosz vigyor ül az arcán, amitől Naruto szemei ismét kitágulnak. Odaszaladok, hogy útját álljam, de a lány átmegy rajtam. Itt senki sem lát, s hiába kiáltok, nem hallják a hangomat. Tétlenül kell végignéznem, ahogyan Aika még nagyobb kárt okoz Naruto testébe.

-   Freya! Freya! – Naruto aggodalmas arcával találom szembe magamat, amint ébredésbe ráz fel. Úgy látszik, nemcsak álmomban üvöltöztem, hanem a valóságban is felvertem a jó szomszédságot. Ijedten beletúrok a hajamba és felülök. Halántékomat masszírozva próbálom csökkenteni szívem heves kalapálását, de nagyon nehezen megy. Mellettem Naruto még mindig aggodalmasan fürkész, cseppet sem látszik rajta, hogy fáradt lenne. Egy kis idő elteltével egyenesedek csak ki, de még mindig zakatol a szívem, akárcsak egy gőzmozdony.

-   Freya. Minden rendben? – kérdi mellettem Naruto, s simogatni kezdi a hátamat.

-   Persze csak… - Mély levegőt veszek, s idegesen a hajamba túrok. Most hogy mondjam meg neki, hogy miről álmodtam? – Rosszat álmodtam. Nem volt egy kellemes.

-   Hát azt hallottam. De… miért mondtad azt, hogy hagyjon békén engem? – Vörös riadó! Az arcom tutira pipacs színű lett most. Annyira megdöbbenek, hogy hanyatt dőlök, egyenesen a párnámra, ami különben is vizes az izzadságomtól. Szégyenlős kifejezést ölt az arcom, még akkor is, amikor Naruto közel hajol hozzám. Szemmel láthatóan érdekli, hogy mi is volt a vele kapcsolatos álmom.

-   Azért – kezdek bele hosszú szünet után –, mert kicsiként láttalak. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de olyan, mintha látnám az életednek egy-egy részletét. Lehet, hogy ez a pecsét miatt van, és ezért látom, de nem tudom biztosra. – Naruto elhátrál tőlem; a sarkára ül. Arcán értetlen kifejezés ül. Jól kivehető, hogy nem tetszik neki, hogy én éjszakánként az ő gyerekkorában járkálgatok, s mindezt a megállapodásunk ellenére. Ezért tuti leszedi a fejemet. Egy pillanat. Miért félek én attól, hogy ez a szőke Adonisz leszedi a fejemet. Azért, mert olyasmit csináltam, amit nem saját akaratomból tettem és valószínűleg teszek. Bár ha az ember belegondol, előtte láttam Naruto sebét a fején. De… amikor láttam életének nagy szakaszait, akkor… akkor a Yondaimét és a feleségét, Kushinát láttam. Ezért láttam én a múltját.

-   Várjunk csak! – ül ki a morcos kifejezés az arcára. – Te álmodban a múltamban jársz, mikor megkértelek, hogy ne?

-   Nem szándékosan! – Felpattanok, és szúrósan a szemébe nézek. – Ez már második alkalom.

-   Mi!? – Szemei elkerekednek, és mérgesen veti magát a párnámba. Fejjel előre huppan a meleg huzatra, és annak széleit szorosan megmarkolva némítja el magát.

-   Hagyd, hogy megmagyarázzam! – Átnyúlok a másik oldalára, föléje magasodok. – Mikor elnyomott az álom téged, megláttam a fejeden azt a heget, és utána elmentem aludni én is. Akaratlanul láttam meg az életed egy-két részét. Megegyeztünk, hogy nem kíváncsiskodunk egymás múltjában, és én nem akarom ezt megszegni. A pecsét önként szolgálja a dolgokat. – Mikor nem válaszol, csalódottan ülök a sarkamra, szemem az órára vándorol. Hajnali három óra négy perc van, még mindenki alszik a börtön területén. – Lehet, hogy nem segít, de sajnálom. Nem tehetek róla, láttam, és… nem is tudom, mit mondjak rá. Tudom, még csak negyedik napja vagyunk… egy csapat, de… hülyeségeket beszélek, nem igaz? Úgy tűnik, ez egy igen zűrös dolog. De azért egyet ígérhetek neked, amit biztos be is tartok. – Hosszan beszívom a levegőt, majd kifújom. Közel hajolok a füléhez, hogy jobban hallja, és belesuttogom a fülkagylójába. – Amíg velem vagy, senki sem bánthat téged olyan dolgok miatt, amiről nem te tehetsz. Nem érdekel, hogy kicsoda az illető, ha kell, megölöm. Próbálj meg visszaaludni, bocs, hogy felkeltettelek. – És egy puszit nyomok a halántékára.

Nem tudom, figyelt-e rám, de jelen pillanatban ez az egyetlen dolog, amit tehetek. Szomorúan visszafekszem a helyemre, úgy, hogy a hideg falat bámuljam. Megfordítom a vizes párnát, és megpróbálok én is visszaaludni, bár amennyire mérges és csalódott vagyok, nem hiszem, hogy menni fog. Rettenetesen haragszom magamra, amiért belenéztem, és csalódott is vagyok, amiért Naruto nem valószínű, hogy meghallgatott. Képes vagyok elszúrni az egész tervet egy ostoba álom miatt. Hihetetlenül buta vagyok, ahhoz képest, hogy én terveltem ki a szökésünket.

Amennyire csak tudok, magzatpózba húzom magamat, és nem is szándékozom reggel nyolc előtt kibújni innen. Naruto megmozdul mögöttem, valószínűleg felkönyököl a párnából. Én még jobban összehúzom magamat. Szorosan lehunyom a szememet, mintha csak aludnék. Akár dobosnak is elmehetnék ilyen szívvel. Életemben nem vert még ilyen sebesen, még akkor sem, amikor Brandon megtanított, hogyan kell kardozni. Tényleg ennyire tartanék attól, hogy valaki egyszerűen… egyszerűen… huh? A matracom alól egy könyvet húzok elő. Díszes motívumokkal dekorált előlappal és egy belesimuló lakattal az oldalán. Egy közepes méretű könyv és egy kis kulcs, ami szintén nagyon díszesen van dekorálva. Semmivé foszlik a félelmem; felülök. A kis könyvecske nagyon ismerős nekem, csak azt nem tudom, honnan. Az ágy végénél kimászok és leülök az étkezőasztalhoz. A kiskulcs tökéletesen passzol a kulcslyukba; engedelmesen felkattan a könyv. Kihajtom a lakatot, és elém tárul a szöveg.

-   Ördög fénye, világíts nekem! – Azzal egy mini Nap jelenik meg mellettem. A kis gömb beteríti a környezetemet, akárcsak egy gyertya.

A könyvet kézzel írták, és ha jól látom, ez a gyöngybetűs jól kiolvasható írás az enyém. Az oldalakat egy farkasfejbe írt számok jelzik, az egész oldal pedig ezüstszürke. A könyvnyitó borítójának belsejében pedig egy toll bujkál. Megbabonázva kiveszem a tollat a helyéről, ami egy aranyszínű madzaggal oda van kötve a könyvhöz. Ám ha az ember jobban megnézi, ez nem is egy könyv, hanem egy napló. Egy apró szöveget veszek észre a belső borítón, amit szintén az én pici ujjaim írtak.

„Feledd a múltat, éld a jelent, lásd a jövőt, de egy a lényeg, sose add fel! Mert jön még télre nyár, jön még életre halál, de egyetlen dolgot tudj. Te is tudod, hogy a szíved az érzelmeid palotája. Éppen ezért kell rá nagyon vigyáznod, még egy ilyen helyen is. El kell zárnod egy biztos helyre a bensődben, s csak azoknak szabad kinyitnod ezt a rejtett helyet, akik igazán megérdemlik, hogy megtudják, ki is vagy legbelül.”

Ez az idézet… Brandon. De ha ez a napló az enyém, akkor én miért nem emlékszem rá? Bensőmet elönti a kíváncsiság és az aggodalom. Sebesen lapozgatni kezdek, az utolsó bejegyzéshez, ami nem más, mint… a tizedik születésnapom. Július huszonkettedike, amikor Brandon meghalt. De én miért nem emlékszem erre?! Miért?! Mondja meg nekem valaki, hogy miért nem emlékszem arra, amikor is ezt a bejegyzést írtam. Talán a sorok elmondják a választ, talán megtudom.

Július 22. Szülinapom!

Nos, a mai napon töltöm be tizedik évemet. Bran pedig két hónap múlva tölti be a kettőt. Alig várom az ő szülinapját, hiszen annyira aranyos, amikor mosolyog, de most nem ez a lényeg. Brandon ma délelőtt magához hivatott, és igen furcsákat mondott.
Azt mondta, hogy nagyon büszke rám, amiért ennyire ügyes vagyok, és hogy képes vagyok már ennyi idősen is megállni a helyemet a nagyok között, de még mindig nem vagyok elég erős ahhoz, hogy rám bízza a könny medálját. Ez egy kicsit elszomorított, de amikor azt mondta, hogy délután menjek be hozzá, nagyon megörültem.
Mikor kijöttem tőle, a nappaliban rengeteg ember felköszöntött, de nem volt olyan a szülinapom, mint amilyenre számítottam. Nem örült senki sem, hogy végre tíz lettem, sőt mintha aggódtak volna értem ezen a napon. Pedig eskü, nem csináltam semmit sem. Mégis mi lehet a baj? Talán Brandon elhíresztelte mindenkinek, hogy milyen borzalmasan megy az íjászat az órán. Ne!
De már elég késő van. Ideje átmennem Brandon szobájába, hogy odaadja, amit akar. Bár egy kicsit már félek, hogy mit is akarhat, mert nemrégiben egy adag békát láttam a kezében. Fúj!

Ajkaim remegni kezdenek, és a napló szép lassan kicsúszik erőtlen ujjaim közül, s tompán puffan a padlón. Egész testemben remegek, s szám elé kell kapnom a kezemet, ha nem akarok egy hatalmasat sikítani. Sírni viszont nem tudok, annyira régen sírtam már, hogy már el is felejtettem, hogyan is kell azt. Térdeimet a mellkasomhoz húzom, átkulcsolom őket. Mélyen beléjük bújok, mintha nem is létezne a világ körülöttem. Némán szenvedem a feltépett sebet, amit a napló recés kése tépett fel.

A bátyám valószínűleg memóriatörlő varázslatot injekciózott belém, amitől nem emlékszem arra a napra, csak egy töredékére. A naplót pedig én magam rejtettem el, még kicsiként, aztán… jól elfelejtettem. Brandon! De mi lehetett olyan, hogy nem szabad emlékeznem rá? Szomorúan felemelem a fejemet, és csak nézem a térdemet. Az erkély felől még mindig ömlik a holdfény; odasétálok, hogy érjen engem is egy kevés holdsugár.

A korlátnak támaszkodom, és szemem megakad a központi tornyon. A kis ablakon egy halvány ördögfényt látok meg sután mozogni az ablak előtt. Észre sem veszem, amikor lábujjhegyre állok, s mintha csak érte akarnék nyúlni, megemelem a kezemet. Visszahuppanok a sarkamra, mikor az ördögfény elgurul az ablakból. Solemb nagyi. Ő tudhatja, hogy mit is akart Brandon eltitkolni előlem. Felállok a korlátra, hátha még egyszer meglátom a fényt, és bingó! A fény ott köröz a toronyban, mintha csak hívna. Tétován hátranézek Narutóra. A ruhásszobám felé fordulva fekszik az ágyon, szuszogva. Azt ugyan nem látom, hogy ébren van-e, mert a haja a szemébe lóg.

-   A központi toronyba megyek, ahol ég a fény. Ha netalán keresnél. – Azzal topánkában járkálva, a központi torony felé veszem az irányt.

Talpam alatt halkan csörögnek a cserepek, lábam fürgén jár, mintha csak levegő lenne, és a szél repítene, nem pedig a saját erőm. Hajamat hátrasöpri a menetszél, s megcsillan rajta a hold ezüstös fénye. Ezüst az ezüsttel találkozik, így adva egy folyékony ezüst folyót, ami célratörően fut fel a torony oldalán. Bőrömet nem csípi a hideg, pedig az Isten a megmondhatója, mínusz alatt van már a hőmérséklet. Vérkeringésem megélénkül, mintha mindig is a hidegben éltem volna.

Felérek az ablakig; benyitok. Solemb nagyi megszokott karosszékében ül, hátára puha takarót terített, kezében pedig gyárkéményként pöfékel a pipa. Ezüst haját kontyba fogta a feje tetején, s mintha már várt volna rám. Maga előtt két szék várakozik arra, hogy valaki lehuppanjon rájuk, és meghallgassa a kérdésekre a válaszokat. Bátran lépek be a szobába, és az egyik székhez megyek. A szék félkör alakú háttámlájára teszem a kezemet, és sejtelmesen felpillantok nagymamámra.

Angyali arcán, melyet nem csúfított az idő ráncokkal, szarkalábakkal, most derűsen ragyog és mosolyog rám. Ilyenkor tisztára olyan, mintha az anyámat látnám magam előtt, nem pedig neki az anyját. Mintha csak egy szende kislány lennék, aki a nagymamája meséjét szeretné hallani, lehuppanok a szék párnázott ülőkéjére és hátradőlök a párnázott támlára. Kék szemeink találkoznak; igaz gyöngyökként csillannak meg az ördögfényben.

-   Látom, láttad a fényt az ablakban. – Kimérten bólintok. Kicsit fázom, ezért nagyi egyik takaróját magamra tekerve dőlök vissza a székbe.

-   Mit szerettél volna velem megbeszélni, Solemb nagyi? – teszem fel a kérdést, mire eddig mosolygós arcát borús felhők kezdik szegélyezni. Pipáját komolyan a szájába veszi, mélyet szippant belőle, s hosszasan kifújja a szürkés füstöt.

-   A bátyádról akarok neked mesélni és a naplóról, amit már magad is megtalálhattál.

Meghökkent, hogy Brandonról akar velem diskurálni, főleg hogy az egész értelmetlen. Brandon hat éve halott, és már minden történet, amit hallottam róla, lerágott csont. Az összes kalandját, hőstettét tudom, sőt még a nőügyeit is tudom kívülről (legyen annyi elég, hogy a faluban gyorsan terjednek a dolgok). Szorosabbra húzom magamon a takarót, lábaimat a mellkasomhoz húzom.

-   Brandon maga is mágus. Méghozzá a három legjobb mágusok egyike. Már kicsiként forrt benne a manna, és a vének felfigyeltek a tehetségére. Ám akkoriban a bátyád csak önmagára gondolt, mindenkit maga mögé akart utasítani. Azután megszülettél te, Freya. A te születésed megváltoztatta Brandont, és az az ember lett belőle, akit te már megismerhettél. Te lettél a mindene, ahogyan utána Bran is. Megtanulta, hogy vannak emberek, akikért érdemes élni, és nélkülük az élet mit sem ér. A te tizedik születésnapodon is ez volt a helyzet. Az előtte való nap a szelence kinyitásáról tárgyalt a Yondaime és Yomodo. – Rossz előérzetem támad a történettel kapcsolatban, és már nagyjából sejtem, hogy mi lesz a végkifejlet. – Brandon azon a napom a saját életét áldozta fel jelképesen, hogy téged megmentsen.

-   MI!? – Felpattanok ültemből. A takaró, ami eddig borított, most a széken hever, engem pedig megcsap a hideg. Libabőrös leszek, de ez egy cseppet sem érdekel. A tulajdon bátyám a saját életét adta, hogy én éljek… azért, azért, hogy hat évvel később bűntudatba csaljon.

-   Nyugodj le, kicsim. Figyeld a mondandómat. Végig jelen időben beszéltem a bátyádról. – Ez való igaz. Sosem múlt időben beszélt róla, mintha csak egy régi emléket idézett volna fel, ami már sosem élhető át. S most, hogy visszagondolok, apámat is a keresztnevén szólította. Egy a kérdés: miért?

-   Mit értesz azalatt, hogy jelképesen áldozta fel magát? – Feszült háttal és idegekkel visszaülök a székbe, de már nem tudok visszaugrani abba a kisgyerek szerepbe, ami percekkel ezelőtt voltam. Ez most komoly dolog, ami nagyon is megváltoztathatja az életemet, sőt az egész ügyet, amit most végre készülök hajtani. Én felelek Narutóért, így ha a biztonsága a fontos, legyen.

-   Hallottál arról a varázslatról, hogy tökéletes másolat?

Hát hogyne hallottam volna róla. Egy különleges mágiakönyvben olvastam róla, de csak a töredékét sikerült kézbe kapnom. A varázslat lényege, hogy egy hasonló energiájú személyt, aki hajlandó vállalni a szerepünket egy időre, átváltoztatunk a saját képünkre. Az a személy pedig teljesen olyan lesz, mint mi. A haja, a szeme, a hangja, sőt egy-két viselkedési normája is a miénket fogja tükrözni. De ez egy nagyon bonyolult varázslat, amihez rengeteg alapanyag kell, és nagyon kellemetlen, amikor átváltozik az a személy. Az ideje olyan három napig tart, de a kívánt eredményt tökéletesen megüti.

-   Nos, akkor már kapizsgálhatod a dolgokat. Brandon nagyon is él és lélegzik, hála ennek a varázslatnak. És természetesen az apád is jó egészségnek örvendhet.

-   Azt tudom – vágok fintort –, hiszen vele jöttem. – Ezt az előző mondatot úgy mondta Solemb nagyi, mintha már egy éve nem láttam volna az agyon piperézett arcát.

-   Yomodo biztos, de én a vérszerinti apádról beszélek.

Ekkor akad el végleg a szavam. Erre a fordulatra életemben nem számítottam volna. Már csak egy a bökkenő. Ha Kozumaki Yomodo nem a vérszerinti apám, akkor ő hol van?