Börtönsztori - 8. fejezet: Képességek hada

Lassan battyogva, kihúzott testtel lépdelek le a torony oldalán. Hajam függönyként leplezi nyugodt, kifejezéstelen arcomat. Topánkámat már a párkányon ledobtam a lábamról; érezni akarom a hideget. Jelen pillanatban semmit sem akarok érezni, csak a saját fájdalmamat. Csak a félelmetes nyugodtságot, ami szinte árad a bőröm felszínén.

Csalódott fájdalmamban vegyül az, amitől úgy érzem, mintha éveket öregedtem volna ez alatt az egy óra alatt. A szívem akár egy szétcincált, védtelen állat teteme, amiben még annyi élet van, hogy járjon a lábain. Már nem tudom, hogy miben is higgyek, vagy egyáltalán kiben. A tetőcserepek, melyeken áthaladok, jéghidegek a hajnal vége felé, de nagyon is jólesik. Jólesik, hogy a jéghideg, hajnali levegő cirógatja meztelen vállamat, lábamat. Szinte mámorban égek, ahogy kijön rajtam a libabőr; felpezsdítően jó érzés.

Vágyakozó sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy tovább lépek a következő tetőre. Lépéseim suták, mint egy lábműtéten átesettnek, aki még csak most tanul újra járni. Lassan csúsztatom a kezemet a vállamra, ami már szinte jégkristályokat tenyésztett ki magának. A szobámból lámpafény szűrődik ki; Naruto valószínűleg nem tudott aludni, miután én elmentem, persze nem azért, mert aggódik miattam. Nagyon megbánthattam azzal, hogy belekurkásztam a fejébe, még ha akaratlanul is.

De mégis vissza kell mennem. A sorok között rejtőzik a bátyám titka, jobban mondva, az én naplóm sorai rejtik az emlékeimet, amiket elzárt a bátyám. Habozva lépek a korlátra, ahonnan nemrég oly magabiztosan rugaszkodtam el. Most az ajkaim közül fehér felhő lebben, ahogyan a hidegben meglátszódik saját leheletem. Mégis lelépek a kőre, és belépek a szobámba.

Naruto térdeit átkarolva ül a párnáján, épp csak a semmibe meredő tekintetét hagyja látszani. Elmélyedve néz a semmibe, mintha csak ő lenne egyedül ebben a helyiségben. Becsukom az erkélyajtót; hirtelen szokatlannak érzem a meleget a bőrömön. Olyan érzés ez, mintha átfagytam volna egy téli napon, és bejönnék a lakás nyugtató melegébe. Pedig most ez számomra nem megnyugtató, hanem pont hogy nyugtalanító.

Teljesen idegennek érzem magamat most, hogy nagyi mindent kitálalt elém, mint valami ünnepi vacsorát, amit a tündék rendeznek a Véreskü ünnepén. Előre szólok, korántsem ínycsiklandó fogásokról beszélek. Mély levegőt véve vágok át a szobán, tekintetem akár a szibériai hideg tél; fagyos, rémisztő és átható.

Leguggolok, és minden gyengédségemmel felveszem a naplómat a földről. A díszes motívumok, a rózsa, a farkas, a hold és a hópihe. Mind az én jelem, mind az én szimbólumom. A hold, mely ezüstösen világítja be a tájat és őrzi álmát szeretteinek. A tündöklő rózsa, amely a legszebb napokon kivirágzik, a farkas, amely vonít örömében és kész védelmezni. Ezek a motívumok veszik körbe a részletesen kidolgozott hópihét, amelyet kivételesen hófehérre mázoltak.

-   Freya? – hallom meg Naruto hangját közvetlenül mögülem. Hátrafordulok; még mindig az ágyon gubbaszt. Úgy látom a szemein, mintha megkönnyebbült volna egy kicsit, hogy láthat. Vagy talán sírt volna?

-   Igen? – mosolyodok el, hogy be is biztosítsam nála a nyugalmat.  – Valami baj van?

-   Nem, csak… - Félbehagyja a mondatot, mintha csak egy kínos téma lenne köztünk. Nem feszegetem a sorokat, inkább leülök a naplóval a kezemben, és lapozgatni kezdem az elejétől.

Hogy ne érezze magát egyedül, melléje telepszek a saját helyemre. A lapok végigfutnak előttem, s közben apró emlékek villannak fel a fejemben. Csónakázás a közeli tavon gyereknapkor, egy átható mosoly, amely vakítóan ragyog rám, egy temetés, amin nagyon sírhattam, egy esküvő, egy kisgyerek odaadó kacaja. Rúnák, fegyverek és nyergek, amik a falakról mutogatják magukat, vagy egy könyv lapjain kelletik magukat. Minden sor egy külön történelem számomra, ám az egyik lap kiváltképpen megfogja az emlékezetemet.

A lap maga csont fehér színén egy fotó színei hívják fel magukra a figyelmet. A fotón egy aranyos fehér bundájú nyuszi van, amint egy narancs hosszú ujjúba burkolt kar magához öleli és répát ad neki. Naruto közelebb bújik hozzám, fejét a vállamra hajtja. Tisztára olyan, mint egy kisgyerek, aki hízelegni akar az anyjának, hogy megvegyen neki valamit. Érzem, ahogyan lüktet benne az élet, de egyben kételyt és bizalmatlanságot is sugároz felém ez a mozdulatsor. Valami itt nincsen rendjén.

-   Naruto. Mi a baj? Most komolyan! – kérdem tőle szelíden. Elhúzza a fejét a vállamról. Háta begörnyed, kezeit előre rakja, s arca olyan kifejezést ölt fel, mintha épp most húzták volna keresztül a számításait, vagy éppen igazat kellett adnia olyanra, amire pont nem volt kedve.

-   Láttam – suttogja maga elé.

-   Láttad, de mit? – Ez kezd egy kicsit furcsán alakulni. Mit láthatott? Látott álmában egy faunt, bakkecskelábakkal és szarvakkal, és most szégyelli bevallani, hogy tetszett neki a látvány. Tény, a faunok között is vannak egy-két csodálatos pán játékot játszó egyedek.

-   Láttam… a múltadat. És csak elnézést szeretnék kérni a viselkedésemért és amiért… amiért… amiért én is belenéztem a tiédbe. – Vörös arca nem hazudik, az igazat mondja. A pecséten keresztül érzem, hogy nagyon is zavarban van, s ő is érzi, hogy én mennyire kíváncsi lettem – abból tudom, hogy megugrott egy kicsit.

-   Mit láttál a múltamban? Mondd el! – kezdem el Narutót nyüstölni, hogy beszéljen. Kicsit meglepődik, hogy ilyet kérek tőle, de minden hasznos infó lehet számomra, amit hallok.

-   Egy magas férfival voltál, volt veled még egy nő és egy tizenegy-tizenkét év körüli fiú is. A Hokage irodában beszélgettetek, és belépett két ember. Nem láttam tisztán az arcukat, de azt biztosra tudom, hogy nagyon örültél, és odarohantál hozzájuk. Az egyik biztos egy gyerek volt, mert nem kellett magasra nyújtóznod, hogy megölelhesd.  Azt hiszem… azt hiszem „Itó”-nak nevezted.  És nagyjából ennyi. – Okés, ez nekem nagyon is furcsa. Én valaha jártam Konohában, és még nem is emlékszem rá. Ráadásul van ott egy barátom, akit Itónak becéztem. Ez még nekem is túl sok. – De tudod, nekem volt egy olyan barátom Konohában, akit hasonlóan neveztem. Csak én Itának hívtam. Ő is valami hasonlón hívott engem, de már nem emlékszem, csak arra, hogy sokat nevettünk. Egyszer megfogadtuk, hogy míg a világ él, mi jó barátok maradunk, és még a leggonoszabb szörnyek sem választhatnak el minket… de nem így lett.

-   Elszakadtatok egymástól. – Beugrik minden.

„Egy poros úton sétálok. Valaki fogja a kezemet. Ahogy felnézek rá, egy fehér hajú, kék szemű férfit pillantok meg magam mellett. Fehér köpenye szinte rikít a falu poros utcáin, aranyszín díszítésű nadrágja pedig nesztelenül suhan léptei nyomán. A másik oldalamon anyám a maga hosszú, fehér hajával, amit mindig is annyira csodáltam. Öltözéke egy halvány rózsaszín ruha, mellette pedig a bátyám, aki szokásához híven egy kék pólót, szürke nadrágot és ninja táskát vett magára, ami egyben kiemeli fehér haja csillogását és bátorságának, ügyességének nagyságát. Mellettük én csak eltörpülök a magam piros ruhácskájával.

Apa – most már nagyon is emlékszem rá – fogja a kezemet, és egyenesen a Hokage irodába vezet engem és a többieket. Ahogy belépünk, meglátom a Yondaimét és mellette Aika vöröslő hajkoronáját. Apa és a Yondaime elkezdenek beszélgeti valami politikai dologról, amire nem is nagyon figyelek. Valamiért azon jár a fejem, hogy mikor találkozhatok… de kivel? Abban a pillanatban, hogy ezt elgondolom, nyílik mögöttem az ajtó, és belép az, akire eddig vártam. Kushina oldalán a velem egykorú – ötéves – Naruto, kertésznadrágban és narancs pólóban. Felderül az arca, ahogyan meglát, és az enyém is sziporkázni kezd.

Örömmel rohanok oda hozzá. Szinte majd elviszem, ahogyan a nyakába ugrok, de tartja magát. Visszaölel, és a nyakamba bújik, mint valami kisbaba.

-   Rég láttalak, Itó! – szólítom meg Narutót.

-   Én is, Itá! Gyere, játszunk egyet!”

Valószínűleg transzba eshettem, mert mikor kinyitom a szememet, Naruto aggódó tekintete tárul elém. A párnámon fekszem, Naruto pedig a combomon ülve ráz. Mikor meglátja, hogy már ébren vagyok, abbahagyja a rázogatást; halvány könnycseppeket pillantok meg a szeme sarkában. Felülök. Elég kényelmetlen üléshelyzetbe kerültünk Narutóval, de valahogy nem bánom, így legalább könnyen magam alá gyűrhetem, ha nem akarna válaszolni nekem.

-   Naruto.

-   Hm? – dörzsölgeti a szemét.

-   Rég láttalak, Itó! Én is, Itá! Gyere, játszunk egyet!” – Naruto szemei elkerekednek, ahogy kimondom a szavakat. Közelebb hajol hozzám; érzem minden lélegzetvételét, ami a nyakamba fúj. Hátrasimítja a hajamat, és a tarkómat kezdi vizslatni. Megtalálhatta, amit keresett, mert pillanatok múlva a nyakamba fúrja a fejét, mintha megint kisgyerekek lennénk.

-   Nem hittem volna – suttogja a fülembe –, hogy újra melletted lehetek, Itá. – Érzem meleg könnyeit, amint lefolynak a vállamon. Szorosan magamhoz ölelem; szinte egybesimul a testünk, ahogyan így összeölelkezünk. Kis idő elteltével elenged, de még mindig az öklével dörzsöli a kezét.

-   Hála neked, újra emlékszem a régi dolgokra. Például, hogy mennyire hencegtél azzal, hogy megtanulod a Rasengant, és mindenki el fog ájulni, hogy akadémiai tanulóként te vagy az első, akinek sikerült.

-   Sikerült is! – mászik az arcomba. – Igaz, csak évekkel később, amikor már tizenkettő voltam és genin. – Visszaül a combomra. – Akkor nagyon kellettél volna. – Lehajtja a fejét. – Nagyon is szükségem lett volna a támaszodra. – Megugrom az ágyon, ezzel Narutót egy kicsit elemelve a combomról. Egy hirtelen mozdulattal a hátára fordítom és föléje magasodom. Ujjaimat az övéibe fonom, közel hajolok az arcához.

-   Most itt vagyok. És melletted maradok, mindaddig, amíg a sors úgy nem dönt, elvesz mellőled. – Azzal egy puszit nyomok a homlokára. Arcán halvány pír jelenik meg, de széles mosolya mellett ez az apró pirosság eltűnik. Azzal lemászok róla, melléje fekszem.

Hajnal van, de egyikünk sem tud aludni egy ilyen mozgalmas este után. Helyette nekiállunk beszélgetni. Leginkább a közös gyerekkorunk érdekelt, így töviről-hegyire elmesélte, hogy mennyit ökörködtünk a folyóparton, mennyit medencéztünk náluk, hogy rengeteg időt töltöttünk az erdei kunyhónkban, ahonnan csak enni járkáltunk vissza. De ami a leginkább meglep, hogy azt mondja a dolog végén: „Melletted volt igazán gyerekkorom, a többi mind semmi ezekhez képest.” Ez a mondata nagyon is jólesik számomra. De a sok szerepjátékos mese helyett inkább a nagy hencegéseiről kérdezem.

Ezt már csak egy kicsit szégyenlősen adja elő. A Rasengant teljesen elsajátította – aminek nagyon örülök, akkor azzal kezdünk ma –, de még tovább is fejlesztette. Rasen-shuriken, Odama Rasengan, és még a remeteformára is kitalált egy csomó Rasengan típust. Az árnyékklón jutsu, ami nagyon is hasznos számára a tanulása, gyakorlása során. Én is mesélni kezdek az én technikáimról. Nos, látszik, hogy teljesen máshol nőttünk fel, mivel én inkább a mágia és a harcművészet felé irányultam, míg ő inkább a chakra és a dobócsillagos-shurikenes verzió felé. Persze én is tanultam azt, amit ő, csak nem annyira fejlesztettem ki, mint ő.

Most, hogy így elkezdtünk komolyabban beszélgetni, hirtelen rájövök, hogy miért is lettünk mi kicsiként is és most is barátok. Nagyon könnyen megértjük egymást, hamar megtaláljuk a közös hangot, akár a beszélgetést nézzük. Most is szinte dobálózunk a témákkal, mintha csak labdák lennének, amiket egyik pillanatról a másikra ellehetne dobni, hogy a következőt kaphassuk el.

Furcsa, hogy megszegtünk egy szabályt, amit egymásnak felállítottunk. Nem kérdezünk egymásról, nem kíváncsiskodunk egymás múltjáról. Nos, most szinte ontjuk magunkból a dolgokat. Az egyik pillanatban még a technikákról, a kalandokról beszélgetünk, a következőben előtérbe kerül a család témája.

-   És, akkor… nos… akkor ismertem meg tüzetesebben…

-   Nem kell elmondanod, ha nem akarod.

-   DE! Mert… mert te egy lány vagy, és… talán meg tudod mondani nekem, hogy hol rontottam el, Hinata ügyét.

-   Jó, akkor, halljam. – Ez a téma nagyon is nehézkesen fog menni, asszem’. Naruto mindig is zavarban volt, ha Hinata került előtérbe, vagy akárcsak a Hyuuga klán. Ahogy vesszük, ez az egész zavaros. Amennyire én Naruto érzéseit és hozzáállását nézem, nem lehetett pitiáner szerelem közöttük. De akkor miért vallott Hinata ellene? Még ha az apja kényszerítette rá, akkor is, az arcán látni lehet, hogy hazudik vagy sem. Még a gyakorlott, profi színészek, színésznők is alig tudják leplezni. A szem mindent elárul, akár akarjuk, akár nem.

-   Nos… Hinata meg én úgy egy fél éve jártunk. Nagyon szigorú az apja, így bár beleegyezett, hogy járjunk, kiszabta, hogy csak akkor érhetek hozzá… nos… intimen, ahogy ő fogalmazott, ha ő is akarja. Ebbe beletartozott a csók, az ölelés és a… szex is. Persze az utolsó egyértelmű volt. – El kell nevetnem magamat ezen a védekezésen. – De még így is csak addig jutottunk el, hogy kézfogás nyilvánosan, arcra puszi és ölelés. – Oké. Eltátom a számat, hogy Naruto még életében nem csókolózott.

Nem bírom visszatartani a kuncogásomat, és egyszer csak kitör belőlem a röhögés. Mellettem Naruto égővörös fejjel próbál elhallgattatni, de nem igazán sikerül neki. Végül magamtól abbahagyom. Nem csak azért, mert már nem kapok levegőt a saját röhögésemtől, hanem mert Naruto belevágja magát a hideg párnába. Megint úgy, ahogy hajnali három környékén is. Átkarolom a vállait, úgy rázom meg. Unszolni kezdem, hogy nyugodtan folytassa, nem akartam kinevetni, csak cukkolni szerettem volna egy kicsit, hogy feloldódjon.

-   Bocs, de már nem tudom, hogy mikor cukkolnak, és mikor nevetnek ki.

-   Hogy? – Ez még számomra is meglepő. Pedig az elmondottak alapján egész szép gyerekkora volt nélkülem is.

-   Nem voltam a legjobb tanuló a suliban, béna voltam és ügyetlen. Ha valamit elszúrtam, egyből kinevettek, meg aztán… a szüleiktől átvették a szörny dumát, így nemigen akadtak barátim. A későbbiekben persze szereztem bőségesen… de… ők mind… ezért lett volna rád nagyon is szükségem akkor. Ha te ott vagy, akkor kevésbé éreztem volna magamat… egyedül.

-   Sajnálom – mondom, és simogatni kezdem a hátát. Olyan kis elveszettnek néz ki most, ahogyan az alkarjaiba veszve, lógó orral mered a semmibe.  – De tudod, mit, ha egyszer eljutunk Konohába, akkor mindent helyrehozhatunk.

-   Azt kétlem. – Azzal felpattan mellőlem, ellökve a kezemet, mint valami égő tűzgyűrűt. Fújtatva az erkélyre lép, nekitámaszkodik a korlátnak. Kételkedve utána megyek. Valami nincsen rendjén itt. Percekkel ez előtt még olyan vidám volt minden, és most mintha összetörték volna, akárcsak egy vázát. Naruto dühös tekintettel mered az alatta elterülő mélységbe; úgy tűnik, őt sem zavarja a hideg. – Én oda többet el nem megyek.

-   Ezt beszéljük meg akkor, amikor odaértünk. Addig még sok más helyre el foglak vinni, és hidd el nekem, nem kicsit fog változni a nézőpontod, a felfogásod az utazások során. Gyere – kezdem el berángatni a karjánál fogva –, menjünk le edzeni. Kíváncsi vagyok a te híres-neves Ransenganodra, Itó.

Bemegyünk a szobába és elvonulunk öltözni. Nagyon nyomja a lelkemet ez a dolog. Brandon csak jót akart nekem azzal, hogy elrejtette az emlékeimet egy mágikus gát alá, de egyben ártott is. Elfejtettem olyan dolgokat is, amiket nem lett volna szabad. Mint például Narutót, aki évről évre várt rám, hogy visszatérjek, és ismét játszunk. Azt ígértem neki, hogy mindig vissza fogok jönni, és végül becsaptam. Milyen barát vagyok, ha még emlékezni sem vagyok képes? Muszáj emlékeznem, legalább azokra a napokra, amiket vele töltöttem. Apára már egy kicsit ráismerek, de még mindig homályos a kép körülötte.

Igaz, részben Brandon is tehet róla, hogy nem emlékszem a gyerekkoromra, de akkor is… olyan bonyolult és keszekusza ez az egész dolog. Brandon hirtelen életben tudása, a valódi apám, hogy akit apámnak hittem, valójában csak a mostohaapám, és hogy Bran csak féltestvérem. De ami végképp nem stimmel, az az, hogy miért hagyott el minket apa? Mi lehetett az oka, hogy csak fogta a cókmókját és eltűnt? Mi lehetett olyan sürgős, olyan fontos, hogy elmenjen, és itt hagyjon engem és Brandont? Hacsak… hacsak nem nyomasztó volt. Lehet, hogy apa tett valami olyat a múltban, amit nem bírt elviselni, ezért elmenekült, hogy még látni se lássa. De mit?

Kérdések kérdésekre. Annyi minden megválaszolatlan, hogy az már fáj. Sok az elvarratlan szál a dologban, amik ez idő tájt összekuszálódtak, és ki kell őket bogozni. Elsőként meg kell találnom Brandont, utána pedig apát, hogy megtudjak mindent, ami szükséges lehet. Fel kell göngyölítenem a saját ügyemet, de először is Naruto ügyét kell kezelésbe vennem.

A nyomok alapján, amiket bizonyítéknak használtak, mint például a fejpánt, a hangfelvétel és a ramendarab, amit a padlón találtak, kétségkívül Narutóra lehetne bizonyítani a dolgot. De egy olyan hibát elkövettek a bíróságon, hogy a hangfelvételt és a fejpántot nem vizsgálták át alaposabban. A fejpántot bárki elkészítheti úgy, hogy az pontosan hasonlítson Narutóéra, a hangfelvételen pedig el nem rejthető hanghibák lehetnek, amit esetleg torzító vagy el-elakadó magnó okozhat. A jutsukat is jól meg lehet figyelni rajtuk, ugyanis a hang általában csak másolata az eredetinek, vagy alig-alig egyezik az eredeti tulajdonosával.

Az időpontok is sokszor… egy pillanat… az időpontok. Narutót ügyét három hete kezdték el kivizsgálni, pontosan annyi ideje, mióta Yomodo bejelentette, hogy magával visz. Az én idejuttatásom már évekkel ezelőtt tervben volt, de csak mostanában vált ez esedékessé. Valaki irányítja a szálakat a háttérből, és az az érzésem, hogy korántsem Naruto tönkretétele a célja. Az időpontok kísértetiesen megegyeznek, és ráadásul még az indulások napjai is. Valaki azt akarta, hogy megtaláljam Narutót és kiképezzem. De ki?

Az asztalra csapó kezek hangja ébreszt fel a papírok rabságából. Észre sem vettem, hogy miután magamra kaptam a kanári sárga tunikámat és a fekete sztreccs nadrágomat, leültem és a papírokat kezdtem böngészni. Felpillantok, és Naruto bosszús képét látom magam előtt.

-   Először mondom el, és remélhetőleg utoljára. Legyél szíves ezzel nem foglalkozni.

-   Pech.

-   Mi pech? – néz vissza rám értetlenül.

-   Az pech, hogy arra kérsz, ne foglalkozzak vele, mivel – az orra elé tartom a lapot – a te indulásod és tárgyalásod időpontja megegyezik az én indulásom napjával és a végérvényesítés napjával. Te és én ugyanazon a napon indultunk el és érkeztünk meg. Rengeteg minden egybe függ a te ügyed és az én ügyemmel. Az a sejtésem, hogy…

-   …csak egy ember mozgatja a szálakat a háttérből, és az volt a dolga, hogy téged és engem találkozásra bírjon. Egy ember, aki engem és téged is jól ismer, ráadásul nagyon is jól. Valaki, akinek szántszándéka, hogy te… öhm…

-   Kiképezzelek a hiányosságaidból, és olyan testőrt és jobb kezet varázsoljak belőled, hogy olyat még a világ nem pipált.

Elmosolyodik a beszólásomon, majd elindulunk kifelé. Ahogy megyünk ki, tüzetesebben végigmérem. Fekete pólót és nadrágot választott magának a mai napra, hozzáillő fekete, magas szárú zorival. Nyakában most is ott lóg a nyaklánc, amit a cellában a nyakába akasztottam. Az arcát is megfigyelve – persze női szemmel – nagyon is helyes fiú. Rejtett Holdban lesz egypár darab sikítozó lány, aki bele fog habarodni, főleg e miatt a kisfiú mosoly és arcberendezés miatt.

Az udvarra kiérve szembetalálkozunk a takarító brigáddal, akik vödreiket és rongyaikat felkapva indulnak vissza az épület belsejébe. A fegyverraktárt teljes egészében kitakarították, így már mindent átlátok a helységben. Kiveszem a fakardokat és az íjat a raktárból, de először látni akarom Naruto Rasenganját, ahogy létrehozza.

Naruto első lépésben készít egy árnyékklónt, majd kitartja elé a kezét. A klón elkezdi összpontosítani a chakrát a kezében, amolyan tenyérrel való ütéseket utánozva. Egyre gyorsabban csinálja, míg az egész gömb össze nem áll a kezében. Egy tenyér nagyságú kék gömb, ami úgy néz ki a körülötte felreppenő gyűrűkkel, mint egy gyűrűs bolygó.  Ha az ember közelebb megy hozzá, láthatja, amint a chakra összevissza cikázva forog a gömb belsejében. Felpillantok Narutóra, akinek fülig ér a szája a dicsőségtől.

-   Miért nem egy kézzel hozod létre? Így több chakrádba kerül. – Úgy tűnik, megtaláltam a gyenge pontot. Beszívja az ajkait, majd eltűnteti a Rasengant. Kezeit hátsó zsebébe vágja, úgy horgasztja le a fejét.

-   Hát… - kezdi alsó ajkát harapdálva –, úgy nem megy.

-   Miért nem megy? – fonom össze a mellkasomon a kezemet.

-   Mert… nem tudok annyi ideig összpontosítani.

-   Hát… akkor most nagyon fogsz szeretni. – Azzal magam elé tartom a kezemet, és összpontosítani kezdem a chakrámat a kezembe. Egy haloványka, rendezetlen gömb jelenik meg a kezemben; majd kétszer akkora, mint Narutóé, de ez még mindig jobb eredmény, mint a semmi. Naruto meglepődöttségében eltátja a száját. – Szanitéc. Vagy ha jobban tetszik, orvosi ninjutsu. És miért fogsz szeretni? Hát azért, mert ezt is tanulni fogod. Ha megtanulod – vállára teszem a kezemet –, akkor létre tudod hozni a Rasengant árnyékklón készítése nélkül is, sőt sok mindenben hasznodra lehet majd.

-   Lám, lám. Ez lenne az edzés? – A hang nagyon is idegesítően hat a fülemben. Nem azért, mert ismerős a hang gazdája, hanem csupán a hanglejtés idegesítő számomra. Gúnyos, piszkálódós. Naruto válla és háta megfeszül, szinte kész akár ugrani is, ha kell. Oldalra pillantok. Az ajtón Sasuke és Sakura lép ki, teljes harci díszbe szedve, mintha a börtönben gyakoriak lennének az összetűzések, amiért fegyver kellene viselni. Sakura szokásához híven rózsaszín ruhájában jelent meg, míg Sasuke az Uchihák jelével díszített ruhát öltötte magára a mai nap örömére. Sasuke gunyoros tekintete nagyon is zavaró számomra. Főleg azért, mert előszeretettel futtatja végig lovagló nadrágomon és kék ingemen, meg-megállva a domborulatokon.

-   Ki hívott, Uchiha béna? – vágok vissza neki. – Tudod, a játszótér a szomszédos szigeten van, nem pedig itt. Itt a nagy emberek dolgoznak, és nem holmi pisisek adják a hangot. – Beszélni nem tud szégyenében. Vörössé válik az arca, de tartja a szemkontaktust velem. Hunyorogni kezd, ölbe teszi a kezét, s mintha egy kis villámocskát is meglátnék, amint belenéz a szemembe.

Ekkor éles fájdalom hasít a fejembe. Megtántorodva kapok a fejemhez, miközben Naruto védelmezően tartja körülöttem a karjait, hátha elesnék.

Rejtett Hold akadémiáján vagyok. Olyan nyolcéves korom körül lehetek, amikor egy vízcseppet forgatok a kezemben, a következőn egy lángcsóvát lövellek a tenyeremből, szelet támasztok a semmiből, és a poharak szellemként kezdenek el a többiek szeme láttára lebegni.

Az emlék gyorsan halványul, de még el tudom kapni a lényegét. Az elemek mozognak körülöttem, csak már annyira hozzászoktam, hogy észre sem veszem, amikor megmozdul egy pohár az asztalon, amikor a víz hidegebb vagy melegebb lesz a hangulatomtól függően, vagy éppen melegem lesz egy hideg folyosón. Számomra ezek mind természetesek, ahogy elhaladok mellettük. Mikor a fájdalom tompul, és ismét képes vagyok tisztán gondolkodni, erőt vesz rajtam a kényszer, hogy megmozdítsak valamit. Visszanyerem az egyensúlyomat, és összpontosítani kezdek.

Lassan kinyújtom a kezemet, ujjaimat megfeszítve kezdem el a kézfejemet mozgatni. Látszólag valódi volt az emlék, ugyanis az az egy cseppnyi víz minden gond nélkül kiemelkedik a kerti tóból, és engedelmes megáll a tenyerem felett. Úgy játszhatok vele, ahogy csak akarok, minden mozdulatomra válaszol, főleg akkor, amikor kimerevítem az ujjaimat és megfagy. Visszateszem a helyére a vizet, és csak úgy összezárom, és ismét kimerevítem az ujjaimat. A tenyeremből jégkristályok szállnak fel, mint mikor télen feltámad a szél, felkapva a hóbucka tetején lévő porhót.

A kristályok megcsillannak a nap aranyszín fényében, én pedig megbűvölve figyelem, mint valami kisgyerek, aki először lát zsiráfot közelről. Az előttem lévő jégcsík – amit kábulatomban okoztam – még mindig nem olvadt el; egy laza kézmozdulattal tornyot csinálok belőle. A csúcsos torony olyan lesz, mint egy fordítva álló jégcsap. Hogy kipróbáljam, mennyire is értek ehhez, ismét összezárom, majd kinyitom az ujjaimat, mire egy apró tűzcsóva olvasztja meg a jeget. Közben hallom, ahogyan a többiek elhátrálnak tőlem, kivéve Narutót.

Megemelem puszta akaratommal a csonka jégcsapot, és pár furcsa mozdulattal – amiről halványlila gőzöm sincs, hogy honnan ismerek – egy éles dárdát csinálok belőle, majd egy gömböt és egy vékony jég hópihét. Sasuke ámulva figyeli, amint elkezdek játszani a vízzel és a hóval magam körül. Egészen belepirul a dologba, s már-már az gondolom, hogy csak azért ilyen bunkó, mert tetszem neki. Tény, hogy mikor kimentünk Narutóval az irodából, akkor egészen megbámult.

De Naruto is egészen odavan, hogy milyen képességemet hoztam felszínre az imént. Szórakozásból kiemelek egy vízcseppet a tóból, és feléje hajítom. Meglepődik, de már csak a kinyújtott kezét sikerül maga elé kapnia. Egyként döbbenünk meg, amikor a vízcsepp, megáll Naruto tenyere előtt. Szőke hajú barátom kinyitja a szemét, és ő is elcsodálkozik, hogy a tenyerében képes tartani a vizet. Elkezdi mozgatni a kezét, s a víz hirtelen megfagy. Egy szilárd gömböt alkot Naruto tenyerében, aztán vízgőzzé válik.

-   Még egy dolog, amit taníthatok neked. Próbáld meg megemelni ezt a követ. – Naruto lassan a borostyán szín kő felé fordul. Kinyújtja a kezét; a kő pedig engedelmesen felemelkedik. – Nagyszerű.

Úgy tűnik, Naruto képességi is képesek a felszínre törni. Idővel talán az összes képessége a felszínre tör, és képes lesz az összes birtokában lévő dolognak az uralására.