Börtönsztori - 9. fejezet - Nyeregbe!

Két napja, hogy felfedeztük Naruto képességét, miszerint ő is képes irányítani a természetben előforduló elemeket. Töviről-hegyire kikérdeztem ennek kapcsán, de azt állítja, sosem volt semmi szokatlan az életében. Ez különös. De ma nem is ez a lényeges. Mert miközben Naruto szorgalmasan olvassa az egyik mágiakönyvet – rémes, mit szabadítottam magamra, de erről majd később –, addig én hátraugrom az egyik istállóhoz. A hatalmas, szürke színű építmény monstrumként emelkedik felém, s még kicsiként meg is ijedtem tőle.

Igaz, ma már bátran besétálok, annak idején Brandonnak a karomat rángatva kellett betaszigálnia, hogy megmutassa, amit szeretett volna. Méghozzá a yunómat, Yuét. Öt-hat éves lehettem, amikor Brandon bemutatta nekem a kis aranyost, aki az óta is a legjobb barátom.

Az istállóba lépve a szétszórt szalma zizegő hangja csapja meg a fülemet, ahogyan lovaglócsizmában belépek. Lótrágya állott illata kering az orromban, és már most érzem saját izzadságom enyhe illatát, pedig a munka még csak most kezdődik. Egy ütött-kopott kisasztalhoz lépek, és felette a falba épített szerszámos falra nézek; lekapom a kalapácsot az egyik szegről.

De még mielőtt használni kezdeném a szerszámot, egy hátrébb lévő asztalról felkapok egy nagy, vászonba csomagolt tárgyat. Ezt a hatalmas valamit az asztalra teszem, és lerántom róla a vásznat. A vászon alatt egy fekete bőrből, fából és acélból készített nyereg lapul. Nem közönséges lovaglónyereg, amit egy szabályos lónál alkalmaznak. A yunóknál, mivel egy póni és egy szabályos ló magassága között vannak, rendes nyereggel nagyon nehéz lenne alkalmazkodni gepárdszerű mozgásukhoz. Így a kengyel szára, ami általában lógni szokott a ló oldalán, jóval meg van rövidítve. Az ember így úgy üli meg a yunót, hogy tulajdonképpen térdelő helyzetben van. S hogy a lovasnak ne zsibbadjon el az alsó lábszára, keretet adnak hozzá. Konkrétan egy acél keret szolgál kengyelnek, aminek a belsejét kipárnázták puha bőrrel.

Maga a nyeregrész azonban hasonlít a lovakhoz használt nyereghez, kivéve, hogy nincsen a kengyelnek kihagyva lelógó rész. A nyeregalátét pedig oda van varrva az erős fához, így nem kell sokat bajlódni a felszíjazásnál, hogy elcsúszik. A zabla, ahogy a lovaknál mondják, csak a fejet és az állat szügyét foglalja keretbe, maga a gyeplő pedig rövid, így könnyebb irányítani a yunó mozgását.  Ami nem kispálya lesz Naruto számára.

Ez a fekete nyereg, amit az imént hoztam elő, az övé. A yunója teljesen fekete, így sokkal jobban passzol majd hozzá, mintha olyan nyerge lenne, mint az enyém, ami szürke színű. Persze minden yunóhoz a bundája színéhez méltó nyerget készítünk. Naruto nyergébe még két szeget beverek, és már készen is van, amit már két napja folyamatosan bütykölök. Még több időt is adtam Narutónak, hogy olvashasson, mint azt megengedtem volna. Visszatérve az olvasásra, hihetetlen, hogy három nap alatt milyen tetemes mennyiséget képes elolvasni, még akkor is, ha néha az éjszaka közepén kell átmenni hozzá, hogy kivegyem a kezéből. Igen, sajnos elalszik felette, aminek aztán megvan a maga hatása is.

A saját nyergemet is előrehozom, így már készen állok, hogy belekezdhessek a tanításba, persze csak miután felszíjaztam a nyergeket a yunók hátára. Míg Yué kedvesen és barátságosan fogad, mint mindig, addig Narutóé egy kicsit macerásabb. Ugyanis Eren, a bátyám második yunója, nagyon is makrancos. Mióta Brandon eljátszotta az állítólagos halálát, azóta nem a régi önmaga. Mikor Brandon közel két hétig nem jött el hozzá, magába roskadt, és alig akart enni valamit. Aztán egyszer csak mintha villám csapott volna beléje, hirtelen újból evett rendesen, de olyan kezelhetetlen lett, hogy alig lehet bírni vele. Még én is alig bírom feltenni rá a nyerget, pedig én már kilencéves korom óta ismerem, amikor Brandon egész pici kölyökként hazahozta.

-    Szia, Eren! – köszönök neki kedvesen. Úgy tűnik, hogy a mai nap nagyon is elégedett, mert fekete farka ide-oda mozog a levegőben, akárcsak egy régi óra ingája. Sötét szeme kíváncsian rám villan, s furcsa módon nem ugrik fel vicsorogva, amikor meglátja a kezemben a nyerget. Ez még engem is meglep. Kecsesen, akárcsak egy macska, feláll, és minden ellenállás nélkül tűri, hogy feltegyem rá az új nyerget. – Na, mi van? – vakargatom meg a füle tövét. – Csak nem jókedvünkben vagyunk, he? – Válaszként egy elégedett dörmögést kapok.

A gyeplőknél fogva kivezetem őket az istállóból, és elindulunk a kert felé. Mind a kettő közel a hasam feléig, talán egy kicsit magasabbra érnek fel. Kecses mozgással, visszahúzott karmokkal lépdelnek mellettem. Eren nagyon is nyugodt, mintha csak hirtelen kicserélték volna.

Narutót a hintaágyban találom, amint törökülésben olvassa a könyvét. Fehér pólót és fekete farmert vett magára egy magas szárú zorival. Észre sem veszi, amikor megállok a közelében a yunókkal. Szőke haját lágyan mozgatja a szél, szeme egyre csak fut a sorokon, miközben az agya egyre csak szívja magába a tudást.

-    Naruto! – Felnéz rám a könyv soraiból, arcára meglepetés ül ki. A könyvjelzőt beillesztve a könyvbe, feláll, és odasétál hozzánk. Gyönyörködve nézi a két yunót, akárcsak ők Narutót.

-    Ők mégis mik? – teszi fel a kérdést hosszas hallgatás után.

-    Ők yunók. A farkasok és macskalények leszármazottjai. Még nagyon régen keveredtek, és az óta ilyennek születnek meg. Yué – fordulok a yunóm felé – marad. – A tanult kislány engedelmesen leül, és várja, hogy vele is foglalkozzak. – Ő itt Eren, Naruto. – Azzal Naruto jobb kezét Eren elé rakom, mintha csak egy kutya elé raknám.

-    Szia, Eren. – A yunó óvatosan megszimatolja Naruto kezét, közben felpillant a fiú mosolygós arcára. Eren gondolkozva elhúzza a fejét, nézi még egy darabig Naruto kézfejét, majd megnyalja. Naruto arcán még szélesebben terül el a mosoly, s kezét lassan felemelve megvakarja Eren füle tövét.

-    Látom, tetszel neki. Akkor most meg tanulhatsz rajta lovagolni is. – Narutónak először fennakad a szeme, de miután nyugalmat erőltet az arcára, engedi, hogy megmutassam neki, hogy hogyan is szállhat be a nyeregbe. Felül Eren hátára, én pedig elmagyarázom neki, hogy jó szorosra kell fűznie a kengyeltartót, különben leesik róla. Úgy tűnik, hogy viszonylag biztosan ül a nyeregben, pedig ha jól tudom, ez az első, hogy huzamosabb ideig ül és vezet egy állatot. Eren kiegyenesedik, látszólag készen áll, hogy meginduljon. Megvárják, míg én is felszállok Yué nyergébe. – Óvatosan emeld meg a lábadat oldalra, és üsd meg az oldalát. – Úgy tesz, ahogy kérem.

Lassan elindulunk egymás mellett. Lassan baktatva teszünk meg egy kört, majd még egyet. Naruto halántékán izzadság csepp gördül le, tenyere izzad, s olyan görcsösen szorítja a gyeplőt, hogy az ujjaiból kifut a vér. Megérintem Naruto kezét, mire ő rám néz. Kicsit idegesen rám néz, de azért lazít a szorításon. S valószínűleg Eren erre a pillanatra várt, ugyanis két hátsó lábára ágaskodik, akárcsak egy ló. Ám a reakció, amit várt, teljesen elmaradt Narutótól. Ahelyett, hogy halálra rémült volna, helyette a súlyával lenyomta az ágaskodó állatot. Ahogyan Eren földet ér, morogni, hörögni kezd, és megint ágaskodni próbál.

Naruto határozottan lenyomja, s ez nagyon nem tetszik neki. Morog és vergődik Naruto fegyelme alatt, mint valami megbokrosodott ló. Hátrafelé rugdos, mintha megpróbálná magáról lerázni Narutót, ami teljesen lehetetlen. Teljesen tehetetlenül nézem, ahogyan Naruto igyekszik megfékezni. Ekkor meglátom Eren fekete szemében a célt.

-    Naruto! Vágtázni fog! – szólok neki, de már késő. Eren felemeli mellső lábait, és vad vágtába kezd. Naruto sem tétovázik, ráhasal az állat nyakára, és szinte egybeolvad vele. Eren ugrándozik, ficánkol, ahogyan Narutót próbálja elijeszteni magától, hiába. Naruto megmakacsolta magát, és mint valami profi idomár, be akarja magának törni. Vagy négy óra hosszáig verekednek, míg Eren remegő lábakkal le nem rogy a fűbe.

-    Ügyes vagy, Eren – mondja fáradtan Naruto, ahogy kicsatolja magát a kengyelből, és lerogy Eren mellé a fűbe. Az állatra néz, aki szaporán lihegve néz vissza rá. Naruto elismerően megvakarja Eren fülét. Eren kimerült ugyan, de még van annyi ereje, hogy közelebb csússzon Narutóhoz és hozzábújjon.

-    Nagyszerű zsoké vagy – küldök a fiú felé egy elismerő bókot, mikor leszállok a nyeregből. Yué lefekszik Eren elé, rózsaszín orrát hozzáérinti a fiú yunó fekete orrához, és élvezi, hogy mellette vagyok.

-    Mindig ilyenek első alkalommal? – kérdezi Naruto. Most, hogy így végignézem, fehér pólója csupa kosz, akárcsak az arca.

-    Nem – sóhajtom –, csak Eren előző gazdája a bátyám volt, és… mikor eljátszotta a halálát, akkor egy kicsit magába fordult, és nem fogadott el senkit sem. Te vagy az első, akinek így sikerült betörnie és elfogadtatnia vele magát.

-    Szerintem – mondja, miközben Eren nyakszirtjét masszírozza – csak arra vágyott, hogy valaki határozottan a tudtára adja, hogy márpedig a zsoké parancsol. Legalábbis én ezt a módszert alkalmaztam nála, és úgy tűnik, bevált.

Naruto egyszerűen balga. Okosan balga, jobban kifejezve. Sosem ült még yunó háton, de mégis képes volt az utolsó pillanatig nyeregben maradni és betörni Erent, még akkor is, ha ez nagyon lefárasztotta. Legalábbis ezt mondta… ez a kifejezés sántít, ugyanis percekkel később már kardozásnak állunk neki.

Egymással szemben felállunk, jobb kezünkben felvillannak a vívótőrök. Naruto hátratett bal kézzel érinti meg az én tőrömet. Elszánt, mindenre kész tekintettel kezdünk bele a vívásba. Fém csattan fémnek, talpunk alatt pedig a fű felcsap a nadrágunk szárára. Ez alatt a három-négy nap alatt Naruto képes volt olyan szintre fejleszteni a tudását, hogy már lassanként egy szintre emelkedik velem szemben, vagy még magasabbra. Nem mintha bánnám, sőt inkább örülök neki, hogy ennyire jól fejlődik a tudása. A kezdetleges bizonytalanságai lassacskán elülnek, és már alig visszakozik, vagy vág bele nehezen egy feladatba.

A személyisége is egyre jobban fejlődik. Ahogy elkezdett szakkönyveket, mágiakönyveket, társadalomtudomány könyveket olvasni, egyre jobban kezd ráébredni dolgokra, amiket eddig csak ostoba felnőtt izéknek tekintett. Például a saját ügyébe és az én ügyem felgöngyölítésében is egyre többet tud segíteni. S ez bármilyen furcsa, tegnap vettem észre, amikor egy fontos darabot nem tudtam sehova sem illeszteni.

Nem értettem, hogyha ennyire össze akart minket hozni ez a titokzatos személy, akkor miért nem úgy intézte, hogy valahol újra Konohában találkozzunk, mintha megint gyerekek lennénk, és akkor az emlékeim is könnyebben a felszínre tudnának törni, és nem kellene várnom, mikor bukkan fel egy újabb. Már vagy egy órája törtem magamat rajta, amikor Naruto mögém lépett az asztalt támasztva, és láttam rajta, hogy erősen ráncolja a homlokát gondolkozásában.

Végül olyasmit bökött be nekem, amire még magam se gondoltam hirtelen. A titokzatos személynek az volt és az a célja, hogy ezeket az emlékeket tanulságok által hozzam felszínre. Tesztelni és tanítani akar egyszerre, hogy mennyire vagyok képes elviselni ezeket, és hogy Narutót is tesztelje. De ezt az elméletét – persze, miután kimondta, visszaült olvasni – továbbfejtettem magamban.

Ha az illető tesztelni akar bennünket, mégis miben? Azt akarja látni, hogy mennyire vagyunk együttműködőek, hogy hogyan tudunk dolgozni párban, vagy, hogy miként fejlődünk egymás által? Ez egy keszekusza elmélet, de van valóságalapja. Ha az az illető minél később akarja, hogy emlékezzek azokra a dolgokra, amiket Brandon elzárt az elmémben, akkor biztos olyasmi lapulhat a fejemben, ami talán neki nem érné meg. Nem érné meg neki, hogy minél előbb a felszínre hozza. De vajon mi?

Naruto fáradt léptekkel vánszorog a hintaágyhoz, s csontjait tapogatva huppan le a szivacsra. Hátradől a párnákon, és csak élvezi a Nap melengető sugarait. Én is leülök melléje, s pihentetem magamat a Nap kellemes melegén. Naruto bágyadtan lehunyja a szemét, felém dől, kezeit lazán az ölébe ejti. Elmosolyodom rajta, hogy mennyire képes kifárasztani magát, és még azt mondja nekem, hogy ő még bírja. Van benne kitartás és önhit, az biztos. A szemem akaratlanul is a mellette lévő könyv borítójára siklik.

A könyv a bijuuk bezárásáról és az első shinobi Jinchuuriki megszületéséről szól. Az előlapjára fordítva a könyvet észreveszem, hogy ki az írója. Stan Idol. Elkerekedik a szemem, ugyanis ez a név a bátyám nickneve volt, akárhányszor szerelmes levelet írt egy olyan lánynak, aki amúgy nem rajongott érte. A könyvjelzőnél kinyitva beleolvasok a könyvbe.

„Soha, de soha ne hagyjátok, hogy egy Jinchuuriki sört igyon, mikor a barátnője szakít vele. A bijuu nem biztos, hogy később komálni fogja érte. Higgyétek el, tapasztaltam ezt a nyolcfarkúnál.”

Még csak három mondatot olvastam belőle, de már összecsukom a könyvet. Hallom saját, hangos zilálásomat, amint a tüdőm könyörög a levegőért, amit eddig visszatartottam. Szemeimet csípni kezdi saját izzadságom, amit igyekezek letörölgetni magamról. De furcsa módon nemcsak izzadságcseppeket találok ott, hanem… hanem könnyeket is. Sírok, de miért? Miért kéne most sírnom? Nem értem, miért… mi…

„Rejtett Hold nyüzsgő utcáin járok. Mindenhol emberek hada közlekedik ezen a vasárnapi délután… egy pillanat… honnan tudom, hogy vasárnap van?

-    Alex! – kiáltja valaki a hátam mögül. – Alex!

Hátrapillantok, és megpillantom a bátyámat kicsiként. Körülbelül olyan ötéves lehet, és egyenesen átrohan rajtam, mintha nem is lennék ott. Egy fiúhoz rohan, akinek aranybarna haja és szeme van, látszólag nagyon jó barátok. Ám a barna hajú kisfiú, akit Brandon Alexnek szólított, fuldokló köhögésbe kezd. Görcsbe rándul, és összeesik az utca közepén. Egy csomó ember gyűlik Alex és Brandon köré, s hamarosan egy kórház fehér folyosóján találom magamat.

A kórtermekből betegek elfojtott köhögése, nyöszörgése szűrődik ki. Mindenhol fertőtlenítőszag van, néhol némi vizeletet is érzek keveredni vele. Mögülem egy reménykedő sóhaj szakad fel, és ismét meglátom a bátyámat, amint egy ablakon át néz be a kórterembe. A kórteremben Alex fekszik néma nyugalomban, testét nem borítják csövek vagy gépek, csak egy infúzió. Dübörgő léptek zaját verik vissza a komor, fehér falak, és egy orvos jön sietős léptekkel.

Megáll a bátyám mellett, aki lassan, bizonytalanul feléje fordul. Szemében aggodalom és félelem vegyül, akárcsak egy jól oldódó oldat. Az orvos gondterhelt arccal, szomorú szemekkel mered fehér hajú és kék szemű bátyámra, aki már ekkor is a lányok kedvence lehetett angyali aranyosságával.

-    Kozumaki Brandon?

-    Igen. Én vagyok az, Endes doktor úr. Hogy van Alex? Meg fog gyógyulni? – Az orvos csak lehorgasztja a fejét. Biztos azon töri a fejét, hogy hogyan mondja el a rossz hírt minél kíméletesebben egy ilyen aprócska fiúnak, aki még alig látott valamit a felnőttek világából, és most hirtelen egy tekintélyes adagot fog belőle kapni.

-    Nézd, Brandon, nem fogok neked hazudni. Alex súlyos beteg. Még van hátra egy kevés ideje, de mivel… mivel Jinchuuriki, ezért… még ma ki kell venni belőle a bijuut. – A kis Brandon arca halottsápadttá vált, ahogy ráébredt, hogy barátját hamarosan nem tudhatja az élők között.

-    De… de azt mondta, még van ideje. Miért nem lehet a halála előtt egypár órával? – méltatlankodik. Látszik a szemén, hogy nem akarja elhinni, amit hall, szeretne még egy kicsit Alexszel játszani, beszélgetni vele, egyszerűen csak vele lenni.

-    Sajnálom, Brandon. – Az orvos csettint egyet az ujjával, és máris két ANBU kapja fel a hónánál fogva. – De a Jinchuurikiknek ez a sorsa. Még van idejük, és már előtte meghalnak.

-    NE! – hallom még, ahogy felordít, mielőtt még a két ANBU el nem viszi a helyszínről.

A következő pillanatban egy temető kellős közepén találom magamat. Elfojtott mormogást hallok magam mögül. Egy dombtetőn éppen temetést tartanak. Felsétálok közéjük, és látom, hogy a sírkőbe, Alex nevét vésték bele. Mikor már mindenki elment, egyes-egyedül ott maradt Brandon, fekete gyászruhájában.

Arcán nem látszik könnynek nyoma se. Kezei ernyedten pihennek maga mellett, szemei mégis olyan fájdalmat tükröznek, amit egy legjobb barát elvesztése tesz láthatóvá. Szeme rángatózik dühében, s lassan formálni kezdi a szavakat.

-    Megígérem neked, Alex. Megígérem, hogy a következő Jinchuurikit nem fogom életben hagyni. Megölöm a bijuuval együtt, így soha nem kell senkinek sem átélnie, amit neked és nekem. Esküszöm neked!

Ismét a kórházban találom magamat, ám ezúttal a szülészeten. Brandon tűkön ülve vár… vár rám és anyára. Egyszer csak kinyílik az ajtó, és a doktor úr beengedi. Brandon mosolyogva robog anyám mellé, aki büszkén mutat meg engem a bátyámnak. Brandon rögvest észreveszi a pólya alól kikandikáló pecsét nyúlványt. Meg is kérdezi apát, hogy mi az rajtam.

-    Csak kezdetleges folt, ami a szülés után megjelent. Ritkaság, de elmúlik.”

Ijedten esik ki a könyv a kezeim közül és ér földet az ölemben. Egész testemben remegek, ahogy visszatérek bátyám múltjából. Hátradőlök, a tüdőmhöz kapok; alig kapok rendesen levegőt. Szinte visszhangzik a fejemben, amit Brandon mondott Alex sírjánál: „megölöm a következő Jinchuurikit”. És a jelek szerint én vagyok az Alex után következő, de akkor… nem tudta… nem tudta Brandon sosem, hogy én vagyok az Alex után jött Jinchuuriki. Meghagyták abban a hitben, hogy elzárták Kurumit, és nem hoznak létre egy ideig Jinchuurikit, pedig már rég létrehozták.

Szinte sokkos állapotba kerülök, de még tartom magamat annyira, hogy ne sikítsak egy orbitálisat. Egy nedves orr érinti meg tenyerembe temetett arcomat. Kilesek az ujjaim között, és Erent pillantom meg, amint gyengéden cirógatja nedves orrával a hajamat. Kedvesen mormog, én pedig békét keresve magamhoz ölelem. Tényleg egy kicsivel jobban esik, főleg hogy hamarosan Yué is csatlakozik az öleléshez. Naruto szuszogva dől nekem; úgy látszik végleg kiütötte magát. Egyenesbe állítom, és finoman ütögetni kezdem az arcát. Mivel nem reagál rá, ezért egy jégkockát teszek a pólójába; rögvest visítva kel fel.

-    Nem lehetett volna kellemesebben felkelteni!? – visítja, miközben sikerül kiszednie a jégkockát. Rám néz, s a düh hirtelen elpárolog az arcáról. Helyére aggódás és meglepődöttség költözik. Eldobja a jeget, és vizslatva közelebb lép hozzám. – Mi a baj? – kérdi minden köntörfalazás nélkül.

-    Mi-mi lenne? – kérdezek vissza, de hangom nagyon is bizonytalan és dadogós.

-    Ezért – simít végig egy könnycseppem nyomán –, mert sírtál. Mi a baj? – Ajkam megremeg, és kis híján megrogy alattam a saját lábam. Még időben leülök a hintaágyra, még mielőtt megfejelném Naruto mellkasát. Naruto leül mellém, és a könyvét kezdi a kezében forgatni.

-    Naruto – kezdek bele remegő hanggal –, azt a könyvet hol szerezted? – Elgondolkodva lenéz a barna könyvre, majd vissza rám.

-    Egyik nap az asztalon találtam, és felkeltette az érdeklődésemet. Freya! – kiáltja a nevemet, és az arcomhoz kapja a kezét. Újabb könnyek kezdik el elárasztani az arcomat.

Ezek után már nincs más választásom, mindent elmondok Narutónak a látomásról és a könyvről. Egész végig szorítanom kell a kézfejemet, hogy elnyomja a remegést, amit az emlék felidézése jelent. Az egész olyan, mintha egy tőrt döftek volna a szívembe, és még meg is forgatták volna, hogy hadd fájjon. Az egész olyan… olyan zavaros és gondokkal teli. A könyvet meg, fogadok, Solemb nagyi tetette Fürgével az asztalra, hogy Naruto vagy én megtaláljuk. Naruto ezek után elgondolkozva forgatja a kezében a könyvet.

-    Elolvasom, és eltűntetem a szemed elől. Jó?

-    Mi? Miért kéne eltűntetned? Nem maga a könyv látványa zavar, hanem hogy minden sor a bátyámat idézi, aki nem halt meg.

-    Értem én, elsőre is értettem, mikor elmesélted azt az éjszakát, amit a központi toronyban töltöttél, de… nem akarlak sírni látni. – Ekkor rávillantom a szememet, s egyből Naruto égkék szemével találom szemben magamat. Azok a szemek szinte ontják magukból az óvást és a békét, mintha ezek a szemek már mindent láttak volna a világból, és már csak azért élnének, hogy védelmezzenek.

-    Rendben – hagyom annyiban a dolgot. Végül is az ő könyve, nem pedig az enyém.

Mára befejezzük az edzést, ugyanis holnap van a szökésünk napja. Holnapra kipihenteknek kell lennünk, ugyanis a tervünk egyik fontos eleme, hogy éberek legyünk. A terv lényegében nagyon is egyszerű. Ma éjjel Yuét és Erent felvisszük a központi toronyból nyíló alagútrendszerhez. Ők ketten ránk fognak várni, amíg mi kora hajnalba meg nem érkezünk. A Yondaime és a két alárendeltje, Sasuke és Sakura addig fogja a hátunkat, eltereli Yomodo, Eric és Jack Mansont. Mi addig végigszáguldunk az alagútrendszeren, egészen a kikötőig – mivel a börtön maga egy elzárt szigeten van ugyebár –, és szépen elhajózunk. Mire észbe kapnak, addigra már régen a szárazföld partját mossuk. De még ha ez a tervem fel is sülne, akkor is van egy póttervem, amivel könnyedén le tudunk lépni.

Átrobogunk a folyosókon, melyek barlangként verik vissza cipőink kopogását. Szorosan zárt ajtók mellett haladunk el, s úgy hat az egész jelenet, mintha csak mi ketten lennék az egész helyen, mint Holmes és Watson, a híres nyomozópáros, akik épp most akarják a legutóbbi gyilkosságot felgöngyölíteni és igazságot szolgáltatni. Valamilyen szinten ilyenek is vagyunk, annyi különbséggel, hogy csak Naruto igazságtalan elítélését kell megfejteni, az enyémet pedig tisztázni kell.

Azokra a kérdésekre, amik már annyiszor megfordultak a fejemben, csak két ember adhat választ, méghozzá az apám és a bátyám. Ők ketten tudnak csak részletesen válaszolni olyan dolgokra, amik mind a kettőnket érintenek. S nemcsak azokra kell majd válaszolniuk, hogy miért kellett elrejteni az emlékeket, és hogy ki áll ennek az egész ramazúrinak a hátterében, hanem arra is, hogy miért kellett eltűnniük, és hogy miért kellett ebbe az egészben Narutót is belerángatni. Hiszen van egy olyan érzésem, az egészről én tehetek. Én tehetek arról, hogy Naruto idekerült, hogy miket kellett átélnie, míg idekerült. De ezt hangosan nem akarom és nem is tanácsos elmondani Narutónak. Egyből tiltakozni kezdene, hogy márpedig ez nem így van.

Mindenesetre Naruto nagyon is figyelmes és most már egyre okosabb. Mikor idejött, gyámoltalan volt, nem volt már célja, az álmait lerombolták a porig, most meg bárki ránéz, egy erős, bátor fiút lát, akiből egy nap nagyszerű férfi lesz. Már előre irigylem azt a lányt, aki majd idővel a felesége lesz. Ilyen férfit nem lehet minden utcasarkon találni. Még azt se mondhatja, hogy átlagosan jóképű. Most, hogy kibújt a megszokott narancs-fekete melegítőjéből, és vagányabb, dögösebb ruhákban járkálgat, felszínre került sármossága, amit ez idáig rendesen elrejtett, és csak alkalmanként villantotta meg. Már nem egy idióta srác, aki eszét vesztetten rohan a Hokage cím felé, hanem egy megfontolt fiú, aki képes mérlegelni a dolgokat és önállóan kieszelni magának a terveit. Hihetetlen, hogy majd’ egy hét alatt mennyit változott a személyisége, a viselkedése.

De elég már a magasztalásból, még a végén én leszek vörös. Tényleg! Vajon Naruto fejében mi járhat rólam? Vagy úgy egyáltalán az egész körülményről, ami most körülöttünk kialakult? Csak nem tudok a fejébe látni, nem tudom, mit is érez vagy gondol rólam. Beérünk a szobámba, és én egyből leheveredek az ágyamra. Rettenetesen fáj a lábam a sok ugrálástól és futkorászástól. A fél napot azzal töltöttük, hogy gyakoroltuk a természeti elemeket, a kardforgatást, a lovaglást és a mágiát. Már egész jól mennek neki a legegyszerűbb mágia varázslatok, mint például, hogy hogyan alakítsunk át egy növényt értelmes állattá, meg ezekhez hasonló. Magyarán pitiáner dolgok, amikre egy harcban sosem lesz szükséged, de mégis meg kell tanulni.

-    Freya! Nézd! – szól nekem Naruto. Ránézek, ám mutatóujja mégis az asztalra vonzza a tekintetemet. Az asztalon halomban állnak a könyvek és a gondosan sorba rakott jegyzetlapok, mintha csak odavarázsolták volna őket. Felpattanok, és megállok a halom előtt. A legelső könyv tetején egy levél áll borítékban, rajta egy yunó vonyító fejével. A levelet nekem címezték, s a kézírást nézve csakis Solemb nagyi lehetett az. Ő ír ilyen gyöngybetűkkel. Felbontom a levelet.

„Drága Freya!

Gondolom, már te is észrevetted, hogy küldtem egy könyvet a te drága Narutódnak. Hát most még többet küldök nektek, méghozzá az apád és a bátyád műveit, jegyzeteit. Sokat fognak nektek segíteni az utatok során. Nemcsak abban, hogy fényt derítsetek a múltatokra, de abban is segíteni fognak, hogy a saját képességeiteket felébresszétek magatokban. Főleg apád könyvei fognak nagyon sokat segíteni nektek a keresésben. Yué és Eren már az alagútban várják, hogy holnap hajnalban útnak induljatok a kalandnak. Vigyázzatok magatokra és a könyvekre, de a többit személyesen. Szeretném, ha még ma átjönnétek hozzám. Szeretném látni ezt a Narutót, akivel oly’ kicsi korotok óta barátok vagytok, közelebbről.

Szeretettel várlak titeket: Solemb nagyi”

-    Naruto!

-    Nem kell üvölteni, itt vagyok – szól rám erőteljesen. Való igaz, hogy itt van, pont szembe velem az egyik jegyzettömböt tanulmányozza át nagy lelkesedéssel. – Mit szeretnél, Freya?

-    Jelenésünk van a központi toronyban.

-    Hm?

-    Az én drága nagymamám, Solemb nagyi küldte nekünk ezt a sok-sok könyvet és jegyzetet, de szeretne veled találkozni. – Na, az erre következő reagálást sosem fogom elfelejteni, amíg élek. Naruto először kifejezéstelen arccal mered rám, majd mikor leesik neki, amit mondtam, tágra nyílnak a szemei, lassan hátradől a sarok garnitúrán, kezéből kiejtve a jegyzettömböt. Röhögésre álló szájjal néz felém, s száján csak dadogás fér ki.

-    T- találkozni?

-    Nem úgy, te balga! – röhögöm el magamat. Azzal karon ragadom, és a tetőkön át elugrálunk a központi toronyig. A torony oldalán felmászva Naruto még mindig nevetgél, ám amikor belépünk a torony ablakán, eláll a lélegzete, akárcsak nekem kicsiként.

Solemb nagyi tornya mindig is egy csodaország volt számomra. A falakról a Kozumakik történelme lóg számtalan falikárpitról, igényesen berendezve minden bútor, a hanyag priccs helyett kényelmes matracos ágy, tollal kitömött párnával és takaróval. A kisasztal még mindig ugyanott áll, ahol hat éve, és most is egy kényelmes fotelban ott ül a nagymamám kontyos hajjal és lenyűhetetlen shinobi egyenruhájában, aminek vállára és hátára az Uzumakik örvényét hímezték. Az ő kezében pedig horgoló tű jár serényen, mint a motolla, és horgolgatja a legújabb pulóvert.

Mikor belépünk, felpillant kézimunkájából, és egyenesen ránk néz. Tetőtől talpig végigmér minket, szemei azonban nagyon is a kíváncsi Narutón állapodnak meg, akit szokása szerint egyből megfog a történelmes kárpit. Krákogok neki, mire észbe kap, és lehuppan a mellettem lévő székbe.

-    Örülök, hogy eljöttetek, drága Freyám.

-    Ez természetes, nagyi – fogom meg az egyik kezét. – De pontosan mit szeretnél tőlünk? – Solemb nagyinak égbe szökik a szemöldöke, mintha csak egy váratlan személy lépett volna be az ajtón. Nyugalmat erőltet az arcára, horgolótűit lerakja az asztalra. Mindeközben én hátradőlök a széken, és az arcát kezdem mustrálni. Valami olyasmiről lehet szó, ami se nekem, se Narutónak nem fog tetszeni.

-    Gyerekek – kezdi elfojtott hangon, Fürge már az ablakban fürkészi a környéket –, az a helyzet, hogy tényleg csak ürügy volt ez az ismerkedősdi. Persze nagyon örülök, hogy újra láthatlak, Naruto-kun, de… de… – Megakad a szeme valamin. Követem a nagyi szemét, és egyenesen Naruto zöld drágaköves nyaklánca ütközik szembe velem. – Ezt meg hol szerezted? – hajol közelebb az ékszerhez, s mintha csak megbűvölték volna, úgy kezdi el figyelni. Szemei centiről centire végigjárják a nyakláncot, mintha csak egy régi emlék idéződött volna fel benne.

-    A nagymamámtól kaptam. Azt mondta, egy nap még szükségem lehet rá – mondja Naruto, miközben kezeibe veszi az ékszert, akárcsak egy törékeny fiolát.

-    Sasami – suttogja elmélyülten a nagymamám. – Szóval meghalt.

-    Nem, még nem halt meg, kórházban fekszik, de még él. Még mielőtt elítéltek volna, azelőtt adta nekem ezt a nyakláncot.

-    Eltértünk a tárgytól! – szólok közbe. – Persze, tényleg örülök, hogy ráismertél a nyakláncra, de…

-    Erről szól a dolog, Freya! – rivall rám a nagymamám. Mind a ketten hátrahőkölünk egy kicsit Solemb kidülledt szemei és előrehajolt testtartása láttán, de tartjuk vele a szemezést. Apránként megnyugszik, hátradől a háttámlára. Mi is valamelyest visszaegyenesedünk, de még valamennyire tartjuk a távolságot a nagyitól. Solemb nagyi kihúzza magát, rendezi arcának vonásait, majd újból belekezd. – Bocsánat, csak… szóval… a helyzet. Holnap hajnalban mind a ketten elindultok, de lenne egy kérdésem. Merre indultok?

-    Nos, Medve város lesz az első úti célunk, mivel ott nem fognak keresni Yomodo katonái. És utána szép lassan elindulunk Rejtett Hold felé, ahol egy ideig meghúzzuk magunkat. Majd indulunk tovább.

-    Értem. – Hangjában furcsa módon elkeseredettséget találok. – És Konoha? Mentek oda valamikor? – Mellettem Naruto görcsösen megszorítja a karfát, hogy a fa kis híján eltörik a keze alatt. Háta pattanásig feszül, ajkába harap, hogy dühét fékezni tudja.

-    Nos, nagyi, nem tudom. Van rá esély, de… - szemem Narutóra siklik, és ott is marad –… nem csak rajtam múlik, hogy eljutunk-e oda.

-    Mindenképpen el kell oda mennetek. – Mind a ketten rámeredünk. Solemb nagyi határozott és kimért tekintete nem tűr ellentmondást, így még Naruto sem akaródzik szembeszállni vele. – Ott van a fő kulcs mind a kettőtök ügyében. Sasami nem véletlenül adta neked azt a nyakláncot. Nemcsak megvéd téged, hanem segít felszínre hozni az elrejtett képességeidet is. Ugyanis elrejtették, mikor kicsi voltál, Naruto-kun. Nem az apád vagy az anyád, vagy akár a tanács, hanem a nővéred.

-    Aika? – Naruto szemében a düh lángja még erősebben lobban fel, arca eltorzul a név hallatán. A pecséten keresztül is érzem a megvető gyűlöletet, amit a nővére iránt érez. Ez a gyűlölet mély és keserű, akár a méreg. Minden egyes pillanatban, amikor kimondják Aika nevét, Naruto szinte méregként, drogként fecskendezi magába a gyűlöletet.

-    A nővéred – mondja, miközben feláll, és fel-alá kezd járkálgatni, pipájával a szájában. Egy-egy kósza tincs kiszabadult a kontyából, arca hirtelen elvesztette fiatalos mosolyát, s helyette egy szomorú öregasszonyt pillantok meg, ahogyan járkálgat a széke háta mögött. – Aika mindennél jobban fél, hogy egy nap legyűrik. Erős akar lenni, a legerősebb az egész faluban. Ez mind megvalósítható számára. Hogy hogyan jössz a képbe? Nagyon egyszerű – itt Narutóra villantja hideg szemét –, hogy mikor megszülettél, a Kilencfarkút zárták a testedbe, ám még előtte is hatalmas chakra aktivitást érzékeltek benned. Nagy mennyiségű chakra tartalékkal, hatalmas mannával és természeti energiával születtél. Nem is beszélve, hogy milyen képességek rejlenek benned fogantatásod pillanatától kezdve, ráadásul még a Kilencfarkú Jinchuurikie is vagy. Ez megrémisztette Aikát, ezért egy hatásos technikával elzárta ezeket a képességeket. A technikát közvetlenül a pecsétedbe építette, amit évente megerősített. Csak a chakrádat nem korlátozta, mert remélte, hogy meg tud törni, és nem sikerül olyan magasra jutnod.

-    Hát, akkor nagyon felsült vele – szólalok meg hosszú hallgatás után. – Pont az ellentétét érte el vele. Narutóban ugyanaz az energia folyik, mint bennem. Azzal, hogy bezárták ide, csak elősegítette a saját bukását.

-    Pont ezért érdekes a dolog.

Ezzel nagyi belefog az egész elregélésébe.