Börtönsztori-10. fejezet: Jinchuuriki és Jinchuuriki

A szoba magára ölti a napnyugta halványodó bíboros színét, egyre hidegebb lesz idebent. Solemb nagyi még mindig fel-le járkálgat a szobában, kezében pedig egyre füstölög a pipa. Mellettem Naruto pattanásig feszülő idegszálakkal és háttal dől a háttámlának. Úgy ül, akár egy büszke király a trónján, s egy röpke pillanatig még el is képzelem róla, ahogyan hermelin palástban, aranyfonallal hímzett ruhában, koronával a fején ül a székében, ám az illúzió hamar elszáll, amikor Solemb nagyi gondterhelt hangja megcsendül a szobában.

-   Aika egy teljesen hétköznapi lány volt, mindaddig, míg a Yondaime meg nem betegedett egy rövid időre – kezd bele a hosszúnak ígérkező magyarázatba Solemb nagyi. – Nem volt komoly a baj, csak annyi volt az egész, hogy a Yondaime influenzába esett. Magas láz, izzadás, hányás, az influenza legjellemzőbb tünetei. De egy kislánynak, akinek az apja a mindene, rettenetes volt látni, ahogy az apja vergődik a kórházi lepedők között. Rettenetesen félt, hogy elveszti, így keményebben kezdett edzeni, tanulni, hogy idővel meg tudja védeni az apját, ám ez egy idő után már nem az apjáról, vagy a falu védelméről szólt, hanem arról, hogy mennyire tud erős lenni, mennyire tud jutni. Egyszer csak ő volt a legnagyobb sztár a maga hat évével, de aztán…

-   Aztán megszülettem én. Igaz?

-   Igen, Naruto, igaz. Aika mindaddig észre sem vette az erődet, ameddig el nem kezdted az akadémiát. Akkor tudatosult benne, hogy akár le is körözheted, akár magasabbra is hághatsz, mint ő. Akár Hokage is lehetsz, azaz lehettél volna, ha nem kerültél volna börtönbe.

-   Nem számít – mondja megvetően. – Már úgyse akarok Hokage lenni. – Rásiklik a tekintetem, ami eddig Solemb nagyi fel-lejárkáló alakját követte az egyre sötétedő szobában.

Naruto arca elkeseredett, de ugyanakkor vágyakozó. A szemei alatt halvány, fekete karikák rajzolódnak ki, s kitükröződik rajta, hogy már hetek óta alig aludt valamit. A sok éjjeli olvasás, a rengeteg rémálmokkal teli éjszaka. Nem egyszer volt, hogy arra ébredtem éjjel, hogy Naruto átjön az én fürdőmbe nyugtatóért. Persze nem mozdultam meg az ágyamban, csak hallottam, amint nyílik a tükrös szekrény és lenyeli a tablettát. Előző este már el kellett rejtenem a párnám alá a pirulákat, hogy ne vegyen be többet. Nem mérgelődött ugyan, de éreztem, ahogyan az éjjel leült az ágyamra, és magában mormogott valamit. Nem értettem kristálytisztán, hogy mit mondott, de a saját nevemet tisztán ki tudtam belőle venni. Végigsimított a hajamon, majd felállt, és visszament a szobájába.

Akkor arra gondoltam, hogy utána megyek, hogy megnézzem, jól van-e, de aztán elvetettem az ötletet, hiszen ő úgy tudja, hogy alszom. Így kénytelen vagyok most is magamban tartani, hogy mennyire aggódom érte, az egészségéért, hogy jól van-e. Most is csak nagyon kevés választ el attól, hogy megérintsem a görcsösen markoló kezét és megszorítsam. De nem merek ilyen… elég! Nem lehetek gyáva kislány. A legjobb barátomról van szó. Meg kell tennem dolgokat, még akkor is, ha ezek fájnak.

Mély levegőt veszek, és megszorítom a kezét. Úgy tűnik, hogy erre várt, mivel amikor megszorítom, rám tekint, elengedi magát. Szemei szomorúak, de mégis hálásak, amiért támogatom, ám hamar lehorgasztja a fejét, és visszapillant Solemb nagyira. A nagyi már visszaült a fotelébe, de pipája még mindig szüntelenül pöfékel a kezében.

-   Értem – mondja elgondolkodva –, de még nem fejeztem be a mesémet. Szóval, Sasami fel akarja fedni a képességeidet, ám… ám maga a falu és maga Sasami is titkokat rejt. Amikor utoljára találkoztam Uzumaki Sasamival, akkor születetett meg Freya. Már akkor tudtuk, hogy milyen nagy erő rejlik benne, és amikor te megszülettél, egyszerre vettük észre Aikában a gyűlöletet. Részben én voltam az ötlet kitalálója, hogy Freya elfelejtsen dolgokat, mint például a vérszerinti apját.

-   Várj – szólok közbe. – Te tudod, hogy miért ment el apa? – Félig már állok, annyira felizgat a dolog.

-   Nem, nem teljesen tudom. Annyit tudok, hogy apád valami olyasmit tett, ami miatt úgy érezte, el kell mennie a faluból. Én magam sem tudom, de visszatérve az emlékeidhez – csalódottan visszaülök a székembe –, én nem töröltem volna másodjára is az emlékeidet. Brandon maga döntött úgy, hogy elzárja, majdnem törli őket, hogy ne szenvedj annyit.

Persze, hogy ne szenvedjek. Mekkora egy barom. Most, hogy rádöbbenek az igazságra, még sokkalta rosszabbul érzem magamat, mintha tudnám, hogy az apám kicsiként elhagyott. Az, akit még annak hittem, nem is az, akinek hittem. Eljátszotta a saját halálát, hogy állítólagosan engem védjen, pedig csak azt érte el, hogy évekre egy csigaházba burkoltam magamat, és most, hogy újra kezdenek feltörni az emlékeim, most kezdem igazán jól érezni magamat. Ez részben Narutónak is köszönhető, amiért ennyire vigyáz rám, nem úgy, mint az én csökött agyú bátyám, aki valahol az Isten háta mögött bujkálgat. De várja meg, míg érte megyek, megmutatom én neki, hogy milyen is az ő drága húgocskája, akit azelőtt annyira szeretett. Egy biztos, hogy kap tőlem egy olyan maflást, hogy attól fog koldulni.

Nagyon mérges vagyok rá. Mondhatjuk azt is, hogy egyik szemem sír, a másik még örvend. Örülök, hogy a bátyám még él, és semmi baja nem esett valójában azon az éjszakán, viszont a másik szemem sír, hogy az első dolgom az kell, legyen, hogy észhez térítem. Nem akarom, hogy bárki is ennyire törődjön az életemmel. Bár tudom, hogy Narutónak nagyon is ez az első célja, mégis, ezt inkább egy jóleső gesztusnak veszem. Narutót sokkal jobban érzem a bátyámnak, mint azt a fiút, lassanként már férfit, aki egészen tízéves koromig elhitette ezt velem.

A csalódottság határozottan jobban ver bennem menedéket, mint a harag, ami ugyan jelen van, mégis kevésbé. Most Naruto szorítja meg a kezemet, jelezvén, hogy itt van, és nem kell egyedül osztoznom ezen a hatalmas súlyon, ami olyan hirtelen a vállaimra nehezedett. De még így is a szívem oly’ hevesen ver, hogy egy vágtázó lovat lehagyna maga mögött. Egy kicsit remeg a kezem, de nem amiatt, hogy félnék, hanem amiatt, hogy a látomásom, amit nemrég láttam, nagyon is az igazi Brandont mutatja.

A kegyetlen, durva Brandont, aki csak a falubeli emberekkel és velem volt kedves. Másokat csak nehezen fogadott el és váltak részévé. Brandon a maga módján kedves volt, ám sosem lehetett tudni, hogy mikor válik a kedves kiskutyából haragos pitbullá, aki képes leharapni a karodat. Sosem kellett félnem tőle, sőt azt a szót sokáig nem is ismertem, hogy félelem. Egyetlen egyszer tapasztaltam meg, azóta pedig folyamatosan velem van. Egy csapat fiú, akiknek nem voltam rokonszenves, inkább csak céltáblának néztek, megtámadtak. Akkor, mikor botokkal ütlegeltek és rugdostak, nagyon féltem, hogy még mit akarnak velem csinálni a verésen kívül. Persze elmentek, de Brandonnak sosem mondtam el, hogy hogyan szakadt el a szoknyám, és hogy miért lettem kék-zöld foltos.

-   De hogy függ ez össze a kettőnk dolgával? – ébreszt fel kábulatomból Naruto.

-   Úgy, hogy az egészet a két nagytestvér eszelte ki.

-   Hogy? – pattanok fel a székről. A szék maga hátraesik, és pedig egyre zihálóbb légzéssel meredek a nagymamám felé. Hideg szemében nem lelek nyugodtságot, de Naruto keze segít, hogy az újból felállított székbe letelepedjek, és valamelyest visszanyerjem a nyugalmamat.

-   Tudom, hogy ez nagyon is meglepő számotokra, de így van. Freya! Az apád akkortájt ment el, amikor Aika először használta ezt a gátló szert Narutónál. Együtt találták ki a jeleket, és együtt készítették el a rituálé kellékeit. Úgy gondolták, hogy jobb, ha nem emlékeztek egymásra. Ám mint tudjuk, Aika nem akarta Naruto emlékeit törölni, csak az erejét akarta megszüntetni. Aika ezért átvariálta a dolgokat. Kihagyott néhány elemet, így csak az erőt korlátozta, míg Brandon az egészet, amit kieszeltek, bevetette ellened, kicsi Freyám. Aika nemcsak azért nem akarta törölni Naruto emlékeit, mert egyszerűen nem látta értelmét, hanem mert azt akarta, hogy szenvedjen. Hiába vártad Freya érkezését minden márciusban, nem érkezett el, nemde?

Mellettem Naruto csalódottan lehorgasztja a fejét, én pedig még erősebben megszorítom a kezét. Bal tenyerembe temetem a fél homlokomat, szemeimet szorosan összezárom, fogaim pedig csikorognak a szorításban. Arcom fájdalmas torzba rándul, ahogy magam elé képzelem a szomorú kisfiút, aki ott áll Konoha kapujában, és várja, hogy eljöjjek hozzá. A szívem majd megszakad, ha arra gondolok, hogy minden évben ott állt a kapuban, és leste, mikor jövök és játszunk megint, mikor kiáltom örömmel, „Itó”.

Szinte elviselhetetlenül fáj legbelül. És ez az én vétkem, amiért nem vettem észre már a második évben, hogy valami hiányzik, hogy valami nincsen rendjén. Nem vettem észre, így több évnyi fájdalmat okoztam neki, és én nem is tudtam róla. Mindig is boldogan éltem, pedig akinek a legnagyobb szüksége lett volna rám, az keservesen élte a maga életét, ahogyan tudta. Pedig mellette lett volna a helyem, mellette, hogy megnyugtassam, mellette, hogy támogassam. De nem… nem…

„Egy tó partján vagyunk Konohában. A nap már lefelé jár, mi pedig kacsázunk a tiszta vízfelszín tetején. A mólón állva látom, amint a vízfelszínen megtörik a nap narancsos fénye.

-   Itó!

-   Tessék, Itá.

-   Ha… ha egyszer elmennék, várnál rám?

-   Milyen hülye kérdés ez? – háborodik fel. Ránézek; sokkal fiatalabb, mint az előző látomásomban volt. Most olyan három évesnek nézném ebben a pici cipőben és tengerész egyenruhához hasonlítható ovis ruhájában. – Minden évben várok rád, és nagyon örülök, amikor megint látlak.

-   Nem úgy értettem. – Hangom komoran cseng, arcom nagyon is szomorkás. Mérgesen belehajítom a követ a tó közepébe, és a következő követ kezdem az ujjaim között forgatni. – Úgy értem, ha egyszer elmennék, és nem biztos, hogy vissza tudnék jönni. Akkor is… akkor is várnál rám, ha nem tudnád, hogy mikor jövök vissza? – Tétován Narutóra nézek, akinek az arca paprikavörös lesz. Arcát felfújja, és úgy morog rám, akárcsak egy morcos kutya.

-   Kételkedsz bennem?

-   Mi? Nem! – vágom rá hirtelen. – Csak… - elcsuklik a hangom, de azért halkabban folytatom. –… tudni szeretném, hogy akkor is a barátom maradsz-e, ha talán… talán nem jöhetnék vissza. Nem kételkedem benne, hogy vársz rám, csak… hosszú az idő, kicsit félek, hogy elveszítem azt az embert, aki nagyon is fontos nekem.

-   Jó, értem. – Leül mellém a mólóra, és együtt nézzük tovább a napfelkeltét. – Hogy biztos legyél a dolgodban, ezért megígérem neked. Sőt! – Felpattan a helyéről, és nem tudom, hogyan, de egy jelet karcol a nyakam jobb oldalára. – Egy csillagot rajzoltam a nyakadra, ez a biztos jele, hogy örökké várok rád, ha ez kell.”

-   Freya! Freya! – látom meg magam előtt a tizenhat éves Narutót, aki egyre hevesebben rázogat. Mellette Solemb nagyi fürkészget, pipáját a szájában tartva. Naruto arckifejezése nagyon is aggodalmas, mintha… mintha szellemet látott volna, és félne, hogy engem elragad. – Oh, hála az égnek, hogy ismét magadnál vagy! – Egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle. – Egyszer csak lilába borult a szemed, és megijedtem, hogy valami bajod van. Motyogtál valamit, de nem értettem tisztán.

Kábulat? Úgy tűnik, öntudatlan állapotba kerülök, ha egy emlék áttör a gáton. Lassan a nyakam felé nyúlok, ahová annak idején Naruto a jelet rajzolta a nyakamra. Az idő telt és a jel lecsúszott a lapockám tövébe. Ahogy hozzáérek, érezni kezdem a vibrálást a tenyerem alatt. Az izzásból kiveszem, hogy nem egy közönséges csillagot rajzolt akkor a nyakamra, hanem egy hatalommal bíró rúnát.

A rúnák olyan jelek, amik hatalommal bírnak, képesek akár olyan erőt adni, amit ninjaként sosem érne el az ember. A mágusok és a démonvadászok képesek hordani ilyeneket. Én képes vagyok, mivel mágusnak születtem, de mégis, Naruto honnan tudhat a rúnákról? Aika… ha tényleg összedolgoztak annak idején Brandonnal, ráadásul Brandon akkoriban tanulta tüzetesebben a mágiát, így könnyen lehet, hogy onnan ellesett egyet-kettőt. Akaratlanul is felfedem a rúnáimat, mire Naruto ijedten hátrál el tőlem. Döbbent tekintete mindent elárul.

-   Nem tetkók, amiket felfedek! – figyelmeztetem, mielőtt még megszólalna. Elegem van abból, hogy aki meglátja a rúnáimat, egyből tetkókra gondol. Beszédre álló száját összecsukja, és leül mellém. Solemb nagyi is leül, s elmélyülten figyeli, ahogyan Naruto végigsimít az egyik fekete, kacskaringós rúnán. – Ezek rúnák. Mágusok szokták nagyon gyakran viselni, de csak a legmagasabb osztály viselheti őket.

-   És azok örökké élnek. – Meglepődötten kapom a fejemet a nagyi felé, akinek szeme egyre csak vizslat. – Nem tudtad? – Lassan megrázom a fejemet. – Értem. Nagyon kevesen használják ezeket a rúnákat, de ennek jó oka van. Csak azok viselhetik, akik elég erősek, hogy kibírják azok hatalmát. Még az angyali jel is egy nagyon erős rúna.

-   De akkor… – Narutóra nézek vissza. A tekintetünk találkozik; még mindig a kezemet fogja. – Naruto hogy tudta nekem felrajzolni a védelem jelét?

-   Védelem jele? – néz rám értetlenül.

A védelem jele egy ötágú csillag, aminek a közepén egy teli kört szoktak még rajzolni. Ha a mágus ezt valakire rárajzolja, akkor örök hűséget fogad, hogy megvédi az illetőt bármi áron, hacsak az el nem engedi. Ezek szerint Naruto mit sem tudván, hogy mit jelent a jel, elérte, hogy örökre hozzám legyen csatolva. Szuper.

Solemb nagyi a fáradtságunkra utalva és a holnapi nagy napunkra nézve búcsút int, megfogadtatja velem, hogy legalább képeslapot írjak neki a kalandjainkról – már ha lesznek –, és elenged minket. Visszafelé már a csillagok alatt indulunk vissza a szobámba, ahol kellemes meleg vár a kinti hideg helyett. A gondolataim egyre kavarognak. Feltevéseim szerint Naruto mágus, egy mágus ninja, akinek nagyon is jó a fegyverérzéke. Képes volt alapkiképzés nélkül is egy védelem rúnát rám rajzolni, és én erről mit sem tudtam.

Elmegyek fürödni. Ledobálom magamról a koszos ruhákat és a szennyesbe dobom. Elgondolkodva nézem a piszkos ruhát, nem kellene-e magammal vinnem, hiszen sokkal tovább fog itt poshadni. Bár ha jobban belegondolok, magammal sem vihetem, mivel sokáig fogunk utazni Rejtett Holdba. Így ott hagyom, és beállok a zuhany alá.

Hagyom, hadd folyjék rám a forró víz, ami egy pillanatra nagyobb nyomással érkezik, mint az elején. Ezek szerint Naruto vagy valaki más elzárta a forró vizet, amit folyatott. Én elzárom magam fölött a vizet és kilépek. Bőrömön egyből végigfut a hideg, és libabőrös leszek. Magamra húzom meleg pizsamámat, valószínűleg most utoljára, mivel holnaptól kezdve csak ruhában alszom. Vizes hajamról leszedem a vizet, majd kilépek a fürdőből.

Velem szemben Naruto támaszkodik az ajtófélfájának, s úgy tűnik, rám várt. Szeme fáradtan csillog rám, ő is már belebújt a sötétkékre cserélt pizsamájába. Látom a mögötte lévő csomagokat, amiket a hosszú útra csomagolt be. Nekem is már tegnap este óta az ágy mellett állnak a táskáim, amiket magammal fogok vinni holnap hajnalban. Mikor becsukom magam után az ajtót, ellöki magát a félfától, és felém jön. Megáll előttem karba font kézzel, s egyre csak néz rám.

-   Mi az? – kérdem, mikor már nagyon is kezd idegesíteni a dolog. – Elhasználtam a meleg vizet? – mondom enyhén gúnyosan. Mintha nem egyszerre zuhanyoztunk volna le.

-   Csak jó éjszakát akartam kívánni. Szép álmokat, meg hasonlók.

-   Oh, hát… - pirulok el egy kicsit –, neked… is…

-   Kösz – válaszolja keserűen. Sarkon fordul, és a szobája felé veszi az irányt kék papucsában. Eszembe jut, hogy mennyit szokott forgolódni, és mikor mellettem volt, mennyire jól aludt az éjjel.

Míg én a megfelelő szavakat keresem, hogy kevésbe se hasson perverznek a mondandóm, addig Naruto besétál a szobájába, kattan a zár az ajtóban, én pedig itt állok, akárcsak egy rakás szerencsétlenség. Idióta vagy, Kozumaki Freya, a legidiótább. Fennakadsz egy olyan dolgon, ami a legnevetségesebb. Főleg hogy már aludt veled egy ágyban, de te mégis fennakadsz azon, hogy fiú és hogy… te balga lány.

Bebújok az ágyamba, magamra húzom a takarót, és csak bámulom plafont. Néma csend van, még a hébe-hóba erre járkáló tücskök ciripelését se hallani az éjszakában. Naruto szobájában is elaludt már a lámpa, nyugovóra tért. Már amennyire tud majd éjszaka aludni.

-   Freya! – szólal meg Kurumi, és rögvest a ketrece előtt találom magamat. A ketrecnek nevezett réten találom magamat, velem szemben pedig Kurumi ül. Hosszú, narancsvörös hajában két hosszú narancsszínű fül lapul, arcán rókabajuszként három-három vágás díszeleg. Bundaként egy hosszú csík fedi a mellét, egy nadrágszerű bundapamacs pedig a combjait, derekát. Hosszú, nyolc darab lompos farkát a füvön pihenteti, kíváncsi, piros szeme pedig engem figyel.

-   Szia, Kurumi. Mit szeretnél?

-   Csak azt, hogy találkozni szeretnék Kuramával – mondja, miközben apró, tűhegyes szemfogait meg-megvillantja előttem. – De szeretném, ha velem jönnél.

-   Kurumi, nem zavarhatjuk meg Naruto nyugalmát azzal, hogy elme-teleportálást hajtunk végre.

-   Nem fogjuk, mert… mert ő is ott van.

-   Naruto nem tudja, hogy én Jinchuuriki vagyok.

-   Akkor legfőbb ideje. – S még mielőtt tiltakozhatnék ellene, Kurumi végrehajtja a teleportálást. A valódi testem, amelyik az ágyban fekszik, mély álomba merül, és én perceken belül egy nyirkos, vizes helyen találom magamat.

Bokáig érő vízben gázolok, a mennyezetről, ami szinte csak egy nagy, fekete űr, hasonló folyadék csöpög, mint amiben állok. Egy folyosó kellős közepén állok, mindenfelé ajtók és falak sorakoznak, mintha csak egy víz áztatta épület belsejébe csöppentem volna. Megérintem az egyik falat, ám a kezem átmegy a falon, és ahogy visszahúzom, egy emlékfoszlányt pillantok meg. A hintán bánatosan üldögélő Narutót látom a porladozó emlékben, ami hamar el is tűnik a kezemből.

Ezek szerint Naruto tudatalattijában vagyunk, ahol a gyerekkori emlékek és a pillanat emlékek lappangnak, hátha egyszer még szükség lesz rájuk. Halk morajlás üti meg a fülemet, és lassan elindulok a hang irányába. Ahogy közeledem a hangok forrásához, egyre jobban ki tudom venni a szavakat. Egy erőteljes, mély hang és Naruto lágy, férfias hangja, amit mindig is szívesen hallok meg.

A folyosó végére érve meglátom Narutót a pizsamájában, amint egy nagy ketrec előtt áll. Kezeivel nagyokat hadonászik, mintha csak egy legyet akarna lecsapni. A ketrec rácsai mögött egy nagy, narancs bundájú róka fekszik, és érdektelen tekintettel figyeli, hogy Naruto mit hord össze hetet-havat. Valami olyasmiről magyaráz nagyban, hogy hogyan van mersze Kuramának rémálmokkal felébreszteni az éjszaka közepén.

Szóval itt van a kutya elásva. Narutót már napok óta nem hagyja aludni Kurama, és most kiosztja, még akkor is, ha a démon hetykén megrántja a fület, egyszóval, nagyívben tesz Naruto szidalmaira, sőt egyenesen nem is figyel rá. Nevetnem kell ezen a balga társaságon, de inkább magamba fojtom, még mielőtt gúnyolódásnak veszi valamelyik. Belépek a terembe, és Kurama azonnal kiszúr engem. Unottan rám néz, majd vissza Narutóra, aki csak magyaráz, magyaráz és magyaráz. Kurama a maga mély hangján kétszer is szól neki, hogy figyeljen egy kicsit, de Naruto csak mondja a magáét.

-   Figyelj már, te együgyű pojáca! – ordít rá teli torokból, hogy még én is meglepődöm a hangnemén. Hát illik így beszélni a tárolóddal? – Társaságod van.

Naruto még mindig egy kicsit meglepődve hátratekint a válla felett, és még jobban megdöbben, amikor feléje igyekszem. Szinte csak dadog összevissza, hogy ő ugyan szólni akart róla, hogy nem alszik jól, és hogy ne vegyem zokon, ha egy-két szem nyugtató hiányzik a gyógyszeres szekrényemből. Ujjait piszkálgatja idegességében, mögötte meg Kurama ravasz mosollyal fürkészi.

-   Sajnálom, Freya, hogy nem szóltam neked, de nem akartam, hogy aggódj – felkuncogok. – Mi olyan nevetséges? – hallom meg zavarban lévő hangját. Ránézek; arca teljesen elvörösödött, száját összepréselte, s enyhén elhátrált tőlem.

-   Csak azon, hogy mennyire mentegetőzöl. Fölösleges, Naruto, tudtam róla, hogy éjjelente kijárkálsz gyógyszerért, csak azt nem tudtam, hogy a te drágalátos Kuramád nem hagy éjjelente aludni. De ha már itt tartunk, én is tartozom neked egy vallomással.

Ám még mielőtt megszólalhatnék, Kurumi elkezd kiválni belőlem. A vörös chakra bugyborékolva borítja el az egész testemet, majd egy halk lánccsörgéssel kiválik belőlem Kurumi. Mellettem Naruto tátott szájjal figyeli, amint Kurumi érdeklődve megemelgeti a füleit, kinyújtóztatja a végtagjait. Ásít egy nagyot, megmutatva éles fogsorát, s mint aki álmából ébredt, szemét kezdi dörzsölgetni a csuklóját karkötőként borító szőrrel. Álmos fejjel felpillant Kuramára, oldalra dönti a fejét, akárcsak egy kíváncsi kisgyerek. Szeme egyszer csak felragyog, arcán örömteli mosoly húzódik végig, ahogy meglátja rokonát, fajtársát. Fülei egyből a végeláthatatlan űr felé emelkednek.

Most, hogy így égnek mereszti a füleit, inkább hasonlít egy rókára, mintsem egy lányra, akit mindennap látni szoktam, ha az elmém legmélyére merülök. Mint például, amikor idefelé utaztunk, nagyon is elviselhetővé tette az egészet, hogy Kurumi végig tartotta bennem a lelket. Vicceket mesélt, csajos témákról beszélgettünk és rengeteg szójátékot játszottunk, míg alattam zötykölődött a kocsi és ringott a hajó.

-   Kurama nii-san! – kiáltja.

-   Kurumi, várj… - De már későn szólok rá, hogy ne olyan hevesen induljon meg. A láncok, amik a hasamból állnak ki, fájdalmasan megfeszülnek. Mintha egy katlant gyújtottak volna fel bennem egy bombával és hagyták volna szétterjedni a testemben, mint valami kórt.  Narutóban kell megkapaszkodnom, ha nem akarok a vízbe fejelni. A hasamhoz kapok, Kurumi pedig sikítva kap az oldalához. Belenyögünk a fájdalomba, de egyikünk sem ordítja ki magából. Kurumi még épp időben kapta el a ketrec rácsát, máskülönben egy puklival lenne gazdagabb. Bár most megérdemelné. Ezerszer elmondtam neki, hogyha kijön, akkor elsőre ne mozduljon meg hirtelen, mert megfeszülnek a láncok, és utána meg nyavalyoghat, hogy fáj az oldala. – Kurumi! – szólalok meg morcos hangon. – Ha még egyszer hirtelen mozdulsz meg, ágyelőt csinálok a farkaidból! – rivallok rá, mire ő egy hosszú „nya” kíséretében szorítja magához mind a nyolc farkát.

-   Bocsánat. – Lebiggyeszti az ajkát, és elnézést kérően tekintget felém. Oh, hogy rajzolódna körülötted a meteor árnyéka, Kurumi. Miért kell neked mindig bevetned a női és a róka ravaszságodat még ellenem? Azt még megérteném, ha Kuramát akarnád elcsábítani, de hogy engem babonázz? Ki érti? – Kurama nii-san! – ugrik egy pillanattal később Kurama nyakába, aki szegény még azt sem tudja hirtelen, mit csináljon egy, a fülén csimpaszkodó, emberformát öltött bijuuval.

Naruto csak kuncog mellettem, látszólag jól szórakozik Kurumi szeleburdiságán, akárcsak én. Nagy nehezen sikerül kiegyenesednem, de még így is mintha egy kést szúrtak volna a hasamba. Hátrébb húzom Narutót, hiszen ha Kurumi belejön – senkit se tévesszen meg az emberi forma –, igen nagy károkat tud okozni, ha más nem, lefröcsköl minket ezzel a furcsa löttyel, ami a lábunk alatt terül el. Szegény Kuramát sajnálom igazán, akit agyra-főre ölelget, és lelkendezik, hogy örül, hogy viszontláthatja.

Én személy szerint inkább zavarban vagyok egy kicsit, hiszen Naruto az első ember, aki anyám után tudja, hogy Jinchuuriki vagyok. Az első ember, aki osztozik a sorsomon, ráadásul még fajtárs bijuuval is áldott meg a sors minket. Kicsit félve karolom át magamat, lehorgasztom a fejemet, és várom, hogy Naruto kiakadva, szitkozódva lecsapjon rám. Ám a várt hatás helyett egy ölelést kapok. Naruto a hátam mögé jön és átkarol. Állát a vállamra teszi; minden lélegzetvétele csiklandozza a nyakamat, szívem hevesebben kezd verni, ahogy megérzem testének melegét és karjai biztonságát. Halványan el is pirulok, és igyekszem úgy fordítani a fejemet, hogy Naruto mindezt ne lássa. Még a végén olyan dolgokat fog rólam gondolni, hogy milyen prűd vagyok, pedig csak egy kis átölelés az egész.

-   Miért nem szóltál róla soha? – kérdi oly’ halkan, hogy csak ő és én hallhassam. Naruto csuklója a csuklómon pihen; megemelkedik a pulzusa. Fél, hogy mit válaszolok, fél, hogy azt mondom, nem bíztam meg benne eléggé, fél, hogy talán azt mondom, féltem, hogy kinevet. Bár ezek a válaszok rám lennének nevetségesek, hiszen világéletemben én féltem ezektől. Ezek az én mumusaim, amik kísérnek.

-   Azért… azért, mert féltem.

-   Mitől féltél? Tőlem? – Hangjában némi kétely és félelem hallatszódik, ahogy megremeg.

-   Nem, nem tőled féltem, hanem… magamtól. Féltem, hogy egyszer elvesztem a fejemet, és rád támadok. Nem akartam, hogy tudj róla, mert… mert… szerettem volna, ha nem a Jinchuurikit látod bennem. Persze, ez csak addig volt nagyobb félelmem, míg meg nem tudtam, hogy te is az vagy.

-   És most? – Egészen belebújik a nyakamba, forró lehelete szinte cirógatja a nyakamat, mintha egy lágy dallamot siklattak volna végig a bőrömön.

-   Már… már nem félek annyira. Csak attól félek, hogy elvesztem egyszer a fejemet. Hiába vagyunk Kurumival pentakötelékben, attól még a bennem lévő bijuu energia elszabadulhat.

-   Pentakötelék? – néz rám hirtelen Naruto. Ahogy feléje fordulok, összeér az orrunk, s hamar elkapom a fejemet, mihelyst a vért erőteljesebben érezni kezdem az arcomban.

A pentakötelék egy olyan kötelék, amely lehetővé teszi, hogy a bijuu kijöhessen a tárolója testéből, ám ehhez a bijuunak bele kell egyeznie, hogy minden erejét a Jinchuurikinek adja és csak emberi formában, a Jinchuurikihez lánccal kapcsolódva jelenik meg az emberek között. Feltételes szabadság, de még így is jobb nekik, hiszen kijöhetnek, és érezhetik a környezetet, nem csak a mi szemünkön keresztül láthatják a világot.

Kuramánál is meg lehetne ezt csinálni, de ahhoz több idő és egy kellemesebb modor kellene. Na, meg hajlandóság, hogy a láncokat, az emberi formát és a függőséget a Jinchuuriki chakrájától. Ugyanis mikor a bijuu átadja nekünk az energiáját, az egybeolvad a miénkkel, és szinte egy energialánc alakul ki közöttünk. Én adom neki az energiát, és még a sajátomból is gazdálkodom. Ez tisztára olyan, mintha kapnék egy rakatnyi cukrot egy feltételes szabadság adásért, de cserébe a saját cukromból is kell, adjak, ha neki kell.

Naruto sóhajtva elenged, hátát nekiveti az egyik falnak, ami acélos csengéssel nyugtázza a mozdulatát. Úgy gondolom, már eléggé elfáradt. Ezt a formációt nem egyszerű hosszútávon fent tartani, még ha a saját testedben is vagy.

-   Kurumi, gyere! Ideje visszamennünk.

-   Mi? – ugrik elém. – De… Freya – mondja, és kisöpör egy kósza hajtincset a szememből. – Jól vagy? – Ám válasz nem jön ki a torkomon. Hatalmába kerít a fáradtság és a chakrahiány. Zsongni kezd a fejem, zsibbadni a lábam, és kész csoda, hogy még nem hánytam el magamat. Megtántorodom a lábamon, és kis híján lefejelem Kurumit. Hátulról Naruto elkap, de még mindig rettenetesen szédülök. Naruto és Kurumi a nevemet hajtogatja, de olyan, mintha egy mély kútból jönne a hangjuk. A képek összefolynak előttem, s már csak annyit látok, hogy az engem tartó karok ellenére a víz egyre közeledik az arcomhoz.