Börtönsztori - 12. fejezet: Nem ember

Gyönyörű a napfelkelte. Gyönyörű a tenger és gyönyörű a szabadság gondolata is. Az előző nap eseményei – kora reggeli eseményei – rendesen megmozgattak minket. Az a titokzatos alak, az őrök, maga a szökés egy olyan élmény volt, amit nem biztos, hogy elfelejtek egyhamar. A hajóorrban állva, lábam mellett rendezetlen kötelekkel és egy üres hordóval úgy érzem, mintha egy hatalmas követ dobtak volna le a vállamról. Sosem éreztem magamat emberibbnek, valóságosabbnak.

Mindazonáltal azzal, hogy Yomodo szemébe ordítottam, hogy nem az apám, akaratlanul is elindítottam egy lavinát, aminek kisebb következménye lesz. Ha hazamegyek Rejtett Holdba, anyám valószínűleg kérdőre fog vonni, amiért így viselkedtem. De jelen pillanatban ez legyen a legkisebb gondom. A nagyobb gondom maga az álarcos egyed. Az a fickó valahogy sehogy sem fér a fejembe. Akárhogy is nézem a dolgokat, mindig kérdésekbe botlom, amiket nem tudok megválaszolni.

Elsőnek az jutott eszembe, hogy talán a háttérben mozgolódó embernek a besúgója, akinek az lett volna feladata, hogy Narutót visszajuttassa a börtöncellájába, engem meg megfigyeljen, ám ennek az ötletnek a fele sántít. A logika azt diktálná, hogy visszajuttassa, és ott tartsa Narutót abban a cellában, ám ő mégis hagyta, hogy szabadon bóklásszon az oldalamon. Így a megfigyeléses ötlet jutott másodikként az eszembe, de ez is olyan sánta kutya, mint a rosseb.

Ha megfigyelt minket, akkor minek hagyta, hogy meglépjünk előle, miért nem biztosított egy-két hajót Yomodo számára, hogy utánunk eredhessen és elkaphasson minket? Az egész annyira bonyolult. A háttéri alak, feltételezzük fel, azt akarta, hogy Naruto és én találkozzunk, de a további kimenetelt ránk hagyta, viszont akkor mi értelme lett volna, hogy, tegyük fel, egy emberét odaküldje hozzánk, hogy szemmel tartson és kutakodjon utánunk és a szökés iránt?

Nem értem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ennek az egésznek mi értelme volt. Megfordul az is a fejemben, hogy talán az emlékeim gátját akarja valaki feloldani, hogy utána simán átvehesse felettem varázslattal az uralmat, aztán el is vetem, mert akkor mi értelme lett volna, hogy Naruto is velem tartson? Elég lett volna, ha Solemb nagyi elmeséli nekem a dolgokat, utána úgyis elkéredzkedtem volna.

Hoppá, felismerés! Ezek szerint nemcsak az volt a célja, hogy találkozzak és emlékezzek, hanem az is, hogy Narutót is vigyem magammal, mert rá is szüksége van. Jó, itt abba is hagyjuk, mielőtt még jobban felidegesítem magam, mint tegnap, amikor csak kicsi hiányzott, hogy a kabinban lévő asztalt ketté nem törtem.

Naruto sétál ki a kabinból, kezében két bögre kávéval. Az egyiket a kezembe nyomja, a másikba pedig belekortyol. Gondolkodva forgatom a fehér porcelánbögrét, végül én is beleiszom a fekete folyadékba. A sirályokon és a tenger morajlásán kívül semmit sem lehet hallani. A saját szívverésem is elenyészően unalmas – de azért remélem, hosszú ideig marad unalmas.

-   Min gondolkozol? – szólal meg mellettem Naruto. Feléje fordítom a fejemet. Egyszerű sötétkék pólóját fodrozza a szél, barnás nadrágja susog, ahogy a szél végigsimít rajta. Könyökölve nézi, ahogy a vízből elő-előbukkan egy delfin, mely gyorsan vissza is veti magát a vízbe. Melléje könyökölök.

-   Csak amin tegnap. De már kezdek egy kicsit belefáradni a sok miértbe. Mindent ok-okozat követ, de maga az indok elveszik a semmibe félúton, vagy szerteágazik. Nehéz megfejteni, és nagyon sok minden kell hozzá, hogy megoldjam.

-   Azt meghiszem. Én is sokat gondolkoztam rajta, de nem jutottam sokra. – Belekortyol a kávéjába. – Csak annyira, hogy mind a kettőnkre szüksége van.

Igen, erre már én is rájöttem. Mind a kettőnkre szüksége van, csak azt nem értem, miért. Se bennem, se Narutóban nincs olyan hihetetlenül elképesztő erő, vagy legalábbis nem tudok róla. Mi lehet olyan különleges bennünk, hogy ennyire kordában kell tartani minket? Csak két szerencsétlen gyerek vagyunk, akiknek megkeseredett a gyerekkoruk és az egész életük egy hazugságos valamire épült.

Én a fél életemet emlékvesztetten töltöttem, Naruto pedig a valódi képességeitől megfosztva. Mindkettőnket megfosztottak valamitől, ami számunkra talán fontos. Annyira szeretnék emlékezni a múltamra. Szeretnék emlékezni azokra a családi pillanatokra, amiket apával éltünk meg, hogy milyen volt, amikor kislányomnak szólított, hogy milyen volt, amikor a karjaiba vett.

A mellkasomban mintha egy légüres tér tátongana; az emlékek helye, amiket Brandon elvett tőlem. Most így belegondolva, nagyon sokat elvett tőlem. Elvette kétszer is az emlékeimet, elvette tőlem a képességeim tudását és elvette tőlem a legjobb barátomat és az életem sok szép pillanatát. Mégis szeretett, és talán még mindig szeret… valahol.

Vajon hol lehet most? Milyen az élete és hogy van? Annyira kíváncsi vagyok arra, hogy merre járkált ez alatt a hat év alatt, és hogyan fog hozzám viszonyulni, mikor meglát. Apáról nem is beszélve. Ő utoljára… utoljára… áh, csorba memória. Talán tíz-tizenkét éve látott tippem szerint. Vajon emlékszik egyáltalán arra, hogy a világon vagyok? Fölös kérdések ezek. Évek óta nem látott, és nagyi szerint valami nagyon nyomaszthatta a lelkét, amikor elment. De vajon mi? Ez a másik nagy kérdés, hogy miért… a pokolba az összes miért kérdéssel! Semmire sincs mostanában válasz, még a legegyszerűbbnek látszó dologra sem.

Ez az egész olyan, mint valami szövegértési feladat egyik példája. Van egy szöveg, amiből hiányoznak a szavak, szókapcsolatok. Akkor kapunk rá maximális pontot – azaz akkor oldjuk meg ezt az egész bonyodalmat –, ha az összes hiányzó helyet betöltjük a megfelelő válasszal. Ha egyet is tévedünk, akkor az egész bukhat. Nehéz az egész, még akkor is, ha egy teljes élet áll előttünk… azaz… vagyis…

-   Freya! – Mint akit álmából keltettek, döbbenten Narutóra nézek, aki már mellettem könyököl fehér pólójában és halásznadrágjában. – Jól érzed magadat? Úgy néztél ki az előbb, mint aki halottat látott. – Halottat? Nos, igen. Halott. Egy élettelen test, ami többet nem mondja ki ennyire szépen a nevemet.

-   Öhm… persze, jól vagyok, csak töröm a fejemet, hogy ma mivel is ugráltassam az agytekervényeidet.

-   Uh… ma inkább ne – vág fancsali képet Naruto.

-   Már miért ne? – vágom csípőre a jobb kezemet (a másikban a kávét tartom).

-   Mert ma csak… csak… a nap fényét szeretném érezni. – Behunyja a szemét, arcát a Nap felé fordítja. A szél lágyan borzolja égnek meredő tincseit, fehér ruháját. Tényleg nincs ma szívem, hogy ugráltassam őt a tanulással, de az anyaggal – ez még tőlem is szokatlan kifejezés – haladni szeretnék. Minél előbb meg akarom neki tanítani a dolgokat, hogy később már csak olyan dolgokkal foglalkozzunk, hogy miként is győzzük le az ellenséget, meg a háttérben zajló dolgokkal foglalkozzunk. A közelébe könyökölök; véletlenül megérintem a kézfejét. Mint valami villámcsapás, hasít a fejembe; megrohamoznak az emlékfoszlányok.

„Egy ház hátsó kertjében vagyunk mind a ketten. A kertben gyönyörűen gondozott rózsák, egy tavacska, egy fa, rajta egy faházzal és egy játszó területtel csábítja magához a kíváncsi gyerekszemeket, amilyenek akkor voltunk. Kíváncsiak, rakoncátlanok és elevenek, akárcsak két fékezhetetlen csikó.

Egy kék-fehér pöttyös labda pattan felém, én pedig – hirtelen vidámságtól vezérelve – belerúgok. A labda visszareppen Narutóhoz, aki nem lehet itt több ötévesnél. Aranyosan rám mosolyog, szemei akár két kék gyémánt ragyognak rám. Piros pólója, barna nadrágja már maszatos a fűtől és kosztól, de látszólag nem bánja. Önfeledten mosolyog és kacag velem együtt.

Furcsa, hogy ennyire élvezem, pedig sosem rajongtam kiváltképpen a labdajátékokért. De azt tudom, hogy nagyon is boldog vagyok, mert Narutóval lehetek. Pusztán az gondolat is boldoggá tesz, hogy mellette lehetek. Apám lép a kert gondosan ápolt fűjére. Naruto arcáról lefagy a mosoly, amint meglátja apám szigorú tekintetét.

Apám szeme pengeként tekint ránk. Merev testtartását jól hangsúlyozza a kék jounin egyenruha és a zöld, zsebes mellény. Én is kicsit megszeppenve nézek rá, de mégis összeszedem annyira magamat, hogy eléje lépjek. Időközben anyám is kilép az udvarra, állig felkészülve mindenre.

-   Freya, húsz perc múlva indulunk haza. Búcsúzz el a kis barátodtól, és gyere a yunókhoz.

-   Rendben van. – Vékony hangom szomorúan cseng, mert érzem, ez a búcsú más lesz, mint a többi. Sokkal fájdalmasabb és hosszabb idejű. Már akkor legbelül éreztem, hogy ez valahogy más, valami más van apám hangjában, valami más van abban, hogy elpakolja a holmiját és teljesen más minden. Valahogy a szél is, a madarak is másképp hallatták magukat aznap.

-   Szia, Itó! – ugrok szomorúan a nyakába. Szememben könnyek gyülekeznek, sírásra várva. Naruto nem mond semmit, csak szorosan magához szorít, belebújik a nyakamba. Ujjai belenyomódnak a ruhámba, arca szinte elveszik a nyakamban, én pedig az ő vállában veszek el, majdnem örökre. Szomorú arckifejezéssel elenged, de a kezemet erősen fogja.

-   Vigyázz magadra, Itá! – mondja fáradt mosollyal.

-   Te is. Várni fogsz rám? – kérdem bizonytalanul közelebb hajolva.

-   Naná – széles mosoly –, ameddig csak kell!

Az emlék elhalványul, és Naruto narancs falú szobájában találom magamat. A naptár egy évvel többet mutat. Naruto felnéz a képregényéből, és ránéz. Széles mosoly terül el az arcán, s mintha parazsat raktak volna alája, lepattan az ágyról, s már szalad is apja otthoni irodájába. Óvatosan beles az irodába; Minato az asztal fölé görnyedve olvassa tömérdek papírmunkáját. Lassan odasétál az asztal elé.

-   Mit szeretnél, Naruto? – kérdi, a papírjaiból fel sem nézve.

-   Csak azt, hogy mikor jönnek Itáék. – A férfi elrévedve felpillant egy kicsit a sorok közül, majd a fiára néz. Naruto arca csupa báj és vidámság, Minatóé pedig csupa fájdalom és szomorúság.

-   Kicsim, tudod – sétál és térdel le a fia elé –, az idén nem tudnak jönni. Van… van egy-két dolog, ami nem teszi lehetővé, hogy idén eljöjjenek ide. Sajnálom, fiam.”

Az emlék egyszeribe eltűnik, mindent sötétség borít be. A testemet hirtelen pehelykönnyűnek érzem, talán még a saját lábamon sem állok. Nem tudom. Mindent beborít a sötétség és a csend.

Mikor újból kinyitom a szememet, egy sötétkék helyen találom magam. A helynek nincsen se alja, se teteje, csak egyetlen nagy sötétkék valami. Én magam lilán foszforeszkálok, előttem pedig egy türkizkék valami kezd kirajzolódni. Előttem egy halvány üvegre emlékeztető fal emelkedik fel, úgy jelenik meg előttem az alak.

Előttem egy rövid hajú lány jelenik meg. Haja nem a semmiben lebeg, akárcsak spagetti pántos ruhája. Gyöngéden néz engem, ahogyan én is őt. Finom vágású arca, érett barack gerezdekre emlékeztető ajkai és finom hajlatú orra van, és kíváncsisággal és értelemmel telve figyel engem.

-   Te ki vagy? – kérdem tőle elég bizonytalan hangon. Ő erre csak visszabillenti a fejét, és még komolyabbra vonja az arcát.

-   Én vagyok az a személy, aki a tudatalattidban él. A nevem Nonomi, és azért hívtalak ide, a szellemvilág határára, hogy segítsek neked. Segíthetek neked emlékezni.

Azzal Nonomi magyarázni kezd nekem. Elmondása szerint nem vagyok hétköznapi ember. Az emlékeimet Brandon egy sötét varázslattal zárta el a fejemben, és ennek megtörése eléggé nehézkes, még egy hatalmas mágus, boszorkánymester vagy akár egy varázsló számára is. Ám nekem van valamim, amivel képes vagyok eltűntetni ezt a gátat.

Nonomi csak úgy hívja: a látás. Elmondása szerint képes vagyok belelátni az emberek fejébe, beszélhetek velünk, úgy, hogy más ne hallja, amit mondok, emlékeket vagyok képes kivetíteni, akár egy filmet. Elég csak megérintenem az adott személyt, vagy azt a tárgyat, amihez az emlék köthető. Ilyenkor a szememben szabálytalan formák kezdenek cikázni, és belilul a szemem. Amolyan önkívületbe esek, és a testem nem válaszol semmilyen külső hatásra, még akkor sem, ha odakint mínuszban van a hőmérő.

Csak az emlék lebeg a szemem előtt, és egyáltalán nem érzek semmit sem a transz alatt. Ezzel a hatalommal a kezemben meg tudom törni Brandon varázslatát, és ismét emlékezhetek a régi dolgokra. Ám nem szabadíthatom fel az összeset egyszerre, ugyanis egy transz maximum tíz percig tarthat, különben elveszek a szellemvilág mezején.

A szellemvilág egy olyan hely, ahol az elhunytak lelke mellett az emlékek, a rég elfeledett dolgok, tárgyak is tisztességes helyett kapnak. Egy olyan hely, ahol az idő nem számít, ahol mindenki örökké él, és ahol bármit tehetsz, mindig begyógyul a sebed, mindig életben maradsz, ha leszúrnak.

Kivétel nélkül mindenki idejut, akár rossz, akár jó. És én vagyok ennek a világnak az egyik hídja. Sok más ember van rajtam kívül, aki képes erre, és képes emlékeket, elmúlt dolgokat látni. Nonomi szerint mégis nekem van a legnagyobb hatalmam mindközül. Többet tudok az átlagos yiunoknál – így hívják a félig ember, félig szellemi embereket –, mert a többiek csak a természet elemeit képesek irányítani, úgy, mint víz, tűz, föld, levegő. Nem képesek a jeget, a fényt, a villámot és más, ezekhez hasonló dolgot irányítani.

-   Sok mindent elmondtam neked, amire valószínűleg szükséged lesz az utad során, de még két dolgot el szeretnék neked mondani.

-   Éspedig? – kérdem, immár fehér fénybe burkolva.

-   Az egyik az, hogy a te Narutód, akiben oly sok közöset találtál, szintén hasonló hozzád, ám ő nem a látás képességével, hanem az átérzésre, az érzelmekre és az emberi személyiségekre van ráhangolódva. Ő egyetlen érintésből meg tudja mondani, hogy az illető milyen személyiségű, mit érez, mit gondol, mik a véleményei és a terve. Ahogy az emberek mondanák, gondolatolvasó, mi csak igazságosztónak, igazságos embernek nevezzük. A másik pedig, hogy a bátyád, mikor ezt a varázslatot megalkotta Aikával, az elmemarasztást és az elzárás technikák ötvözését vették alapul. Csak ennyit akartam neked mondani. Ha szükséged van rám, vagy csak tudni szeretnél valamit, akkor gyere el bártan meditációval, vagy apád könyvei és jegyzetei segítenek.

Azzal a sötétkék éter eltűnik Nonomival együtt, és én újra a sötétségbe veszek. Hihetetlen, hogy Brandon ezt, ami vagyok, el akarta rejteni előlem. De vajon miért tette ezt? Mi oka lett volna rá, hogy elrejtse a valódi egyéniségemet saját magam elől? Lehet, hogy nem is tudta, csak meg akart óvni a saját emlékeimtől? Talán félt, hogy más leszek majd, mint most, talán attól, hogy nem fogom el fogadni a helyzetet és lázadni kezdek?

Kopogásra leszek figyelmes. Szorgosan kopog a fán, akárcsak egy vendég, aki be akar jönni, köszönni. Már nem a lábaimon állok, hanem egy puha futonon fekszem a kabinban. Nyakig betakarva fekszem, de nem egyedül. Egy lágy fuvallatot érzek meg a hajamban és a nyakamon, egy kisebb súlyt a hasamon, ujjakat az ujjaimba kulcsolva. Egy védelmező kart a nyakam alatt, egy marasztaló kezet a bal vállamon.

Lassan kinyitom a szememet; csak a famennyezetet látom, egy olajlámpát, ami kislángon ontja magából a fényt, árnyékba borítva a szoba nagy részét. Most már tisztán hallom az odakint zuhogó esőt és a rúna varázstartásából származó nyikorgásokat. Az olajlámpa ide-oda mozog a mennyezeten, akárcsak a benne lévő lángocska.

Érzem, amint elzsibbadt ujjaimon végigszalad Naruto lüktetése, a pulzusa, ami számomra most olyan, mintha valaki egy dalt játszana, közvetlenül a fülem mellett. Lélegzete szellőként ér el engem, mégis jólesik. Nem tudom, miért, de valahogy másnak, különlegesnek érzem magamat, ha a közelemben van. Jobbra fordítom a fejemet, és elakad egy pillanatra a lélegzetem.

Olyan közel van egymáshoz az arcunk, hogy az orrunk hegye összeér, a homlokunk pedig éppen hogy összekoccan. Az arcomba szökik a vér, a rózsák kigyúlnak az arcomon. Nem tudom, miért, de megugrik a szívverésem, a légzésem olyan lesz, mintha már órák óta futnék. Tenyerem izzadni kezd; el akarok húzódni tőle, még mielőtt megfulladok. Olyan ez az érzés, mintha… mintha csak fuldokolnék a vízben, mégis, nem bánom.

Nem bánom, hogy a vér az arcomban futkos, nem bánom, hogy a szívem a bordáimon kalapál, mert a közelében vagyok. Talán ez lenne az, amiről annyit papolt anya nekem, mikor betöltöttem a tizenkettőt? Biztosan. „Ha a közelében vagy, eltűnik a világ, és csak az számít, hogy veled van, hogy átölel, hogy szeret téged. Bár ez nem mindig lesz boldogságos számodra. Lehet, hogy te szívből szereted őt, szerelmes vagy belé, de ő csak barátként tekint rád. Ám ez még mindig jobb, mintha reménytelenül szeretnél valakit.”

Szerelmes? Szerelmes lennék belé? Lehet. De még ha szeretem is, akkor is, ő nem érez irántam így. Csak a mestere vagyok, a legjobb barátja, és az a lány, aki meghallgatja. Nem vagyok több a szemében ennyinél. Ezt elfogadom. Talán plátói, de legalább… legalább itt van mellettem.

A legjobb máguslovagot képzem belőle, és sosem hagyom el. Mellette leszek, ameddig csak lehet, ameddig csak… ameddig csak él… még akkor is, ha az én életem másfajta. A mágusok élete korántsem egyszerű, mint bárki hinné. Mindenki azt gondolja, aki nem Rejtett Hold lakosa, hogy a mágusok, varázslók, boszorkánymesterek mind közönséges halandók, akik képesek a természetet befolyásolni. Egy nagy butaság az egész.

Lehet, hogy minden ilyen ember halandónak születik, de… de amint felkerül az angyali jel a hátunkra és utána évekkel később a rend jelvénye a vállunkra, akkor a természet erői, vagy, ahogy mondani szokták, az idő vasfoga már nem fog rajtunk. Ha nem sikerül Narutóból hamar máguslovagot faragnom, elveszítem.

Én már nem vagyok ember, már nem. Húszéves koromban megállt a fejlődésem. Ugyan a hajam, a körmöm nőni fog továbbra is, de az évek haladtával nem fog megjelenni rajtam egyetlen ősz hajszál sem, nem ráncosodom meg, nem zsugorodom össze, nem gyengülnek meg a csontjaim. Erős és egészséges maradok, de legfőképpen fiatal. Mikor hatvanas éveimben fogok járni, mindenki egy húsz éves lányt fog maga előtt látni. Persze meg lehet ölni, meghalhatok valamilyen kórban, de azon kívül halhatatlan vagyok.

Először furcsa volt azzal a gondolattal feküdni és kelni, hogy én már nem tudok meghalni végelgyengülésben, nem fogok a szervezetem leállása miatt meghalni, hanem talán egy másik ember nyila, egy kard, egy kór vagy egy halálos varázslat által fogom életemet veszíteni. Naruto pedig… nem is tudom. Ha képes lesz letenni a vizsgát, akkor ő is velem együtt fog harcolni. De ha nem, akkor remélem, együtt ér minket a halál.

Mellettem Naruto mocorogni kezd. Összeszorítja a szemét, majd azok felpattannak. Egymás szemébe nézünk, majd kiveszi a karját a nyakam alól; a hátára fordul. A plafont bámulja, miközben összekulcsolt kezeinket simogatja. Elgondolkozva nézi az ide-oda himbálózó olajlámpát, s szinte leolvasom a halvány fényben is az arcáról: aggódik.

-   Mi a baj? – suttogom a plafont nézve. Hüvelykujjammal elkapom az övét; megszorítom a kezét.

-   Miért ilyen az élet velünk? – suttogja. – Miért azokat bünteti szomorúsággal, fájdalommal, akik csak boldogok akarnak lenni? – Mély levegőt véve felülök, és belenézek azokba a távolba meredő szemekbe.

-   Azért, Itó, mert emberek vagyunk. És azok, akik boldogok akarnak lenni, sok viszontagságon kell átszenvedniük magukat, mire meglelik azt a boldogságot, ami valóban megérdemli őket.  A legtöbb ember kapzsi, öntelt, csak mert több mindene van meg, mint másoknak, így nehezebb megtalálni azt, amit keresünk. A legtöbb ember azért veti meg a kevésbé gazdag, szép vagy okos embereket, mert nekik nincs meg az, ami nekik. Csak egyvalamit felejtenek el ők.

-   Mit? –Rám néz. Szemeiben nem látok semmi érzelmet, ahogy az arcán sem. Olyan, mintha egy álomvilágba került volna, vagy csak tovább akarja élni az álmát.

-   Azt, hogy néha nem az számít, hogy mennyi pénze, barátja van az embernek, hanem az, hogy képes-e az emberek között megtalálni azt az egyet, aki tényleg feltétlenül szereti őt, figyel rá és megérti. Ha megtalálja, akkor tényleg boldog lesz. Még akkor is, ha az a személy… ha az a személy… nem teljesen ember. – Összeráncolja a szemöldökét; most már ő is felül, hogy egy szintben legyen valamennyire a szemünk. Szája résnyire nyílik, mintha csak most fogalmazná meg a kérdését, amit már előre sejtek. Elszorul a szívem, ha csak ezt az arcot nézem, torkomban gombóc nő. Beszédre nyitja a száját, de én megelőzöm. – Nem vagyok teljesen ember, Naruto. És te sem vagy teljesen ember. – Erre már elengedi a kezemet. Kitágult, hitetlenkedő szemmel néz rám, mintha csak egy szellem lennék.  Az ölembe veszem a kezemet, s úgy nézem, mintha még életemben nem láttam volna női kezet.

Önkéntelenül is mozogni kezd a szám és csak ontja magából a szavakat. Az összes dolog, amit a szellemvilág határán láttam és hallottam Nonomitól, most vízesésként ömlik kifelé belőlem. Nem is érdekel, hogy Naruto egyre csak néz rám, akár egy őrültre, de valahogy muszáj neki mindent elmondanom, amit csak lehet. Muszáj felvilágosítanom azokról a dolgokról, még mielőtt belevágna egy olyan dologba, ami lehet, hogy végleg meghatározná az életét.

Nem akarok rákényszeríteni semmit sem, főleg nem egy ilyen nagy dolgot. Nem akarom, hogy később engem hibáztasson azért, amivé tettem őt. Ennek az egész pecsétes valaminek az volt és az a lényege, hogy Naruto bár a szolgámnak, testőrömnek, alárendeltemnek van kinevezve, valójában szabadon dönthet, azt csinálhat, amit akar. Olyan, mintha szabad lenne, de mégis itt vagyok, és parancsolni tudok neki, ha szükséges.

-   Szóval most, hogy tudod az igazságot rólam és az egészről, mit mondasz? – Hosszú idő után felnézek rá. Már nem abba a rémültnek látszó, megdöbbent arcba nézek bele, hanem egy kissé félénkbe. – Velem tartasz, és hajlandó vagy végigcsinálni, vagy szeretnéd, ha a parton elengednélek, hogy a saját utadat járd?

-   Miért ajánlod ezt fel? – kérdi egy kis idő után.

-   Mert nem akarom, hogy később megbánd.

-   De te… - szabadkozna a mondandóm ellen, de belé fojtom a szót.

-   Nekem nem volt más választásom. Én egy olyan világba születtem bele, ahol az ember lányának nincsen választása. Vagy ez, vagy közönséges halandóként éli csúfos életét. De neked van választásod. Nem kell engem követned ezen a téren, sőt egyáltalán nem kell. Ezért kérdem tőled, velem tartasz-e? – Kezére teszem a sajátomat, s elmélyülök az arcában. Nagy kérdést tettem fel neki, és a válasznak igen nagy a súlya. – Mi a válaszod, Naruto? – Rám emeli ismét a tekintetét, megszorítja a kezemet.

-   Veled megyek.