Börtönsztori - 15. fejezet: Az út megváltozik

A nyíl rezegve áll bele a tábla közepébe, miután elengedem. Elhúzom a számat, mert nem oda akartam, hogy menjen, hanem legalább egy picit arrébb. Másoknak mindig az a baja, hogy nem a közepébe megy, hanem a szélére, vagy alig hiányzik egy kevéske a közepétől, nekem meg az a bajom, hogy amióta megtanultam a közepébe találni, azóta sosem megy arrébb. Hiába célzok, mondjuk, a tábla szélére, az ösztöneim mindig a nagy vörös körre összpontosítanak, mint a bika, mikor meglengetik előtte a veres lepedőt, és csak az után képes menni.

Már hajnal óta itt gyakorlok ezen a nyugodt, erdős területen. Azok után, amik a konyhában történtek, nem lettem volna képes visszafeküdni az ágyba, hogy visszaaludjak, pedig szoktam ruhában aludni. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy eljátsszam a nyugodt tanárt, aki a tanítványa mellett fekszik, még akkor is, ha belül majd’ szétrobban a tudatlanság ördögétől. Ehelyett írtam egy rövidke levelet Narutónak, és kijöttem ide gyakorolni, hogy levezessem a feszültséget, ami felgyülemlett bennem. De ahelyett, hogy megnyugodnék, egyre csak idegesítem magamat.

Minden tökéletesen sikerül. Hiába kardozok, a bábunak mindig azon pontjait találom el, amik létfontosságúak, pedig én csak a megsebzését tervezem. A nyíl folyton a tábla közepébe áll, akárcsak a dobó tőrök vagy a tüskelabdák. Annyira ideges és gondterhelt vagyok, hogy minden pont az ellentétjeként alakul, ahogy terveztem. Próbáltam azt tenni, amit ilyen helyzetben tenni szoktam, pont a tökéletességet célzom meg… de sajnos, mindig úgy is végződik.

Kezdek kicsit belefáradni, így inkább nem idegesítem magamat jobban, és leülök egy közeli fa tövébe. Felhúzom az egyik lábamat, ráhelyezem az államat, és csak nézem a füves talajt. A fűben apró hangyák mászkálnak, akárcsak a többi rovar, féreg és kukac. Ők tudják, mit kezdjenek az életükkel, tudják, mi a dolguk, de én már azt sem tudom, mit kellene csinálnom.

Az odáig oké, hogy kitanítom Narutót, ahogy azt már a börtönben elterveztem, de akkor még minden a helyén volt. Yomodo az apám volt, Brandon a bálványom, nem tudtam, hogy Bran csak a féltestvérem, nem tudtam, hogy van egy nővérem, Alana, nem tudtam, hogy egy híd vagyok egy emlékeket őrző, titokzatos világ között. Ha jobban belegondolok, nem tudtam semmit sem, addig, míg nem találkoztam Narutóval. Ha nem szabadítom ki, akkor most nem ülnék itt, azon tanakodva, hogy mihez kezdjek most a saját életemmel.

De ha nem szabadítom ki, akkor nem lenne izgalmas az életem, hazugságban élnék, és csendben végignézném, ahogy a világ elpusztul körülöttem, velem együtt, ahogy azt Brandon nagyon szeretné. De még most sem értem teljesen a tervét. Tömegmészárlást rendez, csak mert annak idején egy démon okozta a barátja halálát. De… de mi van, ha nem is a benne lévő démon okozta? A Jinchuurikik is olyanok, mint más emberek, mi is lélegzünk, eszünk, iszunk és érzünk, akárcsak egy hétköznapi shinobi.

Annyi a különlegességünk, hogy több a chakránk és gyorsabban gyógyulunk, mint mások. Akkor Alex valamilyen betegségben szenvedhetett, ami fiatalon végzett vele. Köhögés, gyengeség, sápadtság… ha tippelnem kellene, rákos volt, vagy a tüdő egyik betegségét kapta meg. Ha megérkezünk Rejtett Holdba, akkor feltétlenül utána kell néznem, hogy mégis mi volt Alex boncolási- és zárójelentésében. Egy biztos, hogy nem közönséges elhalálozásról beszélünk.

Egy különös mannát érzek meg a városban. De ez valahogy eltér a többitől. Ez a manna súlyos és nehéz, mint a vihar előtti fülledtség és hőség, úgy lebeg a város felett ez a pallos. Még számomra is nehezen elviselhető, nem is beszélve az elképesztő chakráról, ami mögötte rejtőzködik. Akaratlanul is felállok, magamhoz veszem a fegyvereimet, és tetőről tetőre ugrálva követem a mannát.

Ki lehet ennyire erős? Ahhoz, hogy valaki ilyen hatalmas erőt birtokoljon, legalább egy kapitányi rangot el kell érnie, pluszba még valami hatalommal is bírnia kell. Valami olyasmivel, ami megduplázza a hatalmát. Egy talizmán, egy kard, vagy bármilyen tárgy vagy démoni hatalom. Akár egy váratlan átalakulás, mondjuk, vérfarkassá vagy vámpírrá.

De az utóbbi kettő ritkaság. Nem mindig maradnak meg a varázslói képességei annak, aki egyszer már csatlakozott a démonok egy fajához. Ha mégis, akkor sem lehet magasabb egy főparancsnok erejénél. Itt valami nem stimmel. Vagy nagyon öreg az illető, vagy valami csoda folytán megszerezte az Igazság kardját a tanácsteremből.

A jelek egy nagyon is ismerős helyre visznek. Bree északi bárjába, a Csábító fényekbe. Az épület nagyon elüt a környékbeli előkelő kertes házaktól, de nem annyira, hogy ne vegye észre az ember, ide csak a nagyon gazdag főurak járnak mulatni. A bár egy hatalmas, négyemeletes mélykék hodály. Az ablakait kínai mintás rácsok borítják kívülről, de szerencsére ezek csak dísznek vannak fent az ablakok külsején. Leguggolok a lapos tetős ház szélén, hogy jobban lássam a bejáratot.

A nagy, kínai motívumokkal ékesített kapu előtt három lovas vár, talpig felfegyverezve, rakománnyal a nyergükön. Feltételezem, a mesterüket várja a három pimasz kamasz. Fogadok, hogy a mesterük Bree-hez jött. Valami megcsillan a napfényben. Elővarázsolok egy távcsövet, és megnézem, mi villog ezüstösen az egyik ficsúr mellkasán. Egy pecsétmedál, és ráadásul… ráadásul a bátyám ezüst sasával domborítva.

Ez egyre gyanúsabb és büdösebb, és nem csak amiatt, hogy az alattam lévő házban valaki kint hagyta az erkélyen a szemetét. Brandon valami másban is sántikálhat, hiszen Piszok Fred, aki ezt a bárt működteti Bree felügyelete alatt, még a bűnözők között is nagyhírű, persze, ezt nem veri nagydobra a Medve városiak között. Nekik csak Whiskys Fred, a nagymenő, aki mindig nagymellű prostikat és annál is jobb italokat tud beszerezni, amitől az úriemberek szinte már a lábai előtt fekszenek.

Egy egyszerű fekete bársonyköpenyt varázsolok magamra, de azért a biztonság kedvéért védővarázslatot húzok magam köré. Akik rám néznek, azok csak egy vörös hajú, zöld szemű, bájos szépséget fognak látni, aki vándorol a világban. Leugrálok a sikátorba, amennyire csendesen csak tudok, de még így is egy macska dühösen nyávog egyet, amiért a farkára lépek.

Felhúzom a kapucnit a fejemre, és nagy lazán elindulok a kapu felé. Csizmám alatt ropog a fehér kaviccsal borított út, a rövid köpeny pedig súrolja a fenekemet, ahogy lépek. Ahogy a két kamasz közelébe érek, mind a kettő lenéz rám, s az egyik feltűnően megáll a lova mellett, karba tett kezekkel. Arcán huncut mosoly ül, s lassan felém battyog. Nem gyorsíthatom fel az eddig laza lépteimet, mert azt menekülésnek venné és utamat állná. De most, hogy tartom a tempómat, talán elenged egy beszólással.

-   Na, mi az, cicus? Elvesztetted a gazdádat? – Úgy tűnik, ő nem az a fajta srác, aki elenged egy perverz beszólással, neki több kell. Ráadásul még nyomulós pasiba kellett belefutnom, aki tuti, hogy egy randi nélkül nem húz el az utamból. A flörtölése meg nagyon is sablonos. Szinte a legtöbb férfi közvetlenül szólítja le a csajt.

-   Nem, kandúr – kezdem a játékot pici kis agyával –, de ha már így megkérdezted. – Lehúzom a fejemről a kapucnit, és meglobogtatom az ő szeme szerint vörös hajkoronámat, és felöltöm magamra legcsábosabb arcomat. Halvány mosolyra húzom a számat, a szemeimet pedig megcsillogtatom feléje. – Trisa vagyok – nyújtom feléje a kezemet.

-   Edmund. – Azzal belecsap a kezembe, és belátok az álcája alá. A varázslat alatt a srác arcán egy mély sebhely vonul végig, míg a haja nem csillogóan fekete, hanem szürke, akárcsak Gandalf kabátja a Gyűrűk urában. Elnyúlt, macskaszerű pupillája pedig ijesztőbbé teszi az egészet. Ajkain, ami még mindig oly bájosan mosolyog rám, tűhegyes szemfogak villannak elő. A srác egy haszinbi, azaz olyan lény, amely csak félig képes átváltozni farkassá, és ha egyszer megteszi, sosem tud újra ember lenni. Igaz, mindenkinél más. Valakinek előny, hogy átváltozik, mert fessebb és erősebb lesz tőle, de valakinek – mint Edmund – nem igazán.

-   Örülök, Edmund, de nekem találkám van. – Hoppon hagyom, de nem is zavar különösebben. Végre nem kell ránéznem.

De a kérdés felmerül, hogy mit keres itt egy haszinbi, rajta Brandon sasával. A válasz viszont ebben az esetben nagyon is egyszerű. Brandon cinkosai, vagy ha jobban tetszik, akkor mészárosai. Tudtam, hogy a bátyám nem fogja egyes-egyedül legyilkolni azt a tömérdek embert, de nem gondoltam volna, hogy ilyen lényeket gyűjt maga mellé, hogy kiirtson egy számára külön fajnak minősülő embercsoportot.

Ismét a fejemre húzom a kapucnit, hogy a táncosok és a prostik ne vegyenek észre egy számukra kósza ügyfelet. Felosonok a harmadik emeletre, ahol Bree szobája van, de egyből két őrbe botlok. Az álcájuk alatt mind a ketten haszinbik, sötétkék bőrrel, de négereknek álcázzák magukat. Más utat kell találnom ahhoz, hogy bejussak Bree szobájába. Csak egy paravánnak támasztom a hátamat, aminek a túloldalát eltakarja egy nagyon nagy fikusz. A paraván teteje nem csatlakozik a plafonhoz, így a tetején rá tudok ugrani az egyik csőre, majd a szélső párkányra. A két srác nem veszi észre, hogy beosonok a szellőzőbe.

Végigkúszom a csatornán, egyenesen Bree szobájáig, de ott senki sincsen. Magamban elkáromkodom magamat, hogy mennyi mindent megcsináltam, de egyik sincsen itt. Már éppen azon gondolkozom, milyen hülyén festek idebent, amikor váratlanul léptek zaját hallom meg a folyosóról. Bree szobájának ajtaja pedig csakhamar kinyílik. Meglapulok a szellőzőben, és kilesek a rácsokon.

A nagyon is buja hangulatú helységbe belép Bree, ezüstös öltönyben és flitteres nadrágban, és az után pedig az a személy, akinek a torkát már a kezemben érzem. Brandon. Fekete kapucnis köpeny terül bíbor mellényére és fehér ingére. A selyemköpeny olyan hosszú és nehéz, hogy Brandon fekete ninja nadrágba bújtatott nadrágját veregeti. Megfontoltan, Bree-ről le sem véve a tekintetét, leül az egyik babzsák fotelbe. A helyében nem tettem volna, de az ő baja lesz.

A sztriptíz táncfogadósból árad erős parfümjének a szaga, meg persze az enyhe félelem is, amit a bátyám karizmatikus ereje okozhat. Én nem félek tőle, bármilyen erős is legyen. Ő csak egy alattomos szélhámos, aki piszkos kis trükkök segítségével sok védelmező- és harci medálra, ereklyére tett szert, ami szerintem szánalmas. Igaz, sok mágus használ ilyeneket, de nem ekkora mennyiségben. Csak azok csinálnak magukból karácsonyfát, akik annyira félnek a vesztéstől vagy a haláltól, hogy bármit magukra aggatnának, ha megmaradhat a kis életük.

-   Szóval az érdekelne, hogy hová is tart Freya, hm? – kérdezi gyanakvóan Bree, míg előkotorászik egy szál cigarettát az egyik fiókból és rágyújt. A füst tömény dohányszagot hoz felém; akaratlanul is hátrébb húzódom a kőfalú szellőzőben.

-   Igen, az érdekelne, hogy merre megy. Követni akarom. A híresztelések szerint egyedül ő tudja, hol van az a bestia, és nekem ez az információ nagyon is kell, akárcsak a Kyuubi Jinchuurikijének a pontos helye. – Lassan előrehajol, ujjait egymásba fonja, ahogy rátámaszkodik a térdére. – Freya pedig okvetlenül kell nekem.

-   Ugyan minek? Hiszen csak a húgod, inkább vadássz le egy gyönyörű lányt a tündérkéim közül. A séta alatt láttam, hogy alig bírod leküzdeni a szex vágyadat. – Nagyot nyelek. Egy vérből valók vagyunk, Brandon csak nem lehet annyira ostoba, hogy vérfertőzést hajtson végre. Vagy már annyira elvehette az eszét a Kurumi utáni vadászat, hogy már az sem érdekli, hogy a saját húgával feküdjön le. De az is lehetséges, hogy nem erre kellek neki. Elvégre, sokkalta többet tudok a bijuukról, mit ő. Talán a pusztítási tervéhez kellek.

-   Nem, Bree. Rosszul tudsz dolgokat. – Feláll a zsákról, kihúzza magát. Lassan járkálgatni kezd a szobában. – Kozumaki a vezetéknevem, igen. De nem Hizaku és Selena a szüleim. – Ha tehetném, most azonnal sikítanék egy óriásit. Akkor ezek szerint…

-   Kozumaki Hizaku még négyévesen fogadott örökbe, amikor a szüleim meghaltak egy küldetés során. Trauma volt, szinte már élni sem akartam, aztán megszületett ez az ezüsthajú szépség. Még csak ötéves volt, de már láttam rajta, hogy milyen gyönyörű nő fog belőle válni. És nagyon is igazam lett. Tízévesen egy egész fiútábor üldözte, és most, amikor megláttam róla egy képet, olyan álombeli angyal vált belőle, hogy már attól áll a farkam, hogy rágondolok. – Beszívja az ajkát, ahogy nekitámaszkodik az ablakkeretnek, nekem pedig égnek áll a tarkómon a szőr, ahogy megcsap a kéjérzete. Egész teste megfeszül a visszafojtott vágytól, szaporábban lélegzik, kék szemei pedig olyanok, mintha bármelyik percben rávetné magát az ablakra, mert ott látta az alakomat.

-   Attól, hogy követed, nem fogod elcsábítani. Ott van vele a fiú, ezt te is tudod – bök Bree Brandon felé, aki már a combjába mélyeszti az ujjait, nehogy keze az ágyékára tévedjen.

-   És akkor mi van?! – fordul indulatosan hátra. – Freya az enyém, mindig is az enyém volt. Az a kis pöcs nem veheti el tőlem. Gyerekként – folytatja haragosan, ahogy átvonul a szobán – folyton vele lógott, nem létezett más, csak Naruto, Naruto, velem pedig alig foglalkozott, amikor Konohába mentünk. Nem hallottam mást, csakhogy mit csináltak aznap. Gyűlöltem már akkor, amikor megláttam azt a mosolyt az arcán. Ezért még nagyobb élvezet lesz kibelezni.

Brandon szája gonosz mosolyra görbül, mintha már látná maga előtt a halott Narutót. Kezei ökölbe szorulnak, háta meggörbül. Én pedig már szánalmasan gondolok arra a szoborra, amit a fejemben alkottam kicsiként a bátyámnak hitt emberről. Magabiztosnak, hősiesnek és sármosnak tartottam, ám ez most ripityára törik, és csak egy félig őrült, kéjsóvár férfit látok magam előtt, akinek szánt szándékában áll kivégezni a legjobb barátomat és szerelmemet, engem pedig a magáévá akar tenni az idők végeztéig.

Ahogy megkeseredett alakját látom, felmerül bennem, hogy annak idején mit láthattam benne olyan nagynak. A lányok mind elolvadtak a jóképűségétől, a csillogó hajától, a domborodó izmaitól, amiket előszeretettel mutogatott. De én, akárhogy nézem, nem látom meg benne azt, amit a barátnőim folyton hajtogattak róla. Nem tudom elképzelni magamat az oldalán, amint a felesége vagyok, gyerekeket szülök neki, ahogy elcsábítom az ágyig, ahol forrón szeretkezünk. Nem tudom elképzelni, hogy akár egy ujjal is hozzáérjen egy intim területemhez.

-   Hm, ez mind szép és jó, Brandon.

-   Talán kétségbe vonod, hogy Freya belém szeret, és örökre az enyém lesz? – kérdezi fenyegetően.

-   Ó, nem – hangja selymesen kéjes –, csak az van, hogy a te Freyád már szerelmes, méghozzá abba a srácba. – Akaratom ellenére is elpirulok, ahogy Bree kiejti a szavakat. Honnan vette észre, hogy ennyire tetszik? Ennyire látszana?

-   Együtt járnak? – emeli magasra a hangját Brandon, és egyből a kardja markolatára téved a keze.

-   Nem, még nem. A fiú az egészből semmit nem vesz észre, de Freyán nagyon is látszik, hogy mennyire félti, mennyire szereti, amikor a fiú átöleli, ha a közelében van, ha beszél hozzá. A közelében akar lenni, hallani a szíve dobbanását, érezni a fiú tapintását, hallani férfiasan csengő hangját. Valahogy az a lány teljesen másként érzi magát. Felszabadultabb, megfontoltabb, még a szokásosnál is kedvesebb, mosolyog, nevet, és talán csak annak a fiúnak a csókjára vár. Akárcsak Csipkerózsika a hős hercegre, hogy felébressze az álmából. Az igaz szerelem csókjára.

Bree nagyvonalakban levázolta, hogy mégis hogyan érzem magamat a közelében. De azt kihagyta, hogy ez az egész megmagyarázhatatlan. Megmagyarázhatatlan, hogy miért pirulok el ennyire, ha arra gondolok, hogy csókolna meg, hogyan… hogyan lennénk együtt úgy. A szívem őrült tempót diktál, mikor alig pár centi választ el minket, akkor pedig alig kapok levegőt, amikor éjszaka gyermeki ösztöntől vezérelve hozzám bújik.

Átöleli a hasamat, és vagy az oldalamba, vagy a hátamba temeti a homlokát. Érzi, hogy ott vagyok, tudja, nem hagyom magára. Már mardos is a bűntudat, amiért ébredés előtt otthagytam a lakásban. Szerintem jól le is fog hurrogni, hogy elmentem. Még akkor is, ha hagytam neki üzenetet a szekrényen.

-    Szerelmes? Szerelmes!? Az a fickó összeállt egy olyan lánnyal, akinek már jó régen jegyese van, és a csaj még annyit sem tett meg neki, hogy megcsókolja! Naruto egy szánalmas piperkőc, aki az anyja szoknyája mögé bújik, ha Sasuke egy Tűzgolyót csinál a tó felett. De mindenesetre, ha Freya hozzám kerül, addig fogom csinálni vele, ameddig csak lehet, ha kell, halálig baszom, miközben végignézi, ahogy az embereim kivéreztetik a fiút.

Úgy gondolom, éppen eleget hallottam ahhoz, hogy végleg elmenjen a kedvem Brandontól, vagy akár attól is, hogy szemtől szemben találkozzam vele. A kihallgatást pedig önként végezte. Az ostobája nem tudta, hogy végig fülelek, és közben kikotyogja az összes választ jó pár kérdésemre. Már csak annyit mondana el, hogy miképpen akar végezni a Jinchuurikikkel. Ám pont, amikor rátér a lényegre, az egyik szolgája lép be a szobába.

A pasas – Zac a neve – azt mondja, hogy nemsokára indul a hajójuk fel a Karaszna folyón, az Északi-tenger felé. Ezek szerint a hegyi bölcsek felé tartanak, hátha ők tudnak valamit, vagy talán a Néma testvérekhez igyekeznek, akik a mágusok összes titkát őrzik az ősidők óta. Mérgesen morog, és Bree lelkére köti, hogy a szükséges infókat juttassa el hozzá, bármilyen módon.

Kiviharzik a szobából, és hangosan becsapja maga mögött az ajtót. Léptei súlyosan hangzanak a folyosón, akárcsak a kutyáié, akik követik őt. Hamarosan lódobogás hallatszódik kintről, én pedig megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amit eddig kétszer vettem. Összeszorítom a szememet, és próbálom nem kiengedni a Brandon iránti szánalmamat és szégyenletemet.

-   Most már lejöhetsz. – Meglep, hogy Bree észrevette, hogy a szellőzőben bujkálok, és hegyezem a fülemet, de legalább Brandon nem vett észre. Belököm a rácsot, és leugrom hozzá. Visszavarázsolom az igencsak magasan lévő rácsot, és macskavágású szemébe nézek.

-   Kösz, hogy nem szóltál neki.

-   Érted mindent, cicalány. Brandon úgy is egy köpönyegforgató alak a javából. Reggel ötkor állított be hozzám, hogy fecsegjen. Állandóan Hizakuval meg veled jött, hogy kelletek neki. Hizaku a tudományos munkája és az esze miatt, te meg ágyasnak. Kell neki apád összes feljegyzése, az összes. Nem számít neki, hogy bijuukról íródtak vagy sem. Brandonnak – nagyot szippant a cigarettájából – nem számít, hogy hogyan végez velük, csak ez a két dolog legyen meg.

-   Értem – összefonom a karomat a mellkasomon. – Akkor mielőbb elindulok Narutóval innen, még ma. Amilyen messzire csak tudunk, de elmegyünk, hogy még véletlenül se találkozzunk velük.

-   Helyes – mondja mosolyogva. – Nem is árt, ha elhagyjátok Medve várost. Néhány nap múlva úgyis megérkezik Yomodo hajója, és nem hiszem, hogy kedves lesz. Ó, és – felém nyújt egy borítékot – anyád, Selena, ezt a levelet küldte neked.

Anyám és a levélírás. Mintha álomba csöppentem volna. Anya sosem volt híres arról, hogy levelet írjon nekem, ha olyan helyre megyek, ahol szerinte rendben leszek. Ezek szerint értesült a helyzetről, és most figyelmeztetni vagy leszidni akar. Vonakodva elveszem a pecsételt borítékot, kinyitom. Anyám gyöngybetűs kézírása biztosít, hogy tényleg ő szól hozzám.

„Drága Freyám!

Yomodo értesített arról, hogy megszöktetek Narutóval a Vér várból. Két dolgot mondok neked csak. Az első az, hogy nagyon bátor tett volt tőled, hogy ezt tetted, és véglegesítetted, hogy Yomodo nem nyithatja ki a szelencét. A második az, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy nem mondtam el neked sosem az igazat. És azt is, hogy hagytam Brandont varázsolni. Úgy gondoltam, hogy jobb neked, ha nem emlékszel dolgokra. Köztük az apádra, akit te nagyon is szerettél.
Nem gátollak meg benne, hogy megkeresd, de előre szólok, hogy nem lesz egy egyszerű eset vele beszélned, mivel ezért ment el tőlünk. Fél.
Ami pedig titeket illet. Látogassatok haza Rejtett Holdba. Már mindent előkészítettem számotokra, ha ideértek. Meg már nagyon szeretném látni Kushina barátnőm kisfiát, hogy milyen nagyra nőtt. Siessetek ide. Már várunk rátok.

Millió puszi: Anyád.”

Jellemző anyámra, hogy mindent kimond, ahogy az eszébe jut. Most sem kímélt attól, hogy a háta közepére nem kívánta Yomodót, de azért elhitette velem, hogy az apám. Gratulálok, anyám, gratulálok. De az viszont valamelyest megnyugtat, hogy szeretne már látni minket, és minden készen áll az érkezésünkre. Nem őrzöm meg a levelet, inkább szénné égetem a kezemben.

Intek Bree-nek, és távozom. Útközben pedig egyre csak kattog az agyam. Brandon azért tűntette el az emlékeimet, hogy ne vágyódjam Naruto után, de Aika alibije, miszerint féltékeny az öccsére, alaptalannak bizonyul. Hogy miért? Egyszerű a dolog. Azért, mert ha féltékeny lett volna, akkor nem elzárta volna a dolgokat, hanem megszabadult volna tőlük egy varázslattal.

Egy mágus képes elvenni a társa képességét, sőt akár birtokolhatja is azokat. De nem, Aika helyette elzárta. Most vagy nagyon ostoba volt, vagy sejtette, hogy Brandon egy elmeháborodott zseni. Van egy olyan érzésem, hogy Aika valódi célja mélyen a felszín alatt van, de ezt csak akkor tudom kideríteni, ha eljutok Konohába, és személyesen, négyszemközt kérdezem ki.

Konoha innen túl messze van. Legalább három hét, mire elérjük a Tűz erdejét, benne Konohával. Rejtett Hold viszont még messzebb van, ami nagyon is nagy baj. Mindenképpen szükségem lenne pár könyvre, amiket a Néma testvérek írtak a mágus történelemről. A legközelebb csak egy hely van, ahol biztos, hogy szívesen látnak minket a múltbéli történtek ellenére is, innen Északnyugatnak.

A Rejtőző Tündék városában.