Börtönsztori - 17. fejezet: A tündék erdeje

Zilálva ébredek fel reggel. A mellkasom szúr, éget belülről, akárcsak az igazság szele. Minden nyelés, amit a levegőből beszívok, marja a torkomat, és szinte keresztüllyukasztja a bőrömet. A harmatos fű elkeveredik az izzadságommal, ahogy feltápászkodom a hálózsákomból. Egy hideg fuvallat csapja meg nedves hátamat, jeges fagy cikázik végig a gerincemen.

Guggolva próbálom a lélegzetemet csillapítani, ami szinte szélvészként száguld ki a tüdőmből, majd sípolva vissza. Naruto békésen alszik még mellettem; nem csoda, hiszen hajnali három van. Nyakig betakarva alszik, időnként megborzongva, mikor a szél belekap egy hajtincsébe. Lassan felállok, és még jobban betakargatom; mélyebben összehúzza magát a hálózsákban.

Ez az érintés egy kellemetlen emléket juttat az eszembe: mikor pofán vágtam… másodszorra. Igen, másodszorra. Ugyanis, mikor hazajött – fél tizenegykor – koszosan, sárosan, szakad ruhában, egyszerre nem bírtam magammal. Elkezdett magyarázkodni, de alig értettem valamit belőle. Valami olyasmit, hogy Chi-Chi-vel – a kis rókaboing, akit talált – nagyon sokat játszottak a város szélén lévő parkban, és hogy gyakorolt, meg eltévedt a városban.

Mondta, mondta, de valahogy nem érdekelt. A tudat, hogy bármelyik pillanatban elveszíthettem volna, ha Brandon emberei arra járnak, vagy rosszabb, maga Brandon veszi észre a békésen játszó Narutót… elmondhatatlan érzés volt. De ha valahogy körül kéne, írnom azt mondanám, hogy a félelem, az aggódás és valahol az anyai ösztönök hirtelen fellobbanása lehetett. Ezek keveréke késztetett arra, hogy a mondata közepén elé álljak, és arcon vágjam.

Hátra is tántorodott a falhoz. Persze a kis rókaboing bebújt a szék alá, és behúzott füllel-farokkal figyelte az eseményeket. A kezét az arcához szorította, és lesütött szemmel hallgatta, ahogy kikiabálom magamat. De úgy tűnik ez nem lepte meg, az viszont annál inkább, amikor a nyakába ugrottam, magamhoz szorítottam, és elkezdetem halkan pityeregni.

Nagyon megijedtem akkor, hogy valami történt vele, s gondolom, ez egy hirtelen felindulásos reakció volt felőlem. De mindenesetre, a lelkére kötöttem, hogy vagy hordjon órát, és érjen időben vissza, vagy el ne merészeljen mellőlem mozdulni. Éreztem – még mindig a pecsétnek köszönhetően -, hogy megijedt tőlem, jobban mondva a kiindulásomtól, de egyben nagyon is jól esett neki, hogy valaki ennyire törődik azzal, hogy mégis merre van, és hogy van.

De ettől még az én belsőmben nem enyhült a bűntudat. Most is csak nézni tudom, ahogy alszik, bal karja alatt Chi-Chi-vel. Úgy alszik, mintha semmi gond nem lenne körülöttünk, mintha minden, ami most zajlik, az nem lenne valóság, csak egy rossz álom, amiből nem tudunk felébredni. S akárhogy dolgozunk rajta, nem tudjuk megszakítani az álmot. Akárcsak én, nem rég.

Ma este, megint Naruto gyermekkorában voltam. Sophie teste aludt előtte, s mikor éreztem, hogy a kapcsolat létrejön – egy furcsa csikizős érzés -, akkor felébred. Ezek szerint, ha én a saját testemben elalszok, akkor a másik világban Sophie felébred. Tehát, csak akkor lehetek Sophie, ha elalszom. Sajnos, azt nem tudom megtenni, hogy ne aludjak.

Valahogy a bűntudat mardos emiatt is. Két világ kapcsolódik össze benne, és még megakadályozni sem tudom sehogy. Akaratlanul is látom, miket élt meg Naruto a dajkájával, és valahogy egyre nő bennem a féltékenységi totem. De nem is azért, mert ő eltölthette vele azt az időt, amit nekem kellett volna, hanem, mert én sosem leszek olyan jóban vele, mint ő.

Folyton az jár az eszemben, hogy nem leszek olyan jó, mint Sophie, sosem. Persze, tudom, hogy ez badarság, mert én nem vagyok ő, hanem önmagam vagyok, mégis… olyan nyomasztó. Belegondolni, hogy volt valaki, akihez hasonlítani tud… brr.

Az emlék maga viszont nagyon is szívmelengető volt. S nem csak azért, mert egy nyári napon voltam ott, a tizenkét éves Narutóval, hanem az érzés, amit pillanatok alatt kiváltott belőlem. Éppen a sütőből vettem ki a sütiket, amikor Naruto olyan csendben beosont a házba, hogy még én is kalapot emelek előtte. Csak azt vettem már észre, hogy egy vigaszra váró kisgyerek, átkarolja a derekamat, és az arcát a hátamba fúrja.

Erősen fogott, félt. Csak annyit tudtam kiszedni belőle, amit az ember nem szívesen akar hallani egy tizenéves szájából: veszekedés. Minato és Kushina megint hajba kaptak, ráadásul Naruto miatt. Egymás okolják, hogy Naruto el akar menni Jirayával egy két éves tréningre – így belegondolva inkább tizenhárom éves, mint tizenkettő –, és ők ezt nem nagyon akarják.

De ő tanulni akar, tudni akarja, mi van a világban. Látni akarja a nagy hegyeket, a nyílt óceánokat, a hírhedt városokat, ahová nem biztos, hogy valaha eljut. Jiraya már járt ezeken a helyeken, és tanulás céljából, megmutatná neki ezt a világot, és keresztapjaként gondoskodna róla.

Ekkor indult el bennem a forróság. Fellángolt bennem az igazságtalanság elleni tűz, ami arra késztetett, hogy magamhoz hívassam Jirayaját. Lehet, hogy nem szép dolog szervezkedni Minatóék ellen, de nem érdekelt abban a pillanatban. Megbeszéltem velük, hogy másnap, amikor indulni akarnak, innen, Sophie házából fognak. Naruto csomagoljon össze, és jöjjön hozzám, Minatóékat pedig hagyják rám. Ha kell, a saját kezemmel küzdök meg a Yondaimével, de akár Kushinával is… egyszerre. Naruto ugyan aggódott egy keveset, de sikerült megnyugtatnom, hogy fölösleges. Minatóék bármit is tesznek, nem fog érdekelni, mert ameddig ő boldog, addig nekem se lehet panaszom ellene. 

-   Kicsi csillag – Ez a megnevezésem, még kicsi korából ragadt rá, mikor folyton az esti égboltot figyelte, hullócsillag után kutatva. – ez a te életed. Úgy alakítod, ahogy neked tetszik, és ahogy neked jó. Nem a szüleid, nem én, és nem is a falu. Te vagy a magad ura. A szüleid adták neked az életet, de utána már a te jogod, hogy eldöntsd, ki leszel, és mivé válsz. Ne aggódj, amiatt, hogy velem, mi lesz, azon gondolkodj, hogy a Ninja utadat, hogy alakítod.

És percekkel később megszakadt az álom.

Sophie elvezette őt, a helyes ösvényre, amit még a mai napi követ. A maga ura, ő alakítja ki, hogy mégis mi akar lenni. Hiszen nem köteleztem arra, hogy miután elolvasta a mágia alapjául szolgáló könyvet utána továbbiakat vegyen a kezébe. Ő szerette volna megtudni a dolgok további állását. Ég a tudásvágytól, és attól, hogy szabad legyen. Elméletileg most szabad, mert senki nem korlátozza, de gyakorlatilag fogoly. Ott a pecsétem rajta, ami most is, tetoválásként virít a nyakán.

Szabad, mert nem tartja senki sem a saját kénye-kedve szerint, de fogoly, mert függ tőlem. Idegesen dörgölöm meg a lábszáramat, mintha még mindig fáznék, de valójában, csak mehetnékem van. Fel akarok kerekedni, futni akarok a fák ágain, érezni akarom, ahogy a tüdőm ég a rohanástól, és végül a zsibbadást az alsó lábszáramban. Ki szeretnék törni, kitörni a valósából, hogy valamennyire ne kelljen a saját keszekusza érzelmeimmel szembenéznem. Ám még mielőtt elindulhatnék…

-   Hova mész? – Szinte kővé dermedek az tölgyfánál, aminél a lelkiismeretemmel verekszek. Felébredt pusztán a tudattól, hogy valami nincs rendben velem.

-   Sehova csak… - idegesen hátrafordulok; épp csak felemelte a fejét a zsákról, s szemei nem tükrözi a fáradtságot, amit az elmúlt két nap jócskán rányomhatott.

-   Csak? – Úgy látszik, szeretné, ha beszélgetni kezdenénk. Szeretne valamit hallani, de… nem tudom, hogy mit.

-   Csak, nem bírtam aludni, felébredtem, és… és valahogy az álom elfutott. Utána akartam szaladni, de… hűvös van. – Jelképesen megdörgölöm a karomat, mintha vacognék. Felnevet, de még mindig nem mozdul a zsákban.

-   Akkor ketten vagyunk már.

A beszélgetésünk ennyibe marad. S ha jobban belegondolok, az elmúlt két nap alatt nem is beszéltünk egymással sokat, kivéve, ha a tanulásról volt szó. A mai nap is azzal telne, hogy némán lovagolunk egymás mellett míg Narutónak vagy nekem valami ésszerű az eszünkbe jut. De a mai nap végre elérjük az úti célt, ami nem más, mint a tündék erdeje.

Most mindenki gondolom, egy nagy tölgyerdőre, vagy egy kellemes bükkösre gondol, de valójában teljesen más a dolog magaslata. Az erdő teljesen körbe van véve egy mágikus fallal, amit csak az állatok léphetnek át, az emberek pedig csak a díszesen kifaragott kapukon keresztül közlekednek ki-be az erdőből, és csak a kövezett ösvényt követik, kivéve, ha vadászatot kezdenek.

A fák kacskaringós törzsei majd öt méterre nyúlnak fel, mire megkezdődik a lombkorona, azokkal az ezüst oldalú levelekkel, azokon a kacskaringós, vastagágakon. Az egész egy kalandparkhoz hasonlítható, csak itt nincsenek biztosító kötelek vagy hálók, amik felfognák, ha leesnél. Itt a teljes szabadság tanyázik, amit az ember rakoncátlan lánya örömmel kihasznál, legyen akár kilenc, vagy tizenhat.

Még most is eszembe jut, amikor felmásztam a legmagasabb fára, és onnan ugráltam ágról ágra, míg el nem fáradtam, és le nem ültem egy kellemes kis zugban, ahova mindig visszajártam. Persze, ezek a fák nem csak a szép emlékeket őrzi meg, hanem azt is, amik vagyunk. Ha megint elmennék arra a helyre, akkor láthatnám magamat kilenc évesen, egy könyvvel a kezemben, láthatnám a rajzaimat, amit rajzoltam.

Minden feltárulna egy pillanat alatt, és ismét az én kis kuckóm lenne. A kuckóm, ahová mindig is elvonultam, ha éppen pihenni akartam, vagy éppen nem a tünde herceg, nyávogó hangját akartam hallani a fülemben. Oda csak én tudtam elmenni, csak én tudom, hogyan lehet arra helyre eljutni.

Emlékszem van egy göcsörtös ág, ahol, ha jobbra fordultam öt perc alatt ott voltam, de általában mindig balra mentem, mert szerettem volna látni a tájat. A tájat, amit az erdő tavasszal – ekkor a legszebb – nyáron – ekkor mindenhol gyümölcsök, vagy szebbnél szebb madarak csicseregnek a fülembe – és ősszel, amikor ezek az ezüstös levelek lassan alá hullnak a földnek, puha szőnyeggel borítva a talajt, és megannyi őszi virágot.

Ahogy megérkezünk a kapu elé, a torkomban dobog a szívem, és egyre elém ugranak a régi emlékképek. Azok a napok, amikor nem azon járt az agyam, hogy hogyan védhetném meg a legjobb barátomat, a fiút, akibe beleszerettem, és hogyan állítsam meg Brandont, aki a bátyámnak adta ki magát mióta megszülettem. Libabőrös leszek a gondolatokra, és alig bírok magammal, nehogy berohanjak az erdőbe Yuéval, és egyenesen Ezüst apó nyakába ugorjak.

-   Freya. – Megugrom, ahogy Naruto hangja megcsendül mellettem. – Miért olyan furák ezek a fák?

-   Azért, mert ők élnek, vagyis… minden fa él, de ők hasonlóan élnek, mint az emberek. Szabad akaratukból mozoghatnak, formát változtathatnak, és ha énekelsz nekik az ősnyelven, akkor varázslatos dolgokra képesek. – Egy percre sem veszem le a szememet a lombkoronákról, ahol legalább száz madárfaj hallatja hangját.

-   Úgy mondod, mintha elkápráztatna minden percben.

-   Mert azt is teszi. Gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem a tündék között. Én voltam az egyetlen Rejtett Holdban, akinek megengedték, hogy beléphessen közéjük, tanulhasson, és élhessen szinte éveket. Csak a szülinapomkor, néhány héten, és ünnepekkor mentem haza egészen tizenegy éves koromig. Onnantól kezdve odamehettem, ahova akartam.

Nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak, amikor az ismerős tünde szobrok mellett elhaladunk. A magas fehér gránit szobrokat, melyek két imádkozó, köpenybe burkolt nőt ábrázolnak, helyenként átszövi egy-egy zöld inda, még titokzatosabbá téve a hangulatot. Az erdőben ezernyi állat hangját hallom a bokrok között zizegni, ezernyi bogár minden apró nesze számomra olyan, mint egy égi mámor, ahová most visszacseppentem.

Az avar ropog a yunók mancsa alatt, a levegőben a mágia és a természet illatai keringnek, kellemes felhőként beborítva minket vele. Szívem minden egyes centivel megugrik velem, és azt hiszem, elájulok, mire odaérek a hatalmas tölgyhöz, ami egyben a tündék otthona is. A hatalmas fa egy lakóépület nagyságának felelne meg, mégis több száz méterrel a föld alatt egy egész társadalom bontakozik ki, akárcsak a fa koronája felé, egészen a legmagasabb pontig, ahonnan már ellátsz a messzeségbe, az erdőn túlra.

Mindig van egy őr abban a szobában, így már biztos, hogy tudják, jövök és nem egyedül. Ezüst apó már készítheti a mahjong táblát, mert tutira megverem benne, akárcsak sakkban. Akárcsak Elena a száját, mert van mit mesélnem az elmúlt öt évről, akárcsak neki.

Elena, Ezüst apó unokája és egyben az egész Nyugati Tünde vár következő úrnője és szellemi vezetője. Sok mindent tanultam tőle. Mint például azt, hogy miként szedjem ki az infókat a rossz fiúkból, ha azok makacsul hallgatnak, meg azt is, hogy miként ébresszek még nagyobb bizalmat az emberekben. Vele egy kicsit újra embernek éreztem magamat, még ha tudtam, is hogy ez teljességgel lehetetlen.

Nem vagyok teljesen ember. Egy halhatatlan ember testű lány vagyok, aki mágiát forgat az ujjai között és ninjaként vágja át az ellensége torkát. Sosem voltam az a kegyelmes típus, maximum, ha kegyességre kellett valami okból folyamodnom, akkor is rendesen befosattam az illetőt.

Lenge szél lebbenti meg a hajamat; akaratlanul is Narutóra fordítom a tekintetemet. A köpenyege lazán a vállára dogba pihen, de a szél lesöpri. Felébrednek bennem egy pillanat erejéig a gondoskodó ösztönök, és egy laza ujj mozdulattal a helyére varázsolom a köpenyt. Megdöbbenésemre dühös mozdulattal hátradobja a szövetet oda, ahonnan felvarázsoltam.

-   Meg fogsz fázni, Naruto! Kérlek, vedd fel a köpenyt! – szelíden kérlelem, de mégis elfordítja a fejét, rám nézni sem hajlandó. Inkább az út menti boróka bokrokat vizslatja, mintha sokkalta érdekesebbek lennének nálam, vagy az erdő többi részénél. – Mi bajod van?

-   Semmi! – vágja rá. Hangjából harag apró szikrácskái áradnak, és valahogy nem hagy nyugodni a tudat. Minden egyes lépéssel nehezebbnek érzem a szívemet, és igyekeznem kell, nehogy kinyögjem az igazat az álmaimról.

-   Nézd, akármi is a bajod – kezdem meg finom hangnemben – csak segíteni szeretnék. Nem akarom, hogy megfázz, mert nem egy kellemes dolog sálban, sapkában tanulni a tündék kardforgatási művészetét. Vedd fel, kérlek! – Nem látom az arcát, de a testtartása elárulja, gondolkozik a dolgon. Egy haragos hullám fut végig rajtam, s rendesen fejbe vág.

-   Jó, felveszem – azzal magára rántja a gyapjút.

-   Ha a két nappal ez előtti pofon miatt haragszol még rám, akkor sajnálom. Nem akartam csak…

-   Csak…?

-   Csak rettenetesen rám ijesztettél vele. – Igyekszem az ujjaimat fürkészni, és nem a vádló tekintetébe nézni. Most jön ki az igazi, keserű bűntudat, amit eddig elfojtottam magamban, hogy a feladatra koncentráljak – Brandon ránk vadászik, és bármikor lecsaphat ránk. Nem foglak magamhoz kötözni, vagy ilyesmi, de… – kifújom a levegőt, de nem merek megint beszívni egy adagot a tüdőmbe; mégis megteszem – nem veszíthetlek el, érted? Anyám, Bran és te maradtál nekem. Nem veszíthetek el még valaki, pusztán egy véletlen miatt. Fontosak vagytok nekem, és nem akarok bárkit is… - A torkom összeszorul, ahogy a szavak megdermednek a hangszálaimon. Nem bírom kimondani, sőt még elképzelni sem, hogy úgy keljek fel, hogy a haláluk a lelkemen szárad.

Nincsen már bátyám, akit szerethetnék, nincsen apám… vagyis van, de alig emlékszem rá, és több száz kilométerre van tőlem, és látni se akar, önös okokból. Az öcsém és az anyám messze vannak szintén, így csak Narutóra kell vigyáznom, de ha ennyire ellenséges velem egy pofon miatt – aminek nem is volt akkora ereje -, akkor nem tudok rá rendesen ügyelni.

-   Sajnálom, oké? Nem akartalak bántani, ez eszembe sem volt. Többet nem fordul elő. – A csend már nem hat annyira mámorítónak, mint előtte, de az viszont jól esik, hogy már nem bújik a kapucni alá, hanem emelt fővel ül Eren hátán. Bár még mindig haragos, azért elhiszi nekem, amit mondtam.

Percek sem telnek bele, és ismét elveszek az erdő szépségében. A sűrű törzsek ezüstös kérge, visszaverődik félhomályban. Ugyan már magasan jár a nap, mégis felhők tarkítják az eget, és már az eső lába is lóg, nagyon is. Igyekeznünk kell, ha nem akarunk bőrig ázni.

Hamar elérjük a hatalmas tölgyet az erdő közepén. A díszesen kanyargó ágak között egy masszív ajtó áll, jelenleg kitárva. Az ajtóban – nem meglepően – ott állnak a tündék, hogy fogadjanak minket. Ezüst apó áll középen, mellette Elena és mögöttük pedig a sok egyhangú tünde pap, akik halvány szőke hajuk majdnem a földet súrolja.

Ezüst apó őszes szakálla, majdnem a földet súrolja, hosszú, fehér haja mégis a háta közepéig ér. Aranyfonallal hímzett, fehér köpenyruhájáról visszaverődik az a maréknyi fény, amit a felhők áteresztenek. Mellette Elena szinte kilóg a tömegből, zöld bársonyruhájával és hosszú szőke hajával. Arcuk felragyog, ahogy meglátnak minket közeledni. Barátnőm, egyre hevesebben integet, amitől hosszúra engedett ruhaujja fátyolként lebeg a levegőben.  

Örömmel leszállok Yuéról, - Naruto már kicsit idegesebben -, és vissza kell magamat fognom, nehogy Ezüst apó nyakába ugorjak. Helyette bátorítóan Naruto mellé állok, és együtt felsétálunk a lépcsőfokokon, eléjük. Ahogy illik, főt hajtunk egymás előtt.

-   Üdvözlégy, drága leányunk, Kozumaki Freya, Rejtett Hold Ezüst hercegnője.

-   Te légy üdvözölve, drága testvéreim, Ibuki Leo, a Nyugati Tündeség vezetője, Ezüst apó. – Mosolyom az égig ér, még akkor is, ha Naruto kéz szorítása egyre kevesebb vért juttat az ujjaimba. – Ő pedig itt, tanítványom és régi barátom, Uzumaki Naruto.

-   Üdvözletem, Naruto-san – azzal Leo a vállánál átkarolja, és jó szorosan megöleli Narutót. Szegény szőkémből még a szuszt is kinyomja Ezüst apó, de valamivel könnyebben érzi magát, hogy nem kezelik idegenként ezen a helyen, sőt, mi több, barátként bánnak vele. 

 Odabent, szinte semmi sem változott az elmúlt évek alatt. A faragott csillárok a plafonon, az ősi motívumok a falakba vésve, és a rengeteg díszes szobor, kézimunka és bútor, amit az ember álmaiban sem képzelt volna el. Minden barna, zöld, fehér és halványkék árnyalatban fénylik mindenhonnan. Legyen szó ruházatról, székekről, asztalokról, vagy éppen egy ajtóról. Az ajtók felett faragások és díszek tömkelege csillog az ablakokból beáradó, halovány fényben és a csillárokra rakott gyertyáktól.

Ez felérne egy mesebeli csodával, ami a szemünk elé tárul. Naruto is igyekszik minél többet megfigyelni, és nem mutatni egyre növekvő káprázatát, amit ezek a tündék mutatnak nekünk, és majd még többet is fognak nekünk. Az illatok hatalmas egyvelege adja ezt a mennyei illatot, amit ők csak „az erdő”-nek neveznek. Persze, ami itt elénk tárul, azt nem nevezném annak.

Itt nem érezni az avart, a rothadást, vagy éppen az egyre erjedő szagokat. Csak a virágok, az ősz haloványka, a nyár meleg, és tél füstös illatának keveréke összpontosul. Minden olyan kellemes, minden olyan nyugodt. Itt az ember percek alatt elfeledkezik a gondjairól, vagy a kinti élet ezernyi bajával. Egy kis béke, a sok zűrzavar után, igencsak jól esik, főleg Narutónak.

Egy kicsit megállunk a csarnokban. A hatalmas oszlopok magasan nyúlnak a fejünk felé, elérve a „de-hangyának-ézem-magamat” érzést. A vörös márvány padlóban szinte látom a tükörképemet és Narutóét. Azonban, amit látok, nem igen van tetszésemre. Az arca aggódó és szorongó. Felnézek rá, és igyekszem kitalálni, hogy vajon, mi baja lehet.

Megfordul a fejemben, hogy talán csak nagyon idegennek érzi magát mellettem, hiszen én már ismerem a helyet, ő meg még semmit sem tud. Se a tünde szokásokról, se a hagyományokról, se az etikettről. Ismerős a helyzet. Én is így voltam vele, mikor idekerültem. Addig csak mondákból és legendákból hallottam a tündékről, és csak nagyon keveset tudtam róluk, mivel a suliban nagyon keveset tanítottak meg nekünk rólunk.

Így, mikor idekerültem, annyi bakit követtem el, hogy szerintem még ma is emlegetik őket, hol az asztalnál, hogy pedig, mikor meglátják az edzőterem oldalán a horpadásokat, amiket szegény fejem okozott. A szívem elszorul, ha így látom Narutót, de azért egy valamit tehetek érte. Lelket önthetek bele, bátoríthatom és segíthetek neki, hogy mindent megtanuljon, amit csak lehet. Támasza lehetek, még akkor is, ha jelen pillanatban nagyon haragszik rám, amiért kapott egy taslit.

Odasétálok melléje, és megszorítom a kezét. Felém kapja a fejét; tekintete kérdőn szegeződik rám. Csak mosolyogni tudok rajta, de nem zavartatom magamat. Mikor visszatér Elena, egyszerűen magam után húzom. Elena megy elől, én pedig csak fél füllel hallgatom, amit magyaráz nekem.

Valamit a szobákról mond, meg, hogy nem kötelező részt vennem a ma esti vacsorán, ha nem akarok, és persze ez Narutóra is vonatkozik. Úgy tűnik, hogy tiszteletben tartják, hogy Naruto még nem igazán tudja a szokásokat, és megvárják, míg én megtanítom neki ezeket az alapokat. Sokat fejlődtek, mióta elmentem innen. Megtanulták, hogy előbb tanítsák meg az asztali etikettet a gyereknek még mielőtt az egyikőjük felnyársalódik az egyik villára.

Az egy teljesen véletlen dolog volt, de így is, majdnem az egyik tanácsos bánta a dolgot. Szerencsére csak az egyik hajtincsét szögeztem a falhoz. Gyors, de majdnem halálos hajfésülés volt. Azóta is emlegeti a dolgot, legalábbis ezt hallottam Elenától.

Naruto gyorsan felzárkózik hozzám, miután húzni kezdtem. A pulzusa sebes és egyenletes a kezem alatt, s valahogy nyugalmat érzek felőle. S mintha jól esne neki, hogy a kezét fogom, hogy a közelében vagyok. Rá sandítok a szemem sarkából; az aggodalom szikrái, mintha ott sem lettek volna. Az arcvonalai békések, de mosolynak nyoma sincs. A szemei is érzelemmentesek, akárcsak egy bábunak.

Talán… nem… az nem lehet. Kérlek Istenem, add azt, hogy ne most kezdődjön nála a dolog. Kezd benne eltörni, darabokra esni a régi világ képe, amit élt, most kezd nála összetörni. Most, hogy látta a tündéket, akik számára eddig csak a mondákban léteztek, itt állnak előtte. Látja őket, hallja őket, akár meg is érintheti őket. A jelleme mostantól fokozatosan változni fog. Hisz látni fogja, azt, amit eddig csak mesének gondolt.

A szeme elé fognak tárulni a világ valódi csodái. A jeges földek, ahol sosincs tavasz, csak tél, a mágus papságok, a sárkányok, a tündérek, a koboldok, és minden más, amit csak a mesék és a regék őrizetek magukban. Itt szakad meg a gyermeki mivolt. Már sosem lesz olyan kis butuska, mint, amilyen Konohában volt. Már nem tudja olyan élvezettel hallgatni a meséket, mert tudja, valahol ott van bennük az igazság… de melyik az?

Megszorítom a kezét, és lehunyom a szememet. Némán kérem, hogy ne tegye, ne! Legyen olyan, amilyen eddig. Én már az iskolába kerülésem után elvesztettem a gyermeki lényemet, de lehet, hogy már az előtt. Nekem nem volt választásom, hogy higgyek vagy ne. Itt álltak előttem, mindent láttam, mindent hallottam. De ő nem. Emlékezzen élvezettel rájuk, emlékezzen élvezettel a gyerekkorának csak a szép dolgai. Aika gonoszkodása menjen máshova, tűnjenek el a szenvedések, tűnjenek el ezek a rossz emlékek az agya leghátsóbb fiókjába. Csak maradjon gyermek, maradjon, ha nem is értem, hát magáért.

-   Valami baj van, Freya? – súgja oda nekem, hogy Elena semmit se hallhasson meg. Lehelete perzseli a fülkagylómat, égeti a szívemet.

-   Csak maradj olyan, amilyen vagy, jó? Akkor minden rendben lesz. – Tekintetünk összeakad; szemeiben nem látom az értetlenséget. Pontosan tudja, hogy mire gondolok. S ha egy kicsit is megért, akkor tudja, hogy nem akarom.

Nem akarom, hogy olyan legyen, mint a többiek. Azt akarom, hogy legyen olyan, mint eddig. Legyen vicces, bohókás. Nevetessen meg, legyen velem, hagy lehessek én is ismét kisgyermek. Legyünk olyanok, mint a Jing és a Jang. Hagy legyek én az erős és szilárd, aki néha megtörik. És hagy legyen Naruto a vicces, a néha törékeny, de ugyanakkor erős és hatalmas egyén. Ha kell, leszek én a fehér, ő a fekete. De nem szándékozom felbontani az összhangunkat.

Egy hatalmas harci páros lehetünk, ha nem vagyunk ugyanolyanok. Ha kiegészítjük egymást a magunk módján, akkor Brandon gyerekjáték lesz. Akkor bármi gyerekjátéknak fog minősülni. Ugyan még nagyon az elején vagyunk a dolognak, de még van időnk rá – igaz nem a végtelen, ahogy a mágusoknál szokott lenni – épp elég, hogy tökéletesen harcoljunk egymás oldalán.