Börtönsztori - 18. fejezet: Egy percnyi szabadság

Elena hirtelen megáll a folyosó végén. Már a fehér színű lakó épületben vagyunk ugyan, de még mindig érzem a csarnok nehézkes illatát az orromban. Elena hirtelen megpördül, szőke haját szétterítve a levegőben. Felénk fordul, én pedig gyorsan közelebb lépek egy lépéssel Narutóhoz. El kell, rejtem előle az összekulcsolt kezeinket. Még a végén azt hinné, hogy járunk.

Rikító mosolya visszaverődik a falakról, és elkápráztat minket. Két egymással szemben álló szoba között vagyunk. Az ajtók ezüstös színűek, rajtuk felfelé kúszó inda rajzok fénylenek. Két szoba, két embernek. Mióta csak összeakadtunk az óta – pár éjszakát kivéve – mindig együtt aludtunk. Most egy kicsit furcsa lesz, hogy nem fogom hallani, ahogy szuszog mellettem, nem fogom érezni, ahogy az egyik karját egyszer csak átveti a hasamon.

Furcsa lesz, az egyszer biztos, de legalább szoktatásnak nem lesz utolsó. Rejtett Holdban anyám ki is akadna, ha kijelenteném, hogy a kétszemélyes ágyamat Narutóval kívánom megosztani. Már így is tetőfokon van, amiért beengedem néha napján Ethant – később még mesélek róla – a szobámba, mikor csak egy szál melltartó és bugyi van rajtam. Könyörgöm, bikinit már látott.

-   A bal oldali Narutóé, a jobb oldali meg a tiéd, Freya. Persze, a régi szobádat adjunk neked vissza, és… - krákogok egyet, mire azonnal elhallgat. Először nem érti, hogy miért fogatom be vele a száját.

Az az értetlen kifejezés az arcán, amikor nem ért semmit, majd a fényt, ahogy felkapcsolják a fejében a lámpát. Eszébe jutott, hogy Narutónak ez az első alkalom, hogy itt van. Halványan elpirul, tekintete Naruto mosolygós arcára vándorol. Halvány pírja hatalmas vörös paradicsommá változik az arcán. Lenyűgözi, hogy Naruto milyen helyes, ami persze természetes. De azért remélem, nem kezd el vele flörtölni. Ne értsétek félre, nem féltékenységből mondom ezt, hanem egy nagyon fontos dolog miatt.

Elena, mint már mondtam, a következő Nyugati tünde úrnő. Ez pedig tömören annyit jelent a magánéletére nézve, hogy férjhez kell mennie. Van is már vőlegénye, aki majd idővel elveszi, de addig még van még idő. Elena igyekszik kihasználni a dolgokat az életéből, persze a fiúzást ki kell hagynia. Mégis időnként nem bírja megállni, hogy egy-két pasival ne flörtöljön.

Naruto meg… nem rég van túl Hinatán, sőt talán még mindig itt nyögi a fejében a szavait. A szíve még mindig sajoghat, annak ellenére, hogy nem igazán beszél róla. De valahogy érzem benne a bánat apró cseppjeit. Tudom, hogy szeretne egy lányt maga mellé, aki szerelemből szereti.

Épp ezért vagyok én erre alkalmatlan. Hiába engedem el most Naruto kezét, és lépek be a régi szobámba, sosem azzal az érzéssel fogok elválni tőle, hogy a következő percben lerohan a szerelmével. Szeret engem az tény, de nem, mint a kedvesét. Én vagyok az a személy az életében, aki segít neki talpra állni a nyomorból.

Bár néha meg azon kapom magam, hogy azon elmélkedem, hogy hogyan csókolna meg. Szenvedélyesen, vagy gyengéden? Hogyan néz ki meztelenül? És hasonló perverz tizennyolc karikás dolgok járnak a fejemben. De tudom, hogy ez lehetetlen. Nem lehetek egyszerre a szeretője, a mestere és a legjobb barátja. Az valahogy nem jönne össze.

De mégis... a saját érzéseimmel nem tudok semmit sem kezdeni. Nem tudok néha úgy gondolni rá, mint egy barátja, vagy egy ismerősre, aki kedves, vicces és velem van a nap majdnem huszonnégy órájában. Csend van a szobában. Csak a kinti szelet lehet hallani, ahogy megsuhintja a fák leveleit az ágakon. Egyszeribe nehéznek kezdem érezni a táskámat a kezemben. A lábam ég, hogy futhassak, rohanhassak innen minél messzebbre.

Eddig repestem az örömtől, hogy itt lehetek, hogy újra élhetem az eddigi dolgokat. De rá kell jönnöm, ez nem olyan egyszerű. Az óta rengeteg minden változott, főleg én. Felnőttem, lassanként érett nőként tartanak majd számon. Nem olyan a helyzetem, mint annak idején, mikor még itt tanultam. Nem vagyok már az a kisgyerek, aki voltam. Túl sok mindenen mentem már keresztül ahhoz, hogy elmondhassam az ellenkezőjét magamról.

Nem tudom, meddig állok így a halványlila fotelek között, a fehér márványon, de óráknak érzem. Nem tudom hogyan, de az erdőben találom magamat. Felmásztam a legközelebbi fára, amit találtam, és egyenesen belevetem magamat a sűrűbe. Az erdő énekel nekem.

Lágy dallama megszédít, és még jobban felkavarja az érzéseimet. Még jobban szorít a mellkasom legbelül, oly’ annyira, hogy már hánynom kellene tőle. Valahányszor levegőt veszek, nem érzem magamat, nem érzem a végtagjaimat, nem érzem önmagamat. Csak annyit, hogy mennem kell. Tovább és tovább, ameddig csak a lábam bírja.

Egyre magasabbra kapaszkodom az ágakon, míg nem elérem azt a szintet, ahonnan a kuckómhoz juthatok el. Körbe nézek a kopaszodó ágacskák között, de nem látok senkit sem. Senki sem követett engem, még akkor sem, ha eléggé feldúltan indultam útnak.

A huncut szél belekap a hajamba, orromba sodorva a saját illatomat. A rózsa keveréke, és a zavarodottságom illatát. Azonban mást is hoz felém a szél. Egy ismerős orchidea illatot. Azonnal hátra kapom a fejemet, de nem látok ismételten senkit sem. Azonban az orrom nem csal.

Ebben az évszakban nincsenek már orchideák, túl hideg van már ahhoz. Azonban ez az illat… mélyet szippantok a levegőből, ismét érzem az illatot. Nem is mögülem, nem is alólam, nem is mellőlem, hanem… fölöttem. Kezeim ökölbe szorulnak, az ujjaim elfehérednek egészen a bütykeimig. Legolnidas. Azaz álnok mocsadék idáig követett.

Legolnidas Hoppelvel. A legaljasabb legmocskosabb rohadék, akivel találkoztam, persze csak Brandon után. Ez a férfi majdnem ugyan olyan, mint Ezüst apó. Tejföl szőke, már-már ezüstös haj, égszín szemek, magas és erős testalkat. Mégis a természete valami borzadály.  

Még nem voltam tizennégy sem, amikor ellátogattam ide, amolyan nosztalgia gyanánt. Két napot töltöttem itt, de az a két nap is azzal telt javarészt, hogy előle bujkáltam. Ugyanis annak idején eldöntötte, hogy én a mennyasszonya vagyok – ami nem is hazugság, valamilyen szinten -, és üldöz, hogy egyezzek bele. Nekem viszont eszem ágában sincs egy ilyen felfuvalkodott, öntelt és idióta balfácánhoz hozzá menni, nem hogy még szeretkezni is vele – java részt ez hajtja, mint a legtöbb férfit.

Nem ácsorgok sokáig; még a végén azt hiszi, hogy kiszúrtam, hogy a nyakamban liheg. Helyette kelet felé fordulok, egyenesen a kacskaringós területek felé. Ott lerázhatom. Hiába ő van hazai pályán, én sem adom magam olyan könnyedén. Ha szeretne utánam leselkedni, tanulja meg, hogy jobban kell ezt csinálnia, minthogy felém fújhassa a szél a szagát.

Hol a fák legmagasabb ágain járkálok, hol már majdnem a törzsek legalján ugrándozom kelet felé. A bakancsban megfájdul a lábam a végére, de valahogy jól esik a testmozgás, jól esik, hogy az izmaim visítva követelik, hogy álljak meg. De valahogy nem akarok.

Már nem csak azért, hogy lerázzam Legolnidast – ami már szerintem egy jó ideje megtörtént – hanem azért is, hogy feledjek, hogy kínozzam egy kicsit magamat. A fájdalom, most nagyon jól esik. Segít elmosni a lelki fájdalmat. Ez nem olyan, mint, ha vagdosnám magamat, vagy sanyargatnám magamat. Itt valódian kifárasztom magamat, hogy alig bírjak majd lábra állni, alig bírjak majd a gondokra gondolni.

Egészséges fizikai fájdalom. Persze, ennek is vannak határai, mint minden más sportnak, de itt, én szabom meg a dolgokat. Lengek az ágakról, ugrándozom, akár egy szöcske, és kiáltok, mint, aki a levegőben száll. Csak hamar le kell, hogy húzzam a vékony mellényem cipzárját, ha nem akarom magamat sült csirkének érezni.

Az adrenalin szinte végig szánkázik rajtam, ahogy futok az ágakon, végig a keleti régión, majd a déli felé veszem az irányt. Egyre jobban égnek a vádlijaim, de nem érdekel. Szívni akarom a hideg, csípős levegőt, ami szurkálja a tüdőmet, harcolni akarok, akárcsak egy vadmacska az erdő mélyén, és szállni akarok, akárcsak a sas.

Végül a puszta akaratommal kell magamat megfékeznem, még mielőtt egy teljes kört tennék a nagy tölgy körül. Lelassítok, majd szépen, megállok egy vastag ágon. Homlokomról veríték csurog a számba, testem mindenhol vizes az izzadságtól. Ekkor érzem meg a lábamban lévő fájdalmat. Az izmaim sajognak, lüktetnek a sok rohanástól, ugrástól, de ez engem csak még boldogabbá tesz.

Hátra hajtom a fejemet, és csak vigyorgok a sötétszürke égboltra. Valami morogni kezd. Lassan előre hajtom a fejemet. Kurumi egyszer csak kivágódik az oldalamból. Narancssárga bundája a lényeges részeket takarja, hosszú lompos farka a feneke fölül tekergőzik fel. Füleit magasra szegezik, s pici fogait felém villogtatja.

-   Hová futunk, Freya? – angyali hangját már régen hallottam a valóvilágban. Eddig mindig csak a fejemben szólalt meg, ha mondani akart nekem valamit.

-   Nem… tudom… - lihegem neki, a párás levegőben. – De… jól esik.

-   Szerintem ez a fiúknak is tetszene – pirul el halványan, drága bijuu barátnőm.

-   Jó! – lelkesedem – Akkor holnap elhozzuk ide Narutót és Kuramát. Egy jó kis futás nem fog megártani. – Szélesen elmosolyodom, akárcsak ő tenné a helyemben.

De a mosolyom, hamar le is lohad. Narutónak holnap tanulnia kell, egyrészt azért is hoztam ide, hogy a tündék nyelvét megtanulja, másrészt, kell a családi nyilvántartás, amit itt tárolunk. A tizenhat évvel ezelőtti tűzeset óta itt tároljuk az összes családfa feljegyzést, amit csak bírósági ügyeknél, vagy nyomozások alkalmából szoktunk előkotorásztatni.

Én az utóbbi veszem célba. Meg kell tudnom, hogy kik voltak Brandon szülei. Ha megtudom, hogy kik voltak azok, akkor talán megtudhatom, hogy Brandon miért lett olyan, amilyen. Hogy milyen kapcsolatban álltak a szülei apámmal, és hogy mi oka lehetett apának befogadni, miután meghaltak.

Ki fogom deríteni, hogy miért.  Egyre halmozódnak a dolgok körülöttem. Meg kell fejtenem, hogy ki akarta Narutót börtönbe zártatni. Persze, Minato vitte végbe ezt a feladatot, de mögötte volt még valaki. Valaki, akinek szándékában állt Narutót eltüntetni a színről, és… és hozzám jutatni. Az elítélésének időpontja és az elindulásom időpontja kísértetiesen megegyezik, nem is beszélve, az érkezésről.

Egy napon indultunk, egy napon érkeztünk. Valaki szándékosan azt akarta, hogy mi találkozzunk. Ezt kell megfejtenem. Ki kell derítenem, hogy ki volt ez a személy. Kinek lehet szándéka, hogy mi ketten összekerüljünk? Nem tudom még.

A másik, hogy mi bőszítette fel ennyire Brandont, hogy ellenem forduljon. Hiszen még emlékszem rá, hogy milyen más volt, mikor még velünk élt. Bár, ha belegondolok, akkor lehetséges, hogy miattam tette. Szerelmes belém, legalábbis ezt gondolja. Az nem szerelem, hogy halálig akar engem baszni.

De az is lehetséges, hogy az emlékeim kitörlésével szabotálni akarta a másik tervét. Ez az! Itt futnak össze a szálak. Brandon is sejti, hogy van valaki, aki irányít a háttérből. Tudja, hogy Naruto és én nagyon erősek tudunk lenni, ha akarunk. Brandon fél tőlünk. Fél, hogy ha nem állít meg minket, akkor késő lesz, és a terve befuccsol, még mielőtt elkezdődne.

Azaz illető, aki elítéltette Minatoval Narutót, az meg akarja akadályozni, hogy Brandon kiirtsa az összes Jinchuurikit és azok leszármazottjait. Az a valaki el szeretné érni, hogy Brandon bukjon. Mellettünk áll. De ahhoz, hogy mi ketten megállíthassuk, ahhoz nekem emlékeznem kell, és ahhoz pedig ismét látnom kellett Itót.

Kezd összeállni a puzzle minden darabja. Ha megtalálom az a személyt, aki a háttérben mozgatja a szálakat, akkor segítséget nyerek Brandon legyőzésére. Meg kell találnom azokat a személyeket, akik segíthetnek nekem. Az egyik ez a személy, ez az Anonymus, a másik pedig… pedig Sophie! Hát hogyne. Miért jelennének meg előttem Sophie emlékei Narutóval kapcsolatban, ha nem azért, hogy a tárgyalásnál, és a Narutót, körülvevő dolgokból nyomozhassak.

Az ugyan még mindig rejtély, hogy miért pont Sophie testébe kerülök minden éjjel, de az már nem, hogy akárki is jutat oda, az a célja, hogy minél hamarabb felgörgessem a szálakat. Naruto az elsődleges. Segítenem kell neki tisztára mosni a nevét a Shinobi Nemzetek között. De előbb vissza kell mennem a nagy tölgyhöz, mert van egy olyan érzésem, hogy nem volt egy jó ötlet egyedül hagyni.         

-   Freya! – visít Kurumi a fülembe, hogy már szinte cseng.

-   Mi az? – ocsúdok fel a gondolkodásból.

-   S. O. S! S. O. S! Kurama figyelmezetést küldött nekem!

-   Öhm… pontosan mit? – szerintem én ezt meg fogom bánni.

-   Idézem – hivatalos pózban krákog egyet majd harsányan, karokat csapkodva – S. O.S Naruto bajban! Naruto bajban! Legolnidas veszély! Legolnidas veszély!

A francos mindenit! Legolnidas visszament, miután leráztam. S gondolom meglátta, amint Naruto épp felfedezi a tölgyet, vagy csak tudomást szerzett arról, hogy jött velem egy új személy is. A lábaim még mindig sajognak, de ez nem akadályoz meg benne, hogy szinte szárnyaljak a tölgy felé.

Legolnidas sosem arról volt híres, hogy tapintatos. Ki fogja szedni Narutóból a válaszokat, még akkor is, ha ezért laposra kell vernie. Nem arról van szó, hogy Naruto nem tudná legyőzni, hanem arról, hogy ha Naruto veri pépesre, akkor nagyon is mérgesek lesznek rá. Nekem kell előbb odaérnem, még mielőtt egymás nyakának esnének.

Meg kell állítanom Legolnidast, nehogy Narutót bajba sodorja. Már, ha még nem tette meg. Ha megtette, akkor kibelezem és megnyúzom, hogy ágyelőt csináljak belőle. Nem fogom hagyni, hogy Naruto elessen a lehetőségtől, hogy tündéktől tanulhasson.

Szinte szárnyaim nőttek, mert már nem érzem a talpam alatt az ágakat, sem pedig azok panaszos reccsenését. Csak a gondolat lebeg a szemem előtt, hogy Naruto több sebből vérzik, betört orral, vérző szájjal. Sikítani lenne kedvem, valahányszor a talpam leteszem, mégis hajt előre az aggodalom és a féltés.

A csuklópántok dühösen csapódnak hátra, ahogy berontok hatalmas ajtón. Senki nem veszi észre, ugyanis a csarnok másik végében egy körgyűrű formálódott. Az összes tünde ott áll, és figyelik a középpontban lévőket. Egy másodperc alatt megérzem Naruto chakráját. Átrohanok a csarnokon, s még az sem zavar, hogy a bakancsom többször hátracsúszik a márványon.

Szinte félrelököm az embereket magam előtt. Senki nem szól egy szót sem, hogy milyen modortalan vagyok, inkább segítségkérő pillantásokat lövellnek felém. Hát persze. Egyikőjük sem tudja, hogyan állítsa le őket, még Ezüst apó sem.

Ahogy beérek, meglátom, mi folyik itt. Naruto és Legolnidas egymásba gabalyodva verekszenek. Naruto igyekszik úgy mozogni, hogy kitérjen Legolnidas ütései elől. Nem akarja bántani, mert nincs rá oka. De így is a gyomrát fogja, a szája is felrepedt, és a bal arcán egy szép kis sebből folyik a vér a zöld pólójára.   

Legolnidas kigáncsolja, Naruto fenékre esik. A tünde diadalittasan föléje magasodik, kiélvezi a percet, amit maga okozott. Naruto mellkasa szaporán jár fel-le, vérzik és valószínűleg lesz mit kötöznöm.

-   Na, mi van kis szaros? Csak nem feladod? Vagy hívod anyucit, hogy mentsen meg téged a csúnya kisfiútól? – gúnyos hangja bántja a fülemet. Szívem szerint, behúznék neki egy nagyot, de nem segíthetek rajta. Már nem. – Na, mi lesz? Támadj! – Legolnidas kiordítja a szavakat, a testembe adrenalin árad szét. Naruto felkel. Alighanem kimehetett a bokája, amikor Legolnidas elgáncsolta.

-   Nem ártottam neked – sziszegi.  – Nem adtál okot, hogy verekedjek veled. Nem harcolok veled.

-   Támadj! – ordítja torka szakadtából Legolnidas.

-   Adj rá okot, és megküzdök veled! Nekem nem elég, hogy csak szórakozásból verekedjek vele.

-   Micsoda? – Ezt most én sem értem kristály tisztán. Naruto hangjában egy furcsa hangnem bújik meg, amit Legolnidas nem vesz észre. Van egy ötletem, de meg kell várnom, amíg valamelyikük lép valamit.

-   Ha edzés keretében lennénk, akkor már réges-régen a padlón lennél. Nekem nem szokásom csak úgy valaki elpüfölni. Ha valaki árt nekem, vagy esetleg… Freyának, azt szívesen a földbe döngölöm, de, hogy csak úgy… az maximum, fejlesztésnek lenne jó.

Legolnidas vérszemet kap, ahogy Naruto érzékien kiejti a nevemet. Arca groteszk formát ölt, és már lendíti az öklét. Naruto jobbra kitér előle, és megfogja Legolnidas csuklóját. Nem üt vissza. A tünde mérgében a bal öklét is meglendíti feléje, amit Naruto szintén elkap.

Immár nem marad más, csak a lábai, amit könnyen leküzd Itó. Egyszerűen elkezdi lenyomni Legolnidas a földre, amolyan térdelő pózba. Ám még mielőtt ez megtörténhetne, Legolnidas meglendíti a jobb lábát, és egy jól irányzott rúgással halántékon találja Narutót.

Naruto kezéből kicsúszik Legolnidas mindkét csuklója, aki azonnal támad is. Kétszer gyomorszájon vágja Narutót, aki ettől térdre kényszerül. Görcsösen szorítja a hasát, és igyekszik nem vér köpni a padlóra, még akkor is, ha a szája sarkából hevesen folyik a vér.

Ekkor megvillan Legolnidas kezében valami. Egy kunai. Valószínűleg Naruto beszólása megerősítette a híreket, miszerint velem van, és hozzám is tartozik. Nem csak elpáholni akarja, hanem meg is akarja ölni. Még hozzá a saját fegyverével. Szemeim átváltoznak, immáron keskeny pupillákkal, és vörös írisszel kapom el Legolnidas kezét, amiben a kunai van.

Vicsorogva rám néz, én pedig visszavicsorgok rá. Megijed a szemeim láttán, én pedig visszakézből gyomorszájon vágom. Annyiszor vágok a hasába, ahányszor ő Narutóéba. Majd egy jobb egyenessel elterítem a padlón. Rálépek a csuklójára, amiben a fegyver van, és nem érdekel, hogy hogyan üvölt alattam, de még az sem, hogy elroppan a csont. Mély levegőt veszek, és visszaváltozatom a szememet. Lehajolok hozzá, és tisztán érthetően a képébe mondom:

-   Takarodj a közelemből, te mocskos féreg! Ha az itt tartózkodásunk alatt egy méterrel is közelebb jössz hozzám vagy hozzá, akkor lenyeltetem veled a tökeidet! 

Senki sem szid le a durva szóhasználatom miatt. Tudják, hogy Legolnidas fülig szerelmes belém, de azt nem értik, hogy miért püföli el a tanoncomat. Minden izmom pattanásig feszül, és alig bírom magamat megállítani, nehogy a szart is kiverjem belőle. Csillapítom a dühömet, és Naruto mellé megyek.

Óvatosan a nyakam mögé dobom a jobb karját, megmarkolom a bal hónalja alatt. Belém kapaszkodva, de valamennyire fel tud állni. Szaporán lélegzik, csupa vér, de még mindi van ereje rám villantani egy féloldalas mosolyt. Nem viszonzom. Csak komoran, elindulok vele a szobám felé.

Nagyon biceg a jobb lábára, és minden egyes lépéssel szorosabban markolja az oldalát. Lehetséges, hogy Legolnidas sikeresen elrepesztette egy-két bordáját, a bokaficamon, és sok seben túl. Nem hiányzik sok, hogy ismét felmenjen bennem a pumpa, és még azt is kiverjem abból a mocsadékból, ami még benne sincs - ismételten. Bevezetem a szobámba. Egy lepedőt leterítek a kanapéra, és ráültetem.

Fáradtan hátra dől, én pedig elmegyek az elsősegély csomagért. Minden egyes mozdulatomban érzem a tekintetét. Le sem veszi a szemét rólam. Egy aggodalom hullám érint meg felőle. Aggódik, hogy valami butaságot csinálok az ő kedvéért.

A legjobban viszont azért kellene nyugtalankodnia, hogy a saját lelkiismeretem fojt meg. Nem kellett volna egyedül hagynom, egy percre sem. Itt kellett volna lennem mellette, segítem kellett volna neki, hogy ne érezze magát olyan idegennek itt, és hogy simán lekezeljem Legolnidast, még mielőtt kezet emelt volna rá.

Sűrűn pislogok, nehogy a könnyeim lefolyjanak az arcomon. Nem szabad sírnom. Nem engem vágtak többször hasba, nem az én számból folyik a vér a pólómra. Nekem nincs okom bőgni. Én csak egy percig élveztem a szabadságot, míg a társam, akiért én felelek, most itt ül a kanapémon, sérülten.

Egy tálcára rakom a szükséges felszerelést, de azért a közelbe hozom a dobozt is, ha még kellene belőle valami. Nem nézek a szemébe, inkább a sebeire összpontosítok. Óvatosan lehámozom róla a pólóját. Hanyagul az asztalra dobom, és csak a kék-zöld foltos mellkasára figyelek. Haloványan látszódik még az a két seb, ami még Jack okozott neki a börtönben. Valószínűleg ott is maradnak örökre, amolyan jelképként, és amolyan emlékként, hogy valaha ott találkoztunk.

A chakrámat a tenyerembe összpontosítom, és egy fehér gömböt formázok a kezem köré. A foltok fölé teszem, és egyből érzem a kezem alatt a szerveit. Szerencsére komolyabb kárt nem okozott a verekedés. Se törött borda, se megsérült szerv, se belső vérzés. Csak a pokoli fájdalom, amit egy kicsit sikerül csak enyhítenem.

Sokszor felszisszen, de azért igyekszik csendben maradni. Tudja, hogy nem esik jól nekem, ha szenvedni látom. Miután ellátom a mellkasát, és megnyugtatom magamat, hogy semmi baja nincsen, rátérek az arcára. A bal orcáján egy csúnya horzsolás van, amit kifertőtlenítek és leragasztok. A szeme környékén van egy kisebb duzzanat, arra majd hozok jeget, de előtte elállítom a vérzést a szájánál, és bekenem, hogy gyorsabban hegesedjen. Mikor hozzáérek az ajka széléhez, megfogja gyengéden a csuklómat, de egy pillanat erejéig sem nézek fel, inkább folytatom a mozdulat sort. 

Kihúzom a kezemet az övéből, és egy zacskó jeget hozok, majd nyomok óvatosan a szemére, nehogy reggelre komolyabb duzzanat legyen rajta. Utolsóként jön a bokája. Óvatosan felteszem az asztalon lévő párnára, de még így is megfeszül az állkapcsa a visszafojtott kiáltástól. Szerencsére tényleg csak egy kisebb ficam. Nem szakadt el a bokaszalagja sem, csak egy kicsit elcsúszott a helyéről.

Sajnos azt nem tudom finoman csinálni, hogy visszacsúsztatom. Egy hangos „au”-t hallat, de nem kezd el panaszkodni. Bizonyára ment már ki bokája ez előtt. Bekenem fájdalomcsillapító krémmel, befáslizom, és az ölembe veszem. Intek neki, hogy feküdjön el nyugodtan.

Engedelmeskedik nekem, de látom rajta, hogy nagyon szeretne… nem is tudom, valamit szeretne. Haja szinte szikrázik a kékes párnán, szemei fáradtan csillognak felém, s minden egyes pillantása azt üzeni: „Ne rágódj rajta, nem a te hibád!”. Pedig igenis az.

-   Jobb már? – kérdezem csendesen a lábát simogatva.

-   Valamivel igen, köszönöm. – Hangja nagyon halk, és talán még a beszéd is egy kicsit nehezére esik.

-   Annyira sajnálom, Naruto. Magadra hagytalak. Ha nem mentem volna el, akkor talán…

-   Elég! – Meglep éles hangja, ahogy belém fojtja a szót. Rémülten ránézek, szemei dühösen szórják a szikrákat felém. – Eszedbe se jusson, hogy a te hibád. Ha a tied lenne, akkor nem lennék most itt. Legoldias vagy ki a csoda, el kezdett kérdezősködni, én meg válaszoltam neki. Nekem ugrott, én nem akartam bántani, mint hallhattad. Nem te voltál hülye, hanem én. Tudhattam volna, hogy nem szabad egyből ilyen közvetlennek lenni. Az hogy meg itt hagytál… valószínűleg én is ezt tettem volna, ha egy rég nem látott helyre tértem volna vissza.

-   Ne mond ezt… kérlek… - nagyon a sírás határán vagyok. Egyre gyorsabban pislogok, nehogy a könnyek elárasszák az arcomat, de egy-kettő így is kicsúszik.

-   Freya…

-   Ne mond ezt, oké? – megemelem a hangomat. – Az én feladatom az, hogy rád vigyázzak, neked pedig az, hogy rám felügyelj. Hogy felügyelhetnél rám, ha én elmulasztom a feladatomat, és hagyom, hogy fasírtot csináljanak belőled. Úgyhogy, ne merészeld nekem azt, mondani, hogy nem az én hibám. – Megerednek a könnyeim, de hangot nem hallatok. Nem fogok. Azért se.

Nem szól semmit sem, csak hátra hajtja a fejét a párnán, és nézi a plafont. Hosszú ideig csendben ülünk/fekszünk, míg nem odakint besötétedik. A könnyeim elapadnak idővel, de nagyon bepirosodik a szemem, és a torkomat égetik a sírás elfojtott hangjai. Kopogtatnak a szobaajtómon. Óvatosan leteszem Naruto lábát a kanapéra, és ajtót nyitok. Elena az. Egy ételes kocsit hozott, amin Naruto és az én vacsorám van. Speciel nem vagyok nagyon éhes, csak fáradt.

-   Freya… te jó ég! – döbben meg a vörös szemeimen és a sírásnyomos arcomon. A hajam nem tudja eléggé eltakarni a foltokat.

-   Semmi bajom, Elena, csak egy kicsit kiborultam, de már minden rendben. – Egy mosolyt kényszerítek az arcomra, hogy lássa, nincs semmi bajom, ejthetjük a témát. Nem tűnhettem elég meggyőzőnek, mert mikor behúzom a kocsit, gyanakodva méreget, sőt még akkor is, amikor elbúcsúzom tőle, és rácsukom az ajtót.

A kocsin java részt zöldségek és gyümölcsök vannak, de még így is, ez a legbőségesebb tál, amit eddig – a hatalmas lakomaasztalon kívül – láttam magam előtt. Ezüst apó talán bocsánatkérésként szánja, amiért Legolnidas így viselkedett már az első nap során. De valamelyest azaz érzésem, hogy ezt eredetileg üdvözlő ajándékként szánták nekünk, nem pedig engesztelésként.

Egy halk nejlonos csúszás hangja ér el hozzám. Hirtelen hátra kapom a fejemet, még épp időben, hogy széttárjam az ujjaimat, elkapva a levegőben a jeges zacskót. Magamhoz lebegtetem, és a kezembe veszem. Java részt már csak víz van benne, de még így is valamennyire hideg. De nem csak a nejlon költözködik a duzzanatról, hanem Naruto keze is.

Bal karja a szemein pihen, ujjairól lassan csepeg a víz. Ajkai résnyire szétnyílnak, és halk szuszogásba kezd. Elaludt a fájdalomcsillapítótól, amit adtam neki. Halványan elmosolyodom rajta, úgy tűnik nem sok lesz elpusztítva a mennyei lakomából. Csendesen odamegyek a kanapéhoz, és egy percig csak nézem, ahogy alszik.

De nem nézhetem sokáig, ágyba kell fektetni. Óvatosan a háta és a térdei alá nyúlok, és játszi könnyedséggel a karjaimba kapom. Izmaim megfeszülnek, egy-két porcom megnyikordul a testemben, de egyáltalán nem érezem nehéznek a testét. A karja lecsúszik a teste mellé, láthatóvá téve a duzzanatot – ami jóval kisebb, hála Istennek – és az angyali arcot, amit áraszt most magáról.

A mellkasa egyenletesen jár le-fel; hirtelen felnyög. Szorosan összezárja a szemeit, majd kinyitja. Tágra nyílnak a kék szemei, arca bíborvörösre vált, mikor lerakom az ágyszélére. Leülök mellé, s percekig csak nézzük egymást. Végül csak felállok, és a pizsamámmal a kezemben zuhanyozni megyek.

Odabent ledobálom magamról a ruháimat, és alaposan megnézem magamat a tükörben. A bőröm nagyon sok helyen kék-lila foltos a visszacsapódó ágaktól, na, meg a futás is rátett egy lapáttal a lábszáramnak. De összességében én valahogy megúsztam ezekkel a sebekkel. Megfordulok, hogy a hátamat is megnézzem. Ott alig van két lilás színű folt… vagyis, a tetoválásomon kívül.

A tetoválásom, ami bizonyítja, hogy rendelkezem a mágusok erejével és kiváltságaival. Ez egy farkas a két lapockám között – persze nem pont, egy picit lejjebb van -, ami az ég felé vonyít.. A készítője maga a főmágus volt, aki furcsa mód megtisztelve érezte magát, hogy az én jelemet tetoválhatja a hátamra. Felette, pedig Naruto rúnája virít halvány barnán.

Kelletlen felsóhajtok, és megengedem magamnak a zuhanyrózsából a vizet. A fahatású zuhanyfülkében és fürdőben elég bénán hat a fém jelenléte, de valahogy sokkal nyugodtabbnak érzem magamnak, mintha egy korhadó fából eredne rám a meleg.

Kellemes áztatni magamat a fülkében, kitágítani a pórusaimat, hogy utána a hideg összehúzza, edzve a bőrömet a sok évszázadra, ami előttem áll. Jó érzés érezni a vizet, ahogy végi folyik a mellemen, a hasamon, egészen a lefolyóig. De örökké nem ázhatok idebent, még akkor sem, ha nagyon szeretnék. Kimászok, és a törülközővel csont szárazra törlöm magamat mindenhol.

Belenézek a tükörbe, és kis híján a vécé csukott tetejére huppanok. A tükörben nem a saját arcomat láttam, hanem Sophiét. Azokat a zöld szemeket, a barackszínű ajkakat, és azt az enyhén lapos orrt a barnás arcbőrön. A szívem úgy kalapál, mint valami őrült, aki a saját zárkájából akar kitörni. Nem létezik, hogy egy szellemet láttam, nem! Az nem lehet.

Vagy talán mégis? Lehetséges lenne, hogy Sophi időközben meghalt, és valahogy kapcsolatba lépett a chakrámmal, hogy elmondhasson nekem valamit? De… akkor mégis mit?