Börtönsztori - 21. fejezet: Teher

Most már nem olyan nyugodt a könyvtár, mint kora hajnalban. Rengeteg helyen ülnek, főként a beugrókban a könyvmolyok, akik saját szürkeállományukat kívánják növelni, vagy egyszerűen egy izgalmas lapokkal megtöltött regényt akarnak olvasni. Mindenesetre, én csak egy bizonyos könyvet akarok visszahozni, és elvinni magammal.

Megjelenésem nem marad észrevétlen. Legalább egy tucat szempárt érzek a hátamon, ahogy felcaplatok a második emeletre a krónikák, legendák és családfák sorába. A tegnapi igen nagy hatást tehetett rájuk, akárcsak a mostani ügy. De nem foglalkozom velük, inkább nagy léptekkel igyekszem a polcok között.

Idegességemben hamar megtalálom a Kozumakik családfáját, akárcsak a feljegyzéseket, amiket itt tároltunk, amolyan biztonság képpen. Elbújok egy csendes sarokba, és levágom a három könyvet magam elé. Akárcsak egy ördögi minta rajzolódik ki előtte. Kék-piros-kék. Már a gondolatát is utálom, hogy ideges és szellemileg fáradt fejjel megpróbáljak gondolkodni, vagy egyáltalán kibogozni a keszekusza szálakat.

Másrészről felmerül bennem a kérdés, Naruto mégis mit akar megbeszélni velem? Jelen pillanatban is tanul valahol az egyik pályán, és estére túlságosan is fáradt lesz, hogy bármit is beszéljen velem. Meg az sem biztos, hogy nekem lesz hozzá hangulatom. Félek, hogy valami olyasmit teszek vagy mondok, amitől megint ellenséges érzések kapnak lángra benne.

Már vagy percek óta bámulom a könyveket, mire úgy döntök, ideje kinyitni az egyiket. A családfákat kapom a kezem közé. Régi bőrkötése van, s nagyon is érezni rajta az öreg könyvek illatát. Nyikorog az ujjaim alatt, ahogy kinyitom, de a lapok lazán recsegnek, akármilyen szorosan is fűzték össze a lapokat.

Az első oldalon egyből a klánom címere jelenik meg. Az oldalt forduló róka és a hold keveréke egy medalion alakzatban. Köréje aranyszínnel festették fel a szimbólumokat, amiket viselni szoktunk. Valaki egy liliomot visel házának címeréül, vagy valaki egy fát. Rengeteg fajta címer van, s közöttük ott virít az enyém is. A farkas és a róka címer közvetlenül a nagy embléma orra előtt.  

A farkas és a róka… két ellenséges állat, akik a holdra vonyítanak fel, hisz egy cél vezérli őket. Anyám sosem mesélte el, hogy miért is ezeket választották annak idején az őseink. Talán valami ellentét uralkodott közöttük, amit ily’ módon akarták szimbolizálni. Tovább lapozok a könyvben. Az oldalak rendezettek eltekintve egy-két mesterien rajzolt iniciálétól.

Minden oldalon nevek és vonalak vannak, különböző jelek, amik a házasságot, testvériséget, vagy éppen a hirtelen halált jelzik. Már kétszáz évvel a mi jelenlegi korunk előtt járok, amikor észreveszek egy furcsaságot. Az egyik névnél egy Uzumaki örvényt találok. A személyt, Kozumaki Brain-nek hívták, és az ő nevéből jön egy vonal, amelynek a végén egy narancsszín örvényt festettek. Titkos írással még a nő nevét is odaírták. Uzumaki Sarami. Sarami?

Ha a klánnal való emlékeim nem csalnak, akkor Sarami Mito családjához tartozik. Vagyis, persze Uzumaki, de azon belül is rokonságban álltak. Valahányadik dédnagyanyja lehetett. Ezek szerint itt fonódik ismét össze a két család történelme. S ha jól látom ebből a házasságból sok közös gyermek született. S ha jól látom, ebből a házasságból született meg az én dédnagyapám, Jason, majd a nagyapám, Sogui és az apám, Hizaku.

Anyám viszont egy másik oldalról jött, egy úgyszintén Uzumaki ős felől. úgy tűnik, hogy ükszülők felől rendelkezek egy kis Uzumaki vérrel is, akárcsak Naruto egy kis Kozumaki vérrel. Szuper. Nem csak klán testvérek vagyunk egyes szinten, hanem már átléptünk a kettes szintre. A családunk egy kicsit összefonódik, de nagyon hamar ki is tisztult a vér.

De még valami szembetűnik nekem. Sarami neve mellett egy Napot látok meg. Ami elsőre nem is lenne furcsa, hiszen a két klán hasonlóan építette ki a rendszerét a családok terén. De Brain neve mellett egy hold virít ékesen. Ez ugyan magyarázat arra, hogy miért van hold a címeremben, de az viszont annál szembetűnőbb, hogy a jóslatban is szerepel eme két páros.

Mito… kezdem érteni, hogy mit akartál. Tudtad, hogy miután megzavarodom, akkor elkezdem kikutatni a válaszokat a felmerülő kérdéseimre. Akkor biztosan számítottál arra is, hogy meg fogom nézni a családfámat. Okos egy nő voltál, Mito, nagyon is az voltál. Előre láttad, hogy mi fog történni, és tudtad, hogy keresem a válaszokat.

A jóslat úgy szól, hogy ha a két családi címer kedvezőn áll. Ha ennek a kettőnek megszületik a gyermeke, akkor elkezdődik a folyamat. A dédnagyapámmal kezdődik el a jóslatnak az eleje. Az én családomban van benne ez a személy. Hiszen dédnagyapának vagy húsz gyereke volt nagyapámon kívül, akárcsak nagyapámnak apámon kívül.

Rengeteg a rokon, rengeteg a családtag, aki közül lehet a kiválasztott lány. Ahelyett, hogy oldódna dolog, egyre bonyolódik. A többi elemet egyelőre nem tudom sehova sem tenni. Azok csak úgy lebegnek a levegőben, mint valami inga. De jelen pillanatban nem ez volt a célom.

Elkezdem keresni Brandon nevét a könyvben, s hamar meg is találom. A szülei Kozumaki Asuna és Kozumaki Kirigaya voltak. A hátsó jegyzék szerint egy medve támadás során haltak meg, mikor Brandon alig volt négy éves. Apám nagyon jóban lehetett ezzel a férfival, ha képes volt örökbe fogadni ezt az ördögfiókát.

De egy valami nem stimmel.  Az én és a nővérem – Alana - nevem mellett van még egy Alana. A jegyzetek szerint egy évvel volt csak fiatalabb nálam. Kép vagy ceruzarajz nincs róla, csak egy rövidke leírás. Különleges gyereknek számított, mivel ő volt az egyedüli a Kozumaki klánban, aki zöld szemmel született meg, nem pedig világos kékkel.

Ezek szerint van egy húgom, akit még soha életemben nem láttam… vagy láttam csak nem emlékszem rá.  A jegyzetek szerint Alana négy éves korában tűnt el, amikor én öt voltam. Ez meg magyaráz mindent, de akkor is… anyám. Egyre jobban zsong a fejem, és már teljesen elfáradtam, pedig alig múlt el dél.

De az is igaz, hogy alig ettem valamit a mai nap során. Talán valami kajához is jutnom kéne, még mielőtt ma este átmegyek Narutóhoz, ami szerintem nem a legjobb ötlet. De mégis, szüksége van a segítségemre, és amint az látható, nekem is az övére.

Nélküle nem leszek képes végre hajtani ezt a küldetést.  Bármennyire is fáj, bármennyire is kínoz a tudat, de valóra kell váltanom a jóslatot. Be kell teljesítenem, és valószínűleg nekem kell majd kiképeznem azt a kisgyereket, akit majd Narutónak ad majd a sors. El kell viselnem a terhet, amit a vállamra helyeztek, és készen kell állnom mindenre. Legfőképpen arra, hogy a szívem még több darabra reped, és Narutónak is lesznek csalódásai, fájdalmai.

A sajátjaimat félre kell tennem. A háttérbe szorítom az érzelmeimet, és Naruto is csak keveset láthat majd belőlük. Áldozat, áldozat hátán, s egyre csak halmozódni fog. De végig kell járnom az utat, amin elindultam, és meg kell tennem azokat a lépéseket is, amik után heg marad a talpamon. Különben sosem jutok előrébb.

Fáradt vagyok, szomorú és elcsigázott. Lehet, hogy szükségem lenne egy kis pihenésre. De aludni nem fogok tudni. Nem akarok megint Sophie testében flangálni, és látni, amint Naruto segítséget kér tőlem. Nem akarom látni azt, amit nem élhettem vele. Igazságtalan egy világ ez.

Ha az ember valami nagyba vágja a fejszéit, a természet gorombán ráveszi, hogy csakis azzal foglalkozzon addig, míg teljesen ki nem purcan a fáradtságtól. Ezt pedig nagyon is érzem. Most kezdem el érezni, hogy a testem mennyire fáradt, izomlázas, és erőtlen. Ennek ellenére, még mindig mozgok, még mindig bírja a lábam az orbitális fájdalmakat.

Szokásos esetben már két napja az ágyamban feküdnék fájdalmak között, de valahogy ez az ügy jobban izgat, jobban tettre késztet, mintsem törődni tudnék a fájdalmaimmal. Felállok, a három könyvvel a kezemben. Eredetileg az Uzumaki legendákat itt akartam hagyni, de talán vannak még benne olyan írások Mitótól, amik hasznomra válhatnak majd. A másik két könyv pedig tanulmányozásra és egyeztetésre kell.

A fejem szinte üres, alig gondolok valamire. A szaglásom, az emlékezetem, és a puszta akaratommal jutok vissza a szobámba. Már csak az ajtókattanást hallom magam mögül. Neki támaszkodok az ajtónak, és az aljáig csúszom. Ölembe ejtem a könyveket, és csak nézek magam elé.

Üresnek és semmitmondónak érezem magamat, ahogy itt ülök, és nem tudok semmit sem tenni. Sírni lenne kedvem, ordítani lenne kedvem, de valahogy mind a kettő belém fagyott. Reménytelennek látszik a helyzet, mégis folytatnom kell ott, ahol abba hagytam. Ropogó térddel felállok a padlóról, az ágyra dobom a könyveket, és valami ételt meg persze életet kezdek magamba erőszakolni.

A görög saláta nagyon is jól esik, ha azt vesszük, hogy nagyon is korog a gyomrom. El is felejtettem, mikor ettem utoljára rendesen. Talán a börtönben reggeliztem utoljára egy kiadósat, amikor Rupert behozta nekem. Az meg lehet. Annyi minden történt az elmúlt hetekben, hogy már azon se lepődnék meg, ha kiderülne, Frankenstein tényleg létezik, és itt bóklászik, mint sikeres orvos.

Persze, most a fejem is olyan állapotban van, hogy ha valaki ezt mondja, vagy még nagyobb baromságot, akkor simán, minden gond nélkül elhinném neki a dolgokat. Még rá is kontráznék, vagy még rosszabb. De felbőszíteni sem a legjobb ötlet ezen felül.

Nagyot húzok a vizemből, amit valamilyen oknál fogva borospohárba töltötték. Mikor is ittam utoljára? Mármint nem vizet vagy üdítőt, hanem pontosabban piát. Talán a szülinapomon ittam egy kevéske boros-kólát vagy wisky-kólát. Akárhogy is, talán innom kellene egy keveset, persze, csak mértékkel. Igaz, egy Jinchuurikit nehéz leitatni, a gyors anyagcsere folyamatunk miatt.

Ahogy gyorsan gyógyulunk, úgy az anyagcserénk is egy fokkal nagyobb. Olyanok vagyunk, akárcsak egy alakváltó társaság. Váltunk, és majd felzabáljuk a fél falut. De nem is baj. Legalább mindig van otthon kaja. Szegény anyámat már most sajnálom. Két Jinchuurikivel egy lakásban nem lesz könnyű dolga főzés ügyileg. Én egy magam kéttálnyi gyros el tudok tüntetni, hogy még a desszertnek is marad hely.

Ha Naruto is ott lesz, az már kapásból négy tál, ha nem számítjuk, hogy Naruto fiú. Akkor anyát kiesszük a vagyonából, talán szó szerint. Igaz, nagyon változatos a főztje, és nagyon is laktató. Így van, hogy egy nap feltankolok két-három napra is. Csak néha eszek egy keveset, hogy pótoljam a felhasznált energiát.

Ez is egy beszédtéma köztem meg Elena között. Egyszerűen nem érti, hogy hogyan tudok ennyit enni, és mégsem hízom meg, mint valami disznó. Az ilyenkor esedékes megjegyzései hagynak a legjobban hidegen. Ilyenkor jön azzal, hogy nőiesebbnek kellene, lenne, néha fel kellene vennem egy szoknyát, gyengének kellene mutatnom magamat, hogy a helyes pasik észrevegyenek, és legfőképpen el kellene gondolkoznom, hogy milyen pasi lenne az legjobb férj és apa a gyermekeimnek.

Na, ilyenkor a világ elcsendesül, és csak azt látom, hogy Elenának mozog a szája, de folyamatosan. De mindegy is. Befejezem a salátámat, felhörpintem a maradék vizet. Erősen szemezek az ággyal, hogy talán aludni kéne mégis csak, de valahogy nincs kedvem Sophie lenni. Egyáltalán létezni sem akarok egy pár óráig.

Ilyenre mondaná anyám, hogy előjöttek az eddig elfojtott tinédzseres viselkedéseim, amiket kifejezetten utálok. Sosem voltam lusta, sosem drogoztam magamat, sosem cigarettáztam. Az már más kérdés, hogy akkor minek akarok piálni.

Végül csak eldőlök – ezt az enyhe kifejezések szótárába sorolnám - az ágyon, és csak bámulom a baldachin kékes huzatát. Felfedezem benne a sok-sok különbféle lenyomatmintát, elveszek egy kicsit a szövetben, még akkor is, ha nagyon nincs semmi érdekes nincs benne.

Néha jól esnek ezek a lusta percek, még akkor is, ha pillanatok múlva félbe is szakadnak. Ez most is így van. Valaki hangosan kopogtat az ajtómon. Felkönyöklök az ágyon, kómás fejjel nézem az ajtót, azon gondolkozva: kinyissam én ezt egyáltalán?

Ha kinyitom, talán egy olyan személyt találok előtte, akit nem szeretek, vagy nem akarok még véletlenül sem látni, viszont, ha nem nyitom ki, addig dörömböl, míg a ki nem nyitom azt a rohadt ajtót. Inkább a kinyitás mellett szavazok. 

Gyorsan lerendezem, és már vissza is fekszem. Mégis csak kell egy kis alvás.

Már a kilincsen van a kezem, amikor megérzem a chakrát. Ethan. Neki is olyan jellegzetes charája van, akárcsak Narutónak. De mégis mi a fészkes fenét keresne ő pont itt? Erre csak egy megoldás létezik. Anyám megmondta neki, hogy merre járkálgatunk. Ő sem – annyira – hülye, hogy ne gondolkozna el az eshetőségeken. Így legyen ötösöm a lottón. Kinyitom az ajtót.

Kérem a milliárdjaimat, most. Ethan egy százhetvenes környékén lebzsel már, szerencsére megállt már a növekedésben. De még így is egy törpének érzem magamat a százhatvan centimmel. Valljuk be, tíz centi az bizony tíz centi. Mégis azok a barna fürtök a feje tetején, na meg azok az igéző, fűzöld szemek, egyszerűen vonzzák az embert, még akkor is, ha nem flörtölés miatt néznek beléjük.

Egyszerű szabású fekete farmert, egy narancssárga pólót, na, meg a nála elhanyagolhatatlan belebújós, puffos dzseki, ami most kékben virít. Oldalán pedig az egész szettől eltérő, katonai mintás oldaltáska díszeleg, rajta vagy egy milliónyi kitűzővel.

-   Szarul nézel ki, Freya! – Na, ez Ethan. Nem köszön, nem kérdezi, meg hogy vagyok, egyszerűen kimondja, amit lát vagy hall. Még az sem érdekli, ha ezzel nagyon is ripityára tör. De most nagyon is igaza van. A kevés alvás és a sok futkározás meglátszik rajtam, nem is kicsit.

-   Köszönöm a bókot, Ethan, én is örülök, hogy látlak, bár, kicsit meglep, hogy itt. Gyere be. – Hátrébb lépek, ő pedig kecses mozdulatokkal belibeg a szobámba.

-   Rögtön a lényegre térek, Freya. – Ledobja a táskáját a kanapéra, hangja komoly és szilárd, akárcsak egy szikla. – Narutóról van szó.

Megfagy bennem a vér is. Lehet még ennél is rosszabb, hozhat még az életembe a sors gonoszságokat, amiket sosem akarok majd hallani? Úgy tűnik, van még. Mi lehet a gond, mi? Azt eddig is tudtam, hogy anya már tud rólunk, de ezek szerint maga Ethan és talán még Owen – a másik csapattársam még genin koromból - is tudja, hogy hamarosan hazaérkezem.

A kézfejem remeg a félelemtől, amit alig mutatok előtte. Csalókán a hátam mögé dugom a kézfejeimet, és jó erősem megszorongatom őket. Igyekszem a tekintetemet kifejezéstelennek tartani, de a szívem így is hevesen dobog, minden egyes lélegzetvételemre. Nem tudom, hogyan is nézhetek ki kívülről, de szerintem felérek egy zombival. Ethan pedig egyre csak néz rám azokkal a szemekkel, s meg se mukkan.

Az idegeim pattanásig feszülnek, s már éppen azon vagyok, hogy felkapom a legközelebbi vázát, ami az utamba kerül, és eljátszom Ethannel azt a jellemző veszekedős jelenetet. A dühös csaj mindent hozzá vág a mit sem sejtő pasihoz, és a végén a csaj eltalálja a pasit egy könyvvel, vagy egy vázával. Az utóbbi valahogy nyugtatóbb lenne.

-   Miről lenne szó, Ethan? Ne köntörfalazz, hanem mondd a nyers igazságot. – Torkomban gombóc nő, az ujjaim már elfehéredtek a bütykeimig. Minden izmom készen áll, hogy ha kell, üssön, vagy talán összeomoljon. A lelkemet már csak nagyon halványan borítja az önuralmam és a nyugalmam páncélja. Ha Ethan valami rossz hírrel áll elő, akkor végem. Összeomlok.

-   Anyád kérésére jöttem ide, hogy elhozhassam a híreket Narutóról. Tudom, hogy ennek nem nagyon örülsz, de muszáj volt. Anyád kért meg rá, hogy hozzam el neked, személyesen a dolgokat. A táskámban van a boríték. Én… én már tudom, mi áll benne, de… az lenne a legjobb, ha holnap olvasnád csak el. Ilyen fáradtan nem biztos, hogy jót tenne neked, ráadásul késő is van… és…

-   Akkor minek jöttél ide? Minek, ha nem akarod, hogy ma elolvassam? – Fortyogok. Idejön nekem, felrázza a kedélyeimet, aztán közli velem, hogy majd holnap olvassam el a dolgot? Ez dilinyós!

-   Csak el akartam mondani, hogy ha ma este átmész hozzá, akkor… akkor utána legyen valami, ami talán ad egy kis támpontot a megválaszolatlan kérdéseidre. De ugye nem így akarsz átmenni?

Szememben értetlenség fut át, amit észrevesz. Lehorgasztom a fejemet, és sietős léptekkel a fürdő felé veszem az irányt. Megállok a mosdó előtt, nem merem felemelni a fejemet, még egy pillanatra sem. Félek attól, amit látni fogok a tükörben.

De muszáj lesz. Ha jól értelmezem Ethan szavait, akkor nem az a látvány fog fogadni, amit én látni akarok. Mély levegőt veszek, felemelem a fejemet. S igazam lett. A tükörből nem az a fiatalos, szépséges lány néz vissza rám, akit eddig láttam nap, mint nap, hanem egy fáradt tinédzser, akinek egy perc alatt megkeseredett a szíve.

Néhány évvel ez előtt láttam utoljára ezt az arcot. Akkor viszont nem egy kellemes emléken mentem keresztül. S talán most is ez van. A szemeim alatt halovány karikák jelentek meg, a bőröm helyenként száraz foltos, és nagyon is látni, hogy alig alszom valamit. Egy kiadós alvás, egy kis pihenés jót tenne nekem, még hozzá sürgősen, ha nem akarok egy idegi roncs lenni. A tükör előtti órára pillantok, már majdnem itt az ideje, hogy átmenjek Narutóhoz.

-   Ethan – fordulok a fürdőszoba ajtónak támaszkodó haveromhoz – kérlek, hagyd itt a papírokat, és menj a lakosztályodba. Ma este már elég lesz a Narutóval való találkám, többet nem akarok. Szeretnék egyedül lenni ma este.

Nem szól semmit sem, csak némán bólint, ellöki magát az ajtótól. Papírzörgés, majd egy halk kattanás, ahogy kilép a folyosóra, és elmegy. Még egy ideig állok a tükör előtt, bámulva a képemet. Nem mintha, attól szebb lenne vagy valami.

Csak előre nézek, és figyelem magamat. Ez már nem az a lány, akit egy hónapja láttam, hanem egy teljesen más lány, akinek meg kell erősödnie, akinek talpra kell állnia, bármi is lesz. Érte, Narutóért.

Mély levegőt veszek, és átsétálok Naruto szobájába. Az ő szobáját is egyszerűen rendezték be, kivéve, hogy nála minden zöld és halvány narancssárga színben virít. Az ablaka azonban egy mélyen elterülő tisztásra néz, míg az enyém az erdőre.

Tusfürdő illata lengi be a szobát. Pillanatokon belül kinyílik a fürdőszoba ajtaja, és elakad a lélegzetem. Naruto egy szál törülközőben sétál ki a haját törölgetve. Néhány helyen még vizes a felső teste.

Elpirulok, ahogy megáll. Egyszerre megáll, felkukucskál. Zavartan kapom el a fejem róla, ő pedig paradicsom vörösre vált. Az én szívem hevesen ver, alig bírok magamnak megálljt parancsolni. A hasa kockás, minden egyes izom a testén egy kész remekmű, viszont ezeket a szépen megformált izomzatot is elgörbíthet néhány gyerekkori seb.

-   T-te jó ég! – kiált fel. – Freya… öhm… egy pillanat. – Sietve berohan a ruhás szobájába, és magára kap egy halványzöld pizsamát.

Megigazítja magán a pólót, ismét rám néz, én pedig a szemébe. Bensőm elolvad, ahogy látom. Közelebb jön hozzám, s centikre megáll előttem. Érzem a testéből áradó meleget, s igyekeznem kell, nehogy kapkodni kezdjem a levegőt. Arcom felforrósodik, tenyerem egy kicsit izzadni kezd. A kanapé felé biccentek, s leülünk.

-   Szia! – Nagyjából már elmúlt a pirosságom, de a fantáziám még ezerrel száguld.

-   Szia! – köszön vissza szégyenlősen. – Bocs, hogy ezt látnod kellett… nem… nem gondoltam, hogy ennyire elszaladt az idő, és… bocs. – Idegesen vakargatja a tarkóját, miközben elhelyezkedik a párnákon.

-   Elvesztél a tágas gyakorló terepen. Ismerős. – Nem is próbálja tagadni, hogy nem igaz, inkább elkerekedik a szeme, de csak mosolyog rajta. – De mi lenne, olyan sürgős, hogy meg szeretnéd velem beszélni.

-   Nos… - Megjelenik az arcán a szomorúság, s egyszeribe elfog a félelem. – mostanában nagyon sokszor elmész, mielőtt én felkelnék, és tudom, hogy valami nincs rendben veled. Tudom, hogy nem könnyű velem, meg minden, és talán egy kicsit… kicsit pofátlanul fog hangzani, amit most mondok, de kezdem úgy érezni, hogy titkolsz valamit. Valamit, aminek igencsak nagy szerepe van. – Rám emeli a tekintetét ismét, én pedig színtiszta könyörgést látok benne.

Felállok a kanapéról, igyekszem eltávolodni tőle. Csalódottság szánkázik végig rajtam, de nem döbbent meg a figyelmessége. Átkarolom magamat, zavartan állok a kanapé mellett. Tudhattam volna, hogy szemet fog szúrni neki a hallgatagságom.

Másrészt nem mond hazugságokat. Az utóbbi időben kihagytam a közös reggeliket, a hangulatos beszélgetéseket, és gyakran léptem meg mielőtt ő felébredt volna. Tény ezek miatt rendesen szégyellem is magamat, de ezt nem gondoltam volna, hogy a szememre veti… legalábbis nem ilyen mértékben. Nem gondoltam volna, hogy egybeköti a furcsaságomat a titkaimmal. Olyan titkokkal, amiket nem akarok vele megosztani. Még nem áll rá készen.

-     Naruto, nézd, ez nem igazán rád tartozik. – Elfordulok tőle, igyekszem nem mutatni, hogy mennyire felzaklat a dolog. – Nem mondhatok el mindent neked.

-   Vagyis titkolózol! – csattan fel mögöttem. A rugók engednek, ahogy felpattan a bútorról. Hátra sem merek nézni, inkább csak a mellemen szorongatom a kezemet, bámulva az ablakon kifele. Testem egyre jobban sajog, a szívem majd megszakad érte, hogy el kell hallgatnom, de muszáj meg tennem, nem tehetem meg, hogy ebben a pillanatban mondjak el mindent. – Ennyire nem bíznál bennem? Ennyire nem jelenték neked már semmit? – Forogni kezd velem a padló. Naruto szavai kibillentenek az egyensúlyomból. Légzésem szaggatottá válik. Nem tudom magamat irányítani. Minden magától történik.

-   Tudsz még ennél is nagyobb ostobaságot mondani? – Hangom hideg, akár az acél, és éles, akár egy kard éle. – Szerinted miért hallgatok, szerinted miért? – Egyre szorosabban fogom az ujjaimat, hogy azok belefehérednek. – Több minden nyomja a vállamat, mint kellene. De a tiédet nem kell, hogy nyomja. Ez végül is én vállaltam magamra, nem? – Egész testemben remegni kezdek, de most már muszáj befejeznem.

-   Miattam nem kell aggódnod. Együtt vállaltuk. Mondj el mindent, és én majd…

-   Nem tudsz! – ordítom magam elé. Összerezzen mögöttem. Még sosem hallott így kiabálni. Torkom száraz, szívem sajog, könnyeimnek alig bírok megálljt parancsolni. – Nem tudsz segíteni. – Szembe fordulok vele. – Nem tudsz, megvédeni attól, hogy beteljesüljön a dédnagymamád jóslata, nem tudsz ellene tenni, hogy eszköz legyek az életedben, nem tudsz segíteni rajtam. Nem tudod beszüntetni, hogy mindenegyes éjjel Sophie testében ébredjek fel, és lássam azt, amit ő. Lássam, ahogy segítségre van szükséged, és én nem vagyok ott. Nem akarom tudni, hogy a családomból van valaki, aki majd éltet ad annak a gyereknek, akiről a jóslat beszél. Nem akarok csalódni, nem akarlak szomorúnak látni, de legfőképpen… - Egy pillanatra abbahagyom a heves kézmozdulataimat. Arcom zilált, hajam a szemembe lóg, ő pedig megdöbbent arccal néz rám.

-   Legfőképpen? – kérdezi félénken. A páncélom utolsó darabja is lehull a lelkemről, ahogy meglátom ártatlan tekintetét. Valamennyire kiegyenesedem, félre nézek. Könnyek tolulnak a szemembe, de visszapislogom őket. Nem fogok összeesni előtte, nem fogom magamat megalázni. Belenézek a szemébe, ökölbe szorítom a kezemet.

-   Nem akarlak elveszíteni. Nem akarom, hogy bármi bajod essen, vagy bármi rossz történjen veled. Fontos vagy nekem, nem is kicsit. – A Naruto iránt érzett szerelmem, a saját féltésem és kétségbeesésem, na, meg a fáradtságom teljesen elönt, fékezhetetlenül száguld végig rajtam könyörtelenül. A testem egyre nehezebbé válik, és meg kell kapaszkodnom a kanapé karfájában, ha nem akarok orra bukni. Az érzések gonoszak, ha elfojtjuk őket, s egyszer csak áttörik a gátat. – Sajnálom – suttogom. – Ezt nem… - hosszasan kifújom a levegőt, háttal nekidőlök a karfának. Egész testemben remegek, félelem érzése jár át, ahogy Naruto lehuppan a párnákra. Arcomat a tenyerembe temetem, igyekszem rendezni a gondolataimat.

Ennyit arról, hogy nem kötöm az orrára idő előtt. Csodás. Többet ártottam, mint segítettem. A szívem még mindig vonatként száguld a mellkasomban. Legszívesebben fejbe vágnám magamat, amiért hagytam, hogy a dolgok elfajuljanak. Lehajtom a fejemet, s csak hallgatom, ahogy a szobára csend telepszik.

Hallom, ahogy Naruto egyenletesen veszi a levegőt, szíve egyre nyugodtabb lesz a kitörésem után. Én is aránylag megnyugszom, még akkor is, ha a fejemben lehetséges mentőövet keresek. Keresem a megfelelő magyarázatott, a megfelelő indokot, amivel rendbe hozhatom a dolgot.

Ám akárhogy is vizsgálgatom a dolgokat, ezt már nem tudom rendbe hozni. Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna meg két perccel ezelőtt. Mintha nem ordítottam volna le a fejét olyanért, amiről nem is tehet. Én kezdtem el nyomozni, én kezdtem el ezt az egész ramazúrit, akkor én is fejezem be. Tekintetemet a plafonra emelem, mintha valami égi csodát várnék. Ám hiába vizslatom a fűzöld plafont a díszes csillárral, nem kapok semmilyen jelet.

Ellököm magamat, és a kezembe varázsolom a könyvet, amit Mito írt nekünk. Elgondolkodva bámulom a piros bőrt, libabőrös leszek, ahogy végig húzom az ujjamat rajta. Már a gondolat is elborzaszt, hogy kénytelen vagyok neki átadni. De már kifecsegtem mindent, hát akkor most meg is magyarázom az alapját. Mély levegőt veszek, majd hosszan kifújom, és igyekszem nem orra bukni a saját lábamban.

Leguggolok előtte, tekintetét még mindig a combjain és a kezein tartja. Még egy utolsó pillantást vetek a könyvre, ami már most érzem, hogy sok keserűséget fog okozni nekünk. Ujjaim görcsösen szorulnak egyet a könyv szélén, mégis Naruto ölébe csúsztatom. Egy picikét megmozdul felém, de nem tesz semmi ténylegeset. Csak felállok, lehuppanok melléje.

-   Ha tényleg tudni akarsz dolgokat, meg kiszűrni a lényeget a fröcsögő, dühös, összevisszaságba fulladt üvöltözésemből, akkor olvasd el a századik oldalon lévő novellát. De ha nagyon akarod, felőlem az egész könyvet elolvashatod. Én már megtettem.  – Erősen megszorítom a huzatot magam alatt – De azt tudnod kell, nem véletlenül hallgatom el a dolgokat előled. Lehet, hogy badarság, de… - Mély levegőt veszek, igyekszem összeszedni magamat, hogy kimondjam azokat a szavakat, amik makacsul ragaszkodnak a torkom falához.

-   De tudnod kell, Naruto, hogy ezek nem könnyű dolgok. Nem egyszerű megbirkózni ezzel, és te még csak… még csak most kezdted ezt az egész mágia dolgot, és… nem akarlak megterhelni egyszerre. Ez már több mint egy személyes ügy, vagy akár egy filmbe illő jó-gonosz harc. Ez már komoly mágia ügy, némi Columbo fűszerezéssel. Még az én agyam is tropára ment.

Az órára vándorol a tekintetem. Már vagy félórája aludnia kellene neki, holnap nagyon fáradt lesz, azt pedig nem akarom, hogy miattam ne tudjon figyelni az óráin. Lemondóan sóhajtok egyet, ránézek. A haja a szemébe lóg, nem látom a szemeit, ami felettébb bosszant. Vállai beestek, meredten hajol a könyv fölé.

Közömbösen fogja a kezében, nem szól egy szót sem. Ismét felállok, amikor már egy ideje nem szólal meg. A kezemet a fejére teszem, mire egy kicsikét felemeli a fejét. Ujjaim elvesznek még nyirkos hajában, jólesően simogatom meg a fejét.

-   Ideje lenne aludnod egy nagyot. Holnap fáradt leszel, s nem akarom, hogy miattam ne tudj odafigyelni a dolgokra. – Egy lágy puszit nyomok a homloka tetejére és a hajára. – Jó éjszakát, szép álmokat!

Elindulok kifelé a szobából, amikor megérzem, hogy a hajgumim lassan kiesik a hajamból. Estében kapom el, de nem teszem vissza a hajamba. Inkább hagyom, hogy a fehér tincseim játszadozzanak a hátamon, lágy hullámokat írva le.

-   Freya… - Feléje fordulok. Mezítláb áll a kanapé mellett, szemét még mindig takarja a haja. – én… csak annyit akarok mondani, hogy… - erősen megszorítja a könyvet a kezében, igyekszik megbirkózni a szavakkal. – hogy jó éjt – vágja rá sietve, majd az ágyához rohan, sebtében ledobja a könyvet, s máris a takaró alatt pihen.

-   Jó éjt. Aludj jól. – Azzal már a folyosón vagyok.

Vagy egy mázsával vagyok könnyebb, de vagy kétszer annyi van még a hátamon. Lecsúsznak az ujjaim a kilincsről, s visszamegyek a szobámba. Az ajtómnak dőlve nézem a plafont, mélyeket lélegzem. Megint érzem a könnyeket a szememben, ám ezúttal hagyom hagy csorogjanak végig az arcomon, s halk csepegéssel érjenek padlót. Az ordítás a torkomra fagy. Egyre mar és mar odabent, de nem fogom kiengedni, nem tehetem.

Nem én vagyok az, akit leüvöltöttek, nem én vagyok az, akinek holnap órái lesznek, és nem is én vagyok az, aki teljes tudatlanságban tartott a legjobb barátjának hitt mestere. Lerogyok az ajtóm tövébe, tenyerembe temetem az arcomat, térdemre hajtom a fejemet, s átadom magamat a néma sírásnak.