Börtönsztori - 24. fejezet: Éjszakai fények

A könyvet, amit lekapok a polcról, azt a címet viseli, hogy „A sárkány fia”. A barna kötet elejére aranyszínnel egy ágaskodó, tűzokádó sárkányt festettek, s látszik a borítón, hogy nem sokan forgatták eme könyvet.

Nem egy szokványos könyv, amit egy magam korabeli lány csakúgy le szokott kapni a polcról, már azért is, mert nem hétköznapi történetről szól. A történet egy olyan lányról szól, aki találkozik egy sárkánnyal, aki valójában ember is. Ennek a fiúnak az anyja ember, az apja pedig egy különleges sárkány, aki képes emberré alakulni. A főszereplő lány, fokozatosan beleszeret a fiúba, viszont a fiú folyamatosan visszakozik a lány szerelme elől.

Fél, hogy fájdalmat okoz neki, ezért a fiú elbujdos, hogy soha ne leljen rá a lány, így akarja biztonságban tudni magától. Azonban a lány nem képes elfelejteni a fiút, így keresni kezdi, ameddig rá nem lel. A fiú ugyan nem akarja, hogy a lány vele maradjon, mégis egy küzdelmes harc után boldog véget ér a történetük.

Kilopódzok a könyvtárból vele, miközben kiszabadítom a hajamat a hajgumiból. Szinte érzem magamon a tekinteteket, amik a könyvtárban olvasó férfiaktól származik.

Kicsiként zavarba jöttem már csupán attól, hogy ha egy fiú utánam füttyentett vagy bókolt nekem. Manapság csak inkább lazán elvigyorodom rajta… kivéve, ha Narutóról van szó. Ő az első, aki tényleg úgy meg tudott babonázni, hogy képtelen vagyok teljesen két lábon állni a földön.

Ahogy kilépek a könyvtárból, nyugodtan elkezdek sétálni, sőt még a dúdolgatás is megfordul a fejemben, de mivel nem jut eszembe semmilyen olyan dal, amit szívesen énekelnék, ezért elvetem az ötletet. Jobban mondva eszembe jut egy dalocska, de mivel csak a szövegét ismerem, hasztalan.

Aztán mégiscsak elkezdek valami szövegtelen dallamot dúdolgatni, amitől még több férfi kezd el utánam fordulgatni és meleg tekintettel nézni rám. Szégyellősen a fülem mögé kanyarítok egy tincset, ami zavar a látásban, és az a rossz, hogy annyira beleélem magamat a dallamba, hogy lassanként táncolni kezdek.

-   Freya-chan! – hallom meg, ahogy Elena a nevemet ordítja. Lemondóan sóhajtok egyet, majd megfordulok, hogy még időben meg tudjak állni a talpamon, amikor a nyakamba ugrik.

-   Elena – nevetek rá, amikor elenged és elkezd egy helyben ugrándozni előttem. – Mi ez a nagy sietség? 

-   Hű, de jó kedved van, pedig tegnap milyen nyúzott voltál, akár egy mosogatórongy. De mindegy, mindegy! Ma lesz, ma lesz! – visítja az arcomba, miközben egy papírlapot szorongat a kezében.

-   Mi lesz ma? – kérdezem egy kicsit hátra hajolva az arca elől, még mielőtt valami hihetetlenül buja leszbikus csókot nyom a számra.

-   Hát a Fény fesztivál!

-   Mi!?

Elena lelkesedése egy pillanat alatt átragad rám, ahogy bejelenti a nagy hírt. Az én szám sarkai is a fülemig csúsznak, örömömben én is képes lennék szökdécselni, akárcsak egy kisgyerek, amikor hamarosan közeledik a születésnapja. Annyira izgatott leszek, hogy ismételten csak morgok valamit Elenának, s azonnal rohanni kezdek Oromi-sanhoz, aki Narutót tanítja a tünde nyelvre, akárcsak engem nagyon régen.

Felszaladok az első emeletre, ahol az irodák vannak. A folyosónak több elágazása is van, így olyan, mintha egy hatalmas elágazó zöld utcájú városban furikáznék, aminek kék a falain virágzó indák futnak fel egészen a kristálycsillárokig, amik ezerféle színben pompáznak.

Ahogy felrohanok a lépcsőn, végig a folyosókon ismételten annak az önfeledt kisgyermeknek érzem magamat, aki kis zöld ruhában, pici cipőben és kócos hajjal rohan a mesteréhez, hogy megmutassa, hogy mégis mit talált.

Oromi-san a harmadik apám volt az életemben, sőt, még ma is betölti ezt a szerepet. Imádtam vele beszélgetni a tündék kacifántos nyelvén mindenféle témában, vagy akárcsak az irodájában olvasni egy könyvet.

A tündék, akik nyugodtan sétálgatnak, megrökönyödve látják, hogy hogyan viselkedem tizenhat éves létemre. Persze, Ezüst apó, aki akkor jön ki az irodájából, csak nevet, én pedig megpördülök a tengelyem körül, miközben visszanevetek rá, majd futok tovább a könyvvel a kezemben.

Ahogy végre elérem a baba-kék ajtót, amire az ő neve van írva, kicsit lecsillapítom az érzéseim vágtáját, megigazítom a hajamat és felveszem a legszebb mosolyomat. Finoman bekopogtatok az ajtón, s mikor meghallom, hogy „szabad”, úri hölgy módjára benyitok.

A szoba ugyan olyan, mint ahogy emlékeztem rá. Tágas franciaablak világítja meg az előtte lévő íróasztalt, ami közvetlen módon fogadja az arra járókat. A falak zöldek, akár a fű, a padló pedig juharfa színű, hogy minél jobban hasonlítson az erdőre. A kanapé, a fotelek, az asztalok és a függönyök, mind a zöld és a barna ezerféle árnyalatában virítanak a szobában.  

Oromi-san magas termetű ember, de magassága és ijesztő teste ellenére nagyon kedves, szerethető és udvarias férfi. Arany haja, amit egészen a derekáig növesztett, akárcsak minden tünde, most lófarokba van fogva, kivéve két tincset az arca két oldalán. Fűzöld szemei barátságosan csillognak, ahogy belépek. Szája sarkai finoman felhúzódnak.

Világoskék tunikát vett fel, aminek nyakát és ujjait gazdagon díszítettek, akárcsak a nadrágja alját és a mokaszinja orrát. Oromi-san sosem szerette, ha csillognak rajta a díszítések, amit népe nagyon is szeret, inkább a természetes hímzéseket szereti, amiket sokkal szebbnek talál.

Ahogy közelebb lépek hozzá, feláll az asztalától, hogy üdvözöljön. Elém jön, majd a karjaiba zár, akárcsak egy rég nem látott húgot. Visszaölelem, s boldogan szívom magamba lágy orgona illatát. Mikor hosszú pillanatok múlva elenged, végig mér, s látszik rajta, hogy megdöbbenti, hogy mennyire más lettem.

-   Freya, csillagom! Hogy te milyen… – körbe jár engem, hogy alaposan megnézzen – milyen… oh… nem találok szavakat. Kész nő lett belőled. – Elpirulok a bókja nyomán. – El sem akarom hinni, hogy ez a csinos hölgyemény néhány éve még azon a kanapén ült, és novellás köteteket bújt mindenféle csodás legendákról.

-   Hát, telnek-múlnak az évek, Oromi-san. De nem azért jöttem most, hogy nosztalgiázzak veled, hanem valami másért – vágok huncut képet mondandómhoz.

-   Oh – lepődik meg –, mégis miért jött volna egy ilyen szemre való hölgy az irodámba, ha nem azért, hogy kérjen is valamit?

-   Ugyan, hagyd már abba – mondom neki nevetve -, tényleg egy számomra nagyon fontos dolgot, akarok kérni tőled.

~~~Délután~~~

Ravaszul belopódzok a szobámba a sötétzöld ruhaanyaggal és a hímzőfonallal, amit vettem. Izgatottan várom már a ma este nyolcat, amikor végre elkezdődik majd a Fény Ünnepe, mi pedig hagyományos tünde ruhákban pompázva fogjuk ropni egészen éjfélig, hogy utána fáradtan ágyba bújjunk, s reméljük, hogy a kívánságunk beteljesül. Cselesen a kanapé párnái alá rejtem az anyagot, hogy senki se lássa meg. Főleg Naruto.

Ám még mielőtt átosonnék a szőkémhez, a komódomba rejtett papírokat gombóccá gyűrve elégetem a kezemben, hogy nyoma se maradjon annak, hogy mi a gyenge pontunk. Elégedetten elmosolyodom, akárcsak a legtöbbször, majd huncut mosolyt öltve átsettenkedek Naruto szobájába.

Lassan bekukucskálok a szobába, ahol minden fényárban úszik. Naruto pedig a kanapéján ül, keresztbe tett lábakkal, a támlára hanyagul felrakott balkézzel, jobb kezében egy könyvvel. Tünde nyelven olvas, s ahogy a szeme mozgását látom, nagyon is folyékonyan.

Minél csendesebben osonok a háta mögé, hogy egy kicsit beleolvassak a kötetbe. Egy orvoslással foglalkozó könyvet vett ki, ami igen nehéz olvasmánynak számít ilyen kezdőknek, mint neki. De a másik, ami szöget üt a fejemben, hogy a gyógyítással foglalkozik, nem pedig a harccal. Ezek szerint nagyon szeretné betartani azt az ígéretét, miszerint szeretne segíteni az embereknek, nem csak megvédeni őket.

-   Mit csinálsz? – szólalok meg hirtelen. Ijedtében ugrik egy kicsit, majd gyorsan hátra fordul. Meglepődött arca azonnal jókedvre derül, amikor meglátja, hogy én mosolygok le rá.

-   Csak olvasok egy kicsit – válaszolja szelíden.

-   Értem – mondom, és eléje sétálok. Égkék szeme folyamatosan követi hajlékony mozgásomat, ahogy én is végig mérem egyre szexibb alakját. Izomzata jelentősen növekedett, mióta keményen edz, méghozzá nélkülem. 

-   Képzeld, ma a nyelvtanár félórával előbb elengedett engem.

-   Oh, tudom én azt – válaszolom sejtelmesen, ahogy eléje lépdelve megállok. – Én kértelek el. – A szája tátva marad, ahogy meghallja a válaszomat. Feláll, de még mindig nem szól egy szót sem. Bosszús képet vág, majd csípőre teszi a kezét, én pedig nem bírom megállni, hogy ne öleljem át a nyakát, és nyomjak egy puszit a halántékára.

Ahogy elhúzódom a tőle, az arca vörösben pompázik, szemei döbbenettől csillognak felém, én pedig csak vigyorgok, akárcsak egy idióta. Az eszembe se jut, hogy még sosem puszilta meg lány előttem, s csak kuncogok, amikor rájövök, miért néz rám úgy, akárcsak egy kísértetre.

-   Egy számomra nagyon is fontos dolog miatt kértelek el.

-   M-miért? – makogja még mindig pipacs vörösen.

-   Azért, mert ma lesz a Fény Ünnepe, és hagyományos tünde ruhában kell megjelenni az estén, és… - Előkapom a zsebemből a mérőszalagot, mire azonnal megérti, hogy mit is szeretnék. – Szeretném én megvarrni a ruhádat ma estére.

-   Mikor is lesz ez pontosan? – Aggodalmas tekintete egy kicsit leapasztja a jókedvemet. A karikák a szeme alatt világosan látszanak, a fáradság erősen kiütközik rajta, de már erre is kitaláltam valamit.

-   Este nyolckor kezdődik a dolog, de nem kell aggódnod – meghökken egy pillanatra, majd kíváncsian figyelni kezd rám. – Nagyon is látom rajtad, hogy nem igazán aludtál jól az elmúlt éjjeleken – lesüti a szemét, mint egy kisgyerek -, ezért készültem neked egy kis meglepetéssel.

Felkapja a fejét a dologra, de én csak megcsóválom a fejemet, hogy a meglepetésre még várnia kell. Az ujjaimmal intek neki, hogy emelje fel a karját, hogy meg tudjam mérni. Majd a csuklója, a nyaka, a dereka, a csípője, a lábszárának, a bokájának a hosszát és szélességét is megmérem, hogy pontos képet tudjak majd készíteni a szabásnál.

Kínos arccal álldogál, ameddig leveszem a méreteit, majd még furcsább képet vág, amikor elővarázsolok egy tiszta lapot meg egy tollat, majd elkezdek rajzolni, vázlatot készíteni a ruhájáról. Leül mellém a kanapéra, s csendben, kíváncsi szemekkel figyeli, ahogy a tollal a kezemben rajzolok.

Figyel minden egyes apró mozdulatomra, minden apró rezzenést megfigyel, amit csinálok, én pedig igyekszem a legjobb rajztudásomat hozni, míg el nem készül a terv a ruhájáról. Nem rajzoltam arcot, inkább úgy képzeltem el a dolgot, mintha egy bábura akarnék ruhát készíteni, nem pedig arra a férfire, akit szeretek.

Elbűvölve nézi a ruha tervrajzát, s mintha egy kis vágyakozást is látnék rajta. Oldalról rásandítok, mire ő lesüti a szemét, nehogy kikémleljem, mit is érezhet valójában. Kuncogok egy keveset, majd kézen ragadom, majd átviszem a szobámba.

-   A meglepetés pedig egy nagyon egyszerű dolog – mondom, amikor megállunk az ágyam előtt. – Itt fogsz velem aludni ma. Vagyis, addig alszol egy keveset, míg én megvarrom a ruhádat.

-   Mi… de, ez a te… én nem… - össze-vissza dadog, én pedig ismételten átölelem. Teljesen kővé dermedve áll a karjaimba, gondolom azt lesi, hogy hova tudna eliszkolni előlem. Kicsit elhúzódom tőle, de egy percre sem engedem el a könyökhajlatát.

-   Nem baj. Eddig is aludtál már az ágyamban, sőt, velem együtt is aludtál már. Most nem értem, mi a baj?

-   Csak… csak… csak… az, hogy… - tétován megszorítja a vállamat, arca fintorba torzul.

Megérint a felismerés szele, és nem kell kimondania, hogy mi a baja. Egyszerűen ijesztő számára ez az egész. Ez még egy jó ideig dilemma lesz nála, hiszen egy teljesen más világból csöppent az enyémbe. Biztosan nehéz volt számára, hogy ennyi ideig nélkülöznie kellett engem, főleg bíztató és nyugtató szavaimat.

Gyengéden kisimítok pár tincset a homlokából, majd az arca jobb oldalán egészen az álláig végig simítok. Egy pillanatra nem tudom megállapítani a szeméből, mely egy pillanatra rám villan, hogy mit is érezhet, hogy mi is gyúlt bennük. Talán a remény, vagy a vágy, hogy kimutassa az érzelmeit, de pontosan nem tudnám meghatározni, még akkor sem, ha agyon csapnának. Még a pecsét sem mond nekem semmit, ami táptalajt adna nekem.

-   Menj, zuhanyozz le, aztán aludj egy nagyot.

-   O-oké. – Azzal elindul a szobája felé, hogy lezuhanyozzon, és felvegyen egy pizsamát, amiben majd aludni fog.

-   Naruto – szólok utána, mire ő azonnal megfordul. Farmerja csak úgy suhog, ahogy a combjai egymáshoz dörzsölődnek, zöld kapucnis felsője, pedig egy kicsit megtekeredik rajta. – Ne legyél ennyire szégyellős a közelemben, nem foglak megenni, becs’ szóra – nevetem el magamat a végére. Válaszul csak biccent egyet, majd azonnal át is rohan a holmikért.

Remélem, majd egy nap már nem fog ennyire tétován hozzáállni a dolgokhoz. Bár, fölösleges ebben kételkednem, hiszen, ha igaz, amit anyám abban a levélben leírt nekem, akkor Isten látja lelkemet, kénytelen lesz. Ebből is látszik, hogy a kényszer és a származás mennyire képes megváltoztatni mindent egy pillanat alatt.

Egy pillanatra elfacsarodik a szívem, s ismételten megszáll az az érzés, ami kora reggel. Ismételten a keményfadobozhoz megyek, ami most az íróasztalomon foglal helyet. Vágyakozva végig futtatom rajta az ujjaimat, s újra átélem az érzést, amikor az a nyíl elszállt a kezemből, felsértve az ujjam közét.

Ismételten felgyúl bennem az érzés, ami arra késztet, hogy harcoljak, ameddig csak a testem fel nem adja magát. Mégis, amikor hallom, hogy kattan a zár és léptek közelednek beljebb, elrejtem ezt az érzést az agyam egy eldugott részébe, ahol nem akadok rá egy jó ideig. Felveszem a legbájosabb mosolyomat, amit egyből Ethanre villantok.

Meglep, mennyire más az aurája, amit magából áraszt. Majdnem le is apasztja rólam a mosolyt, amikor megcsap a kellemetlen érzést, ami szinte sugároz magából. Rosszindulat és harag árad belőle, ami felettébb nyugtalanná tesz engem. Megszorítom az asztal szélét a hátam, ahogy közeledik felém, s igyekszem palástolni nyugtalanságomat.

-   Ethan, te meg mégis… - kezdeném el a mondandómat, ha ő nem szakítana félbe.

-   Szeretném, ha eljönnél velem a Fény Ünnepi bálra. – Lényegre törően és kissé követelve mondja a kérését. Szemében az akarás és kényszeredett reménykedés csillog, ami nagyon is passzol fekete felsőjéhez, csizmájához és indigókék farmerjához.

-   Öhm… az a helyzet, hogy nem terveztem tényleges partnerrel érkezni a bálra. Csak úgy be szerettem volna menni, és egy jót mulatni.

-   De vele mész, nem igaz? – Homlokomat ráncolom, ahogy a „vele” szót élesen és bántottan megnyomja. A csalfa vigyorom lelohad, helyette kétkedés váltja fel az arcom mimikáját. Elengedem az asztal szélét, majd nagy léptekkel a kanapéhoz lépkedek. Határozott tempóban megyek, majd huppanok le a párnák közé, pontosan oda, ahova az anyagot rejtettem. Keresztbe vetem a lábamat, ő pedig végig koslat a szemével, akárcsak egy éhes farkas, aki megszemléli a prédáját.

-   Vele, igen, de attól még nem a partnerem lesz, hanem a kísérőm. Szívesen hallom, hogy megkérsz rá, de nemet kell mondanom neked, ahogy mindenki másnak nemet mondtam a mai nap folyamán. Nem kívánok senkivel sem menni, csak…

-   Csak vele, nem igaz? Ez egy nagyon nagy szégyen mondhatom, Freya. Egy diákkal menni valahova, ejnye, ejnye – hangja bántja a fülemet. Ajkam vicsorba fordul, kezem megszorul feltett térdemen, de valahogy mégis megőrzöm a higgadtságomat. Lenyelem a mérgemet, amikor megérzem az alkohol illatát Ethan felől. Elfog az undor, és csak nem sikerül lenyelnem a morcos megjegyzésemet.

-   Én hasonlóan elmondhatnám rólad, hogy szégyen vagy. Az élet nem habos torta, Ethan. De úgy látom, ha beáll a katasztrófa, téged a pad alatt fogunk megtalálni holt részegen. Idáig érzem a rólad áradó szaké illatát – elvörösödik, ahogy megnevezem az italt, amiből legalább három pohárral megivott. – Távozz innen, és majd gyere vissza, ha józan leszel, s utána akarj tőlem bármit is kérni.

Határozottan kihúzom magamat, ő pedig pipaccsá válik sértettségében. Vonakodva, de mégis kicsörtet, hatalmas fújtatások közepette. Az ajtót maga után jól bevágja, hogy az ajtó megremeg a keretében. Kifújom az eddig bent tartott levegőt, majd hozzálátok kiágyazáshoz, hogy Naruto kényelmesen aludhasson.

A kezem folyamatosan jár, ahogy hozzálátok a párnák felrázásához, a takaró elegyengetéséhez. Miután ezekkel végzek, hozzálátok az anyag szabásához. A méretek szerint számolva hagyok ki helyeket a hajtókáknak, amikkel ténylegesen összevarrom az anyagot, hogy ruhát alkosson. A varró fonalat és a hímző fonalat egy-egy gurigára rakom fel, hogy majd később könnyebben tudjam adagolni.

Ismételten halk kattanás hallok, ahogy az ajtóm kinyílik, ám ezúttal az a személy lép be, akiért tényleg megéri felhúznom a szám sarkát. Naruto kék ujjatlan pizsama felsőben és háromnegyedes fekete nadrágban lép be hozzám, szintén kék papucsban. Alkarjait a mellkasához szorítja, s gyengéden néz rám.

-   Minden rendben van, Freya? Hallottam, hogy Ethannel veszekedtél, vagy mi a csuda.

-   Csak… Ethan szerette volna, ha vele megyek a bálra, ami a Fényballonok előtt van, én pedig nemet mondtam neki.

-   De miért? – Szemében valami furcsaság suhan át, amit egy pillanatra nem értek. Még nem ismeri annyira Ethant, mint én, ahogy az ünnepről sem tud szinte semmit sem. Odamegyek hozzá, s minden ok nélkül megölelem. Arcomat a mellkasába fúrom, mélyen beszívom friss tusfürdő és enyhe levendula illatát, s azonnal nyugalmat lelek, amikor átkarolja a vállamat, s magához szorít. Fejét a fejemre dönti, majd lassan jobbra-balra dülöngél. Elringat egy kicsit, hogy lenyugodjak egészen, szíve dobbanása édes dallamként hatol a szívembe.

-   Csak nem akartam vele menni. Ivott, és… ilyenkor nem éppen tanácsos felbuzdítani – mondom Naruto mellkasának.

-   Értem – mondja, s megdörzsöli a karomat. Ringat egyre, s én pedig ismét kislánynak érzem magamat, annyira elveszek a karjai között. Mély levegőt veszek, majd kihátrálok a biztonságot nyújtó zugból. Belenézek azokba a gyengéd kék szemekbe, és a szívem legalább ezerrel száguld a mellkasomban, bensőmet melegség önti el, ahogy rám mosolyodik, ahogy fogja az ujjaim hegyét, egyszerűen megbabonáz.

-   De neked ideje aludnod – mondom ellentmondást nem tűrően, mire ő a plafonra emeli a tekintetét, de közben nevetgél, akárcsak egy kisgyerek.

Bebújik arra a helyre, amit kiágyaztam, nyakáig felhúzza a takarót, majd összegömbölyödik. Szinte elveszik a takaró alatt, ahogy végig nézek rajta. Felkuncogok, de csak gyengéden a hátához simítom a takarót. Puszit nyomok a homlokára, mire még jobban bebújik a takaró alá.

Egy burkot vonok az ágy köré, hogy ne hallja majd a varrógép hangját, amikor neki látok varrni. A szabásmintát kivágva, elkezdem összevarrni a darabokat, hogy végül ruhát alkossanak. A varrógép berreg és berreg, ahogy az ujjaimmal irányítom az anyagot, hogy összeillesszem őket. Amikor elkészül a sötétzöld tunika, a hímző fonalat két hímzőtűbe varázsolom, hogy varázslat segítségével gyönyörű mintákat hímezzen az anyagba.

Mind a két tű serényen mozog, amíg én keménytalpat varrok a csizmája aljára. A nadrágja pillanatok alatt elkészül, már csak a hímzés hiányzik az aljáról. A hajamat suta mozdulatokkal felkötöm, mert már vagy harmadszorra varrom valamelyik hajszálamat az anyaghoz. Anyagsuhogás hallatszódik, mire azonnal hátrafordulok.

Naruto még mindig békésen alszik, igaz, a másik oldalán, szemmel láthatóan jót tesz neki, hogy nálam alszik. Számban két biztosító tűvel fordulok vissza a varrógéphez, amikor meghallom a zakatoló szívet, ami tőle jön. Hátrasandítok a vállam felett, de semmi mozgást nem látok.

Kellemes érzés borítja el a lelkemet, ahogy látom, mennyire igyekszik úgy tenni, mint aki alszik. Fújok egyet, majd egy szelíd kis dallam jut az eszembe, azonban nem találok hozzá szöveget. Egy ideig varrogatva kutatok az agyamban megfelelő szöveget költve magamban, végül megunom, s csak céltalanul elkezdek dúdolgatni.

Végül elkészülök a kiszabott anyagdarabok összevarrásával, s csak egyetlen hímzőtűt hagyok meg a varázslatban. A másikat kézbe veszem, és az alapot elkezdem még díszesebbé tenni. Kacskaringós mintákat varrok bele ügyes kézzel, mire végre kialakul az a minta, amit már a kezdetekben elképzeltem. A varázslatos tű is elkészül a csizma díszítésével, majd egy vállfára aggatom a tunikát és a nadrágot és a többi holmit, amit még pluszba készítettem neki, hogy az egész egységes képet adjon nekem.

Elégedettséggel tölt el a munkám, főleg, mert alig várom, hogy lássam benne Narutót. Szinte látom, ahogy hozzásimul az anyag a felsőtestéhez, ahogy a nadrág suhog, ahogy végig jár a csizmájában, majd táncra perdül… tánc… ajaj.

Most jut eszembe, hogy egyáltalán nem tudom, hogy tud-e táncolni. Igaz, nem olyan nehéz megtanulni a tündék táncát, hiszen javarészt csak annyi, hogy az ember jobbra lép kettő, majd balra kettőt egy körben. Ez a bevezető tánc, ilyenkor a zene lassú és gyengéd, majd fokozatosan bepörög, és elkezdünk szétfoszlani több körre. Kart karba ölelve forgunk egymás körül három-négy lépésenként cserélve a párunkat.

Férfi a férfivel vagy akár nő a nővel is táncolhat, hiszen itt nincs megszabva, hogy ki kivel rophatja a táncot. Gyakran a fejünk fölött tapsolunk, egy körbe rendeződünk, úgy ugrándozunk tovább gyorsan és gyorsan, kacagva, röhögve az önfeledt boldogságtól, míg a lábunk bele nem sajdul, vagy el nem szédülünk a sok körbe-körbe táncikálástól.

Ugyanakkor mindig mások a lépések. Mikor milyen kedvük van a szervezőknek. Lehetséges, hogy idén valami teljes megkeverése lesz ennek az ünnepnek. Jókedvűen felpattanok a kanapéról, és a tavalyelőtti ünnepre gondolva, elkezdek táncolni.

Körbe-körbe forgok a saját tengelyem körül, a kezem úgy mozog, akár egy sebes kígyó, s annyira elveszek az érzékben, hogy szememet lehunyva járom el lépéseket. A fülemben hallom a muzsikát, ahogy egyre gyorsabb és gyorsabb, ahogy a homlokomon kiüt a veríték, és már csak a lábaim sajgását érzem, amikor éjfélkor megszólal a csengettyű.

S akkor tódul be az emlékeim közé Legolnidas, aki folyton arra hajazott, hogy táncolhasson velem, én meg folyton kijátszottam. Ő meg persze ezt huncutkodásnak vélte, és csak azért is elkezdett hajkurászni. Ahogy eszembe jut, amikor egyszer elkapott a derekamnál fogva, és kis híján megcsókolt, azon módon felpattan a szemhéjam, s eltaknyolok a padlón.

Sebesen ráülök a sarkamra, majd kifújok egy kósza tincset az arcomból. Mélyet sóhajtok saját esztelenségemen, megcsóválom a fejemet, és felállok. Ruhaigazítás közben száll meg az a furcsa érzés, amit a paranoiások szoktak érezni. Megállok, miközben kinyújtott jobb karomat porolom le, és csak úgy hirtelen ötletből a szemem sarkából Narutóra sandítok.

S biza beigazolódik a sejtelmem, hogy ébren van, és nagyon is figyeli, hogy mit csinálok. Egy kis ideig nem esik le a dolog, de utána zavaromban csak annyit tudok csinálni, hogy krákogok egyet, mintha nem is láttam volna semmit sem, hátam mögött összekulcsolom a kezemet, és nagy léptekkel leülök a kanapéra.

Zavarom kiül az arcomra, nem is kicsit. Szinte érzem a pír rózsákat, amint égnek a járomcsontomon. Hüvelykujjaim folyamatosan játszanak egymással keresztbe tett lábam térdén. Mélyeket lélegzem, hogy csillapítsam a tánc okozta sebes szívverésemet, és próbálok nem tudomást venni arról, hogy Naruto végig nézte, amint lelejtek egy komoly táncot előtte.

Kerülöm a tekintetét, ő meg elkezd röhögni, hogy majd leesik az ágyról. Annyira ragadós a nevetése, hogy hamarosan én is elkezdem. Könnyem is kicsordul, ahogy a hasamat fogom, alig bírom abba hagyni, de valahogy csak sikerül.

Amikor végre abbahagyjuk a hahotázást egymásra nézünk, mind a kettőnknek fülig ér a szája. Egészen biztos, hogy ő is örül annak, hogy ennyire visszaállt a közöttünk lévő béke a normál kerékvágásba. Kiegyenesedem, majd egy hirtelen mozdulattal szinte villámként ugrom Narutóra. Ő felkiált meglepetésében, de vigyorogva zár a karjaiba.

-   Jó reggelt – mondom neki, amikor az arca két oldalára támasztva kezemet lenézek rá. Ő az oldalamat fogja, miközben még kábán néz engem. Meglep, amikor átkarolja a derekamat, és hasizomból felül velem együtt. Annyira meglep a dolog, hogy alig marad időm a nyakába kapaszkodni, nehogy hátra essek.

-   Jó reggelt, Freya. – Ahogy kiejti a nevemet, egy pillanatra azt hiszem, hogy mindjárt közelebb hajol, hogy ne csak a szavaimat hallja, ne csak a mozgásomat lássa, hanem megízlelhesse az ajkaim zamatát is.

Félárbocra engedett szemhéja a kómaságát mutatja, azonban a cinkos mosoly az ajkán, mélyebb gondolatokra vall. A szívem a mellkasomban egyből elkezdi a Forma egyes versenyt, a levegő egy pillanatra bent ragad a tüdőmben, akárcsak egy csapdába esett madár, de hamar úrrá leszek arcom forróságán, és egyetlen mozdulattal meglököm a homlokán.

Hanyatt vágódik a matracon, én pedig zavartan kikászálódok az öléből. Egy másodpercig visszanézek oda, ahol ültem, s még nagyobb zavarban érzem magamat, hiszen az ágyéki területeken ültem. Elfordítom a tekintetem onnan, majd az arcára téved a szemem.

Már felkönyökölt az ágyon, s engem vizslat, akárcsak egy kiéhezett állat. Vigyorog és vigyor, én pedig egyre vörösebbnek érzem magamat. Majd az órára villan a tekintetem. Alig egy és fél óránk maradt a nyolc órás kezdésig, és még mind a kettőnk átlagos ruhában van.

-   Ideje öltözni, Uzumaki-san – mondom fensőbb rendűen, ahogy hozzávágom a ruháját. Ugyanazzal a mosollyal feláll a ruhával a kezében, majd belebújik a papucsába. Ahogy elindul kifelé, hátra sandít a válla felett rám, én pedig kitolom a csípőmet, keresztbe fonom a karomat a mellkasom előtt, majd nyelvet öltök rá. Felkuncog, és kifelé veszi az irányt.

Ahogy hátra fordul és elindul kifelé a saját szobájába, utána settenkedem, és a gatyájába akasztom az ujjamat, majd hagyom, hogy visszaugorjon a gatyagumi. Morcosan visszafordul hozzám a derekát fogva, de én már bemenekültem a ruhásszobámba, ahová már nem követ.

Hallom, ahogy becsukódik a szobám ajtaja, és azon nyomban villanyt kapcsolok az ablaktalan szobában. Végig cikázok a ruháim során és pillanatok alatt megtalálom a nejlonba rakott tünde ruhámat. Leveszem magamról a piszkos ruhámat, majd fürdőköpenybe borítva magamat, átrohanok a fürdőbe.

A piszkos ruhámat bevágom a szennyesbe, és elkezdek fürdeni a zuhanyzóban. Mindenhol alaposan megmosom magamat, hogy sehol se lehessen érezni a reggeli szagomat, főleg a port, amit kora reggel kavartam. Kikászálódva a forró víz alól, gyorsan leszedem magamról a vizet egy laza kézmozdulattal, hogy ezzel is spóroljunk az idővel. Mire nem jó, ha az ember tudja idomítani a vizet.

Gyorsan visszaveszem a fürdőköpenyemet, és ismételten átrohanok a ruhásszobába, ahol magamra öltöm a tünde ruhámat. Sötétkék anyagból varrtam és világoskék hímző fonallal készítettem rá a mintákat az aljára, a mellrészére és a kéz előkéjére. A balerina cipőmet vettem ugyan, de ez nem zavar különösebben.

Kényelmesen megigazítom a ruha felsőrészét, ami szabadon hagyja a vállamat, az egyetlen csipkedíszítést is egy kicsit hozzáigazítom a vállamhoz és a kulcscsontomhoz. A hozzám tapadó ruhaujjakat elrendezem magamon, nehogy megcsavarodjanak, majd a szoknya alsó részét kezdem kisimítgatni, mintha vasalatlan lenne. Pedig csak ideges vagyok a ma este miatt.

Ez lesz az első olyan esemény, ahol Naruto is részt vesz velem együtt. Az ajkamba harapok, nehogy felsikítsak örömömben, akár egy kiskamasz lány. Kilépek a szobából, és neki látok, hogy elkészítsem a hajamat.

Sokáig túrogatom, tekergetem, tűzögetem a hajamat, mire úgy döntök, hogy egy egyszerű kontyba fogom föl a hajamat. Felcopfozom, majd egy habszivacs fánkot húzok a gumi köré, ahol egy hajgumi segítségével kialakítom a kontyot. A kilógó hajtincseket befonom, és körbetekerem vele a frizurámat. Két tincset azért szándékosan kihagyok, elöl, hogy azokat behullámosítva keretezze az arcomat.

A szív medálomat megigazítom a nyakamban, akárcsak az ezüst gyöngy karkötőt a jobb csuklómon. Körbe fordulok az egész alakos tükör előtt, s boldogan megállapítom, hogy még két év után is jól áll ez a ruha rajtam. Kihúzom magamat, kézfejeimet összeérintem magam előtt, majd belemosolygok a tükörképembe, s ismételten azt a lányt látom, mint egy és fél hónapja a Vérvárban.

Szinte alig tudom elhinni, hogy lassanként két hónapja vagyunk úton Narutóval, és még azt se tudjuk igazán, hogy hova is akarunk menni. Vagy ezernyi hely megfordult a fejemben, de valahogy egyik sem stimmelt túlságosan jól. Mindegyik helyen olyan tudás szükségelteti, ami még nincs meg Narutónak, de ahhoz az utazási idő túl rövid, hogy rendesen meg tudjam neki tanítani.

Talán az lenne a helyes, ha először Rejtett Holdba vinném el, ahol találkozhatna anyával és megismerkedhetne az új életével, ahová becsöppent. De addig is fel kell készítenem mindenből, hogy ne érjék váratlan vagy éppen kellemetlen dolgok, amikor megérkezünk. De mindegy is. Ráérek erről agyalni, ha véget érnek a dolgaink itt, Tündelakban.

Mély levegőt veszek, hogy csökkentsem az idegességemet, majd átlépdelek Naruto szobájába. Mikor halkan belépek, teljesen elakad a lélegzetem. Naruto az egész alakos tükör előtt áll, teljesen felöltözve a hagyományos ruhába. A zöld tunika, rásimul a felsőtestére, kirajzolva minden izmot a karján, mellkasán, a nadrág tökéletesen hangsúlyozza keskeny csípőjét, izmos combját, a fekete csizma pedig úgy passzol hozzá, mintha rajta varrtam volna meg.

A magasított nyak rásimul a torkára, ahol eszeveszetten lüktetnek az ütő erek, homlokára kiül egy kis verejtékcsepp, de nem csordul le az álláig. Teljesen ledermedek, ahogy ott áll, a szívem pedig vagy kétszázzal ver bennem. Összetett kezeimet megszorítom, mély levegőt veszek egy újabb csillapításra, de csak Naruto kellemes illata tölti be a tüdőmet.

Végül, mikor már kibámészkodtam magamat, krákogok egyet, mire felém fordul. Égkék szeme egy pillanat alatt belém akaszkodik, végig futtatja rajtam a szemét, én pedig felveszem ugyan azt az állást, amit a saját tükröm előtt. Látom a szemében, hogy ledöbben, mennyire másképpen nézek ki, ha nem nadrág és ing van rajtam, hanem szoknya.

-   Mehetünk? – töröm meg végül a csendet, ami már kezdett nyomasztó lenni.

-   Igen – feleli kicsit félénken. Persze egyből észreveszem, hogy valami nincs rendjén vele. Odasétálok hozzá, s ugyanúgy, ahogy néhány órával ez előtt, átölelem, mire ő visszaölel.

-   Nem tűnsz túlságosan magabiztosnak – mondom neki, mikor elhátrálok tőle egy kicsit.

-   Hát nem – lesüti a szemét. – Sosem volt rajtam ennyire tapadós felső, sőt… eléggé zavaró.

-   Pedig nagyon is jól áll – jegyzem meg csípőre tett kézzel. – De a fekete ruhád is tapadós – jegyzem meg mellékesen.

-   Igen, de az el tudtam rejteni egy köpennyel, ezt viszont nem – mutat végig egész felső testén. Fújok egyet, majd szórakozottan megigazítom a ruha nyakát. Igazítás után a tenyereimet a nyakára teszem, majd felcsúsztatom egészen az arcára.

-   Nagyon is jól nézel ki így. Tudom, hogy először kényelmetlen és zavaró, de hidd el nekem, hogy nincs mit takargatnod. Ilyen kocka hassal és karizmokkal sok férfi kérkedne, neked csak meg kell mutatnod, hogy nem csak a szád nagy, amikor azt mondod, hogy segíteni akarsz nekem. – Mikor befejezem a monológomat, lábujjhegyre állok, és egy puszit nyomok a homlokára. Szégyellősen elpirul, de nem süti le a szemét. Elengedem az arcát, és megbököm a mellkasán, ahol a szíve van, mire ő egyből odakap.

Furcsán végig vizslatja magát, amikor a keze megérinti a kemény izomzatot a mellkasán. Egy ideig néz maga elé, s mikor felnéz rám, már látom azokban a kék tengerekben, hogy elhiszi nekem. Karját nyújtja nekem, én pedig nem tudok mást tenni, mint belékarolok. Büszkén feszítek mellette, ahogy végig vonulunk a folyosók fehér márvány padlóján.

Egyenesen előre tekintünk, akárcsak két sorsát beteljesíteni készülő fiatal. Elhaladunk, rengetek ember mellett, akik szintén hozzánk hasonlóan öltözött fel. Igaz, ők jobban kedvelik az élénkebb színeket, bár mi sem tűnünk ki annyira a tömegből. Ahogy elérjük a bálcsarnok küszöbét, Naruto ökölbe szorítja a kezét a mellkasán.

Nem kell félned. Itt vagyok, mondom neki az elmémben. Meglepődik, amikor a tudatában szólalok meg. de nem szól semmit sem, csak hümmög egyet. Szerintem már meg sem lepődik már rajta, hogy új dolgokat mutatok neki. Mély levegőt vesz, majd emelt fővel lép be velem a terembe.

Egy pillanat alatt minden szem ránk szegeződik, és mellettem Naruto egyre idegesebb lesz, de remekül palástolja félelmét. Büszke léptekkel haladunk végig az úton, amit a tömeg enged nekünk. Ezüst apó a terem közepén vár minket díszes fehér ruhájában, ami hasonlítana valamelyest egy hálóingre. Ő maga egy hatalmas oszlop előtt áll, melynek oldalait kacskaringós zafír fonalak vesznek körbe.

A hét méter magas oszlop teteje egy gömbben végződik, aminek átmérője legalább akkora, mint az én magasságomnak a fele. Benne kékes lánggal ég a fény. Nem pislákol, egyáltalán nem is mozdul, ameddig oda nem érünk. Mögöttünk a sorfal összezárul, ahogy Ezüst apó közelebb megy az oszlophoz, amit csak a Szent Fény totem oszlopának hívunk.

-   Gyermekeim. Eljött hát az a nap, amikor is vágyaink az égbe szállhatnak. A mai estén több mint két ezer lámpás fog az égbe szállni szívünk legtitkosabb vágyaival. Itt az ideje, hogy a Fény Ünnepét megkezdjük, eme utolsó meleg és kellemes nyárias napon. Bár már szeptember vége van lassanként, ideje, hogy a Szent Fény toteme megóvja erdőnket a kegyetlen fagyoktól.

-   Manin! Wydra! Hugin! – ismételjük el a szent szavakat, amik jelentése „Emlék! Sors! Gondolat!”. Ez a tündék között egy olyan szólánc, amit minden kis gyerek már születése pillanatában is tud. A szent szavak melyek mindig megóvták a tündéket minden baljós eseménytől.

Ezüst apó háttal fordul nekünk hófehér ruháját és köpenyét mutatva nekünk. Vékony pántszerű ezüst koronáján megcsillan a Szent Fény oszlopának fénye. A fény a gömbben felizzik, ahogy elmormolja az imát a fényhez, és hamarosan mindent kék fény borít be. A zafír csíkok még jobban foszforeszkálni kezdenek, majd megtöltik a felettünk felhúzott fehér lampionokat fénnyel, míg a hatalmas láng a gömbben a plafonon lévő kristálycsöveket tölti meg.

Naruto ámulva figyeli, ahogy a zafír mindent beborít. A táncparkett hívogatóan tündököl, ahogy visszaveri a kékséget, és a felettünk szálló zafírkék gömböket. A hatalmas, legalább ötven méter széles és hosszú táncparkett szélein felhalmozták az asztalokat mindenféle finomságokkal.

Narutóra mosolygok, aki visszavigyorog rám. Kétségbeesésnek vagy akár idegességnek már nyoma sincs, hanem helyette önfeledt boldogság árad szét benne, akárcsak bennem. Bensőmet melegség önti el, ahogy látni vélem a terem túlsó oldalán a zenekart, akik hamarosan elkezdenek muzsikálni. Mindenki egyként rohan a márvány padlóra, hogy belevessék magukat az éjfélig tartó mulatságba.

Naruto és én sem bújunk ki a dolog alól, hanem azonnal berángatom az emberek közé. Egy könnyed bűbájt bocsátok rá, ami segíteni fog neki, hogy táncolni tudjon velünk. Kétkedve néz rám, de igyekszem neki támaszt nyújtani, hogy minden rendben menjen.

A kör, amibe beállunk, kettőt lép balra majd keresztbe kettőt jobbra. Ezt még egyszer megismétlik, majd a harmadik körben, ahol már a gyorsítás a lényeg, egyet ugrunk jobbra, majd kezdődik elölről. Egyre gyorsabban táncolunk és táncolunk, majd egy hirtelen mozdulattal szétszakadunk. Mindenki megragad valakit a tömegből, és a másik könyökébe kapaszkodva körbe-körbe ugrándozunk egymást fogva.

Naruto elveszít engem a tömegben, és őszintén szólva sajnálom, hogy nem maradhat a közelemben. Azonban élvezem, ahogy egyre gyorsabban jár mindenkinek a lába. Homlokomon izzadság cseppek kezdenek gyöngyözni, ahogy forgok jobbra-balra, de élvezem. Mindenki kacag és ropja mellettem és körülöttem. Szoknyák pörögnek, nadrágok suhognak, csizmák csattannak a padlónak, ahogy mindenki egyként fordul meg, és karol át máshova. A terem valósággal reng alattunk, ahogy több száz láb egyszerre ér földet.

A lábam kezd elzsibbadni, a hátam és a csípőm sajog a sok forgástól, míg a talpam a sok lábujjhegyen forgástól kezd megsajdulni, de csak járom tovább. Időnként megállok, hogy egyek és igyak egy keveset, de hamar visszarángatnak a táncparkettre, én pedig egész éjfélig táncolok. Néha megpillantom Naruto szőke haját a tömegben, de csak annyi időre, amíg át nem pártol valakihez.

Sőt olyan fél tizenegy tájában, még találkozunk is szemtől szembe. Arca kipirult és izzadságtól gyöngyöző, viszont teste szinte árasztja magából a boldogságot. Mikor észrevesz, felragyog még jobban az arca.

Kezemet nyújtom felé, hogy jöjjön velem egy körre, ám két tünde megelőz minket, így még mielőtt kezein összeérhetnének, már mással táncolunk. Szomorúan nézünk egymásra, de nincs mit tenni. Ropjuk tovább, ameddig újból nem találkozunk.  Örömteli kurjantások visszhangoznak mindenfelől, sok száz kéz emelkedik magasba, hogy jó hangosan tapsoljon, vagy éppen kifejezze vidámságának cseppjeit.

A zene fokozatosan hangosodik, harsányodik, ahogy elérjük a fél tizenkettőt. A végső menetben mindenki beleadja ereje utolsó cseppjeit is. Behunyt szemmel forgok a partneremmel, majd, amikor az utolsó hang is elhagyja a hangszereket, Narutónak ütközöm.

Keze a derekamat és a jobb kezemet ragadja meg először. A jobb vállát fogom, miközben jobb kezem ujjai az övébe kulcsolódnak. Ám ez csak pár pillanatig tart, mikor a kimerült tündék megtapsolják a zenekart, akikről szintén folyik a víz, akárcsak rólunk. 

Mi is megtapsoljuk őket, majd tétován Narutóra nézek. Meglepődésemre ő engem néz, hálás mosollyal és tekintettel. Még mindig szaporán lihegünk mind a ketten, akárcsak egy maratoni futás után, de az már biztos, mind a kettőnkben felszabadultak a feszültség összeg hormonjai. Szívem a mellkasomban kétszázzal verdes, mellkasom hullámokat vet, de ezek sem akadályoznak meg abban, hogy a testem egy pillanatra még jobban felgyorsuljon, mikor egy ravasz mosolyt villant felém.

Ezüst apó haja az égnek mered, pedig sokkal kevesebbet táncolt, mint mi. Mindenki tudja, hogy itt az ideje a lámpásoknak, amik megkoronázzák az ünnepet. Naruto ismételten karját nyújtja nekem, én pedig hálásan elfogadom, mert szerintem nem lenne elég erőm, hogy elsétáljak egészen a kertig. Főleg nem úgy, hogy Ethan minden másodperccel mély árkot vág a hátamba.

Egész tánc alatt láttam szinte, hogy milyen dühös kifejezés ül az arcán. Valahányszor egy férfivel táncoltam, ő összeráncolta a szemöldökét, kivillantotta egy pillanatra a fogait, mintha csak ellenszenvet érezne a világ össze férfija iránt, akivel valaha is beszédbe elegyedtem. De ezzel mos nem is akarok törődni.

A díszes kertet, ahol már kezdetét vette a sivárság, most két ezer még nem aktivált lámpás várja, hogy az égbe repülhessen. Mindenki megragad egyet. Naruto és én egymásra nézünk. Rámosolygok, és a kezébe nyomok egy kocka alakú lampiont.

-   Ez egy olyan lampion, Naruto, ami csakis akkor fog az égbe reppenni, ha belevezeted a mágikus erődet. A kívánságod, ami valójában a szíved mélyén rejtőzik, pedig csakis akkor fog megjelenni az alján.

-   De akkor ennek mi értelme van? Ha nem tudom, hogy mire is vágyok, akkor honnan tudom, majd, hogy beteljesült? – kérdezi, miközben belevezeti a mágikus erejét. A lámpásán egy fehér összehajtogatott cetli jelenik meg, majd azonnal el is röppen az ég felé.

-   Az, hogy még te magad sem tudhatod, hogy mi a szíved vágya. Azt hiszed, hogy tudod, hogy mit akarsz, tudod, mit is szeretnél, de lehet, hogy valójában másra vágysz. Olyasmire talán, amit nem tudsz még megnevezni, majd csak idővel. Akkor az a kis cetli, meg fog jelenni előtted, és felfedi a teljességet idővel.

-   Rendben van – mondja, majd hosszan és mélyen sóhajt egyet. – Elfáradtam, de nagyon is – mondja, majd a lábai egy kicsit meginognak.

Ám még mielőtt bevezetném Tündelakba, még elnézzük, ahogy a sok-sok lampion beborítja az egész eget, akárcsak tengernyi csillag. Egyre sötétebbek lesznek a mögöttünk lévő kék lámpások, mire a teljes kert rész bársony feketébe burkolódzik. A lampionok pedig ezernyi apró Napként kezdenek el világítani, egészen addig, amíg az utolsó is a fák fölé nem röppen, ugyanis ekkor egy hatalmas durranás következik be.

Ezernyi színesebbnél színesebb szikrák pattognak szerteszét, ahogy a lampionokból tűzijátékok válnak, szétszórva szíveink vágyát, hogy egy nap majd viszont láthassuk őket. A sok díszes szikra fényesebben ragyog bárminél, amit eddig láttam, fényesebben, mint tavalyelőtt, amikor utoljára részt vettem az ünnepen.

-   Én is elfáradtam. Gyere, menjük vissza a szobák felé – mondom fáradt hangom, majd Naruto karjaiba fonva a sajátomat ismételten, elindulunk visszafelé a szobák felé.