Börtönsztori - 26. fejezet: Az áruló

Ezüst apó irodája mindig is egy rejtély volt számomra. Sosem értettem, hogy miért nem építette magasabbra, amikor kénytelen néha hangtompító, sőt, szagtompító varázslatot használni, mivel a körülötte élő tündék nem mindig a legápoltabban – vegyük figyelembe a másnaposságot is – jönnek be munkába.

Ám, ahogy egyre több időt eltöltöttem közöttük, rájöttem, nem azért nem építette feljebb, mert nem volt rá lehetőség, nem lett volna hozzá kedve, vagy más hasonló indokok miatt. Egyszerűen csak látni akarta, hogy mi is folyik szeretett népével.

Ezüst apó megtanította nekem akkor, hogy a jó vezető mindig a népét figyeli, még akkor is, ha el kell viselnie olyan dolgokat is, amik nem épp a fogára való. A vezető mindig tűr, mindig nyel, és megtorol, ha kell.

Ezt alkalmazom mostanság, mióta elindultunk Narutóval. Én nyelem le a legtöbb dolgot, én nyomozok és figyelek, hogy Narutónak legyen ideje belerázódni a mágus dolgokba. Mégis egyre nehezebben alszom el, egyre többet agyalok olyan dolgokon is, amik még messze vannak, és rejtély a következményük, érkezésük.

Most is, Ezüst apó irodájában kushadva azon morfondírozok, hogy mégis mi lesz ezek után. Anyám már vár ránk otthon – legalábbis remélem -, de még sehogy sem sikerült eldöntenem, hogy mégis hol folytassam Naruto kiképzését.

De még mielőtt mélyebben beleáshatnám magamat ebbe a kérdésbe, előbb anyám levelét kell jobban szemügyre vennem és értelmeznem, hogy megtudjam, mégis mi lett a Főmágus döntése velem, jobban mondva velünk kapcsolatban.

Anyám már három napja megüzente, hogy a Főmágus elébe járult, de az még nem döntötte el, hogy mégis, mi legyen ezzel a helyzettel. Most talán anyám megkapta a választ, és elküldte nekem, hogy rágódhassak rajta egy adagot, míg oda nem értünk Rejtett Holdba.

Az elefántcsontszín papír sercegve adja meg magát a levélvágó késnek, én pedig dübörgő szívvel kihúzom a levelet. Anyám a szokásos gyöngybetűkkel írt, amit mindig is csodáltam benne.

„Drága kislányom!

A Főmágus nemrégiben hivatott magához, hogy közölje velem a döntését veletek szemben. Hosszú ideig hallgatott, amikor beléptem. Már kezdtem azt hinni, hogy csak az idegeimet akarja csigázni, amikor rájöttem, hogy még mindig nem akarja elhinni, amit elé tártam.

Tudod, hogy mindig is nagybecsben tartott és tart a mai napig is téged, és valahogy furcsán hatott nála, hogy beszereztél egy társat magadnak, főleg egy olyat, akire nem számított volna.

Nagy nehezen elfogadta, hogy már nem vagy szabad préda egyetlen parancsnok vagy bármilyen más tiszt sem pályázhat tovább rád, legfőképpen ő nem. Végül egy nagy sóhaj és kelletlen arckifejezés után elmondta, hogy beleegyezik a dologba, egyetlen feltétellel: Narutónak el kell végeznie a mágus egyetemet, hogy megfelelő rangot elérjen közöttünk.

Mondanom sem kell, hogy majdnem felképeltem. Annyira felpaprikázott a dolog, hogy egy ilyen egyszerű és primitív döntésnek kell alávetnem téged és Narutót, hogy majdnem vitába szálltam.

Persze tudom, hogy felesleges lett volna, hiszen nem fogja megmásítani a döntését, csak mert én szépen meresztem rá a szemeimet. De mindegy is. Legalább nem kell Narutónak a többi geninnel együtt tanulnia, hanem egyből az egyetemre küldi, főleg arra a kurzusra, ahol a vele egykorú fiúk tanulnak.

Ebből is látszik, hogy nem arra játszik, hogy megalázza, és nyomatékosítsa benne, hogy ő a vezér és senki más. Meg persze te is itt vagy, és téged sem akar ostorozni, amiért nem fogadtad el elsőre a társ ajánlatát.

Igyekezetek haza mihamarabb. Az egyetemen egy hónapon belül kezdődik az a kurzus, amire Narutónak járnia kell. Ne húzzátok sokáig a tünde nyelvtanulást, és igyekezz megtanítani neki mindent a többi nyelvből is.

Előkészítettem Narutónak egy szobát (mindennel felszerelkeztem), meg persze már Linda nagyon vár téged haza. Naponta jön, hogy megkérdezze, itthon vagy-e már. Meg már nekem is hiányzol.

Oh, jut eszembe. Yomodo már írt nekem, hogy milyen voltál. Pacsit rá kislányom. Én sem dobtam ki szebben, mint te. Elegem lett belőle, hogy báb vagyok. A cuccait pedig már át is hordtam az anyjához, aki persze repesett, amikor bejelentettem neki, hogy nem többé a férjem, jobban mondva férj imitációm.

Siessetek haza!

Puszi

Selena”

A levél végére fülig ér a szám, annak ellenére, hogy még mindig egy kicsit neheztelek anyámra, amiért ennyi ideje eltitkolta, hogy a vérszerinti apám már jó régóta nem él velünk, és hogy Yomodo csak egy szegényes utánzat.

Viszont az jól esik, hogy végre megint az a személy, aki mindig is képes volt velem egy hullámhosszon működni. Ezt még kicsiként vettem észre, hogy bármit is csinálok, vagy mondok, anyám pillanatokon belül kitalálja, hogy mégis mi kell nekem vagy mi a bajom.

Szinte már röhögve teszem el a levelet, és gondolok bele abba, hogy egész szép ajánlatot kaptam a Főmágustól azzal, hogy Narutót az egyetem egy olyan kurzusára küldi, ahol barátkozhat, tanulhat, és fejlődhet, még akkor is, ha ez el fog venni neki legalább három negyed évet.

S ha jól saccolok, akkor ezredesi rangra akarja felpályáztatni. Figyeltetni fogja, hogy mégis hogyan tanul, milyenek a jegyei, meg persze hogyan viselkedik a többiekkel. Meg persze még ott van az a nyamvadt bemutatás is, ahol is a Főmágus színe elé kell járulnom, és bemutatnom Narutót. Ez lesz még egy külön menet. Nem lesz egyszerű.

-        Jól vagy, Freya? – riaszt fel gondolatmenetemből Ezüst apó. Gyöngéden feléje pillantok a fotelről, ahol már kényelembe helyeztem magamat. A könyvecském, amibe eddig írtam az pedig már a földön pihenteti lapjait, nem pedig a combomon.

-        Igen, Ezüst apó, csak egy kicsit elgondolkodtam. Túl sok minden szakadt a nyakamba, és nem szívesen ismerem be, de kezdek elfáradni.

-       Akkor lehet, hogy lassanként indulnotok kellene. – Meglepődök ezen a kijelentésen. Homlokomat ráncolva nézek bele Ezüst apó világoskék szemeibe, amiből semmit sem tudok kiolvasni, csak a színtiszta könyörgést.

-        Valami baj van? – teszem fel óvatosan a kérdést

Ezüst apó szemei körbekémlelik a szobát, mintha bárki is tartózkodhatna itt, akinek nem lenne szabad hallania a mondandóját. Lassan feláll, még mindig a szoba árnyékos részeit figyelve. Én is talpra állok, hogy kényelmesen elmondhassa, amit akar.

-        Még mielőtt ideértél volna egy futár érkezett a keleti kaputól. Azt a hírt hozta, hogy Yomodo, a Vérvár parancsnoka egy levelet küldött, hogy még a mai nap során érkezik meg ide. Egy foglyot keresnek. Egy bizonyos Uzumaki Narutót.

Az ereimben meghűl a vér, ahogy kiejti a szavakat a száján, ám pillanatok alatt járni kezd az agyam, hogy mégis, honnan tudhatta Yomodo, hogy hol vagyunk. Csakis valaki besúghatott neki. De mégis kicsoda?

Ezüst apó egyre csak arra kér a tekintetével, hogy fussunk, meneküljünk, ahogy csak a lábunk bírja, és meg se álljunk a Rejtett Holdig. Nem kell megszólalnia, mert a másodperc töredék alatt kint vagyok az irodából, és sebes léptekkel indulok meg a könyvtár felé.

Ki lehetett az? Ki tudhatta meg, hogy Naruto rab volt a Vérvárban, és velem együtt szökött meg a szigetről? Az agyam egyre csak jár és jár, de senkit sem találok, aki beköphette volna a tartózkodásom helyét Yomodónak.

Amíg eszembe nem ötlik Ethan alakja. Egy pillanatra megtorpanok, mert ellenséget érzek meg, de rájövök, hogy csak magamban érzem a kellemetlen érzést. Persze, azért szorgosan elkezdem figyelni a környezetemet, hátha Ethan követ engem.

Ethan. Hát persze, hogy ő lehetett az egyetlen, aki beköphetett minket. Hiszen ő és Jack szintén gyerekkori barátok. Hihetetlen, hogy egy és fél hónap miként képes elrondítani a sok szép gyerekkori emléket, amikor a barátokkal hülyéskedik az ember.

Dühösen megrázom a fejemet. Nem akarom elhinni, hogy Ethan csak azért köpött be minket, mert Naruto rab volt. Valaminek történnie kellett, amiért ezt tette. De mégis mi?

S ami a legrosszabb, hogy még kérdőre sem tudom vonni, hogy ő volt-e az. Hiszen nem régiben indult el egy küldetésre, amit még anyám előtt bíztak rá. Az eszem megáll, ha tényleg ő volt.

Azonban van még egy lehetőség, aki beköphetett minket. Legolnidas. Bizonyára még mindig pipa, hogy pár hete olyan durván elbántam vele, maikor Narutónak esett. Mellesleg a csuklóját még be is kellett gipszelni, tehát minden indoka meg van rá, hogy kiszúrjon velünk. De Ethannek is.

Nem igazán figyeltem rá az elmúlt napokban, kivéve akkor, amikor elmeséltem neki, hogy miként kerültünk ide. Azt viszont nem tudom garantálni, hogy a foglyos dolog úgy maradt-e meg Ethanben, mint ahogy én azt szeretném.

Már megint a nyakamba szakad valami, amit könnyedén elkerülhettem volna, ha nem bízok meg annyira Ethanben, mint régen. Tudhattam volna, hogy a bálos eset után nem lenne szabad vele még beszélnem se.

Dühösen fortyogva lépek be a könyvtárba, és szerencséje van az összes hím nemű egyednek, hogy nem próbálkoznak meg flörtölni velem. Az már biztos, hogy az első ilyen ember repül az ablakon.

Egyenesen oda igyekszem, ahol Naruto és Oromi-san szokta tengetni a napokat, amikor is a nyelvet és a kultúrát veszik át. Szerencsémre, még ott találom őket, így még van esélyem arra, hogy figyelmeztessem a veszélyre.

Ám pechemre, amikor épp megszólalhatnék, kivágódik az ajtón, én pedig megragadom a kapucnis résznél Naruto felsőjét, és egy polcbeugróba rántom. A szívverésem az egekbe szökik, az adrenalin elönti a testemet, minden izmomat befeszítve, hogy minden pillanatban készen álljak a harcra.

Óvatosan kikukucskálok a beugróból, s szerintem egy pillanatra leáll a teljes testműködésem, amikor meglátom Jacket a felderítő csapat elején. Aggodalmasan nyelek egyet, Naruto pedig mellettem kővé dermedve néz ki a vállam mögül. Érzem a félelmét, ami az enyémmel keveredik, de ugyanakkor érzem belőle a tett vágyat is, hogy végre pontot tegyen ennek a végére.

Azonban erre várnia kell, mivel én nem fogom most hagyni, hogy harcoljon. Majd akkor kerülhet erre a harca sor, ha már bemutattam a Főmágusnak, és elkezdte az egyetemet, csakis akkor rúghatja szét Ethan pofáját, de akkor talán még társnak is szegődöm az ügyhöz.

Mélyet szippantok a levegőből, és egyből rosszul leszek, amint megérzem a férfiak illatát, jobban mondva bűzét, mert a borz ehhez képest illatos rózsa. Phuj! Yomodo valószínűleg végig kergette őket a pusztában, csak azért, hogy engem és Narutót minél előbb elfogjon. Egek ezt az embert! Ez sosem tanul a hibáiból.

De üsse kő, kavics! Én annál jobban fogok nevetni, ha pofára esik. De előtte ki kell innen jutni valahogy. A főbejárat alapból kilőve. Vagy három jól megtermett ninja áll az ajtóban, ahogy a termet is lassanként ellepik a kék mellényes fazonok.

Valami alternatíva kell, hogy sikerüljön a dolog. De jelen esetben az agyam nem akarja az igazságot. Nem vagyok képes ésszerűen gondolkozni, mert megbénít mind a kettőnk félelme.

Pedig valamit sürgősen ki kell találnom, mert ha erre téved esetleg egy ninja, akkor aztán lesz futás meg harc a javából. A sorok között el tudnánk vegyülni, hogy utána az egyik mellék járaton vagy ablakon ki tudjunk osonni, ám nem tudom, hogy pontosan merre járnak ezek a ninják.

Sajnos a fás szerkezet szépségének az ára, hogy túlságosan lefedi a chakrát. A lélek energia meg nem mindenkinél létezik, s ha nem bánjátok, erről majd a megmenekülésünkkor mesélnék, vagy utolsó búcsúként, még mielőtt Yomodo felakasztat.

-        Freya! – hallom meg Naruto hangját a fejemben. Feléje fordítom a tekintetemet, és igyekszem elvonatkoztatni attól, hogy sikerült telepátiát alkalmaznia. -  Van egy szellőzőnyílás a fejünk felett. Azzal eljuthatnánk a szobákig, ahol a cuccainkat felpakolva már csak a yunókig kell eljutnunk.

Ugrom egyet ijedtemben, amikor Jack egyik pribékje felborítja a piszkavasas vödröt, s Narutónak úgy kell a mind a saját, mind az én számat befognia, nehogy felsikítsak. Életemben nem féltem attól, hogy lebukok.

Egy századmásodperc alatt sikerül megfontolnom Naruto ötletét. A szellőző rendszer nem mindenhol van ugyan, de ennek a rövid rendszernek a segítségével is képesek vagyunk átjutni valameddig anélkül, hogy valaki kunai-t akarna a belém döfni. Végül felpillantok a szellőzőnyílásra, és bólintok.

Naruto óvatosan átkarolja a térdemet, majd lassan felemel, hogy minél halkabban le tudjam emelni a helyéről a fémlapot. Folyamatosan Jacket és az embereit figyelem a szemem sarkából, nem-e jön-e valamelyikük. Nagy nehezen sikerül leszednem a lapot a helyéről, és az egyik könyvespolc tetejére csúsztatnom.

-        Te, erre már néztük? – kérdezi egy ismeretlen hang. Azon nyomban behúzom a nyakamat, amint meghallom a hangjukat. Szemem megtalálja azt a két srácot, akik megszólaltak az imént, és ráadásul egyenesen felénk tartanak. Annyi időnk már nincsen, hogy bemásszunk a szellőzőbe, ezért vész megoldást eszelek ki.

Naruto lerak a földre, én pedig nagyon óvatosan elkezdem arrébb tolni a polcos szekrény, aminek az oldala eddig takart minket. Éppen annyira húzom el, hogy ne legyen feltűnő, de ugyanakkor mind a ketten beférjünk. Naruto előre enged engem, ő pedig utánam iszkol be.

A szívem a torkomban kezd dobogni, amikor meghallom a lépteket közeledni felénk. Nagy nehezen sikerül elfojtanom a reszketést, de a félelmem nem hagy alább. Egyre csak a szemem elé ugranak a képek, ahogy Narutót elkapják, és rácsok mögé vetik, majd felhasználják, mint valami áldozati bárányt.

Olyan erősen harapok az ajkamba, hogy kész csoda, hogy nem spriccelt ki belőle a vér. Arcomon veríték csorog végig, ahogy folyamatosan a léptek egyre dübörgőbb hangjára figyelek. Félelmemben Naruto keze után tapogatózok, amit a falhoz nyomot, akárcsak én. Lassan ráfonom az ujjaimat a tenyerére, mire ő egy pillanatra megrezzen.

Ám pillanatok alatt úrrá lesz magán, és kicsit tétován, de megszorítja a kezemet. Kellemes meleg árad szét bennem egy pillanatra, szívem már nem zakatol annyira, hogy nyúlnak lehessen nézni, ám ezt a békés nyugalmat elmossa Jack mérhetetlenül türelmetlen és éles hangja.

-        Mit keringtek itt, mint gólyafos a levegőben, ha? – kérdezi a szokásos modorával. Szemeim előtt felvetül a kép, amint csípőre tett kézzel, előre hajol, és pimasz mosolyt hagyva a száján, röhög a segédjein.

-        Itt még nem néztük meg, uram – mondja reszketeg hangon az egyik cingár ninja. Feltehetőleg nemrég került ide. Szegény pali.

-        Hát akkor igyekezzetek – mondja, és dühösen belevág a falba, ahol nemrégiben még mi lapítottunk.

Az összes szőrszál égnek mered a hátamon és a tarkómon, ahogy megérzem, Naruto milyen kétségbeesetten szorongatja a kezemet. Valószínűleg Jack keze nem messze tőle csattant be, akárcsak a szellőző fémlapja, ami ebben a pillanatban szánkázik le a földre.

Egyként hördülnek fel, amikor meglátják a fedetlen nyílást, ami a szellőzőkbe vezet. Jack azonmód kiadja a parancsot, hogy vizsgálják át a rendszert, és semmit se hagyjanak ki. S szinte megkönnyebbülés hallani, hogy súlyos bakancsa egyre távolodik.

Egyre sűrűbb és távolodó léptek hangját hallom, amint kifelé igyekeznek, s szép lassan visszaáll a könyvtár békés csendje, ami rögvest megnyugtat. Naruto óvatosan kikémlel a beugróból, majd int, hogy tiszta a terep.

Kissé megkönnyebbülve mászok a ki a résből, ám még jobban megdöbbenek azon, hogy Jack mekkora lyukat ütött a falba. Az ökle nyoma tisztán és kivehetően ott maradt a falban, de oly annyira, hogyha most gipszet öntenék rá, akkor egészen biztos tökéletes mását kapnám meg.

Másrészt, ez arra enged következtetni, hogy már nincs rajta a biztonsági gipsz, amit még a Narutóval való verekedése során szerzett be magának. Felgyógyult, és bosszúval telve indult útnak Yomodo kérésére.

Bár kötve hiszem, hogy Jack képes lenne felérni Yomodo haragjához. Jack sokkalta inkább elvesztett becsületét szeretné visszakaparintani, míg Yomodo az elvesztett alanyát, aki végül kinyitná neki azt a rohadt szelencét.

Pedig nem is tudja, hogy mivel állna szemben. Nem a világhatalomhoz vezető úttal, hanem a halálla, ami két perc alatt elsöpörné. Ostoba fajankó, akárcsak a jobb keze meg annak a fia.

De ez most nem lényeges, csupán az, hogy élve kijussuk Tündelakból, és minél messzebb kerüljünk Yomodo mocskos kezei közül. Még jobban megragadom Naruto kezét, és magam után kezdem húzni a könyvtáron át.

Megfontoltan haladok végig a polcok között, minden sarkon belesve nem maradt-e itt néhány ninja, akik esetleg ügyelnének arra, hátha visszajövünk. Ám szerencsémre nem jön senki sem velünk szembe, csak egy-két helyen látom, hogy jelen voltak.

A könyveket szétdobálták, némelyiket lapjaival lefelé, másokból tornyot kezdtek építeni, akárcsak a kártyákból. A főajtón kilesve tisztának ítélem meg a folyosót. Jobbra fordulok, majd végig megyek a folyosón egészen a nagyteremig, ahol megérkeztünk kor bejöttünk.

-        Vigyázz! – suttogja ijedten mögöttem Naruto, majd megragadja a másik kezével a karomat, és hátra ránt a nagyterembe vezető ajtótól. Épp idejében, mert pár pillanat múlva egy pár ninja árnyéka jelenik meg a padlón.

Naruto valamilyen oknál fogva befogja a számat, és a karjaimat lefogva magához szorít. Nem látom az arcát, csak a karja szorítását érzem meg. Mélyeket lélegzem, a fejemben igyekszem mozgásra bírni a bepánikolt agysejteket.

Tündelak egész alaprajza kirajzolódik a szemem előtt, hiszen már kisgyerekkorom óta ide jártam. A nagyterem a központi terem, ahonnan hátra felé ágaznak el a folyosók, valamint az első emeletre vivő lépcső.

Lehunyom a szememet, és a szokásos módon megpróbálom feltérképezni a helyzetet. Kurumi chakra csápjait bevetem, hogy minél nagyobb távot be tudjak mérni. Ez az egyetlen módja, hogy minden veszély nélkül körbe tudjak kémlelni.

Megérzem magamban a Jinchuuriki erőmet, ujjaimat kimeresztem, s minden ujjbegyem végéről egy-egy láthatatlan fonal indul útnak szélsebesen. Szinte kilépek a testemből, s szellemként kezdek el ezeken a fonalakon mászni. Könnyebbek lesznek a végtagjaim, a fejem szinte a chakrákat és lélekenergiákat kutatja.

Több mint hatvan méteres körzetet képes vagyok átkutatni így, ám valahogy nem épp a legkecsegtetőbb a helyzetünk. Előttünk, vagyis a könyvtár felől, nagyjából negyvenkét méterre három ninja áll, mind legalább jounin szintűek, vagy talán még magasabbak.

Az első emeleten vagy hatvanan vannak, szinte mindegyik jounin. Csak elvétve van közöttük egy-egy chuunin, azonban a legaggasztóbb Ezüst apó irodája, ahol Yomodo mocskos energiáját érzem meg. Az aurája mérhetetlen gonoszságot közvetít felém, aminek már a puszta érintésétől is rosszul leszek.

Ezüst apó védtelenül áll az asztala mögött, miközben Yomodo és jól megtermett emberei állnak előtte, és kifaggatják minden részletben. Érzem Ezüst apó nyugtalanságát és félelmét, de nem maga miatt, hanem miattunk.

Reméli, hogy épségben kijutunk. Hát, hogy őszinte legyek, én is reménykedek benne, hogy sikerül. A legaggasztóbb viszont a körülöttünk lévő folyosók, meg persze a nagyterem. Mindenhol ninják, sőt egy-két mágust is találok, akik itt ténferegnek. De ami még rosszabb, hogy mindet gonosz szándék vezérli.

Bizonyára Yomodo saját választású kis brigádját sikerült kikapnunk, ami nem a legjobb. Itt a legkegyetlenebb és legundorítóbb emberek tartózkodnak, akiket még álmaimban sem kívánnék senkinek sem. Mind elit gyilkosok, akik a Vérvár területén ügyködnek.

Ám könnyen kicselezhetőek, legalábbis nekem. Narutónak már nehezebb lenne megküzdeni velük, mert még nem elég tapasztalt a mágus-ninja harcban. Nekem könnyebb felvenni velük a harcot, ám neki nem.

Úgy látszik, hogy Yomodónak nemcsak az aurája mocskos, de még a tervei is. Felfordul a gyomrom, ha csak arra gondolok, hogy erre épít. Egyszerre szánalmas és naiv. Elfelejtette, hogy én is itt vagyok ám, és én nem vagyok egy kezdő zöldfülű, mint talán egy-két embere. Ők még nem találkoztak velem.

-        Megvan a terv, Freya? – kérdezi a bensőmből Kurumi kaján vigyorral kísérve. Én is elmosolyodom Naruto tenyere mögött, majd visszahívom a kereső fonalakat. Mélyet lélegzem a levegőből.

Érzékeim kiélesednek, ahogy Kurumi chakrája és mágikus ereje végig fut az ereimen. Minden idegszálammal érzem magam körül az ártószándékot, a veszélyt, mire a megfeszült izmaim válaszolnak.  Naruto is érezni kezdi a bennem mozgolódó erőt, és lazít a szorításomon.

-        Mi lesz most? – suttogja a fülembe, mire megborzongok. Lassan kinyitom a szememet, amik már Kurumi szemei is egyben. Pupillám résnyire szűkültek, íriszem szélét narancs csík színezi.

Naruto elengedi a számat és a karjaimat, majd lassan feléje fordítom a fejemet. Hihetetlenül élesen látom minden mozdulatát, minden apró részletét az arcának, ám ő elsőre megrendül, amikor meglátja átváltozott szemeimet.

Én azonban szinte tudomást sem veszek róla, mivel előbb vagy utóbb neki is lesznek ilyen szemei. Halványan elmosolyodom, és teljes testemmel feléje fordulok.

-        Lépre csaljuk őket – mondom neki kicsit morgós hangon. Sajna ez is benne van a részleges átváltozásban, hogy a hangom is egy kicsit torz lesz.

-        Freya, te meg… - mondja elhaló hangon.

-        A félelem teszi. Kurumi ereje sokkal jobban képes belém hatolni. De még tudatomnál vagyok.

Megijed egy pillanatra, amikor kiejtem a számon, hogy „még”. Igen, ennek az átváltozásnak az a hátránya, hogy ha nagyon belemélyedek, akkor Kurumi képes átvenni a testem felett a hatalmat. Végül is a farkas démonokat valamilyen szinte a harc, a pusztítás hajt.

Egyetlen egyszer veszítettem el majdnem a fejemet. A vizsga közben, amikor az egyetemen le kell vizsgáznom. Akkor csak egy hajszál választott el attól, hogy leromboljam a fél arénát. Szerencsére minden titokban és épségben maradt.

Mégis nagyon meg kell gondolnom, hogy mennyire engedem szabadjára ezt a hatalmamat. Elég veszélyes, mégis hatásos, főleg most, hogy minden egyes ninja lépését hallom, aki a közelünkben van.

-        A terv nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon is hatásos lesz, főleg Jackkel szemben.

-        M-mi a terv? – mondja egy kicsit megszeppenve. Szerintem lesznek kérdései, ha ezt megússzuk.

-        Annyi, hogy elkezdünk szaladni a gyakorló pálya felé. Üldözni fognak bennünket, ám valójában egy-egy árnyékklónt fognak üldözni. Ugyanakkor mivel sokan vannak itt, nem mindenki fog a klónok után iszkolni. Többet kell egyszerre fent tartanunk, de úgy, hogy közben egyikkel se veszítsük el a kapcsolatot. Mindegyikről tudnunk kell, hogy mi történik és, hogy merre mennek.

-        Kapcsolattartás? – néz rám bamba képpel. Egy pillanatra megütközöm, aztán szép lassan összeáll a kép. Naruto eddig még sosem tartotta szellemileg a kapcsolatot egyik klónjával sem, csak létrehozta őket egy bizonyos céllal, majd elengedte őket.

Itt akkor megbotlik a tervem, miszerint a sok klónos verzióval sikerül elterelni a figyelmüket, míg mi felkapjuk a nyúlcipőt. Nincs időm neki elmagyarázni, hogy miként kell csinálni. Igaz, úgy is használható lenne a tervem, hogy nem tudjuk, hogy merre mennek a klónjaink, viszont ez azért lenne fontos, hogy ne fussunk össze senkivel sem.

Bevethetném azt is, hogy én tudom, hogy a sajátom merre megy, viszont ha Naruto létrehozza a sajátját azzal a céllal, hogy terelje el a figyelmet, akkor nem biztos, hogy az én klónomra hallgatni fog.     

A klónokban sosem mozog önálló tudat, csak azt a parancsot képesek követni, amit az eredeti példánytól kapnak, azaz, ha Naruto tömeges Rasengant akar csinálni egy hatalmas támadáshoz, akkor a klónjai érteni fogják a chakrája változásából valamint abból, hogy akaratlanul is elküldi hozzájuk a parancsot gondolat képében.

Nem egy nehéz dolog parancsokat osztogatni, viszont annál inkább nehéz tartani is a kapcsolatot vele, mint, amikor én és Naruto telepatikusan kommunikálunk. Ilyenkor az elménk egy bizonyos chakra, mágikus vagy lélekenergia fonalat vesz fel a másikkal, hogy képes legyen „beszélgetni”.

Ez viszont még nem elég fejlett Narutónál, hogy a klónjaira is képes legyen átruházni. Akkor nincs más hátra, mint keresni egy másik tervet. Ami lehetőleg nem fog minket egy mocskos cellába juttatni.

-        Akkor hagyjuk – suttogom lemondóan.

-        Akkor talán mi lenne, ha megpróbálnák valahogy elmenni mellettük, hogy ne vegyenek észre. – Arckifejezésemből bizonyára kiolvashatta a „ezt most te se mondhatod komolyan” mondatot, mivel arcára bocsánatkérő kifejezés ül ki pillanatok alatt. – Akkor valahogy ki kellene jutnunk a szabadba, ahol már könnyebb manőverezni.

Hm, nem is rossz. De csak egy a bibi, hogy merre és hogy. A manőverezésre már van ötletem, de előbb ki kellene jutni oda. Kétféleképpen lehet kijutni az erdőbe: a főbejáraton át, vagy a hátsó kijáraton, ami nem épp itt van mellettünk.

Viszont talán tudok találni egy rövidebb utat oda. Ismételten kieresztem a kereső fonalaimat, és nagy nehezen sikerül találnom egy utat, ahol egy kis rafináltsággal, de talán sikerül kijutnunk. Mikor közlöm Narutóval a jó hírt, arca derűssé válik, ugyanakkor nem tudom eltűntetni a szeméből a kételyt.

Tény, hogy mind a ketten félünk, hogy elveszítjük a másikat, de most muszáj lesz, egy keveset kockáztatunk, hogy túléljük. Két kezem közé veszem az arcát, mire ő lehunyja a szemét egy pillanatra, míg én egy röpke csókot nyomok a homlokára.

Reménykedve és félve indulunk el vissza az úton, ahonnan jöttünk. Szorosan a falhoz lapulva fordulunk le az első lehetőségünknél balra. Itt, ha egyenesen végig mennék, akkor a fegyverraktárba érnénk.

Azonban mivel nem szándékozunk harcolni, legalábbis a saját fegyvereink nélkül, ezért ide most nem térünk be, hanem vagy négy folyosót elhagyva fordulok le jobbra. Erre felé a konyha van meg az étkező.

A tágas ebédlőbe érve még óvatosabbnak kell lennünk, mivel nyílt terepen nehezebb elbújni. Ezért még mielőtt elérnénk ide, intek Narutónak, hogy kezdjünk el törpejárásban menni. Az asztalok nagyjából takarást adnak nekünk.

-        Te láttad múltkor azt a műsort? – Ajaj, jönnek. Naruto gyorsabban kapcsol, mint én, és rögvest egy asztal alá ránt. A szűkös hely miatt kénytelen vagyok az ölébe ülni, hogy ne lássanak meg minket a ninják.

-        Nem, de valahogy nem is érdekel. Sok rosszat hallottam már róla – válaszolja ketteske az egyesnek.

-        Szerinted, de nekem nagyon is bejött – válaszolja egyes. – Anyám, pont mi kaptuk meg a legbajosabb helyet, az ebédlőt. Itt most biztosan jön az a tipikus amerikai trükk, hogy megbújunk az asztal alatt. Rendezzük le egyszerűen – mondja, és kunai-k csengését hallom meg.

-        Eszednél vagy! – kiált ketteske. – Ha megölöd őket, a főnök ki fog belezni. Mind a ketten fontosak. Yomodo úrnak szüksége van a fiúra, valami hülye tervhez, de a lány, oh, a lány viszont még többre kell neki.

-        Ja, persze, mintha az a lány képes lenne letaszítni azt a hülye libát a helyettesi posztból. Meg aztán a főnöknek lehetne annyi esze, hogy ez a csaj, nem épp a legengedelmesebb fajta – mondja egyeske, és egy hanyag mozdulata miatt eldobja a kunai-ját.

A kunai átmegy az asztalunk terítőjén, végig szánkázik a felkaromon, majd kiköt a másik oldalon. Be kell fognom a számat, nehogy felsikítsak fájdalmamban, de mérgemben is. Szemmel láthatólag elég balfék a társaság a chakrákat nézve is.

Naruto igyekszik elállítani a vérzés a felkaromon, több-kevesebb sikerrel. A két balfácán szerencsére hamar odébb áll, miután nagy csendet tapasztal a véletlenül eldobott kunai után. Hiszen minden ninja azonnal felismeri, ha hangosan eldobnak egy kunai-t.

Szerintem megrándították a vállukat, és tovább álltak a mocsadékjai, én pedig fájó karral kievickélek az asztal alól. Morogva tovább kúszunk az ebédlőn, majd lassan végig megyünk egy jobb oldali folyosón, be a konyhába.

A konyhába szerencsére senkinek nem jut esze bemenni. Biztos azt gondolják, hogy ha már körbevették a fél környéket, akkor már nincs értelme, hogy ilyen jelentéktelen helyekre is benézzenek.

A tűzhelyek és sütők hidegen állnak, de szinte olyanok, mintha élnének és minket figyelnének. A pultokon helyenként még ott van a felvágott zöldség, gyümölcs, s szinte sajnálom őket, hogy a legyek martaléka lesz.

Szegény szakácsok és kukták mennyire felháborodhattak, amikor Jack emberei egy helyre terelték őket. Persze én is szentségelek egy sort, hogy minket meg bezártak ide.

Szorosan fogom Naruto kezét, akárcsak egy kisgyerek, még akkor is, ha ő mögöttem van, és én nagyobb veszélyben vagyok, mint ő. Csak valahogy megnyugtatóbb érzés, hogy fogom a kezét, érzem a szívverését, hallom a légzését, meghallom, ahogy a fegyvert élesítik… fegyvert élesítik?!

Gyorsan kapcsol az agyam, még idejében be tudom húzni Narutót az egyik pult mögé, még mielőtt az illető lőne. A golyó fütyülve pattan el a pult széléről bele az egyik faszekrénybe.

Mélyeket lélegzem, próbálok nem pánikolni, de nem nagyon megy, főleg mert mind a kettőnk úgy szorítja a másik kezét, mintha bármelyik pillanatban szétszakíthatnának minket.

Az ujjaim elzsibbadnak, a bütykeimig elfehérednek. Mégis egy perce sem fordul meg a fejemben, hogy elengedjem a kezét, még akkor sem, amikor a kereső fonalaim Jack erejét észlelik.

Szívem szerint annyira felmordulnék, amennyire csak tudok, csak az a gáz, hogy nem leplezhetem le magunkat. A hátsó ajtó a közelben van, mégis… mégis most… Narutóra nézek, aki kétségbeesetten fürkész engem, hogy most mi lesz.

-        Menekülj! – küldöm neki telepatikusan. – A hátsó kijárat a kereszteződés után balra van. Már nincs ott senki, egyedül a pajtánál vannak, ahol Yué és Eren van. A fákon keresztül hátul be tudsz menni. Ezüst apó felnyergelte mind a kettőt. Mond azt Yuénak, hogy „haza, Yué, vigyél haza”. Eren követni fogja, tudja az utat Rejtett Hold.

-        Ne… kérlek, ne… - Még jobban szorongatni kezdi a kezemet, de én lefejtem az ujjait a kezemről, és egy gyors puszit nyomok a homlokára.

-        Menj! Érj minél előbb Rejtett Holdba. Keresd meg az anyámat, Kozumaki Selenát. Tessék – a nyakába akasztom a nagymamám szívmedálját -, erről megismer majd. Ugyanúgy néz ki, mint én, csak neki állig érő göndör haja van.

A reakcióját sem várom meg, míg feleszmél, máris kiugorom a pult mögül, Jack pedig azonnal üldözőbe vesz. Gonoszul szitkozódik utánam, amiért megszöktem pár hónapja, de nem izgat a dolog.

Rohanok, ahogy csak a lábam bírja. Sorra elhagyom a folyosókat, mindet egytől egyig. Jack emberei sorra vesznek üldözőbe, de én annál jobban futok. Az életemért rohanok, mégis, amikor megérzem Narutótól a megkönnyebbülést, egy pillanatra hálát adok az égnek, hogy sikerült meglógnia. Egyenesen Ezüst apó irodája felé szaladok, ahová látványosan betörök.

A jobb vállammal betöröm az ajtót, majd egyet bukfencezve nézek szembe az ellenséggel. Szemeim szikrákat szórnak, ahogy meglátom Yomodo éjfekete haját és szemét, amint megvetően rám szegezi.

Szemeim lángolnak, ahogy lassan felegyenesedem, miközben körbevesznek a fegyveres katonák. Egy pillanatra sem riadok meg, amikor vagy húsz fegyvert egyszerre biztosítanak ki.

Csak gunyoros mosolyra húzom a számat, és sajnálkozva nézek Yomodóra. Naruto már a határon jár, érzem, ahogy távolodik a chakrája. El keletnek, át a hegységeken, és onnantól fogva Yomodónak nincs hatalma.

Yué és Eren sebességével három nap alatt oda fog érni. Én pedig addig húzom majd a mézes madzagot előttük. Vagy bánom is én, hogy mit. Kiderítek mindent, amit csak lehet, majd jöhet a szökés, legalábbis remélem.

-        Lám, lám. Úgy látom, az elefánt a porcelán boltban effekt még mindig működik – kezdi meg a társalgást Yomodo. – Foglalj helyet. – Azzal Jack durván meglök a fegyverrel. Még épp idejében elkapom a pisztoly csövét, hogy egy könnyed mozdulattal meghajlítsam a csövét. Persze egyből rám szegeződik a többi.

-        Ch. Nyápicok – mondom, miközben a fotel felé sétálok. – Úgy látszik, hogy a mai pasik csak azt ismerik, hogyan kell valakit tökön lőni. –Kényelmes elhelyezkedem a fotelben, tekintetem Ezüst apóra vándorol.

Ezüst apó ez idáig oly’ gyengéd tekintet most tele van aggodalommal. Kék szemei vibrálnak, akárcsak a feszültség a szobában. Yomodóra vándorol a tekintetem, aki egyre csak méreget. Talán azt fontolgatja magában, hogy érek-e annyit, hogy szó nélkül hagyja a tetteimet.

Hm… meg lehet, de kötve hiszem, hogy valami hatalmas büntetést szabna ki nekem, mert megtettem azt, amit a szívem követelt. Mindazonáltal elég vérszomjat érzek felőle, hogy azt gondoljam, talán ideje lesz összeszedni a varázserőmet, és felnyitni azokat a gátakat, amik korlátozzák az erőmet erre a jounin szintre. Kurumi visszafogta magát, így szerencsémre még nálam van a meglepetés ereje, amivel, ha kell, lecsapok Yomodóra és erre a szánalmas bagázsra.

Yomodo nem számít arra, hogy képes vagyok olyanokra is, ami neki még álmában sem fordulna elő. Sosem volt túl érdeklődő a tudományok, vagy bármi más iránt. Kivéve a halál és a különféle fegyver után volt nagy az érdeklődése. Ezért van minden zsernyákjának a legmodernebb fegyvere.

-        Remélem, azt tudod, hogy nincs miről beszélnem veled, Yomodo – felelem ridegen feléje. A férfi csak elmosolyodik, fekete haját hátra söpri a válla felett, akárcsak egy lány.

-        Hihetetlen, hogy rájöttél, nem vagyok a szülő apád. De attól még a nevelő apád vagyok, és legalább egy kis tiszteletet tanúsíthatnál felém.

-        Minek? Hogy kicsalogasd tőlem Narutót és felhasználhasd a szelence felnyitáshoz? – egy szemkörnyéki izma megrándul a meglepődéstől. – A Chi no Kami, azaz Véristen, sosem fog feltámadni, ameddig én élek, sőt, még utána sem. Naruto a védelmem alatt áll, meg akkor is, ha itt és most meggyilkolsz. Nem számít, hogy mégis mit teszel, Yomodo, nem adom be a derekamat.

-        Tudatlan kis fruska vagy – feleli gorombán, azonban látszik rajta, hogy bosszantja, hogy egy lépéssel előtte járok. – Az a szelence jelenthetné a megváltást. Minden ember egy országban élhetne, egységes lenne a pénz, a rang és miegymás, és…

-        És te lennél az uralkodója! – vetem a szemére. – Ez alatt a tizenegy év alatt sosem arról voltál híres, hogy valamiből ne akartál volna hasznot húzni. Meg az a tekintet, amit láttam tőled akkor, amikor hallottam a tervedről… nem, Yomodo. Felejtsd el ezt szépen, és talán leszek olyan rendes, és elsiklom felette egy darabig.

Paprika vörösre vált a feje, s az ember azt hinné, hogy pillanatok múlva felrobban a feje. Az emberei hátrább húzódnak, mintha tényleg egy időzített bomba lenne. Én meg csak ülök a fotelben, lábaimat keresztbe raktam, s azon morfondírozok, hogy mégis miért gondoltam valaha is, hogy ő az apám. Hiszen olyan nyilvánvaló, hogy semmi közöm hozzá.

-        Ezek szerint a kis csiripelő madarad nem mesélte el neked, hogy nem vagyok egy részre hajló típus, főleg nem abban, hogy átadjam a társamat.

-        Oh, meg hiszem  azt, hogy a drága „barátod”, aki mesélte nekem, nem mondott ilyet. De mondott mást.

-        Csakugyan? – felelem neki, miközben undorodva nézek bele a szemébe. Legalább, ha a foglya lette egy kis időre, legalább kiszedem belőle, hogy ki is köpött be minket. – Talán azt, hogy hányadik oldalnál tartok a könyvemben? – veszem gúnyosra a játékot.

-        Oh, nem – feleli morogva, remegve a dühtől. Szemei szikráznak a fényben, kezei ökölbe szorulnak, ördögi gonoszság viszont nem sugárzik a testéből. – Nekem elmesélte, hogy milyen szép kis iratokat hozott neked, és valamit titkolsz.

Egy pillanatra sem lepődök meg azon, hogy Ethant nevezi meg ludasnak. Félmosolyra húzódik a szám, hüvelyujjamat és a középső ujjamat egymáshoz dörzsölgetem. Ethan mindig is egy kiszámítható ember volt, és úgy tűnik, hogy 

az évek segítették elő, hogy sikerüljön tervezgetnie.

De viszont abban nagyon is jó, hogy elrejtegesse az indokait bárki elől. Vajon mi vihette rá, hogy beköpjön? Naruto semmit nem ártott neki, önként jött hozzám bocsánatot kérni, valamint én magam meséltem el neki, hogy mi is történt velünk eddig.

Mi lehetett az indok? Talán a féltékenység, hogy Narutóval sokkalta többet töltök, vagy mégis mi? Kész rejtély, aminek se füle, se farka nincsen. Alig hallhatóan felsóhajtok, majd felállok.

Yomodo és mindenki más rám figyel, a katonák a fegyverüket felém fordítják. Céloznak, de nem lőnek le, egészen addig, amíg Yomodo ki nem adja a parancsot rá.

-        Nos, ha mindent megtárgyaltunk, akkor én már mennék is.

-        Még mit nem! – háborodik fel Jack azonnal. – Neked még van egy elintézetlen dolgod velem. – Rá villantom a tekintetemet, amint meghajlított fegyvere mögül néz rám. Tekintetében ég a vágy, hogy rám vethesse magát, és magáévá tegyen. Kaján vigyora idegesítő és szánalomra méltó.

-        Mit vársz, te sületlen bolond? Azt hiszed, hogy letérdelek eléd, és a gatyádat kicsatolva orált hajtok végre? – A férfiak többsége elvörösödik, ahogyan elképzelnek engem Jack ágyékánál.

-        Hm… nem is rossz ötlet – feleli pajzán mosoly kíséretében. Hangosan sóhajtok egyet, majd kuncogok egy keveset, s ismét Jackre nézek. Nevetséges az egész fiú úgy, ahogy van.

-        Jack, te aztán bolond vagy – felelem neki, mire ő elképed.

-        Hogyan?

-        Régebben, mikor még gyerekek voltunk, akkor még fontolgattam, hogy talán te meg én a jövőben is egy párt alkotunk majd, de hála a jó égnek, hogy idővel felnyílt a szemem, és nem álltam kötélnek. Nem vagy más, csak egy szoknyavadász pernahajder, aki még azt sem tudja, hogyan fest egy tisztességes kapcsolat. A tisztesség legkisebb morzsája sem található meg a lelkedben.

Ahogy beszélek az arca a vörös és a lila színét kezdi váltogatni. Szája vicsorba torzul, szemei szikrákat szórnak felém, és egészen biztos vagyok benne, hogy még a világűrnél is messzebbre küld el.

De nem foglalkozom vele. Jack csak egy idegesítő kis kölyök, aki azt hiszi, hogy mindet megkaphat, amit apucitól kikönyörög. Erre még tizenéves korom elején jöttem rá.

Akkoriban, még nagyon kis ártatlan természet volt, de már akkor is itt-ott látszott rajta, hogy nagyon el van kényeztetve. Akkor szakadt meg a kapcsolatunk igazán, amikor én elkezdtem utazgatni a világban, őt meg magára hagytam.

Az előtt sem volt valami fényes a kapcsolatunk. Tizenkét évesen már más lányok társaságát kereste, én meg csak valami tanácsadó féle voltam a számára, akitől talán valami értelmet tudod a lányoknál elérni.

Mikor már visszatértem egy évvel később, akkora ő már a lányok szeme fénye lett. Mindent kitanult, még azt is, hogyan járjon kettő vagy annál több lánnyal egyszerre. Persze ő attól még a barátom maradt, még akkor is, ha szívem szerint nem avatkoztam volna bele a szerelminek nem mondható ügyeibe.

Javarészt a szex körül forogtak a gondolatai, amikor egy lányt megkörnyékezett. Egy ideig tűrtem, elnézegettem, ahogy flörtölget, de utána már csak inkább levélben akartam tartani vele a kapcsolatot, ami létre is jött.

Egészen a Vérvárba érkezésemig csak hébe-hóba küldözgetett levelekből tudtam, hogy mégis, mi van vele. Ezek is nagyjából ugyanazt mondták, mint amit eddig is tudtam.

Úgy látszik annak idején jól tettem, hogy az egyetem mellé az utazást választottam. Nem biztos, hogy túléltem volna, ha Jackkel kell egy légtérben lenne, akár hosszú órákat.

Úgy látszik, hogy az évek során megundorodtam tőle, s most ugyanez lesz Ethannel is. Az, hogy elárult engem, megbocsáthatatlan bűn a szememben. Régebben vele is jó barátságban voltam, de úgy látszik, hogy bármelyik fiú, akivel gyerekkorom óta barátok vagyunk, mind ellenem fordul.

Csak mert érkezett valaki az életembe, akinek törleszteni akarok, aki beférkőzött a szívembe, és ott is marad, amíg élek. Úgy tűnik, hogy a férfiak valamiképpen megérzik, ha valaki megkörnyékezi azt a lányt, akit ő szeret.

Na, de elég legyen a fecsegésből, már így is túl sokáig időztem itt, és hagytam Narutót egyedül kószálni. Ideje utána indulnom. Zsebre vágom a kezemet, és már indulnék is kifelé, amikor egy dobókés épp az orrom előtt suhan el és áll bele a falba.

A szemem se rebben, mégis egy pillanatra tágra nyílnak. Óvatosan beleszimatolok a levegőbe, és Eriket, Jack apját érzem meg a levegőben. A csendes megbúvó. Felé fordítom a tekintetemet, s megpillantom bársony fekete haját, sötét szemeit, nap barnította bőrét, amit az sötétkék rövid ujjú felsője, a fekete csizmája és farmerja láttatni enged. 

Azokban a mandulavágású szemekben szikrázik a sértettség és a harag, aminek semmi értelme. Csak az igazat mondtam. Habár azt elfeledtem, hogy vannak, akiknek a büszkeségük nagyobb, mint az egész Föld.

-        Ez közel volt – jegyzem meg nyugodt hangon, miközben bátran nézek bele azokba a szemekbe.

-        Nem mész sehová. Előbb kérj bocsánatot, add át azt a rabot, és utána mehetsz is – feleli hidegen és halálosan nyugodtan.

-        Egyet mondjon, hogy miért.

-        Mert, ha nem – megmarkolja kardjának markolatát a hátán –, te jössz ki rosszabbul.

-        Látom, a becsületed a béke fenekének aljánál is lejjebbre süllyedt, hogy már egy fegyvertelenre is rátámadnál, ha a büszkeséged a tét. Habár… - hagyom félbe a mondatot.

-        Habár? - kérdez vissza szerencsémre. Elégedett mosolyra húzódik a szám, kacagni támad kedvem, ahogy szép lassan a társaság felé fordulok.

-        Ködösíts, Tűzvirág – lehelem a szavakat a csendbe.

A kezeim közül köd robban a társaságra – kivéve Ezüst apót -, akik menten elájulnak, amint hozzájuk ér. A fegyverek csörömpölve esnek a földre, s a férfiak úgy esnek össze, mintha kihúzták volna a talaj alóluk.

-        Hallgass, Tűzvirág – mire a köd elinal, ők pedig ájultan a földön maradnak, egészen három napig.

Ez a varázslat lehetővé teszi, hogy az ellenséget könnyedén fogságba lehessen ejteni, viszont kell hozzá egy kis idő, mire felépítgetem magamban. Yomodo és Erik pedig pont megteremtette hozzá a hangulatot. Egy kis békés ülés, miközben arra várok, hogy szabadon engedhessem a varázslatot, és szép, nyugodtan kisétálhassak az ajtón.

-        A frászt hoztad rám, Freya – szólal meg végre Ezüst apó, aki ez idáig feszülten várta a fejleményeket. Feléje mosolygok, majd kilazítom elgémberedett izmaimat.

-        Én is magamra, amikor megláttam ezt a sok embert Tündelakban. Szerencsére minden egyes ellenséges személy kapott egy kis ködösítést. Három napig aludni fognak, addig vigyétek ki valahová őket, ahol, ha felébrednek, nem okozhatnak majd bajt.

-        Úgy lesz – mondja Ezüst apó, majd megenged magának egy kis mosolyt.

-        De nekem indulnom kell. Utol kell érnem Narutót, ha nem akarok egyedül bandukolni Rejtett Holdig – mondom, és azzal, ki is megyek az ajtón.

Útban a lakosztályom felé, megint rám tör az érzés, hogy valaki figyel. Ezúttal azonban fülön csípem a követőmet. Lassan haladok a folyosón, és úgy teszek, mintha nem is érezném a nyugtalanító chakrát, majd amikor már azt hiszi, hogy teljes biztonsággal követkehet, egy gyors mozdulattal a háta mögött termek.

Ám most valahogy nincs kedvem ilyet tenni. Inkább a szobámba vonulok, összeszedem a holmimat, majd Naruto szobájából is a hátra maradt holmikat, és máris útra kelek kelet felé.