Börtönsztori - 27. fejezet: Útban hazafelé

Nyugodtan sétálok ezen a hideg októberi reggelen. Már vagy hajnal óta elindultam, és már alig van három kilométer Holdföld hegységeiig, ami a keleti határ egy része.  A fák koronájának java része már a talajt borítja, a csupaszodó fák pedig nyugalmat árasztanak magukból, ahogy elhaladok közöttük.

Egyre ritkul a fás terület, lassan átveszi a helyét a síkság, majd utána az egyre dombosabb vonulatok. Mégis egy örökkévalóságnak ígérkezik, mire elérem az egyre sárguló füves, helyenként fák lepte síkságot. A lábaim már sajognak, amikor végre a hűvös szél gátlástalanul fúj az arcomba.

Szorosabbra húzom magon a kabátomat, meg a köpenyemet, és egy kis pihenés után ismét neki vágok az útnak. A hegyek már alig két kilométerre vannak, amikor zenét hallok a távolból. Körbenézve a síkságon, sehol nem látok egyetlen árva füstcsíkot sem, ami arra utalna, hogy valamilyen nép lenne a közelben.

Ám a szél hirtelen felcsap, és megérzem a kis orvosi falvakra jellemző gyógyfüvek illatát. Annak kevésbé van fekete füstje, inkább olyan fehéres, aminek nagyon is kellemes illata van. Mélyet szippantok a levegőből; zsálya illata.

Azonban nem sokáig van időm élvezni a kellemes illatokat, mivel szorít az időm, és minél előbb Rejtett Holdba szeretnék érni, ami az első hegységi várostól, Alkhemtől egy újabb két nap, mire odaérek, gyalog… szuper.

Ha jól számolom, akkor egészen pontosan négy nap alatt haza is érek, vagyis már október hatodikára már a kellemes és kényelmes ágyamban tölthetem az estéimet, és felkészíthetem lélekben Narutót az egyetemre, ami nem épp egy leányálom, főleg az ő kezdetleges szintjével. Már most görcsbe rándul a hasam, ha arra gondolok, hogy milyen lesz neki első nap.

De az is lehet, hogy túlspirázom a helyzetet, és teljesen rendben lesz minden. Mégis, ahogy azokra a tengerkék szemekre gondolok, amik a pániktól izzottak felém, elszorul a szívem. Ugyanakkor folyamatosan emlékeztetnem kell magamat, hogy nem pátyolgathatom úgy, mint valami kisgyereket. Lassan már felnőtt férfi.

Mély levegőt veszek, és csendesen bandukolva falom a métereket, míg lassan kirajzolódnak az első hegyek fehér hósapkái. Ebédemet menet közben fogyasztom el, egy percet sem engedek meg magamnak, hogy elvesztegessek. Persze a lábaimon és a hátamon érzem, hogy már sikítoznak egy kis pihenésért, de az eszem egyre csak hajszol, hogy minél előbb Alkhembe érjek.

Fáradtan, de boldogan konstatálom, hogy a város aranyszín fényei kirajzolódnak előttem. Mélyet sóhajtok, ahogy elkezdem megmászni a hegyet a hágóig, amikor hirtelen meghallok egy sikolyt. Hátrakapom a fejemet, és egy embert látok meg, az egyik kiálló sziklába kapaszkodni.

Nyöszörög a félelemtől, de próbálja magát felhúzni az útra. Biztosan kimerült, és annyira kacsázva járkált, hogy egy pillanatra nem figyelt oda. Lesietek, hogy segítsek neki. Óvatosan megközelítem a peremet, majd lehasalva a kezemet nyújtom neki.

-        Add a kezed! – kiáltom neki, mire ő azonnal felnéz rám. A csuklyája takarja az arcát, de már az ajkai formájából és hosszú, manikűrözött, erősen nőies kezeiről is tudom, hogy lány, méghozzá egy nemes lánya. Elfogadja a kezemet, és utolsó erőmet is latba vetve felhúzom.

-        K-köszönöm – mondja pihegve, mikor végre biztonságban ül a poros úton.

-        Szívesen – sóhajtom neki, majd előre hajolok, könyökömet a térdemre támasztom. – De mondd csak, mi az Istent keresel itt alkonyatkor? Veszélyes egy környéken jársz.

-        Ezt én is kérdezhetném tőled – vág vissza. Egy pillanatra meglep, de csak egy kis kuncogással válaszolok neki.

-        Lehet, de nálam van fegyver – paskolom meg a kardomat és az íjamat a hátamon, valamint azt a kevés kunait a fegyvertartómban. – Nálad viszont nem látok egyet sem. – Összeszorítja a száját, valamint kezeit a combján, de nem felel.

Némán felállok, leporolom koszos ruhámat, és a város felé nézek. Egyre erősebben látszik a fény, amit a város áraszt magából. Még egy órányi séta, és ott leszek a városban, azonban ezt a lányt sem hagyhatom magára.

-        Hogy hívnak? – kérdezem tőle. Felnéz rám, testtartása vizslatóan mutat. Egészen biztos, hogy azt próbálja felmérni, hogy mennyire bízhat bennem. Elmosolyodom, lehajolok hozzá, hátha jobban látom az arcát, de csak az orrából látok egy kicsivel többet. – Engem Freyának hívnak – oldom fel benne a kétely egy részét.

-        Emily… - nyögi ki nagy nehezen. Elfordítja tőlem a fejét, mintha valami bűnt követett volna el azzal, hogy elárulta nekem a nevét.

-        Nos, Emily, lenne-e kedved velem tartani Alkhembe? Gondolom, nem szeretnél még egyszer lezúgni – mosolyodom el, mire felém kapja a fejét. Hosszasan néz engem, majd bólint. – Akkor induljunk. – Kezemet nyújtom neki, ő pedig elfogadja.

Csendesen és nagyokat lépve indulunk fel a városhoz. Ez alatt az egy óra alatt a szemem sarkából megfigyelem, hogy milyen tartózkodó. Nem bízik senkiben, még akkor sem, ha megmentettem az életét. Azonban felemelt fejjel, magabiztos léptekkel halad felfelé.

A szám sarka a fülemig ér, majd eszembe jut, amikor pár éve én voltam ilyen. Azt hittem, hogyha nekivágok a világnak és nem rettenek vissza semmitől sem, akkor egy nap majd igazán nagyszerűnek fognak tartani.

De közben rájöttem, hogy nem attól leszek nagyszerű, ha utazok és látok a világból mindent, hanem attól, amit az emberekért és önmagamért teszek. Melegség tölti meg a szívemet, ahogy arra gondolok, hogy mennyivel könnyebb volt akkor.

Kevesebb teherrel a vállamon, éltem a magam kis világát, és nem kellett azon agyalnom, hogyan fogok meggátolni egy olyan embert, aki az anyjáért cserébe megszerezné az összes bijuut, hogy világméretű katasztrófát okozzon.

-        Te miért tartasz Alkhelmbe? – kérdezem tőle váratlanul. Meglepődik egy pillanatra, felém fordítja a fejét, majd ismét előre néz.

-        Csak meg akarok keresni valakit a családomból.

-        Én hazafele tartok.

-        Alkhelmben laksz? – kérdezi hangjában különös érdeklődéssel. Bizonyára reménykedik, hogy talán tudok neki szállást adni talán csak egy éjszakára is.

-        Nem – nevetem el magamat, ahogy arra gondolok, milyen mulatságos is lenne, ha itt laknék -, de van itt egy kis lakásom, amit a nagyim hagyott rám, mikor elment. Itt megszállok éjszakára, majd másnap megyek tovább a központba.

-        A központban laksz? – kérdezi csodálkozással a hangjában. Úgy látszik egy kis ideig csak a folyton változó aurájából és a hangjából fogom tudni, hogy mit gondolhat.

-        Igen, ott lakom. Még két napra van Alkhelmtől.

-        Oh – feleli.

Szemmel láthatólag elkeseredik, amikor elmondom neki, hogy még két napot kell gyalogolni, ahhoz, hogy valaki beérjen Rejtett Holdba. Nem is szólal meg. Azonban megfog, hogy a családtagját keresi.

Csendesen megyünk, majd meglátom Alkhelm díszes vörös kapuját, ami inkább egy japán templom bejáratára hasonlít. A kapu aljában három őr áll, azok közül is az egyik a kapunyitó fülkében várja, hogy egy teremtett lélek is erre járjon.

A két fegyverben álló őr azonnal felfigyel ránk, ahogy jövünk fel. Egyik kezük az oldalukon lévő kard markolatgombján, a másik pedig készen áll arra, hogy, ha kell, akkor elkapja a karomat. Kedvesen és szelíden megközelítem őket, azonban Emily egy kicsit a hátam mögé bújik. Úgy tűnik, még új neki ez az egész nagyvilág, és még egy kicsit tart az emberektől.  

-        Jó estét, uraim! – köszönök neki vidáman, mire csökken bennük egy kicsit a félelem.

-        Kik maguk? – kérdezi meg az idősebb őr a kapu bal oldalán. Vörös szín páncélzatot visel, ahogy azt Alkhelm minden egyes katonája. Fedetlen feje láttatni engedi barna haját, amiben már ezüstös szálak világítanak a kapu fényében. Arcán nem látszik a kor, így harmincasnak tippelhetném. Szigor uralkodik az arcán, szája mogorván lebiggyed, barna szemei szinte keresztüldöfnének, ugyanakkor örül, hogy az unalmas munkájában talál egy kis örömöt.

-        Én Kozumaki Freya vagyok. Az első hadtest kapitánya, Rejtett Hold Ezüst hercegnője, William bácsi – mondom, mire barna szemeibe ismét fény költözik. – Ő pedig itt Emily a társam.

-        Freya, drága – nevetgél William bácsi, aki valaha elég sokat látott, amikor még gyerekként hazajártam Tündelakból. Igaz, akkor egy-két nap alatt elértem ide, és napokat képes voltam elhallgatni William bácsi hadi történeteit.  – Jó nagyot nőttél. Pedig milyen kicsike lányka voltál. Azonban a társadat még sosem láttam erre felé. – Gyanakvó tekintete Emily félénk alakja felé vándorol.

-        Nemrég találkoztunk, és együtt jöttünk el Alkhelmbe. De csak átutazóban vagyunk. Holnap megyünk tovább Rejtett Holdba.

-        Oh, kár. Pedig rengeteg mindent tudnék mesélni.

-        Meghiszem azt – nevetem magamat.

Szerencsénkre nem akar egyik őr sem feltartani minket, így gyorsan beiszkolhatunk Alkhelm örökmozgó városába. William bácsi még integet nekem, amikor lassan becsukódik az ajtó, én pedig igyekszem kedvesen mosolyogni rá, még akkor is, ha az idegeim egyáltalán nem helyeslik.

William bácsi kedves, melegszívű ember, de az a gond vele, hogyha egyszer elkezd mesélni mindenfélét, akkor sosem szabadulsz meg tőle. Gyerekként még elmegy, amikor még szívja magába az agy a tudást és a kicsik imádják a kalandregényeget, hogy álmaikban ők legyenek a főhősök, de felnőttként nem szívesen hallgatnék unikornisokról, vagy akár William bácsi olykor hamiskás katona történeteiről.

Emilyt karon ragadom, és egy kis bátorságot öntök belé. Érzem, ahogy remeg egy kicsit, de ezt a tartásán egyáltalán nem látszik. Fél, de az elszántsága nagyobb, mintsem egy ilyen kis semmiség leterítse. Kart karba öltve sétálunk, mintha a legjobb barátnők lennék, akik már évek óta ismerik egymást, nem pedig két idegen, akik alig egy órája találkoztak.

A városban mindenhol színes neonlámpák világítanak különböző feliratokkal, nyitott éttermekből pedig felhőként száll fel a gőz, ami kellemes illatokat hozz magával. Persze ez a rengeteg illat együttesen rettenetesen émelyítő.

Emily mellett fejét forgatva figyeli, hogy mégis milyen szemkápráztató ez a város, ami leginkább az ékszereiről és ásványairól híres. Ezer meg ezer helyen látok ékszerészetet, vagy éppen fürdősókkal kereskedő üzletet. De ezek között bordélyházakat, szállodákat, fogadókat látok.

Alig látok egy-két koldust, de azok is csak üres tekintettel merednek a zsibongó tömegre, akik hangyák módjára járnak-kelnek az utcákon, szórakozóhelyről szórakozóhelyre menetelve. Sokan már részegek a szintén honos cseresznyepálinkától, vagy éppen hagyományos szakétól. Persze, nem vetik meg a kevertet vagy éppen a tömény vodkát.

-        Aludj nálam – ajánlom fel neki, amikor látom, hogy mennyire nézi a fogadók borsos árait, mire meglepődötten felém néz.

-        Én… nos… öhm… köszönöm, de… nos…

-        Egyáltalán nem gond. Egy garast sem kérek érte. Na, gyere – mondom, és magammal rángatom.

Egy ideig próbál ellenkezni, de amikor látja, hogy ellenem nem nyerhet csatát, hagyja magát vonszolni el egészen a város egy nyugodtabb helyére. Egy fél órát sem kell baktatnunk, amikor elérkezünk a csendes kertvárosba. Kétutcányit megyünk, mikor befordulok, és rutinosan megkeresem a hagyományos japán házra emlékeztető épületet.

Mélyet sóhajtok, mikor eszembe jut, hogy mennyiszer voltam én már itt. Emily persze idegesen méregeti a házat, valamint engem. Előveszem a kulcsot a táskámból, majd kinyitom a toló ajtót. Ő is követ egy kis habozás után.

A házban kellemes meleg honol a kinti hideg ellenére is, és szinte hálád adok Solemb nagyinak, amiért ennyire fontosnak tartja a környezet védelmet, hogy szigeteléssel küzd a hő veszteség ellen. Leveszem a cipőmet, a köpenyemet és a kabátomat, majd a helyükre rakom őket.

Már épp mennék be a házba, amikor visszapillantok Emilyre. A lány idegesen harapdálja az ajkait, kezei ökölbe szorulva feszülnek az oldalán. Nem mer megmozdulni sem, s annyira frászban van, hogy ugrik egyet, amikor megérintem a vállát.

-        Minden rendben van? – kérdezem tőle, mire ő bizonytalanul lehajol, hogy levegye elkopott cipőjét, azonban a köpenyét magán hagyja, mintha nem akarná megmutatni az arcát senkinek sem.

Lassan, körültekintőn lépdel a nappali felé, ami az első nagy helység balra. A toló ajtó mögött pihe-puha fehér szőnyeg fogad, közepén egy asztal, körülötte vörös-fehér ülő párnákkal. Azonban a hagyományos helyett most inkább a vöröses árnyalatú kanapét és foteleket célzom meg.

Emily megint tanácstalanul áll az ajtóban, amit óvatosan becsukott maga mögött. Tekintetét végig hordozza a szobán. A kanapéval szembeni két ablakot vizsgálja, amik között egy festmény helyezkedik el. A fehér-arany függönyöket azonnal behúzza, mintha csak a figyelő szemektől tartana, akik megláthatják a lámpa fényét.

-        Itt biztonságban vagy – mondom neki, mire felém kapja a fejét. Összébb húzza magát, mintha csak megszidtam volna.

-        Bocsánat, csak… - próbál mentegetőzni, de feltartom a kezemet, hogy fölösleges, megértem.

-        Nem kell félned. Lehet, hogy a világ nagyon ijesztő és kétségbeejtő, de vannak benne szép dolgok is.

-        Tudom – feleli őszintén -, de én elszöktem otthonról. – Elnyílik a szám, ám hamar be is csukom, és megpaskolom magam mellett a helyet, hogy üljön le. Pár percig nézi a helyet, majd átvág a szobán, maga köré fonja a köpenyét, és leül mellém.

-        Miért szöktél el?

-        Az apám… nos… - mélyet sóhajt – annyira félt, hogy még a faluból sem léphettem ki. Aztán… egy nap… találtam egy dokumentumot nála. Van egy nővérem és egy anyám, valahol ezen a földön. Szeretnék tőlük megkérdezni dolgokat.

-        Hm. Szép dolog is a család, főleg, ha rég nem láttuk őket. Olyan lesz, lehet, mintha valamilyen mesébe csöppentél volna, ahol egy nagy álom valóra válik.

Kíváncsi testtartással és elnyílt szájjal néz rám, ám nem várom meg, míg behatóbban felfogja a dolgokat, és válaszoljon. Felkelek a kanapéról, és az emeleti szobám felé veszem az irányt. Egy pillanatra úgy hallom, mintha valaki a nevemen szólított volna, de lehetséges, hogy csak a fáradtság miatt hallucinálok egy kicsit.

A folyosón balról a harmadik ajtó az én szobám. A barna ajtót feltépem, majd gyorsan bemegyek, és magamra zárom. Fáradtan neki dőlök az ajtónak, és lecsúszom az aljára, az aranybarna hajópadlóra. A falak aranysárgán világítanak, amikor felkapcsolom a lámpát, s a fény szinte azonnal beteríti az üres kis szobát. 

Csak egy két személyes futon csücsül a sarokban, a kupaccal szemben egy kis lámpa. Az ajtóval szemben lévő ablak pedig zárva figyel, narancssárga függönyökkel. 

Üres és csendes. Szinte csak árasztja magából a békét, amit már annyira hiányzott nekem. Még akkor is, ha tudom, hogy odakint nagyon is folyik az élet. A kis szobát végig nézve elmerengek egy kicsit a régebbi időkön, amikor még minden természetesnek hatott.

Nem voltak világot megrengető problémák az életemben, csak arra kellett ügyelnem mindig, hogy jó legyen minden, hogy mindent a megfelelő helyre illesszek be, hogy minden egyensúlyban maradjon. Azonban most valahogy olyan, mintha megbomlott volna az egyensúly, és minden a fejetetejére állt volna.

Sőt, már akkor kezdett felfesleni a dolgok rendje, amikor a Főmágus az irodájába hivatott, majdnem egy éve lassanként. A szülinapom után három nappal kellett bemennem hozzá. Mondanom sem kell, hogy nem repestem attól, hogy az egy hetes szabadságom alatt kéret. Nyűgösen mentem be hozzá, de meg se látszott rajtam, hogy valami bajom van.

Most, hogy egy év távlatából végig gondolom, nem is tűnt az egész gyanúsnak. Hiszen anyával is gyakran előfordult, hogy a szabadsága alatt behívták a kórházba dolgozni, mert volt egy beteg, akit csak ő tudott ellátni.

Én is annak vettem, hogy valami halaszthatatlan dologról lehet szó, ám valahogy meg volt bennem a kétely. Igazam is lett, mert mikor megláttam, hogy milyen ünnepélyesen terpeszkedik a székében; görcsbe rándult a gyomrom.

Csendes volt egy darabig, majd nemes egyszerűséggel közölte, hogy társat kell magamnak választanom, akivel együtt teljesítem majd a küldetéseimet. Rengeteg embert ajánlott, akik szerinte megfelelőek lennének tizenöt éves koromhoz és viselkedésemhez, valamint fogadjam el ajándékként, hogy elsőként választhatok a levizsgázottak és a legtapasztaltabbak között.

Köpni-nyelni nem tudtam. Hosszan hallgattam, vártam, mikor hagyja abba, de csak mondta és mondta, én pedig egyre kínosabbnak éreztem a helyeztet. De valahogy a legmeglepőbb dologra még a legrendíthetetlenebb, legharcedzettebb emberek sem tudtak felkészíteni.

-        Tudod, Freya – összekulcsolja maga előtt az ujjait, tekintete és mosolya pajkos, sejtető -, a tanáraid, mestered és a legtöbb tábornokom is valamint szerény személyem is úgy gondolja, hogy kiváló mágus, ninja és medikus vagy, és egy nagyon nagy megtiszteltetésben szeretnélek részesíteni téged.

-        És pedig? – találom meg a hangomat hosszú percek óta.

-        Azt szeretném, ha az én társam lennél.

Ekkor volt életemben először az, hogy idegbajt kaptam. A Főmágus persze azonnal meglátta rajtam, hogy közel állok a kitöréshez, és gyorsan hárított, hogy „persze, csak, ha szeretnéd te is”. Persze, ennyi erővel mondhatta volna azt is, hogy kiváltképpen szeretném, hogyha mellettem dolgoznál az irodában, idővel a helyettesem lennél, majd talán később a helyembe lépnél.

Akkor csak annyit válaszoltam neki, hogy nem szándékozom jelen pillanatban megfosztani magamat a tapasztalatszerzéstől, és ha nem bánja, akkor nem fogadom el eme remek ajánlatot. Valamennyire próbált is kitartani, de tudtam, hogy, amint kilépek az irodájából, azon nyomban előtör belőle a csalódottság.

S most még jobban hátba szúrtam azzal, hogy Narutót választottam magamnak társnak. Naruto… édes Istenem remélem épségben megérkezett Rejtett Holdba, és nem esett komolyabb baja. Egek… mennyi baj. Halkan kopognak az ajtómon, én pedig kelletlenül felállok, hogy ajtót nyissak Emilynek.

A lány még mindig a köpenyébe bújva áll az ajtómban, fejét lehajtva, kezeit hátul összekulcsolva. Érzem az aurájából, hogy valamit szeretne kérdezni, ám még mielőtt megszólalhatna megkordul a hasa, majd az enyém is.  Egyből a hasamra csapok, majd kicsit kínosan mosolyogva, kézen ragadom, és levezetem a konyhába.

Az amerikai stílusú konyha inkább hasonlít egy szivárványra, mintsem konyhára az ezerszínű konyhaszekrény ajtókkal, a váltakozó színes-fehér csempével és középen egy konyhaszigettel, aminek nappalira néző tágas szélén készülök elfogyasztani a vacsorát. Szerencse, hogy annak idején a nagyi kialakított egy kis bárszerűséget a konyában és a nappali-konyha elválasztó szélén is, bárszékekkel és csillogó poharakkal a fejünk felett.

-        Mit kérsz enni? – kérdezem tőle, amikor kinyitom a spejzt, majd a hűtőt, és boldogan veszem észre, hogy Solemb nagyi bejárónője remekül feltöltötte a kajakészletet. Mire nem jó, ha az embernek egy gyors hollója van?

-        Mi a választék? – mondja, és a közelembe jön. Ekkor hallom meg először, kristálytisztán, amire még magam sem számítottam.

-        Hm… lehet, hogy mirelit pizzát kellene kérnem… vagyis… miket gondolsz te lány, hiszen a vendége vagy! Legyél egy kicsit hálásabb, hiszen egy vasad sincs már, hogy kaját és szállást vegyél.

-        Szerintem is jó a mirelit pizza, úgy is régen ettem – mondom szemrebbenés nélkül. Felé nézek, ő pedig olyan meglepődötten áll előttem, mintha valamilyen titkos napló egy részletét olvastam volna fel neki, amit ő írt.

-        É-én nem mondtam se…

-        Nem is kell – mondom. – Hallottam.

Ennyiben hagyom a dolgot, és kiveszem a mirelit pizzákat a fagyasztóból, bekapcsolom a sütőt. Teszek-veszek a konyhában, ő pedig csak figyeli, ahogy jár a kezem a pulton. Mikor befejezem az előkészületeket – tepsibe rakni a pizzát, kikészíteni a tálakat, poharakat, a pizza vágót kivenni a fiókból, majd betenni a kaját a sütőbe – feléje fordulok.

Ugyanott áll, ahol pár perccel ezelőtt. Torka hullámzik egyet, amikor nyel, kezei a könyökét fogja, de egyenesen engem néz a kapucnijának árnyékából. Még mindig nem látom a szemét, csak az orrának egy kis részét.

-        Honnan… honnan tudtad, hogy mire gondolok? – Bizonytalan kérdése egy pillanatra ingatja meg csak, hogy utána félre billentse a fejét, ahogy én szoktam, amikor már nagyon érdekel valami. Tipikus Kozumaki szokás, és ez a lány épp most bizonyította be, hogy a gyanúm igaz.

-        Ismered azt a szót, hogy mágus klán? – felelek a kérdésére kérdéssel.

-        Ismerem, de apa sosem beszélt nekem arról, hogy ez mégis mit takar, egyáltalán a mágusokat nem értem. Az odáig oké, hogy varázsolnak, meg minden, de nem értem, hogy mi a különleges bennük. Ez az egyik, amit meg akarok kérdezni majd az anyámtól és a nővéremtől. Ők talán tudnak valamit.

-        A mágusok tudnak varázsolni, de azt nem tudhatod, hogy ez belőlünk fakad. A testünkben kering, akárcsak a vér, és a mágikus erőnk mellett mannával és chakrával vagyunk ellátva. Ha egy ninja például elzárja az egyik chakra pontunkat, akkor is tudunk támadni, mivel a manna és a mágikus erőnk két teljesen eltérő vonalon közlekedik. Valamint, ha jól sejtem, akkor nem csak azért takargatod magadat, mert nem akarod, hogy felismerjenek.

-        Én… nos…

-        Hófehér hajad van, zöld szemeid, és ártatlanul angyali arcod, amit a férfiak nagyon is csábítónak találnak, valamint azért nem mosolyogsz, mert azt is nagyon szeretik.

Tátott szájjal mered rám, ahogy leírom a kinézetét. Megdermed, nem mer egy lépést sem menni, s szinte ugrik egyet, amikor megszólal az óra, hogy készen van a vacsoránk. Kiveszem a pizzákat, felvágom szeletekre őket, és három nagy tálra – mivel hármat csináltam -, kiteszem.

Emily vonakodva áll hozzám, hallom, ahogy a szíve hevesen verdes a mellkasában, szaporán veszi a levegőt. Félelem lengi körbe, mégis valahogy lemer ülni az asztalhoz, és kézmosás után venni egy szelet pizzát. Néma csendben eszünk, de tudom, hogy a szemére vetülő árnyékból végig engem méreget. Már majdnem végzünk is a három pizza elpusztításával, amikor:

-        A kötelék – nyögöm ki két falat között.

-        Tessék?  - hagyja abba egy pillanatra a rágást.

-        Azért hallottam a gondolataidat, mert kötelék van közöttünk. Te is Kozumaki vagy, mint én, és gyakran előfordul, hogy halljuk egymást, de ez nagyon ritka. Nagyon erős kapocsnak kell lennie közöttünk ahhoz, hogy hallhassuk egymást.

-        Mint például? – Sejtelmesen elmosolyodom, nem felelek azonnal.

-        Tudod, azért tudtalak ennyire pontosan leírni – megfogom a kapucnia szélét, ő pedig riadtan elengedi a pizzáját, ami a tányérjára esik. Megdermed, nem mer levegőt sem venni, de tiltakozni sem. -, mert az arcod pontosan olyan lehet – lehúzom a kapucniját -, akár az anyánké.

Feltárul előttem az angyali arc, amely megdöbbenést tükröz felém. Zöld szemei, amik smaragdként csillognak felém, annyira élénkek és szépek, hogy a legtöbb férfi azonnal belészeretne. Hófehér hajának nagyobb részét elrejtette, hogy ha előre hajol, egyetlen gyanús göndör tincs se hulljon előre. Meghosszabbított frufruját is egy kék csattal fogta fel.

Nem mer levegőt venni, még megmozdulni sem mer. Ám egyszer csak a szemei megtelnek könnyekkel, arca összerándul, és úgy ugrik a nyakamba, mintha annak örülne, hogy épségben vagyok, s talán annak is örül. Felborulunk a székkel, s csak a jó varázslói képességemnek köszönhetem, hogy egyáltalán nem vertem be a fejemet a csempébe.  Egy gyors varázslattal pedig visszaállítom a széket, őt pedig az ölembe ültetem.

-        Na, na… semmi baj… kicsi húgom, Alana – mondom, és megsimogatom a hátát csitítgatásként.

-        Onee-san… - nyöszörgi a nyakamba. -  Onee-san…

Hosszú percekig sír, míg a kimerültség vet véget a bőgésnek. Egyre halkabban és halkabban szipog, nyöszörög, míg teljesen el nem hal a hangja. Helyét csendes szuszogás veszi át, én pedig a karjaimba kapom, és lefektetem.

Nyugodtan alszik, míg én lemegyek a konyhába, hogy rendet rakjak, és egy kicsit egyedül maradjak a gondolataimmal. Kozumaki Alana… az én kicsi húgom. Valahogy nem tudok olyan nagy örömmel gondolni rá. Az emlékeim még mindig nem tértek vissza, így fogalmam sincs, hogy milyen közös emlékünk volt valaha is.

Elszomorodom, ugyanakkor valamilyen szinte örülök is, hogy egy rég nem látott – jobban mondva nem tudott- családtagommal találkozhattam és beszélhetek majd vele. A legjobban talán az érdekelne, hogy milyen az apánk. Tudni szeretném, hogy miért volt vele olyan szigorú, hogy van, és hogy miként élt eddig.

Hiszen ő benne is csörgedezik a varázslat, így már egészen biztos, hogy nem nagyon tudta apa véka alá rejteni, hogy mágus. Persze, ahogy látom, Alana is olyan, mint én. Makacs, engedetlen, igaz, hogy kicsit szégyellős és bátortalan, de ha kell nagyon is oda tudja tenni magát.

-        Nee-san… - Hátra fordulok a mosogatótól, és meglátom őt, köpeny nélkül az ajtófélfán csüngni.

-        Nyugodtan aludj csak, nem megyek el.

-        Tudom, csak… te, miért nem örültél úgy, vagy lepődtél meg azon, hogy látsz engem? – Fintorba fordul az arcom, a jobb karomat kezdem dörzsölni zavaromban.

-        Nos… ez a bonyolult és hosszú.

-        Szeretem a hosszú történeteket – mondja, és leül az egyik bárszékre. Szomorúan ránézek, mélyet sóhajtok, leengedem a vizet a mosogatóból, és leülök vele szemben. Az ujjaimmal játszok egy keveset, ő pedig türelmesen várja, hogy belefogjak a sztoriba.

-        Nem emlékeztem rád, Alana. Az a helyzet, hogy én csak néhány hete tudok rólad. Az emlékezetemet törölték, és ötéves korom előttről nem is emlékszem semmire sem. Apánknak is mást hittem.

-        Brandon? – ejti ki a nevét kedvesen és szelíden, amitől végig fut a hideg a hátamon. Valaha én is így ejtettem ki a nevét, szinte már rajongtam értem, ám mióta tudom, hogy mire készül, azóta szinte undorodom kimondani a nevét.

-        Áruló, nem a bátyánk. Embereket ölet meg azért, hogy megbosszuljon valakit, és egy régi barátomat is fenyegeti.

Kijelentésem nem lepi meg túlzottan, mintha mindig is tudta volna, hogy Brandon nem egy jótét lélek. Kihúzza magát, összekulcsolt ujjait bámulja, majd lazán megigazítja a szürke mellényét, hosszú ujjú pólóját.

-        Nem lep meg… mindig is csak rád figyelt, s valamiért engem mindig csak fél füllel hallgatott. Gondolom, ő törölte a memóriád. -  Beszédre nyílik a szám, de inkább nem mondok semmit, csak bólintok. – Ellenségem volt mindig is. Sosem hagyta, hogy játsszak veled, vagy akárcsak egy szobában aludjak veled.

-        De ő már nincs – teszem a kezemet a kezére. – A nővéred vagyok, és most itt vagyok. Még akkor is, ha kicsiként nem is voltam ott neked. – Próbálok együtt érezni vele, ám hirtelen belém csap a fájdalom, hogy Narutóval is ugyanezt tettem. Magára hagytam, pedig szüksége volt rám. A húgomat is magára hagytam.

-        Semmi baj – megszorítja a kezemet. – Inkább, szeretném, ha választ adnál a kérdéseimre, amik foglalkoztatnak.

-        Jó, halljam őket?

-        Apa megváltozott az évek alatt, míg Rejtett Holdban éltünk. Az évek alatt hirtelen váltott a vidámból komorrá, és nem értettem, hogy miért. Amikor elhozott magával abba a picike kis faluba, úgy éreztem, hogy el akar rejteni, de nem tudom, hogy miért.

-        A tanács elől akarhatott elrejteni. Bár, azt nem tudom, hogy miért. Apa egy nagyon furcsa személy, akit még én sem tudok néha kiismerni. Meg aztán, nem is nagyon emlékszem rá behatóbban.

Aztán csak jönnek és jönnek a kérdések, a mágiáról, a családunkról, és hogy miként teltek az évek. Élvezettel hallgatja minden szavamat, és egyre csillogóbb tekintettel néz szembe a kalanddal, ami rá vár. Anyánknak írnom kell, hogy még egy szobát készítsen elő, de ezúttal a húgomnak.

S furcsa módon, amikor Narutót említem neki, hirtelen vörössé válik, szíve hevesebben kezd dobogni, és gondolatai is összevissza kezdenek kavarogni. Nem lep meg, hogy Alana beleszeretett, hiszen ki ne tenné.

Azonban egyszerre boldogít és szomorít a tudat, hogy a húgom és én ugyanabba a férfiba szerettünk bele. Ebből lehet, hogy később nem fogunk jól kijönni, de remélem, hogy sosem kell előtte felfednem, hogy akár az életemet adnám Narutóért.

-        De mit keres nálad? – teszi fel a kérdést, miközben a fürdőben áztatjuk magunkat. Kényelmesen hátradőlök, és csak élvezem a víz forróságát a bőrömön.

-        Az apja bezáratatta a Vérvárba. Elítélte a saját fiát, én viszont láttam benne valamit, és úgy döntöttem megmentem attól, ami rá várt volna. – Szerencsém, hogy Alana nem kérdezősködik a börtön felől, inkább csak nyugtázza, hogy ennyire nagylelkű vagyok, és hogy megmentettem Narutót.

Persze, az sem hagy figyelmen kívül, hogy folyamatosan nézegeti magát a tükörben, mintha attól félne, hogy nem azt fogja látni a tükörben, amit szeretne. Ezt akkor veszem észre a legjobban, amikor kimászunk a japán fürdőmedencéből, hogy lemossuk magunkról a fürdősó maradványait.

A tükör előtt állva figyel engem, és összeveti a saját testét az enyémmel. Melleit méregeti, hogy talán az övé kisebb vagy nagyobb- e az enyémnél, a fenekét, vádliját, a haja hosszát. Egyszóval mindent összevet velem, mintha csak valamit utánozandó példa lennék.

-        Ne gyötörd magad – mondom neki, mire felém kapja a fejét. Aggódó arca mindent elárul. Mosolyogva odasétálok mellé, a vállánál fogva a tükör felé fordítom, majd mögé állok. – A nővéred vagyok, nem az ikertestvéred. Olyan vagy, amilyen.

-        Lehet, de nagyon hasonlítunk.

-        Az már igaz, kivéve, hogy a szemed zöld, nekem pedig kék. Jobban mondva – magammal szembe fordítom – te vagy az egyedüli Kozumaki, aki zöld szemmel született.

-        Hogy?! – sikítja szinte a fülembe. – Az egyedüli?!

-        Igen. A klánunkban a kék szem dominál inkább, mintsem a zöld, de pont ettől vagy egyedi.

-        Vágd le a hajam! – tör ki belőle hirtelen, amit nem tudok mire vélni. – Nem szeretném, ha gondod lenne abból, hogy ennyire hasonlítunk, meg aztán… elég töredezett is.

-        De ez még nem…

-        Kérlek! – hangja egy pillanatra visszarepít a múltba, amikor én is ezt kértem anyámtól. Változtatni akartam, elfelejteni, hogy mégis mi volt a múltban. El akartam felejteni, hogy az a bizonyos szeretett személy valaha is boldogan csavarta az ujjai köré. Vállig vágatattam anyámmal.

-        Rendben - adom be nagy nehezen a derekamat. -  Vállig? – Rábólint, én pedig egy szélörvény készítve a tenyerembe, egyetlen mozdulattal elvágom a tincseket. A vádliig érő hosszú hajkorona pedig a padlón terül el.

Kinyitja az eddig csukva tartott szemét, majd megfordul, hogy szemügyre vegye új frizuráját. A biztonság kedvéért, hogy azért mégse legyen számára annyira furcsa, csak a lapockája alatt vágtam le a haját. Elmosolyodik, fáradtan és boldogan, s köszönetet mond nekem.

Az este további részében már csak beszélünk és beszélünk, ameddig el nem fáradunk, és el nem nyom minket az álom a futonomon. Álmaimban Naruto mosolygós arca ragyog fel, s a szívem pedig egyre jobban kezd sajogni utána.