Börtönsztori - 29. fejezet: A portálkapu jövevényei

Egy halom kupac papír az egész irodám. S ezzel mindent el is mondtam a három napja uralkodó helyzetről, amióta helyettesi állásba helyeztek át. Egy segéd most is folyamatosan hordja az elintézendő papírmunkát az irodámba, amit a Főmágus nem képes rendesen ellátni, vagy tradicionálisan mindig a helyettes végzi ezeket a feladatköröket.

Ilyen például az oktatás, az egészségügy a rendezvények és a külpolitikai ügyek, amiket ő már nem képes ellátni a rengeteg más ügy mellett. Igen ám, de én már az asztalba verem a fejemet, annyi minden halmozódott fel nálam. Főként, mert Narutónak ma van a tizenhatodik születésnapja, amit mindenképpen meg akarok ünnepelni vele.

A torta és az ajándékok persze már be vannak készítve az ünneplésre, csak hát… mint látni lehet, annyi időm sincsen, hogy levegőt vegyek, nemhogy hazaérjek időben Naruto szülinapjára. Az asztalom két oldalán legalább kettő-kettő van, előttem vagy hat… Istenem segíts!

Azt már kitapasztaltam így három napja, hogy mennyi időmbe telik, hogy elolvassam, elbíráljam és, ha kell, aláírjam, vagy rápecsételjem az „elutasítva” feliratot. Ez körülbelül öt perc, azonban mivel egy ilyen stóc legalább száz vagy ötven papírból áll, aminek javarésze komplex és/vagy tűzött, legalább három-négy óra, mire végzek egyel. S úgy számolom, hogy holnapra is marad vagy három-négy kupac.

-        Helyettes hölgyem! – kopognak be hozzám, mire felriadok az aktuális oktatási jogból. Úgy látszik, hogy Izamu sensei egy reformot vezetne be, nehogy a tanév első fenyítéséhez hasonló alakuljon ki a diákok körében, igaz, előbb ezt engedélyeztetni kell a felsőbb hatalmi rendszernél.

-        Szabad! – kiáltom ki, és egyben nyitom is ki a kétszárnyú ajtót.

Egy hadnagy lép be, aki a Hobembach Alphones nevet viseli, s akinek rőt haja most is elüt ezüst-arany színű kar- és lábvértjétől, valamint fekete egyenruhájától. Mélyen ülő, barna szemei tiszteletteljesen néznek rám, talán egy kicsit túlságosan is.

Elnézem őt, amint meghajol előttem, majd kihúzza magát, hogy izmai mindenhol kidomborodjanak a kis páncélzat ellenére. Én is méltóságosan felállok, leporolom egy kicsit térdig érő sötétkék szoknyámat, fehér blúzomat, amire rátűztem a helyettesi jelvényemet.

-        Elnézést kérek a hirtelen zavarásért, de egy fontos levelet hoztam Önnek! – mondja, majd átnyújt nekem egy elefántcsontszínű borítékot, amit a felsőbb hatóságnak címeztek. Gyönyörű gyöngybetűkkel írták rá igényes kezek.

-        Köszönöm, Hobembach hadnagy. Amint lehet, válaszolok rá. – Azzal el is bocsátanám és térnék vissza a munkámhoz, amikor megszólal, kicsit megszeppenve.

-        A futár itt vár a Fehér Palota előtt, a címzett azonnali választ vár.

-        Vagy úgy – mondom komor hangon, s magamban szidom az illetőt, aki küldte ezt a levelet.

Leülök a helyemre – közben Hobembach hadnagynak is intek, hogy üljön le -, és jobban megvizsgálom a levelet. A levegő szinte belém szorul, amikor meglátom, hogy ki küldte a levelet. Namikaze Minato, Konahagakure Negyedik Hokagéjától. Összepréselem az ajkamat, még mielőtt a káromkodás elhagyhatná a számat, és felbontom a levelet.

„Tisztelet Főmágus Helyettes!

Levelemet azért címzem Önhöz, hogy gratuláljak Helyettesi címének megszerzéséért. Mindazonáltal levelem sorai egy aprócska, de igen jelentős kijelentést és beleegyezést tartalmaz.

Néhány hónapja a Főmágus egy szövetségi szerződést ajánlott nekem, amire akkor gondolkodási határidőt kértem. Ezúton is szeretném jelezni Ön, valamint Mebuki Kendo Főmágus felé, hogy örömest elfogadom az ajánlatot, miképpen előnyös feltételeket biztosít mind a két ország, város számára.

Ezt a legegyszerűbben egy személyes, szemtől szembeni tárgyalással érhetnék el, amiben egyszerre lerendezhetnék az összes politikai, gazdasági valamint hadügyi nézeteinket.

Persze, Önben felmerülhet a kérdés, hogy miért Önnek címzem eme levelet. Nos, mivel nem tudom, hogy kicsoda Ön, de tudom, hogy esélyes az, hogy Önnel fogok tárgyalni, legalább levélben ismerjem meg az Ön hozzáállását a témához.

Válaszát reménykedve és kíváncsian várom.

Konohagakure Negyedik Hokagéja

Namikaze Minato

Elgondolkodtató, valamint eléggé frusztráló hír, hogy a Főmágus ilyen ajánlatot tett Minatónak. Azonban nem tartom rossz ötletnek. Igaz, hogy Konoha és Rejtett Hold között egy tenger áll, majd egy hétnyi utazással, remek a kereskedelme, bővelkedik ásványi kincsekben, kultúrában és hagyományokban sem utolsó, valamint remek hadereje van.

S valljuk be őszintén, nem lenne rossz, ha még egy esélyes szövetséges besöpörnénk a Homok falu után. Másrészt ez a két ország – Konoha és Homok falu – szövetésben állnak egymással, így nem is rossz ötlet. A triumvirátus, három erős ország között, akiket igaz, hogy sok ország választ el egymástól, de együttesen igen erősek.

Helyeslően bólogatok, majd tollat és papírt ragadok, hogy azonnal válaszoljak Minato levelére. Szinte felkacagok, amikor papírra vetem a sorokat, amiket Minato elhűlt képpel fog elolvasni.

„Tisztelet Negyedik Hokage!

Ezúton is köszönöm levelét, ami megvallom, hogy igen váratlanul ért, ilyen nagy munka kavalkádban, amit kinevezésem napján rám zúdítottak. Köszönöm, hogy gratulál nekem, hogy Helyettesi posztba helyeztek, ám az nem igaz, hogy nem ismer engem.
Nagyon is ismeri éles nyelvemet, ugyanakkor kedves és megértő jellememet, hiszen már találkoztunk. Gondolom, már tudja, hogy ki vagyok, és mosolyog magában, hogy milyen furcsa a sors fintora. 

Ami a személyes találkát illeti, nekem bármikor jó, amikor Ön és kísérte – esetleg családja – képes elszakadni a munkától, valamint a hétköznapi élettől, küldetésekből. Kérem, előre jelezze, hogy mikor várható érkezésük, hogy megfelelő fogadtatásban részesítsem.

Várom mihamarabbi válaszát.

A Főmágus Helyettes

Szánt szándékkal nem írom alá, hagy törjön borsot az orra alá a dolog. Elegáns borítékba csomagolom a levelet, megcímzem, majd átnyújtom Alphones hadnagynak, hogy elvigye a futárnak, aki a Fehér Palota előtt áll valószínűleg.

Alphones hadnagy tiszteletteljesen távozik, majd ismételten belevetem magamat a munkámba. Szorgosan nézem át a papírokat, pecsételek vagy írok, olvasok, és elemzek, de közben az eszem a levélen jár, amit nemrég küldtem el.

Minato elfogadja annak az országnak az ajánlatát, akivel összetűzésbe került nemrég. Elmosolyodom a dolgon, hiszen a sors kezes iróniája egész érdekes. Azonban Naruto miatt aggódom egy kicsikét.

Minato mindenképpen november elejére vagy október végére ígéri be a jövetelét. Még mindig friss az emlék Narutóban, ahogy bennem is. A sebek még félig nyíltak, és nagyon furcsa lesz az, hogy tárgyalnom kell majd azzal az emberrel, aki nyomorba akarta taszítani azt a férfit, akiért dobog a szívem.

Mélyet sóhajtok, kicsit hátradőlök a bőrszékemben. A mára tervezett munkám felével már készen vagyok, azonban az óra már délután hármat mutat, ami egyet jelent azzal, hogy nem leszek kész a másik felével csakis akkor, ha tovább bent maradok.

Kelletlenül, de írok egy röpke üzenetet anyámnak, miszerint rejtsék el a meglepetést egy kicsit, amíg haza nem érek, maximum vacsora után ünneplünk, nem akkor, amikor hazaér az ünnepeltünk. A levelet felgörgetem, és egy henger alakú palackba teszem, aminek két végén egy-egy fém kupak van.

Ez egy speciális belső levelezési rendszer, amivel könnyebben lehet üzenni. Varázslattal működik persze, de valahogy megbízhatóbb, mintha futárt küldenék, ugyanis ez a henger, amibe beleteszem a levelet, nem engedi illetékteleneknek, hogy felbontsák.

Egy csőbe helyezem bele a lezárt hengert, majd egy egyszerű szabvány varázslatot elmormolva kirepítem a rendszerbe. A hengerem most kirepül a levelezési térbe, ahol a varázslatom majd bizton eljuttatja az otthon felállított „postarekeszbe”.

Fáradtan, de tettre készen huppanok vissza a helyemre, mire a fenekem máris jelzi, hogy elég legyen már, mert már kényelmetlen egyáltalán itt ülni. De én mégis hozzáfogok a munkámhoz, s megint elkezdem a monoton munkát.

Közben folyamatosan jön Hobembach az újabb és újabb levelekkel, amiket hol futártól, vagy a Főmágustól vagy ki az Istentől hoz. Egy idő után már a hányinger kerget, ha csak meglátok egy levelet, de azzal nyugtatom magamat, hogy nemsokára vége van a dolognak.

Kendo ugyanis elmagyarázta, hogy a Helyettesnek mindig akkor a legrosszabb, ameddig nincsen segédje valamint, amikor behelyezik a posztba. Akkor záporoznak rá a munkák, és ki se látszik belőlük legalább egy hétig.

Hát, mondanom se kell, hogy mikor ezt bejelentette, akkor szívem szerint átkoztam volna a jó eget, amiért így megy ez az egész. De nincs mit tenni, le kell nyelnem a békát, meg persze el kell végeznem ezt a rengeteg munkát, amit a nyakamba sózott a Főmágus.

Transzomból, amit a munka váltott ki a hat órás harangozás ébreszt fel, ami a Fehér Palota belső kertjében áll. Csak egy papír maradt mára, s azt is aláírva boldogan veszem tudomásul, hogy végeztem mára.

-        Máris megy? – szólal meg mögöttem Hobembach, mikor a kabátomat veszem fel a gardróbban tartottam a mai nap folyamán (idővel kiderült, hogy egyes könyves szekrények mögött szobák, illetve átjárók vannak).

-        Igen, így is elcsúsztam azzal, amit munka után terveztem.

-        Oh, értem – mondja kevés lelkesedéssel. Ugyanakkor látom rajta, hogy örül is meg nem is neki, hogy van programom. Örül, mert vannak, akik törődnek velem, viszont ő is tervezett valamit, talán egy vacsorát, randevút.

-        További szép estét, Hobembach hadnagy! – kiáltom vissza neki, mikor elsietek mellette a csizmámban és harisnyával borított lábbal.

-        Várjon! – kiált utánam, mire én megpördülök feléje, hogy a hajam loknijai az arcomat verdesi. – A Főmágus arra kéri, hogy nézze meg a portál kaput.

A tenyereimmel csapok egy nagyot a combomon, majd ismét intek Hobembachnak, aki tiszteletteljesen meghajol előttem. A padló persze már kevésbé örül annak, hogy erőteljesen trappolok rajta, végig a végeláthatatlan folyosókon.

Rengeteg lépcsőn lefelé, át rengeteg átjárón, amik elvezetnek egészen a Fehér Palota legtávolabbi pontjára, ahol alig látsz már embereket, csak rengeteg raktárt tele mindenféle eszközökkel, amik különféle irodáknak, vagy mit tudom én, miknek kellenek majd idővel.

A legtöbb helyen egy kis kártya jelzi, hogy kinek vannak ott a holmijai, vagy éppen mihez kellenek. Ügyvédi iroda, belügy iroda, beszámoló raktár, irattá és a többi, és a többi. A citrom sárga falak ellenére elégé sivár, ugyanakkor csendes egy környezet. Már értem, hogy annak idején, miért választották ezt a helyet a portál kapu elhelyezésére.

Egyrészt, hogy ha felrobban, akkor minél kevesebb olyan eszköz legyen a közelében, amit nem lehet pótolni. Például a beszámolók benn vannak egy-egy kristálytárolóban is, a Fehér Palota kristály könyvtárában.

Azonban ezt a békés idillt, amit a csend áraszt magából, és engem is megnyugtat egy kicsikét az egész napos munka után, egy hatalmas robbanás zavarja meg, s pillanatok alatt már látom is felszállni a mennyezeten a koromfekete füstöt.

Azonnal futásnak eredek, s a következő sarkon befordulva meg is látom a portál kapus szobába vezető ajtót, amint a keret és az ajtó között füst gomolyog kifelé. A sálamat a szám és az orrom elé tartva, feltépem az ajtót, mire a füst az arcomba vágódik.

A kezemmel folyamatosan legyezem a koromfeketeséget, valamint lassan araszolok befelé, ahol hamar megpillantom a két karbantartót. Mind a ketten hétköznapi viseletben vannak, mintha nem is „szerelnék” nap-nap után a kaput.

Igaz, ez a szerelés nem áll másból, mint figyelni a kristályokat, amik a két méter magas boltív belseje felé mutatnak, és ha egy is rosszul működik, akkor kicserélni. Valamint folyamatosan küldeni azokat a hivatalos csomagokat, amiknek a szállítása igen veszélyes lenne a közutakon.

Ám, ahogy a látszat mutatja, hatszáz év után úgy döntött, hogy most beadja a kulcsot, és nem hajlandó semmit sem csinálni. A két munkás eszeveszetten rohangál, és folyamatosan húzogatják le a főkapcsoló karokat, amik ellátják a kaput energiával.

-        Mi történt itt? – kérdezem az egyik munkástól, aki végre megpillant, és azonnal előttem terem. Mélyen meghajol előttem, de közben szorosan markolja kendőt, amit a szájához tart.

-        Helyettes hölgyem, mi sem tudjuk.

-        Az ablakokat – mondom, és egyetlen mozdulattal kinyitom az összes ablakot, ami a helyiségben van.

A füst szinte hatalmas felhőként száll ki a szabadba, miközben segítek a munkásoknak lekapcsolni a fő egységeket, amikből vagy harminc van. A füst lassan elszáll, és a kapu is abbahagyja a folyamatos szikrázást, amit a széttört kristályok árasztottak szét a keményfa padlón.

A levegőt kénes illat tölti be, valamint megperzselt acél illata, a padlón helyenként ezüstszínű törmelék, por és kristály darabok vannak, amik a szivárvány minden színében pompáznak. Lassan körbe tudok nézni, ahogy kitisztul minden, és nem burkolózik a por felhőjébe a szoba.

Jobban mondva terem. A gépezet sokkal nagyobb, mint azt valaha is képzeltem volna. A terem legalább egy fél kosárpályát, talán egy egészet is kitesz. Ugyanis a kaput szinte körbe ölelik a különféle szerkezetek, gépek, amik a szoba négy-öt méteres magasságáig felérnek.

Több helyen látok csapó ajtókat is, amiken egy ninja könnyedén beugorhat. Lehet, hogy még a gép belsejében is egy kész útvesztő van, hogy a gépek belső szerkezetét is meglehessen javítani. Ám a legtöbbjének már rozsdás a fogantyúja.

Látszik, hogy már nagyon régen használta valaki is ezeket a bejáratokat, mióta az öreg Membra meghalt hatszáz éve. Ha jól tudom az öreg már a négyszázat töltötte, amikor utolérte a halál. Azóta senki nem látogatta azokat a járatokat, amik talán a gépben vannak, csak a gépdobozok gombjait nyomogatták, karjait húzogatták, valamint a hatalmas vezérlő egység előtt ültek.

Most is az egyik fekete hajú munkás, akin barna póló, barna kezeslábas és fekete gumicsizma van, próbálja kisilabizálni, hogy mi a baja a gépnek, és reménykedik, hogy nem kell szerelni ténylegesen, mert akkor orbitális bajban vagyunk.

Nem azért, hogy ne lenne utasítási könyv hozzá, csak egy a probléma vele: senki nem érti a nyelvezetét. Még én is, aki annyi nyelven megtanult, sem tudja elolvasni azt az írást, amit Membra hagyott ránk, utódaira.

Az öreg Membra mindig is féltve őrizte a portál titkát, aminek az a nagy különlegessége, hogy képes úgy megnyílni máshol, hogy elég, ha egy szilárd teste van. Másrészt képes embert is szállítani. Nagyanyám szerint Membra sokszor viccelődött azzal, hogy egy nap majd azért fog tönkre menni a gépe, mert a megengedettnél nagyobb számú ember csoportot fog a kapu áttranszportálni.

Ugyani előfordult néha napján, hogy olyan embereket is áthozott a gép, akik nem a mi dimenziónkban, világunkban éltek, élnek, de nagyon hasonlatosak a körülmények. Ilyenkor persze csapatokat küldtek annak érdekében, hogy a szegény szerencsétlent visszajuttassák a világába, de akadt olyan is, hogy az illető nálunk kívánt maradni, mivel sokkal jobb körülményekhez jutott, mint a saját világában.

Ők maradhattak egyedül, a világában pedig úgy hitték, hogy vagy eltűnt, vagy meghalt, vagy esetleg szándékosan megszökött, és keresik életre-halálra. Ezek az emberek sosem tudták meg, hogy a szeretett családtag, rokon, szerelem, vagy épp a barátjuk él és virul egy szebb, talán jobb világban.

Ám voltak olyanok is, akiket okvetlenül vissza kellett jutatni abba a világba, ahol addig is éltek. Ugyanis a legtöbb dimenzióban élnek olyan emberek, akik itt is. Vegyük például engem. Én ebben a világban élek, azonban lehet, hogy egy másikban is van egy hozzám hasonlatos személy, ugyanezzel a névvel és kinézettel, de talán más a viselkedése vagy a hozzáállása a világhoz.

Ha ő átkerülne ide, akkor elég nagy kaotikát okozna itt, mivel eléggé szokatlan látványt nyújtana, ha ugyanaz a személy más viselkedéssel, talán életkorral stb. mászkálna mellettem. Őket a legnehezebb elkapni, mert ők általában véletlenül keverednek ide, így sokkal nehezebb bemérni őket.

Azonban az, hogy elromlott a kapu csak is azt jelezheti, hogy nagyobb számú ember csoport transzponálódott a mi világunkban. Ez pedig azt jelenti, hogy hamar csapatokat kell küldenünk a meg találásukra. Viszont ez azt jelenti, hogy el kell zárnunk őket addig, amíg a kapura ki nem találunk valamilyen javítási módszert. Hacsak meg nem fejtjük a könyveket, amiket Membra hagyott ránk.

Ez viszont annyit tesz, hogy szerencsétlen egyedek itt ragadnak a világunkban addig, amíg meg nem fejtjük a könyveket, ami szinte egyenlő a nullával. Hihetetlen, hogy ezt kell, mondjam, de még én sem, sőt talán még a Főmágus sem tudna semmilyen megoldást találni erre az eshetőségre.

Mindenesetre azon mód küldök egy belső levelet a Főmágusnak az ajtó mellett található légcsőpostával. Értesítem benne, hogy a kapu megrongálódott, a javítása pedig kétséges. Visszafordulok a karbantartókhoz, akik igyekeznek megpróbálni mindeneshetőséget, ám mindig az lesz a vége, hogy a gép szikrákat kezd szórni, valamint füstölögni.

-        Sajna, itt nincs mit tenni – mondja az egyik karbantartók, akinek haja koromfeketén csillog a fényben, barna szeme elkeseredetten merednek a gépre. – Itt már a mi tudásunk nem elég. Egek.

-        Ne keseredjen el – vigasztalom amennyire lehetséges. – Hiszen nem a maguk hibája, hogy tönkrement. Lehetséges, hogy akkor is beadta volna az unalmast, ha van egy professzionális szerelő, aki folyamatosan bemegy a gép belsejébe.

-        Az a helyzet Helyettes hölgyem – szólal meg a másik, akinek vörös haja van, mélykék szemei, amik haragosan és bosszankodva figyelik a gépezetet, ami még most is helyenként serceg. -, hogy nem azzal volt baj, hogy bemenjünk, vagy, hogy nem értünk hozzá annyira. Hanem azzal, hogy van odabent valami. Membrának voltak liblingjei, és az egyik állítólag ott van bent. A családja szerint egy szerelő társa, aki az óta van bent, mióta Membra meghalt. A családtagok nem engedték, hogy bemenjünk.

Úgy, egy szerelő társ? De akkor felvetül a kérdés, hogy miért nem segédkezett a javításokkor. Talán az eszköz hiány miatt, vagy talán más? Csupa-csupa kérdés már megint. Vagy inkább, mint mindig.

Felpillantok az egyik csapó ajtóra, aminek rozsdás fogantyúja kiáll a sima acéllapból. Az ajtó négyszögletű, valamint elég nagy, hogy egy ember kényelmesen beférhessen. Azonban az ajtó szélein látszik, hogy nem manapság volt kinyitva. Nagy a valószínűsége annak, hogy beragadt, vagy nem lehet kinyitni.

A többit is megnézem, s mindegyiknél hasonlókat tapasztalok. Rozsdás, beragadt, néhol törött fogantyú, vagy félig eltorlaszolt. Mélyet sóhajtok; itt nincs megoldás. Azok a szerencsétlenek pedig akkora bajban vannak, hogy a világban még nem volt olyan.

-        Maradjanak itt, takarítsanak össze. S addig ne nyúljanak a géphez, ameddig a Főmágus nem határoz.

-        Értettük – mondják, miközben haptákba vágják magukat, majd kisietek az ajtón.

-        Itt valami nem stimmel – szólal meg Kurumi, akinek hirtelen jelenléte arcon vág. Azóta nem beszéltem vele egy szót sem, hogy a katonák rajtunk ütöttek Tündelakban. – Hatszáz év alatt nem volt semmi komoly probléma vele. Most mégis bedöglött. Kicsit sem gyanús ez neked?

-        De! Valami van a háttérben, csak azt nem tudom, hogy mi az. Nem lehetett emberi hiba, hiszen a karbantartók hetente cserélődnek. A szerkezet pedig megtanulhatatlan mechanikával rendelkezik, amit Membra fejlesztett ki. Ugyanakkor nagyon furcsa, hogy egyik pillanatról a másikra rongálódott meg.

-        Azonban azt ne felejtsd el, hogy mit mondott Membra mit mondott a halála előtt. Van egy szerelőnk, de jól elrejtette. Vagy, hogy is mondjam, megjövendölte.

-        Hagyjál a jövendölésekkel! – felelem ingerülten, s menten eszembe jut a sajátunk. – Egy életre elegem lett belőlük.

-        Ne feledd, te vállaltad a szenvedést nem én.

Egy ideig hallgatok. Való igaz, hogy én vállaltam, de azt nem mondtam egy szóval sem, hogy folyamatosan szajkózni akarom. Olyan jó volt egy ideig elfeledni, hogy Brandon fenyeget minket, hogy Narutónak sorsa van, amiben kicsi az esélye, hogy én is benne vagyok. De sajna, mindig vissza kell térni oda, ami a gyökere a dolognak.

Ám ez a Membra féle jövendölés kicsit másabb, mint az, amibe Naruto meg én csöppentünk. Membra azt mondta még a halálos ágyán, hogy lesz utána egy szerelő, de nem a családjában, hanem a kapu kiválasztja a maga javítóját.

A vénember mindig azt mondta, hogy a gépének lelke van, hogy saját akarattal rendelkezik, ezért nyit meg folyton kapukat hozzánk, ezért olyan, amilyen. Kezdetben badarságnak tartottam én is, ám valahogy van egy olyan érzésem, hogy van benne valami.

Sosem állította be senki sem a kaput másra, mint amit mi beprogramoztunk, ő mégis képes volt olyan adatokat magába táplálni, amiket mi az égvilágon nem láttunk. Olyan helyeket mutatott, amiket eddig még nem láttam.

Lehet, hogy most jött el az ideje annak, hogy a szerelő színre lépjen, akár egy Shakespear drámában a főhős. Már csak az a gond, hogy merre találjuk meg azt a személyt, aki erre a szerepre alkalmas Membra szerint. Hajaj! Már megint csak a baj. Mindig csak ez a nyomoronc baj.

Sosincs egy nyugodt perce az embernek, amikor nem az életével kell foglalkoznia, vagy azokkal a dolgokkal, amik talán az életét veszélyeztetik. De jelen esetben csak azt tudom tenni, hogy kiadatom a parancsot, hogy kezdjék el keresni a szerelőt, akin Membra jele van.

A jövendölés szerint ugyanis az a szerelő, akin megjelenik Membra sokat mondó szimbóluma. A szimbólum két fekvő rombuszból áll, amiknek a két vége összeérintkezik, valamint a csúcsokból kiinduló átlók találkozásánál egy vörös pont található.

Minden bizonnyal a csuklón helyezkedik el, hogy nehezebben lehessen megtalálni, vagy talán felkaron, bokán, vagy a combbon. De én mindenképpen a csuklón keresném. Végül is a szerelő a kezével dolgozok elsőként, így logikailag a csuklón a helye.

Cipőm hangosan kopog a kihalt folyosókon; ilyenkor már alig vannak az irodákban, mégis zavar a tudat, hogy ilyen hangosan vonulok végig a Fehér Palotában. Mióta kineveztek az óta egymást érik a kellemetlenségek. Egyszerűen nem értem, hogy miért lett hirtelen ilyen szükséges meghajolni előttem, amikor még mindig ugyanaz a személy vagyok, aki voltam.

Ilyen például Owen, az én régi akadémiai osztálytársam, aki Narutóval jár egy osztályba az egyetem. Amint belépett az irodámba és meglátott, csak nem orra bukott, annyira meghajolt előttem.

Egy ideig csodálkoztam rajta, de utána, mikor megláttam, barna, rövidre nyírt haját, 

zöldes-szürke szemét, ami még a mélyen ülés ellenére is karikás volt, rögvest megértettem, hogy nem volt neki egyszerű élete, míg én a világot jártam.

Ezüstszínű láb- és karvértje, valamint fekete egyenruhája elárulta nekem, hogy hadnagyi pozícióba jutott, és nagyon is büszke rá, ám valahogy a büszkesége mögött éreztem a szándékot is. A pontos okot én sem tudom, de egészen biztos, hogy számára jelentős.

Őt követték a régi társaim, akikkel az akadémián ismerkedtem össze. Memoru Kaneki, Sesomu Mitsuki és Adarlan Mason, akik mind velem jártak egy osztályba, kiálltak mellettem, s azt is elfogadták, amikor kiváltam az ötösből, és a saját utamat kezdtem el járni.

Most mind a négyen meghajoltak előttem, annak ellenére, hogy nem akartam. Erre csak azt felelték, hogy nem érdekli őket, ez a kötelességük, még akkor is, ha én a legjobb barátjuk vagyok.

Kicsit nehezemre esik ezt elfogadni, hiszen, én nem változtam, egy kicsit sem. Mint annak idején a pecsétemnél. Nem én változtam, hanem a körülmények. Nem én lettem más, vagy a testem, hanem az, akinek emlegetnek. Az embereket, mindig az alapján határozzák meg, hogy milyen rangban vannak, hogy kicsoda, hogy hogyan áll az emberekhez, alattvalóikhoz.

Az utcákon az emberek mégis kellemesen mosolyognak rám, ha elhaladok mellettük, némelyik férfi bókol, talán túlságosan is átlátszóan. ijesztő, hogy ez embereket mennyire megváltoztatják a hatalmi harcok.

-        Hahó, Föld hívja, Freyát! – ébreszt fel Kurumi kába gondolkodásomból. – Minden rendben van? – kérdezi aggódó hangom tőlem.

-        I-igen, csak… aggódom. Valahogy nem tetszik nekem, hogy most a zűrzavarok kellős közepében jelennek meg ezek a gondok. De talán így kell ennek lennie.

-        Talán. – Ez az utolsó mondat, amit hallok Kurumitól, talán egy jó időre menőleg.

Sosem volt egy szószátyár démon, kivéve akkor, ha kérdeztem. Most mégis túlságosan visszahúzódó. Megfordult már az is a fejemben, hogy a döntésem piszkálja nagyon a csőrét. Végül is Kurama egy fajtársa, akivel talán még elérheti, hogy fenn maradjon a farkas démonok faja.

Ám a döntésem keresztezi az ő terveit. Naruto nem szerelmes belém, sőt egy ideig senkibe sem lesz az. Hinata sebe még mindig ég, ahogy minden más sebe is. Látszik, hogy még nem sikerült úgy feldolgoznia a történeteket, hogy felszabadultan tudjon élni itt, annak ellenére, hogy mindent megteszek, hogy jobb legyen számára.

De ez nem csak rajtam múlik. Másokon is. Ám most inkább a szülinapja a fontos, amire, ha nagyon sietek, még pont elcsípem. Felveszem hát a nyúlcipőt, hogy minél előbb hazaérjek.

Végig futok a város utcáin, ahol sorra kapcsolódnak fel a lámpák, az emberek többsége bevonul a házába, hogy annak melegében tölthesse a békés estéjét. Ám, ahogy a város kivilágított óra tornyára pillantok csalódottan látom, hogy kevesebb időm van, mint hittem.

Viszont tudok egy rövidítő utat a házunk mögötti erdőszélen, ahol gyorsabban elérhetem a célomat. Így felugrom a legközelebbi tetőre, és onnan elrugaszkodva átmászom a városon, egészen az erdőszélig. Ott átpattanva az egyik fára, elkezdek szélsebesen futni.

Úgy futok, mintha az életem múlna rajta. Tüdőmet szaggatja a hideg levegő, orrom kipirosodik, ahogy szaporán veszem a levegőt. Lábaim sikítoznak, ahogy a sokórányi ülés után most bemelegítés nélkül rohanok hazafelé.

De mégis jól esik. Már muszáj volt egy kicsit kinyújtóznom a rengeteg ülés után. Mégis valami nem hagy nyugodni. Az állatias ösztöneim azt súgják felém, hogy nézzek hátra, akárcsak egy pillanatra is.

Ezt az egyik kanyarban meg is teszem. Futólag a vállam mögé lesek, a lélegzetem pedig azonnal elakad. Heten követnek egyenesen hazáig. Négy idősebb felnőtt, köztük kettő nő, valamint három gyerek, köztük egy kisebb kislány.

Chakrájuk alapján három felnőtt – a két férfi és az egyik nő – magasan képzett, hatalmas energiájú jounin, vagy ANBU. Ők alkotják a haderő jelentős részét, ám a másik felnőtt nő sincs hiányában a chakrának.

A gyerekek még csak egy genin szintjét ütik meg, de még így is elég képzettek a nyomkövetéshez. Fogamat csikorgatva gyorsítok a tempón, amit a testem erősen ellenez. Fizikailag ugyan nem fáradtam el annyira a mai nap folyamán, de szellemileg igen csak nyúzott vagyok már.

Az agyam nem tudja olyan gyorsan küldeni a parancsokat a testemnek, hogy az képes legyen a felém száguldó kunai-k összességét kikerülni. Sok felsebzi a karomat, lábamat, annak ellenére, hogy minden manőver módszeremet kipróbálom.

-        Naruto! – érintem meg az elméjét, aminek élénk pislogása most is boldogságot gyújt a szívemben.

-        Freya? Mi a baj? Hol vagy? – kérdezi tőlem aggódó hangon, nekem pedig azonnal felsejlik pillantása, óvatos testtartása.

-        Heten követnek. Nem tudom őket lerázni – mondom, miközben folyamatosan hátra pillantgatok, hogy még mindig itt vannak-e mögöttem. Pechemre szorosan követnek, s rendíthetetlenül a nyomomban maradnak.

-        Azonnal ott vagyok – heves hangja megnyugtat, s szinte biztos vagyok benne, hogy a mannám alapján azonnal rám hangolódik.

A lábaim alig bírják már a futást, de még egy kicsit ki kell tartanom, míg Naruto meg nem érkezik. Felgyorsítom lépteimet, s ágról ágra kapaszkodva lendülök át minél kacskaringósabb mozdulatokkal. De még így is a két férfinek sikerül mellém kerülnie.

Csuklyájuk takarja az arcukat, így nem látom a tekintetüket, ami mindent elárulna róluk. Oldalra pillantgatva azt lesem, mikor ugranak nekem. Ám egyik sem teszi, helyette versenyeznek velem.

Maguk mögé akarnak gyűrni, hogy utána közre zárjanak a társaikkal. Összeszorítom a számat, és a maradék erőmet összeszedve megpróbálom őket lehagyni, több-kevesebb sikerrel.

A lábaim sikoltoznak, könyörögnek, amikor megérzem Naruto felém irányuló mannáját. Elönt a hála, hogy végre itt van, és segít, mégis egy parányi féltés azonnal felcsillan bennem.

-        Vigyázz! – hallom meg a hangját, mire azonnal alábukom a lombnak. Pont időben, még mielőtt egy hatalmas széllöket elsodorná a követőimet. A hét test egyként csapódik a földre, és én is vészesen közelítek felé. Már majdnem leérkezem, amikor egy levendula tenger sodor magával. – Meg vagy! – kiáltja diadalmasan, amikor átkarolom a nyakát, ő pedig pihe könnyen letesz a földre.

-        Köszönöm – mondom két lihegés között. Ekkor kiáltás hangzik fel; a követőim ismételten nekünk rohannak, ám ezúttal a férfi és a nő ugrik nekünk.

Naruto persze azonnal kapcsol, és a dobbant egyet a földre, amivel egy hatalmas ketrecet készít a követők köré. S csodálkozásomra még apró, robbanó gömbökkel vonja körbe őket, nehogy szökni próbáljanak. Ám azok fényében olyasmit látunk mind a ketten, ami még engem is ledöbbent.