Börtönsztori - 31. fejezet: Hazugságban

Kellemes őszi szellő simogatja az arcomat, ahogy a felpolcolt párnáimra dőlve ébredezem. Mélyeket lélegzem, még akkor is, ha a testem minden egyes levegővételnél összerándul a fájdalomtól. Kezeimet a hasamon pihentetem, lábaimat kinyújtottam, de még így is minden izmom feszül, akár egy húr. Sajna, ennek a folyamatos pecsétjavítgatásnak mindig hosszú fájdalom a vége.

-        Csak nyugodtan. – Anyám hangja figyelmeztető és óvatos, ahogy beszél nem messze a szobám ajtajától. Ki se kell nyitnom a szememet, vagy akár erősebben fülelnem, hogy tudjam, Narutóval beszél odakint, aki megjött az iskolából. Elmosolyodom, hogy ennyire kedves, valamint kíváncsi a mondandómra, amit ígértem neki, még reggel. Nehéz lesz még beszélni, mozogni, de ő érte szerintem menni fog.

Érzéseim egy kicsit sem csökkentek iránta, sőt, talán még erősödtek is, ahogy látom rajta a folyamatos harcot önmagával, a múltjával. Ahogy küzd a saját hatalmával, hogy végre mindent a felszínre hozhasson, és kedvére használhassa a képességeit, ahogy ő szeretné. Egyre jobban tölt el a szeretet és a büszkeség iránta, pedig még csak az elején vagyunk. Ez a fiú mindig tartogat nekem meglepetéseket.

-        Még nem biztos, hogy fent van, Naruto. Várd meg, míg felkel – mondja anyám még nagyobb aggódással, ami szerintem már kezd Naruto agyára menni, ahogy sokszor nekem is. Anya néha annyira tud aggódni, hogy azt is elfelejti, hogy démonokkal, szörnyekkel, gonosz mágusokkal, ninjákkal küzdünk meg a küldetések javarészében. Ilyenkor válik teljesen értelmetlenné az aggodalma.

-        Természetesen - jön a számomra is meglepő válasz. Azt hittem türelmetlenebb lesz, hogy anya hagyja már békén, és hagy jöhessen be hozzám minél hamarabb. Talán kitapasztalta azt, hogy, ha türelmesen megvárod, míg egy aggódó anyuka befejezi az áradozást, akkor hamarabb bejutsz.

Igaza is van. Anya ezek után halk léptekkel visszamegy a konyhába, ahol már a vacsorát kezdte el készíteni. Az illatokat most kivételesen nem érzem, de majd fogom. Remélem valami tészta lesz a vacsi, vagy valami zöldséges. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ajtóm zárja kattan, Naruto pedig belép a szobámba.

Óvatoskodó léptei, lassú mozgása nevetésre késztet. Bezzeg, amikor a hajón voltunk, ahol a vihar eléggé hangos volt, egyáltalán nem ébredt fel egy pillanatra sem. De visszafogom magamat, és egyenletesen lélegezve tovább hagyom, hogy letelepedjen az ágyamra – úgymond az ő felére -, és onnan figyelje, ahogy alszom. Halk vinnyogásra is figyelmes leszek. Chi-Chi úgy csimpaszkodhat Narutón, akár egy gyümölcs a fán.

-        Milyen nyugodt – suttogja elmélyülten Naruto, s puha ujjait végig simítja az arcomon. Beleborzongok a kellemes érzésbe.

-        Pedig mekkorákat ordított, míg nem voltál itthon, Naru –nii. – Már megint ez a Naru-nii. Bran is így hívta először, amikor hazajöttünk, meg előtte is.

-        Ne is említsd – feleli borzadalommal teli hangon. – Nem embernek való fájdalom lehetett, ha láncokkal kellett magát az ágyhoz szögeznie.

-        Nem is olyan rossz – lepem meg suttogó hangommal. Ugrik egyet az ágyon, ahogy lassan kinyitom a szememet, és feléje nézek. – Fájni fáj, de nem olyan vészes, már megszoktam.

-        Te kis cseles, végig fent voltál – vidám hangja megnyugtat és elringat, ahogy lassan mellém fekszik, és felveszi a testtartásomat.

Égkék szemei pajkosan csillognak felém, szám pedig önkéntelenül is felfelé kezd görbülni, amikor egy puszit lehel a homlokomra. Nyugalom száll meg, ahogy mellettem fekszik, azonban, ahogy az arcát fürkészem csipetnyi aggodalmat látok benne. Belsőmben pedig azonnal megszólal egy hang, egy vészcsengő, hogy valami van.

-        Oh, bocsánat – szólal meg egy ismerős férfihang. Itó feleszmél, és máris törökülésbe veri magát az ágyam végében. A másik Naruto az, mögötte pedig az egész bagázs. Boruto, a kicsi lány és a nagyobbik – ha jól emlékszem Sarada -, a másik Sasuke, Sakura és félve, Hinata. – Megzavartunk valamit? – kérdezi tapintatosan, semmit sem sejtetve.

-        Nem, dehogy. Most ébredtem – mondom, és fogamat összeszorítva felülök az ágyamban, mintha nem sikoltozna minden porcikám, amikor megmozdulok. Itónak persze egyből szemet szúr, hogy a szokásosnál kicsit pirosabb az arcom, de üsse kő. – Gyertek csak be. Sajna, felkelni azért még nem tudok.

Lassan besétálnak a szobámba, és elfoglalják a megmaradt helyeket. Azt viszont észreveszem, hogy mind egy kis távolságot hagyva ülnek le, és senkiben még csak gondolat sem fordul meg, hogy az ágyam végébe üljön. Inkább vagy a földre, székre ülnek, jobb esetben állnak. 

Hunyorogva Itóra terelődik a tekintetem, s lás csodát, fel-le jártatja a térdét, szemeit a plafonra emelte. Mélyen és idegesen szívom és fújom a levegőt, de csak egy párnát vágok hozzá a fejéhez, jelezve, hogy később ezért még kap. De nincs időm nevelésre.

-        Szóval… mi… nos… - kezdi dadogva a másik Naruto, én pedig abban a szent pillanatban oldalba rúgom Itót. Szegénykém leesik az ágyról, de megérdemelte. Elégedetten mosolygok a jövevényeinkre, ők pedig folytatják. – Azt szeretnénk kérdezni, hogy ezek után mi lesz.

-        Nos, először is meg kell találnunk a szerelőt, aki megjavítja az elromlott gépet. Addig pedig itt maradtok. Amint látom már megkaptátok az eltüntető varázslatot. – Veszem észre hirtelen a csuklójukon a kacifántos jelet, ami, ha jól látom, akkor a legerősebb Jel.

-        De mivel egyelőre nincsen szerelő… - kezdi szomorúan Sakura, de nem is kell befejeznie, mind tudjuk a folytatást.

Nem tudnak hazamenni. Szomorú gondolat, hogy valahova eljutsz, ahová nem is akartál, és kénytelen vagy ott maradni mindaddig, míg elő nem kerül egy majd hatszáz éve „alvó” szerelő, aki talán majd megjavítja a kaput, és végre viszont láthatod a saját otthonodat. Persze, addig az idő ott is telik-múlik, így pedig még rosszabb a tudat.

Ekkor tettet köhögést Itó, mire odakapjuk a fejünket. Egyből feltűnővé válik számomra, hogy milyen messzire állt meg tőlem. Mintha előre sejteni, hogy felhívása után milyen reakciók várhatóak tőlem. A mellkasomban egyből elkezd bizseregni a kétely és a kíváncsiság is, hogy ez a bolond szőkém, mit is akar majd nekünk mondani.

-        Az a helyzet, hogy… nos…

-        Hogy? – kérem a folytatását a megkezdett vallomásának, mire ő vörösre pirul, tekintetét lesüti, és máris érzem belőle a félelmet, hogy talán orbitálisat fogok kiabálni vele.

-        A kapun túliak szabadságáért cserébe… el… elvállaltam.

Egy ideig csak pislogok magam elé. Nem esik le, hogy mégis mit vállalt el, ám egyszer csak, mint derült égből villámcsapás, koppan. Tágra nyílnak a szemeim, eltátom a számat, de rögvest rendezem is arcvonásaimat. Behunyom a szememet, összeszorítom az ajkaimat, és tízig elszámolok.

Egy. Ez a bolond képes volt mások szabadságáért magára szabadítani a világ legnagyobb baját, amibe csak belemászhatott.

Kettő. Viszont becsületességre vall, hogy annak ellenére, hogy majdnem az erdőbe hagyta őket, kiállt mellettük.

Három. Viszont nem lett volna szabad elvállalnia azt, ami még a legképzettebb mestereknek sem sikerült még soha.

Négy. Ezért büntetést fog kapni, nem is kicsit.

Öt. Azonban tegnap volt a szülinapja, így egy szót sem szólhatok rá, hiszen még én sem teljesítettem azt, ami neki járt volna.

Hat. Sosem fogom megérteni az észjárását. Egyáltalán mi járt fejében, amikor elfogadta, vagy felajánlotta ezt?

Hét. Esküszöm, minél előbb meg fogom csináltatni vele a pentát, hogy Kurama jól fejbe vághassa, ha valami hülyeséget akar csinálni.

Nyolc. Meg fogom én ezt még bánni, hogy nem tiltakozom ellene.

Kilenc. Végtére is, jó oka lehetett annak, hogy a Főmágus belement.

Tíz. Remélem, erről leszokik. Mármint a felelőtlen cselekedetekről.

Lassan kifújom az eddig bent tartott levegőt, kinyitom a szememet, és egyből a toporgó Itóra villan a tekintetem. Szemében az aggodalom és a kétely csillog, de azért megbújik egy kis remény is, hogy nem fogom leharapni a fejét, amiért így viselkedett. Nagy az inger, nagyon nagy, hogy itt és most kioktassam, akár egy rossz gyereket az anyja, vagy még jobb, mint engedetlen tanítványt a mestere, de – hangsúlyozom igen nagy de -, kivételt teszek, csakis egyetlen ok miatt.

-        Egy feltétellel – mondom embert ölő akarttal – a büntetést nem kerülöd el, és jársz rendesen edzésre és suliba.

-        Köszönöm! – Azzal a nyakamba ugrik, mire eltátott szájjal felnyögök. Hamar észreveszi és elenged, de attól még legszívesebben megfojtanám.

-        De csak egyetlen ok miatt nézem el neked. Ez pedig a tegnapi nap.

-        Miért? Mi volt tegnap? – vágja vissza rutinosan. Ledöbbenek, ahogy visszaszól, mintha mit sem tudna. Homlokomat ráncolva meredek rá, ahogy ő is. Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy tegnap volt a születésnapja, és nem ünnepeltük meg tisztességesen. Hiszen az ember életében egyszer tizenhat éves. Eszembe ötlik az is, hogy tényleg elfelejthette ebben a nagy forgatagban, de rögvest el is vetem az ötletet, hiszen az ember általában emlékszik a saját szülinapjára, még akkor is, ha nagyon elfoglalt.

-        A szülinapod… elfelejtetted? – mondom félelemtől reszketve. Egész testem felsikolt, ahogy megvilágosul az arca, majd elkenődik. Meglepetés és hála rohan át az arcán, majd gyorsan halvány mosolyba, szomorú szemekbe fullad. Fejét lehajtja, nem néz a szemembe, mintha csak egy bűnt követett volna el azzal, hogy ilyen arcot vág. Nagyot nyelek, előre hajolok, hogy a válaszát kivárjam. Szívem zakatol, ahogy szólásra nyitja a száját, majd szomorúan rám néz.

-        Évek óta nem ünnepeltem meg, Freya. De azért köszönöm – mondja, és sietve elrohan a szobámból.

Megfagy bennem a vér is, ahogy realizálódik bennem a tény. Nem ünnepelte évek óta a születésnapját. Ujjaim ökölbe szorulnak, szemem megtelik könnyel, s szinte nem is érzem a fájdalmat a testemben, ahogy hátra hanyatlok a párnáimra. Elhűlve nézek magam elé, és alig bírom felfogni, nem akarom elhinni. Nyeldesem a könnyeimet, nem akarok látványosan sírni a vendégeink előtt, de még így is legördül egy-egy.

Szívem száguld velem, agyam dolgozik, mint az őrült, hogy rájöjjek, mi lehet az oka annak, hogy nem ünnepli a szülinapját a szerelmem. Remeg a szám, egy hang nem jönne ki a torkomon az előző órák ordibálása után, de valahogy most üvöltöznék, követelném a felelős ezért. Mutassa magát az az alávaló bestia, aki elérte, hogy Naruto ne ünnepelje meg a szülinapját. Pontosabban ne akarja, ne legyen kedve megünnepelnie.

Csak egyetlen gondolat jut az eszembe. Minato. Ő a Hokage. De nem lehet ez az egyetlen indok, ami miatt nem akarja. Nem megy. Ez nem lehet igaz! Könyörgöm Istenem, ne legyen igaz! Erővel kifeszítem az ujjaimat, és tenyeremet az arcomra szorítom. Elrejtem a könnyeimet, nehogy bárki is jobban lássa.

Halk ajtókattanás; a vendégeink kimentek a szobámból. Biztos úgy látták, jobb, ha egyedül maradok. Remegek, akár csak egy nyárfalevél, vicsorgok, mint egy acsarkodó kutya, szívem pedig megreped, akárcsak egy porcelán váza. Könnyeim egyre csak folynak az arcom, megállíthatatlanul csepegnek le az államon.

Bánatom erős és félelmetes, mintha kiszakítottak volna a lelkemből egy darabot. De miért érzek így? Miért fáj ennyire, hogy Naruto nem kaphatta meg azt a boldogságot, hogy egyetlen nap mindenévben az övé legyen, csakis az övé? Talán a saját bűntudatom kezd elhatalmasodni rajtam. Ha ott lettem volna, ha talán… nem… nem tehettem volna semmit sem érte. Nem tudtam volna megtenni azt, hogy boldoggá teszem, amikor ő boldogtalan volt.

Elemelem a kezemet az arcomtól, szipogok egy keveset, de összeszedem magam annyira, hogy abbahagyjam a sírást. Megremeg a lelkem, félek kimondani a szavakat, vagy akár belegondolni a helyzetébe. Belegondolok, és észre sem veszem, hogy a lelkem elválik a testemtől, légzésem lelassul, és kábultan elernyed a testem, mintha csak álomba zuhantam volna.

A látás képességem lépett fel nálam, s ismét elrepít valahová, ahová akar. Sötétség vesz körbe, majd hirtelen kivilágosodik a tér körülöttem. Hófehér minden, ám lassan felfoszlik a fehérség, és festék pöttyönként megjelenik Konoha faluja. Testem ismét átlátszó, senki sem lát, ahogy az eperkés pizsamámban állok az utcán.

-        Hagyj minket békén, te szörny – kiált egy kisfiú mögöttem. Hátrafordulok, és egy fekete hajú fiút látok meg, mögötte több társával.Előttük pedig Naruto áll, sötétkék nadrágban, narancssárga őszi kabátban és kis csizmában. Féloldalasan néz szembe velük, érzem, ahogy a teste megfeszül. Készen áll a verekedésre, vagy akár a védekezésre. – Neked nincs helyed itt, nem hogy még játssz velünk. Szörny vagy, még ha szülinapod is van – mondja, azzal tiszta erőből fellöki Narutót, aki egy pocsolyába esik.

A fiúk kinevetik, majd faképnél hagyják. Becsületére legyen mondva, nem pityeredik el, csak feláll, lerázza magáról a vizet. Ekkor fordul meg. Megrémülök, ahogy meglátom a monoklit a balszemén. Közelebb jön hozzám, majdnem a mellemig ér; alig lehet több tízévesnél.

-        Ha a barátom itt lenne, már rég palacsinták lennétek – kiált utánuk, majd elrohan mellettem. Utána nézek, és rohanok feléje. Hamar beérem, és egészen hazáig futok vele. Persze, ő észre sem veszi, hogy valaki jön utána, de mégis időként hátra les, nem-e jönnek utána azok a fiúk.

Egészen Konoha másik feléig rohan, ahol befordul egy sarkon, egészen az utca közepéig szalad, ahol beront egy kapun, felszalad a lépcsőn, és beront az otthonába. Követem, s szinte meg sem érzem, ahogy átmegyek az ajtón. Lihegve megállok az előszobában.

Felmérve a terepet látom, hogy javarészt a barna és a bézs szín uralkodik a házban. De ez teljesen más, mint amikor először láttam a házukat. Akkor egy nyugatias stílusú ház volt, ahol nem kellett egy lépcsőn felmenni, hogy bejuss a házba. Óvatosan beljebb megyek a házba. A nappaliban a korábban látott barna rojtos szőnyeget terítették, köré pedig elrendezték a kanapét és a foteleket, háttal az előszobának. Kicsivel beljebb a konyha nyílt jobb oldalt.

Az aprócska kis konyhában Kushina szorgoskodik épp. Valószínűleg az ebédet főzi a tűzhelynél. De engem nem is az aznapi ebéd érdekel, hanem a jobb oldali falra akasztott naptár, amibe pirossal firkáltak valamit. Közelebb megyek, és meglátom, mit írtak oda. Beköltözés. Ó, te jó ég. Ezek szerint elköltöztek, méghozzá öt évvel az után, hogy nem jöttem többé.

Hátrapillantok Kushinára, akinek a fején csak most veszem észre a fejhallgatót. Csendes a ház, a polcon egy rádió, valamint egy tévé, ami kikapcsolva pihen a nappali hatalmas ablaka előtti asztalon. Kushina mégis fejhallgatóval járkálgat a házban. Kizárja a világot, és még azt sem veszi észre, hogy ismét nyílik az ajtó.

Kiiszkolok a konyhából, és megnézem, hogy ki jött haza. Egy fekete hajú tizenöt éves fiúcska lép be a házba. Fekete szemei alatt egy-egy vonal húzódik lefelé, fekete kabátjára és kék nadrágjára pedig az Uchihák jelét hímezték vörös és fehér fonallal. Mellette pedig a vörös hajú Sansa áll, aki nem lehet több öt évesnél. A kislány apró kezei lehámozzák magáról a zöld kabátkát és a piros csizmát. Zokniban fellép a fával borított részre.

-        Köszönöm, Itachi-chan – mondja Sansa szomorkásan, majd meghajol előtte.

-        Azért szólhatnál a szüleidnek, hogy…

-        Köszönöm, Itachi – nyomatékosítja Sansa, mire Itachi azonnal elhallgat. Rosszalló pillantással, de elköszön, és útjára indul. – Hiába szólnék, Itachi – suttogja Sansa szomorúan, majd felém fordul. Kék szemei reménykedve néznek a konyha felé, ahonnan Kushina dúdolgatása hallatszódik. Sansa óvatosan odasettenkedik a konyhához, majd beles a félfánál.

Ugyanígy teszek, ahogy ő, de ugyanazt látom, amit előtte: Kushina főz, és tudomást sem vesz a környezetéről, vagy akár az időről. Lepillantok, de Sansa már az emelet felé vette az irányt, miközben könnyek peregnek az arcán. Követem az emeletre, ahol még látom befordulni a szobájába. Utána settenkedem, de amint megfognám a kilincset, Sansa nyitja ki újra.

Könnyeit már letörölte, kék ruhácskájának derekán pedig megigazította az eddig lefelé lógó masnit. Ám legnagyobb meglepetésemre Sansa kezében egy ajándékocska pihen. A dobozt narancsszín papírral borították be, és egy sötétkék masnival kötötték át. Nem nagyobb egy gyűrűs doboznál, de mégis, ahogy Sansa tartja, látom, hogy igazi szeretettel adja majd a bátyjának.

Átoson Naruto szobájába, én pedig követem. A szoba most viszont úgy néz ki, ahogy régen láttam. A hatalmas francia ágy, a falba süllyesztett gardrób, a fürdőszoba ajtóra aggatott rengeteg matrica, a két hatalmas ablak, az íróasztal az ajtóval szemben. Mégis a vidám poszterek ellenére, amiken Naruto egyedi rajzai virítanak, sem tudják imádott szőkémet felvidítani. Sansa óvatosan odamegy hozzá az ágyhoz.

-        Naruto – szólítja meg, de ő fel sem néz. Továbbra is összegubózva ül az ágyán, nem törődik semmivel sem. Sansa közelebb merészkedik, majd felmászik az ágyra. Térden járva odamegy melléje. – Bátyó – szólítja meg ismét, mire felkukkant monoklis szemével. Sansa eltátja a száját, de nem szól egy szót sem.

-        Mit szeretnél, Sansa? – kérdi az orrát megtörölve Naruto. – Nincs ma túl jó napom – mondja, miközben kinyújtja a lábát, megdörgöli még épségben maradt szemét.

-        Boldog szülinapot! – kiáltja vidáman Sansa, miközben előhúzza az ajándékot a háta mögül. A szívem szakad meg, amikor kibontakozik előttem a jelenet.

A boldogtalan hugica, akit elfelejtettek elhozni az oviból, mosolyogva nyújtja át az elfeledett szülinaposnak az ajándékát. A meglepett Naruto először azt se tudja, hogy mit is mondjon, mit csináljon. Szemében könnyek gyűlnek, majd remegő mosollyal köszönetet mond, és átveszi az ajándékát.

-        Elfeledték – hallok meg egy ismerős hangot. Magam mellé nézek, és Sophie ismerős arca néz rám az ajtóból. Barna haja lófarokban lóg a hátára, egyszerű fehér ruhája pedig tökéletesen passzol karcsú alakjához. – Kushina szép lassan összeomlott, ahogy Minatónak egyre több munkája lett. Elhanyagolta a férje, majd ő is elfeledte a gyerekeit. Megtört, Freya. Naruto pedig szenvedett, akárcsak Sansa. Aika elhidegült a szüleitől, mikor rájött, hogy nem törődnek vele. Még az apja sem, akinek a nyomdokaiba akart lépni. Idővel úgy döntött, hogy lemond a Hokageségről.

-        Nem akarta a saját családját is erre kárhoztatni – suttogom Narutót nézve, aki egy aprócska láncot kapott a húgától, amin az áll „Testvérek örökké”.

-        Minden szülinapjuk így telt. Minato egyszer sem jött el, Kushina pedig elfacsarodott szívvel köszöntötte fel őket, egy idő után pedig egyszerűen nem akarta. Egymást köszöntötték fel. – Ismét elerednek a könnyeim, lábam megremeg, majd feladja a harcot, hogy megtartsa a testemet.

A földre rogyok, arcomat ismét a tenyerembe temetem, és hangosan zokogni kezdek. Ám könnyeim mind értük szólnak. Megtör és elátkoz, mintha a saját hibámat látnám. Észre sem veszem, ahogy a környezetem eltűnik, én pedig levegő után kapkodva nézem a plafonomat. Könnyeim végig peregnek az arcomon, szaggatottan veszem a levegőt, ahogy próbálok lenyugodni.

Hirtelen felülök, s mit sem törődve a fájdalommal, kiülök az ágyam szélére. Hátam pengeként feszül, szipogok, akárcsak egy kisgyerek. Szorosan megmarkolom az ágyam szélét, nehogy leesek, mégis úgy érzem, hogy a világ megfordul velem. Rázkódó vállal, előre hajtott fejjel sírok Narutóért, aki mindeközben talán az asztalánál ülve írja a leckéjét, s nem is sejti, hogy a szívem most szakadt meg érte.

~~~később~~~

Néhány órával később, miután megnyugodtam egy kicsit, felkeltem és felöltöztem, fájó tagokkal ugyan, de megbirkóztam a járással, és meglepve anyámat röviden vázoltam neki a helyzetet. Persze azt a részt kihagytam, hogy mit láttam, de azt elmondtam neki, hogy Naruto nem ünnepli a születésnapját és a különleges tervemet. Nem olyan nagyon nagy dolgot eszeltem ki neki, mégis emlékezetes lesz számára ez a nap. A nappaliban nyolcat üt az óra, s mindenki a szobájába vonultan foglalja el magát. Én mégis tortával a kezemben settenkedem Naruto szobája felé.

-        Biztos jó ez így? – kérdezi anyám aggódva. – Nem lenne egyszerűbb, ha hagynánk, és nem háborgatnánk? Végül is, nem akarja. – Nagyot sóhajtva lenézek a feketeerdő tortára, aminek habos tetejére egy tizenhatos gyertyát tettünk. Nem hagyhatom, hogy Naruto szomorú legyen, s különben is, valamilyen szinte az én hibám is, hogy nem akarja ünnepelni.

-        Biztos – mondom, és halkan kinyitom a szobaajtót.

Naruto észre sem veszi, hogy bejöttem a szobájába, mivel háttal ül nekem az íróasztalánál. Tekintetét mereven egy könyvre szegezi. Szívem zakatolni kezd, ahogy egyre közelebb megyek hozzá, de nem hátrálhatok meg, nem hagyhatom annyiban. Reszket a térdem minden lépésnél, de nem adhatom fel, nem. Még mindig nem néz rám, még mindig a könyvet olvassa nagy fanatizmussal. Meggyújtom a gyertyákat a tortán, reszketve beszívom a levegőt.

Félek, nagyon félek, de… ám… Ekkor veszi észre, hogy itt vagyok, felpillant rám, és… és… teljesen ledöbben. Összeszorul a mellkasom, benn reked a levegőm, nem merek megszólalni sem. Arcom felforrósodik, vérvörös pír lepi el az arcomat a gyertya fényében. Szemei hitetlenkedve csillognak rám, egész teste megfeszül.

-        Én… nos… - találom meg nagy nehezen a hangomat. – Tudom, hogy nem szoktad, de… nos… én szeretném megünnepelni a tiédet… szóval… boldog szülinapot. – Nem nézek fel rá, mégis egész testemben reszketek, ami meg is látszik a gyertyákon.

Hirtelen feláll. Összerezzenek, majd nagyot nyelek. Még mindig nem merek felnézni rá, de érzem az auráját. Megijeszt és futásra késztet. Nem értem, hogy miért. Eddig nem féltem tőle, akkor most miért? Fogaim összekoccannak, ahogy közelebb lép hozzám, de nem hátrálok meg… nem is tudnék. A lábaim földbe gyökereztek, a hangom messze költözött, talán még sikítani sem tudnék, ha kellene.

Szemem sarkából látom, hogy felemelkedik a balkeze; meglódul velem a szívem. Tisztábban érzem az energiáit, mint bármikor máskor. Hatalmas és erős, szinte egyszerre lüktet a vérével. Időm sincs felfogni, ami ez után történik. A torta kirepül a kezemből, egyenes a falnak. Toccsanva szétlapul a falon, majd gusztustalan hangon lecsúszik a padlóra.

Nem mozdulok, még mindig úgy állok, mintha még a kezemben lenne a torta. Csak nézem a padlót a kezeimen át, de nem merek megmoccanni. Remeg az ajkam, remeg mindenem. Lassan leengedem a kezemet, elszomorodom. Nem sikerült, nem vidítottam fel, nem adtam vissza boldogságát.

Gyenge térdeim elvesztik a motivációt testem megtartására, és térdre rogyok előtte. Félek… nagyon. Életemben először érzem, hogy félek valakitől. De miért? Mi… a pecsét. Remegő kézzel a nyakamra teszem a kezemet, és a pecsét, ami összeköt vele, szinte majd kiugrik a nyakamról. Nagyot nyelek, és leküzdöm magamban a félelmet.

Lassan felnézek rá, de nem látok semmit sem. Hosszú haja eltakarja a szemét, keze még mindig az ütés lendületében áll. Izmai megfeszülnek, nem szól egy szót sem, mégis az érzelmei többet mondanak mindennél. Mélyet lélegzem, próbálom felvenni a hullámot megint.

Átjár a félelem, a düh, a hitetlenkedés és a rosszallás, viszont a legkülönösebb ebben, hogy ezek mögött megbújik még valami. A hála. Hálás, hogy felköszöntöttem, de nem kér belőle. Megemberelem a térdem, és újra elé állok.

-        Freya, minden... Szentséges Isten! – rémül meg anyám, amin meglátja a szétloccsant tortát. S ezzel, mintha sáskák lennének, megjelenik a ház összes tagja, a vendégeket is beleértve. Mind állnak a szobában, tátott szájjal, elhűlve, s nem értik, hogy mégis mi történt. Én magam sem értem, de annyi biztos, hogy nem a legjobb. – Kicsim, szerintem ideje, hogy … - Egy kézmozdulattal megállítom anyámat, még mielőtt idejönne.

-        Menjetek ki – mondom halkan, érthetően. – Most. – Ám anyám makacsul marad a szobában, mögötte a testvéreim.

-        Nem akarom… nem ünneplem meg, és kész – szólal meg Naruto hideg hangon. Hangja késként hatol a szívembe, ami még jobban megreped. – Nem tudsz meggyőzni.

-        Sajnálom… nem kellett volna…

-        Nem! – dörmögi, majd levágja magát a székre. Ökölbe szorulnak az ujjaim, erőt veszek magamon, és nem hagyom annyiban a dolgot.

-        Nem ezt akartam mondani. – Nem válaszol, figyelemre se méltat. – Azt akartam mondani, hogy sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor kellettem. Sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor a többiek piszkáltak, amikor kicsúfoltak, sajnálom, hogy nem lehettem ott a szülinapjaidon, sajnálom, hogy nem jöhettem, de legjobban azt sajnálom, hogy elfelejtettelek tizenegy évre. Sajnálom az elmúlt éveket, és… most csak helyre akartam hozni egyet a hibáimból, az elmulasztásaimból. Nem akartam tolakodó lenni, csak… csak szerettem volna, ha… ha ismét örülsz a szülinapodnak. Hiszen ez a te napod, rólad szól… - Keserűen felnevet.

Hátrahőkölök tőle, megijeszt, de nem tágítok tovább. Nem hagyhatom. Ha most megfutamodok, akkor ez örökre így marad. Hát nézzünk szembe az oroszlánnal. Mikor abbahagyja a nevetést, hátradől, beletúr a hajába. Szemei élettelenül csillognak, nem látok benne semmi mást, csak az ürességet.

-        Akkor is utálom. Tudod, miután elmentél, mindig vártalak vissza. Nem jöttél… sosem. Anyám összeomlott, apám meg… huh… csak egy szellem volt számomra. Azóta gyűlölöm a szülinapomat, mióta elmentél, jobban mondva… pont arra nem jöttél el.

Lehajtom a fejemet, mindenem megfeszül. Mellkasom még jobban elkezd szorítani, ahogy a bűntudat súllyal megnyom, ahogy rám telepszik, mint valami betegség. Szememet égeti a sírás, de már nincs mit elsírnom.

-        Akkor ölj meg! – Mindenki felhördül körülöttünk, de nem érdekel. Ez a döntésem. – Ha ennyire rossz emlék, ha ennyire bánt, akkor ölj meg! – mondom, és a mágikus térből előrántom a kedvenc tőreim egyikét, és felé nyújtom a nyelét.

Nem mozdul, nem is válaszol. Reszket a kezemben a tőr, de nem húzom vissza. Nem vonom vissza a szavaimat, még akkor sem, ha anyám rimánkodik, hogy hagyjam abba, megijesztem Brant. De nem tudok figyelni rájuk. Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy én vagyok az oka mindennek.

Ha Brandon annak idején nem törli az elmém, ha egyáltalán nem lettem volna, akkor talán megúszhatta volna a szenvedést, nem kellene szomorúnak lennie, nem lenne elátkozott a szíve. Fáj a szívem, fáj mindenem, nem megy ez. Megszakad érte a szívem, legalább hagy tegyem meg azt, amit tudok.

A másodperc tört része alatt történik minden. Kiesik a tőr a kezemből, láncok törnek elő a padlóból elkapva engem, mint valami foglyot, Naruto a széket feldöntve hátraugrik a láncok elől. Ezüstszínű láncok fonják körbe a testemet, karomat hozzám szorítva. Alig kapok levegőt. Fejemet makacsul felszegik a láncok, szívem hevesen ver a hirtelen támadás után.

Naruto szemébe nézek, aki a falhoz lapulva nézi a láncaimat, majd felpillant a szemembe. Nem érzem az érzéseit, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem ezt akarta. Fényesség kezd körbe ölelni, és megnyílik egy jel alattam. Egy transz pecsét. Eltátom a számat, majd mocorogni kezdek a láncok alatt, még mielőtt ez a jel elszállít valahova.

Ám a pecsét pedig egy ismerős arcot hoz nekünk elő. Sophie barna hajkoronája aranylóan bukkan elő, akárcsak hófehér ruhája és cipője. A fény elül, Sophie pedig teljes életnagyságban előttünk áll. Naruto elhűlve bámulja dajkáját, aki szigorú tekintettel mered rá, majd rám, végül pedig anyámra és testvéreimre.

-        Megkérhetnélek titeket, hogy hagyjatok minket magunkra? – intézi szavait a jövevényeinkhez. Azok bizonytalanul bólintanak, s szerintem örömmel zárkóznak be a szobájukba.  – Jó. Most hogy magunk vagyunk, nyugodtan beszélhetünk. – Finoman leoldja a láncaimat.

-        Te hogy kerülsz ide? – suttogja megigézve anyám, kezeit szorosan egymásba kulcsolva. – Te…

-        Nem, még nem haltam meg, Selena. De ez nem jelenti azt, hogy nem vigyázhatok a gyerekeimre. – Megdöbbenek. Gyerekeire? Úgy érti… - Köszönöm, húgom, hogy ennyi ideig kitartottál, de sajnos, a helyzet úgy hozta, hogy muszáj egy kicsit rendet tennem itt.

-        Értem… Akkor ezek szerint ennyi volt?- suttogja szomorúan, mire Sophie bólint. Megint megfordul velem a világ, de most a legrosszabb felé.

Egy újabb hazugság, egy újabb hamis világ, ahol éltem. Évekig. Átvert az élet megint, már megint. A szerelmemet, akit teljes szívemből szeretek, súlyosan megbántottam, az anyámról kiderül, hogy nem is az anyám, az apámról kiderül, hogy nem az apám. Egyedül maradtam, megint.  Mindig csak egyedül. Lehajtott fejjel állok, térdem remegve könyörög, hogy adjam már fel a harcot, pihenjek le, és engedjem, hogy végre ellazuljon a testem a súly alatt. De valami visszahúz. Valami nem hagyja, hogy abbahagyjam.

-        Selena, köszönöm neked, mindent – mondja elérzékenyülve, majd egy kézmozdulatával eltünteti a semmibe. Volt, nincs, mégsem érzek hiányt. Kiürültem, akárcsak egy bödön. Nem ér el hozzám Alana és Bran sikolya, ahogy Selena után könyörögnek. Nem hallom Naruto ordítását, hogy mégis mit csinál, miért csinálja, mi ez az egész.

Lelkem lüktet, fáj, éget, mintha csak egy nyűg lenne bennem, amit ki akarok dobni, el akarok vetni. Riadalom vesz körül. Alana kezdi el szorongatni a karomat és sírni a vállamon, hogy nyugtassam meg, hogy ez csak egy hazugság, hogy anya még mindig itt van, hogy nem történt semmi rossz. Mind a ketten könyörögnek, félnek és biztonságot akarnak.

Anya nincs, Sophie félholt, Naruto utál engem, csak én maradtam nekik. Meg kell őket védenem, hiába kínoz engem is fájdalom. Reszketve beszívom a levegőt, megacélozom a lelkemet és testemet, s felnézek Sophiera. Égkék szemei szelíden csillognak felém, szomorúan néz rám. Sajnálja, hogy ezt kell tennie, hogy még nagyobb súlyt kell, a nyakunkba rakjon, de tudja, hogy nincs más út, hogy ez az egyetlen esély arra, hogy megbékéljek magammal.

-        Mondjad – hangom hideg és kimért, érzelemnek semmi nyoma nem maradt a lelkemben.

-        Selena a húgom volt, aki a születésed előtt meghalt. Ám én is súlyos beteg voltam. Nem tudtam mást tenni, mint felélesztettem, hogy míg én Konohába emigrálok, addig ti biztonságba legyetek. Narutóra vigyáztam, míg figyeltem, ahogy felnősz. Apád… belebolondult abba, hogy terhet rakott rád, a bátyádra, Harura, az idősebb nővéredre, Alanára és később a húgodra és az öcsédre. Naruto pedig… én nem… Még élned kell, Freya. Arra kértem Selenát, amikor elmentem, hogy faragjon belőled vezetőt. Nagy feladatod van, lányom, ahogy Narutónak is. Erősnek kell lenned, és…

-        Elég, anyám – mondom hűvösen, mire abbahagyja. – Már értem. Köszönöm, hogy vigyáztál ránk, még ezek után is – hangom szomorúvá válik, tekintetem ellágyul. – Most már ideje, hogy elengedj minket.

-        Igazad van… ideje van, de… azt tudnod kell, hogy nem én akartam ezt, nem így terveztem az életünket. Sajnálom kicsim… még… még jelentkezem – mondja, és alakja lassan elmosódik, majd teljesen eltűnik.

Szaggatottan fellélegzem, lábam összecsuklik alattam, magammal rántva a testvéreimet. Alana és Bran a kezemet szorongatva sírnak csendben, a vállamba fúrva az arcukat. Mélyeket lélegzem, nyugtatom magamat, hiábavalóan. Tekintetem Narutóra irányítom, aki az ágya és az asztala között lecsúszott a földre, s még mindig meglepődve és hitetlenkedve mered maga elé. Hörögve lélegzik, arcán könnyek peregnek le, mellkasa rángatózva emelkedik és süllyed.

-        Alana, Bran. Menjetek aludni. Pihenjetek le, hosszú volt ez a nap. Menjetek, menjetek – hessegetem őket az ajtó felé, mire vonakodva elkacsáznak a szobájukig. 

Mikor kattan a zár, fogamat összeszorítva felállok, és Narutóhoz bicegek. A lábam már alig bírja; kicsit túlterheltem a mai este, és szerintem holnap le is mondhatok arról, hogy egy kellemes sétálhatok majd velük, hogy megbeszélhessük ezt az incidenst.  Fáradtan lerogyok az ágya szélére, s csak várok, hogy megszólal-e, vagy csak némán fog egész este maga elé nézni. Köhögni kezd. Először csak gyöngén, majd egyre erősebben és hörögve, ameddig vér nem buggyan ki a száján.

Erőm nem marad megrémülni vagy akár aggódni, így az sem lep meg különösebben, amikor felnyúl a legfelső fiókjához, kivesz belőle egy fiolát, amiben fehér pirulák vannak. Bevesz egyet, és bő vízzel leöblíti. Nem kérdezem, hogy honnan vannak, ki adta őket, vagy, hogy mi ez az egész. Egyszerűen kiégtem a mai napra, de talán egy egész hétre.

Magam elé bámulok, nem érzékelek már semmit sem szinte, egészen addig, míg Naruto le nem huppan mellém, és ő is nézni kezd a semmibe. Kezeimmel babrálva, mélyeket lélegezve próbálom feldolgozni a dolgokat, rendezni a helyzetet, de minduntalan odajutok vissza, hogy most omlott össze a világom, és nem tudom helyre hozni maradandó nyom nélkül.

Az agyam tompán mozdul, mégis lassan kezd összeállni a kép. Egyedül maradtunk. Jobban mondva szülő nélkül maradtunk. Anyám… Selena-san sosem létezett, csak egy klónszerű lény volt, aki felnevelt minket a biológiai anyám kérésére. Azért láttam Sophie-t, azért tudtam a testében lenni, mert a lánya vagyok, de mégis… rossz ez az egész úgy, ahogy van.

Sosem létezett semmi sem, ami körülöttem volt. Régen volt már az, amikor minden a helyén volt. Anyám, apám és a testvéreim. Akkor talán valóság volt, de utána minden csak hazugság. Hazugság a hazugság hátán. Nagyot nyelek; torkom smirglihez hasonlítható, vagy akár egy cserepesre száradt pusztasághoz. 

Szememet égetik a könnyek, de nem jön már semmi sem. Mindet Narutóra használtam el, amikor a saját vádjaimmal és az ő sorsával voltam elfoglalva. Csak a megtörtség és a félelem marad a helyén. A megtörtség, mely elbizonytalanít a jövővel kapcsolatban, a félelem, hogy kibírom-e zokogás és befordulás nélkül ezt az időszakot.

Szükségük van rám, és nekem is őrájuk, mégis… mindig lesznek „de”-k. Mindig lesz egy ellentmondás, és itt is van. Naruto félelme átragadt rám, amikor a tortával a kezemben álltam előtte. Tőlem félt. Ujjaim egymásba fonódnak, majd megszorulnak, ahogy megfordul a fejemben, fél tőlem, tart tőlem. Vegyes érzéseim kavarognak, csaponganak bennem, s azonnal semlegesítik egymást, ahogy találkoznak. Tehetetlenségemben hanyatt vágom magamat az ágyon, pont Naruto mellé, aki mellkasán pihentetett kézzel bámulja plafont. Felé fordítom a fejemet.

Testéből árad a kellemes levendula illat, a puha bőrének látványa érintésre sarkall, ívelt ajkai szinte könyörögnek, hogy megismerhessék az enyémet, hosszú és barkácsolást ismerő kezei csábítanak, hogy fogjam meg őket és szorítsam addig, míg többet nem akarnak. Ám ellen állok a kísértésnek. Nem lenné helyén való, ha most fejezném ki szerelmemet, mivel még pontosan azt sem ismerem, hogy miért tartott tőlem. Az erőm miatt? Hogy nálam lakik? Vagy hálát érez irántam, és fél, hogy elszúr valamit? Nem tudom. A csend kínosan telepszik ránk, szinte észre sem vesszük, hogy lassan éjfélt üt a nappaliban az óra.

-        Nem akartam, hogy csalódj – suttogja a plafon felé. Rég égnek emelt tekintetemet ismét rá szegezem, és látom, ahogy a szeme sarkából könnyek fakadnak fel, és csordulnak le a sötétkék takaróra.  – Sajnálom… én… már nem vagyok képes érezni a születésnapok örömeit. Régen talán tudtam, de most nem. És… amikor azt mondtam, hogy miattad volt az egész… az… csak részben igaz. Ez csak egy apró indok volt a sok között… én…

-        Sss - csitítom el, még mielőtt tovább folytatja. Felém fordítja arcát, s belenéz halott szemeimbe. Azok az égkék szemek, melyek megbabonáztak, most képesek egy soványka mosolyszerűséget az arcomra csalni, valamint egy kis kedvességet a szemeimbe.  – Nem haragszom. Én akartam minden áron ünnepelni. De ez most a legkisebb gondunk.

Nem felel, csak leszegi a tekintetét, ujjai megmarkolják fekete pólóját, s bütykeinek fehéredéséig szorongatják azt. Tovább sír, de minden hang vagy jel nélkül. Egyszer csak felnéz rám; szemében elhatározás és szomorúság vegyül. Észre sem veszem, amikor magához von. Szívem most nem lódul velem, nem pirulok vörösre, helyettük inkább egy különlegesebb dolgot érzek. Megnyugvást. Békét.

Megmarkolom a pólóját, arcomat a mellkasába fúrom. Mélyen belélegzem az illatát, s észre sem veszem, amikor az eddig elapadt könnyeim ismét utat találnak kifelé. Remegni kezdek a karjaiban, nem szólok egy szót sem, csak hozzábújok, és nyugtatom magamat. Hiába.  A szívem ezer darabra tört, s csak Naruto, Alana és Bran maradtak nekem a világon, akit a családomnak nevezhetek. Naruto is így érezhetett, amikor börtönbe csukták. Mindent, és mindenkit elvesztett, s nem maradt számára senki sem, aki vigaszt nyújthatott volna neki, egészen addig, míg én nem jöttem.

-        Lehet, hogy nem sok, de… ígérem, hogy megvédelek titeket, bármi áron – suttogja a fülembe. Eltátom a számat, de levegő helyet csak szomorú sóhaj tör fel a mellkasomból; be nem megy semmi.

-        Jó… köszönöm… - nyögöm ki nagy nehezen.

Nem tudom, hogy meddig ölelkezünk így, de valahogy nem is érdekel. A szívem és a lelkem lassan összehegedt annyira, hogy másnap reggel – annyit aludtam, amennyit, magyarán semmit szinte – nyugodtabban nyissam ki a szememet. Elsőre szinte fel sem fogom, hogy hol vagyok. Ám ahogy körbenézek, és meglátom a szoba berendezését – a velem szem köztes falon két ajtó is -, egyből rájövök, hogy Naruto szobájában vagyok. Elaludtam, de ahogy érzem, talán csak egy-két órát aludtam – na, jó, aludtam valamennyit -, de annyi biztos, hogy egyes egyedül vagyok.

Naruto chakrája elveszett a semmiben, ahogy a tegnap mocska is. A torta, amit tegnap a falhoz vágott teljesen eltűnt, még egy aprócska folt se maradt nyomában. A helyek, ahol láncok áttörtek, ahol megjelent a kör és, ahol Selena örökre eltűnt, mind tiszták és makulátlanok. Valamint a takaró alatt fekszem, pizsamában! Elvörösödöm a tudatra, hogy maga Naruto mosdatott volna le. Lemerném fogadni, hogy megkérte valamelyik lányt, hogy tegye meg, mert ő enyhén szólva nem perverzségre született.

A házban csend honol, csak az óra kattogását lehet hallani.  Egyetlen emberi chakrát vagy bármi mást nem lehet érzékelni, ami valaki jelenlétét jelentené számomra, hogy nem maradtam egyedül. Lerántom magamról a takarót, és épp ki szeretnék lépni az ágyból, ám akad egy kis bökkenő.

Amint leteszem a lábamat, késként áll a lábszáramba a fájdalom. Összeszorítom a fogamat, szorosan fogom az ágy szélét, de még így is egy elfojtott nyögés kiszűrődik a fogaim között. Jobban megnézve a lábamat senki meg nem mondaná, hogy égetően fáj, de ha a bőrömben lenne, tudná, hogy a vér lüktetését is tűszúrásként érzékelem.

Mélyeket lélegzem – eddig sosem segített ugyan -, és nyugtatom magamat, hogy majdcsak elmúlik. De nem múlik el. Csak még jobban lüktet és fáj. Szememet összeszorítva, ismét eldőlök az ágyon, egyenesen a párnára. Ekkor veszem csak észre, hogy ugyanúgy fekszem, mint a szobámban és Tündelakban is.

Mindig én aludtam a baloldalon – ha az ággyal szemben állok -, Naruto pedig a jobb oldalon. Így megnézve az ember azt gondolná, hogy csak babonás, hogy mindig én alszom a balon ő a jobban, pedig, ha körbetekintek a szobában, észreveszem, hogy mindig ő fekszik az ajtó közelében.

Ennek ugyan semmi jelentősége nem lenne, ha nem hallottam volna tegnap azt a mondatát. Megvédelek titeket bármi áron. Megdobban a szívem a gondolatra, hogy Naruto képes ilyesmire is. Mármint nem arra, hogy megvédjen engem és a testvéreimet, hanem arra, hogy ennyire a lelkembe lásson, hogy tudja, mire van szükségem, hogy az elhatározás lázasan égjen benne, akár egy gyertya lángja.

-        Jó reggelt. – Ijedtemben ugrom egyet az ágyon, s szinte időm sem marad fel fogni, hogy mi is történik. Egyik pillanatban még csak a hangját hallom a következőben pedig már fölém hajolva néz le rám csillogó kék szemekkel. Apró pír szökik az arcomba, elmosolyodom, mégis legbelül motoszkálni kezd bennem egy érzés.

-        Jó reggelt – felelem derűsen, pedig valójában nem érzem magamat jól. Apró csókot nyom a homlokomra, mintha mi sem történt volna tegnap. Egy szempillantás alatt lenyűgöz, pláne akkor, amikor elém rakja a reggelimet, és utasít, hogy fogyasszam el, még akkor is, ha nem akarom. Felkacagok ezen a nevetséges kijelentésen, hiszen nem kicsit vagyok éhes. S amint ezt kimondja, már magamra is hagy mondván, hogy van mit csinálnia, még szombaton is.

Ám, mint mondtam, valami nem hagy nyugodni, ez pedig nem más, mint Kurumi. Kedves rókabarátnőm, már percek óta piszkálgat, hogy válaszoljak neki, csak mivel a pecsétjavítás következtében teljesen kikapcsoltak az érzékeim, nem hallottam egy mukkot sem tőle.

-        Na, végre! – méltatlankodik lompos farkait idegesen jártatva maga mögött, miközben barna szemei dühösen villámlanak felém. Prüszkölök egyet, miután számba vettem egy omlett darabot, és tekintetemmel elnézést kérek tőle. – Ne nézz így rám! – förmed rám. – Egész nap próbáltalak elérni, de te rám se hederítettél, mintha nem is tested része lennék!

-        Sajnálom, Kurumi – mondom tudatban. – Nem akartam, de, mint te is láttad, volt mit elintéznem. – Szavaim nem hatják meg barátnőmet, aki háttal állva nekem néz messze a távolba, pedig tudom, hogy legbelül már megbocsátott nekem, csak kéreti magát. – Mit szerettél volna mondani nekem, Kurumi? – kérdem szelíden, miközben elfogyasztom a finom falatokat.

-        Kurama. – Elég ezt az egy szót említenie, hogy a villa a számban maradjon, és csak nézzek magam elé. – Néhány napja próbáltam vele kapcsolatba lépni, de nem sikerült. Valami gátol abban, hogy akárcsak egy aprócska energia üzenetet vagy bármit átküldjek hozzá. Egyszerűen kizárt. De nem ez lenne a legrosszabb. – Néma csendben ülök az ágyon, egy kisujjmozdítás, annyit sem reagálok a döbbenettől. -  Naruto energiái teljesen megváltoztak. A mágiája egyre jobban erősödik benne, ezzel pedig átalakul a teljes szervezete. Az a tegnapi vér…

-        Utána nézek – mondom egy kis szünet előtt -, de előbb helyre kell hoznom magamat is, Kurumi.

-        Tudom – sóhajtja gondterhelten, majd lehuppan a zöld mezőre, ami körbeveszi őt elzáró pecsétem belsejében -, csak aggódom Kuramáért. Azt hittem, ha találkozom egy hozzám hasonlóval, akkor egy kicsit többet beszélgetünk majd, hogy majd meg akar ismerkedni velem, még akkor is, ha nem lehet köztünk más, csak barátság – mondja ábrándozva, egy fűszálat simogatva.

-        Ne keseredj el. Lehet, hogy így alakult az élet, de hidd el nekem, hozhat még szép dolgokat az élet. Naruto is jelentős átalakuláson ment át az utóbbi időben, ez Kuramára is hatással van.

-        Igen, de… - Függőben hagyja a mondatot, ám hanglejtésén hallom, valami nyugtalanítja, valami egy ideje nyomja szívét, amit eddig nem mert, és talán soha nem is akar elmondani nekem.

-        De?  - kérdezek rá kíváncsian. – Kurumi? – Nehezen elfogyasztom a reggelimet, arrébb rakom a tálcát, és fújtatva hátradőlök a párnákra. Már Kurumi is.

Mindenki megbuggyant a tegnapi után, és senki nem hajlandó felelni a kérdéseimre. Kurumi is hallgat, mint valami szobor a templomban, és nem válaszol semmit sem. Összeszorított ajkakkal meredek magam elé, és próbálom elviselni a lüktetést a lábamban. Sajna a fájdalom nem csillapodik, de nem is rosszabbodik, ahogy lassan telnek a percek, másodpercek.

-        Te lemondtál róla – szólal meg Kurumi hirtelen, majd azonnal visszabújik az odújába.

Ekkor tudatosul bennem, hogy neheztel rám. Én elengedtem Narutót, hagytam, hagy menjen a feje után. Eszembe sem jutott megkörnyékezni, még egy kicsit sem. Ezt még Tündelakban döntöttem el, de akkor egyáltalán nem gondoltam Kurumira. Narutóban van az utolsó élő egyed a fajtájából, a Kilencfarkú Rókadémon. Reménykedett benne, hogy talán ő meg Kurama… hogy lehettem ilyen balga. Csak a saját akaratomat vittem véghez, és nem is tudatosult bennem, hogy valaki mást is meg kellene hallgatnom, aki szintén a testem része, és igenis van beleszólása abba, hogy mégis mihez kezdek az életemmel.

-        Ne haragudj, Kurumi, csak… lehet, hogy szeretem, lehet, hogy a szívem őt szereti sőt, egész testem és lelkem szerelmes ebbe a bolond szőkébe, de lássuk be… hiába szereted Kuramát ő pedig viszont téged, ha Naruto nem szeret engem, de én őt igen, akkor sem jutunk előrébb. Meg aztán – mondom fájós lábammal küzdve a felállásért – nem irányíthatjuk az érzéseit, a sorsát és az igényét.

-        Tudom, de… - akadékoskodna Kurumi, de egyetlen pillantásommal belé fagyasztom a szót.

-        Nem változtathatsz Naruto elképzelésein. Nem kérheted tőle, hogy legyen a párom, hogy mondjon ellent a saját akaratának. Ő egy emberi lény, saját akarattal és élettel. Nem befolyásolhatjuk. Ezért mondtam le róla. Nem szabhatom át őt.

-        Én ezt nem értem – fortyan fel barátnőm. – Hiszen szereted őt, lány vagy, ismered őt, tiszteled őt és vigyázol rá. Mi kellhetne még?

Az asztal szélébe kapaszkodva figyelem, ahogy néma könnyeim lecseppennek a kézfejemre. A szívem sajogni kezd, megint feltörnek bennem a régi emlékek, ám maradt bennem még annyi tartás, hogy ne kezdjek hangos zokogásba. Reszketegen veszem és fújom a levegőt, majd annyiban hagyom a dolgot.

Óvatos léptekkel elindulok kifelé Naruto szobájából; lábszáram még mindig nem az igazi, hiába feküdtem egész délelőtt az ágyban. Gondolataim még mindig Kurumi körül forognak. De mindig ugyanarra lyukadok ki. Sok esetben a szeretet nem elég ahhoz, hogy egy kapcsolat létre jöjjön. Hiába szereted azt a fiút vagy lány, ha a másik nem szeret, vagy nem igazán szeret, akkor az egész életedet megmérgezed vele. Nem lehetsz boldog teljesen, ha az illető szíve messze áll a tiédtől.

Nagy nehezen kibotorkálok a szobából, ám azonnal meg is bánom. A Főmágus energiái úsznak felém lágyan, kelletve magukat, hogy keressem fel őket. Fintorogva kihúzom magamat, arcomra békés kifejezést öltök, mintha nem fájna semmim se. A fájdalmat nem is észlelve kimegyek a nappaliba, és érzéseim beigazolódnak.

A Főmágus egyszerű barna tunikában, fekete testhez simuló nadrágban és csizmában áll a nappalinkban. Bozontos barna haja most is a szélrózsa minden irányába néz, s egy sündisznónak nézné az ember, amikor felém kapja a fejét. Naruto is valamint a vendégeink is aggódva fürkésznek a kanapén ülve. Tény a testem még gyönge, alig állok meg a lábamon, de nem kell engem félteni… annyira. Tiszteletteljesen bólintok a Főmágusnak, aki viszonozza a gesztusomat.

-        Főmágus uram. Mi hozta ide ilyenkor? – kérdezem nyájasan, igyekezve, hogy a remegés a hangomban ne legyen érezhető. Látszólag meggyőztem vele a Főmágust, de Narutót már kevésbé. Szemem sarkából is látom, ahogy a térde készen áll arra, hogy ugorjon értem.

-        Hallottam a tegnap történtekről, Freya úrnő. – Szavai hallatán megfagy bennem a vér, testemet újra átjárja az az érzés, ami tegnap éjjel. A kietlen üresség.  – De nem is forszíroznám tovább a dolgokat. Gondolom, tudja, mivel jár ez.

-        Mivel szülő nélkül maradtunk, ezért a legidősebb ember vállalja a felelősséget a többiért.

-        Igen – feleli készségesen Kendo. – De még valami van még itten. Azzal, hogy Selena-san végleg elhagyott minket, magára száll a klán vezetése, ennek a pöttöm családnak a vigyázása és ellátása valamint a többi feladat, amit egy szülőnek el kell látnia.

Felszegett állal nézek szembe vele, szívem hevesen ver a mellkasomban, de arcomon egy cseppnyi félelem sem látszik meg. Bevallom, félek ettől. Félek, hogy elszúrom, hogy valamit nem jól ítélek meg, bajt hozok a fejükre, de ebből a félelemből semmit sem mutatok. Halványan elmosolyodom, kifújom a levegőt, majd aprót bólintok.

-        Ezzel is teljesen tisztában vagyok, Főmágus uram. Valamint kész vagyok vállalni a felelősséget a klánomért és a családomért – felelem magabiztosan. – De, ha nem bánja, jelenleg nem vagyok jól, kicsit gyenge vagyok még. De hétfőn, amint lehet, megbeszéljük a dolgokat.

-        Milyen konzervatív – jegyzi meg kuncogva Kendo. – Ilyenkor, amikor nem a hivatalban vagyunk, nyugodtan beszélhet velem barátként. További szép napot – mondja, majd aprót biccent felém és a társaság felé.

-        Önnek is, Kendo-san – mondom kedvesen, ugyanakkor kicsit feszülten.

Kendo könnyed léptekkel kisétál az ajtón, és szinte kőként gördül le rólam a kényszeres mosoly, amikor kilép az ajtón. Vállam megereszkedik, testem egy kicsit kienged, mintha eddig jégbe lett volna fagyva. Nagyot sóhajtok, és Naruto felé pillantok. Tekintete aggódó és féltő. Tudja nagyon jól, hogy a lábam még mindig nem az igazi, és kész arra, hogy elkapjon, ha összeesnék. Tény és igaz, hogy nem egészen megy még az állás és a járás, de haladok. Állni már kevésbé fáj, mint járni.

-        Jól vagyok, nem kell ennyire aggódnod – mondom mosolyogva Itónak. Szavaim nem győzik meg, de attól még szelíden elpirul és mosolyog rám, mintha elhinné nekem, amit mondtam. – Alana? Bran? – veszem észre, hogy testvéreim nincsenek a nappaliban.

-        Nem jöttek ki az óta sem – feleli szomorúan Naruto, majd feláll és karon ragad.

-        Jaj, Istenem. Ezt mihamarabb meg kell beszélnünk, Naruto. Ez… magasságos egek! - Aggódó arca ellágyul, mégis tekintete komor és határozott marad. Egy szót sem szólva a karjába fűzi az enyémet, és vendégeinknek intve, bevezet az ebédlőbe.

Annyira magamba voltam feledkezve, hogy észre sem vettem, hogy ebédidő van. Lassan bicegve megyek Naruto oldalán, s közben arra gondolok, hogy Alana és Bran milyen éhesek lehetnek most, hogy egyikőjük sem reggelizett. Komor arccal megyek ebédelni. Csendben eszünk, s csak néha-néha szólal meg bármelyikünk is. Akkor is csak azért, hogy elkérjen valamit az asztalról. Az étel fenséges, de akárhogy rágom, nem érzem az ízét, csak gondolatban tudom, hogy finom és szeretem.

De minduntalan Selena-san… anya jut az eszembe. Ő tudott ilyen finomakat készíteni. Valahányszor iskolába mentem, mindig csinált nekem ebédet, mindig a kedvenceimet. Nagy örömmel fogyasztottam őket, s mindig sajnálkoztam, amikor elfogytak. Észre sem veszem, amikor a könnyeim elkezdenek folyni az arcomon. Hang el sem hagyja a számat, ahogy monoton eszem az ebédemet. De a hang sem jut el hozzám. Naruto beszélgetésbe elegyedett a vendégeinkkel, de egy szót sem értek belőle. Még a saját nevemet sem hallom meg.

-        Elnézést – mondom elfulladó hangon, és szinte hálát adok az égnek, amikor a szobám ajtaja becsukódik.

Eddig jégbe fagyott szívem kiolvad, testem fáradtan és meggyötörten hanyatlik az ágyamra. Ujjaim könyörtelenül megmarkolják a párnámat, amibe belefúrom az arcomat, és elerednek a gyász könnyei. Végeláthatatlanul és fájdalmasan.