Börtönsztori - 34. fejezet: Nem várt fordulat

Egy hatalmas rumlival tudnám jellemezni azt, ami a Hokage és kíséretének érkezése előtti napon van Rejtett Holdban. Mindenki sürög és forog, hogy a lehető legszebbé dekorálják a várost, és hogy megfelelő programokkal, látványosságokkal szolgáljanak a tisztelt vendégeinknek. Persze a legnagyobb nyomás mégis rajtam és a Főmáguson van.

Mind a kettőnket lekötnek a tárgyalások, a szervezésekkel járó kötelességek, valamint a temérdek más eldöntendő kérdés, amik szinte elhavaznak, mint valami lavina. De, hála a jó égnek, Naruto segítségére is számíthatok. Ugyanis elvállalta a Helyettes Segéd munkát! El se hiszitek mennyire örültem, amikor elmondtam neki és beleegyezett. Akkor szerintem madarat lehetett volna fogatni velem.

De akár most is rám bízhatnák a feladatot. Ugyanis annyira izgatott vagyok, hogy a találkozhatok azokkal, akik Naruto múltjához tartoznak. Személyesen is láthatom Aikát és Sansát, vöröslő hajkoronájukkal együtt, Hinata és Neji, a híres Hyuuga klán tagjai, valamint Sasukét és Sakurát is, akik egy csapatban voltak vele. De a legjobban mégis Kushinát várom. Fogalmam sincs, hogy miért, de talán ő az a személy, aki a legjobban érdekel és egyben a legjobban aggaszt.

Aggaszt, hogy vajon tényleg olyan életet adtam-e Narutónak, amilyenre ő célzott, hogy tényleg jól vigyáztam-e rá. De mégis ott a tudat bennem, hogy Kushina Naruto édesanyja, és valamiért egy kicsit fel is nézek rá. Egy nő, aki megjárta a poklot, és a gyermekeiért tűzbe is menne. Igaz, az más kérdés, hogy férjével milyen kapcsolatban van, hogy viszonyul hozzá. De hagyjuk is ezt, mert a végén még a világból is kiszaladok izgalmamban.

Az egész ország olyan, akár egy hangyaboly, ami a királynő körül zsong. Akár merre nézek az utcákon füzérek, lampionok készülnek arra, hogy a fő utca ékei legyenek. A díszőrség már a legszebb egyenruhájukat tisztogatja, a csizmájukat sikálják, mint az őrült, hogy mikor a Hokage bevonul kíséretével, akkor a legszebb oldalukat mutassák. Akárcsak az egyetem diákjai.

Ők azok, akik a legjobban izgulnak az elkövetkezendő három nap miatt. Ugyanis az egyik nap őket látogatjuk meg, mint a jövő katonai erejét. Bemegyünk hozzájuk az órákra, érdeklődünk és kíváncsiskodunk, hogy mi is folyik épp az adott órán. De főként a legjobb diákokat nyaggatják a tanárok a legjobban. Naruto is panaszkodott már nekem, hogy a legtöbb tanára azzal szekálja, hogy tartson előadást, beszéljen, hallassa a hangját, mint az évfolyam legjobbja. Naruto persze nem szívesen teszi meg ezt.

Szinte mindig látom magam előtt, ahogy a tanár odalibeg hozzá, hogy megkérje, s mikor kiejti a száján a kérését, akkor Naruto vérvörösre pirul, szíve szerint menekülne, ahogy csak tud. Persze ezt nem teheti meg, így finoman visszautasítja, eltereli a témát, ami nem mindig jön össze. Egy-két tanár elnézi neki, de a többi addig piszkálja, kérleli, míg el nem fogadja. Szegénykémnek így egy halom munkája lett egyetlen nap alatt. Persze, ahol csak tudok, segítek neki.

Szerencsére mára kezd vége lenni a munkámnak, alig van már pár darab papír, amit el kell intézni, s végre hazamehetek, hogy kis családom körében legyek. Még akkor is, ha tudom, hogy otthon is vár a munka.  Ugyanis hagyományoknak megfelelően nálunk szállásoljuk el a Hokagét és kíséretét. Naruto persze repesett, amikor elé tártam a klán hagyományait. Szerintem fejben olyan messzire kergetett, hogy szerintem még ő maga sem tudja, hogy hová.

Hazafelé sétálva azonban olyan érzésem támad, mintha valami készülne. Még az arcomba fújó, egyre hidegebb szél is azt üzeni „Légy résen, készül valami”. Összébb görnyedek vastag szövet kabátomban, ahogy gyorsan szedem a lábamat hazafelé. Az otthonomat meglátva veszem észre, hogy a kémény már füstölög, befűtöttek. Nem is árt már beüzemelni a fűtőtesteket, hiszen október végén, november elején már meg szokott érkezni a tél előhírnöke.

Holdföldén nagyon is erős és kemény a tél, mivel az országot magas hegységek karolják át északkeleten és északkelet-keleten valamint nyugaton egy kisebb hegylánc. Ez még hagyján lenne, ha nem kétezer méter felett mérnék a magasságukat. De sajna mind kétezer és háromezer között mozog. Magasságukból pedig az adódik, hogy télen jeges szeleket és havat küldenek, nagyon sok havat. Nyáron viszont nagyon is kellemes, amikor a döglesztő melegben hűvös szeleket küldenek nekünk le.

Belépve a házba, rögvest elkezdek felolvadni, ahol már átfagytam. Lekapkodom magamról a fölösleget, és a táskámat a kezembe fogva, zokniban lépek fel a keményfa padlóra, és rögvest érezni kezdem a talpam alatt a meleget. Milyen jó ötlet volt annak idején az első fél méterre padlófűtést tenni, hogy a lefagyott lábujjaimat felengedjem.

-        Üdv itthon, Freya! – kiáltja ki Naruto a konyhából hozzám, de nem csak azért, mert örül, hogy itthon vagyok, hanem azért is, hogy emeljem meg a lábamat, és induljak befelé, mert a végén még odagyökerezik a lábam a küszöbre. Kelletlenül morogva beljebb megyek a házba.

Narutót a tűzhely fölé görnyedve találom, amint főzi a vacsorát számunkra. A táskámat ledobom az egyik konyhai székre, majd melléje megyek, hátha tudok segíteni neki valamit. Élvezettel nézem egy ideig, ahogy összevagdossa a zöldségeket és beleszórja a lébe, hogy utána azok puhára főjenek. Isteni illatok terjengnek a levegőben, és már ettől összefut a nyál a számban.

-        Alana ma az egyik barátnőjénél alszik, így csak hármasban leszünk ma este.

-        Oh… értem. – Alana mostanság egyre népszerűbbé vált az iskolában, és egyre több barátja lett. Nem mintha Naruto nem szerzett volna barátokat, de ő jelentősen kevesebbet, mint Alana.

Mégis Alana kicsapongásai kezdenek aggasztani.  Azzal semmi bajom nincs, hogy barátkozik, csak azzal, hogy nem biztos, hogy olyan emberek „barátkoznak” vele, akik közel akarnak kerülni hozzá, akik a barátságát keresik, hanem olyanok is, akik megalázzák őt, vagy kihasználják. Az utóbbitól tartok a legjobban.

Narutónál legalább tudom, hogy kik a barátai. Memoru Kaneki, Sesomu Mitsuki, Adarlan Mason és Utaka Sinji. Az első három az én barátom is, míg az utolsót egészségügyön ismerte meg egy páros munka alkalmával. Ebből is látszik, hogy Naruto miatt egyre kevesebbet kellene aggódnom, mégsem fejezem be.

~~~ Hajnalban~~~

Este, mikor elmentem aludni, szinte megváltásként éreztem, hogy végre nem arra kellett gondolnom, hogy holnap milyen megpróbáltatások várnak majd a Hokage megérkezésével. Naruto és Bran is bezuhant szinte az ágyába, hiszen mind a kettőjüknek volt épp elég dolga a nap folyamán. Ám arra egyikőnk sem számított, hogy hajnaltájban, amikor még a Nap sem kezdte el felragyogtatni a sugarait, chakrákat észlelünk.

-        Naruto?

-        Én is érzem – jön a gyors válasz telepátián keresztül. Nagyvonalakban érzékelem a chakrájukat, még a minket megtámadók pontos számát sem tudnám ennyiből megmondani.

Óvatosan felkelek az ágyamból, igyekszem minél kevesebb hangot kiadni, ami felkelthetné a figyelmüket, hogy a ház lakói ébren vannak. Mezítláb lépkedve az ajtómhoz megyek, majd lassan kinyitom azt. Kilesek a kis résen, és Naruto kék szemébe nézek bele. Szélesebbre tárjuk az ajtót; mind a kettőnk kezében fegyver van. Naruto egy rövidebb, fekete kristályból készült pengét tart a kezében, melynek bőrmarkolata tökéletesen illeszkedik Naruto kezébe.

Én kivételesen két rövidebb kardot választottam magamnak, amivel könnyebben tudok mozogni, ha netalán lesből támadnának ránk a betörők. Egyáltalán az is merész, hogy betörni próbálnak hozzánk, pedig még a leghülyébbek is tudják, hogy egy mágussal, csak egy másik mágus tud elbánni profin egy betörés során. Ám azok, akik közelítenek, hozzánk nem rendelkeznek se mágikus erővel, sem mannával.

Narutóval egymásra nézünk, és csak egy fejbólintással jelezzük a másiknak, hogy készen állunk. Lassan lépkedve közelítjük meg a folyosó végét. Naruto megy elől, én pedig pár lépéssel mögötte haladok. Itó a falhoz lapulva, kiles a hátsó ajtóra, de fejét rázva jelzi, hogy még zárva van.

-        Én a nappaliba megyek, te maradj itt – mondom kardjaimat leeresztve. – Várd meg, míg az utolsó is bejött, és elindult felém. Ha egy-kettő a vendégszobák felé igyekszik, akkor eredj utánuk, és kapd el őket, a többit elintézem én.

-        Vigyázz magadra – mondja, majd egy puszit nyom a homlokomra. Elpirulok a sötétben, testemet melegség járja át Naruto gondoskodása nyomán, ám nincs időm élvezni a csókja adta boldogságot. Kilesek az ajtóra, és a nappaliba iszkolok, minden hang nélkül, nehogy Bran felkeljen.

A nappaliba érve a belső falnál lévő kis kanapé és az egyik fotel közé guggolok le, hogy minél könnyebben észrevegyem a behatolókat, valamint, ha kell, elintézzem őket. Idegeim pattanásig feszülnek, ahogy várom őket, légzésem lelassul, testem vadászként várja a prédát, ami gyanútlanul tévedt a területére.

Naruto felől is érzem, hogy készen áll, hogy megvédjen minket, még akkor is, ha közönséges betörőkről is van szó. Elszánt és bátor, akár egy ninja, viszont megfontolt és előrelátó, akárcsak egy mágus. Sokat fejlődött az elmúlt időszakban, s úgy látszik, hogy kiváló vezető lesz belőle egy nap.

Ajtózár kattanás hallatszódik az éjszaka csendjében. Lassan, idegtépően nyílik ki a hátsó ajtó, s hamar halk léptekre leszek figyelmes Jinchuuriki hallásommal. Lábaim megfeszülnek, ahogy felemelkedem egy kicsit a guggolásból.

-        Négyen vannak, és feléd tartanak – jön az információ Narutótól, aki máris készen áll a támadásra. Tudom, hogy elindult utánuk, tisztes távolságot tartva, figyelve a lélegzetvételére, minden lépésére, valamint az ellenség legapróbb rezdülésére. – Ninják mind a négyen. Chunninok és jouninok. Profin mozognak, de nem ANBU-sok. Azok jobbak ennél. Nem keresnek semmit sem, az értékek mellett egyszerűen elmennek.

-        Akkor szimplán csak behatolók, de vajon miért? – vonom le a következtetést, és teszem fel a kulcskérdést. – A menedék kérelem azért egy kicsit durva lenne, hiszen tudják jól, hogy a mágusok földjén nem tanácsos csak úgy beugrani valakihez mondván, majdcsak lesz valami.

-        És ha nem Holdföldiek?

-        Kockáztatsz? – kérdezem tőle, mintha nem tudnám, hogy már döntött, és már a folyosóhoz közeli villanykapcsolót figyeli, hogy mikor jön el a megfelelő pillanat.

Lejjebb ereszkedem, ahogy a négy idegen bemerészkedik a nappali és a konyha közötti folyosóra. Mögöttük Naruto besasszézik a konyhába, és minden hang nélkül elbújik a konyhát és a folyosót elválasztó pult mögé, pontosabban az egyik konyhaszék mellé guggol le.

Óvatosan kiles a pult mögül; tekintetünk találkozik. Kék szemei szinte átlyukasztanak, ahogy rájövök, most várni fogunk egy kicsit. Egy apró jel, ami arra utalna, hogy nem Holdföldiek, és csak átutazóban lévő vándorok, akik nem tudnak semmit sem a Rejtett Holdiak, sőt a mágusok világáról egyáltalán semmit sem.

Szívem vadul ver a mellkasomban, az adrenalin szinte száguld az ereimben, mint valami sportautó a pályán. A négy idegen viszont csak pásztázza a környezetét, fülelnek, hátha hallanak valami árulkodó zajt, ami arra utalna, hogy van valaki a házban, akivel talán fel kell venni a harcot. Az izmaim azonban egyre csak sivítják, hogy támadjak.

-        De sötét van. – Halljuk meg az ajtója nyílását és csukódását. Ijedten egymásra, majd a behatolókra nézünk, és máris tudjuk, hogy most kell lépnünk.

Bran apró léptei szinte elvesznek a ház csendjében, ám ez pont elég hangos ahhoz, hogy rá terelődjön a figyelem. A behatolók közül a legszélén lévő megfordul, tekintete a folyosót pásztázza, ahonnan Bran léptei egyre hangosabban érkeznek. Nem várhatunk.

Ám még mielőtt kiugranánk a rejtekünkről, a behatoló hirtelen szétnyitja a köpenyét, és mind a ketten megpillantjuk a kesztyűjén a fémlapokat. A shinobi ujjai lassan a kunai-ja markolatára csúsznak, ám még mielőtt eldobhatná, Naruto kiugrik a rejtekéről, és a kardjával visszaveri a már repülő kunai-t.

Penge csendül a pengén, ahogy a kunai és a kard egymást érik. A másik három sem tétovázik. Kettő egyből a fegyvertáskájához nyúl, hogy dobócsillagokkal tűzdelje tele Narutót. A csillagok ezüstösen csillannak meg a tompa fényben, ami az ablakon át bejön, ám amilyen gyorsan megcsillannak, olyan gyorsan tűzöm őket az egyik tőrömre.

A harmadik felfigyel rám, és egy számomra furcsa támadó állást vesz fel velem szemben, s a másodperc tört része alatt rám támad. A penge még mindig acélosan csendül, ahogy balra kitérek a támadóm csapása elől. Jinchuuriki szemeimet fókuszálva észreveszem, hogy a puszta kezes támadása mögött több rejtőzik holmi taijutsunál.

Kis terpeszben állva, kezemben a rövid kardokkal várom, hogy ismét megtámadjon, amikor is felkapcsolódik a villany. Bran kómás fejjel, mormogva az orra alatt besétál a konyhába, és mintha észre sem vette volna, hogy behatoltak a házba, egyszerűen leteszi a nyusziját a konyhapultra.

Ám, amint felocsúdok a döbbenttől, amit az öcsém kiváltott belőlem, támadómat kezdem figyelni. Az illetőnek hosszú barna haja a fenekéig ér, egyszerű fehér tunikát és nadrágot, valamint egy szürke kötényt visel, fekete zorival. Ám jellegzetességét nem ezek az egyszerű dolgok adják, hanem levedulaszín szemei. Szóval ő lenne Hyuuga Neji, Konoha legerősebb Byakugan birtoklója.

Belenézek levendulaszín szemébe, melyek morcosan ülnek összeráncolt, vékony szemöldöke alatt. Hófehér bőre pedig szinte rikít a sötét csuklya alatt, akár a holdvilág. Leengedem a védekezésemet, a két kardot pedig – ahogy hátrapördítem őket – egy villanással a mágia térbe száműzöm.

Naruto is követi a példámat, ahogy hátra lép kettőt, hátrapördíti a kardját, és az máris eltűnik a mágia térbe, mintha ott sem lett volna. Hyuuga Neji is vonakodva visszavesz védelméből, de testtartása elárulja, hogy még mindig számít a támadásomra.

Okos. Tudja, hogy idegen földön az éberség és a fokozott óvatosság a legjobb útitársak, akárcsak a modor és a kellem. Egy ideig az arcát fürkészem, majd Narutóra vetül a tekintetem, aki a mellkasán összefonta a karjait, és magyarázatot követelve áll kard partnere előtt.

-        Naru-nii, kik ezek az emberek? – kérdezi Bran angyali hangon, mintha az előbb nem egy betörés kellős közép sétált volna át a konyhába, hogy felkapcsolja a villanyt.

-        Ők itt a konohai vendégeink egy része – feleli Naruto megilletődve és kicsit meglepődve. Bran a vizes üvegét szorongatva végig néz a jeleneten. Az öcsém arca egyáltalán nem változik, amikor megtudja a hírt, egyszerűen beleiszik az üvegébe, majd elismerően bólogatni kezd.

-        Akkor jó, hogy felkapcsoltam a villanyt. Jó éjszakát! – Azzal az elhagyott vizes üvegével és a nyuszijával a kezében elmegy a szobájába, Narutóval pedig csak nézünk utána.

-        Ez… - kezdi el Naruto, miközben felém néz, és kérdő-segítséget váró tekintete mindent elmond nekem.

-        Ja…öhm… - kezdenék bele valami magyarázatba, de nem jön össze.

-        Hagyjuk – mondjuk egyszerre, majd minden zavart félre téve a jelen eseményeire kezdünk fókuszálni. Naruto mellé megyek – Neji követi a mozgásomat, ahogy elmegyek mellette -, és választ várva tekintek a behatolóinkra.

-        Mi ez, Kakashi sensei? – szólal meg elsőként Naruto, még mielőtt én egyáltalán kitalálhatnék valamit. – Ezt most hagyd rám, Freya.

Meglepődöm egy pillanatra határozottságán, valamint talpra esettségén, de csak egy biccentéssel jelzem, hogy folytassa csak tovább, nem fogok beleszólni a dologba. Végtére is, az ő múltjáról van szó.  Naruto sokkal jobban ismeri ezeket az embereket, mint én valaha fogom őket. Velük nőtt fel, egy faluban laktak, küldetéseket teljesítettek együtt. Betéve tudja mindnek a nevét, rangját, tulajdonságait. Én csak lapokból és cikkekből tájékozódtam. Ismereteim természetes, hogy hiányosabbak az övénél.

-        Támadás ért minket a hajóról való leszállás során – jelenti ki Kakashi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az embert megtámadják, miután leszáll a hajójáról. Jobb mutató ujjamat a számhoz emelve, jobb karomat a ballal alátámasztva fogok bele a minket körül vevő emberek listájának átnézésébe.

Ki lehet olyan elvetemült, hogy a földünkön mer minket megtámadni, főleg úgy, hogy tisztában van az erőviszonyokkal. A Shinobi Nemzetek összes tagja tudja, hogy nem vagyunk utolsók semelyik harcmodorban, sőt talán valamivel fejlettebbek is vagyunk náluk, hiszen nekünk ott van a mágiánk.

Végig pörgetem fejben a listát, azokról, akik megtámadhattak volna minket, ám arra jutok a végén, hogy egyiknek sincs semmilyen oka arra, hogy háborút kezdeményezzen velünk. Békében élünk az egyezmények szerint, a legtöbb összeszólalkozás ellenére.

-        Hol a Hokage és a többiek? – teszi fel Naruto a tárgyilagos kérdést, de nem is ez üt szöget a fejemben. Hanem a megfogalmazás. A Hokage és a többiek. Nem nevezi őket nevükön, vagy bármi másnak, hanem a titulus vagy semmi. Szomorúan Narutóra pillantok, ám tudakozó arcáról szinte semmit sem tudok leolvasni, érzelmei túlságosan keszekuszák, hogy értelmezni tudjam őket.

-        Elrejtőztek az erdőben. A jelre várnak, hogy jöhetnek-e vagy sem.

-        Akkor menjen, szóljon nekik, Kakashi-san. Nyugodtan bejöhetnek ide – szólalok meg gyorsan, majd a konyhába megyek, hogy feltegyek egy adag kávét.

Persze tudom, hogy Naruto árgus szemekkel néz engem, ahogy lazán kezelem a helyzetet, és mintha nem is történt volna semmi érdekfeszítő, kávét főzök, elfoglalom magamat, hogy Naruto békésen, és minden feszültségtől mentesen elintézhesse a dolgot, ezzel bizonyítva az apjának és mindenki másnak.

Hamar megtelik a nappali emberekkel, és úgy teszek, mintha csak a kávéval lennék elfoglalva. Nézem őket, ahogy bejönnek, és csuklyájukat levéve bizonytalanul figyelnek körbe. Én is megfigyelem őket, és megjegyzem minden porcikájukat.

Aika az első, aki észrevesz engem a kávéfőző mellett a konyhapultnak dőlve. Ő is végig mér engem, akárcsak én őt. Egyszerű sötétkék felsőt és fekete nadrágot visel chuunin mellénnyel feldobva ninjás kinézetét. Derekán egy tartókkal teletűzdelt öv fityeg, hátán egy katana markolatát látom meg.

Hosszú vörös haját, egy fekete hajgumival kötötte fel lófarokba, szív alakú arcában kék szeme gyönyörűen csillog, telt ajka természetesen rózsaszín, mozdulatai kecsesek és finomak, akárcsak egy gyönyörű pengetáncosé. De, ami a legjobban feltűnik, hogy egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki annak idején lelökte az öccsét a lépcsőn, és még a kórházban is megverte.

Egy ártatlan lányt látok, aki szinte kivirágzott, ahogy egy új világba ért, ahol még azelőtt sosem járt. Végig nézek rajta, és felmerül bennem, hogy talán volt oka annak, amit tett. De ez még csak halvány sejtés. A könyvről is csak akkor tudjuk meg, hogy jó-e, ha már elkezdtük olvasni. Aika, amint megszólal, tudni fogom, hogy milyen ember.

Sansa viszont annál inkább arrogáns hosszúkás, picit szív alakú arcával. Ahogy leveszi a fejéről a csuklyát, és meglátom, amint magasra emelt fejjel, levágódik az egyik fotelba, hirtelen kettétörnek a róla alkotott képeim. Sansáról olyan emlékeim vannak, miszerint orvoslást tanult Sophie-tól, meglepte a bátyját a szülinapján, amikor mindenki elfelejtette. Most mégis valamiért bosszús és dölyfös, akár egy dühös pulyka.

Hinata megszeppenve fejét leszegve lép be a szobába. Csíkos felsőjét egy övvel fogta át, testre feszülős hosszú nadrágjára pedig egy fegyvertartó táskát csatolt. Alázatosan leül az utcára néző ablaknál lévő kétszemélyes kanapé sarkába, kezét az ölébe helyezi, de továbbra is a padlót nézi, még akkor is, amikor Neji leül mellé.

Sakura a másik fotelbe ült le, ami mellett elbújtam előlük. Koromfekete köpenye alatt sötét pink felsőt visel, fehér nadrággal, aminek jobb szárára szintén egy fegyvertartó tokot csatolt, valamint hátul a derekán is egy tároló tokot visel.

Sasuke katanával a hátán megáll a szobák felé vezető oldalon, még a gondolat sem fordul meg a fejében, hogy leüljön valaki mellé. Fekete szemei végig koslatják epres háromnegyedes nadrágomat és Narutótól kapott bő fehér pólót. Enyhe pír szökik az arcomba, és kénytelen vagyok elfordítani a tekintetemet, még mielőtt még jobban elvörösödöm. Egészen biztos, hogy nem azon jár az esze, hogy milyen jól áll a felső meg a nadrág. Fekete nadrágjának övébe ő is tartókat tűzött, jobb lábára pedig fegyvertartó tokot kötözött. A köpenyt magán hagyta.

Furcsa mód, mindenkinél fegyver van, még Kushinánál is, aki köztudottan szelíd nő, bár mivel őt sem ismerem behatóbban, így lehetséges, hogy egy vadállat tud lenni, ha a gyerekeiről van szó. Sőt, biztos. Jounin egyenruhájának egyszerűsége tökéletesen illik hozzá, akárcsak a lányához. Bár Sansa öltözött volna ilyenbe, de helyette csak egy sötétkék tunikát és fekete nadrágot sikerült magára vennie. Mint, aki gyászol.

Minato is követi felesége és legidősebb lánya divatját, ő is jounin egyenruhában, minden cicoma nélkül lép be a nappaliba, és egyből észrevesz, amint a nagy kancsó kávét a konyha asztalra teszem. Aprót biccentek felé, mire ő hálásan viszonozza a gesztust. Látszik rajta, hogy megkönnyebbült, és hogy milyen szerencsésnek érzi magát, hogy ebbe a házba került, nem egy másikba.

A kis bagázs, akik most helyet foglaltak a nappalinkban, feszültek és ingerültek, akárcsak az üldözött vad, aki minden bokorból a vadászt lesi. Jinchuuriki érzékeim nagyon is veszik a félelem rezgéseit, az éberség szagát és az ősi ösztönök túltengő aromáját.

A mágusok kiváltképpen érzékenyek, főleg, ha a kontrollról és az energiákról van szó. A ninják – akik csak ninják – nem mindig képesek uralni az érzelmeiket, és ez gyakran a chakrájukra is kihat. De, mivel a mágusok sok gyakorlás után egyre jobban megérzik az ellenség energiáit – így a chakrát is – számunkra kellemetlenné válik, ha a másik fél zavart vagy nyugtalan.

Minatóék viszont nem csak azok, hanem egyenesen paranoiásak. Valami nagyon is felkavarta őket, ami elérte, hogy minden egyes nesztől ódzkodjanak. Mondhatom, remek belépés Holdföldének, hogy még az első napjukat sem töltötték itt, de máris katasztrofálisan telik.

-        Naruto – felém fordítja a fejét; a fáradtság és az idegesség szinte gyökeret vert az arcán. Látszik rajta az elmúlt egy hónap kemény munkája, hogy beilleszkedjen. Finom mosoly jelenik meg az arcomon, fáradt tekintetem ellágyul, ahogy ismét meglátom rajta azt a gyermeki ártatlanságot, amit a börtönben is láttam.

-        Tudom – mondja, majd sóhajtva megcsóválja a fejét, hogy utána a mutató és hüvelykujja közé fogva masszírozni kezdje az orr nyergét. Kezd rajtunk nagy lenni a nyomás, kiváltképpen ezzel.

A Főmágus után mi ketten vagyunk a főbb hatalom, így nagy a felelősség rajtunk, és nem kevés a munka vele. Ez a két nap teljesen kimerítette őt is és engem is, de úgy látszik, hogy a sors előszeretettel tréfál meg minket, és akaszt újabb munkát a nyakunkba.

A kávék gőzölgő illata megnyugtatóan hat egy kicsikét számunkra, de még így is érezzük a helyzet súlyosságát. Egy támadás nem kis pálya, főleg, ha egy számukra idegen országról van szó, ahová békés célokkal érkeztek.  Valaki keresztbe akar tenni nekünk, de az a valaki nem rest átlépni az országhatárt, és megkockáztatni, hogy valaki kibelezi.

-        Szóval, valaki össze tudná foglalni, hogy mi is történt? – szólal meg Naruto fáradt, halk hangon, hogy a visszaaludt Brant nehogy felkeltse.

-        Megtámadtak minket – feleli tömören Sakura, aki keresztbe tett lábbal szürcsölgeti a kávéját. – Leszálltunk a hajóról, és máris rajtunk ütöttek.

-        Az odáig érthető volt – válaszolja Naruto borús tekintettel, mintha egy kicsit többet várt volna Sakurától egy közönséges ténynél. Megkocogtatom Naruto vállát, és átadom neki a kávéját, hogy utána, Sasuke tekintete elől menedéket keresve, mellé álljak. Itó végig tekint a bagázson, hogy valaki fejtse már ki a részleteit is a támadásnak, és ne csak üljenek ott, mint egy-egy zsák krumpli, hanem szólaljanak már meg. Elgondolkodva beleiszom a kávémba, és figyelem a ránk szegeződő szempárokat.

-        Nem kellene valami főmuftival közölni először ezt, és nem veletek? – veti fel Neji minket fürkészve, mintha még életében nem látott volna embert. Talán az jár a fejében, hogy mi lehet olyan különleges a mágusokban, ha közönséges embernek néznek ki, akárcsak ők.

-        Azzal, hogy beszélsz, Neji-san, meg is teszed ezt – felelem édes ugyanakkor határozott hangon. Bögrém felett pillantok rá, egyenesen levendulaszín szemébe. Belekortyolok az italomba, tekintetemet folyamatosan rajta tartva, hogy mikor kihúzom magamat, látszódjék, nem tud megtéveszteni.

-        Ch – szakít meg Sasuke. Mellkasán keresztbe fonta karjait, tekintete megvető. – Azt hiszed, hogy te valami hatalom vagy? Lehet, hogy a börtönben nagy kutya voltál, de most csak egy mágus vagy. A Helyettes tud rajtunk segíteni.

Belenézek ében fekete szemeibe, félmosolyra húzódik a szám, és visszafojtott kuncogást hallatok. Hosszan kifújom a levegőt, és jót kuncogva csípőn billentem Narutót. Ő vigyorogva lehajtja a fejét, és próbálja nem elnevetni magát.

Igaz, hogy nem adtam ki a nevemet mondván, hogy vicces lesz majd, amikor a Hokage és kísérete meglát engem, mint a Főmágus Helyettest, de most így belegondolva nem biztos, hogy olyan jó ötlet volt, hogy titkolóztam, de a kutya sem számított arra, hogy támadás éri őket az út során. De Sasukének is lehetne annyi esze, hogy nem kekeckedik velem.

-        Fél ötkor? Nem korai ez egy kicsikét? – szólal meg ismét Sakura, aki már kiitta a kávéját a bögréből, s most annak peremén viszi körbe-körbe az ujját. – Mármint, lehet, hogy fontos az ügy, de most mi vagyunk a vendégek ebben az országban.

-        Ez hadi ügy, Sakura – inti rendre Minato akárcsak egy neveletlen gyereket. Sakura persze azonnal megszeppen, amint a Hokage helyre teszi, és remélhetőleg innentől kezdve Sakura nekiáll gondolkodni is. – A Helyettessel kell beszélnünk – jelenti ki határozottan. – Oda tudnátok vezetni minket? – kérdezi kérlelve, nekem meg már minden idegszálam sikítja, hogy szólaljak már meg.

De e helyett a hajam égnek kezd állni, minden porcikám kérlel, hogy vagy fojtsam meg vagy rúgjam meg. Sűrűn pislogni kezdek, de nem azért, mert spontán kiakadtam, hanem már orbitálisan kiakadtam. Hogy lehet valaki ilyen tökkel vágott, mint Namikaze Minato? Komolyan nem esett le neki, amikor írtam neki, vagy csak ki akar csinálni így hajnalban, amikor a kávém még gőzölög a kezemben, a Nap még fel sem kelt, és a madarak is kussolnak.

-        Naruto – szólalok meg elhűlt hangon, mire Itó azonnal tudja, hogy mi bajom van. – Kérlek, mondd, hogy ez valami rossz vicc volt? – Azzal lecsapom az asztalra a kávémat, és a tenyerembe temetem az arcomat.

-        Sajna nem – veregeti meg a vállamat. – Ez máskor is volt – folytatja unott hangon. Igaz, közben hallom, ahogy visszafojtja a nevetését.

-        Valami rosszat mondtunk talán? – teszi fel a kérdést Sansa vékonyka kis hangján, amitől még jobban felmegy bennem a pumpa. Elkapom a tenyeremet az arcomtól, ideges vonásaimat rendezem, és felveszem a legudvariasabb testtartásomat.

-        Nem, semmit. A Helyettes jelen pillanatban nem érhető el – hazudok egy orbitálisat. – A Főmágus pedig a Jáde-szigetekre utazott politikai ügyeket intézni.

-        Oh, értem, hát akkor… - Minato zavarában a tarkóját kezdi vakarászni, majd a körbetekint, hogy a többiek is helyeslik-e, hogy elmondják a történteket. Szerencsémre beleegyeznek.

Nagyot sóhajtva Narutónak dőlök, és szinte jólesik, ahogy a kellemes levendula illat körbeleng, és érzem testének melegét. Nagyon érzem, hogy az álmosság egyre jobban győzedelmeskedik felettem, de nem adhatom fel a harcot vele szemben, még akkor sem, ha nagyon szeretnék aludni… Naruto karjaiban… a kényelmes és meleg takaró alatt. Nem ér rosszra gondolni.

-        Akkor a támadás… - kezdem meg a mondatot, hogy valaki folytassa, és végre tudjunk meg valamit könyörgöm.

-        Hirtelen volt – szólal meg Aika. – Délkelet felöl érkeztek a hajók, amiken jöttek, de semmilyen jel, zászló vagy bármi más ismertető jel nem volt rajta. Bár több helyen láttuk a kaparás nyomokat a hajó oldalán. Nem egyenesen ránk támadtak, hanem előbb a kikötőben keltettek zavargást, hogy rólunk eltereljék a figyelmet. Amikor ez meg volt, az ANBU egységeket kezdték el megritkítani. Mindennel azon voltak, hogy minél könnyebben és gyorsabban hozzánk jussanak. Akkor tűntünk el a szemük elől, és jöttünk erre felé.

-        Nem Holdfölde volt, az egyszer biztos – jelenti ki Naruto határozottan. – A mágusoknak nem szokása feltűnni a helyszínen, hogy mindenki lássa őket, vagy akárcsak a gyanút felkelteni, hogy ott vannak. Ha tényleg azok lettek volna, akkor búvárhajókkal jönnek, és magát a hajót szállják meg, nem pedig a kikötőt.

-        Narutónak igaza van – helyeselek. – Egy holdföldi ninja alakulat is a hajót támadta volna meg, főleg, ha maguk voltak a fő célpont, ám az, hogy a kikötő volt az elsődleges cél, így kizárhatjuk a Holdföldi támadást. Ám ezzel ezt kettős támadásnak lehet nevezni. Nem csak maguk a célpont, de mi is.

-        De sajna – mondja Sansa – maga az elkövető nincs meg.

-        Nincs – sóhajtom -, de legalább ez is több mint a semmi. Már van annyi támpontunk, hogy el tudunk valamerre indulni.

Egy hajó flotta a déli határnál elég bizarr dolognak hangzik, főleg a Hokage látogatásakor. Valaki megneszelte, hogy a Negyedik idelátogat, ám nem lehet helybéli vagy akár szomszédos országból való. A körülöttünk élők is jól tudják, hogy az efféle csel nem tartozik a mi stílusunkba.

Vagyis, aki támadott az egy külföldi, nem ismeri a stílusunkat, a harcmodorunkat. Egy ismeretlen személy, akinek tüske a körme alatt a Hokage látogatása. Ez még mindig édeskevés, de már ez is valami.

-        Akárhogy is – mondja Sasuke elgondolkodva – akárki támadott meg minket, nem akarta, hogy ideérjünk. Az erdőben szerencsére nem volt senki sem, így gyorsan el tudtunk ide jutni.

-        A frászt hozva ránk, de igen, eljutottatok idáig – jegyzi meg csípősen Naruto, aki ellöki magát a pulttól, ezzel én is elhúzódom tőle. Naruto a konyhába megy, hogy töltsön magának még egy adag kávét, ami szerintem nagyon is jól esik most az álmosságára. Rámosolygok, mire visszamosolyog, de látom rajta, hogy nagyon fáradt.

Kicsit kómásan, de mégis töretlen akarattal dől vissza a pultnak, hogy megigya a kávéját, én pedig neki dőlök. Kicsit arrébb billent, amolyan játékosan, de tudom, hogy nem bánja. Fáradtan, kifacsarva, de eljutottunk idáig is, hogy fogadjuk a Hokagét, még akkor is, ha meg kell fejtenünk, miért és legfőképpen ki támadta meg őket.

-        Amondó vagyok, hogy szerintem már nincs nagyon értelme visszamenni aludni – jegyzem meg fél kábán. – Mire visszaalszom, már csörög is a vekker – felkuncog a társaság a kijelentésemen, de szemmel látható, hogy mindenki fáradt. – De neked viszont irány aludni, Naruto.

-        Mi? – néz rám kérdő tekintettel, mintha valami ismeretlent mondtam volna.

-        Egész héten segítettél, többet is, mint amit kértem. Rád fér a pihenés, meg neked szükséges a mai naphoz – vigyorgok rá mindent tudóan.

Furcsállva néz rám, nem érti, hogy mit akarok mondani, de rám hagyja a dolgot, biztos igazam van. Felnevetek hülye képét látva, meg, ahogy belekortyol még a kávéjába, hogy a bögre felett oldalra sandítson rám.

Nem bírom ki röhögés nélkül, kétszer felhúzom a szemöldökömet, mire ő ivás közben beleröhög a kávéjába kifröcskölve azt. Hátrahajtott fejjel röhögök, és próbálom nem a padlóra csurgatni a sajátomat is, ahogy ő. Gyorsan leteszi a bögréjét, hogy a mosogatóhoz rohanva kiköpje a kávét, mert mögötte már nevetés bugyborékol.

-        Jól vagy különben? – kérdezem még mindig nevetve.

-        Tökéletesen – mondja, miközben letörli magáról a kifolyt kávét. – De te szerintem megzakkantál.

-        Nem állsz messze az igazságtól – mondom komolyan, majd kortyolnék bele a kávémba, amikor megáll a kezem a levegőben.

A folyosóval szemben állva elvileg a vaksötétet kellene látnom, vagy talán a hajnal első napsugarait beszűrődni a hátsó ajtó ablakán, ám valahogy teljesen mást látok, mint, amit kellene. Nagyokat pislogva próbálom kitalálni, hogy most tényleg azt látom, amit látom, vagy csak a fáradtság játszadozik az érzékeimmel.

A fejem egyre jobban kezd lüktetni, s szinte egész testemet rántja magával. A levegő a tüdőmbe szorul, testem nehéz, akár az ólom, fülem sípolni kezd a nyomás különbség hatására, ami fogalmam sincs, hogy lehet, mikor normál szinte vagyok, nem fent a hegyekben. A gyomrom forogni kezd velem, és szinte már nem is kívánom a kávét.

Sophie a folyosón áll, hófehér ruhája helyett most narancssárga háromnegyedes felsőt, fekete térdszoknyát és telitalpú magas sarkú cipőt vett fel. Aranybarna haját – ami már lassan vörösesbarnára hajaz inkább – kiengedte, úgy mered rám kék szemével.

Finom vonalú ajkán halvány mosoly sugárzik, szeme gyanúsan csillog felém, és egyszer csak megérzem, ahogy lassan eltávolít a saját testemből. Megint az csinálja velem, mint máskor, csak most nem várja meg, míg elalszom, hanem ő maga altat el.

Forogni kezd körülöttem a világ, egyedül Sophie alakja tiszta, akár napfény. A szoba többi része elmosódik előttem, a hangok olyanok, mintha egy vastag üveg mögül szólnának hozzám, s egyre jobban torzulnak. Hallom, ahogy Naruto a nevemen szólít, kérdezget, de képtelen vagyok felelni bármire is. A hangomat mintha elvették és elrejtették volna, hogy csak nyomát érezhessem, s tátogva próbáljam használni.

Sophie int az ujjával, és a térdem felmondva a szolgálatot, összecsukja alattam a lábamat, hogy hanyatt essek. Bögrém kicsúszik a kezemből, s még hallom, ahogy ripityára törik a padlón, még mielőtt Sophie teljesen kiszívna a testemből.

~~~

Hideg van, ahol felébredek. Az éles fény bántja a szememet, de hunyorogva körbetekintek a szobában, ahová kerültem. Ismét a fehér szobába, ahol már egyszer voltam. Sophie egy elegánsan kifaragott széken ül egy kis kávézó asztal előtt. Vele szemben egy másik szék áll, üresen.

Fájó tagokkal felkecmergek a padlóról, és odatrappolok hozzá. Megállok az üres szék mögött, azért sem fogok leülni, mert ő kikészítette. Erősen markolom a faragott háttámlát, miközben farkas szemet nézek vele.

-        Ehhez nem volt jogod – sziszegem a fogaim között, miközben ő ártatlanul mosolyog rám. – Engedj el! – követelem, miközben ő csak néz rám, mintha még nem látott volna soha sem.

-        Úgy viselkedsz, akárcsak az apád… - suttogja elmélyülten, nekem meg megfagy a vér az ereimben. Sophie tekintete lágy és kedves, mintha az imént nem a testemből szakított volna ki, hanem egy kellemes találkozón lennénk. – Apád is... mindig megfontolt és határozott volt. Ugyanakkor kedves, érzelmes és végtelenül jóságos, még akkor is, amikor az igazságot kellett osztania, döntéseket kellett hoznia.

Tekintete a messzeségbe réved, mintha egy régi emléket idézne fel a fehér falakon. Egy kellemes sétát, egy mámorító éjszakát, amikor a csillagok alatt táncoltak, vagy egy tavi csónakázást a holdfényében.

Szorításom nem enged a háttámlán, még mindig ideges vagyok, viszont azt már jó jelnek veszem, hogy most nem arról van szó, hogy mi van Narutóval, hanem az, hogy mi van velem. Ez egyszerre nyugtat és tölt el félelemmel. A nyugtat, mert nem Naruto emlékeit akarja velem megismertetni, viszont félelemmel tölt el, hiszen az én emlékeim között sem szerepelhetnek csak tündérmesébe illő strófák.

Sophie kék szeme rám vándorol ismét, int, hogy üljek le. Egy ideig figyelem az arcát, hátha kitalálom, hogy most mégis mit akarhat, ám a kedves mosoly, a csillogó szemek és a gyengéd arc mimika nem mutat semmi ördögit. Kicsit vonakodva, de leülök a székre, ami hirtelen kényelmetlennek és szörnyen hidegnek tűnik, még a falak fehérségénél is.

-        Tudom, hogy nem lett volna szabad téged kirántanom a testedből csak úgy, de mindenképpen beszélni szerettem volna veled.

-        Miről? – vetem oda hanyagul, mintha nem érdekelne a dolog. Azonban nagyon is kíváncsivá tesz, hogy mégis mi lehetett annyira fontos, hogy ne várhasson estig, mikor elalszom. Nagyot sóhajtva várom a választ.

-        Haruról. – Meglep a válasza, de valahogy olyan, mintha számítottam volna rá. Tartásom enged egy kicsikét, de az óvatosság mezejét nem engedem le semmiképp, még akkor sem, ha az anyámról van szó, nem pedig egy közönséges idegenről. – Haru a mai nap folyamán érkezik meg hozzátok. Mikor felébresztelek, akkor egy órád lesz, hogy beérj a Fehér Palotába. Az irodádban fog rád várni. Érdekes információkkal fog szolgálni neked.

-        Ezt úgy is elmondhattad volna, hogy nem ájultatsz el mindenki előtt – jegyzem meg csípősen. – Miért kellett ennyire durván kiszakítanod a testemből? – fakadok ki. – Naruto frászt kaphatott, amikor a szemeláttára csuklottam össze, mint valami marionett baba.

-        Alana. – Belém fagy a szó, minden idegszálam sikítozni kezd, ahogy anyám kimondja ezt a nevet. Gyomrom morogni kezd, mint valami katlan, s szinte már érzem a mardosó gyomorsavat, amit a félelem termel.

-        Mi van vele? – teszem fel a kérdést már ugrásra készen, hogy ebből a nevetséges helyről már rohanhassak is hozzá.

-        Harunál lesz. Mondhatni megmentette. – Felpattanok a helyemről, s szinte belevágódom a testembe.

Eltátom a számat, ahogy a levegő beáramlik a tüdőmbe, remeg, ahogy ismét életre kel a testem, még akkor is, ha minden porcikám sajog a durva földre esésétől. Nyöszörögni szeretnék, mocorogni, mintha hosszú kómámból ébrednék.

Valami megmoccan mellettem. Lassan oldalra fordítom a fejemet, és Naruto angyalian alvó arcát látom. Bizonyára ő hozott be, amikor elájultam. Elmosolyodom, de vidámságom és meghatódottságom azonnal átvált a húgom utáni aggodalomba.

Fájó tagokkal kimászok az ágyból – persze úgy, hogy Naruto ne keltsem fel -, és mint az őrült futni kezdek a Fehér Palota irányába. Nem szánok időt arra, hogy Yuét vagy Julekát, a lovamat felnyergeljem, sőt, még a díszruhámat is egy csettintéssel varázsolom magamra, valamint a hajamat is ezzel a módszerrel hozom rendbe.

Magas sarkúm kopog a Fehér Palota lépcsőin és folyosóin, ahogy végig csörtetek rajtuk, parancsokat osztogatva, hogy azonnal vizsgálják ki a ma hajnali támadást, ami a Hokage ellen irányult, valamint szervezzék át a fogadást.

A hírnökök, segédek, szolgálók, katonák és megannyi ember rohangál a hatalmas zűrzavar nyomán, ami a hírekkel együtt történik. Mindenki tudja, hogy milyen súlyos ez számunkra, hiszen mindent elterveztünk a Hokage érkezésére, és most egy óra alatt kell rendbe hoznunk mindent. Mindenki igyekszik nyugodt maradni, ám a nyomás még így is eléggé kitesz magáért.

Főleg nálam, amikor végre felérek az irodámig. Hófehér ruhám suhog, ahogy megragadom a kilincset, és benyitok a szobába. A lapockámtól egészen a kulcscsontomig egy széles, hosszan lelógó fehér szatén utánam lebeg, akár egy fátyol, hogy jobban kihangsúlyozza a ruha ovális nyakát, ami alatt a mellkasom fel-le járkál.

A szobába besüt a kora reggeli napfény, félhomályba borítva a szobát, ám a hidegség szinte ködként tekereg a bútorok között. Belső énem figyelmeztet, hogy óvatos legyek, vigyázzak a velem szem köztes ablaknál álló fekete csuklyás alakkal. Energiái ridegséget, hatalmat árasztanak, valamint túlzott magabiztosságot.

Testtartása merev és kimért, mintha valami felsőbb hatalom lenne, nem pedig a bátyám, Kozumaki Haru. Jinchuuriki érzékeim életre kelnek, s szinte, mint valami állat, a levegőbe szagolok. Vér és acél szaga árad belőle, amit megfűszerezett egy kis férfiparfümmel. Ösztöneim óva intenek, s szinte már könyörögnek, hogy rántsak kardot a védelmem érdekében.

-        Gyors voltál. – Hangja mély és erős, kicsit rekedtes. Lassan megfordul, s végre megpillantom az arcát. Markáns, ovális arca van, finoman ívelt, világos rózsaszín ajka, hosszúkás orra, vékonyszemöldöke van, ami alatt a jég kék szemek szinte zafírként csillognak. Szemei kicsit beesettek, valamint élettelenek. Nem csillognak benne érzelmek, vagy akár valami tény, amit a szem mutat csak meg. – Úgy látom, igazak a híresztelések rólad. Határozott, erős, hatalmas, kedves, rafinált és lenyűgöző nő vagy. Nem vagy túl büszke, se túl szerény. Mégis bizonytalan az emberekkel kapcsolatban. – Meglep a pontos elemzése, ám a legjobban mégis a gyorsan változó energiái. Úgy látszik, hogy ő is tartott attól, hogy milyen vagyok. Megkönnyebbülés árad szét bennem, bár tudom, hogy óvatosnak kell lennem még mindig vele.

-        Nem vagyok bizonytalan – felelem gyöngéden, ahogy közelebb megyek hozzá -, csak óvatos – villantok rá egy kedves mosolyt. – A húgod – kezet nyújtok neki.

-        A bátyád – visszavigyorog rám, majd megrázza a kezemet, mintha csak véletlenül találkoztunk volna.

-        Hol van Alana? – kérdezem tőle, mivel sehol nem látom a húgomat.

-        A kórházban, már semmi baja a sokkon kívül. De most nem ő a legfontosabb. – Arca komollyá válik, nagyot sóhajt, és engem kikerülve leül a kanapéra. – A támadás igen súlyos károkat okozott a két ország szövetségi fogadásán.

-        Igen – ismerem el, miközben lehuppanok a saját székembe. – De ettől még megtartjuk a szövetségi tárgyalásokat, és valószínűleg megkötjük a szerződéseket.

-        Még akkor is, ha a Hokage utána nem tud hazamenni?

-        Hogyan?! – csapok az asztalra mind a két kezemmel.

-        A támadók elfoglalták az összes kikötőt, és csak a kereskedelmi hajók képesek átjutni rajtuk. Az utas szállító hajók nem. Sőt, még a kereskedelmieket is chakrával átvilágítják a hajóikról. Figyelik, hogy mikor jön a Hokage. Vadásznak rá, csak az a gond, hogy nem tudni, miért.

Ha eddig nem voltam dühös a támadás miatt, akkor most orbitálisan feldühödtem. Hogy van mersze ennek a személynek egyáltalán elfoglalni a tengert, ami nem hozzátartozik? Hadüzenet, követelés vagy bármi jelzés nélkül támadt ránk, csapdába csalva a Hokagét. Ez lehetett a terve. Sarokba szorítani minket, hogy utána kiadjuk a Hokagét, amolyan váltság ként.

De miért kellene neki pont a Hokage? Miért kell neki ennyire, hogy képes egy másik országot megtámadni, és fenyegetni? Lehetséges, hogy ez a személy valami mást akar, vagy lehet, hogy egyszerűen az érzelmei vezérlik. A Hokage valamit tett vagy mondott, ami felbőszített valakit, és most bármi áron meg keresi, még akkor is, ha ezzel háborút is szít.

-        Mennyi idő, míg megérkezik a jelentés? – kérdezi Haru, ezzel visszazökkentve a valóságba.

-        Ez attól függ, hogy milyen erős a védelmük – felelem diplomatikusan. – Ha jól védik magukat, és jól őrzik a titkaikat, akkor nem fogunk egy hamar megtudni bármit. Normális esetben délre, legkésőbb délutánra már tudni fogunk valamit. Addig is… mentsük, ami menthető.

Haru jót kuncog ezen a megjegyzésemen, de hát nincs mit tennem. Az elkövetkezendő két órában sorra érkeznek a jelentések, hogy mit rendeztek át, hánykor és hol lesz mostantól kezdve. Egy halomnyi kérdés, kérés, óhaj, sóhaj és kívánság érkezik meg hozzám a napi papírmunkával együtt.

Nyolc óra tájban értesülök róla, hogy Naruto is beszállt az átszervezésbe, méghozzá a saját munkáján felül, és vagy tíz klónnal. Ezt valahogy kettős érzetet vált ki belőlem. Egyszerre örülök és haragszom. Örülök, hogy segít, még annak ellenére is, hogy meglógtam mellőle reggel, viszont haragszom, mert a tíz klónnal estére kiüti magát, nem is kicsit.

Alana ügyét is elkezdtem felgöngyölíteni, ám az még egy jó óra, mire bármi is kiderül. Addig is megkértem Harut, hogy legyen mellette és vigyázzon rá, addig, míg be tudok hozzá menni, hogy megnyugtassam. Addig is elmerülök a munkában, akárcsak egy jól nevelt kislány.

Kopp. Kopp.

Oh, a kentaurok rúgjanak meg! Ne most! Nincs időm arra, hogy most fogadjak egy panaszt vagy bármi mást. De azért kelletlenül, kiszólok, hogy bejöhet a kopogtató. Fel sem nézek a papírjaimból, amikor az ajtó nyílik, és egy rövid csend után csukódik.

Épp egy jelentést olvasok arról, hogy a Főmágus megfázott a Jáde-szigeteken, miután beleesett egy tóba. Kelletlen képet vágok, és szinte az asztalba verném a fejemet. Megkérem a vendégeimet, hogy üljenek le, egy pillanat is rájuk figyelek. Helyet foglalnak, s csendben megvárják, amíg elolvasom, és megírom a választ a jelentésre.

-        Nos – mondom, és felnézek. Hát, szerencsém, hogy ülök, mert most megrogyna a lábam alattam. – Hokage-sama… öhm… elnézést – vigyorgok bocsánatul. – Te jóságos tündérek! – kapok a fejemhez óvatosan, nehogy tönkre tegyem a fonataimat… már ha eddig nem tettem tönkre. – Elnézést kérek. Teljesen elfeledkeztem magukról.

-        S-semmi baj – feleli zavartan. S most, hogy jobban megnézem a többieket is, ők is ilyenek, akárcsak a Hokage. Mind meglepődtek és kiakadtak, mintha valami csodát látnának.

-        Nos, úgy látom mind meglepődtünk – nevetek fel idegesen. – De a lényeg, hogy minden tisztázódott.

-        Hát, igen – mondja Kushina már nyugodtabban és kedvesebben.

-        Na, de – csapom össze a kezemet – nem azért jöttek idáig, hogy a státuszokról fecsegjünk, nem igaz?

A következő hat órában statisztikai számok, gazdasági helyzetek, kultúra, egy rengeteg összeg kering körülöttem. Az oktatástól kezdve a földművelésen át a ninják küldetéseinek minőségéig mindenről szó esik. Részletesen átbeszéljük a szerződés pontjait, módosítjuk és átrendezzük a feltételeket.

Csak beszélünk és beszélünk, néha-néha kitérve a személyes dolgokra is. Így ez alatt a hat óra alatt egész jól kiismerem őket. Minato felszabadultabb és mosolygósabb, most, hogy tudja, nem egy idegennel köt szövetséget, hanem egy jól ismert arccal, akiben a fia megbízik, és tudja, hogy jót ígér ez a szövetség.

De furcsa mód azt is megtudtam a Hokagéről, hogy rettentően szorgos, vicces, nyílt és barátságos. Ez teljesen átformálja a képet arról a férfiról, akit a börtönben ismertem meg először. Már nem komor és aggódó, mint akkor, hanem felszabadult és boldog, még akkor is, ha látom a szemében azt az aprócska szomorúságot.

Tudom, hogy boldog, amiért Naruto jó kezekbe került, és nem a börtön szelencéjébe, de attól még szereti a fiát, és fáj neki, hogy Naruto nem tudja őt annyira szeretni, ahogy Minato. Elmosolyodom, amikor Kushina is bekapcsolódik egy-egy emlékbe, s mintha nem is történt volna, elfecsegnek a múltról.

Boldoggá tesz, ahogy mesélnek, ám valahol mélyen elszomorít is, mert tudom, hogy nem lesz több ilyen szép emlékük. Legközelebb, amikor ellátogatnak hozzánk, nem fognak tudni újat mondani. Mindig csak a régi fog bennük élni.

Aika búsan mosolyogva figyeli szüleit, ahogy felidéznek egy-egy szép percet vagy mondatot, s mintha egy pillanatra a vágyat látnám átfutni az arcán. A vágyat, hogy újra élhesse őket. Mindközül, Aika lepett meg a legjobban. Úgy ismertem őt, mint egy erőszakos és kegyetlen nőt, aki megverte és lelökte az öcsét a lépcsőn. Ám most, ahogy egyre jobban megismerem, olyan, mintha megnyugodott volna, hogy Naruto biztonságban van velem.

Sansa viszont ellenséges és goromba, ami pont az ellentéte annak a képnek, amit alkottam a bánatos bátyját vigasztaló húgocskáról. Sansa egész idő alatt a könyves polcokat pásztázza, mintha egyáltalán nem a bátyjáról lenne szó, hanem valami vadidegenről.

Kopp. Kopp.

-        Szabad – kiáltok ki. Hobembach jön be, ám már akkor észreveszem, hogy valami nagy baj van, amikor még csak az ajtóban áll és meghajol. – Mi a gond? – állok fel és kérdezem meg tőle, mikor odaér hozzám.

-        Megérkezett a jelentés a ma hajnali támadásról. – Azzal átnyújt nekem egy tekercset, majd meghajol, és hátrébb áll.

Kalapáló szívvel görgetem ki tekercset, majd belefogok annak olvasásába.