Börtönsztori - 35. fejezet: Előszél

Már vagy percek óta járkálok fel-alá az irodámban. Hajam a nyakamat csapkodja, ahogy oda-vissza megyek az asztalom mögött. Fonataim már nem is érdekelnek. Fogamat csikorgatva, nagyokat sóhajtva, kezeimet ide-oda téve idegeskedem, akárcsak egy tyúkanyó. Folyton az órát lesem, hogy mikor ér már ide Naruto.

Kattog az óra, kattog, én pedig másodpercről másodpercre egyre jobban aggódom. Minatóék persze hülyének néznek, aki egy jelentés elolvasása után rögvest bepánikol, és délceg lovagjáért kiált, aki megvédi. Pedig, ha tudnák, mi van e mögött az idegesség és aggodalom mögött, akkor ők sem ülnének ott akárcsak a jó madarak a kötélen.

-        Nyugalom – nyugtatgat folyamatosan Kurumi. – Nem olyan nagy a baj. Nem lesz semmi baja senkinek sem. Kitalálunk valamit, és megoldjuk a dolgokat, nem igaz? – Kurumi hangja egy kicsit elcsuklik, ahogy az utolsó szavakat kiejti a száján, mintha még ő maga sem lenne biztos benne.

Valamilyen szinte igaza van Kuruminak, hogy meg fogunk mindent oldani, minden rendben lesz, de valahogy én magam sem tudom, hogyan. Hogyan hozzak mindent helyre anélkül, hogy bárkinek baja esne. Fújtatok, akárcsak egy felbőszült bika a vörös köpeny előtt. Életemben most először érzem azt, hogy teljesen tanácstalan vagyok. Soha életemben nem kerültem ilyen választás, vagy akár döntés elé. Eddig sosem kellett döntenem mások életéről. Nem kellett egy élet felett rendelkeznem kicsinyesen.

Még akkor sem, amikor Narutót ki akartam hozni a börtönből. Önszántából egyezett bele a szökésbe, noszogatnom sem kellett. Azonban most, hogy az én kezemben van a döntés, és más nem szólhat bele a Főmágus kivételével… tanácstalanná tesz a dolog. Tördelni kezdem a kezemet, hátha enyhíti a félelmeimet, de hatástalan. Az agyam kétségbeesetten kattog, hogy minél előbb kitaláljon valamit a probléma orvoslására, de nem jut eredményre.

Idegrendszerem felpörög, akár egy motor, hogy a hisztériát és a pánikot mind mélyebbre nyomja bennem, de még így is mélyet kell lélegeznem, ha nem akarom saját magamat megfojtani.

Kopp. Kopp.

Az ajtó felé kapom a fejemet, minden érzékem sikoltozik és könyörög, hogy tépjem fel az ajtót, és Naruto karjaiba vessem magamat, de valahogy mégis sikerül, megőriznem a hidegvéremet, és kiszólni, hogy bejöhet. A szívem egyszerre nagyot lódul velem, amikor meglátom fekete rövid ujjú felsőjében, indigókék farmerben és barna lovagló csizmában. Egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, és egy kicsit megnyugszom.

-        Freya? – kérdezi tőlem Naruto aggódva. – Minden rendben? Olyan sietősen jött a küldönc… a jelentés… - Egy pillanat alatt visszarázódok a testembe, de még így is meg kell kapaszkodnom az asztal szélébe, ha nem akarok elesni.

-        I-igen… a gond… öhm… - mély levegőt veszek, majd fújok. – A futár egy fél órája hozta… nem a legkecsegtetőbb hírek… De szerintem előbb ülj le – mutatok a helyére.

Vonakodva néz rám, végigpásztáz, hiszen ismer már annyira, hogy, ha ilyen falfehér vagyok, akárcsak a hajam, akkor jobb, ha figyel rám. Azonban azt is tudja, hogy a vendégek előtt nem kezdhet el aggodalmaskodni, így végig engem nézve átvág a szobán, és leül a székébe.

-        A felderítők hat csatahajót találtak az öbölben, és még másik négy várja az öblön kívül a nyílt tengeren a parancsokat. Minden hajóról lekaparták az ország nevét illetve a további azonosítási jeleket. A shinobik nem viselnek fejpántot, csak fekete maszkokat, de legalább százötvenen vannak egy hajó fedélzetén, és csak becsülni tudják, hogy hány ember tartózkodik a hajóaljban – nagy levegőt beszív, kifúj. – A hajókat megerősítették a ninja technikák ellen amennyire csak lehetséges. Ágyúk, több tonna lőszer és fegyver, bombák és gránátok, mérgek. Különleges alakulatok egy sorozatát találták a felderítőink. Valamint háromszáz embert a szárazföldön, a kikötőben. De nem ez a legrosszabb az egészbe, ez… csak egy töredéke.

-        Lehet ennél rosszabb? – kérdezi elhűlve Sakura, aki az ijedtségtől falfehérre váltott.

-        Sajna van – leülök a bőrszékembe, homlokomat a tenyerembe temetem. – Ugyanis az egyik nyílt vízi hajón megtalálták, nagyon nagy erőfeszítések árán a támadás kezdeményezőjét… a Raikagét.

A szobában megfagy a levegő, mindenki megdermed, akár a víz télen. Hallom, ahogy a szívverések felgyorsulnak, és a feszültség megnövekszik mindenkiben, főleg Narutóban. Hideg jár át egy pillanatra, bensőm fájdalmasan húzódik össze, ahogy felpillantok, és kétségbeesett arcokat látok magam előtt. Mindenki reszket, hiszen tudják, mit is jelent ez. Újból kezdődik az ördögi kör, ami ahhoz vezetett, hogy Naruto börtönbe kerül. A perpatvar, ami a tárgyalásig vezetett, majd az igazságtalan ítélethez és börtönhöz.

Narutóra nézek, aki teljesen lesokkolva ül a székében, hátra dőlt, válla előreesett egy kicsit, és nagyra nyílt szemekkel néz maga elé. Szinte belelátok a fejébe. Újra éli azokat a napokat, amikor elzárták, elítélték és elkerült otthonról. Az asztalon összefűzött kezeim megszorulnak, szívem megsajdul, hogy így kell látnom őt. Rejtett Holddal és velem egy új élet reménye tárult ki Naruto előtt, és most szinte darabjaira hull. Szándékosan nem akartuk senkinek sem elmondani, hogy Naruto kicsoda és honnan jött, ám most ennek a lehetősége egyenlő a nullával.

Ahhoz, hogy eredményesen tudjunk tárgyalni a Raikagével, ahhoz muszáj találkozni vele, muszáj felszínre hozni mindent, ami csak van. Le kell vezetnem a tárgyalásokat, ha kell, hadüzenetet kell küldenem, és mindenki őt fogja okolni azért, ami történik. Az áldozatokért, a veszteségekért, még akkor is, ha Rejtett Holdi törvények szerint ártatlan.

-        Nem fog még egyszer megtörténni – töröm meg a csendet, mire mindenki rám pillant. Tekintetük szinte átdöf, ahogy a remény megcsillan benne. – Rejtett Holdnak tekintetes nagyságú serege van, és ha kell, felvesszük vele harcokat. Másképp nem viheti el innen Narutót – mondom eltökélten és teljesen magabiztosan. – Addig is, arra kérem Önt, Hokage-sama, hogy kíséret, rejtett holdi kíséret nélkül, ne hagyja el a szállását.

-        Rendben van. De… - aggódó szeme Narutóra villan, aki még mindig lesokkolva ül a székében, s próbálja felfogni a történteket.

-        Ne aggódjon – egy kedves mosolyt villantok -, nem lesz baja. – Azzal már ki is szólok Hobembachnak, hogy kísérje vissza őket a szállásukra.

Mikor becsukódik az ajtó, ismét ránk telepszik a kínos csend, a félelem csendje. Ajkamat harapdálva figyelem Narutót egy ideig, majd felállok a helyemről, és odamegyek hozzá. Nem szólítom meg, hiszen semmi értelme, nem válaszolna. Érzem a belőle áradó félelmet és aggodalmat, ami szinte parfümként lengi most körbe.

Nagyot sóhajtok, és tétován beletúrok a hajába. Simogatni kezdem a fejét, nyugtatgatom. Egészen addig csinálom ezt, amíg meg nem hallom a csepegést.  Lassú és egyenletes, mégis meglep. Utoljára a börtönben hallottam sírni; éjszakánként, amikor már azt hitte alszom. Csendben van, egy hangot sem ad ki. Csak a könnyei folynak le az arcán, és cseppennek le az állán, egyenes az ölébe ejtett kezére. Remegni kezd a kezeim alatt, a félelem pedig egyre jobban áradni kezd belőle. Jól tartja magát, ám látszik rajta, hogy nem áll messze a pániktól.

Egy hanyag mozdulattal zárom az ajtót, és egy táblát varázsolok kívülre, hogy most ne zavarjanak. Fittyet hányok az etikettre és a jó modorra, és az összekulcsol kezét felemelve az ölébe ülök. Mindkét lábamat lelógatom a jobb oldalon, így féloldalasan nekidőlök, ő pedig, mint valami kapaszkodóba, átkarolja a derekamat, lehajtott fejét a vállamnak dönti. Könnyei leperegnek az arcán, de egy szót sem szól. Ringatni kezdem, akárcsak egy kisgyereket. Halkan dúdolni kezdek neki egy régi dalocskát, aminek már a szövegére sem emlékszem. Nem tudom, mennyi ideig vagyunk így, meddig babusgatom, mire egy kicsit elhúzódik tőlem, megtörli a szemét.

Egy ideig egymás szemébe nézünk, majd Naruto fanyarul elmosolyodik, de nem szól semmit sem. A fejével int, hogy ideje dolgoznunk, van mit helyre hoznunk. Serényen jár a keze, akárcsak az enyém, alig szólalunk meg. A csend is eleget mond ahhoz, hogy tudjam, mit érez. Egy délelőttön keresztül csak dolgozunk és dolgozunk, mintsem törődve a szünetekkel, vagy a folytonos nyomással, ami egyre jobban megtelepszik közöttünk. Ahogy telnek a percek, egyre jobban rettegünk a kopogástól, az érkező levéltől, a hangos kiáltozásoktól odakint.

Aggódva szemlélem és érzem, ahogy a szilárd viselkedés mögött ismét feléled az űzött vad érzése Narutóban. Folyton oldalra les, fülel, mintha egyetlen nesz az életén múlna. Mindkettőnk szívverése csak erősebbé válik, főleg nekem, ahogy Naruto szenvedését látom. Nem is veszem észre, hogy szinte megáll a világ egy pillanatra. Hátra dőlök a székemben, kezemben egy olvasatlan irat hever. Lehorgasztott fejjel bámulok magam elé, s szinte érzem, ahogy a testemben lüktető vér engem is ránt magával. Légzésem fáj minden alkalommal, fejem egyre jobban fáj.

A Raikage hirtelen felbukkanása nagy terhet ró mind rám, mind a népre nézve. Mióta megkötöttük az Öt Nagy Shinobi Nemzettel a békét, azóta nem volt részünk semmilyen nagyobb kimenetelű támadásban. A fáradtság, ami még mindig megmaradt az előző éjszakából, kezd magam alá gyűrni.

De még így is, az agyam lázasan keresi a megoldást a problémára. De ahhoz, hogy találjak egy megoldást, fel kell vázolnom a tényeket. A Raikage Narutót és Minatót akarja, mivel állítása szerint Minato hazudott neki, és valójában ideküldte a fiát, nem pedig a börtönbe. A méltó büntetést akarja Narutónak, és ennek eléréséhez nem fél semmilyen eszköztől, még a totális háborútól sem.

-        A Raikage a saját feje után megy, nem látja a fától az erdőt – mondja Kurumi elgondolkodva. – Szemmel látható, hogy forrófejű és nehéz vele szót érteni. Még Minatónak sem sikerült.

-        De nekünk ügyesebbnek kell lennünk, mint Minato. Ki kell találnunk valamit, amivel megóvhatjuk Narutót és Minatót. Nem hagyhatjuk, hogy bajuk essen, és másoknak sem.

-        A másik nagy kérdés már csak az, hogy hogyan – feleli Kurumi gondterhelten. – Könnyebb lenne, ha meg tudnánk valahol fogni, valamivel, ami elég ahhoz, hogy visszavonuljon.

-        Akkor nem lennénk különbek tőle – szidom le ezt a butus bijuumat. – De az nem rossz, hogy találjuk meg a gyengepontját. 

-        Ezt pedig csak adatgyűjtéssel érhetjük el.

Huncut mosolyra húzódik a szám, s szinte már forogni is kezd a terv a fejemben, akár egy film. Az iratot az asztalra teszem, kinyújtózkodom, akár egy macska, majd, mint aki jól végezte dolgát, felállok, és Naruto asztala elé sétálok. Itó serényen és szakadatlanul végzi a munkáját, mintha más nem is létezne körülötte. Fel sem veszi, amikor egy csókot nyomok a feje búbjára, majd sarkon fordulva, kimegyek a szobából. Nem szívesen hagyom itt ilyen állapotban, de a szükség néha nagyúr.

Azért hagyok neki egy cetlit, amire egy egyszerű szöveget firkantok. „Vadászni mentem! Ne várj vacsorára, hajnalban jövök!” Rövid és tömör levélke, amit egy sárga cetlire felírva hagyok neki az egyik mappán. Még egy utolsó pillantást vetek rá, még mielőtt néma csendben kiosonnék a folyosóra.

Szeme fürgén jár betűről, betűre, ujjai rendre fogják a tollat, hogy áthúzzon, aláírjon, vagy megírjon egy dokumentumot. A szívem hasad meg, hogy ezt a hihetetlen képességekkel megáldott fiút mennyire sújtja a sors, pedig a lelke tiszta, akár a frissen esett hó.  Félmosolyra villan a számszéle, majd csöndben becsukom az ajtót, hogy még az ajtókattanás sem hallatszódik.

~~~A Komonai erdőben egy órával később~~~

Yué tappancsai puhán és csendesen érik a földet, ahogy sebesen száguld a fák között. A fák és bokrok, szinte elsuhannak mellettem, de nem is figyelem őket annyira, inkább a cél lebeg élénken a szemem előtt, akár egy fényes csillag. A sötétedés egyre jobban elnyeli a fényt, előhozva a csillagokat az égen. Fekete vadászruhám kényelmesen rám feszül, így nem is érezem szinte a hideg október végi szeleket, amik az arcomba süvítenek. A száraz levelek egész halma hever a lábunknál, de szinte egy sem szólal fel, hogy jövünk.

A tenger illatát sodorja a szél az orromba, mással együtt. Puskapor, füst és vér keveredik a tenger illatával, hogy egy orrfacsaró bűzzé váljon. Yué egy dombtetején rohan fel, ám a látvány, ami a tetőn fogad teljesen letaglóz. A kikötőből, ahol a Hokage és kísérete ma hajnalban partra szállt, szinte alig maradt valami. A város keleti része már csak füstöl, de még mindig lángrózsák borítják helyenként az izzófát, ami lassan parázzsá aluszik. A város másik fele sem különb. Több helyen porig rombolták a házakat, vérrel festették végig az utcákat, s ahogy beleszagolok a levegőbe, érzem a mágia illatát, vagyis annak a leghalványabb erejét. Egyből tudom, hogy mi történt. Éjjel álmukban támadhatta meg őket a betörő csapat, s kegyetlenül lemészárolta őket.

Tudomásom szerint nem tartózkodott igen erős hadosztag itt, mivel közel van Rejtett Hold, alig egynapnyi járóföld. Könnyen segítség tudott volna érkezni, hiszen yunókon lerövidül ez az idő főleg, ha varázsolunk, nagyobb vész esetén pedig az átjárót használtuk volna. Ám ez váratlan volt, senki nem számított rá, így az egység is mélyen aludt, amikor a várost megtámadták. A járőregységet pedig kitrükközték a Raikage ANBU egysége. Szerencsétlenek nem voltak elég gyorsak ahhoz, hogy támadjanak időben. Csendesek voltak, akár egy árny. Ekkor ehhez mérten leszek én is az ő titkaiknak a feltárója.

Kikerülöm a várost, és egészen a tengerpartig megyek Yuéval. A partszakaszról, ahol megállok, könnyen be lehet látni a vízen állomásozó flottát, ami kész megtámadni a további városokat, ha szükséges. Nem rohannák le egyenesen Rejtett Holdat. Körbevennének minket, hogy kényszerítsenek a megadásra, és a nem kívánt egyezkedésre. Bosszúsan ráncolom a homlokomat, ahogy leszállok a nyeregből, de már forog az agyam, és már tudom is, hogy lesz a teendőm. Hajamat könnyed copfba fogom, majd egy egyszerű szín varázslattal a hófehér tincseimből éjfeketéket készítek. Ez egy ideiglenes varázslat, ami azonnal feloldódik, amint kimondom a szavakat.

Arcomra egy fekete rókamaszkot öltök, aminek a szem részén kívül csak a szájrésze marad annyira szabadon, hogy kedvemre formálhassam a szavakat, minden torzulás nélkül. Kezemre felhúzom az ujjatlan kesztyűmet, és már készen is állok a behatolásra. Persze most mindenki azt kérdezi, hogy hogyan jutok fel bármelyik fedélzetre, hogy kihallgassam őket. A transzportáló varázslattal. Ez egy nagyon könnyed varázslat, ami hasonlít Minato eltűnéséhez és megjelenéséhez, de nekem nem kell megérintenem az adott személyt, vagy tárgyat, hogy ott legyek, ahol szeretnék.

Még egy utolsót intek Yuénak, hogy várjon meg itt, és egy laza ujjmozdulattal az egyik hajó oldalán találom magamat. Hosszúra nyúlt körmeim megtartanak, ahogy lassan és csendesen felmászok a fedélzetig. A hajókorlát rései között belesek, s szerencsémre csak három őr van a fedélzeten. A chakrájuk villámtermészetű, de gyönge ahhoz képest, hogy jouninok. Óvatosan mászva a mentőcsónakok közelébe megyek, ahol tompán puffanva a fedélzetre lépek. Gyorsan körbetekintek, meglátott-e valaki. Ekkor veszem csak észre, hogy az egyik őr elaludt a posztján.

Féloldalas mosolyra húzódik a szám, hogy ilyen pipogya csapattal van dolgom. Körbevizsgálom a hajót, minden egyes szegletébe elnézve, észrevétlenül elsurranva minden egyes szunnyadó mellett. A legtöbben már alszanak, ami furcsa, hiszen alig múlt este nyolc. Körbejárva azonban még valami szokatlant tapasztalok. Kevés fegyvert hoztak magukkal. A jelentés bizonyára a szárazföldi haderőről szólt főként.

A raktárak, amik egy nagyobb flottánál illene, hogy tele legyen, most alig van félig töltve. Homlokráncolva nézek körbe a többi hajón is, de mindenhol ugyan azt tapasztalom. Hortyogó matrózok és ninják, alig feltöltött fegyverraktárak, kevés élelmiszer és ruha, mintha valami portyára indultak volna, amit könnyen megnyernek. Látszólag nem arra rendezkedtek be, hogy hosszabb távon itt maradnak, hanem ezek itt egy gyors és könnyed győzelem reményében jöttek ide. Nem gondolták, hogy a mágusok ellenfognak állni, és mindenükkel küzdeni fognak az igazukért.

Minato nem tett semmit, ő csak a tényeket mérlegelte a falu érdekében, megtette, amire a Raikage kérte, de mégis Naruto fizette érte a magasabb árat. Ő mondott le mindenről, ami eddig az életét képezte. Feladta az álmát, a barátait, a családját, a szerelmét, mindent, ami csak volt neki.

Ökölbe szorul a kezem, ahogy egyre jobban kialakul a kép bennem. Ezek csak egy választ fogadnak el, még pedig azt, hogy átadjuk őket, hogy utána azt tehessenek velük, amit csak szeretnének. Hát abból nem esznek az egyszer biztos. Ám ezzel még nem ért véget a kutatásom sora. Jinchuuriki érzékeimet felfokozom, és pásztázni kezdem az egyik hajó árbockosarából a többi hajót. Minden elszürkül, és csak az energiák színeit látom semmi mást.

Visszafojtott lélegzettel kutatok személyről személyre, kékről kékre, mire végre meglelem azt, akit keresek. A nyílt vízen van egy húszfős kísérettel körbevéve vastag falak mögött, amik vélhetően nem csak törés biztosak, de hangszigeteltek is.

Feloldom Jinchuuriki látásom, és pár könnyed szökkenéssel a hajónál termek. Ismét körömmel kapaszkodok meg az oldalán, mivel it már jóval több őr mászkál, mint bárhol máshol. A hajótesthez lapulva kezdek el feljebb kúszni, hogy jobban halljam a fent zajló beszédet. Hallásomat kiélesítem, hogy még bőségesen túl legyek a látókörükön. Szerencsémre pont felettem két felhőrejteki ninja beszélget, mintha nem az lenne a dolguk, hogy éberen figyeljék az ellenséges ninjákat és védjék vezetőjüket. Ugyan mi az nekünk, egy kis traccsparti. Mindenestre nekem kapóra jön.

-        Szerinted elérünk valamit ezzel a hirtelen támadással? – kérdezi a férfi fehér haját vakarva női társától, akit szemmel láthatóan jobban leköt, hogy ne aludjon le, mintsem komolyabb diskurálásba elegyedjen.

-        Nem tudom – sóhajt lemondóan a nő. – Mindenesetre a Raikagének komoly oka volt idejönni. Az a szökevény veszélyes, hiszen mind a ketten ott voltunk, amikor támadt. Nem fél a gázokhoz nyúlni, az aljasabb dolgokhoz. Kitudja, hogyan férkőzött most egy újabb szerencsétlen áldozat közelébe.

-        Nem tudom, Karui. Szerintem a srác azt se tudta, hogy mi fán terem a dolog. De, ha a Raikage logikáját nézem, akkor reális, bár voltak helyzetek, amikor nem épp a logikájára, hanem a…

-        Na, most hagyd abba, vagy megfojtalak! – figyelmezteti társát a Karuinak nevezett nő, akinek vörös haja és mély barna bőre szinte tökéletes álcát adna a sötét vadonban. – Igazad van abba, hogy a Kagénk mindig az ész mintapéldája, de ha egyszer inváziót indít, akkor azt nem ok nélkül teszi.

-        Akkor is túlzásnak tartom, hogy hatezres szárazföldi flottát vonultassunk fel, ha nem adják ki őket. Ráadásul a felkészültség is. Nem ér ez annyit, hogy felrúgjunk egy békét ezért – veti fel közömbösen, tenyerébe támasztva állát a férfi. Látszik rajta a fáradtság és az unalom, de azért látom a szemében a parányi aggodalmat és a harctól való undort. Nem akar harcolni főleg ilyen jelentéktelen dolog miatt. De mindenben követi a vezetője parancsát, még akkor is, ha az a saját halálát jelenti.

-        Nem a leghelyesebb, de tudhatnád, hogy ez csak egy darab papír, Omoi. A Shinobi Nemzetek is harcolnak egymással, még akkor is, ha nem egy háború keretében. Mindig vannak ellenséges ninják az utakon, akik támadnak. Persze lehet rá ok, amiért ezekkel a furcsa Holdföldiekkel külön kötöttük meg. Főleg, hogy a Tűz országában is vagy egy hasonló.

-        Héj, ti ketten… - Itt megszakad a beszélgetés, de így is jelentős információkhoz jutottam percek alatt.  

Megtudhattam, hogy a hajókon lévők szinte alig tudnak valamit, ezt a kettőt kivéve, akik a párkánynál beszélgettek. Vagyis a Raikage hatezer főt felállított úgy a szárazföldön, hogy szinte alig tudnak valamit az ügyről. Talán, ha azt elmondta volna, hogy Minato és Naruto a cél kevesebb ember tudott volna csatasorba állítani. Bár kötve hiszem, hogy ellent mertek volna mondani neki.

Lényeg az, hogy bár csellel, de felsorakoztatta őket, és most várják a parancsot, hogy lerohanjanak minket, mint a vadász a prédáját. Ám még bőven van időm hajnalig, így tovább mászok a hajó oldalán, hogy bejussak a hajótestbe, ahol a Raikage már tanácskozhat a többi stratégával.

Szerencsémre találok egy ablakot, ahol kényelmesen beférek. Az ablak egy folyosó végére hozott, ahonnan szobák nyílnak min a két oldalon. Felettem léptek hangzanak, ahogy valaki elmegy a fedélzeten a hajó fara felé.  Lassú és kimért léptekkel megyek ajtótól ajtóig, hátha találok valamit. Az első ajtó mögött az élelmiszer készletet találom. Ám a korábbiaktól eltérően ez jóval nagyobb és felszereltebb. Rengetek félkész étel, konzerv és szárított élelem van idebent, mint máshol. Persze ez betudható annak is, hogy a Raikage jóval termetesebb és talán falánkabb férfi, mint a legtöbb hajón található tiszt.

A második ajtó mögött a fegyverraktárt találom, ami szintén jobban felszerelt, mint társai. Gránátok, füst- és könnybombák hordószámra. A kunaik is hatalmas ládákban helyezkednek el a különféle robbanó jegyzetek és más különféle bénító és gyilkoló fegyver között. Szemmel láthatólag ez a hajó a többi ellátója, de egészen biztos vagyok benne, hogy valahol jelen van még egy ellátmánnyal teli hajó, ami sokkal több mindent tartalmaz. Ám arra már nem lesz időm, hogy átfésüljem, talán majd holnap este.

A harmadiktól a hatodikig csoportos hálószobákat találok. Függőágyak sokasága, ahol a holmikat csak a lakatolt láda szekrényekben tárolják. Ha jól számoltam, akkor egy szobában tízen tudnak kényelmesen aludni vagy talán többen is. A hetedik szobánál azonban megtorpanok egy pillanatra. Ugyanis ezt egy zár gátolja a kinyitásban. Méghozzá nem is a kulcsos, hanem a kombinációs fajta. A számok nullától kilencig vannak a különböző zárnyitókon, ám most nagyon sok időbe telne megfejteni, és kinyitni. Helyette a mannámat koncentrálom a tenyerembe, és az ajtóra téve megnézem, hogy van-e benn valami érdekes.

A világ egy pillanatra megszűnik, ahogy apró, villanásnyi pontokon érintve, keresem a hasznosat. Egy ágy, egy utazótáska, pipere holmik, női ruhák és haszontalan iratok. Semmi érdemleges, amiért megérné feltörni ezt a zárat. Bizonyára a szoba lakosa megelégelte, hogy folyamatosan lesik a bugyijait, vagy talán csak a Raikage szeretője, és könnyebb kombinációs zárat alkalmazni, mint kulcsra zárni az ajtót.

A nyolcadik ajtó viszont már nyitva van, és rögvest érzem, hogy jó helyen járok. A falon egy sárga-fehér kalap nyugszik, amire feketebetűkkel hímezték rá a Raikage szót. Férfi parfüm szaga terjeng, ami már szinte émelyítően hat a rejtett ablakú szobában, valamint szanaszét vannak dobálva a ruhák a bevetetlen ágyon. Viszont ez mind csak a Raikagét jellemzi, hogy milyen rendetlen és indulatos. Ami viszont fontosabb most, az a dolgozó asztala. Halkan becsukom magam mögött az ajtót, egy apró rést hagyva, hogy ha jön valaki, akkor könnyebb legyen hamarabb észrevenni.

Apró ördög fényt gyújtok, aminek sötétkék fénye épp annyi fényt nyújt, akárcsak a kinti Hold világa, mégis sokkal jobban látom a feliratokat, amiket a mappákra és iratokra írtak. Rövid kutakodás után megtalálom a feljegyzéseket a hadseregről és annak minden adatáról, a fegyver- és élelemkészletek pontos listáját. Több mint hatezer ember vár a délkelet-keleti határon, ebből íjászok, közel és távol harci emberek kerülnek ki. Őket vetnék be a gyors válasz támadás esetén, amikor már biztos a helyzet a támadásra.

Utánuk van még közel nyolcvanezres hadtest, ami még nem a teljes hadereje a Raikagének. Ezen felül hatszázezer füst- és könnybomba várja a szállítást az esetleges frontra. Bár, ahogy számoltam egy százezres tétel azért itt is akad. A kunaik száma meghaladja az egymilliárdot, ahogy a puskaporos hordók, robbanójegyzetek és más pecsétjegyzetek egyenként a fél milliót. Ez azért az ember mennyiséghez képest elég sok. Ekkorát a Rejtett Holdi haderő egy fél hadtestének szoktunk adni, ha nagyobb háborúba megy. Mit tesz ez? Több mint egy milliárdot számol a hadsereg. Finoman fogalmazva van bőven gyerek, akiből egy nap katona legyen.

A papírok között a konohai ítélet pontos másolatát is megtalálom, amiben több megjegyzés is található, ám ezek mindegyike személyes jellegű, semmi összefüggés, egyszerű vélemények az adott személyekről. Még azokról is, akik egyértelműen nyaltak és hazudtak, hogy Narutót börtönbe juttassák, mint például Hinata és az apja. Ám a legtöbbet viszont anyámról írta, Sophie-ról.

„Barna hajának ragyogás egyszerűen lenyűgözött, s azok a kék szemek… mintha a lelkem mélyére láttak volna. Alig bírtam szóra bírni magamat, amikor megláttam, hogy ő következik a tanúk padján. Hihetetlen volt már csak a járása is, ahogy közeledett. Magabiztos és határozott, nőies és szexin kecses. Látszott rajta, hogy nem tűri a nemleges választ. S ahogy visszaszólt, ahogy kiállt amellett a fattyú mellett… hihetetlen volt. Mintha nem is ember vagy ninja lett volna, hanem egy amazon, vagy akár egy angyal, aki vakmerően szembeszáll velem, az idegennel, és védi a kölykét. Anyai ösztönök, harcias, ugyanakkor kedves és gyöngéd, akár egy… nem is tudom, mihez hasonlítsam ezt a nőt… Lenyűgöző teremtés az egyszer biztos.”

A szemem rángatózni kezd, ahogy az anyámról írtakat olvasom, és még jobban bebizonyosodik számomra, hogy ez a fickó kicsit dilis. Képes volt anyámról ilyen jellemzést írni úgy, hogy szerintem a tárgyalás után anyám látni se akarta, így szinte nem is ismerheti.

A leírás nagyjából pontos, de anyám szerintem sokkal… nos… keményebb, mint azt a Raikage gondolja. Az anyai ösztönök enyhe jelzőnek írnám le, inkább egy tigris ösztönei, amivel védi a kölykeit az idegen erőktől. Félmosolyra húzódik a szám, ahogy belegondolok anyám és ennek a fickónak a találkozásába. Két perc múlva a Raikage vesztesen terülne el a földön.

A maszkom alatt mosolyogva leteszem a papírt, és a hasznosakból pedig varázs kopit csinálok, így terelve el a gyanút a kémkedésről és más hasonló dolgokról. Még egy ideig kutakodok itt, de nem találok semmit sem. Kivéve egy dolgot. Egy költségvetést, ami az idei évi kiadások és fejlesztéseket jellemzi. Mondhatni elég csekély összeg. De ezen kívül semmi mást nem találok. Így kilesek egy kicsit az ajtón - az őr a folyosó végén halkan szuszog -, és a többi ajtó felé veszem az irányt.

A szuszogó őr mellett elhaladva a kilencedik és tízedik ajtót is kombinációs zárral találom. Mannával átfuttatom ismét az ajtók mögötti teret, és öt embert találok a szobákban. Ketten negyvenes években járnak, az egyik még csak a húszas éveit tapossa, ám a másik kettő alig idősebb nálam. Visszatérve a testembe, egy lehetséges betörési helyet keresek, és csak hamar találok is.

A szellőző rendszer – mert hol máshol találhatnék behatolási lehetőséget – pontosan a két összevont szoba közepén fut végig a falban, ami nekem pont kapóra jön. Hosszított körmeimet használva felmászom a rácsig, hogy csendes macskaként leszedjem a helyéről, és végig kússzak egészen az első rácsig. Ám a filmekkel ellentétben nem hajolok a rács fölé.

Helyette láthatatlanná teszem magamat. Elrejtem még jobban az energiáimat, kivéve a mannámat, amivel asztrál szerű testet képzek az alattam lévő szobába, így nem szükséges látnom fentről az eseményeket, ha egyszer már ott vagyok.

Az összevont szobában élénk fénnyel égnek a lámpák, a falakon pecsét fecnik lógnak, amik megakadályozzák, hogy bármi is kijusson ebből a szobából. A szoba közepén egy hatalmas tölgyfa asztalon helyezkedik el Holdfölde térképe, rajta több bábu és zászlócska jelzi a jelenlegi álláspontokat.

Az asztal másik végébe nézve a Raikage hajol a térkép fölé, sűrű fehér szemöldökét ráncolja, ahogy a helyzetüket vizslatja. Mellette egy Kleopátra stílusban vágott szőke hajú nő áll, szürke kosztümje és komor már-már élettelen tekintete mindent elmond róla. Vakon követi a vezetőjét, formális és nem fél harcolni, ha arra kerül a sor. Az asztalra tekintve meglátom a jelenlegi álláspontokat.

Érdeklődve pásztázom végig, ahogy a kikötőt teljes egészében elborítják a zászlók és további – esetleg kém, vagy kivégző – osztag tart Rejtett Hold felé. Mindegyik körbe indul el a város felé, hogy csak ideiglenes körül zárja, és egy lehetséges támadás esetén elsőként ugorjon a torkunknak. A délkelet-keleti hadsereg is jelölve van. A térkép szerint Kanador városánál sorakoztak fel a határ mentén. De azért az érdekelne, hogy véletlen vagy szándékos választás volt egy kereskedelmi csomópont közelében állomásozni.

-        Nos, mit gondol, Raikage-sama? – Jobbra kapom a fejemet, és Yomodo jelenik meg az asztal jobbján. Barna haja most is a derekáig ér, sötét szemei ravaszul pásztázzák a Raikagét, várva a választ. Sötét tunikát és szövetnadrágot vett fel, lovagló csizmával, aminek folyamatos kopogása most kifejezetten irritál.

-        Eddig jól megy a dolog, bár kicsit lassúnak találom. Minél hamarabb a kezem között akarom tudni azt a két jó madarat. De, amit eddig elém hoztak, az hibátlan. Gazdag termőföldek, remek gazdasági felépítettség és infrastruktúra… Mit ne mondjak? A lehető legjobb ország, ahová az a kis taknyos menekülhetett. Mit tudnak a vezetőségről? – néz fel Yomodóra  a Raikage.

-        A Főmágus elutazott, a Helyettes meg egy vén szivar, aki már szinte egyenlő a nullával, Segéd pedig nincs. – Elmosolyodom, ahogy Yomodo átadja a régi adatokat a Raikagének. Lassan már egy hónapja vagyok a Főmágus Helyettes és már Segéd is van. Azonban az meglep, hogy nem csak Naruto és Minato érdekli, hanem a termőföl és a gazdasági helyzet is. Ezek szerint is közre játszik a váratlanságban és, hogy pont most támadott meg minket.

-        Helyes. Akkor könnyen megtörjük őket, hogy kiadják a fiút és az apját. Utána már csak a ráadás van – csap az asztalra elismerően a Raikage.

-        De miénk az első csapás – szólal meg egy ismerős hang a baloldalról.

-        Úgy bizony. A kis nyomorék megfizet mindenért – társul hozzá egy másik.

Bennem szorul a levegő, ahogy meghallom e két hangot. Majd, miután összeszedem a bátorságomat, balra fordítom a fejemet. Ethan és Jack a falnak támaszkodva állnak, onnan szemlélik az eseményeket. Mind a ketten fekete bőrdzsekit viselnek, sötétkék farmerrel és bakanccsal, annak ellenére, hogy egyre közeledik a Télforduló ünnepe, ezzel együtt egyre jobban hidegülnek a napok.

Elárultak, mind a ketten. A két személy, akik közel álltak hozzám, segítettek, amikor szükségem volt rájuk, és most mind a ketten itt állnak ennek az ellenséges hajón, és azt tervezgetik, hogy, ha kiadtuk Narutót és Minatót, elfoglalják a Tűz földjét és Holdföldét, Narutót pépesre verik Minatóval együtt, Ethan engem a szajhájává tenne, majd Narutót középkori barbárok módjára elevenen égetnék el, hogy bűnhődjön tettéért.

Megrökönyödöm, ahogy hallom a mocskosabbnál mocskosabb szavaikat, amikkel illetik őket, amennyit ér nekik két ember élete valamint a több ezeré, akiket lerohanni készülnek. Pontos haditervet állítanak fel Holdfölde lerohanására, a foglyok elhelyezésről és büntetéséről, valamint a két főfogoly bánásmódjáról. Felkavarodik a gyomrom, ahogy hallgatom a máglyákról, csonttörő kerekekről és láncon függő kínzási módszerekről a terveket és részleteket. A szívem egyre hevesebben kezd verni, s már csak arra leszek figyelmes, hogy az öt személy kivonul a szobából, és magamra maradok a sötétben.

Feloldom a manna testet, és lehajtott fejjel nézek magam elé, s próbálom felfogni a szavakat, amiket hallottam. Sírás és a legmagasabb undor kerülget, ahogy elképzelem ezeket, ahogy megkínoznak és megölnek embereket, csak azért mert hatalomra akarnak törni. Hányingerem támad, és csak nagy nehézségek árán vagyok képes visszajutni Yuéhoz, aki már boldogan vár rám. Felpattanok a nyeregbe, visszaváltozom, és hazáig meg sem állok. Lovaglás közben végig a hallottakat próbálom megemészteni, realizálni, hogy ebben a világban, ahol már elméletileg civilizáltak vagyunk, hogy képes valaki saját hatalom vágyából és sértettségéből kiirtani több száz embert. A hódításnál is csak a harcoló katonák estek áldozatul, de itt civilekről van szó, akik semmit sem tettek, hogy halállal lakoljanak.

A hajnal még messze van még, amikor átlépem Rejtett Hold határait. Lehajtott fejjel, csendes léptekkel megyek a kihalt utcákon egész a házunkig, majd a hátsó kertben lévő istállóig, ahol Yuét leszerszámozom, és bevánszorgok a házba, ahol a kellemes meleg jólesően ölel át, ám most nem tud megnyugtatni. Fáradtan neki dőlök a hátsó ajtónak, fejemet hátradöntöm, és egyre jobban fokozódik bennem a sírás utáni vágy. De még visszafojtom. Még nem sírhatok, még nem jött el az ideje ennek.

Nagy nehezen elszakadok az ajtótól, és a szobám felé veszem az irányt. Nem tudom, hogy hogyan, de lezuhanyozom, pizsamába bújok, de valahogy akárhogy fordulok az ágyamon, nem jön álom a szememre. Egyre másra jutnak eszembe a terveik. Egyre másra villannak fel a képek a szemem előtt, és borzadok el még jobban.

Magzat pózba gömbölyödök, térdemre hajtom a fejemet, s próbálok nem hangos zokogásba kezdeni. Szabadjára engedem a könnyemet, ajkaimat összeszorítom, néha beléjük is harapok, hogy csendben maradjak. Lelkem lassan megkönnyebbül, ahogy átjár a félelem és a kín, melyek a fájdalmamat okozzák.

Az óra hidegen kattog a sötétben, a baglyok hirtelen huhognak fel az erdő mélyén, s szívem is borzadályoktól és félelemtől reszketve dobog a mellkasomban, akárcsak egy kalitkába zárt madár. Valahogy így érzem magamat én is. Csak én a saját magamba vetett hitemben inogtam meg a félelem hatására. Behunyom a szememet, és magam előtt látom, ahogy a Raikage megkínozza a szeretteimet, a népemet, Konoha lakóit, hogy minden borzalom után Narutót elevenen elégesse.

Szorosabban markolom a takaróm csücskét - amivel körbetekertem magamat -, ahogy egyre szörnyűbb és szörnyűbb képek villannak fel előttem. Hullámzó vérfolyó terít el mindent, sikoltások és könyörgések hallatszanak mindenhol, mindenki az életét menti, ahogy csak tudja, én pedig tehetetlenül függök egy láncon, ami Ethan székéhez van láncolva. A városok lángba borulnak, egész családokat szakítanak szét egymástól a bosszú kedvéért. Milliók halnak meg, hogy védjék, amit még lehet.

Ez lesz, ha nem leszek képes megállítani a Raikagét, ha nem tudom megakadályozni, hogy elvigyék Narutót és Minatót. Minden elveszik. Egyedül talán Rejtett Hold nem veszne oda teljesen. Nem csak én vagyok az egyedüli mágus, aki csatázhatna a Raikagével. Ám Konoha menthetetlenül az uralma alá kerülne a Raikagének. Ott nem lenne kegyelem, nem tudnának megegyezni vele.

Ám azzal, ha elveszteném Narutót egy világ halna meg bennem. Talán én magam is meghalnék, sőt, biztos. Az a sok ígéret, a tervek mind egy pillanat tört része alatt tűnnének el a semmibe, mintha soha nem is lettek volna.  Persze, nem lenne szabad magamat ostromolni emiatt, hiszen még semmi sincs veszve, csak az előszelét hozta el nekem, hogy mindenképpen meg kell küzdenem a Raikagével, hiszen Kendo még messze nem jár elé közel Holdföldéhez, hogy megfélemlítse őket.

Narutónak igaz, nem fog tetszeni az ötlet, hogy egyedül szálljak szembe vele, de ezt neki nem kell tudnia. Elég lesz annyit tudnia, hogy egy tárgyalást szervezek le a városon kívül, és a város lakóit – őt is beleértve – a biztonságos menedékhelyre küldöm arra az esetre, ha valami nem jól sülne el. Persze, nem jól sülne el, mert a Raikage tárgyalni sem akarna arról, hogy valamiért cserébe lemondjon Narutóról és Minatóról. A harc elkerülhetetlen… de vajon készen állok-e erre? Egy mágusban is felmerülnek ezek a kérdések, hiába vagyunk hatalmasabbak az egyszerű shinobiknál.

A pecsét a hátamon már elég stabil, hogy komolyabb erőt is bevethessek, de vajon képes leszek helyesen felhasználni? Tudni, hogy mikor melyik technikámat kell bevetnem. Hiszen eddig még sosem küzdöttem meg egy felsőbb vezetővel, csak démonokkal és emberekkel. A démonoknál nem kellett olyan hatalmas erő, az embereknél pedig néha elég volt egy éles kés a torokmetszéshez. De egy Kagénél?

Kurumit nem használhatom a küzdelemben, már csak azért sem, mert ezzel felfedném az évek óta őrzött titkomat. Mi lesz, ha rá kényszerülök? Ha csak ezzel menthetem meg őket, akkor meg kell tennem, hiszen nem érhet annyit ez a titok, mint két ember élete, sőt, semmi sem ér annyit.

Felülök az ágyamban, mellkasomhoz húzom a térdemet és átkarolom őket. Belenézek a sötétbe, s hirtelen érezni kezdem, hogy mennyire nem hat már meg a dolog. Mennyire elmúlt az az undor, amit először éreztem a középkori barbárság miatt, a kegyetlenség miatt. Ahogy egyre jobban felfogtam, hogy mi is ez az egész.

Az emberek mindig is tudtak gonoszok lenni, tudtak borsot törni a másik orra alá, és ez most sincs másként. Mindig voltak emberek, akik megállították ezeket az embereket, de vajon őket nevezhetném jónak? Magamat nevezhetném jónak? Én is öltem ember, parancsra végeztem ki - a Rejtett Holdi törvények szerint harcban – elítélteket, és mindig nyertem, egy sem maradt életben. Küldetéseket is ártatlanok vére veszett a kezem által azért, hogy a küldetés zavartalan maradjon. Nem vagyok különb a gonoszoknál, de olyan sem vagyok, mint ők. A jó fogalma mindig a képviselettől függött. Attól, hogy most én miért ölök és ő miért.

A kezdőknél ez egy nagy dilemma, ami képes egész életeket romba dönteni. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása. De, mint látni lehet nálam, még a legtapasztaltabbakat is megingatja a már megválaszolt kérdések. Nem elég, ha tisztában vagyunk az erőnkkel, hanem azt is tudnunk kell, hogy lélekben mi mire vagyunk képesek.

Lehetek én akár a világ legerősebb embere, ha nem vagyok képes elfogadni magamat, akkor az egész, mit sem ér. A múltunk szorosan hozzánk ragad, hiszen az formált minket olyanná, amilyenek most vagyunk, ám a jövő még alakít rajtunk, a jelen most is azt teszi. Ám meg is ragadhatunk a múltban, ahogy Naruto is. Megrekedt a saját világában, és még mindig látom rajta az apró jeleket, hogy görcsösen küzd az ellen, hogy elengedje. A tizenhat év során mélyen beleivódtak a szokások, a hétköznapok szürkesége, s most már lassan három hónapja, hogy elszakadt otthonról. Nehezen engedem el én is Selenát, akit mindig is anyámnak tekintettem és tekinteni is fogok, míg világ a világ. Naruto viszont még egyet nem tanult meg még. Valami helyére jön egy másik, ami vékony réteggel borítja a fájdalmat.

~~~Másnap~~~

A kórház falai rikítóan fehéren verik vissza a kora reggeli napsugarakat, ahogy végig megyek a folyosókon. Fertőtlenítő és gyógyszerek szaga árad mindenből, mégis valahogy engem már nem zavar. Selena, az anyám éveken át itt dolgozott, és gyakran engem is magával hozott. Itt tanultam meg mindent, amit csak lehetséges, és valahogy ez a hely vált második otthonommá az évek folyamán.

Ám most, ahogy a húgomhoz sétálok be orvosi köpenyt viselve, egyszerre súlyosnak érzem az éveket, amik alatt megtanultam az emberi test rejtelmeiről, valamint azok gyógyításáról. Ahogy meglátom a megtört húgomat a takaró alatt összegömbölyödve, görcsösen markolva a tőlem kapott plüssét, máris sejtem, hogy mit írhattak a kórlapjára. S azt kívánom bárcsak ne érteném őket ebben a pillanatban.

Zárkózottság, visszafogott beszéd, kevés táplálék és nagy mennyiségű folyadék bevitele, gyakori rémálmok, félelem a túlzott közeledéstől. S ezek még csak viselkedésbeli tényezők egy zaklatott lányról, akit folyamatosan saját szexualitásával zsaroltak azok, akik ezt művelték vele.

Alana ezüst fehér haját vörös festékkel rózsaszínre színezték, azt is foltokban és csúnyán, több helyen zúzódások és lilafoltok éktelenkednek rajta, a szemén egy nagy monokli mutatja, hogy nem is kicsit verték meg. Az egész testén látok még halvány filc firkálmányokat, amiket még mindig nem sikerült leszedni, annak ellenére, hogy a nővérek vagy hatszor átsikálták az egész testét, hogy lejöjjön. A kezelő orvosa, Helen elmondta nekem még tegnap, hogy a beszéde darabos, gyakran tőmondatokban válaszol és a hangja is rekedt, mintha a hangszálait megnyirbálták volna.  Gyakran néz maga elé, és sokszor csak motyog a neki feltett kérdésekre.

Aggasztó a helyzet idebent, akárcsak odakint. Alana nem kis traumán ment keresztül egyetlen éjszaka leforgása alatt. Pedig csak egy egyszerű ott alvós buliról lett volna szó, semmi másról. Mégis Alanának ez volt élete legrosszabb éjszakája. Nem mintha én annyira jól aludtam vagy éreztem volna jól magamat, de azért ez mégis csak borzalmas. A hidegnek ható fehér falak üresen állnak a szobában, csak az ajtó melletti falon helyeztek el egy szekrényt, amiben a betege a holmijait tárolhatja, míg ki nem engedik innen. Ám annak egyszerű és hideg szürkesége sem a legbarátságosabb.

Az egyetlen színes dolog idebent azt a virágcsokor, amit még Haru hozott be neki tegnap este, miután Alana már aludt. Csodaszép vörös és kék rózsacsokrot hozott neki, amit egy rózsaszín szalaggal kötött át, hogy még lányosabb és megnyugtatóbb legyen a húgunk számára. Bár a tünetek alapján nem igazán hathatta meg ez a kedves gesztus.

-        Freya – szólal meg Kurumi hirtelen, megugrasztva egy pillanatara. – Nézd, tudom, hogy a húgod is fontos, de jelen pillanatban a nép megmentésén kellene fáradoznunk. Tudom, hogy nincs ínyedre, hogy harcolj azzal a fickóval, meg csatározgass, de most nem azzal kellene törődnünk?

-        Már megtettem az intézkedéseket, Kurumi. Csak te még aludtál, amikor elküldtem egy galambot az invitáló üzenettel.

-        Hogy?! Te meg vagy veszve? – akad ki Kurumi jogosan.

Az invitáló levél nem egy nagy dolog, ám jelen helyzetben igen is az. Ez a levél jelenti azt, hogy kész vagyok akár az életem árán is megmenteni a népemet, beleértve Narutót és Minatót. Hiszen egy közös tárgyalásra invitáltam a Raikagét, még hozzá a kikötő és a város közötti kis tisztáson, a Magakure-völgyben. Nem kerülgetem a forró kását, mint a macska. Helyette egyenesen az oroszlán barlangjában ugrok neki a torkának.

A Magakure-völgy egy csendes és nyugodt vidék, ahol a tölgyfák kellemes árnyékot biztosítanak mindenkinek, aki csak megáll alattuk. Ám lehunyt szemem alatt már látom, hogy több lesz ott két nap múlva, mint egy ártatlan találka, ahonnan mind a két személy elégedetten és békével távozik majd.

Ott fog minden eldőlni. Ki fog élni, és ki fog elkullogni vesztesként.