Börtönsztori - 36. fejezet: Közeleg a vihar

Ez a nap is úgy indult, ahogy szokott. Reggelit készítettem, ebédeket csomagoltam, mégis, ahogy most itt ülök a húgom ágyán, egyre jobban kezdem érezni a közelgő veszélyt. Ahogy kinézek, nem a bárányfelhős Rejtett Holdat és annak panorámáját látom, hanem a csatateret, ahol a Raikage kíméletlenül és ereje teljében fog rám várni a völgyben, hogy ide csaljon, hogy leromboljon a városban mindet, és hogy elvigye, ami szerinte neki jár.

Keserű érzés fut át rajtam, ahogy ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben, ám ezek nem zavarnak annyira, mint a tudat, hogy Naruto szemébe kell majd hazudnom, hogy csak egy tárgyalásra megyek, hogy minden rendben lesz majd, és itt maradhat velem, mert én mindent rendbe hozok. Ám a valóság az, hogy nem így lesz. Meg kell küzdenem a szabadságáért, a népemért és Konoháért kell harcolnom. Súlyos tudat és feladat, de nem rettenhetek vissza tőle. Kötelességem, hogy gondjukat viseljem, még akkor is, ha közben nagyon súlyos sebeket szerzek. Ez a vezetőség átka. 

-        O-nee? – Felriadok, ahogy meghallom magam mögül Alana gyönge hangját, mely rekedt és torz, mégis, ahogy meghallom, egyből egy aprócska győzelmet tudok magam mögött. Legalább a saját húgom még bátran meg mer szólítani.

-        Szia – szólok hozzá gyengéden és szelíden, majd letelepszek a közelében. Alana nagy nehezen kis segítséggel felül, hátát felpolcolja a párnájával. Fáradtan néz rám, mintha eddig nem aludt volna, hanem csak lecsukott szemmel várt volna valamire. – Hogy érzed magadat?

-        Nem tudom – feleli színtelen hangon, miközben tekintete a szemközti falat lesi, mintha bármelyik pillanatban valami színfolt jelenhetne meg rajta.

-        Hát az nem sok, kicsi húgom – felelem elkeseredetten, de ez még mindig több, mintha nem válaszolt volna. – Odakint is zajlik az élet. Sok minden történt ez alatt a két nap alatt. Például a konohai vendégeink hajnalban ránk ijesztettek azzal, hogy váratlanul megjelentek nálunk. Elég vicces volt, ahogy mindenki állt, mint valami bábu, amikor Bran nagy lazán feloltotta a villanyt – mondom kuncogások közepette, ám nem reagál semmire sem. Egyáltalán nem kíváncsiskodik, nem érdekli, hogy hogyan is kezdődött az egész, csak elfogadja, hogy megtörtént és kész.

-        Egyedül hagynál? – szólal meg pár perc csönd után suttogva. – Egyedül akarok maradni egy kis ideig – mondja, majd a takaróját magával húzva, elfordul tőlem. Meglep a gyors váltása, de nem firtatom. Csendesen felkelek az ágyáról, ám nem azonnal hagyom el a kórtermét. Még nézem egy darabig, ahogy minden élet nélkül bámulja a falat maga előtt. Átkarolom magamat, és könnybe lábad a szemem, hogy így kell látnom őt. Még egy röpke puszit nyomok a homlokára, és kisétálok a kórterméből.

Csalódottan nekidőlök a csukott ajtónak, és magamat átkarolva veszem tudomásul, hogy még én sem vagyok képes felvidítani. Alana egy érzékeny lány, aki már azzal megmutatta, hogy milyen törékeny, félénk és naív, amikor találkoztam vele Alkhemben. Ahogy elmesélte, hogy apánk milyen volt vele az évek során, mióta elvitte.

Folyamatosan óvta őt még a széltől is. Nem engedte, hogy túl sokat tanuljon, nehogy a kíváncsiság messze sodorja. Sosem mehetett messzebbre a falutól, ahol éltek, mindig otthon kellett lennie napnyugta előtt, nem hordhatott túl szép ruhákat, nehogy valami férfinek elcsavarja a fejét. Ám, amikor elszökött otthonról, hogy megtaláljon engem, nem gondolta volna, hogy valaha is egy ilyen világba fog csöppenni.

Egy világba, ahol a mágia ural mindent, ahol más a kultúra, mások a szokások és ünnepek, és hirtelen rá kellett döbbennie, hogy ez a világ lehet egy átok is, nem csak egy mesés utazás egy csodálatos helyre. Persze, én itt nőttem fel, itt éltem életemet, és nekem már szinte természetes minden bizarr, furcsa és bolond dolog itt.

-        Aggasztó a helyzet, nem igaz? – ijeszt meg Haru hangja egy pillanatra. Jobbra kapom a fejemet, és meglátom, amint civil ruhában felém közelít. Egészen elképedek, amikor meglátom fehér rövid ujjú pólóban, sötétkék farmerben és téli csizmában, hiszen eddig csak fekete egyenruhában és köpenyben láttam. Kezében szürke ballonkabátot és egy fekete sálat tart, s így úgy néz ki, mint valami befolyásos üzletember nem pedig úgy, mint egy nagy harcos.

-        Hát, Alana állapota igen, de hogy rád mit mondjak, azt nem tudom – felelem pajkosan, és még jobban végig nézek rajta. Barna arcát keretező fehér, égnek meredő haja most sokkal jobban rikít, mintha fekete köpenybe burkolózna. Izmait finoman elfedte egy barna zakóval, melynek könyökére egy sötétebb barna foltot varrtak. Csuklójára finom készítésű órát helyezett, s így már tényleg üzletembernek tekinthető megjelenése. Elpirulok, akárcsak egy kislány, és szinte már én érzem zavarban magamat előtte.

-        Öhm… - pirul el a füle hegyéig, ahogy végignéz saját magán, és kezdi kapizsgálni mire értettem mondandómat. – Ez a legjobb álca, ha az ember mások között jár. Persze, rád is mondhatnám, hogy nagyon elegáns vagy ebben a kék ruhában.

Felkuncogok, ahogy rádöbbenek, hogy mi most tisztára úgy beszélünk, mint valami régi angol regényben, ahol az emberek uramnak, hölgyemnek, vagy kisasszonyomnak nevezték egymást. Már csak az hiányzik, hogy egy teadélutánra hívjon, ahol elegáns lakkcipőben, fehér ingben, frakkban és csokornyakkendőben jelenjen meg, mint valami gavallér.

Haru fényesen mosolyogva nyugtázza, hogy végre egy kis vidámságot lát tőlem, hiszen mióta megérkezett azóta nem is látott engem boldognak, vagy legalábbis valami hasonlónak. Nagyot sóhajtva vigyorgok rá, mint valami kis gyerek, és valahogy keserűen ér, mikor egy pillanatra felvillannak a képek, amiket a hajón láttam és hallottam. Vigyorom alább hagy egy kicsit, de még mindig jó érzéssel tölt el, hogy még mindig tudok boldogságot érezni.

-        Lehet, hogy most ünneprontó leszek, de… biztos jól meggondoltad ezt az invitáló levelet? – Elképedek, ahogy lehalkított hanggal rá kérdez, hiszen titokban küldtem el a galambot a levéllel. – Úgy értem – kezd el hirtelen magyarázkodni -, biztos, hogy nem lehet vele egy kicsit egyezkedni, levelezni? Tudom, hogy elszánt vagy és bármire készen állsz, hogy megvédd az országot, de… nem akarom, hogy bajod essen, Freya.

Elnyílik a szám, nagyokat pislogok, ahogy Haru ilyen… nem is tudom, mihez hasonlíthatnám ezt a gesztus, hiszen romantikus és gyöngéd hangja egyszerre félreérthető és szívmelengető számomra. Egy testvér aggódása, aki évek óta nem látott engem, mégis úgy viseltetik irántam, mintha mindig is egy fedél alatt laktunk volna. Nagyot sóhajtok, és bután vigyorogva megcsóválom a fejemet, de közben alig akarom elhinni, hogy így gondolkozik a bátyám.

-        Haru – kezdem el halkan és gondterhelten – nézd, tudom, hogy nem akarod, hogy összecsapjak vele, de… tegnap este kihallgattam őket a hajójukon – Haru meglepődötten visszaszívja a levegőt, ahogy bevallom az igazságot. – Nem tágítanak. Szükségük van a földünkre, a gazdaságunkra, mert ők többre vágynak, mint ami megadatott nekik. Ezen felül hajtja őket a bosszú és a hatalom iránti vágy – nagyot sóhajtok. – Csak így állíthatom meg őket.

-        Őket? – lepődik meg Haru egy pillanatra. Egyik szemöldökét felvonja, közelebb jön hozzám, mintha ezzel, sokkal jobban érthetné a mondandómat.

-        Három áruló is van közöttük – vallom be nagy nehezen. – Mind a hármat ismertem, és tudom milyenek. Makacsok és elszántak. Ha egyszer a fejükbe vesznek valamit, akkor azt a végsőkig hajszolják. Haru – nézek fel rosszalló és haragos szemébe -, nincs más választásom. De… kérlek, ne mondd el ezt Narutónak. Nem bírná ki, ha tudná, hogy az életemet kockáztatom azért, hogy neki ne legyen semmi baja.

-        Nem mész egyedül – jelenti ki határozottan, ellentmondást nem tűrően. Meglepődöm, és már fogalmaznám meg az ellenjavallatomat, amikor ismét megszólal. – Az a három biztosra akar menni. Tudják, hogy valamelyik hatalmas ellenfelet küldik majd, akit minél előbb el kell tenni láb alól. Én kiiktatom azt a hármat, te foglalkozol a főgonddal, értve vagyok?

-        Haru, én…

-        Értve vagyok? – kérdezi már nyomatékosabban, ám hangjából kihallom, hogy könyörög nekem, hogy egyezzek bele, hogy ne tagadjam meg tőle azt, hogy segíthessen nekem. Egy pillanatra behunyom a szememet, és valahol mélyen tudom, hogy még, ha nemet is mondanék, akkor is utánam eredne, akkor is segítene, ha megtiltanám neki. Nagyot sóhajtok, és az hasamon pihentetett kezeimet kezdem figyelni, még mielőtt ismét a szemébe néznék.

-        Egy feltétellel. Amint elkaptad őket, azonnal biztonságba vonulsz, és bármi is történjen velem, nem jössz elő. Világos?

Látom rajta, hogy habozik, mérlegeli, hogy neki ez mennyiben érné meg, és mennyiben segítene nekem ezzel, végül – néhány tétova perc után – rábólint. Ám nem hagyja ennyiben a dolgot. Egy váratlan mozdulattal magához von, és szorosan megölel, amolyan „de azért vigyázz magadra” gesztussal. Meglep a dolog, de pár pillanattal később elönt a melegség, és viszonzom az ölelést. Mélyen belélegzem a bátyám szantálfa illatát, és boldogan nyugtázom, hogy ő is folyamatosan magával hozza a természet illatát.

Pár perccel később eltávolodik tőlem, leplezve zavarát megköszörüli a torkát, mindenre néz, csak rám nem, és valamit motyog az orra alatt, hogy sietnie kell valahová. Persze nem hiszek neki, de azért hagyom, hagy menjen, ahová szeretne. Vigyorogva nézek utána, s közben az jár a fejemben, hogy ennyire pipogya hogy lehet valaki. De valahogy nem zavar, inkább felvidít egy kicsit.

Megcsóválom a fejemet, majd én is útnak indulok az irodám felé, hiszen még vár rám a mai munka, ami alól nem bújhatok ki. Fekete csizmám hangosan kopog a kövön, ahogy végig megyek a folyosón, felmegyek a harmadikról a negyedik emeletre, és a folyosó végén lévő kórházi irodámba és egyben vizsgálómba. Idebent kellemes, meleg hangulat fogad, ahogy a fehér falakat színes képek borítják.

Balra az ajtó mögött egy fogas várja a kabátokat és kalapokat, a fogas mellett egy üveges vitrin mögött helyezkednek el a gyógyszerek, gyógyfüves zacskók, fiolák és lombikok, melyekből előállítom a gyógyszert vagy kenőcsöt a betegnek, aki hozzám jelentkezik be. A vitrin mellett egy színben illő világos barna komód áll, aminek fiókjai rejtik a betegeim kartonjait, vizsgálati papírjaimat és több gyógyszerem elkészítésének receptjét. A komód tetején családi fotók és kollégákkal készült fényképek díszelegnek, hogy minden egyes rossz napomon elég legyen rájuk tekintenem, hogy visszatérjen a jó kedvem.

A komód mellett egy újabb vitrin áll, ám ebben már a szakkönyveket, feljegyzéseket, jelentéseket és más hasonló dolgokat tárolok, hogy mindig kéznél legyenek. A két szekrény közé egy tájképet akasztottam, aminek élénk és megnyugtató színei jó hatással vannak a betegre, aki általában a képpel szemben lévő asztalon szokott feküdni vagy ülni. Az asztalt a jobb oldali falhoz toltam párhuzamosan a fallal, hogy, amikor a beteg belép az irodámba, akkor engem lásson az ablak előtt elhelyezkedő íróasztalomnál, amint dolgozok.

Az íróasztalom bal szélén egy lámpa és egy bekeretezett kép áll, jobbra mellette a névtáblám, egy ceruzatartó, majd egy kupac papír, ami ugyancsak arra vár, hogy elolvassam őket, és döntsek róluk. Lemondóan sóhajtok, és becsukom magam után az ajtót. Elindulok a székem felé, ám egy pillanatra megállok a szoba jobb felső sarkában berendezett keverő asztalomnál.

Az asztalon kémcsövek, tálkák, mozsarak és különféle gyógyszerkeveréshez szükséges eszközök helyezkednek el, ám nem emiatt állok meg egy pillanatra. A falon egy parafatáblára gyerek rajzokat akasztottam ki még régebben. Ezeket még azok a gyereket készítették, akiket megvizsgáltam és meggyógyítottam. Hálából elárasztottak a rajzaikkal, amiket én boldogan akasztottam fel ide, hogy mindennap láthassam a boldog és egészséges gyerekek képzelő erejének határtalanságát.

Lehetetlenebbnél lehetetlenebb dolgokat rajzoltak nekem, mint például egy ezüst pikkelyű sárkányt, ami fagyit árul egy forró nyári napon, szárnyával árnyékot adva az alatta fagylaltozó gyerekeknek és felnőtteknek, vagy egy hatalmas medve, ami emberi nyelven beszélve gyógyítja a kisállatokat, hogy azok később elhalmozzák a macit gyümölcsökkel és sok-sok sütivel. Valaki engem próbált meg lerajzolni, még akkor is, ha csak a pálcika emberig jutott el.

Nagyot sóhajtok, és valahogy hiányozni kezdenek ezek az idők. Amikor tömérdek időm volt itt lenni a kórházban, segíteni a gyereknek, kamaszoknak támaszt nyújtani és segíteni a problémájuk megoldásában. Manapság már alig tudok bejönni pár órára a kórházba, hogy segítő kezet nyújtsak az embereknek. Plusz azzal, hogy elvállaltam a Főmágus Helyettesi állást még kevesebb időm maradt a többi munkámra.

Kopp. Kopp.

Felkapom a fejem a kopogásra, és azonnal rendezem saját magamat. Megköszörülöm a torkomat, leülök az asztalom elé, és úgy teszek, mintha már hozzáláttam volna a papírmunkához. Hanyagul kiszólok, hogy befáradhat az illető, és csak akkor pillantok fel, amikor már az asztalom elé ér. Elsőre meg se tudok szólalni, majd nagy nehezen elvigyorodom, és vissza kell fognom magam, nehogy elsikítsam magamat örömömben.

Drága barátnőm, Sarotami Linda jött be hozzám. Tejföl szőke haját most lófarokba fogta, barna szemei huncutul csillognak, szája széles mosolyra húzódik, hogy láthassam hófehér fogainak csillogását. Boldogan kuncog, ahogy kimászok az asztalom mögül, és kis híján felborítom, amikor átkarolom. Szorosan visszaölel, és egy pillanatra nem is tudom, ki akar kiből levegőt kiszorítani.

-        Szervusz, te bolygó hollandi! – köszönt Linda csilingelő hangján, cukkolva, miután elhátrált tőlem. – Olyan régen láttalak már, hogy lassan fénykép kell rólad – mondja nevetgélve, boldogan.

-        Ne haragudj, Linda – felelem zavartan és mosolyogva. – Sajna sok dolgom akad mostanság.

-        Ja, Főmágus Helyettes Hölgyem! – mondja, és színészin meghajol előttem. Felkuncogok, ahogy orvosi köpenyben és ruhában eljátssza a komoly és alázatos katonát. – Amúgy meg, mi ez a dolog a sráccal, Narutóval? – Meglepődök, ahogy váratlanul felhozza a témát, és hirtelen azt se tudom, mire céloz. Nagyokat pislogok rá, akár egy bamba gyerek, s hiába forgatom a szavakat, agyalok rajta, nem vagyok képes rá jönni, hogy mit is akar most Narutóval.

-        Mi lenne Narutóval? – kérdezek vissza, mivel végképp ötletem sincs, mit akar megtudni tőlem.

-        Hát, hogy nálad lakik, hogy ő a Segéded, hogy szinte úgy nézel rá, mintha életed nagy szerelmét látnád… – mondja, miközben pajkosan elmosolyodik. Kicsit elpirulok, ahogy rátapint a lényegre, jobban mondva arra, amiről végképp nem akarok beszélni, és kínomban az ablak felé fordulok, hogy ne lássa meg a szememben a szomorúságot és a fájdalmat. – Freya? – szólal meg egy kis idő után. – Mi a baj?

-        Semmi, Linda, csak… sok dolog szakadt a nyakamba, és most igazán szeretnék beszélni erről, majd máskor – felé nézek, és látom rajta, hogy nem igazán érti, hogy miről beszélek. – Nem azért, mert el akarom titkolni előtted, csak… nem csak engem érint. Meg nem olyan egyszerű, mint azt gondolnád.

-        Oh… é-értem, de te… izé…- Szegény Lindának nagy nehezen leesett, hogy miért nem akarok beszélni a dologról, és most dadogva próbál megszólalni, hogy valami biztatót vagy nyugtatót mondjon nekem, de valahogy semmit sem tud nekem mondani.

Linda mindig is sikeres volt a férfiak körében, és nem is volt rest élvezni a fényt, amivel körbevették, de én mindig óvatosan közelítettem meg a dolgokat, és csak egyszer volt barátom, ám az sem úgy… hogy is mondjam… sült el, ahogy azt vártam volna. Azóta nem is volt szerelem az életemben. Dolgoztam, folyton jártam az utamat, alig voltam itthon, és ha itthon is voltam, akkor is Lindával, Kanekivel, Mitsukival és Masouval lógtam folyton, vagy Branre vigyáztam.

A barátaimmal mindig bohóckodtunk, filmet néztünk és röhögtünk, mint az őrültek, de jól éreztem magamat… és nem utolsó sorban Jack és Ethan voltak azok az emberek, akik segítettek túl tenni magamat a bánaton és a fájdalmon, amit az első szerelem hagyott maga után. Persze a lányos oldalát Linda gyógyította be, de akkor is… Nem kerestem a szerelmet, az most csak úgy jött.

Igaz az, amit Naruto iránt érzek több mint, amit tizenhárom évesen átéltem. Már nem kergetek álomképeket virágos, gyertyafényes és romantikus randevúkról, ámulatba ejtő pillanatokról, amikről a romantikus regények szólnak. Rég lemondtam ezekről, s már csak az maradt, hogy valaki teljes szívéből szeressen és én is őt. Jelen pillanatban, amit Naruto iránt érzek az egy kicsit vegyesebb és bonyolultabb, mint gondolnám.

Egyszerre akarom védeni, hogy minél jobban fejleszthesse magát, így olyanokat is magamra vállalok, amik jobban fájnak, mint valaha. Egyszerre akarom szeretni, érezni őt, ahogy átölel, szeretget, és nem számít neki, hogy ki vagyok… és, hogy több legyek, mint egy barát az életében. Viszont erre kevés esélyt látok. Hinata ripityára törte a szívét, és tudom, hogy hiába mosolyog most, legbelül még azért szúrja a dolog.

-        Na, mindegy Linda – mondom hamis mosollyal az arcomon. – Ha gondolod, ma délután találkozhatunk valahol, és akkor beszélgethetünk egy jót.

-        Öhm… ja, persze – tér észhez, és máris fogja az „adást”. – Mondjuk háromkor az Ubaru kávézóban? Egy kis kávé meg némi süti is miközben beszélgetünk – csillan fel a szeme, és máris kényelmesebben érzem magamat, hogy a délután a téma, nem pedig az érzelmeim.

-        Jó – vigyorodom el. – De nekem mennem kell – mondom, miközben leveszem az orvosi köpenyemet, majd felakasztom a fogasra. – Még tegnapról is maradt néhány tucat munkám, és még ezek is – felveszem a köteg papírt az asztalomról és a hátizsákomba teszem.  – Akkor, háromkor találkozunk az Ubaruban.

-        Az Ubaruban – mondja, és miután bezártam az irodámat, megölel, és hagyja, hogy a Fehér Palota felé vegyem az irányt.

A nyüzsgő utcán az emberek szaladgálnak a dolgukra, így szinte észre sem lehet venni, ahogy én a magam gyors járásával átvágok az utcákon, és a Fehér Palota felé masírozok. Utam során az egyetem előtt is elhaladok, s egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy vajon Narutónak milyen órája lehet most. Felnézek az ötemeletes barna épületre, s hirtelen eszembe jutnak a saját egyetemi éveim.

Emlékszem, hogy már akkor chunninként dolgoztam, pedig még csak tizenkettő voltam. De az egyetemet is el akartam végezni, mivel tudtam, hogy csak úgy léphetek igazán fel a mágus létrán, ha elvégzem. Már akkor tudtam, hogy nem akarok átlagos lenni, bár Kurumi miatt sosem voltam teljesen az. Gyerekként is mindig volt bennem egy kis beütés, hogy nem úgy látom a dolgokat, ahogy a többi gyerek. Mindig többet láttam, mögé láttam az eseményeknek, és gyakran előbb tudtam, hogy mi lesz, minthogy egyáltalán felmerült volna a dolog.

Igaz, ez a képességem most cserben hagy. Nem tudom, hogyan fog végződni a harc a Raikagéval. Nem tudom, hogy mi lesz. A csata biztos, de a kimenetele az egyáltalán nem. Ez függ attól, hogy mit vet be, mi lesz a taktikája és a sajátomat hogyan tudom hozzá illeszteni. Nem tudom, hogy mekkora lesz a veszteség, mennyi időbe fog telni a városépítő varázslatnak ismét rendbe hoznia a várost.

Ahogy azt sem tudom, hogy túlélem-e a csatát, vagy az életem lesz az ára. Nem tudom azt sem, hogy mennyi ideig fog tartani a harc, hogy mennyi ideig fogok lábadozni utána, ha túlélem, de az is lehet, hogy nem a harcba halok bele, hanem a sérüléseimben, amiket hiába látnak el, nem javítanak az állapotomon.

Megfordult már az is a fejemben, hogy mi lenne, ha meghalnék. Hogy elköszönök tőlük, hogy majd jövök, és közben már sosem jövök vissza. Hogy úgy halok meg, hogy nem hallom a hangjukat, hogy nem láthatom még egyszer őket utoljára, hogy nem mondhatom el nekik az utolsó szavaimat, amivel útjukra bocsáthatnám őket, s biztosíthatnám, hogy minden rendben lesz velük a halálom után. 

Ismét végigpásztázom az épület függönyözött ablakait, majd egy nagyot sóhajtva tovább iramodok a Fehér Palota felé. Agyam azonban képtelen elengedni a témát. Egyfolytában azon tekereg, hogy mi lesz, ha ez meg ez megtörténik. Próbál kieszelni mindent, megpróbál felkészíteni a holnap utánra, hasztalan. A lelkem háborog és fél, hogy mi lesz majd velem, de legfőképpen mi lesz majd azokkal, akiket hátrahagyok.

Annyira belemerülök a témába, hogy észre sem veszem, amint leülök a Helyettes székembe, és már készen állok arra, hogy elintézzem az ország dolgait, ám ehelyett a velem szemközti kandallót és a fölötte lévő falikárpitot figyelem árgus szemekkel, mintha nem ezzel találkoztam volna az utóbbi kéthétben minden egyes reggel, hanem egy teljesen új dolgot pillantanék meg most.

-        Kurumi.

-        Hm – felel nekem álmoskásan. – Mi a baj, Freya? – kérdi kíváncsiskodva és aggódva tőlem. Pár percig hallgatok, nézem a falikárpitot, majd egyszer csak megszólalok.

-        Döntöttem: Végrendeletet írok.

-        Hogy mi? – visít fel Kurumi a bensőmben, és ilyenkor szinte hálát adok, hogy nem a való világban él, hanem bennem. Bár most, ha itt kellene elképzelnem magam előtt, fekete bőrszoknyában képzelném el világoskék blúzban egy csésze kávéval, amit most kiköpött volna a meglepődöttségtől.  – Nem fogunk meghalni, te bolond! – korhol le haragosan és ingerülten. – Túl fogjuk élni hiszen… hiszen… erősek vagyunk. Nem vagyunk gyengék. Igenis, van esélyünk nyerni. És… és… mi… öhm… - akad meg a gondolatmenete.

-        Először én is ezeket gondoltam, Kurumi, de… ha belegondolsz… alig tudunk valamit a Raikagéról. A harcmodorát tudjuk. Heves, erős és haragos, de azt nem tudjuk, hogy milyen különleges képességei vannak, mik a gyengéi, mik az előnyei. Lehet, hogy a szívem bizakodik, hogy sikerül megmentenem a népemet, a családomat és a konohaiakat a vésztől, ám a szívem azt is mondja, Kurumi, hogy lehet, hogy ennek ára lesz. Talán az életem.

-        Freya… én… - Kurumi hangja bizonytalan és féltő, ám tudom, hogy nagyon jól tudja, ebből nem lehet baj. Végrendeletet írok, így biztosítom Naruto és a többiek számára a biztonságot, még akkor is, ha nem kell majd felbontaniuk. – Legyen… - suttogja halkan, s csendesen visszavonul, többet nem szólal meg. De mégis tudom, hogy neheztel, hogy fél, mégis kész vállalni a kötelességét.

Félre tolom a papírmunkát, és tollat ragadok a kezembe, hogy egy vonalas lapra elkezdjek leírni mindent, ami a szívemet és lelkemet nyomja. Percekig gondolkozok, mire rájövök, mivel is lenne érdemes kezdenem életem lezárásának sorait, mik legyenek az utolsó szavaim, amiket újra és újra elolvashatnak a szeretteim, hogy megtaláljanak a szavak mögött.

„Drága családom, szeretteim, barátaim!

Örülök, hogy eljöttetek ide ma, hogy halljátok, amint utolsó szavaimat intézem hozzátok. Tudom, hogy a végrendelet elsősorban arról szól, hogy kinek mi jut földi hagyatékomból, ám még mielőtt elmondanám ki is örökli minden vagyonomat, szeretnék a szívemhez közel álló személyeknek mondani pár szót.

De annyian vagytok, nem is tudom, hol kezdjem. Talán a legjogosabb, ha anyámmal, Sophie-val kezdem. Behatóbban sosem ismertelek, mindig csak a látomásaimból hallhattam hangodat, láthattam alakodat, de mégis olyan vagy, mintha csak egy tükörbe néznék, és nem egy másik személyt látnék, hanem saját magamat. Sokszor segítettél, még akkor is, ha nem épp a legkellemesebb módon.

Figyeltél rám, annak ellenére, hogy sosem mondtam neked, hogy szeretlek, sosem szólítottalak anyunak, hiszen egész eddigi életemben Selenát ismertem, mint anyámat. Lehet, hogy nem lehettél mellettem sokáig, de ezt a kevés időt is köszönöm neked.

Haru, drága bátyám. Veled még kevesebbet tölthettem együtt, hiszen alig pár napja érkeztél. Ám mégis, ahogy a kórházban viseltettél irántam, amit megtettél értem a küzdelemben, azt szavakkal nem tudom kifejezni. A hálám túltesz a szavak tengerén, és nem tudom elmondani neked, amit most eme rendelet írásakor érzek. Köszönöm, hogy itt vagy, és érdeked, hogy családunk, klánunk biztonságban legyen.

Viszont sajnálom, hogy nem ismerhettelek meg jobban, nem hallhattam szavadat, ahogy egy-két mesével színezed a hangulatot, nem hallhattam történeteidet, amikor talán valami egzotikus vidéken jársz és nyomozol, akár Sherlock Holmes. Ezért arra kérlek, hogy ugyan én már nem hallhatom őket, de meséld el őket a testvéreinknek és barátainknak, akik csak megkérdezik: „Hova és miként dugtad be az orrodat ide, drága komám?”. Mosolyogj sokat, nevess és élj, ahogy én nem tehettem.

Bran, szeretett kisöcsém. Bevallom, sokat gondolkoztam azon, hogy neked mégis milyen üzenettel és tanáccsal álljak elő, hiszen még olyan kicsi vagy, mégis olyan más vagy, mint a korosztályod. Bátor vagy, szemfüles és jó észjárású. Még alig vagy egy aprócska szem a gépezet menetében, de már most látom rajtad, hogy mennyire ügyes és tehetséges vagy. Teljes szívemből kívánom, hogy folytasd ott, ahol most elkezdted, tanulj és eddz szorgosan, és sose add fel. Vegyél példát a bátyáidról, Haruról és Narutóról, és küzdj a végsőkig. Ám sose add fel ezt a gyermeki lényegedet, ami képes mosolyra fakasztani valahányszor hazaérek egy fárasztó nap után.

Alana, drága húgom. Törékeny lelked és gyönyörű leányságot, szinte elbűvölt, amint csak találkoztunk Alchemnél. Már akkor láttam, hogy az én zabolázatlan és furcsa lelkületem elveszett fele vagy. Tudod, amikor én alig voltam tizenkét éves, már küldetésekre és expedíciókra jártam, és hamar elvesztettem ezt a lendületet a hétköznapokban. Már csak ünnepekkor jön elő. De te képes vagy arra, hogy átsegítsd az embereket a gondjaikon, mert már te is megélted őket, már te is tudod, milyen az, amikor az ember szenved, amikor lánchoz kötik. Ezért a tanácsom csak annyi neked, hogy segítsd az embereket, élj és mutasd meg apánknak, hogy több vagy, mint egy lány, akit védelmezni kell, hogy igenis lehetsz egy igen erős harcos is.

Drága barátaim, Kaneki, Linda, Mitsuki és Masou. Ti voltatok azok, akik átsegítettetek a nehézségeken, amikor minden bedőlt, veletek nevettem a legtöbbet az akadémián, és még attól sem riadtunk vissza, hogy lufikat dobáljunk a harmadikról a tanárokra, akik aztán jól elpáholtak. Tanítottatok, bátorítottatok és úgy fogadtatok el, amilyen vagyok. Ezért sosem tudtam elég hálát mondani nektek, és csak azt tudom kívánni, hogy remélem, megőrzitek ezt a temperamentumotokat életetek végéig.

És legutolsó sorban Naruto. Nem véletlenül hagytalak utoljára. Ugyanis te vagy az, aki még a rendelet írása közben is fejtörést okozol. Az agyam rendületlenül forog és forog, de szinte alig tudom elcsípni a szavakat, hiszen annyi minden lenne, amit el akarok neked mondani, hogy még egy mágus élet sem lenne elég, hogy mindent elmondjam. A szívem hevesen dobog a mellkasomban, valahányszor csak arra gondolok, hogy egyedül hagytalak akkor és most is.

Akkor, mikor elhoztalak megígértem neked, hogy soha nem teszek ilyet, hogy melletted leszek, látom majd, ahogy új életet kezdesz, ahogy bátran leküzdesz mindent, és bebizonyítod mindenkinek, hogy több vagy, mint egy shinobi. Könnyeimmel küszködve írok le minden sort, hiszen ez az a dolog, ami a legjobban bánt az egészben.

A tudat, hogy nem érem meg a harc utáni napokat, hogy nem láthatlak újra téged, hogy nem mondhatok el neked mindent. Hogy sosem mondhatom el neked, hogy már emlékszem egy kicsit. Töredékek még ugyan, de már van valami vázam, amire építeni tudok, ami táptalajt annak, hogy ne azt lássam az arcodon minden meséléskor, hogy szomorú vagy, amiért én nem tudok úgy osztozni a boldogságodban, ahogy azt kellene.

De csalódottan halok meg, hogy nem tudtam beváltani a saját ígéretemet, miszerint a végsőkig melletted maradok. Hogy nem…

Megakad a gondolatmenetem, ahogy a könnyeim elkezdenek végigfolyni az arcomon. Visszafojtom keserves hangomat, hátra hanyatlok a székbe, és remegő kézzel ledobom a tollamat a papírra. Egész testemben remegek, ahogy megérint a halál gondolata. Számra tapasztom a kezemet, de valahogy nem csillapodik az érzés, hogy mindent itt hagyok, hogy mindent elveszítek egy férfi miatt, akinek a bosszú és a pénz fontosabb, mint az emberek élete.

Nagy nehezen erőt veszek magamon, és folytatom.

De csalódottan halok meg, hogy nem tudtam beváltani a saját ígéretemet, miszerint a végsőkig melletted maradok. Hogy nem hagylak soha többé egyedül, hiszen évekig vártál rám, miközben én éltem az életemet, akárcsak hal a vízben.

Ám most, az utolsó napjaimon, ahogy látom a mosolyodat, ahogy bizakodsz, hogy nyerek és minden rendben lesz, elönt a bizonytalanság. Nem tudom, hogy képes leszek-e rá, ámbár, ha ezeket a sorokat hallod, akkor valószínűleg képes voltam győzni, mert vesztes sosem leszek. A szívem, lelkem remeg, ahogy leírom ezeket a sorokat, de muszáj megtennem, muszáj biztosítanom a jövőtöket, hogy semmi baj nem lesz veletek, hogy halálom után is boldogok maradtok majd az életben, és nem ér hiány titeket.

Ezért a rám ruházott hatalomnál fogva minden vagyonomat, értékemet Uzumaki Narutóra, Rejtett Hold Helyettes Segédre hagyom. Naruto… tudom, hogy menni fog. Lehet, hogy eleinte nehéz lesz elfogadnod a tényeket, megbarátkozni a gondolattal, hogy mi is vagy most már, de hidd el… menni fog.

A tanácsom neked pedig nem más, mint az, hogy győzd le magadban a félelmeidet, tégy túl rajtuk, hogy már csak egy homályos képek legyenek a múltból. Tartsd ki az álmaid mellett, küzdj értük, akárcsak én értetek.

Freya

Nehéz szívvel a végrendeletemet egy nagy borítékba csomagolom. A munkámat a klónjaimra bízom, én magam pedig elkezdem megírni a személyes leveleket, amikben részletesebben beszélek hozzájuk, elmondok nekik mindent, amit csak lehet. Remegő kezekkel fejezem be az utolsó levelet – Naruto levelét -, amibe a legtöbbet írtam, mint a többit együtt véve.

Mindent megvallok nekik, minden elmesélek, amit csak tudok, reszket a lelkem minden egyes sornál, de tudom, hogy ez elengedhetetlen. Gondolataimból a csipogóm ébreszt fel, ami jelzi, hogy fél három van, és ideje indulnom az Ubaruba. Nagyot sóhajtok, és kelletlenül felállok a székemből, hogy a három klónomat magára hagyva elinduljak az Ubaruba, és úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna egész nap, és kellemesen elcsevegjek Lindával egy kávé mellett.

Hideg szél fúj az arcomba, ahogy kilépek a Fehér Palotából, ám szinte meg sem lep a dolog, hiszen lassanként novembert írunk, mindjárt itt az ideje a Tél Ünnepének. Az ünnepen még ilyen időjárás lesz részünk, ám utána jeges szelek és lassan a hó is elér minket, hogy bokáig gázolhassunk benne, hógolyózhassunk, hóembert építhessünk, és nagyokat kacagjunk, ahogy valamelyikünk nyakán ott maradt a hó.

Viszont most még cidrizhetünk egy adagot, ahogy várunk az igazi télre, ám az Ubaru meleg falai között az ember alig veszi észre, hogy milyen az időjárás odakint. A faburkolat kellemes hangulatot teremt a vendégek között, akik egymással halkan beszélgetve élvezik a kellemes meleget és a kávéjukat, teájukat. Az ódivatú mennyezeti lámpák a múlt századot idézik, ahogy tompa fényükkel sejtelmesen beborítják a kávézó világos barna falait.

Előttem egy latte gőzölög csábítóan, édesgetve karamellás illatával, ám valahogy nincs annyira kedvem hozzá, mint azt először gondoltam. A gyomrom forog, legszívesebben egy szoba sarkában tölteném a napom hátralévő részét. Linda alig késik öt percet, és hálásan ül le a velem szemközti székre. Ahogy megérkezik, felveszem legkedvesebb és legbiztatóbb mosolyomat, és próbálok úgy tenni, mint aki nem aggódik.

-        Bocsánat az aprócska késésért – mondja kipirult arccal, átfagyott kezekkel és szipogva, amint kifújja magát. – Az egyik beteg nem nagyon akart elengedni.

-        Népszerű vagy, kedvelnek az emberek. Persze, hogy nem akarnak elengedni – mondom, és egy kis habot lekanalazok a kávém tetejéről, majd megeszem. Mozdulataim merevek és feszültek, ahogy próbálok Lindával kedves lenni.

-        Ja, persze. Csak az a gond ezzel, hogy jóval több mindent akasztanak a nyakamba, mondván, hogy úgyis sikerül – leheli fáradtan, és int a pincérnek, hogy rendelhessen. – Egy lattét és egy csokis muffin-t kérek – hadarja el úgy, hogy rá se pillant az étlapra.

-        Azonnal – mondja a pincér, akit úgy meglep ez a fajta spontaneitás, hogy egy kis fáziskéséssel vágja rá, végül elsiet, maga után lebegtetve frakkjának villáit.

-        Jaj, Freya – sóhajtja fáradtan és vágyakozva, ahogy jobb tenyerébe támasztja az arcát.

-        Mi a baj? – kérdezem úgy, mintha kíváncsi lennék, hogy ezúttal, mi baja is lehet ennek a drága léleknek. Persze tudom, hogy pasi ügyek lesznek.

-        Pasi ügyek, mint mindig – feleli kelletlenül, majd elkezd játszani a szatén szalvétával maga előtt. Nekem meg így legyen ötösöm a lottón. – Nem jött össze Hakuso Tommal. Olyan borzalmas volt – mondja színpadiasan játszva a dolgot. – Teljesen kiakasztott. Már az első randi után megkérdezte, felmennék-e hozzá.

-        Nane – vágok elképedt arcot, ahogy meghallom. – Ez nem normális – fintorgok egy sort, mintha nem tudtam volna, hogy így lesz. -  Igaz, az akadémián sem volt egy teljesen ép elméjű ember, a maga furcsa fizika kísérleteivel és tudományos attrakcióival, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rajong a szexért – mondom, és belekortyolok a kávémba, ahogy Linda rendelését kihozzák.

-        Köszönöm – feleli kurtán a pincérnek, aki rögvest elhúzza a csíkot. – Hát, én se gondoltam volna. Annyira helyes és aranyos srác, de… nem tárom szét a lábamat, csak mert ő azt mondja – elgondolkodik egy picit, majd beleharap a muffinjába.

-        Az nem tesz semmit, Linda – korholom le. – Attól, mert helyes és aranyos, nem biztos, hogy egy jó lelkületű ember. Tom meg amúgy is híres volt az Árnyékok között, hogy folyton csak a lányok szoknyája alatti dolgok érdeklik, nem pedig a lány maga.

-        De téged randira hívott régebben, nem? – kérdezi, miután lenyelte a muffinját.

-        Igen – mondom kelletlenül. – Kikosaraztam. Nem akartam randizni vele. Főleg azok után, amit hallottam róla – mondom, és belekortyolok a kávémba.

-        Hát… - Linda összehúzza a szemét, kézfejére támasztja az állát, ahogy rám néz, én pedig a szememet forgatom, ahogy rájövök, most mire gondol. – Kritikus kisasszony – mondja gúnyosan.

-        Kritikus vagyok vagy sem, ez van –vágok vissza neki, és próbálok nem vigyorogni, meg összeszámolni, hogy eddig hány kosarat is adtam a fiúknak.

-        Narutónak is kosarat adtál, kicsi babám? – kérdezi Linda huncutul, mire a jó kedvem azonnal a béka feneke alatti területnél is lejjebb ereszkedik. Tartásom megereszkedik, lesütöm a szememet, és csak a kávém barnás színét fókuszálom.

Egy pár percig csendben ülünk az asztalnál. Nem szólok egy szót sem, mivel tudom, hogy ha megpróbálom védeni magamat vele szemben, akkor sem érek semmit sem. Talán még rontok is a helyzeten, és azt fogja gondolni, hogy több van közöttünk, mint barátság. Helyette inkább más felöl közelítem meg a dolgot.

-        Nem kosaraztam ki – ragadom meg a témát a gyökerénél. – Narutóval a börtönbe való utazásom során találkoztam. Segítettem rajta, és tanítványommá fogadtam. Persze, kiderült, hogy gyerekkori barátom is.

-        Akihez folyton átjártál Konohába? – Meglep, hogy nevén nevezi a várost, és még emlékszik is a dologra. Furcsállva meredek rá, de egyből lecsapok a dologra.

-        Honnan tudsz te erről? – kérdem szúró pillantással, ami azt sugallja felé, hogy nem engedem el válasz nélkül. Linda kényelmetlenül fészkelődik egy kicsit a székében, de állja a pillantásomat.

-        Mikor kicsik voltunk, akkor mindig átjártál oda. Én sosem mentem veled, nem akartam. Mindig mikor hazaértél, meséltél egy fiúról, akin segítettél, aki az ottani barátod volt, és minden nyáron egy, néha kéthetet is ott töltöttél nála. Úgy jöttél mindig haza, mint akit megcsíptek. Aztán egyszer csak elmaradtak ezek a találkák. Nem beszéltél többet róla, és anyukád is a lelkemre kötötte, hogy soha többet ne beszéljek erről a fiúról. Akkor ő…

-        Senkinek ne mondd el, Linda – ragadom meg a bal kezét. – Ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el!

-        Miért mondanám el? – kérdi tőlem furcsállva. – Freya, én ezt nem…

-        Kérlek! – könyörgök neki még mindig a kezét fogva. – Bonyolult a helyzet – visszahúzom a kezemet. – Naruto… igen, ő az a fiú, de nem véletlen nem emlékszem rá. Törölték a memóriámat róla, és… szeretnék rá emlékezni. Ami pedig a titoktartást illeti… mivel konohai jobb, ha nem tudja senki.

Hosszú másodpercek telnek el, mire Lindának koppan, hogy miért is kell elhallgatnia, hogy Naruto ki is valójában, és miért van itt. Mivel Naruto Konohából származik, ha a többi ember fülébe jutna, akkor mindenki gyorsan rájönne, hogy a Hokage fia. Kivételeznének vele, máshogy bánnának vele, mint ahogy valójában tennék. Ezt pedig nem akarom. Nem akarom, hogy Naruto ismét átélje azt, amit gyerekként, csak most a fordítottját.

Linda a füle hegyéig elvörösödik, és már szabadkozik is, hogy nem akarta, hogy csendben marad, és nem fecseg. Ismét elmosolyodom, és vidáman belekortyolok a kávémba, és folytatjuk a beszélgetést. Mindenféle szóba kerül. Pasik, család, intim dolgok is egy kicsit, de a legtöbbet arról beszélünk, hogy mégis mi van köztem és Naruto között.

-        Ugyan, dehogy – intem le Lindát, ahogy azt feltételezi rólam, hogy szeretőnek tartom. – Jó barátok vagyunk. Különben is… nem rég van túl egy szakításon, és nem igazán akar még új kapcsolatot.

-        De szeretnéd – veti fel csintalanul, majd belemosolyog a poharába, ahogy felhörpinti a latte maradékát. – Szereted őt, ne is tagadd. Látom, ahogy felcsillan a szemed, ahogy róla beszélsz.

-        Én… - pirulok el, de nem tagadom a dolgot. – Neki kell döntenie, hogy ki mellett állapodik meg. Én csak… csak barát vagyok, nem több.

-        Ugyan már! – ugrik fel kishíjján a székéről, és majdhogynem az asztalra csap, ahogy előrehajol felém. – Gyönyörű vagy, kedves, okos, vicces és lenyűgöző, már hogy ne tetszenél neki? Freya, te vagy az a csaj, aki képes lenne úgy megdobogtatni a szívét, hogy sosem akarna elengedni.

Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak. De mindig csak ugyanarra jutottam: Narutónak van akarata. Lehet, hogy esélyes vagyok arra, hogy beteljesítsem a próféciát, amivel Narutót sújtották, lehet, hogy vagyok olyan szép, hogy a barátnője lehessek, de semmi sem biztos. Soha nem tudhatom, hogy mit hoz a sors.

Naruto szabad ember, általam szabadult fel, de ez nem jelenti azt, hogy magam mellé láncolom. Hiába sikít mindenki, hogy összeillő pár vagyunk, hiába mondogatnák, hogy a mi gyerekeink lesznek a prófécia gyermekei, nem hinnék nekik. Mert Narutón áll, hogy mit tesz, hogy miként fog állni a dologhoz.

Lehet, hogy talál majd egy lányt, aki szereti őt, aki nem én leszek, és lehet, hogy nem teljesül be a prófécia, minden marad a régiben, és Brandon sem fog tudni mit tenni, mint várni, hogy a gyerek megszülessen valamikor a távoli jövőben.  Bár ez az egész gondolatmenet teljesen felesleges tőlem. Hiszen a jelen állások szerint kicsi az esély, hogy megérem azt a napot. Persze nem vagyok negatív, nem adtam fel a reményt, de tudom, hogy bármi megeshet, akár ez is.

-        Ez bonyolult, Linda. Naruto maga is… egy kicsit bonyolult – mondom, majd én is megiszom a lattém maradékát. A karcsú pohár halkan összekoccan a tányérral, ahogy lerakom, ujjaim eljátszadoznak az üres pohár száján, ahogy felpillantok Lindára.

-        Nem – jelenti ki határozottan. – Inkább te félsz mélyebben megismerni, nem akartad régebben sem megismerni őt sem, és csak képzeteid után futottál.

Elkomorulok, ahogy nyomatékosít, de nem teszek megjegyzést erre. Csak bámulok Lindára, kifejezéstelen szemmel, és arra gondolok, hogy örülök, hogy nem mondta ki a nevét, hogy nem ugrott be mindenegyes részlet arról a közel egy hónapról. Lehajtom a fejemet, jobb mutató ujjamat még mindig a pohár száján tartva.

Egy pillanat alatt átterelem a gondolataimat máshová, és elhessegetem azokat, amiket végképp nem akarok sem látni, sem hallani. Nem akarom hallani az utolsó emlékképem hangjait. Ismét felpillantok Lindára, aki fortyogva néz ki az ablakon. Követem a tekintetét, és látom, hogy egyre jobban beborul az ég Rejtett Hold felett. Elgondolkozom egy kicsit ezen, és ironikusan megjegyzem magamnak, hogy nem csak odakint közeleg a vihar.

-        Mennem kell – vetek egy pillantást az órára. – Várnak otthon – mondom, és felveszem a kabátomat.

-        Ja, persze. A kihasználatlan lehetőséged vár otthon, mert nem mered – vet rám gúnyos pillantást. Összegombolom magamon a kabátot, és elgondolkozva nézem egy pillanatig haragos barátnőmet.

-        Linda – szólítom meg minden csúfolódás ellenére. – Ha egy nap, nem leszek itt, akkor mit szeretnél még elmondani nekem?

-        Mi? – lepem meg és bizonytalanítom el egy pillanatra. – Hát… nem tudom. Talán azt, hogy jó barátnőm vagy, és kár, hogy nem tudtunk annyi időt szakítani egymásra. Meg még ezernyi más dolgot. De hogy jön ez most ide?

-        Csak egy pár napja ezen gondolkodtam, hogy kinek mi lenne az utolsó szava hozzám. Azért köszönöm – mondom, és egy röpke puszit nyomok az arcára. – Szia, majd még találkozunk.

Meg sem várom, hogy felfogja, már suhanok is kifelé az ajtón. Letörlök egy kósza könnycseppet az arcomról, és rohanok hazafelé, nehogy idő előtt leszakadjon az ég, és bőrig ázzak. Az utcákon rohanva körbetekintek egy pillanatra a környezetemen, és szomorúan állapítom meg, hogy mindenhova befészkelte magát a feszültség, a készenlét.

A lakosság egy része már a biztonsági bunkeren belül van. Holnap pedig a másik része indul útnak a bunkerbe, hogy biztonságban legyen a csata elől. Nem tudhatom, hogy a Raikage milyen messze fog engem felrepíteni, de őszintén remélem, hogy nem a városon túli területekig. Bánatosan körbetekintek a városon, ahol életem tizenhat évét eddig leéltem, s valahogy olyan érzésem támad, mintha most látnám utoljára.

Elhessegetem ezeket a gondolatokat a fejemből, és már rohanok is tovább haza. Hófehér hajam lebeg utánam, ahogy keresztülfutok az utcákon, egyenesen a házunkig. A táskám súlyosan nyomja a hátamat, lábam minden lépésnél szomorúan dobban a földön, de mégis megyek előre, mert mást nem tehetek.

A szívem mindig is egy átok volt. Linda jól mondta. Félek. Egész életemben féltem mélyebben kötődni egy fiúhoz, aki szerelemmel közeledett felém. Az első fiúmhoz is… fenntartásokkal közelítettem, nem mertem kitárulkozni előtte, nem árultam el neki mindent. Nem tudtam úgy elengedni magamat, ahogy a legtöbb lány, mégis… mikor elment… jobban fájt, mintha kitárulkoztam volna előtte.

Keserű epe ízét érzem a számban egy pillanatra, de azonnal eltűnik, ahogy átlépem a házam ajtaját. Sietve behúzom az ajtót, és egy pár másodpercig csak nézem a kezemet, ami a behúzott ajtó szélén pihen. Csapzott hajam az arcomba lóg, hátamon csorog a víz, de mégis jobban érzem magamat, hogy átjár az igazi erőm, amit évekig elfojtottam magamban.

Nagyot sóhajtok, elengedem az ajtót, miközben hátra lépek egyet. Beletúrok a hajamba, és képtelen vagyok megmagyarázni, hogy mégis mi ez. Szívem száguld a mellkasomban, ereim rohamosan szállítják az adrenalint a szervezetemben, és alig bírom visszafogni magamat. Nehezen lélegzem, de mégis egy mosolyt csalok az arcomra, ahogy Naruto kijön elém, elvigyorodik, és üdvözöl itthon.   

-        Üdv itthon! Már azt hittem elvesztél – mondja, majd visszasiet konyhába, ahol Bran épp a sütiket szaggatja a tepsibe az asztalnál. – Az utolsó adag a csoki süti tésztából. Gondoltam, meglepünk vele, nem igaz, Bran?

-        Én vagyok a kiskukta! – ujjong az öcsém, és magasra emeli lisztes kezét. Szélesen elvigyorodom, ahogy látom örömét, s egy pillanatra megfeledkezem minden gondomról és bajomról.

-        Az vagy bizony – helyeselek, majd neki állok teríteni a vacsorához.

-        Köszönöm – mondja Naruto, miután végeztem a terítéssel, és egy puszit a halántékomra, amitől kellemes meleg kezdi el felolvasztani hideg szívemet.

-        Nincs mit.

Az egész társaság az asztalhoz ül, mindenki hangosan beszélgetve eszik, én pedig élvezettel hallgatom, ahogy mindenki természetesen viselkedik. Egyáltalán nem tűnik fel senkinek sem, hogy most mi van a háttérben, mi is közeleg és mi is van jelen pillanatban. Jól esik, hogy ők ennyire képesek tartani magukat, hogy milyen magabiztosak, s ezáltal belém is több lelket öntenek.

Naruto is nagy lelkesedéssel mesél szüleinek és barátainak arról, hogy mi mindent tanul az egyetemen, milyenek a barátai és mik vannak órán. Persze a többiek is rákontráznak, és ők is mesélni kezdenek arról, mi is történ Konohában az elmúlt három hónap alatt.

-        De az biztos, hogy mindenki hiányol – fejezi be mondandóját Sasuke, majd belekortyol a vizébe. – Ez nem vicc – mondja, mikor Naruto kételkedő tekintetét látja. – Tudod jól, hogy miért mondtuk azt, amit mondtunk a bíróságon.

-        Tudom, csak… - gondolkodik el egy pillanatra Naruto, majd pillantása rám téved, mintha csak megerősítést várna tőlem. – Kicsit mellbe vágó volt.

A levegő megdermed egy pillanat alatt, ahogy Naruto kiejti a száján a szavak, s hosszú percekig csend borul a szobára. Az óra kattogása és a néma rágás hallatszik egyedül a dermedt levegőben, mígnem Sansa krákog egyet.

-        Freya-san – töri meg a misztikus csendet.

-        Igen? – nézek oldalra, hogy az aranyos kis orcáját láthassam.

-        Hogy lesz valakiből mágus? – teszi fel a kérdést, ami a legkülönlegesebb egy mágust ismerő ember számára. Elmosolyodom, majd egy korty víz után, válaszolok a kérdésére.

-        Nos, kedves Sansa, ez kétféleképpen lehetséges. Vagy annak születsz, vagy egy különleges genetikai folyamat során válsz azzá. Ha beleszületsz, akkor három energia csatornával születsz. A manna, a chakra és mágikus erő csatornájával, amik közül kettő egymáshoz tartozik, míg a harmadik, manna csatorna, a sejtjeiden keresztül érintkezik a másik kettővel. Viszont, a genetikai folyamat során csak a chakra csatornával rendelkezel születésedkor, a másik kettő is jelen van, de az csak idővel alakul ki.

-        És, ha valaki – szólal meg Kushina - tegyük fel, már teljesen mágus, mindent megszerzett, ami ehhez szükséges, akkor utána mi van? – Körbetekintek egy pillanatra a társaságon, és vissza kell fojtanom a nevetésemet, ahogy mind engem fürkésznek, s várnak a válaszomra.

-        Mágussá avatják egy vizsga után. Ez a vizsga abból áll, hogy az évfolyamon tanulók letesznek egy írásbeli és egy szóbeli vizsgát. Ez csak amolyan tudás és tanulmányi lezárás az iskola részéről, ám a hivatalos vizsga, ami tényleg leteszteli őket, egy egy-egy elleni harc.

Felnézek egy pillanatra a poharamról, amit eddig piszkáltam, és látom, hogy mindenki kíváncsisága a plafont verdesi. Még Naruto is árgus szemekkel figyel, hogy minél többet meg tudjon a jövendőbeli vizsgájáról, ami közel öt hónap múlva vár rá. Félmosolyra húzódik a szám, és boldogabban folytatom a mondandómat.

-        A harcban kapnak pontokat a harcosok. Száz pont a maximum, amit elérhetnek. Ez nem számít bele az iskolában tett vizsgájukba, de nagy hatással van a fiatalok későbbi munkájára. Ugyanis, ha nulla és húsz közötti értéket érnek el, akkor az iskolában tett vizsga eredmények határozzák meg, hogy melyik értelmiségi munkák közül választhatsz. Húsz és negyven között vannak a könnyű munkák. Ilyen például szakács, a pék és ezekhez hasonló. Persze ez is függ az úgynevezett végső vizsgádtól, amit az iskolában tettél. Negyven és hatvan között vannak az igazi katonák, a hadseregünk színe-java. Ők már komolyabb ellenfelek általában. Mindenki egyszerű katonaként kezdi, onnan léphetnek feljebb a ranglétrán. Hatvan és nyolcvan között vannak az igazi nagyarcok. Ők már nem egyszerű katonaként kezdik. Őket különleges elitként képzik ki, de inkább gyakorta az Árnyék hadtestben szolgálnak. Nyolcvan és száz között… huh… ők azok, akik a komoly haderőnk. Ők általában az ANBU-hoz hasonló hadtestekben szolgálnak. Ők a legfelső réteg a haderőben. Ők is az Árnyék hadtestben kezdik, de általában alig töltenek ott fél évet, és máris küldik őket a különböző különleges alakulatokhoz.

-        Jézusom – hűl el egy pillanatra Minato. – Ez nem kispályás egy vizsga – jegyzi meg idegesen nevetve.

-        Egyszerű különben. Sok nyolcvan és negyven közötti ellenfél van a jelentkezők között. Gyorsan mennek ezek a küzdelmek, és szerencsére kevés a súlyos kimenetel.

-        Ezek után? – kérdezi Sakura, s már abba is hagyta az evés, és előre hajolva, állát a tenyerébe támasztva figyel árgus szemekkel.

-        Ezek után a nyertesek egy ceremónián vesznek részt, ahová már egy tetoválás elkészítése után kell megjelenniük. A Főmágus ezt a tetoválást fogja a varázslatával – persze csoportos varázslattal – pecsétté alakítani. Ez a pecsét fogja biztosítani, hogy a mágus valódi erejével rendelkezhessen, felszabadítja az sejtekben található mágiát, és kinyitja a csatornák zárva lévő járatait. Valamint egy másik hatással is jár.

-        Mivel? – kérdezi Sasuke kiguvadt szemekkel, mire én Narutóra sandítok.

Naruto kék szemei egy ideig fürkésznek, nem érti egy pillanatig, hogy mire célzok, majd látom az arcán azt, amit idáig soha. Egy pillanatra felcsillan a tekintete, a másikban pedig a szomorúság és a bizonytalanság villan fel, ahogy rádöbben.

-        A halhatatlanság – nyögi be, miközben a tányérján piszkálja az ételt, amit szerintem már nem fog megenni.

-        Mi?! – sikít fel az egész társaság, ahogy leesik nekik, mit is mondott Naruto egy másodperccel ezelőtt.

-        Azzal, hogy pecsét energizálja a sejtekben lévő energiákat és kinyitja az összes járatot testben, a mágiánk felerősödik, intenzívebb és erősebb lesz. Sajnos azt, hogy pontosan mi tesz halhatatlanná, hogy mégis mi a pontos oka, hogy szinte halhatatlanok vagyunk, nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy nem mágus személyeken nem működik a pecsét.

-        De akkor… mi? – értetlenkedik Sakura. – Mégis hogy van ez? Öregedtek és öregedtek, de végtelen életetek van?

-        Nem – szólal meg Naruto helyettem. – Ez a vizsga még a mágus tizenéves korában történik meg, mivel a pecsét, ami rá kerül, egészen húsz éves koráig hagyja halandóként növekedni és öregedni a használóját, ám húsz éves kor után nagyon, de nagyon lelassul az öregedési folyamat.

-        Pontosan – bólogatok helyeslően. – Ez a folyamat annyira lelassul, hogy akár egy száz évesnél is idősebb embert harmincasnak nézhetsz. Mint például a Főmágust. Ő például száztizennégy éves, de nem néz ki többnek huszonkilenc- harminckét évesnél.

A társaság teljesen lebénul a hirtelen információ áradattól, s szinte az evésről is elfeledkeznek. Ám tekintetem hamar Narutóra vándorol, aki közömbösen piszkálgatja a vacsoráját maga előtt. Sejtem, hogy mi jár a fejében. A halhatatlanság nem kis dolog. Ha egyszer megcsinálja nincs visszaút. Azzal, hogy a szülei halandók lesznek, ő viszont nem az azzal jár, hogy látni fogja, amint a családja és a barátai, szépen megöregszenek és sorban meghalnak.

Ez a teher minden egyes genetikai folyamaton túleső mágust érinti. Naruto valószínűleg így lett mágus, még akkor is, ha a klánjában vannak beházasodott Kozumakik, akik már mágusnak születtek. Naruto esete nem egyedi eset, de a legkellemetlenebb mindközül. A legtöbben ilyenkor elmennek a szüleiktől, családjuktól, megszakítanak velük minden kapcsolatot, hogy könnyebb legyen elviselni a mágus létet, amivel megverte, mint áldotta a sors.

-        Freya akkor te… szóval… - kezdi Sakura, mire szélesen elmosolyodom, és a nap folyamán most először egy jó ízűt nevetek.

-        Nem, Sakura-san, nem – mondom vigyorogva. – Még csak tizenhat éves vagyok. Igaz, meg van már pecsétem, de még csak tizenhat éves vagyok.

-        Hol van? – les körbe Aika kék szemeivel engem, én pedig elhúzom a számat, mert, ha most nekem meg kell mutatnom, akkor nem lesz egy kellemes dolog.

-        A lapockáim között – felelem kelletlenül, de nem kezdek el azonnal felállni és felhúzni a pólómat, hogy megmutassam a jelet.

-        Meg is mutatod? – kérdezi Sasuke inkább kajánul, mint kérlelve. Persze azonnal befogja a száját, amint Naruto szúrós szemmel ránéz. Felkuncogok, de nem tagadom meg a kérését.

Felállok az asztaltól, hátat fordítok neki, és félig leveszem a felsőmet, hogy látni lehessen a lapockáim között húzódó pecsétet. A jel nem más, mint egy fekvő róka, amint egy felemelt fejjel les a bal karom felé, és ezt egy körbe varrattattam. A róka felett egy csillagot varrattattam még fel. Árgus szemekkel nézik a hátamat, mintha azzal bármit is ki tudnának olvasni mágus mivoltomból.

Egy kis idő után visszahúzom magamra a pólót, és visszaülök az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. Értetlenül néznek rám, mivel ők csak egy tetoválást láttak, nem pedig egy pecsétet. Ám tudom, hogy Naruto jól az eszébe véste minden részletét, s már azon töri a fejét, hogy neki milyen legyen idővel.

A vacsora további része csendben telik el, senki nem szól ezek után. Mindenkit sokkol, hogy a mágusoknak ilyen nehéz és kemény életet adott a sors, ám a legjobban Narutón érzem az érzelmi hullámot. Feszülten és félve néz szembe ezzel a sorssal, de azt is tudom, hogy nem fog hátrálni, mert ott állok a háta mögött. Ám kérdés az, ha a csata után nem állhatok többé a háta mögé, mi lesz vele?