Börtönsztori - 41. fejezet: Valami elkezdődött

Mikor kicsi voltam, szerettem volna egy hugicát. Egy kislányt, aki hozzám hasonlatos, akivel megoszthatom a lányos titkaimat, akivel idővel a legjobb barátnők lettünk volna. Aztán, ahogy egyre nagyobb lettem, elfeledkeztem erről a gyermeteg gondolatról, hogy majd mi ketten megváltjuk a világot a szobánkból. De be kell, hogy valljam, amikor találkoztam a valódi húgommal, akkor egy kicsit felidéztem magamban azt a kort.

Önfeledt voltam, naív és annyira törékeny, hogy még néha én kételkedtem magamban. Persze, ha harcról volt szó, akkor nem kellett félteni engem. Simán kiálltam egy nálam két-három évvel idősebb ellen, és az esetek többségében győztem is. Azonban valahányszor a családra terelődött a szó, máris gyámoltalanná váltam, kicsivé, mint egy hangya. 

S most is így érzem magamat. Egy aprócska, tehetetlen hangyának, ami tenne, cselekedne, de nem tud. Alana gyermeket vár, erőszak áldozata lett, és mégis, most, ahogy itt ülök az ágya mellett és nézem őt, nem látom rajta a megtörtség jeleit. Boldogan mosolyog, örül, hogy a szürke felhők végre átengednek némi napfényt, még a Tél ünnepe előtt, és mohón eszi a sütit, amit behoztam neki. Mókusként tömi magába a finom falatokat, tejet iszik rájuk, és jól esően sóhajt fel, amikor kiürül a tányér.

-        Nyam! Ez jólesett, nővérkém – mondja a pocakját fogva, amit megtelített. Elvigyorodom egy pillanatra, de nem nézek fel az ölemből. Valahogy, most nincs semmihez kedvem. Fáradtnak, nyúzottnak érzem magamat, és legszívesebben ma reggel fel se keltem volna, ha tehetem.

De sajna nem tehettem. Vitára ébredtem ugyanis. Fojtott volt és amennyire csak lehet csendes, de még így is hallottam, hogy Naruto szobájából szűrődnek ki a hangok. Nem értettem a szavakat, nem is akartam. Elegem van mindenből, gondoltam már kora reggel. Sajna a kijelentésem nem változott egy szemernyit sem, helyette egyre rosszabb lett. A reggelinél mindenki faarccal evett, nem szólt senki sem, még Naruto sem. Bár, azon nem csodálkoztam, hiszen mikor kijött, láttam az arcán, hogy szíve szerint ő se kelt volna fel reggel.

-        Minden rendben van, nővérkém? – ébreszt fel Alana bambulásomból. Felé kapom a tekintetemet, és hirtelen azt se tudom, hogy mi van. Kicsit megrázom a fejemet, hogy kitisztuljon, ám még így is egy kicsit kótyagos vagyok.

-        Ne haragudj, Alana csak… - kezdem a magyarázkodást, miközben a hajamba túrok, és idegesen keresgélni kezdem a fejemben a megfelelő magyarázatot miért is bámultam ki az ablakon úgy, mint egy bolond.

-        Naru-nii, nem igaz? – kérdezi együtt érzően, én pedig elképedek. Elnyílik a szám, makogni kezdek valamit, de csak üres nyögéseket és felesleges fejrázások sikerülnek.

-        Nem – találom meg valahogy bizonytalan hangomat. – Nem… teljesen. Kicsit megzavarodtam ez alatt a két nap alatt.

-        Gondolom, én is adtam egy adag idegeskedést – mondja szomorúan, én pedig egyszeribe a föld alá kívánom saját magamat, mind a hülyeségemért, mind a habozásomért. Mély levegőt veszek, egy pillanatra lehunyom a szememet, hogy átgondoljam, mégis mi lenne a helyes. Választ ugyan csak egy nagyon aprócskát lelek, de talán az is elég lesz.

-        Alana, ez nem a te hibád. Zavart voltál, féltél, és nem mertél szólni, hogy… megerőszakoltak. S mint kiderült, Linda is felesleges aggódásoktól akart megkímélni minket, csak hát…

-        De a kicsi sem tehet róla – mondja, miközben a hasát simogatja féltőn és óvón, mintha a benne lévő élet már mocorogna. – Ő csak megfogant, és csak meg akar születni. Én pedig az anyja vagyok.

-        Örülök, hogy így becsülöd az életet, hugi. Gondolom, megtartod – mondom egy kicsit bágyadtan ugyanakkor büszkén.

-        Igen, megtartom. Ugyan, nem tudom, hogy sikerül-e majd úgy felnevelnem, hogy az apja… nos… nem érdekes – mondja inkább, minél távolabb tartva magától az apa képét, mint valami gonosz démon árnyát.

Az igazat megvallva nem is hibáztatom azért, hogy lebeszélt az apa kilétének felkutatásáról, mondjuk hosszú óráiba telt meggyőznie arról, hogy esze ágában sincs találkozni azzal a bizonyos férfival. Nem lehetett egy kellemes emléke arról a férfiról, aki durván elkapta egy fordulóra. Senkinek sincsen jó tapasztalatai ezen a téren. Nem egy betegem volt már, aki még rosszabbul is járt, mint Alana. A bántalmazás rengeteg fajtáját láttam már, és valahogy hálás voltam azért, hogy megúszta ennyivel.

Ám az azonban aggaszt, hogy hogyan fogja viselni a terhességet. Hiszen egy gyermek kihordása sosem volt egy egyszerű történet. Mindenki azt mondja még az elején, hogy milyen könnyű lesz, hiszen csak ki kell várni azt a kilenc hónapot, majd a végén felfeküdni a szülőágyra, és pár nyomással a világra hozni, na, jó, egy kicsit fájni fog, de azon kívül nem olyan nagy dolog. Gondolják ők.

Láttam én már kismamát, aki végig ordítozta a szülést, és közben melegebbnél is melegebb éghajlatra küldte a férjét, amiért megcsinálta ezt a gyereket. Igaz, utána mosolyogva nézte a gyerekét, de addig, kész katasztrófa volt. De még a vizsgálatok sem mindig egyszerűek. Valaki tiltakozik ellenük mondván, biztos valami kényelmetlen dolgot kell majd csinálom, és én arra nem vagyok hajlandó és blablabla. Igaz, vannak, akik tényleg olyan könnyen veszik az egészet, hogy meg se kottyan nekik az a kilenc hónap, meg a szülés.

-        Szerinted fiú lesz vagy lány? – kérdezi a húgom gyermeteg hangon.

-        Hiszen alig egy hónapos, te kis buta – nevetek fel egy kicsit. – De, ha már így megkérdezted, mit szeretnél?

-        Hm… fogós. Tulajdonképpen mind a kettőnek nagyon örülnék. Hiszen akár fiú lesz, akár lány, akkor is az enyém lesz. Az én kicsi kincsem lesz, akire nagyon fogok vigyázni.

Elmosolyodom, ahogy a húgom gyöngéd és óvó pillantásait látom, miközben a hasát simogatja, és közben azon gondolkozik, hogy vajon a születendő gyermeke milyen lesz. Azonban a mosolyom mögött ott lapul a szomorúság is. Hiszen Alana alig egy évvel fiatalabb nálam, tizenöt éves, és már anyai teendőkkel kell foglalkoznia, míg én, aki tizenhat éves vagyok, még vígan élem az életemet, minden ilyen nélkül. Habár… ez nem teljesen igaz.

Az én nyakamba idejekorán szakadt egy egész klán vezetése, a magas pozíció és három – bocsánat, hamarosan négy – gyerek felügyelete. De szülőnek lenni nem csak ennyi. Világra hozni egy gyereket, ellátni és gondozni. Nevelni kell és szeretni, legfőképpen szeretni. Ezt én ugyan mind megteszem, de ezek által még nem lettem az anyjuk, csak a gondviselőjük.

-        Nővérem! – ébreszt fel Alana mélázásomból, s rögvest felé fordítom a fejemet. Jég kék pillantásom összegabalyodik az ő smaragd zöldjével, amiben az aggodalom és a kíváncsiság játszik páros táncot. – Biztos, hogy minden rendben? – kérdezi kétkedőn tőlem.

Zavartan elmosolyodom, és lepillantok egy pillanatra szorosan összefűzött ujjaimra, amiken még látszik, hogy remegek. Egy aprót nyelek még mielőtt bólintanék, mintha tényleg minden rendben lenne. Ismét felpillantok a húgomra, akinek tekintete nem változott, és megerősítem számára többször is, hogy rendben vagyok, majd szabadkozni kezdek, hogy mennem kell, várnak a tárgyalóteremben. Elköszönök tőle, valamint a lelkére kötöm, hogy Naruto nélkül el ne merészeljen indulni délután haza.

Nehéz szívvel indulok utamra, de valahogy egy kicsikét megkönnyebbülök, hogy ezt a szembetekintést is lerendeztem. Egy kicsit enyhült is a félelmem, hogy talán rémült lesz, ismét magába zárkózik, és nem lesz hajlandó megszólalni. Ám, amikor megláttam, hogy milyen derűs arccal fogad egy kicsikét megnyugodtam. Azonban… még mindig érzem magamon a tegnap estét.

Nem emlékszem, hogy mégis mi történt az után, hogy a doktor kimondta, hogy Alana várandós. Nem vagyok benne biztos, hogy elájultam, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem voltam teljesen magamnál, amikor Narutóval és a konohaiakkal elindultunk haza. Tudom, hogy szorosan Narutóba kapaszkodtam, és hogy a ház melege egy kicsit csillapította bennem azt az érzetet, hogy cserbenhagytam a húgomat.

S még mindig ezt érzem. Azt a kínzó nyomást, ami megszállt, és fél éjszaka ébren voltam miatta. De szemmel láthatólag Narutót is hasonló érzelmek kerítették hatalmába. Reggel ugyan ez még kevésbé látszott rajta, de most, hogy belépek az irodába, már tisztán látom.

Félredöntötte a fejét, bambán tekint ki a fejéből, talán már rég elvesztette azt a pontot, amire eddig koncentrált. Arca rendezett, ajkait összezárta, ám semmi érzelem nem látszik az arcán, csak az a rég elmúlt gondolkodás nyoma, amin már tegnap óta gondolkozik. Kezében egy bögre kávé gőzölög, előtte az asztalon pár darab süti díszeleg csábítón. Betegségének halovány árnya pislog a szeme sarkában, de azonkívül semmi baja nincs már, hála az égnek.

Elvigyorodom, ahogy ezt a bamba képét látom, s egyszeribe értem, hogy miért képtelen az ember Naruto mellett hosszú távon szomorú lenni. Már a puszta jelenléte is képes az embert mosolyra fakasztani, még akkor is, ha Naruto maga nem boldog. Ez viszont jobban aggaszt. Finom léptekkel elsétálok az asztalomhoz, leveszem a meleg holmijaimat, és ugyanazzal a mozdulatsorral, kiveszem a kávét Naruto kezéből, aki meg se rezzen. Ugyanúgy néz maga elé, ölébe ejtett kézzel. Összeszorítom egy pillanatra az ajkaimat, majd vigasztalóan átkarolom a nyakát, mire lehunyja a szemét, mélyet lélegez, majd a fejét az enyémnek dönti.

-        Szerinted meg lesz? – kérdezi tőlem álmoskásan, félve a jövőtől. Mélyet sóhajtok kérdésére, hiszen még én magam sem tudom, hogy mi lesz ez után.

-        Életemben először érzem azt, hogy annyira bizonytalan a jövő, hogy már azt sem merem mondani, hogy holnap reggel felkel a Nap. Nem tudom, mi lesz, Naruto. Csak azt, hogy majd valahogy megoldjuk. – Naruto ádámcsutkája megmozdul a karom alatt, ahogy nyel egyet, miközben szorosabban hozzám bújik, ujjait az enyémbe fűzi, hogy így ringasson egy darabig, mint valami gyereket.

Hosszú, örökké valósági érződő percekig állunk így. Keressük a vigaszt a másikban, és a megoldást a problémára, ám sem ő, sem én nem találjuk a megfelelő megoldást. Már második napja nem találunk megoldást a problémáinkra, és ez egyre rosszabb. Valami nincs rendben velünk, de legfőképpen velem. Eddig bármi történt is, mindig találtam logikus megoldást, mindig sikerült kikecmeregnem a gödörből, ahová egyik pillanatról a másikra lökött az élet, és ezzel együtt húztam magammal a családomat is. Ám most valahogy nem vagyok képes kilábalni ebből. Az a tudat, hogy talán elvesztem Narutót, majd az, hogy a húgom elvesztette a gyermekkorát egy másodperc alatt, összenyom egy pillanat alatt, megszorongat, kínoz és mar belül, valahányszor csak eszembe jut.

De erre is megoldást kell találnom, nem igaz? Megoldást, aminek értelme van, ami racionális, és meglehet úgy oldani, hogy senki se szenvedjen kárt. Bár ez szinte egyenlő a lehetetlennel. Valaki mindig vesztes lesz. A legvalószínűbb, hogy én fogom a rövidebbet húzni. Hiszen nekem fog összetörni a szívem, ha elvesztem Narutót. A szívem ezer darabra fog törni, de csendben kell viselnem. Még akkor is, ha rossz, ha fáj.

-        Minden rendben lesz, majd – suttogom a fülébe. – Helyre fog állni minden, csak át kell vészelnünk ezt az időszakot, és jól választanunk.

-        Igen… de én nem tudom, hogy döntsek – suttogja maga elé, majd elenged, és egy kicsit elhúzódik tőlem. Kiegyenesítem elgémberedett derekamat, jobb kezemet a vállára teszem, amolyan várakozásként, hogy folytassa nyugodtan, meghallgatom, amit mondani akar. – Bármelyik ujjamat harapom meg, mindegyik fáj, és… ez egyszerűen… lehetetlen, Freya. Képtelen vagyok dönteni egy olyan dologról, amiről…

-        Amiről nem lehet döntést hozni? – kérdezem tőle, mire felnéz rám. Kék szemei helyeslően fénylenek, miközben érzem az ujjam alatt megfeszülő izmok munkáját, ahogy rádöbben, talán jobban is értem, mint kéne.

-        Igen – sóhajtja maga elé, mikor visszafordítja tekintetét az asztalához.

-        Mégis, bárhogy is döntesz – mondom, miután visszasétálok az asztalomhoz, majd leülök a székembe –, itt mindig lesz otthonod, oké? – Biztatóan felé pillantok, ajkamon vidám mosoly játszadozik csintalanul, ami képes belőle is kicsikarni egy aprócska kis mosoly szerűséget.

~~~

Hamar eltelik a munkaidő. Szinte észre sem veszem a folyamatos rohanásban, hogy már délután hármat mutat az óra, és lassan véget ér a munka a mai napra. A papírhalmaim is eltűntek előlem, alig maradt egy-két paksaméta, amit át kell néznem, hogy végezzek a mai napi feladataimmal. Elcsodálkozom egy pillanatra, majd boldogan veszem tudomásul, hogy fejlődöm ezen a téren.

Ám amilyen gyorsan jött az elégedettség, úgy száll meg hirtelen a baljós érzet. Csak egy másodpercig fut át rajtam az érzés, de mégis kiráz a hideg. Feláll a tarkómon az összes hajszál, ahogy ismét átélem egy pillanatra az érzést, ami szinte hív és vonz magához, mint a mágnes. Óvatosan követni kezdem ezt a vonzást, miközben a kabátommal a kezemben, hátamon a hátizsákkal olyan vagyok, mint egy élőhalott.

Lassú léptekkel megyek, tekintetem üres és jellegtelen, ám a hideg külsővel ellentétben, idegszálaim pattanásig feszülnek, izmaim készen állnak, mintha harcolni készülnék valaki ellen. Érzékeim megzavarodnak, ahogy közeledek vonzásom céljához. Látásom homályossá válik, hallásom olyan lesz, mintha valaki egy üveg mögül beszélne hozzám, orrom olyan szagokat érez, amiket nem kellene novemberben. Friss virágok illatát, a nyár rekkenő hőségének páráját, a fák élettel teli sugárzását, ahogy a pára viszi az illatukat.

Kába leszek, elvesztem minden érzékemet, és szinte azt se tudom, hogy hol vagyok. Súlytalansághoz hasonlíthatnám azt, amit egy másodpercig érzek, majd egy kemény felületet, amin fekszem. Elringat valami csodás és megnyugtató dolog. A mellkasom enged a szorításból, lelkem egy pillanatra megszabadul a kéretlen parancsokból, a fáradtságos munkától, a problémáktól, s ismét gyermeknek érzem magamat. Mintha megint öt vagy hat éves lennék, aki reggel kimegy a játszótérre, hogy a barátaival játsszon.

Ám az érzés hamar szertefoszlik. A gyermeki lét eltűnik, mint a pára az ablaküvegről, s helyébe lép, hogy már nem vagyok az. Lassan felnyílik a szemem, s egy ideig csak bámulok felfelé. Nem értem, hogy mit látok magam előtt. Fel sem fogom addig, míg meg nem érzem a bőrömön. Napfény. Meleg, otthont adó Napfény, amelyre a téli hónap alatt vágyni szoktam. Orromat ismét betölti a nyár jellegzetes illata, és tényleg zöldellő fákat látok magam felett.

Felsóhajtok, egy picit elfordítom a fejemet, s még épp látom, hogy valami zselés és misztikus összezárul mellettem, itt hagyva engemet ezen az idegen világon, ahová nem tartozom. Nehézkesen felülök; minden porcikámat ólom nehéznek érzem, ahogy feltápászkodok, hogy körbenézzek. Szemem hamar hozzászokik a fényhez, ám a meleg téli ruhák nem a legjobb viselet ebben a nagy hőségben. Meleg pulóveremet, farmeremet és bakancsomat egy ruhára cserélem, melynek mellrésze fekete-fehér pöttyös, szoknyája fekete, halvány csipkeréteggel, a derekára pedig egy jókora masnit raktak. Lábamra pedig egy könnyed és aranyos cicákat ábrázoló balerina cipőt húzok.

Most, hogy ilyen könnyen végeztem az átöltözéssel – szerencse, hogy működik a mágia -, alaposan körbenézek, és nem csak azt állapítom meg, hogy nyár van és egy erdő közepén ébredtem fel, hanem azt is, hogy ez nem az én világom. Az energiák és a levegőben terjedő hullámok teljesen mások. Más szagok keringenek a levegőben, mint általában. A táskámat is észreveszem a közelemben, és rögvest beletúrok, hátha találok valamit, ami talán változott.

Hát, mondanom sem kell, hogy változott. Példának okáért lakáskulcsom. Ma reggel, mikor elindultam otthonról, még egy fekete fejű hosszúkás és vésetekkel faragott kulcsom volt egy hozzátartozó hátsó ajtó kulccsal. A kulcscsomómon ezenkívül volt még egy irodakulcs, egy fekete cica, ami zöld szemeivel villogott rám, és egy kis fityegő, amin Bran képét tároltam, amikor még kisbaba volt.

Azonban most a kulcsomon egy réz, cikornyás fejű kulcs, valamint egy ezüst szívfejű kulcs lóg ismeretlenül. A csomón ugyanúgy lóg a macskám, de a kis fityegő eltűnt, helyette pedig apró jelek lógnak. Kettőt azonnal felismerek közülünk. Az Uzumakik jelét valamint a saját klánom farkasát. Azonban a másik kettő nem ismerős annyira.

De más is változott, nem csak kulcsom. Gyógynövényes tégelyekkel és fiolákkal van tele a táskám, mellettük egy lista, aminek címe „kifogyóban lévő gyógyfüvek”. Homlok ráncolva teszem vissza a listát, és tovább kutatok a táskámban, hogy mégis mit vesztettem el. A jegyzetfüzetem és a tollam, a piperetáskám, és az alig használt varázspálcám meg van, akárcsak a bento dobozom. Vagyis csak a kulcsom változott meg gyökeresen. Körbetekintek a környezetemen, ösvényt keresve, ami vélhetőleg kivezet az erdőből. Megmarkolom a táskám pántját, és a földet kémlelve keresni kezdem az utat vissza Konohába… Várjunk csak, esik le egy pillanat alatt. Én ezt meg honnan tudom? És honnan tudom azt, hogy a házam – amiről nem tudom, hogy lenne itt – Konoha szélén áll?

Bizarr érzéssel fűszerezve indulok meg a megtalált ösvényen, Konoha felé. Lábam könnyedén visz előre, mintha pár perccel ez előtt nem kábultan és eszméletlenül feküdtem volna egy idegen világ kellős közepén. Ám ezt valamilyen szerencseként is érzékelhetném. Hiszen rosszabb helyen is ébredhettem volna. Például a város közepén, vagy egy tóban. Így legalább csendesen érkeztem ide – valamilyen oknál fogva -, és most kényelmesen battyoghatok „haza”. Bár ezt a hirtelen információáradatot sem értem, ami minden ok nélkül rohamozza meg az elmémet. Tudásom szerint ugyan az a nevem, mint eddig, de senki nem tudja rólam, hogy mágus vagyok, hanem mindenki úgy hiszi, hogy egy gyógyfüvekkel kereskedő festő lány vagyok, aki mellesleg a Hokage Palotában is foglalatoskodik, mint eseményszervező.

Hm… egész érdekes felállás, mondhatom. Tisztára olyan, mintha elvégeztem volna egy orvosi egyetemet, majd egy esküvőszervezői tanfolyamot. A kettő keveréke viszont igencsak furcsa, valamint nem igazán passzolnak egymáshoz. Igaz, orvosra mindig szükség van egy partin, ahogy az orvosnak is szüksége van néha rendezvényekre… de akkor is bizarr. De mindegy is. Ennél már csak furább lehet a helyzetem. Már önmagában az is durva, hogy a kapu csak így áthozott. Magához vonzott, hívogatott, majd elkábított, hogy könnyedén átvigyen egy másik világba, aminek szaga bántja az orromat valahányszor levegőt veszek. Ugyanis itt túlteng minden. De főként a rothadás, a pusztulás és a leépülés szaga terjeng erősen a levegőben.

Ugye, hogy milyen furcsa, hogy egyetlen szippantásnyi levegőből meg tudom mondani, hogy milyen a világ vagy város? Először tíz éves koromban éreztem, amikor Tündelakba látogattam. Először azt hittem valami újfajta virágot hoztak be, aminek kellemes illata elringatott és melegséggel töltötte meg a bensőmet. De mivel nem találtam sehol sem, elmentem apóhoz, hogy mondja el nekem, mi is van velem. Ő pedig elmesélte, hogy ez ritka dolog, és nagyon kivételes, hiszen nem mindenki érzi meg.

Könnyed lépteimet mégis ez a rothadás szag kíséri, aminek én nem igazán örülök. Ezek szerint egy egyre romló világba csöppentem. Ám az erdőben járva nem értem, hogy is romolhat el itt. Talán Konohában megtalálom. Bár, ha tippelnem kell, akkor arra tippelnék, hogy a folyamatos háborúk és ninja viadalok okozzák a fő problémát. Legalábbis, ha a saját világomra kellene asszociálnom, akkor erre tippelnék.

Azonban, ahogy felérek egy domb tetejére hirtelen azt se tudom, hogy hova tegyem magamat. Az állam leesik, a fejemben lévő reális énem pedig egyre csak azt hajtogatja „ez meg mi a kénköves szájba baszott anyám!? De most komolyan!” Hát, ha nem lennék finom hölgy még én is ezt mondanám. De megtartom eme szavakat a reális énemnek. Helyette inkább azon kezd járni az agyam, hogy mit is tanultam földrajzból anno. Nos, ha a tudásom nem kopott meg, akkor emlékeim szerint Konoha egy ezerötszáz polgárral számol plusz hatezer ninjával. Ám… ezt… a várost nem éppen ennyi emberre tervezték. A város majdnem hatszor ennyi embert el képes tartani. A területe legalább háromszorosa az eredetinek – már, ha mondhatok olyat, hogy eredeti -, valamint rengeteg magasra nyúló épület virít több helyen a városban. Főként a Hokage emlékmű mögött terjeszkednek az ég felé az épületek. A városból pedig árad nyüzsgés és a folyamatos hajszolás szaga. Ahogy a romlás is.

Úgy látszik a fejlődésnek romlott hús szaga van. Ám nem állok meg ezen a dombon, hanem azon óvatosan lelépdelve elindulok a városba valamilyen oknál kifolyólag. Lábam visz előre, mintha önálló életet élne, egyenesen be a város forgatagába. A városba lépve elképedek a nyüzsgésen, az állandó zajon és a furcsa harmóniát a tradicionális és a modern építészet között. Mindenhol emberek mászkálnak. A járdákon és az úton is, ahol autók – igen, én is láttam már délebbi országokban autót, de azoknak is csak a kezdetleges változatát – haladnak el, figyelve a járókelőkre, akik szatyrokkal a kezükben, vagy éppen táskával megpakolva járnak-kelnek, dolgukat intézve.

Az épületek között elektromos vezetékek és kötelek feszülnek, a ninják valamint az elektromos művek miatt. De a legelképesztőbb, hogy az emberek apró telefonjukkal – gondolom ez olyan, mint a kristály telefon az irodában – sétálnak, miközben alig figyelnek előre. A legtöbb gyerek visongva kel át az úton a legközelebbi elektronikai boltba – gondolom, hogy az… bár elég furcsa -, hogy a legkülönfélébb kütyüket nézegethessék a kirakatban. Egyik szemöldököm a homlokomra szalad, ahogy elnézem az embereket, azonban máris jön az információ a fejembe, hogy ezeket az apró, hordozható tárgyakat számítástechnikai eszközöknek hívják, és ebben a világban az emberek ezekkel tartják a kapcsolatot egymás között. Mobiltelefonok, táblagépek, hordozható videojátékok, okos eszközök – az utolsó egyáltalán nem néz ki okosnak, vagy ha mégis az, akkor talán okosabb, mint a gazdája -, és ezek egyre csak fejlődnek és fejlődnek egészen az égig.

Belső énem morcosan cicceg a fejemben eme technikai fejlődés hatására, és csak annyit tud kinyögni, hogy ez túl gyors. Egyet kell, hogy értsek vele. A korosztályom java részének kezében csak ezt látom. Egyre csak nyomkodják, és nyomkodják, mintha az életük múlna rajta, és csak akkor néznek fel, amikor valami villan előttük. Legyen az egy reklám, ami a vadi új eszközt reklámozza, vagy csak egy új sorozat premier előtti kampánya. Az épületekre aggatott reklám felületek egyre hirdetik a termékeket, a híreket sugározzák és a legújabb kütyüket, amiket horribilis áron vehetünk majd meg bizonyos idő múlva. S ha valaki felemlegeti azt, ahol én élek – vagy valami hasonlatost –, akkor egyből azt mondják, hogy idejét múlt és elavult. Szememet forgatom ennek hallatára, hiszen szerintem sokkal nyugodtabb és kellemesebb világ az enyém, mint ez.

Ez zajos, hangos és egyre csak a fogyasztásra ösztönöz. Nem látsz mást, csak hirdetéseket, amik arra ösztönöznek, hogy vedd meg ezt, meg azt, hogy nézd ezt, viseld ezt, mert ez menő és jó, és ne is keresd az olcsót, mert az rossz és nem hasznos számodra, csak ez. A kultúra, a művészetek vagy épp a hagyományok szinte groteszkült vannak jelen a városban. A libabőr játszik rajtam édes melódiát, én pedig egyetértek vele nagyon is. A gyomrom forog bennem, ahogy átvágok az utcák zaján, és megérkezek az erősen elütő Hokage Palotához – időközben leesett, hogy nekem ma egy tárgyaláson kell jelen lennem -, aminek vörös festése és hagyományos kinézete szinte virít a város modern hangulatában. Ám számomra mégis nagyobb megnyugvást hoz, hogy ezt az építményt látom.

Határozott léptekkel megyek be az épületbe. A mellettem elhaladó ninják széles vigyorral köszöntenek, többen bókolnak vagy éppen kaján megjegyzésekkel illetnek, ahogy elmegyek mellettük, Kurumi pedig egyből jelzi nekem, hogy inkább kint lenne abban a zajban, minthogy ezekkel a perverzekkel szívjunk egy levegőt. Hát, meg is értem. Borzongásom erősödik, ahogy közeledek az irodámhoz – honnan jönnek ezek az infók az Istenit!? -, és szinte hálaként élem meg, amikor becsukódik mögöttem az ajtó, és egyedül maradok.

-        Nahát! – szólalok meg hirtelen, ahogy meglátom, hogy a szoba mennyire hasonlít Rejtett Holdi irodámhoz. De a saját hangom is újszerűen hat jelen pillanatban, hiszen azóta nem beszéltem, hogy Naruto elment Alanáért.

Naruto… vajon ő mit él meg most? Eltűntem, minden nyom nélkül. Biztosan aggódik, keresni kezd, és próbál nem pánikba esni. Torkomban gombóc nő, ahogy elképzelem aggodalmas arcát, amint minden tűvé tesz értem. Kezem ökölbe szorul, egész testemben remegni kezdek, és szinte összecsuklik a lábam, amikor leülök az egyetlen székbe, ami a szobában van.

A könnyek mardossák a szemem, de hamar visszafogom a gyász könnyeit, ahogy megfogalmazódik bennem a hazajutás gondolata. Valahogy hazajutok, még akkor is, ha minden egyes kavicsot meg kell hozzá mozgatnom. Ki kell tanulnom Naruto szakmáját, a gépészetet és a mágiatechnikát, még akkor is, ha itt tiltott könyvekként értelmezik őket.

Összeszorítom a számat, leveszem és ledobom a hátizsákomat magam mellé, és az asztal felé fordulok, ahol egy rakatnyi textília, papír és terv várja, hogy elbíráljam őket és megszervezzek mindent a mai nap folyamán. Nagyot sóhajtok, és csak az ugrik be egy pillanatra, hogy talán egy kis nyugtatónak jó lesz. Sután nyúlok az első papírdosszié felé, amikor halk kopogás hasítja ketté a csöndet. Felkapom a fejemet, felpattanok, mintha puskából lőttek volna ki, szívem vagy ezerrel kezd verni a mellkasomban, ahogy megijedek. Nem készültem még fel erre. Egy másik világban élővel való beszélgetéssel. Igaz, nem fog semmivel sem különbözni a dolog a normál beszélgetéstől, de attól még félek.

-        Szabad! – találom meg a hangomat, amint sikerül egy kicsit rendeznem az arcomat, és nyugodtságot erőltetnem magamra. Ám arra még én sem számította, hogy ki fog az ajtón belépni.

-        Jó reggelt, Freya-san! – köszönt a Hokage, majd rövidre nyírt szőke hajába túr bele befáslizott jobbjával. Kék szemével engem vizslat, majd beljebb lép, becsukja maga után az ajtót, és közelebb jön hozzám.

-        J-jó reggelt – köszönök vissza megilletődve. Vendégem letesz az asztalomra egy papírt, majd felpillant rám égkék szemével, elvigyorodik, nekem pedig meginog a lábam. – Miben segíthetek? – nyögöm ki valahogy.

-        A vendégek meg voltak elégedve a legutóbbi partival, amit rendezett nekünk, és személyesen szerettem volna elhozni a dicsérő szavakat önnek – mondja kedvesen és aranyosan, amitől a bennem fortyogó bűntudat egyre jobban növekszik. Könnybe lábad a szemem, de sűrűn pislogva visszatartom őket.

-        Oh, köszönöm – mondom hamis mosollyal az arcomon. – Ez… nos… nem számítottam erre – mondom megjátszott megilletődöttséggel.

-        Nos, remek parti volt, és bevallom nagyon élveztem, főleg, mikor a viccmestert a színpadra hívták. Remek volt – nevet fel, én pedig lelkesen bólogatok, mint valami kutya. Őszintén szólva azt se tudom, miről beszél. Erről nem jön semmilyen infó.

-        Ez esetbe örülök, hogy ennyire jól szórakoztak. – Valami láthatatlan erőtől vezérelve feltekintek az órára, ami fél egyet mutat. – Oh, egek – jön megint az információ -, elkésem a megbeszélésről. Örültem, Hokage-sama. Még beszélünk! Elnézést! – mondom, és már száguldok is a táskámmal a megbeszélésre.

Az ismeretlen adatok és a belső sugallat hatására megtalálom a termet, ahol a megbeszélést tartják a kollégák. Idegesen lépek be a terembe, ahol – nem vicc – hat ember lézeng, unott arccal bámulva ki a fejéből. Szemmel láthatólag mindenki olyan, mint akiket a kutyák szájából rángattak ki, és legszívesebben mind otthon feküdne, és a hasát, vagy éppen a tökét vakargatva. Elborzadok a látványtól, de tartom magamat annyira, hogy ne adjak hangot a rosszallásomnak. Helyette megállok az asztal előtt, és neki fogok a megbeszélésnek, ha már én vagyok az elnök.

~~~

Este hat óra van, én pedig rángatózó szemmel battyogok haza Konoha agyon világított utcáin, a külváros felé, ahol elméletileg lakom. A hajam égnek áll, belső énem pedig már hisztériát kapott, ahogy azt a sok idióta és perverz férfi kollégát végig kellett hallgatnia az ebédszünetben, majd a Hokage által tartott összejövetelen. Bevallom, én sem állok messze ettől.

Annyi perverz és félre nem érthető viccet, bókot és beszólást hallottam a mai nap folyamán, hogy már ott tartottam, hogy még egyet meghallok, és beverem valakinek a pofáját, de úgy, hogy szilánkosra törjön. De a női kollégák se jobbak. Mind sóhajtozik mellettem, mint valami mimóza, és egyre csak azt hajtogatják, hogy engem a férfiak mennyire imádnak és mi egyebek. Hát, mondhatom, hogy nem a legjobb imádat ez. Mind csak a lábaim közé akar jutni, hogy egy jót szórakozzon, de abból nem eszik egyik sem.

Keményebb fából faragtak, mintsem hagyjam őket ilyen szexista beszólongatások közepette. Mérgesen lépkedek, fortyogok magamban, mint valami katlan, és szinte átkozom ezt a világot, amiért ilyen. Kezdem érteni, hogy miért van olyan szaga ennek az egésznek, mint a romlott húsnak. Fintorgok egyet, majd gyorsabbra veszem az iramot, hogy minél előbb a külvárosba, majd haza juthassak.

Pár perc múlva – amilyen villámsebességgel mozgok – már a külváros csendes negyedében vagyok. Fellélegzem, ahogy a csend és a béke megtölt egy pillanatra, és máris jobban érzem magamat. Végre nem a dudálásokat, a káromkodásokat és a folyamatos csipogást hallom, hanem a csend édes értelmét. Lassítok lépteimen, és hagyom, hogy az eddig visszafogott tudatom, most szabadon járjon.

Az ismeretlenből jövő adatokból megtudom, hogy itt Naruto a Hokage, Hinata a felesége és van két gyerekük, én eseményszervező vagyok, a város legjobbja, és szinte foggal-körömmel ragaszkodnak hozzám. Mindemellett gyógynövény kereskedő vagyok, és a város nagyon is hálás nekem, amiért a sok mesterséges gyógyszer mellett kínálom ezeket a természetes orvosságokat. Egyedül élek, és van egy kutyám, aki a Félix névre hallgat.

A férfiak bolondulnak értem, de a legtöbbje csak a szexet keresi, én pedig nem vagyok rá vevő. A Hokage felesége, Hinata kedves barátnőm, aki egyszer-kétszer átjön hozzám beszélgetni, és nagyjából ennyi lenne az állás. Ja, meg még az, hogy átszoktak jönni péntekenként hozzám egy kis teára. Hm… ez valahogy már nem hangzik annyira jól. Egy vendégsereg, ami minden pénteken átjön hozzám teázni, beszélgetni, de nekem halványlila gőzöm sincs, hogy miről lehetne beszélni.

Homlokomat ráncolom, ahogy megyek hazafelé, de valahogy semmi sem jut az eszembe, amivel úgy mond, előrukkolhatnék most pénteken, sőt. Azt se tudom, hogy nekem tulajdonképpen mit is kéne itt csinálnom. Hogy mi az Istenért hozott ide a kapu, amikor én csak haza akartam menni, vacsorázni egyet a családommal, venni egy forró fürdőt és Naruto mellett elaludni. Legalábbis ezt terveztem estére.

De most helyette egy teljes ismeretlen helyen sétálok, ahol csak hirtelen feljövő információk során ismerek mindenkit. Valamint egy vintage stílusú házban alszom ma este. Igaz, teljesen lenyűgöz maga a ház, amikor megérkezem. Erősen emlékeztet azokra az 1950-es filmekre és sorozatokra. Az a régi tornácos ház, baba kékre festve, csipkés boltívekkel, nagy franciaablakokkal, gyönyörű kerttel, amiben csak úgy burjánzanak a virágok és a gyümölcsfák, talán még egy lugast is találok a hátsó kertben, amire felfutott a vörös rózsa.  

Tiszta sztereotípia az egész, de csakis addig, míg fel nem lépek a tornácra. Kezem rutinosan nyúl a réz színű kulcs után, amit a zárba helyezek, s az ajtó hamar ki is nyílik. A fehérre mázolt, kis ablakos ajtó nyikorogva kinyílik, engem pedig megcsap az otthonom – Rejtett Hold – illata. Átlépve a küszöböt tényleg olyan, mintha nem egy idegen házba mentem volna be, hanem tényleg a sajátomba. A levegőben a szantálfa füstölő finom illata terjeng, testem érzi a ház rezdülését, ahogy lélegzik és sóhajt, akár egy megfáradt ember. Fülemben hallom, ahogy a konvektorok életre kelnek, ontják a meleget, hogy a kinti hidegből bejövő, átfagyott vándort megmelegítse.

Ám az idill hamar elszáll, ahogy kopogtatnak az ajtón. Összerezzenek, s egy másodpercig ugyanúgy érzem magamat, mint mikor a kapu áthozott. Zavartnak, kábultnak és honvágytól fűtöttnek. Mély levegőt veszek, és megpördülök a saját tengelyem körül, hogy tekintetemet az ajtónak szegezzem. Nem látok át a kisablakon, de tisztán érzem, hogy valaki áll az ajtómban. Visszatartom a lélegzetemet, egy pillanatra, majd megragadom az ajtó kilincsét, és résnyire tárom az ajtót.

-        Igen? – kérdezem titokzatos jövevényemtől, aki nem más, mint egy fiú. „Boruto”, jön a hirtelen infó megint, és egy kis emlék is. Emlékszem, hogy nem sokkal a Vérbörtönből való hazatérésem után megnyílt a kapu, és őt is áthozta a családjával együtt. Szinte semmit sem változott, kivéve, hogy magasabb lett egy pár centivel, lila-fekete edző ruhát visel, fekete zorival, fejére egy konohai fejpántot kötött. Ezek szerint már genin a lelkem. Felréved előttem gyámoltalan kis arca, ahogy ott állt a nappalimban, és azon siránkozott a húgával együtt, hogy elviszik a szüleit mellőle.

-        Bejöhetek, Freya-san? – kérdezi kicsit megszeppenve és kedvesen tőlem.

Egy másodpercig meredten állok, mire felébredek, és habogva szélesre tárom előtte az ajtót, hogy beeresszem. Kicsit bátortalanul lép be a házba, és veszi le a cipőjét velem együtt. Kíváncsian körbenéz, én pedig lopva követem a pillantását minden egyes bútorra, festményre, díszre. Felkattintom az egyik lámpát, s szinte leesik az állam, ahogy megcsodálhatom világosban is a lakásomat.

A nappali falát pasztell barnára festették, a mennyezetet pedig hófehérre, díszlécekkel szegélyezve. Az ablakokat szürke sötétítő függöny keretezi, aminek tapintása puha és selymes, és szinte kifolyik az ujjaim között, ahogy behúzom őket. Leszállok a beugró párnázott felületéről, és Boruto felé fordulok, aki félénken ül a barna kanapém szélén háta mögött a díszpárnákkal. Ám Boruto nem is sejti, hogy mennyire ismerős helyzetet teremtett azzal, hogy a térdét markolássza, tekintetét pedig az ujjain tartja.

Jól emlékszem én még arra a napra, amikor Uzumaki Narutóval először találkoztam. Egy nagyszájú és bátor rab volt akkor, aki merészen szembe szállt a börtön akkori vezetőjével, és nem félt kinyilvánítani a véleményét. Azonban, ahogy kettesben maradtam vele egyből magyarázkodni kezdett, és ugyanebben a tartásban várt rám, hogy elolvassam az aktáját. Nosztalgikus énem egy kicsit felnevet, hogy milyen ironikus az élet, de utána korholni kezd, hogy vissza kéne térnem a jelenbe.

Teljesen igaza van, és azonnal neki is látok ennek. A konyhába megyek, ahol szintén pasztell színekben pompázik, és szinte már otthonosan érzem magamat, ahogy kiveszem az egyik alsó szekrényből a teafőzőt, vizet engedek bele, és felteszem a tűzhelyre. Komótos léptekkel visszamegyek a nappaliba, és helyet foglalok a kanapén, Boruto mellett. A fiú most is ugyanolyan mereven ül, mintha bármelyik pillanatban lehordhatnám a sárga földig.

-        Mi a baj, Boruto? – kérdezem tőle, mire azonnal felém kapja fejét. Szemében ijedtség és meglepődöttség keveredik, de hamar el is illan mind a kettő, ahogy rájön, hogy semleges dolgot kérdeztem. Arca fokozatosan vált az ijedtből, a szomorúba.

-        Freya-san, én… nos… tudom, hogy nem épp most kellene önt zargatnom, de… lehetne egy kérésem önhöz? – Boruto rám emeli félénk tekintetét, én pedig ellágyulok eme gesztus iránt. Hiszen még tisztán emlékszem, amikor megismertem őt, akkor milyen energikus és vagány volt. Ami most is látszik rajta, hiszen több bütyke le van horzsolva, a homlokán pedig egy kis ragtapasz díszeleg barnán, ám most megmutatta, hogy gyengéd és kedves is tud lenni, valamint zavart és szégyellős.

-        Mi lenne az? – kérdezem tőle segítőkészen. Kék szemei felcsillannak, ajkán halvány mosoly játszik, amikor rájön, hogy hajlandó vagyok segíteni nekik, már ha megoldható a dolog.

-        Azt szeretném kérni öntől, hogy… - elakad egy pillanatra, de tovább folytatja -, hogy tanítson. Tudom, hogy Sasuke-san is sokat tanít nekem, de… - felpillant rám – de úgy érzem, hogy maga jóval többet tud, mint amit megmutat.

Egy pillanatra elképedek, ahogy kicsit bizonytalanul, de konkrét elhatározással kér meg, hogy legyek a tanára, aki átadja a tudását a fiatalabb generációnak, hogy az még jobban haladhasson a maga útján. Elmosolyodom, ahogy meglátom benne azt, amit Itóban is láttam, amikor magamhoz vettem. Az a vak elszántság, ami hajtja, ami megcsillan a szemében, akár a fény a gyémánton. Ugyanakkor látom benne azt is, hogy szinte már kétségbeesetten reménykedik, mintha az eddigi eredményei nem lennének elegendőek ahhoz, hogy nagy harcos válhasson belőle, aki becsületesen szolgálja a Hokagét… aki a tulajdon apja.

Ekkor esik le igazán, hogy Boruto nem csak arra kér, hogy tanítsam, hanem arra is, hogy segítsek megérteni az apját. Hiszen nagy becsben tart engem, még akkor is, ha csak a gyógyfüvekkel foglalkozom, és szervezem neki az eseményeket. Ám talán Boruto meglátott bennem valamit, ami felett az apja elsiklott, de még Sasuke is. A szám sarka felfelé kunkorodik, ahogy megértem a helyzetét, és szinte még bizserget az ismerős szituáció.

-        Nos, Boruto – mondom, és felállok, hogy levegyem a kannát a tűzről – azt kell neked, hogy mondjam, meglep, hogy megkérsz.

-        De? – Utánam jön a konyhába, ám az ajtónál megáll, onnan kémlel reménykedve. Ügyeskedve keverem be a teát, majd halászom elő a süteményes dobozomat az egyik faliszekrényből.

-        Nincsen de – vigyorodom el. – Ez csak egy kijelentés volt, amivel azt akartam mondani, hogy váratlan volt ez a kérés. Azonban nem utasítom vissza. Ám még mielőtt lelkesen ugrándozni kezdenél tudnod kell azt, hogy nem könnyen elsajátítható dolog birtokában vagyok, amire vagy alkalmasnak bizonyulsz, vagy sem. De még, ha fő tudásomnak nem is felelsz meg, akkor taníthatok neked mást.

-        Értem – feleli kicsit bizonytalanul, ám látom a tekintetében, hogy izgatja a dolog. – Szóval, akkor…

-        Holnap, délután. Apádnak és egy pár társának leszerveztem egy hétre az összes összejövetelt, partit, megbeszélést, és minden mást, így csak délelőttönként kell bemennem ellenőrizni. A gyógyfüvekkel pedig a tanításod közben is tudok foglalkozni, valamint akár te is megtanulhatod.

-        Oh… oké – mondja félénken, de látom az auráján, hogy a lelke mélyén majd szétveti a boldogság és az izgalom, és már alig várja a holnap délutánt, hogy végre megtudja, hogy mi is az, ami bennem rejtőzik. – Akkor holnap délután, de…

-        Itt. Az edzés helyszínére majd én viszlek. Egy-két alkalom után már te is tudni fogod, hogyan juss oda.

-        O-oké – mondja megszeppenve, majd intek neki, hogy üljön le a kanapéra, ha szeretné még maradni egy is teára meg sütire.

Szerencsémre szabadkozni kezd, hogy már így is késésben van otthonról, és jobban teszi, ha elindul hazafelé. Nem tartom fel, hanem útjára bocsátom egy kis batyunyi sütivel, amit a táskájába gyömöszöl. Sietve távozik, én pedig egyedül maradok, körbevéve a csenddel és magánnyal, ami már régen szállt meg. Talán még az akadémiára járhattam, amikor utoljára egy kis nyugalmat találtam. Azóta folyamatosan hajtás és zűr vesz körbe, folyton rohanok valahova; hol egy értekezletre, hol egy küldetésre, hol Bran szülőijére, hol egy fontos találkozóra.

Emlékszem, volt olyan, hogy hajnali egyre értem haza, és már csak arra maradt energiám, hogy megtaláljam az ágyamat, és elaludjak, hogy egy öt óra múlva már szóljon az ébresztőm, és mennem kelljen vissza a rohanásba. A küldetések is gyakran úgy teltek, hogy görcsbe állt a lábam, mire az ellenség valamit csinált, és én végre üldözőbe vehettem, és végezhetek arra a napra vagy hétre. Persze ezek a küldetések gyakran hónapokig is eltartottak, amiket rühelltem. Folyamatosan figyelni, követni a célszemélyt, adatokat gyűjteni, becserkészni, majd elfogni… jaj, anyám!

Most viszont kifejezetten élvezem, hogy a teámmal és a kis sütimmel felsétálok a kopottas, cirádás korlátú és lépcsőfokú lépcsőn az emeletre, ahol egy pillanatra elkápráztat a folyosó nagysága és tágassága. A falak bézs színben pompáznak, az apró kristály lámpák fényében, amik a plafonról világítják be a szőnyegpadlót. A falakon képek díszelegnek szebbnél szebb színekben, aprócska asztalok állnak görbécske lábaikon, hogy még szebbé tegyék a rajtuk álló dísztelefont, fotót, vagy éppen a virágokat ontó vázát.

A hangulatos folyosón végig megyek, egészen a szobámig, aminek ajtajában megállok egy pillanatra. A falakat itt világos barnára festették, majd olyan technikával mázolták át, aminek hatására a fal olyanná vált, mintha egy fakérge lenne. A fehérre mázolt mennyezetre apró csillagokat ragasztottak, a kristályokkal díszített csillár pedig örömmel világítja meg őket, valahányszor csak felkapcsolják. A szobába sötétbarna laminált padlót tettek le, aminek egyetlen színfoltja a bézs színű, bolyhos szőnyeg.

A szobában található még egy háromoldalú behajtható tükrű sminkasztal, aminek fiókjait díszes faragványok ékesítik. Réz fogantyúi pedig kopottasan érzékeltetik a régi korok emlékét. Mellette egy régi két ajtós fehérre mázolt szekrény áll, közepén egy tükörrel ellátva, amiben tisztán látni az előtte álló íróasztalt. Az asztalon egy laptop pihen becsukva, mellette noteszek, tollak, és egy nagy cipzáras tolltartó, amiben talán színesek, ecsetek és rajzoláshoz szükséges eszközök lehetnek. Valamint az asztal sarkában egy kicsi lámpa vár türelmesen a használatára. Ám most nem kattintom fel, hogy a gondolataimat rögzítsem, vagy egy rajzot készítsek, hanem a beugróval toldott ágyam felé fordulok.

A nagy francia ágy szív alakú kerete szinte egybeolvad a fallal, ahogy a baldachin kerete felkúszik a plafonig. A fehér színű függönyt az ágy két oszlopához kötötték babarózsaszín szalaggal, hogy minél hívogatóbb legyen a kioldása. A puha matracon és puha takarón végig nyúlva szinte azonnal kényelmesen érzem magamat, a párnák a fejem alatt pedig könnyedén tartják elnehezült fejemet. A beugró maga pedig magával ragad, ahogy leteszem az eddig lebegő, csipkés szegélyű tálcát a párnázott részre. Az ablakon át tökéletes kilátás nyílik az udvarra, ahol a virágok összezárt szirmokkal díszelegnek a kertben arra várva, hogy a hajnal első sugarai megérintsék őket, és gyönyörűen fogadhassák a fényt és a meleget, amit a nyár ad.

Még mindig furcsa elhinni, hogy nyár van. A testem annyira hozzászokott már a hideghez, a fagyokhoz, amik átjárnak egészen a csontomig, hogy szinte már hiányzik, ahogy itt ülök az ágyamon, apró karácsonyi égősorral körbevéve, hangulatba hozva. Azonban nem a tél hiánya a legnagyobb gondom. Sokkalta inkább az, hogy nincs senki sem a szeretteim közül, akivel ezt a hangulatot, ezt a meghittséget megoszthatnám, akivel elpilledhetnék a párnákon, teát kortyolgatva, kekszet eszegetve és egy kellemeset beszélgetve.

Félixet leszámítva – aki az ágyam végében fekszik összegömbölyödve, egy fehér szőrkupacot alkotva – senki más nincs a házban. Nincs nevetés a nappaliban, nem hallok siető lépteket, nem hallom, ahogy halkan beszélgetnek a másik szobában, vagy a földszinten. Csak a ház sóhajtozik, csak a saját és Félix lélegzete tölti be ezt a hatalmas tért, ahol most vagyok. Lelkem pedig hiába várja, hogy Naruto egyszer csak bekopogtat az ajtómon, hogy utána bekukucskálva a résen, bejöjjön hozzám, mellém feküdjön, és csak hallgassa a szívem dobogását, vagy én az övét. Nem fog Bran örömtől kurjantva beszaladni, hogy mit talált, és nem fogok neki esti mesét olvasni abból a könyvből, amit ő választ ki.

Nem fogom Alana haját kifésülni, még mielőtt aludni térne, nem beszélgetek vele lányos témákról, amiket csak akkor mer feltenni nekem, amikor édes kettesben maradunk. Nem fogunk pizsamába öltözve összekucorodni az ágyán, hogy megnézzünk egy romantikus filmet, amit egyik fiú sem szeret. Még az a pillanat is hiányzik, amikor bőgőmasinaként fújjuk az orrunkat, szipogunk, töröljük a könnyeinket, mert „hú, de romantikus” pillanat. Hiányzik még az is, amikor Haru egyszerűen besétál a házba, és naphosszat a könyveit bújja, elmélyedve a szövegben, és szinte csak testben létezik a házban.

De, ha egyszóval kellene kifejeznem, hiányzik a családom. Akármilyen nyüzsgő, akármilyen zajos és néha bosszantó, mégis csak a családom. Igaz, a család fogalmában elvileg a klánom is beletartozik, de ha őszinte akarok magamhoz lenni, akkor el kell, hogy ismerjem, hogy Naruto, Alana, Bran, Haru és én alkotunk egy tényleges családot. Napjaim javarészét velük töltöm, ők töltik ki a gondolataimat, valahányszor csak meglátok egy apró iskolai jegyzetet, vagy egy játékot a földön.

-        Hiányoznak! – mondom magamnak és Félixnek, aki felfigyel apró és csendes hangomra. A kis westi hegyezni kezdi a fülét, majd feláll, és odabattyog hozzám, mintha csak értette volna, hogy szükségem van rá.

Könnyekkel a szememben félreteszem a bögrémet, és a farkát csóváló Félix bundájába túrok, megvakargatva a boldog eb fültövét. Ajkam remeg, ahogy egyre tudatosul bennem az otthonom és az emberek hiánya, s hirtelen rá kell, hogy jöjjek, hogy menthetetlenül egyedül vagyok. Az, ami eleinte jólesett, most kényelmetlenül nyomja a mellkasomat, s szinte azt kívánom, hogy bárcsak otthon lehetnék. De nem lehetek.

Valami oka lehetett, hogy áthozott a kapu, gondolom magamban egy pillanatra, majd meg is erősítem magamban, amikor felidézem az áthozatalom körülményeit. Nem éreztem, vagy hallottam semmit, olyan voltam, mint egy szellem, így a kapu könnyen áthozott egyik világból a másikba. Tudta, hogy ellenkeznék, hacsak nem kábít el. Oknak lennie kell, erősködöm magamban, és én megtalálom ezt az okot, megteszem, amit tennem kell, valamint megtalálom a módját annak, hogy hazajussak. Kerüljön, amibe kerül.