Börtönsztori - 37. fejezet: Köszönöm

Egy békés estének indult. Nem tudom pontosan, miből eredt a vita, de annyi szent, hogy nem azzal, hogy Naruto milyen okból kifolyólag került ide. Vacsora után kezdődött az egész. Elmosogattunk, és a kanapén gyűltünk össze, ahol hosszas beszélgetésbe elegyedtünk. Én a magam részéről Brannel játszottam sakkot a földön, míg a többiek természetes hangerőn beszélgettek, egyik témát váltva a másikra. Fél füllel figyeltem rájuk, ám csak mondatfoszlányokat, egy-egy szót csíptem el időnként.

Akkor kezdtem el figyelni inkább a beszélgetésre, amikor megéreztem Naruto egyre magasabb szintű idegességét és haragját saját magamban. Most is, ahogy a bábuimat figyelem a pályán, egyre jobban érzem a feszültséget a nappaliban. Nőttön nő, de leginkább Naruto kezdi elveszíteni a kontrollt saját maga felett. Előttem Bran idegesen mocorog; ő is érzi, hogy valami nem stimmel. Felpillantok az öcsém arcára, de csak a szemei mutatják, hogy nagy önfegyelem kell ahhoz, hogy ne rohanjon a szobájába az egyre élesebb helyzetben.

Megpróbálok Narutóval telepatikusan beszélni, ám minden próbálkozásomat elhárítja. Leveszem a tekintetemet a pályáról, és a társaság felé fordulok rézsútosan. Naruto előre hajolt, körmeit a kanapé karfájába vájta, tekintetén látom, hogy nem sok kell már ahhoz, hogy az önfegyelme bemondja az unalmast, és a vendégeinkre zúdítsa a haragját, amit okoztak. A vendégseregre nézve azonban csak Neji, Kushina és Minato az, aki a feszültség jeleit mutatják. A többiek a veszélyes helyzetet észlelve, tartózkodva figyelik az eseményeket.

-        Folyton-folyvást csak a baj volt veled. Mindig csak mázoltad az emlékművet, összetörtél dolgokat csak, hogy figyeljenek rád. Nem is értem, hogy gondoltad azt, hogy Hiashi majd elfogad – mondja vádlón Neji, és azonnal megértem, miről van szó. Naruto és Hinata kapcsolatáról.

Hátamon az izmok egy másodperc alatt megfeszülnek, ahogy felébred bennem a védőösztön, készen arra, hogy Nejire vessem magamat, ha kell. Hirtelen eggyé olvadnak az érzéseim Narutóéval, energiáim felizzanak akár egy lámpa, készen arra, hogy, ha kell, bevessem őket.

-        Mintha te a jóság megtestesítője lettél volna, Neji – vág vissza Naruto. – Lehet, hogy velem rengeteg baj volt, de te sem voltál mindig az a kis angyal, akit a gyerekeknek példaként lehetne beállítani. Vegyük például azt, hogy mindig a nálad alacsonyabb rangú és korú gyerekeket aláztad, miközben te magad nem vagy több mint egy gerinctelen csótány.

-        Érdekes – mondja Neji gunyoros hangnemben, amitől a bicska egyre jobban kinyílik a zsebemben. – Nem is tudom, kettőnk közül ki is Hinata vőlegénye?

A levegő egy másodperc alatt megfagy, ahogy kimondja a szavakat. Hirtelen Naruto szívverése tölti be a fejemet. Nem hallok semmi mást csak az ő szívének dobbanását. Egyre hevesebb és fájdalmasabb, ahogy Naruto összeomlik. Megáll a bábu a kezemben, a levegő bennem szorul, ahogy Naruto érzései lerohannak. Fájdalom, harag, csalódottság és elveszettség. Ám a kétely erősödik fel benne a legjobban.

Nagy nehezen lerakom a sakkbábut a táblára, és Narutóra nézek. Egyenes, ugyanakkor feszült háttal ül a kanapén, körmeit kihúzza a karfa puha anyagából, arcára a közöny ül ki, de én látom a szemében megbúvó káoszt, amit szíve szerint lerendezne itt helyben. Ám úgy látszik, tanult tőlem, és visszafogja magát, magába fojtja, hogy majd akkor omolhasson össze, amikor már senki sem látja, maximum én.

Naruto egy ideig nem is szól semmit, csak nézi őket. Gondolom, megpróbálja megemészteni azt, amit hallott. Pár pillanat múlva bólint, de semmi jelét nem adja ezzel, hogy áldását adja a frigyre vagy csak tudomásul veszi, hogy őket egymásnak szánták, és neki nincs helye ebben a képben, soha nem is volt. Elnézem szelíd arcát, és teljesen ellentétes képet látok, mint, amit az érzései mutatnak.

Észreveszi, hogy nézem. Égkék tekintete felém sodródik; tudja, hogy érzem, amit ő. Nem mosolyodik el, ahogy szokta, amikor leplezni szeretné a fájdalmát, helyette csak vállat von, mintha csak annyit mondana nekem „Ez van, nem tudok mit tenni”. Dühösen összeszorítom a számat, hogy visszafogjam a kikívánkozó szavakat. Mérgesen elfordulok tőle, és tovább játszom Brannel. Ám közben tovább fortyogok magamban oktalansága miatt.

Hogy képes csak így annyiban hagyni? Nem járja, hogy ez a senkiházi kaparintsa meg azt a nőt, aki Naruto teljes szívéből szeret, még akkor is, ha Hinata már elengedte a kezét. Azonban ahhoz, hogy tényleg végleges legyen ez az elválás, ahhoz mind a két személy kell. Márpedig mióta Hinata átlépte a házam küszöbét, Naruto lopva-lopva rápillant olyan tekintettel, ami mindent mutat csak a békés barátságot nem.

-        Minden rendben van, Freya–san? – kérdezi tőlem Minato kedvesen. Észrevette, hogy valami nem stimmel, ám azzal, hogy ezt most megkérdezte, inkább csak paprikázta a kedvemet, mintsem javította. Rángatózni kezd a szemöldököm, de elfojtom magamban a késztetést, hogy dühösen rámorduljak.

-        Amennyire lehet – mondom diplomatikusan, de legbelül már olyan messzire küldtem, hogy még én magam sem tudnám megmondani, hogy hogyan keveredne haza.

-        Lehet cserbenhagyta a képmutatása – suttogja Neji Hinatának.

A bábu megint megáll a kezemben, a koncentrációm megtörik, és már a játék ott sincs előttem. Neji beszólása egy pillanat alatt kiborít, és hatalmas akaraterő kell ahhoz, hogy ne vessem rá magamat, és tépjem apró cafatokra. Mély levegőt veszek, majd lassan kifújom azt. Leteszem a bábut a megfelelő mezőre, majd kihúzom magamat ültömben.

-        Neji-san – szólítom meg finoman és udvariasan, ahogy csak erőmből kitelik -, tudja, türelmes ember vagyok. Eddigi életem során mindig képes voltam visszafogni magamat a kritikus helyzetekben, ám…

-        Ám? – kérdezi gúnyosan, pimaszul csillogó szemekkel.

-        Nem találkoztam meg olyan mérhetetlenül pimasz, pöffeszkedő, öntelt és gerinctelen alakkal, mint maga. – Meghökken, ahogy ledegradálom egy csúszó-mászó szintjére, sőt talán annál alantasabb lény szintjére. – És biztosíthatom afelől, hogyha még egyszer megsérti bármelyik családtagomat azzal, hogy pöffeszkedik, mint valami pulyka, akkor számíthat arra, hogy azt a nem létező férfiasságát lenyomom a torkán.

Rángatózni kezd az egyik szemöldöke, fogát csikorgatja mérgében, mint valami vicsorgó kutya, ám egy pillanatra sem hat meg torz ábrázata. Büszkén nézek vele farkasszemet, nem érdekel, hogy most megsértettem, vagy, hogy a vendégem. Az én szememben ott vesztette el minden jelentőségét ez az alak, amikor a vőlegénységével kérkedni mert. A méregtől paprikavörös lesz a képe, szinte már látni vélem, ahogy a kis gőz pamacsok szállnak ki a füléből.

-        Maga… maga… - mondja dadogva és dühösen.

-        Maga hárpia, maga öntelt liba, maga utálatos nőszemély… ezt már mind hallottam – kecsesen felállok -, és egyik se érdekel. Magával ellentétben, nekem nem kell se egy védőszárny, se kerítő – jegyzem meg csípősen. -  Magával ellentétben nekem már gyermekkoromban megtanították, hogy úgy viseltess a másik iránt, hogy te is azt kapod majd vissza. Hát, most saját kárán tapasztalhatta meg, hogy én ezt betartom. Ha maga gonosz módon sérteget, akkor én is olyan leszek. Oh, és ami a szeretetet illeti… Narutót és vele együtt a családomat is jobban szeretem az életemnél is. Még a Raikagével is tárgyalni merek értük.

-        Mi? – hördül fel Naruto egy pillanat alatt. A franc. A fene egye meg, hogy mikor Kurumi chakrája jobban áramolni kezd bennem nagyobb lesz a szám, mint a bécsi kapu. Magamban olyan messzi átkozom ezt a rossz tulajdonságomat, hogy Minatóval kézen fogva mehetnek oda. Kihúzom magamat és nem teszek semmilyen árulkodó jelet, hogy ezt nem akartam elmondani.

-        Igen, tárgyalok vele – őrzöm meg a hidegvéremet, amennyire tudom. – Holnap után, és… öhm… hát, azt nem mondom, hogy minden gördülékeny lesz, de igyekszem.

Hideg veríték csorog le a hátamon, és magamban vagy ezer imát elmondok védő istenemnek, és csak remélni merem, hogy meghallgat. Bár, ahogy elnézem a helyzetet, talán jobb lenne, ha elbújnék a föld alá, hogy még magamat se találjam meg. Naruto felpattan a helyéről, és idegesen hadonászni kezd, miközben egyre csak hajtogatja, hogy ez milyen veszélyes főleg, ha a kikötőben történtekre gondolunk.

-        Maga megőrül, Freya-san! – ront rám Minato tőle szokatlan haraggal, mire mind elhallgatunk. A szőke férfi megfeszült testtel állt fel a helyéről, égkék szemeit haragosan rám mereszti. – Nem lesz képes megértetni vele, hogy Naruto ártatlan, hogy nem ő volt. Makacsul ragaszkodik az elveihez, és nem hajlandó engedni belőlük. – Lesütöm a szememet egy pillanatra, majd új erőt merítve magamból, belenézek Minato ismerős tekintetébe. Harag és kétely keveredik egy jó adag magabiztossággal, ám valahogy nem inogok meg.

-        Nincs más út, Minato – ledöbben, ahogy bensőséges viszonyt ütök meg a hivatalos helyett, ám most inkább az érdekli, hogy milyen „kifogással” állok elő. – Tudom, hogy őrültség, hogy veszélyes, de meg kell próbálnom, és… - nagyot nyelek aggodalmamban – kész vagyok vállalni azt is, ha másra kerül sor.

-        Más… ra? – nyögi ki Naruto mellettem, és máris érzem a féltést felőle.

Lehunyom a szemem egy pillanatra, de nem fordulok meg. Nem lennék képes Naruto szemébe nézni. Tudom, mit látnék. Egy kérlelő szempárt, ami azért könyörögne nekem, hogy ne tegyem, hogy hagyjam annyiban a dolgot, és keressünk más lehetőséget, amiben lehetőleg nagyobbak a túlélési esélyeim. Ám ezt nem akarom látni. Több száz lehetőségen átfutottam már, de egyik sem volt kivitelezhető, mindenhol volt valami gond.

Nagyot sóhajtok, és szememet kinyitva intek Brannek, hogy most jobb lesz, ha aludni megy. Úgy is későre jár már, holnap szüksége lesz az erejére. A kisöcsém tőle szokatlan módon átöleli a derekamat, arcát szorosan a hasamba fúrja, majd amilyen gyorsan megölelt, úgy szakad el tőlem, és rohan a szobájába jó éjt kívánva. Időm se maradt, hogy visszaöleljem. A szívem szakad meg, ahogy kétségbeesését és szomorúságát megérzem, valamint a halovány könyörgést, hogy maradjak mellette. Hisz csak én maradtam meg az egyetlen, akit még anya képnek vehet.

-        Tudom, hogy nem lesz hosszú tárgyalás – mondom kis hallgatás után, majd fellépek a folyosó fapadlójára, hogy kicsit szabadabbnak érezzem magamat, nem pedig egy ketrecbe zárt állatnak. – Azt is tudom, hogy nem enged a dolgokból, de meg kell próbálnom. – Szembenézek Minatóval, Narutóval, mindenkivel, aki engem figyel. Arcukról a feszült figyelem árad. – Lehetetlen, hogy engedjen, de meg kell tennem, nem csak azért, mert ez a kötelességem. Mert ezt akarom.

-        De ez… - kezdené el Naruto, de intek neki, hogy várja meg mondandóm végét. Elhallgat, ám érzései egyre azt sugallják felém, hogy nehezen bírja magában tartani a mondandóját.

-        Félek. Bevallom őszintén. Félek, a haláltól, félek, hogy azokat, akiket még az életemnél is jobban szeretek nem láthatom többé, de ezt elmossa az a gondolat, hogy, ha veszítek, akkor a saját szememmel fogom látni, ahogy a Raikage mindent elpusztít, beleértve őket is. Hogy is mondta még, Minato, a börtönben nekem? Egy élet a százezrekért? – könnyeimet nyeldesem, ahogy megrémülök a saját gondolataimtól, amiket eddig nem mertem hangosan kiejteni. – Hát, úgy látszik, igaz - kelletlenül vállat vonok, szipogok egy kicsit, de a könnyeimet nem engedem szabadjára. – Élni szeretnék, látni, ahogy Bran felnő, ahogy Narutót mágussá avatják, ahogy Alana végre beilleszkedik, és még sok mindent, de ha az életem lesz az ára, hogy ezek megvalósuljanak, akkor lemondok az életemről. Sírva, kelletlenül, de lemondok róla, és holnapután, ha harcra kerül sor, akkor bátran fogok a Raikage elé állni, mert a szívemben ezek a gondolatok lesznek.

Összeszorítom a szememet, megrázom a fejemet, hogy a kikívánkozó könnyeimet eltűntessem, majd újból a szemükbe nézek. Ledöbbent arcuk mindent elmond számomra. Vívódnak saját elveikkel és gondolataikkal. Átérzik azt, amit én, ám elveik pont az ellentétét hirdetik. Nem tudják eldönteni, hogy most egyetértsenek-e velem, vagy cáfolják meg a gondolatmenetemet.

Számukra az élet a legfontosabb érték. A klán és/vagy a falu iránti hűség mindent elsöpör, azonban, ha arra gondolnak, hogy ezt milyen okból kifolyólag kell megtenniük, akkor már más a helyzet. A saját életük is fontos a számukra, s valahogy ez ellentmond annak, hogy az élet a legfontosabb érték egy ninjának. A ninja élete nem fontos? Az én életem csak egy pajzs, aminek kialvó lángja után egy másikat állítanak? Akkor most ez hogy is van?

-        Ez hülyeség… - hallom meg Naruto vádló halk hangját. Megdermedek, s szinte levegőt is elfelejtek venni, ahogy felé fordítom a fejemet, és meglátom hitetlenkedő tekintetét. Azok az égkék szemek szinte meztelenre vetkőztetnek, annyira tudják, hogy nem ez a teljes igazság. Védtelennek érzem magamat, gyengének. Lábam megremeg, de ügyesen leplezem idegességemet. – Ekkor marhaságot még nem hallottam tőled, Itá.

Most először szólít beszélgetés – inkább vita – közben Itának. A szívem szomorúan megdobban, hiszen nem így szerettem volna tőle hallani gyermekkorunk oly féltett becenevét. Egész testemben megfeszülnek az izmok, nem merek sehová nézni, nem merek megszólalni sem. Csak nézem őt, ahogy ökölbe szorított kezekkel áll, kihívóan, s minden haragját rám zúdítja.

-        Nem áldozhatod fel magadat azért, mert valami féleszű úgy döntött, hogy elkényeztetett kisherceget játszik. Nem ér ennyit az egész, hogy a saját testi épségedet kockáztasd. Kompromisszumot csak tud kötni? Annyira nem lehet ostoba, hogy a saját életét, főleg a katonái életét kockáztassa a mágusokkal szemben. Tudom, hogy a mágusok sem mindenhatóak, de… mégis erősebbek, mint egy átlagos ninja. Nem ér annyit az a pojáca, hogy lealacsonyodj a szintjére.

Elszomorodom, ahogy vak reményét látom, s mélységesen irigylem is, hogy ő még képes ennyire hinni, reménykedni egy jobb jövőben, amiben én már kevésbé tudok. Sajgó szívvel elmosolyodom, összevonom a szemöldökömet, és hálásan Itóra nézek. Tekintetemből sugárzik az őszinte hála, hogy képes belém is egy kis erőt lehelni; a csalódottság, hogy csak kevés esélyt látok a megvalósításra; a köszönet, hogy ennyire bízik bennem. Ám tudom, hogy ez édeskevés most.

-        Itó… nem mondtam volna azt, amit, ha nagy esélyt látnék rá. A Raikage nem vissza akar juttatni a börtönbe, hanem meg akar ölni, Rejtett Hold és Konoha lakosságát az uralma alá akarja hajtani, a gazdagságot hajkurássza, és azzal, hogy téged követel és tárgyalást színlel, csak hivatalos köntösbe akarja burkolni a dolgot, hogy ne tűnjön mészárlásnak.

-        Mi? – Kushina arca hófehérré válik, ahogy kimondom az igazságot a dologról. Ledöbbennek, megbotránkoznak, hogy a civilizált világban ilyen még előfordulhat, hogy egy ember mögé rejtenek egy teljes népirtás tervét.

-        Azt akarod mondani… - kezd bele Sasuke megrökönyödve, elhűlve -, hogy hiába akarnák egyezkedni vele… akkor is harc lenne a vége? – Lehajtom a fejemet; a szőnyeget nézve rábólintok.

-        Ez nem… - szólal meg ismét halkan Naruto. Érzem, hogy kavarognak benne az érzések, egyiket váltja a másik. Tudom, hogy minden izma sikítva tagadja ezt. Nem akarja a dolgot, élni akar látni. – Ez nem lehet igaz! – üvölti tőle szokatlan módon. – Nem dobhatod el így magadtól az életet… ilyen egyszerűen… nem… ez… nem igazság, hogy azokat veszi el tőlem az élet, akikre szükségem lenne – mondja végül ki gondolatban. – Ez nem ér! – üvölti végül, akár egy gyerek, és elviharzik a szobájába. Hangosan bevágja maga mögött az ajtót.

Mi, akik ott maradtunk, némán állunk, nem szólunk egy szót sem, csak mélyen magunkba fordulunk. Főleg én. Naruto szavai tőrként hatolnak a szívembe, s egyre erősíti bennem azt, amitől a legjobban tartok. Elveszíteni őket, itt hagyni őket, megtörni őket, akárcsak a finom porcelánt. Hosszas várakozás után, mind nehéz szívvel elindulunk a szobáink felé, ám én még egy pillanatra megállok a sajátom előtt.

Nézem Naruto szobájának ajtaját, és egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy megfogjam a fogantyút, elhúzzam az ajtót, és bemenjek hozzá. Át akarom ölelni, hallani akarom a szíve dobbanását, érezni, ahogy a mellkasa fel-le jár, tudni szeretném, hogy él, hogy még lélegzik, s talán egy szebb jövőt hoz el a halálom után. Azonban tudom, hogy ez most nem helyes. Érzései fortyognak bennem, akár egy katlan, fáj neki, akárcsak nekem.

Tehetetlenül nézem egy ideig az ajtaját, majd hátrálni kezdek, ujjaim megtalálják az ajtó fogantyúját, majd behátrálok a szobámba. Az ajtó lassú csukódásakor a szívemet is becsukom, hogy senki és semmi ne árthasson ezen a nyugodt éjszakán. Nagyot nyelek, ahogy a kezem lecsúszik az ajtóról. Egy ideig állok az ajtóm előtt, és nem érzek mást csak ürességet.

Hosszú percekig állok így, mintha csak arra várnék, hogy kinyílik az ajtó, és Naruto arcát látom meg. De tudom, hogy nem fog bejönni. Tudom, hogy haragszik rám, amiért ezt teszem vele. Erős csalódottsága szíven üt, de el kell fogadnom, hogy nem bocsát meg nekem egy könnyen ezért. Mérges lesz rám, de nem azért, mert védem az országomat, Konohát, hanem azért, mert tudja, valójában őt védem meg. Ezen gondolatok hatására kimerülten lerogyok az ágyam szélére. Testileg ugyan fittnek és erősnek érzem magamat, ám lelkileg teljesen kifacsartak.

Arcomat a tenyerembe temetem, mélyeket lélegzek, és próbálom elviselni Naruto vádló érzelmeit. Szívem hevesen ver, mintha órákon át futottam volna. Nem tudom, mikor kezdek el néma csendben sírni, de valahogy jól esik. Felszabadul bennem egy adag idegesség és félelem, s hosszú órák után végre egy kis békét találok. Felhúzom mindkét térdemet a mellkasomhoz, átkarolom, és elbújok.

Néma csendben sírok, egy hang se hagyja el a számat. Hajam kiszabadul a kócos kontyomból, hogy fátyolként beborítson. Elrejt és megóv, bár a saját érzelmeimtől nem óvhat meg. Ettől soha senki nem óvhat meg. A gondolataim csak az enyémek, ennek előnye, hogy senki nem változtathatja meg, hátránya pedig, hogy saját káros gondolataimat senki nem regulázza meg.

Kopp. Kopp.

Felriadok békés sírásomból, gondolatmenetem megszakad, és hajam keszekusza függönyén át felnézek az ajtómra. De nem itt kopogtak, hanem a bejáratnál. Lábaim ólom nehezek, szívem vagy egy tonnát nyom a mellkasomban, s valahogy nem igazán érzem magamat elég erősnek, hogy most ilyen késői órán – mindjárt tizenegyet üt az óra – fogadjak. Kelletlenül felállok, letörlöm a könnyeimet, és ismét azt a magabiztos arcot öltöm fel, amit elvárnak tőlem. Nagy léptekkel az ajtó felé masírozok, ám meglepetésemre a vendég már önállósította magát.

Vendégem indigókék farmerben, fekete szövetkabátban érkezett hozzám. Csizmáját az előtérben hagyta, s most szürke zokniban állva tartja a kezében az a fehér galambot, amit még reggel küldtem el a Raikagének. Kaneki mélybarna szemébe hullik pár kócos, fekete tincs, ám tekintete mindent elmond. Mélyen beszívom a levegőt, elé megyek, és leoldom a galamb hátáról a levelet.

A hófehér levél még meleg a kéztől, mely rákötözte a madárra. Tehát egészen eddig azon gondolkozott, hogy elfogadja-e az ajánlatomat, hogy tárgyaljunk. Idegesen szorongatom a levelet, de erőt veszek magamon, és lassan kinyitom. Kiveszem a levélpapírt a borítékból, ám mielőtt kinyitnám a félbe hajtott papírt, Kaneki-re nézek.

Barna szeme némán ajánlja, hogy megtesz mindent, ha valami baj támad. Nem kell megszólalnia; évek óta ismerem ezt a tekintetét. Valahányszor ezt láttam nála, tudtam, hogy kész akár egy biccentésre ugrani, és már tenni azt, ami helyes. Ám most valahogy nem örülök ennek, mert ez azt jelenti, hogy talán hamarabb eljön a pokol, mint szeretném.

Nagyot sóhajtok, majd kihajtogatom a négybe hajtott levelet.

„Főmágus Helyettes!

Ezúton is köszönöm, szíves kérelmét a tárgyalásra. Nagy örömömre szolgál, hogy ügyeinket békés módon is elintézhetjük. Ámde számomra nem megfelelő a holnaputáni időpont. Szeretném ezt a kis nézeteltérést minél előbb lerendezni, ezért arra kérem, hogy még a mai nap ejtsük meg ezt a kis tárgyalást.

Szíves elnézését kérem, hogy ilyen későn küldjük Önnek a választ, de a tanácsnokaim rendre rágják a fülemet emiatt, miközben más dolgaim is vannak.

Raikage”

Egyszerű és tömör levélke, mégis mellbevágóbb, mint azt bárki gondolná. Torkomban gombóc nő, gyomrom bukfencet vet bennem, de csodák csodájára állva maradok. Nehezen veszem a levegőt, és szinte minden egyes pillanatban éget. Egyre csak a kacskaringós betűket figyelem a papíron, de mindig ugyanazt mondják: itt az idő.

Feltámad bennem a tény, amiről azt hittem, hogy nem lesz majd olyan súlyos. Az utolsó percek pillanata. Mellkasom szorítani kezd, a könnyek ismét mardosni kezdik a szememet, de tudom, hogy meg kell acéloznom magamat. Mélyeket lélegzem, kihúzom meggörnyedt testemet, eltűntetem könnyeimet szívem legmélyebb bugyraiba. A vendégeim mögöttem vannak. Állnak a folyosón, pizsamában, és engem figyelnek, ahogy Kaneki előtt állok, kezemben a levéllel. Naruto chakráját is érzem.

-        Szia, Naruto – köszön Kaneki olyan kedvesen, amennyire csak tud, ám érzem a hangjában, hogy ő is feszült.

-        Csá, Kaneki. Hát te? – Naruto hanyag és fáradt hangja megrendít, elpárologtatja az összes önbizalmamat, amit nagy nehezen összekapartam ez idáig. De muszáj megszólalnom, muszáj.

-        Kaneki – mondom határozottan. Figyelme ismét rám terelődik, tekintete ismét komollyá válik. Felemelem a fejemet, belenézek a szemébe, s minden kertelés nélkül megszólalok. – Tedd! – Megdermed egy pillanatra, ám a következőben már hátrébb lép egy lépést, és mélyen meghajol előttem.

-        Ahogy parancsolja, Főmágus Helyettes Hölgyem! – mondja tisztelettel és keménységgel a hangjában. – Csá, Naruto, majd találkozunk a bunkerben! – mondja már kicsit vidámabb hangnemben, s pillanatokon belül már ott sincs.

Az ajtó halk csukódása után beáll a némaság a házban. Senki nem mer megszólalni, félnek a rossz hírektől. A félelem szinte tapintható formát ölt, de nem foglalkozom vele. Egy aprócska gondolattal átvarázsolom a ruhámat a hivatalos öltözékemre, ami nem más, mint az a gyönyörű fehér ruha, amit akkor viseltem, amikor Haku megérkezett a városba. Ám ezúttal a hajamat francia fonatba fontam be, s pici hópihékkel díszítettem pont úgy, mint mikor megszöktünk Narutóval a börtönből.

Szaporán lélegzem, még mindig az ajtót fürkészem, mintha ez csak egy rossz álom lenne, amiből mindjárt felébredek. Ám hiába könyörgök az égnek, nem kelek fel, ez a keserű és romlott valóság. A levél a kezemben van, benne a tiszta igazsággal. Ma bevégeztetik, hogy ki nyeri meg ezt a bolondságot.

-        Pakoljatok össze egy kis holmit, amire szükségetek lehet, és kövessétek Kaneki utasításait a bunker felé – mondom ridegen anélkül, hogy rájuk néznék.

-        Holnaputánról volt szó! – reklamál Naruto azonnal, olyan hangnemben, amit mesterként nem tűrök meg. Szívembe kés áll e hang hallatán, mint barát, és elfojtok egy nyögést. A kezemben lévő levelet összegyűröm egy aprócska galacsinná. Feltámad bennem a harag Naruto naivsága miatt, s már képtelen vagyok visszatartani.

-        Csak csináld, amit mondtam! – emelem fel a hangomat. Megrendül hangom hallatán; még sosem emeltem fel a hangomat vele szemben. – Nem én akartam, hogy ez legyen, nem én akartam ez az egész szarságot! De nem fogom hagyni, hogy ezek a férgek akár egy centivel is beljebb merészkedjenek! Nem akarom látni, ahogy máglyán éget el téged, csak mert bűnösnek tart! Vezeklésemnek talán ez a vége, a legvége. Neked pedig meg kell tanulnod elengedni, mert nem biztos, hogy visszajövök. – Ekkor fordulok meg annyira, hogy láthassa szigorú és kemény arcomat, ami egy pillanat alatt megenyhül.

Halvány mosoly villan fel az arcomon, tekintetem kedvesen csillog Naruto megrendült és könyörgő arca felé. Fáj a lelkem, ahogy látom, mennyire küzd az ellen, amit mondtam. Nem akarja, maga mellett akar tudni, de én már tudom, hogy ennek kevés az esélye. Elfogadtam a sorsomat, még akkor is, ha még mindig küzdök magammal és a vággyal, hogy újra lássam őket.

Még most is, ahogy itt állok előtte, feltámad bennem a vágy, hogy a nyakába ugorjak, és még egyszer, talán utoljára érezhessem, amint erős karjaival magához szorít, hallani, ahogy a szíve egyenletesen dobban, érezni bódító levendula illatát, és elveszni benne egy percig, mintha semmi rossz nem történhetne.

-        Akárhogy is – mondom szelídebben –, ha nem jönnék vissza, szeretném, ha tudnád, köszönök mindent. Sok mindent megmutattál nekem, amit eddig észre sem vettem, sok mindent meséltél, amiket élvezettel hallgattam, még akkor is, ha nem tudom őket emlékekhez kapcsolni. Ha tehetném, maradnék, és még vagy ezerszer meghallgatnám őket, de… nem tudom megtehetem-e majd. Mindenesetre Bran biztos, hogy élvezettel hallgatná. – Egy pillanatra sikerül elvigyorodnom, de szinte azonnal csak egy szomorú mosoly marad belőle. – Köszönök mindent neked, Uzumaki Naruto, Helyettes Segéd – alázatos hangom megbicsaklik egy pillanatra, majd mélyen meghajolok Naruto előtt.

Ledermed, szóhoz sem jut, ahogy kifejezem a hálámat, amiért az életembe toppant, közel három hónapja. Lepereg előttem ez az idő, s szomorúan állapítom meg, hogy nekem milyen kevés is jutott vele. A gyerekkorunkra csak töredékesen emlékszem, mégis azok a pici darabkák is boldogsággal töltenek el ebben a pillanatban. Szívem sajogni kezd, ahogy felegyenesedem, mégis bátran a szemébe nézek.

Égkék szemei könyörögnek, hogy ne tegyem ezt, hogy éljek még egy kicsit, csak még egy kicsit, hogy méltó módon elbúcsúzhasson tőlem, hogy még egy napot hagy tölthessen velem, hogy még érezhesse a jelenlétemet, s ne az legyen az utolsó emlékem földi létemből, hogy ő kisgyerek módjára elviharzott a szobájába. Egész testébe remeg, küszködik a zokogás ellen, akárcsak én, de tudom, hogy túl fogja élni, hogy tovább tud majd lépni.

Szólásra nyitja a száját, ám menten be is csukja, amikor rájön, hogy még mindig nem találja a megfelelő szavakat, hogy viszonozhassa az enyémet. Kétségbeesetten néz rám, én pedig csak biccentek, hogy semmi baj, megértem, hogy képtelen szólni, hogy nem megy neki a dolog. Ezt elfogadva emelem fel csettintésre a kezemet. Látja lassú mozgásomat, ahogy a kezem elengedi a másikat, finom ívet ír le oldalam mellett, hogy az ujjaim szemmagasságban legyenek. Az ujjaim csettintésre állnak, s még egy utolsót mosolygok rá.

-        Köszönöm – ejtem ki gyengéden. Azzal lehunyom a szememet, és csettintek.