Börtönsztori - 43. fejezet: Meglepetés

Az idő. Egy végtelen folyam, amiben a mágusok tengetik napjaikat. Egyiket a másik után. Észre sem veszik, hogy egy hónap, egy év vagy épp egy évszázad telt el egy adott esemény óta. Nagyjából én is így érzem magamat már egy ideje. Elvesztem az időben, nem tudom, hogy hol vagyok, csak azt, hogy valahol, egy világban, ahová nem tartozom. Már elmúlt egy és fél év, lassan kettő is. Én pedig már tizennyolcadik születésnapomat ünneplem a mai nap.

Egy aprócska tortával ülök az étkező asztalnál, egyedül. Egyetlen gyertya ég a csoki tortán, és csak egy doboz díszeleg az asztalon, aminek tartalmát nagyon is jól tudom. A gyertya lassan ég a tortán; nézem a lángját, ami ide-oda imbolyog, ahogy lélegzem. Majd nagy levegőt veszek, s minden kívánás nélkül elfújom a gyertyát ezzel pecsételve meg a születésnapomat. Szomorúan felsóhajtok, majd leveszem a gyertyát a tortáról, vágok magamnak egy szeletet, és elfogyasztom, mint tavaly.

Már egészen hozzászoktam az egészet bevallom őszintén. Igaz, még mindig hiányzik az a nyüzsgés, ami a Fehér Palotában uralkodik mindennap, na, meg a családom folytonos élénkségére, de már meg tanultam háttérbe szorítani ezeket a szívszorító emlékeket. Már csak akkor gondolok rájuk, amikor a szobámba zárkóztam, és az éjszakai sötétség védelmezően körbevesz.

Ám most, hogy a magamnak vágott sütim utolsó falatjait eszem, valahogy nincs kedvem nosztalgiázni. Sőt, még azon is el kell, hogy gondolkozzak, le akarom-e nyalni a csokis villámat. Elnézegetem egy darabig, megforgatom jobbra is, balra is, míg végül úgy döntök, hogy lenyalom, és a számba veszem. Elgondolkodva szopogatom az evőeszközt, miközben a koszos tányéromat a mosogatóba rakom, majd elmosom.

A víz csobogása és a monotonitás egy kicsikét kikapcsolj a már amúgy is kimerült agyamat. Úgy látszik nem tett jót nekem az éjszakázás, amit a könyvek felett töltöttem. A fejem már tompán fáj, sután mozgok, és szinte minden egyes porcikám tiltakozva sikít, amikor a futás gondolata vág át az elmémen. Pedig muszáj lesz. Futnom kell, edzenem kell, ahogy csak bírom. Nem fogok eltunyulni, elhanyagolni a testemet és a mágiámat, csak mert egy olyan helyre kényszerültem, ami nem a sajátom.

Az órára pillantok, aminek kopottasra mázolt mutatói hajnali kettőt mutatnak. Kiveszem a villát a számból, elöblögetem, majd azon kezdek gondolkozni, hogy érdemes lenne-e aludnom legalább két órát, mielőtt neki vágok a futásnak. Elmém már sírva könyörög nekem, hogy tegyem meg, mert ő ezt már nem bírja, azonban ha arra gondolok, hogy a húsz kilométeres futás után, lezuhanyozhatok és ágyba zuhanhatok, és addig aludhatok, ameddig akarok – szabadnapot vettem ki -, máris készségesen beleegyezik a dologba.

Magamra kapom a futócipőmet, egy hosszú sztreccs nadrágot és pólót, bekapcsolom a zenémet, és Félixszel az oldalamon nekivágok a még sötét erdőnek. Hűvös levegő csapódik az arcomba, ahogy a kitaposott, kemény ösvényen rohanok, még magam sem tudom hová. Mindennap más és más úton megyek, hogy egy kis változatosságot csempésszek az unalmas hétköznapokba. Ám sajna ez is kezd lassanként monotonná válni, mint ahogy az események szervezése. Esküvők, temetések, keresztelők, partik, ünnepek és mindenféle baromság megszervezésével tölteni a napjaimat nem a legjobb dolog.

Ami igazán le tud mostanság kötni az a gyógynövények használata, a kapu tervezésének munkálatai valamint rajzolás és az olvasás. Az emberi társaság pedig egyre jobban háttérbe szorul. Hiszen Boruto egy év alatt elsajátította azt, amit meg akartam neki tanítani. Nem volt sok ugyan, de elegendő ahhoz, hogy felkeltse a fiú érdeklődését, és egymaga vágjon neki a mágia kacskaringós és érdekes világának. Azonban azt nem tudom megadni neki, ami minden mágusnak kijárna: a halhatatlanságot.

Azt csak a Főmágus tudja megadni neki, én pedig csak a Helyettese vagyok semmi több. Nincs meg a hatalmam ahhoz, hogy felszabadítsam Boruto testében a mágia zárakat, hogy teljes jogú mágus lehessen. Azonban egyre jobban jár az eszemben az a kósza gondolat, hogy ha már majdnem elkészültem a kapuval, elmesélem neki a valós mivoltomat, és felajánlom neki, hogy tartson velem, hogy megkaphassa azt a tudást, amire annyira vágyik. Igaz, ott van az is, hogy ő is ugyanannyira érezné magát idegennek az én világomban, mint én az övében.

De várnom kell. Nagyon is várnom kell. Várnom kell a megfelelő időpontra, a megfelelő helyzetre, hogy az eddig összeszerelt elemeket egymáshoz illeszthessem, és sikerüljön elindítanom a programmal a gépet. Már csak a kristály hiányzik, már csak is az. Ha megtalálom, akkor képes leszek végre hazamenni, hogy viszont lássak mindenkit. Ám addig még legalább egy fél évnek el kell telnie.

~~~

A következő napi munka megint unalmas, igaz, mit is várhatnék, hiszen egy eseményszervező is belefáradhat a saját munkájába, főleg, ha folyamatosan ugyanolyan partikat kell leszerveznie, mint mindig. A változtatásokat nem igazán szeretik, inkább a hagyományosakat. Ilyen lesz például az idei fesztivál is, amit kizárólag úgy rendezhetek meg, ahogy a „nagykönyv” előírja. Lampionok kifeszítve a házak között, standok az út két oldalán, hagyományos színekbe öltöztetve, akárcsak Konoha lakosai. Az ilyenkor szokásos virslit, tésztaféléket és sok más nyalánkságokat fognak az árusok is kínálni, úgy ahogy zenekar is lesz, ami pörgős és hangulatos zenével fogja fűszerezni a várost.

Bevallom, hogy még lenne is kedvem a fesztiválhoz, ha nem tudnám, hogy Konohamaru is ott lesz. A férfi ugyanis minden pillanatot meg fog ragadni arra, hogy sétálhasson velem egyet a „romantikus” fényben megvilágított utcán. Szavaival megpróbál majd elkápráztatni, levenni a lábamról, hogy minél előbb igent mondjak neki. Mármint nem arra, amiről még a tizenhetedik születésnapom előtt, hogy legyek a barátnője. Igaz, már én magam sem tudom, hogy hogyan jutottunk el a „légy a barátnőm” kéréstől, hogy már a kollégák azt rebesgetik, hogy megkéri a kezemet, hogy legyek a felesége.

Ami persze nem alaptalan. Nem egyszer pedzegette, hogy milyen szépek az esküvői fotók, amiket mutatni szoktak a tévében, hogy milyen aranyosan állna rajtam az a mennyasszonyi ruha és miegyebek. De ez még nem lenne olyan nagy gond, hogy ha járnák. De nem járunk. Nem csókolóztunk, nem fogtuk egymás kezét, sőt, még bele se egyeztem abba, hogy a barátnője leszek. Konkrétan nem randiztunk, semmilyen közös eseményen nem vettem részt vele. Egyedül a Hokage csapatépítő tréningjein vettem részt, a gyűléseken és a szervező partikon, ahol néha Konohamaru is megjelent.

Azon kívül pedig csak barátok maradtunk. Legalábbis az én szememben barátok maradtunk, semmi több. S én ezt így is akarom tartani. Nem akarok semmilyen komolyabb kapcsolatot vele, még akkor sem, ha tisztán látszik a tekintetében, hogy majd kiesik a bőréből, úgy igyekszik elnyerni a szívemet. Amit jól tudom, hogy soha nem fog elnyerni, hiszen az én szívem még mindig Itóért epekedik, még akkor is, ha már csak az arcára emlékszem pontosan. A hangja már kicsit kopottasan él az emlékezetemben, hiszen hiába hallom a Hetedik hangját naponta többször is, nem ugyanaz. Valahogy nem.

-        Freya-san – szólít meg valaki, s csak ekkor tudatosul bennem, hogy már egy jó ideje csak ülök az ablakkal szemben, kezemben a kávémmal. Shikamaru-san jött be az irodámba, tekintetéből pedig látom, hogy komolyan meglepődött, hogy ennyire elbambultam.

-        Shikamaru – san – pattanok fel a helyemről, de rögvest meg is bánom, mivel az összes vér az elzsibbadt lábaimba száll. Shikamaru szerencsére megragadja a karomat, még mielőtt hanyatt esnék.

-        Minden rendben van? – Már megint ez a kérdés. Komolyan mondom, hogy az elmúlt idő alatt, míg itt voltam szinte napi szinten hallottam ezt a kérdést. Ám sosem tudtam rá normális választ adni, mert ha tényleg igazat mondtam volna minden adandó alkalommal a válaszom az lett volna: „Honvágyam van!”.

-        Azt hiszem, hogy igen. Köszönöm, Shikamaru-san. Egy kicsit kába vagyok, de jól leszek – hebegek kicsit kínosan érezve magamat. Ebből is látszik, hogy már annyira nem tudok azonosulni velük, hogy már saját magamról is megfeledkezem. Mintha meditálnék.

-        Rendben – mondja kétkedve. Csak elhoztam a jelentkezési lapot a következő csapatépítő trén-

-        Köszönöm, Shikamaru-san – szakítom félbe -, de az idén kihagynám.

-        Oh, értem. Talán nem tetszett a tavalyi? – faggatózik a fekete hajú és kecskeszakállas férfi, fürkésző tekintettel.

-        Nem, szó sincs róla – mondom az igazat. Tényleg nem volt rossz a tavalyi. – Csak éppen, most kiszeretném hagyni. Valahogy most nincs hozzá kedvem.

Erre szerencsémre nem kérdez rá, hogy miért nincs hozzá kedvem, helyette csak ingatja a fejét, elteszi a papírokat, ám a szemében látom, hogy nem igazán hisz nekem. Tudja, hogy valamilyen oka van annak, hogy kihagyom a tréninget, csak éppen azt nem tudja, hogy mi az az indok. Mindezek után tapintatosan elköszön tőlem, majd még az ajtóból utoljára visszapillant rám, mielőtt magamra hagyna.

Azonban én hálát adok az égnek, amikor becsukódik az ajtó, én pedig ismét elfoglalhatom a helyemet a textilek, szalagok, flitterek és sok más dekoráló eszköz között. Elkezdem válogatni a színeket, az anyagokat és a különféle alapanyagokat a fesztiválra, ám a koncentrációm ismét visszaterelődik a világomra. Ám most nem a szeretteim iránti vágy jut az eszembe, hanem egy lenge fuvallat nyomán az időjárás.

-        Ott most október vége fele lehet – mondja Kurumi vágyakozva a ketrecében, ahonnan már egy jó ideje nem jöhetett ki. – Már biztos készülnek a haloweenre, meg a sütőtökös pitére.

-        Igen… egész biztosan… Itó szülinapja is elmúlt már. De az is lehet, hogy ott is július van, csak engem repített vissza a kapu.

-        Még egy rossz szülinap. Akárcsak tavaly – jegyzi meg Kurumi szomorúan, ezzel engem is bánatba ejtve.

-        Annyira szeretnék vele lenni, Kurumi. Hiányzik az, hogy éjszaka bebújjon hozzám, átkaroljon, és elaludjon a karjaim között, vagy akár fordítva. Nem hallom a hangját, nem érzem az illatát, pedig már rettenetesen hiányzik mind a kettő. Hiányzik a mosolya, a magas termete, és minden, ami őt jelenti.

-        Nekem a szabadság hiányzik nagyon. Annyira szeretnék végre egyet rohanni a szabadban, friss levegőt szívni, hogy megmozgathassam a végtagjaimat. De tudom, hogy várnom kell.

-        Várnunk kell – jegyzem meg savanyúan, komoran és kedvtelenül.

~~~

A forró fürdők mindig is a gyengéim voltak. Mindig imádtam órákon át áztatni magamat a kádban, miközben a tengeri sók kényeztetnek, a habok vidáman úszkálnak a víz tetején, miközben lágy gőz göndöríti a kontyba fogott hajamat. Az arcom kipirosodik, a bőröm kivörösödik, és jóleső bizsergés fut végig rajtam, valahányszor megmozdítom valamimet. Nagyot sóhajtva dőlök a kádfalának, elveszek egy pillanatra. Megfeledkezem a gondokról, a bajokról és a kényelmetlen munkáról, amit már egy jó ideje nyögök.

Most csak a fürdőszobám kellemes csendje tölti be az elmémet, a forró víz illata és a hangulatos világítás, ami a csukott szemhéjamon játszadozik. Az illatgyertyák finoman kényeztetnek, miközben a tetőtéri fürdő lambériája megfűszerezi az egészet kellemes szantálfa illatával. Az egyedül álló kád mögött egy nagy franciaablak rejt el az éjszaka sötétje és a csillagok elől, amik már magasan járnak fent az égen. A jobb oldali falon a mosdó fehér porcelánja csillogóan kelleti magát, az alatta lévő szekrénnyel együtt. Szinte hívogat a mellette lévő polc is, ahol a törülközők, pipereszerek, kenceficék, és mindenféle jó vár arra, hogy kiszálljak innen, és még jobban felfrissítsem magamat.

Szám a fülemig kúszik fel, ahogy végre magammal foglalkozhatok, és nem kell folyamatosan a sikongató, üvöltő és idegesítő kollégák panaszait és bajait hallanom, amik már annyira untatnak, hogy még hasonlatot sem lehet rá találni. Andalítóan hat az egész, s képes lennék elaludni itt helyben, ha nem tudnám, hogy nem a legjobb ötlet. Egyszer már elaludtam itt. Csak arra ébredtem fel, hogy Konohamaru dörömböl a fürdőm ajtaján, hogy mégis mi van velem. Akkor annyira megijedtem, hogy csak nagyon kicsi hiányzott ahhoz, hogy orra bukjak. Meg úgy kaptam magamra a fürdő köpenyemet, mintha átláthatna az ajtón, meglátva engem meztelenül.

-        Freya-san maga… - hallom meg hirtelen Konohamaru ingerült hangját, ám sajnálatos módon elkéstem már a figyelmeztetéssel. – Én… ah… é-én… izé…

Azon nyomban felsikítok, amikor meglátom Konohamarut a csipke függöny mögött állni, tátott szájjal. Azonnal a mellemre kapom a kezemet, felhúzom a térdemet, jókora vizet kifröcskölve a magányosan álló kádból, ahogy lejjebb csúszok. A férfi persze még a sikításom ellenére sem moccan meg a csipkefüggöny mögött, csak áll ott elnyílt szájjal, miközben én egyre vörösebb leszek, még a forró fürdő ellenére is. Bosszúságom felkúszik a nyakamon, és vagy hatszor elátkozom magamat, amiért nem zártam magamra az ajtót.

-        E-elnézést! – hebegi, mikor rádöbben, hogy nem a legillendőbb egy meztelen nőt ilyen feltűnően bámulni, miközben az a kádban lubickol. – A-azt hittem, megint elaludt a kádban, és… én… sajnálom!

-        Menjen már ki, az Isten szerelmére! – sikítom újfent, mire Konohamaru úgy iszkol kifelé a fürdőszobából, mintha valaki hátulról meglökte volna, majd belecsípett volna a fenekébe.

Az ajtó nagyot csattan, én pedig kipattanok a kádból, vizet fröcskölve mindenhova, és azonnal egy törülközőt csavarok magam köré. Vörösödő arccal bámulom a csukott ajtót, s egyre csak azt hajtogatom magamban, hogy nincs ok a pánikra, csak benyitott, nem látott semmit sem. Legalábbis remélem, hogy nem látott semmit. Igaz, pont nekem nem kellene szégyellősnek lennem, hiszen orvosként megannyi beteget láttam pucéran, s mégsem botránkoztam meg, de most valahogy… hogy egy „idegen” férfi meztelenül lásson valahogy túl intimnek hatott. De ez talán betudható annak, hogy még sosem volt komolyabb kapcsolatom.

Azonban elég a szófecsérlésből, még a végén megfázom itt egy szál törülközőben. Szerencsémre volt annyi eszem, hogy magammal hozzam a pizsamámat fürdés előtt, és most már csak magamra kell kapnom az egyszerű fehér pólót és világoskék hosszú nadrágot. Öltözködés közben azért fülelni kezdek, nem-e hallok motoszkálást az ajtó túl oldaláról, ám a folyosó csendes marad ez idő alatt. Bár nem is csoda, hiszen Konohamaru olyan vérvörös lett, hogy a pipacs epekedne a receptért.

Konohamarut a nappaliban találom meg, amint az arcát a tenyerébe temetve mélyeket lélegzik, és csak azt mormogja az orra alatt, hogy hogyan lehetett ilyen hülye, hogy benyit a fürdőbe, mielőtt bekopogna. Elvigyorodom rajta, s hangtalanul leülök vele szembe, az egyik kényelmes fotelba. Lábaimat magam alá húzom, átkarolok egy párnát, és csak figyelem, ahogy fülének hegye egyre pirosabb lesz, ahogy felidézi azt a pillanatot, amikor meglátott a kádban.

-        Ha még ötvenszer elmondja, akkor is bocsánatot kell kérnie, Konohamaru. – Hangomtól megijed, s kis híján a plafonra ugrik tőlem. Elnevetem magamat, ahogy komikus arcát látom, de egyben meg is értem riadalmát.

-        Izé… - találja meg valahogy a hangját, ám egy értelmes mondat sem képes elhagyni az ajkait. Hebeg-habog, mint valami zavarba jött kisiskolás, én pedig annyit tudok csak kiszűrni ebből, hogy a Hetedik küldte.

-        Miért küldte a Hetedik? – térek a lényegre, hátha el tudja nekem mutogatni, hogy mit akar a Hokage.

-        Nos… i-izé… én nem… öhm… nem mondta – nyögi ki nagy nehezen, még mindig vörösödő füllel és arccal. Hümmögök egyet, miközben azon agyalok, hogy mégis mit tegyek –valamint azon, hogy Konohamaru mikor kap agyvérzést ennyi vérrel az arcában -, hiszen lehetséges, hogy a Hokage valami lényegtelen megbeszélést akar tartani a kollégáknak, mivel megkapott valamilyen papírt, ami „halaszhatatlan” tárgyalást von maga után.

-        Muszáj? – kérdem fintorogva, mivel semmi kedvem nincs most ahhoz, hogy felöltözzek, miután ilyen jót fürödtem, másrészt a pizsamám is nagyon puhán simul a bőrömhöz. Ha tehetném, inkább az ágyamba bújnék be, mintsem a cipőmbe.

-        I-igen – mondja még mindig habogva, én pedig kelletlenül a plafonra nézek, és egy nagy sóhaj keretében felmasírozok az emeletre, hogy felvegyek egy farmert, egy sötétkék tunikát, összefogjam a hajamat, hogy utána morcos arccal visszamenjek a földszintre.

-        Vegye a cipőjét, Konohamaru! – szólítom fel a férfit, aki még mindig a kanapémon ül és bámul ki fejéből. – Essünk túl rajta minél előbb, hogy mihamarabb hazaérjek.

A férfi kábán felpattan a kanapéról, és kiugrik az ajtómon, amit már tartok, hogy siettessem. Amint kilép a házamból, bezárom az ajtót, s őrültként kezdek el masírozni a város felé, hogy Konohamaru alig bír velem lépést tartani. Hangos lihegését hallom a fülemben, de a fejemben már a letorkolló szöveg fogalmazódik, amiért a Hokage ilyenkor – este nyolckor – ugraszt engem, mint valami kutyát. Igaz, az is egy jó kérdés, hogy miért pont engem ugraszt.

Ráadásul minden ok nélkül ugraszt. Ha még meg is mondta volna Konohamarunak, hogy ezért és ezért kell nekem most bemennem, akkor még aláírtam volna, hogy jogos, de még az okot se tudom, hogy miért kell nekem az otthonom kényelméből kimásznom, és bemennem a zajos, büdös „munkahelyemre”, amit egyre jobban utálok. Igen, utálok. Utálom, hogy annyi papírt akasztanak a nyakamba, hogy minden egyes kis pisztricsáré dolgot nekem kell elintéznem, még azt is, hogy a Hetedik jobbra lépjen, ne pedig balra. Így persze már érthető, hogy miért nem rajongok a péntek esti bemenetelemnek.

Szerencsémre Konohamaru meg se mer szólalni. Szerintem, mióta ismer, rájött, hogy ha dühös vagyok, akkor jobb nem háborgatni, mert könnyen rajta tölthetem ki a mérgemet, cinikus és ironikus megjegyzésekkel, csípős visszavágásokkal. Igaz, ő elmondhatja, hogy még sosem kiabáltam. Egyszer sem fordult elő, hogy felemeltem a hangomat. Még hangosabban sem beszéltem, mint kellett volna, csak egyszerűen olyan lekezelő és közömbös maradok, hogy az ember már olyan ideges, hogy legszívesebben még a csukott ablakon is kivágna, csak ne kelljen velem tovább beszélnie.

-        Freya-san! Kérem, lassítson le egy kicsit! – szól utánam Konohamaru, amikor már igencsak lemaradt. Persze én fújtatva megállok, megpördülök a tengelyem körül, és csípőre tett kézzel bevárom az utánam futó férfit. Szerencséjére hamar beér, s én már azonnal indulok is. – Freya-san! Tudom, hogy nagyon dühös, de a Hokage biztos, hogy okkal hívatja be ilyen későn!

-        Okkal? Huh! Az anyám valagát okkal! – vágom vissza ingerülten, s még gyorsabbra veszem lépést. – Az a nagy szerencséje, Konohamaru, hogy otthon voltam. Mert java részt ilyenkor én futok. Csak úgy látszik, hogy a Hokage mindig akkor talál meg, amikor egy kicsit pihentetni szeretném a végtagjaimat – mondom, miközben keltául káromkodok az orrom alatt, amit Konohamaru végképp nem ért.

Gyorsan beérünk a belvárosba, és szinte szélvészként vágok át az utcákon, egyenest a Hokage Palotához. Utam során persze sokan utánam fordulnak, ahogy egyenes háttal, szúrós tekintettel megyek el mellettük, magam után porfelhőt hagyva. Úgy látszik még nem láttak még úrnőt és klán vezért, amint a dolgait megy intézni. Rejtett Holdban persze már akkor elálltak az utamból, ha csak meglátták a tekintetemet, mert már akkor tudták, hogy valami nagyon nincs rendben. De Kendónál is. Csak éppenséggel ő a hűvös és kimért típus, akitől jobban megijedsz, és már azt kívánod, hogy bárcsak kiabálni ahelyett, hogy kukaként hallgat és méreget. Igaz, én se különbözök, csak én elegánsan kérdőre vonom az illetőt.

Most is, ahogy végigcsörtetek a Hokage Palota üresen kongó folyosóján, felveszem a szigorú klán vezért ábrázoló arcomat, majd finoman benyitok a folyosó végén lévő Hokage irodába. A Hetediket az asztalánál ülve találom meg, amint a gépén néz valamit. Homlokát ráncolja, erősen koncentrál az előtte lévő anyagra. Annyira belefeledkezik a dologba, hogy megugrik, amikor megállok az asztala előtt, és két tenyérrel az asztalra támaszkodom. Kék szemét rám szegezi, mikor megnyugszik, de látom az arcán, hogy nagyon is tudja, mit szabadított el azzal, hogy Konohamarut elküldte értem.

-        Hívatott? – Hangom gunyoros és ingerült, amit nem is áll szándékomban leplezni. Hagy lássa csak rajtam, hogy keményebb fából faragtak, mint azt gondolta. Nem vagyok szívbajos, főleg ha arról van szó, hogy hosszú idő után kényeztetni akarom magamat.

-        Látom, nem a legjobbkor kértem meg.

-        Oh, nem is hinné. Főleg, hogy a drága barátja nem ismeri azt a szót, hogy kopogás – jegyzem meg csípősen, éppen akkor, amikor Konohamaru beér az irodába. Lihegve és kifulladva a térdéra támaszkodik, s valami bocsánatkérést piheg, igaz, nem tudni, hogy melyikünknek, de valahogy nem is érdekel most. – Halljam, mi ilyen fontos, Hokage-sama? – kérdezem, miközben karba font kézzel kitolom a csípőmet, morcos tekintetem pedig lassan dühösbe áll.

-        Jöjjön velem. – Azzal a Hetedik feláll, kitárja előttem az ajtót, s nyájas szemmel méreget, mintha csak azt mondaná, hogy sajnálja, hogy berángatott, de ez most nagyon fontos.

Felszegem az államat, élesen beszívom a levegőt, s csak biccentek a fejemmel, hogy induljon meg előttem, mindjárt megyek utána. Arcáról azonnal lehervadt a kellemes mosoly, ahogy rájött, most nagyon elememben talál a haragban. Valahogy most nem a legjobbkor talált meg ezzel. Bensőm fortyog, érzékeim pedig erősen vibrálni kezdenek a közeledő veszélyre. Kurumi farkai felborzolódnak, ahogy megérzi a bajt, s ahogy végig haladunk a folyosókon, egyre idegesebb lesz ő is és én is. Ujjaim már készülnek arra, hogy a mágikus térben elhelyezett kardom markolata után nyúljak.

-        Tudom, hogy nagyon dühös, Freya-san, de amit mutatni akarok önnek az nagyon fontos. Valamint önt is érdekelheti.

-        Oh, valóban? – jegyzem meg még gúnyosabban, mint néhány perccel előbb. – Ha már ennyire érdekelhet engem a dolog, elmondhatná, hogy miért megyünk le a pincébe – szólalok meg, mikor elhaladunk a „pince” feliratú tábla mellett.

-        Mert ez egy titkos kísérlet, amit csak a zárt laborban tudunk fejleszteni – feleli készségesen, de ezek után nem is szólal meg, csak egyre mélyebbre visz le magával, míg fel nem merül bennem, hogy csak játszik velem, bolondot akar csinálni belőlem.

Nagyot fújok a Hokage hátára, mire ő egy kicsit hátra les a válla fölött rá. Pechére csak egy morcos nőt láthat maga mögött, amint utána lépked, s azon agyal, hogy miként tekerhetné ki a nyakát. Mintha megértette volna titkos gondolataimat, visszafordul és sietősebbre veszi a lépteit a pince felé. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy előbb éreztem meg a penészes és dohos szagot, amit a falak árasztanak, a hideggel együtt. Ujjaim ökölbe szorulnak a mellkasomon, hogy elfojtsam a mérgemet és a rossz érzésem, amit egyre jobban a hatalmába kerít.

Szaglásom észrevétlenül kiélesedik, ahogy közeledünk, így hamar megérzem a szammin savat a levegőben. Szúrós és kellemetlen szaga piszkálja az orromat, valamint felkelti bennem azt a kérdést, hogy ezek honnan szereztek akárcsak egy kis mennyiséget is. Hiszen a szammin savat nagyon nehéz előállítani, valamint nagyon komoly technikát igényel. Igaz, én csak a mágikus előállítását tudom ennek a kékes, márványszerű sűrű savnak. De kötve hiszem, hogy elektromos áram alapú rendszerrel egyszerűbb lenne.

Hiszen, ha jól emlékszem az egyetemi kémia órákra, akkor a tanár egy sötétkék birganit kristályt hozott be nekünk, amit először fel kellett forralnunk vízben, hogy kioldjuk belőle a szennyező anyagokat, és csak a tiszta birganit maradjon meg a tálban. Ezek után fel kellett darabolnunk a kristályt, fertőtlenítenünk kellett, majd egy órán keresztül a saját mannánkkal kellett puhává tennünk, hogy utána egy üvegedénybe tegyük, s hathétig folyamatosan ostromoljuk vele, de még akkor sem teljes az anyag. Még vagy háromszor meg kell szilárdítani ezek után, hogy utána krémes és sűrű legyen. Azonban ezt a savat építéshez szokták használni, nem pedig kísérletezésre. Vagy talán azt akarja nekem bemutatni, hogy előállították ezt a savat? Édes Isten az égben, mondd, hogy nem! Mert ha igen, akkor itt egyetlen ember sem marad ma épségben.

-        Megjöttünk! – jelenti be hosszú hallgatás után a Hetedik, majd a kilincsért nyúl, kinyitja. Engem persze azonnal megcsap a különböző vegyi anyagok szaga, ami a régi kémia órákat juttatja eszembe, amikor a tanár mindenféle kristályokkal kísérletezett. Persze nem egyszerre, ahogy érzem.

A szoba máskülönben hűvös lenne, ám korántsem barátságos. A falat teljesen eltakarják a polcok és műszerek, amik pityegve és villogva jelzik működésüket. A padlón kábelek futnak keresztül, akárcsak a plafonon és gépek között. A belmagasság olyan öt méter lehet, így nem csoda, hogy a régi neon lámpák alig tudják bevilágítani a helyet. A gyér fényben azért még látom, hogy az öt vagy hat asztalon több fiolát, kémcsövet, és bonyolult rendszerrel felépített keverőgépeket helyeztek el, s még több ilyen áll mosatlanul a mosogatóban. A levegőben száll a por, nehéz a levegő az ablaktalan szobában. Valamint több félkör alakú asztalon látom a tároló paneleket, amikbe a különféle kémiai anyagokat tárolják biztonságosan.

Ám mégis a tekintetemet az ajtóval szemben lévő elfüggönyözött beugró ragadja meg. A mélyfekete függönyt foltok tarkítják, az alján már több helyen elszakadt, de több helyen látok hetyke és szabálytalan öltéseket, amivel egyben tartották az tropára ment anyagot. Jobb szemöldököm a homlokomra szalad, ahogy a körülményeket látom, de nem teszek fel semmilyen kérdést, főleg akkor nem, amikor az egyik zárt üvegedényben megpillantom a szammin savat.

-        Áh, Hokage-sama, Freya-san – hallom meg Yakumo, a tudós hangját a háttérből. A karcsú testű, barna hajú és szemű tudóssal tavaly találkoztam egy partin, amit én szerveztem és felügyeltem, s már akkor sem tetszett nekem a pasi.

Főleg azért nem tetszett nekem, mivel a kapukkal foglalkozott főként, valamint cingár alkata ellenére igencsak jó erőben volt. Igaz, a Hokagéről sem mondaná meg senki sem, hogy egy Adonisz testet rejteget a köpenye és a narancs-fekete kabátja alatt. Azonban a Hokage kedvesen tud mosolyogni, jószívű és férfias, addig Yakumo aljas és somfordáló. Szemüvegét mindig feltolja az orrán, ha valami a kedvére van. Most is ezzel kezdi, még mielőtt összefonná az ujjait maga előtt, s úgy nézne fel a Hokagére. Felfordul a gyomrom, ahogy idióta képét látom, de moderálom magamat, és inkább egy röpke pillantást vetek a néma csendben várakozó Konohamarura. Szinte meg se lep, hogy milyen zöld színt vett fel, mialatt ideértünk. A szammin sav gyakran okoz rosszul létet, főleg, ha valaki először érzi meg a szagát életében.

-        Yakumót akarta nekem megmutatni, Hokage-sama? Mert akkor közlöm magával, hogy már találkoztunk – jegyzem meg, s már fordulnék még, hogy hazamenjek, amikor Yakumo megszólal.

-        Oh, nem, Freya-san. – Már a hangja is bántja a fülemet. – Egy sokkal érdekesebbet is tudok mutatni szerény személyemen kívül. De még mielőtt bemutatnám legújabb felfedezésemet, hagy meséljek egy kicsikét magának.

-        Halljam – mondom kelletlenül, és lehuppanok a számunkra felkínált székek egyikére.

-        Egy hónappal ez előtt különféle anyagokkal kezdtem el kísérletezni – kezd bele Yakumotó csillogó szemmel. – Ám eleinte nem jártam sikerrel.

-        Ám egy nap… – mondom, miközben a plafonra emelem egy pillanatra a tekintetemet. Már vagy tucatszor hallottam ezt a fajta elbeszélést.

-        Ám egy nap az egyik sikerrel járt. Így alkottam meg ezt – a kezébe veszi a savat – a kobalont.

-        Szammin sav – szólalok meg közömbösen. Mind a három férfi rám emeli kérdő tekintetét, én meg a szememet forgatom. – Északon szammin savnak hívják, és építkezéseknél szokták használni. Remekül köt, nem ereszti át a vizet, és gyorsan párolog a Napon. Persze, nem lehet vele egy komplett házat felhúzni, mivel elég nehezen állítható elő, de remekül lehet például az ablakok réseit kitömni vele, vagy cserepek alá vékonyan bekenni, hogy még biztosabb legyen a vízvédelem.

-        Szóval ön – lombozódik le Yakumo – már hallott róla? – kérdezi elhaló hangon, mire bólintok.

-        Hallottam, sőt, én magam is láttam az előállítását. Valamint biztosíthatom róla, hogy amit a kezében tart, azt nem tiszta szammin sav. Látom benne a kristályszennyeződéseket, amik mérgezőek is lehetnek, főleg, ha olyan anyaggal találkozott a sav előtte, amik fémet tartalmaznak.

A három férfinek leesik az álla, főleg a Hokagének, aki nem gondolta volna rólam, hogy ilyen jó vagyok a kémikus dolgokban. Én persze csak vállat vonok a dologra, hiszen mind tudják, hogy nem Konohában születtem, hanem „bevándoroltam” északról. Yakumo persze azonnal rosszallóan méregeti a kezében tartott szammin savat, majd elgondolkodva visszateszi az asztalra, és visszaül a helyére.

-        Nos, ott tartott… - szólalok meg, hogy folytassa a sztoriját. Yakumo egy szúrós pillantást vet felém, de azért folytatja a dolgot.

-        Szóval a felfedezés után, tovább kezdtem kutatni, és rájöttem, hogy ezzel a dologgal, képes vagyok előhívni dolgokat, ha elektromos áramot vezetek bele. Ezért készítettem – felpattan a helyéről, és lerántja a leplet az egyik asztalon álló nagyjából hatvan centi magas és hetvenöt centi széles dologról – egy porcelán kört, amire kis kivezetéseket készítettem, amik a kiöntött szammin savba vezetik az áramot. Persze ez csak akkor működik, ha előtte statikusan feltöltöm a felületet, amire ráfektetem. Ám nem ez a legizgalmasabb benne. – Yakumo szeme úgy csillog, mint a gyémánt, szinte látszik rajta, hogy majd szétveti az öröm a felfedezése nyomán. – Hanem az, hogy bármit át dobok rajta az nem jön ki a másik oldalon. Eltűnik.

-        Hm – hümmögök az orrom alatt, ami Yakumot szemmel láthatólag zavart. Haragos tekintetét közömbös arcomra szegezi, én pedig felrántom a szemöldökömet, mintha azt mondtam volna, hogy „Na, mi van? Csak nem tetszik valami, seggfej?” S tényleg nem tetszett neki valami, mert a következőkben már csak hadar.

Pechére minden szavát tisztán értem. Úgy látszik sokat értek a francia és a kelta nyelv tanulások órák, ahol gyakran olyan gyorsan hadarnak, hogy egy fél perc alatt ledarálják Voltaire: Candide című művét. Yakumo most persze nem erről beszél, hanem arról, hogy ő maga is belenyúlt ebbe a kifeszített anyagba, és egy levelet húzott ki magával. Megállapította, hogy egy másik világ rejtezhet ennek az anyagnak a túl oldalán, csak még arra nem jött rá, hogy hogyan lehetséges ez. Magamban persze egész idő alatt röhögök, mivel én pontosan tudom kérdéseire a választ, csak épp nem adnám a kezébe a tudást, amivel átjuthat más világokba.

Ugyanis véleményem szerint Yakumo egy másodperc alatt tönkrevágná a világot, vagy ha az enyémbe kerülne, akkor egy fél óra alatt lefejeztetném, vagy őrültek házába zárnám, kényszerzubbonnyal. Már az is biztos, hogy a pacák őrült, és nem épp az utcára való, nemhogy még kémiai anyagok közé. Kétkedve nézem minden mozdulatát, ahogy a mechanikáról és a kísérletekről, valamint a lehetőségekről. Az emberekről nem is beszélve. Új elméletekről, új helyekről, technikákról és káprázatos felfedezésekről kezd el ábrándozni, ám – a két fiúval ellentétben – engem nem hoz lázba.

-        De a legnagyobb eredményem csak most következik – mondja, és a beugróhoz fordul. Ez viszont már érdekelni kezd, és egy kicsit előre hajolok ültömben. Hatodik érzékeim azonban most kezdenek el vibrálni. Idegeim megfeszülnek, izmaim ugrásra készen állnak, mintha valami elől bujkálnék. Ami lehetséges is lehet. Mivel Yakumo pont azt írta le, amit én is keresek. – Ő lenne az! – mondja, és félrerántja a függönyt.

A világ pedig ebben a minutumban áll meg körülöttem. Lélegzetem a tüdőmben ragad, még akkor is, amikor felpattanok a székről – ami fel is borul -, és a két fiúval együtt hitetlenkedve nézek arra, ami elém tárul. A függöny mögött egy széket helyeztek el, ami fölé bilincses láncokat aggattak. Ám nem a börtönre emlékeztető körülmények taglóznak le, hanem az, aki a széken pilled.

Állát a mellkasára engedte, haja kócosan és koszosan lóg lefelé, fekete pólója több helyen elszakadt, ám a szakadásokban is vér aláfutásokat, horzsolásokat, és megannyi sérülést látok. Térde már kisebesedett betontól, amin térdel, vállai megfeszültek a láncoktól, a szék mögötte pedig inkább lefogónak van, mintsem azért, hogy ráüljön. A bilincsek kikezdték a csuklóját, alkarján több megszáradt vér csíkot is látok, de nem ritka a mély, szúrt seb sem. Az arcát nem látom, ám az illatából és az aurájából is tisztán látom, hogy kivel van dolgom.

-        Íme, egy másik Naruto! – ordítja Yakumo, mintha valami állatot mutatna be.

Felmegy bennem a pumpa, amikor Yakumo Itó álla alá nyúl, durván megragadja, és felrántja a fejét. Ujjaim pedig dühödt ökölbe szorulnak, amikor meglátom a monoklit a szemén, a több helyen felszakadt ajkát, a karmolás nyomokat az arcán, valamint a púpot a homlokán. Arcom vadállatiassá változik, vicsorogni kezdek, mint valami kutya, homlokom ráncba szalad, ahogy a szemöldököm az orrnyergemhez húzódik. Tekintetembe pedig beköltözik az, amit a Raikage is láthatott anno. A haragot, az ölésre való készültséget, hogy bármi áron megvédem a családomat.

Yakumo pedig csak hadar és hadar, de szavai nem jutnak el a fülemig. A védelmezési ösztönöm átveszi a hatalmat felettem, én pedig készségesen engedem neki. Így Yakumo azt se veszi észre, amikor a mágia térből előrántok három dobócsillagot, és a falhoz szegezem fehér köpenyénél fogva. Fájdalmasan felüvölt, de a két férfinak, akik mellettem állnak, idejük sem marad arra, hogy elkapják a karomat, hogy visszatartsanak. Macskaként lendülök előre, s másodpercek alatt az egész pasit átrepítem vagy nyolc falon keresztül, amit remélem, hogy nem élt túl.

Ropogó csontokkal felegyenesedem, megmozgatom a vállaimat, majd a Hokage és Konohamaru felé fordulok. Tekintetükben látom a döbbenetet és a pillanatnyi értetlenséget, hogy ezt most miért. Büszke testtartásomat nem engedem le, hanem még jobban hangsúlyozom, hogy nem vagyok hajlandó engedi a védelmemen, és akár őket is megtámadom, ha az utamba állnak. Ezt szemmel láthatólag megértették, mert védekező állást vettek fel ellenem, még akkor is, ha szemükben látom még az értetlenséget.

Nem sokáig foglalkozom velük, hanem Itóhoz fordulok. Felállítom mögötte a széket, de nem ültetem rá, mivel látom, hogy csúnyán felhasították az oldalát. Orvosi énem már meg is állapítja, hogy ez egy nagyon hosszú ideig gyógyuló, legalább másfél centi mély seb, amit egy késsel végeztek el. A sebe miatt ezért a bilincseiről oldozom el. A kezdeti kérdésem pedig – hogy miért nem küzdött a férfi ellen – mentem megválaszolja Itó tenyere, amin egy vöröses foltot fedezek fel. Elkábította. Még nagyobb harag gerjed bennem Yakumo iránt, de inkább az eloldozásra terelem a figyelmemet.

A bilincsek fényesen csilingelve engedelmeskednek az akaratomnak, s szinte örömként élem meg, hogy Itót a karjaimba kaphatom. Persze, nem feledkeztem meg a mögöttem figyelő két férfiről sem, akik árgus szemmel figyelik, hogy mit csinálok. A vállam felett átlesek rájuk, de nem fordulok meg.

-        Legközelebb csak akkor merjen a házam közelébe küldeni valakit, ha a bocsánatát hozza el nekem, érhető, Hokage-sama? – kérdezem, ám meg sem várom a választ, hanem azonnal teleportálok.

~~~

A teleport pontosan a nappalimba hoz. Fél térdre ereszkedem a lökéstől, ami áthozott, ám Itót szilárdan tartom a karjaimban, mintha az életem múlna rajta. Ám az még jobban aggaszt, hogy nem nyöszörgött egyszer sem, mialatt eloldoztam, vagy míg Yakumo beszélt a „felfedezésről”. Aggódva tekintek végig rajta, s azonnal felviszem az emeletre. Varázslattal kihozom a fürdőből az elsősegély készletet, valamint a szekrényemből egy pokrócot, amit a kétszemélyes ágyam egyik felére terítek. Óvatosan lefektetetem a pokrócra, s végig mérem, hogy milyen baja eshetett.

Több késszúrás és vágás, ütésekből adódott sárga és lila foltok és horzsolások. Finom mozdulatokkal kitapintom a pulzusát, ami éppen annyira erős, hogy a keringését fent tudja tartani a szervezete. Felhúzom egy kicsit a szemhéját, s rögvest fellélegzek, amikor meglátom, hogy a szemfehérje tiszta, és sehol nem látok bevérzést. A fejét végi tapogatom esetleges lágy részek után kutatva, ám csak egy púpot találok a koponyája hátsó felső részén. Az viszont nagyon is könnyű leszűrni, hogy legalább egy napja lehet eszméletlen.

A sebeit hamar ellátom, közben áttapogatom mellkasát, a lábszárát, felkarját és alkarját, szinte az összes csontot és ízületet, amit kívülről meg tudok érinteni, esetleges törés vagy repedés nyomait keresve, de szerencsére nem találok, igaz, ez inkább majd csak akkor fog kiderülni, amikor felébred. Igaz, egy törés már akkor észlelhető, amikor az illető még nem is tud róla. Általában a testrész bedagad, fáj, szúr és már a gondolat is borzaszt, hogy fel kell állni. Itó feje alá végül egy jégzacskót rakok, hogy a púpja lelohadjon egy kicsikét.

Egy óra múlva végig tekintek a „művemen”, és rá kell, hogy jöjjek, hogy egy kicsit túl spiláztam a dolgokat. Egy egyszerű verés sebeit, halálos harci sebeknek gondoltam, miközben nem több az egész, csak horzsolások, repedések sokasága. Lemondóan sóhajtok egyet, majd átöltözöm a pizsamámba, intek Félixnek, hogy hagyja abba Naruto szaglászgatását, és menjen aludni. A kis westi gyanakvó pillantást lövell felém, idegesen lengeti a farkát, de azért szót fogad, és elfoglalja a helyét a kosarában. Én magam befészkelem magamat a másik oldalra, betakarom Narutót és magamat, majd összegömbölyödöm mellette, hogy minél előbb az alvás kellemes tudatlanságba menekülhessek.

~~~

Másnap reggel elgémberedve ébredek a helyemen, valamint arra, hogy Félix az éjjel a hátam mögé telepedett. A nap besüt a sötétítő egy kósza résén, jelezve, hogy ideje lenne már felkelnem az ágyból, hogy a napi rutinomat elvégezzem, kezdve Félix kiengedésétől kezdve a felöltözésen át a reggeli készítésig. Kómás fejjel felkönyökölök az ágyon, majd Narutóra pillantok, aki csak a fejét mozdította el az éjszaka folyamán. Most nem jobbra, hanem egyenesen felém fordította fejét. Ajkai résnyire nyíltak, arca nyugodt és békés, amit még a lila foltok sem tudnak elcsúfítani.

Szívemet elönti a melegség és a boldogság, hogy itt van mellettem, hogy már nem eshet semmi baja. Szám vidám mosolyra görbül, ahogy egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasát nézem, valamint a gyérfényben is csillogó, égnek meredő szőke haját. Ám jól tudom, hogy nem fogja elhinni, hogy tényleg én vagyok az. Annyi ideig voltunk külön, hogy talán már csak fotókról és festményekről emlékezhet rám pontosan. Igaz, én magam is csak azért emlékszem rá ilyen tisztán, mert vagy hatvanezerszer lerajzoltam a vonásait. Valahányszor becsuktam a szememet magam előtt láttam a gitárjával a kezében, amint koncentrál. Az arcélét, az orra formáját, az ajkainak teltségét, nyakának ívét, izmainak domborodását.

Ám ez a kép valamennyire mindig csalóka volt, hiszen mindig szebbnek láttam magam előtt, amilyen a valóságban. Mindig helyesebbnek, mindig csillogóbb szeműnek, mindig tökéletesebbnek, mint amilyen valójában. Igaz, ez a kép egyre inkább beigazolódik, hiszen izmai sokkal nagyobbak és teltebbek, mint mikor utoljára láttam, ajka sokkal finomabb ívű és teltebb, arcának formája pedig sokkalta jobban emlékeztet egy felnőtt férfire, mint két éve. Sokat változott, nagyon sokat. Egy fiút hagytam hátra, aki félve, megszeppenve és bátortalanul állt a világ előtt, s most tessék, egy férfi fekszik mellettem az ágyban.

Felkuncogok ezen gondolatok hatására, s inkább elhúzom az amerikai ablak elől a sötétítőt, hogy a fény beömölhessen a szobába még jobban felkeltve engem és Félixet. Persze a kis westi kábán hunyorogva mered a fényre, majd az ablak kinyitása után a kellemes nyári szellőre, de rögvest felfogja, hogy hamarosan kimehet a kertbe, hogy elvégezhesse a dolgát. Kutyusom hamar ki is pattan az ágyból, én pedig könnyed léptekkel utána megyek, hogy a gardróbomból elővehessem a mai ruhámat, ami nem lesz más, mint egy skót kockás ujjatlan ruha, aminek derekán egy masni díszeleg. Hajamat laza kontyba tűzöm, lábamra pedig egy fekete balerina cipőt húzok, ám még így is melegem van.

Félix persze csintalanul ugrándozik körbe-körbe, míg mosolyogva és nevetve le nem indulok a földszintre, hogy kiengedjem a hátsó udvarra. A kis westi persze nagyokat ugatva rohan az udvarra, ami fürdik a szikrázó nyári napfényben, a levegőt virágok illata tölti meg, és hamarosan a sülő reggelim finom aromája is terjengeni kezd. A gyomrom persze azonnal korogni kezd, a nyálam csorogni kezd, mintha csak sürgetne, hogy minél előbb legyek kész az omlettel.

Finom reggelimet elköltve végig nézek a környezetemen, és hirtelen felötlik bennem a kérdés, hogy miért van ez a világ pusztulásra ítélve. Vajon mi lehet az, ami miatt ez a világ haldoklik, és nem lehet teljes már sosem. Annyiszor gondoltam a saját univerzumomra, hogy szinte akaratlanul is összehasonlítottam a kettőt. Megláttam ugyan itt is a szépséget, de valahogy a magamét mindig is szebbnek láttam. Mindig békésebbnek, csendesebbnek és gyönyörűbbnek. Azonban itt is lehet ilyen az élet. Méghozzá akkor, ha a természet uralkodik, ha az ember harmóniában él vele. Ezért látom én a saját otthonomat jobbnak, mint ezt. Az embernek el kell fogadnia, hogy a természettel él, hogy körbeveszi az, és irányítja minden léptét.

Ezért olyan boldog mindig Félix, amikor kikerül a házból, amikor szabadon rohangálhat odakint, és senki nem tartja vissza attól, hogy önmaga legyen. Hiszen önmagunknak lenni nem egyszerű dolog. Mert, ha valaki magát adja, akkor gyakran kiközösítik, mivel nem olyan, mint ők. De ez nem baj. Az egyediség hozzánk tartozik, s azzal, hogy ugyanúgy nézünk ki, ugyanúgy viselkedünk, látjuk a világot, csak beskatulyázzuk magunkat egy olyan rendbe, aminek nincs értelme. Hiszen gondoljunk bele, ha minden lány egyforma lenne. A fiúknak csak le kellene egy nőt szólítaniuk, hogy barátnőjük legyen.

Ami azért muris is lenne, de ugyanakkor aggasztó. Ám ez a világ e felé halad. A beskatulyázás, sorrendbe állítás felé, ahol már annyira nincs érte annak, ha hasonlítasz valakire. Talán még akkor volt, amikor a Hetedik fiatal volt. Hasonlítani egy legendára, egy nagy harcosra, aki példaként szolgált, de ma… mivel küzdenek meg a gyerekek? Mi motiválja őket? Az, hogy megszerezzék a legújabb játékokat, kütyüket, amikkel „teljes lesz” az életük? Mondhatni, nem túl izgalmas.

-        Vau! Vau! – szólal meg hirtelen Félix megzavarva gondolatmentemet. A hátsó lépcsőről, ahol eddig ültem, felpattanok, mintha valaki belém csípett volna. Értetlenül nézek csaholó ebemre, aki megkergülve forog a saját tengelye körül.

-        Félix – mondom, miközben odasétálok hozzá, hogy leguggoljak – mi az Isten ütött be… - Ekkor akad el a szavam, ugyanis egy húsz emelete magas Susanoo közeledik a házam felé.

Elsőre, nos, nem is tudom, mit mondjak. Talán azt, hogy ennyire hülyék nem lehetnek. Vagyis ennyire idiótának nem gondolhatnak. Mégis melyik bolond vonulna vissza egy olyan helyre, amit még a vak is tud? Ha nem lenne védekező mechanizmusom, akkor persze, már itt se lennék, de mivel már a kezdetektől kezdve felállítottam egy védő pajzsot a házam köré, még annyira sem ijedek meg ettől a kis „játéktól”, mint amennyire szerették volna. Helyette csak a szememet forgatom, lecsitítom Félixet, és bemegyek a házba, hogy levegyem a kannát a tűzről.

Hallom, amint közelednek, ahogy körbeveszik a házamat – telkemet inkább -, és kezüket a fegyveres tokjukra rakják arra az esetre, ha harcba bocsátkoznék. Azonban erre nem is gondoltam. Nem is kell. Hiszen lehet, hogy nem villogtattam tehetségemet a jó nép előtt, de még mindig meg van a hatalmam és az erőm, sőt még növeltem is a saját képességeimet. Mire nem jó a mágia tér! Csak hazajutásra nem.

-        Kozumaki Freya! – hallom meg a Hetedik férfias mély hangját, ahogy parancsolóan felszólít. – Jöjjön ki, de most! – A parancsra csak égnek emelem a tekintetemet, miközben kitöltöm a forró vizet a tea filterre. Lecsukom a kanna tetejét, majd sóhajtva Félixre nézek, aki csillogó szemmel mered rám, félre döntött fejjel, mintha csak azt kérdezné: „Ezek most megbolondultak, vagy megbolondultak?”

Egyetértek a kérdés jogosságával, de mit tudok tenni. Így csak vállat vonok a ki sem mondott kérdésre, és a bejárati ajtó felé veszem az irányt.  Lassú léptekkel közelítek az ajtóhoz, nem sietek el semmit sem, annak ellenére sem, hogy tudom, a másik oldalon nagyon is türelmetlenek velem szemben. Ezen csak mosolyogni tudok. Amilyenek itt ez már nem is meglepő számomra. Ezen világ lakói mindig csak a válaszokat keresik, nem hisznek a csodákban, a varázslatban, pedig, ha tudnák, hogy a legtöbb mese a valóságra épül, máris találnának mindenre magyarázatot, módot.

Persze, nekem nincs jogom bírálni őket, hiszen ez az ő életük, ők döntenek arról, hogy miben hisznek, mit tartanak valónak, és mit tartanak mesének. Ezért nem értem az, hogy amikor kilépek az ajtómon, miért lepődnek meg annyira a pajzsomtól, ami villámokat szórva veri őket vissza őket tíz méterre a terasz lépcsőjétől. A ninják szikrákat szórnak tekintettükkel rám, ahogy finoman lejövök a lépcsőkön, ám a férfiak szemében látom, hogy lenyűgözi őket, hogy milyen hetyke módon viselkedek egy magas rangú vezetővel szemben, és közben semmi jelét nem adom a félelemnek. Azonban a nők egytől egyig féltékenyen pillantanak rám. Azt pontosan nem tudom, hogy most miért, de nem is nagyon izgat.

Annál inkább a Hetedik, aki ezúttal köpenye nélkül, civilben jelent meg előttem, ám látom az arcán, hogy nagyon is haragos, türelmetlen, de féken tartja magát. Félúton megállok, így közszemlére téve magamat, valamint jelezve, hogy nem vagyok hajlandó sokáig húzni ezt a dolgot. Főleg azért, mert van még egy kötésem, amit be szeretnék fejezni a mai nap folyamán. Valamint nem szeretném Naruto hosszabb időre magára hagyni.

-        Hívatott? – kérdezem pimaszul, ártatlan szemeket meresztve a Hetedikre, akiben még jobban felmegy a pumpa. Tudom, hogy penge élen táncolok, ám azt is érzékeltetnem kell vele, hogy nem vagyok kispályás.

-        Igen – feleli olyan nyugodtan, ahogy csak bírja, de a hangjából így is hallatszik, hogy mekkora erőfeszítésébe telik, hogy ne ordibáljon velem. – Mégis mit képzel, hogy a laborunk egy alkalmazottját bánja, aztán eltűnik, mintha ott se lett volna?

-        Minden magyarázat nélkül, nemde? – kaján vigyort villantok, amit még a Hetedik rosszalló tekintete ellenére sem lohasztok le. – Nos, azt kell, hogy mondjam, nem szorul magyarázatra az, amit tegnap este láttak. Egyértelműen lejön belőle, hogy nem ebben a világban születtem, hogy, ahogy mondani szokták „idegen” vagyok. Azonban azt elfelejtették, hogy lehet, hogy más világokban fejlettebbek a technikák, más rendszerre épülnek a hétköznapi eszközeik valamint – sokatmondóan egyet csettintek a nyelvemmel – ugyanazok az emberek is előfordulhatnak.

-        De ez még mindig nem magyarázat! – hallom meg Yakumo vinnyogó hangját, ahogy mankóval a kezében siet a pajzs határához.

Orvosi énem rögvest megállapítja, hogy nem is okoztam olyan nagy kárt tegnap este. A feje törhetett be, kisebb eszméletvesztést okozhattam, valamint egy kicsit sántít a jobb lábára, na meg persze, egy jó pár horzsolást, vágást, és a dobócsillagaim maradványait viseli magán. Belső énem viszont már fetreng a kanapéján, és egyre csak azt hajtogatja, hogy ha eddig nem volt szerencsétlen, hát most az. Ezzel pedig nagyon is egyetértek. Dráma királynő!

-        Oh – ejtek meg egy színpadias sóhajt. – Nem lenne? Talán igaza van. Akkor hagy magyarázzam meg – mondom, és leülök a fűbe, szoknyámat szétterítve. A tekintetekben pedig azonnal látom, hogy felcsillan az esély szele. Hogy most kellene rám ugrani, hogy lefegyverezzenek, és kihallgathassanak egy zárt szobában, ahol nem látja senki sem. – Khm. Nos. Tudják, Két évvel ez előtt a kapu minden ok nélkül áthozott ide, ahol mindenkinek persze azonnal természetessé váltam, mintha mindig is része lettem volna ennek a világnak. De…

-        Nem ez! – háborodik fel Yakumo, mire durcás képet vágok, amiért félbeszakította a monológomat. – Hanem az, hogy miért támadt rám! – ideges hangjához hozzátartozik, csapzott haja, izzadt arca, kidülledő szemei.

-        Azt jogosan kapta. Bántotta a legjobb barátomat, tanítványomat és a rangban egyenlő felemet, valamint azt a férfit, aki két éven keresztül vigyázott a testvéreimre, óvta hazámat és megpróbált haza vinni. - Fogalmam sincs, hogy honnan jöttek ezek a plusz dolgok, de szerintem nyugodtan sorolhatom oda, ahová ideérkezésem előtt soroltam a többi információ eredetét is. Vagyis ezzel bővítettem a „honnan a fenéből jössz” mappámat a fejemben.

-        Ezzel azt akarja mondani, hogy ő ismeri a kapu titkát? – Az arcom egy másodperc alatt változik át dühösből a „ez most komolyan ezen akad fent” arcra, és szinte máris elvesztettem minden motivációmat, hogy kommunikálni akarjak velük. Leengedem karomat, homlokom egy ér veszettül lüktetni kezd, de ahelyett, hogy totálisan kiordítanám a lelkemet, lehunyom a szememet, mély levegőt veszek, elszámolok tízig, majd újból szembe nézek velük.

Igaz, még mielőtt megszólalnék, még fürkészem őket egy ideig, hátha le tudom olvasni az arcukról a szándékot. Ez valamennyire sikerül is. Yakumo arcáról pontosan lerí, hogy a titkot akarja, aminek a birtokában vagyunk. A kaput akarja, hatalmat akar és befolyást, vagy talán még többet is. A Hetedik idegesen méreget, amit meg is értek. A helyében én is a fejemet fognám. Hiszen ez egy párátlan lehetőség a számára, hogy akár más világokkal is szövetségre lépjen, és talán fejleszthessenek egy „jobb világ” felé.

Konohamaru viszont… őrajta inkább a meglepődöttség, a döbbenet és a furcsa csodálat látszik. Mintha nem is érdekelné az, hogy Yakumót vagy hat falon átütöttem, hanem csak azt látná, amit előtte. Egy nőt lát, aki nem csak gyönyörű és szemkápráztató, hanem még harcias és védelmező. Azonban nem lát a felszín alá. A mélyben ugyanis, valami számomra is megmagyarázhatatlan kezd kibontakozni. Az érzés hullámként terjed szét bennem, de nem akadályoz meg abban, hogy felállja a helyemről, szúrós tekintetem Yakumóra szegezzem.

-        Előbb a halál, Yakumo, mintsem valaha is a maga kezei közé adjam a tudást. – Azzal hátat fordítok a társaságnak, és besétálok a házba.

Hallom még, hogy utánam kiabálnak, hogy fenyegetnek, de nem érdekelnek a pitiáner kis szavaik. Nem félek tőlük, ám ők jobb lesz, ha félni kezdenek tőlem, mert, ha továbbra is zargatnak, fenyegetnek, piszkálnak, akkor előbb vagy utóbb kitörök, és azt egyikőjük sem fogja jó néven venni.