Órákig üvöltöznek
odakint. Hallom a hangjukat, érzem a szagukat, mintha én is ott lennék a kisebb
fajta táborukban. Félix is érzi nyugtalanságomat. Nagy, fekete szemeivel,
haláli nyugodtsággal figyeli, ahogy vagy hatszor lebontom és újrakötöm a sort.
Bosszúságom kezd elfajulni, így inkább lerakom a kötésemet, még mielőtt
szegényke látja kárát.
Inkább előre
hajolok, térdemre támaszkodom, arcomat pedig a tenyerembe rejtem, hátha sikerül
valahogy lenyugtatnom zakatoló szívemet. De ez szinte egyenlő a lehetetlennel.
Képtelen vagyok nem gondolkodni, képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a
kintieket, miközben tudom, hogy felesleges miattuk aggódnom. Mégis valahányszor
rájuk gondolok, a gyomrom összeugrik, nem kapok levegőt, és a szívem
eszeveszetten kezd el verni a mellkasomban, mintha kergetnének. Valami kezd
bennem munkálkodni, de leginkább a hatodik érzékem kezd bizseregni bennem.
Figyelmeztet, közeleg… bármi is legyen az.
Elveszem a kezemet
az arcomtól, és kitekintek a függöny át az előkertbe, ahol látom, hogy
Konohamaru veszettül magyaráz valamit a Hetediknek, aki egyre csak a fejét
csóválja. Yakumo viszont egyszerűen felszívódott. Nem mintha nem örülnék neki,
hogy már nem a portám környékén szaglászik, de valahogy nyugtalanít a tudat,
hogy ennyire gyorsan elhúzta a csíkot. Hatodik érzékem pedig még jobban kezd
bizseregni ennek gondolatára. Gyanakodva felállok a kanapéról, és az ablakhoz
sétálok.
Résnyire húzom a
függönyt, végig pásztázom a tömeget, ami egybe gyűlt, s énem egy része egyre
azt kérdezi, hogy miért ennyire fontos számukra, hogy megtudják a kapu titkait
tőlünk. A másik részem – a Helyettes és klán vezér énem – viszont pontosan
tudja a válaszokat. Betűről betűre megválaszoltam az összes kérdésemet ez alatt
a két év alatt. Végig tekintettem itt, ezen a világon, kérdéseket tettem fel,
és válaszokat leltem rájuk, hogy másra is tudjak felelni.
Az életem, az
emlékeim, a jövőm, a sorsom, a családom, Brandon… mind üres szavak már. Mind
megválaszolt kérdések, amik már csak lebegnek a levegőben, hogy hozzájuk
kapcsolódjon valami más, valami megmagyarázhatatlan, akármi. Ám csak az idő
tudhatja, hogy mikor. Azonban nekem nincs szükségem arra, hogy tudjam, nekik
hamarosan csatlakozni fog valami, ami kibillenti a világot a megszokott
rendjéből, és ezt ők is érzik.
S mintha csak
Konohamaru megérezte volna, felém pillant a Hetedikkel együtt. Mindkettejük
tekintetében látom, hogy várnak. Éberen figyelik merev alakomat, hogy hova
mozdulok. Az ajtó felé, vagy be a házba. Sajnálatukra, az utóbbi mellett
döntök. Elengedem a függönyt, és felmegyek az emeletre. Lábaim könnyedén
visznek a kárpitozott folyosón át a szobámhoz, aminek félig nyitott ajtaján
belesek.
Tekintetem az
ágyon fekvő alakra vetődik, aki még mindig az igazak álmát alussza. Naruto
csendesen és nyugodtan alszik a párnák között, szinte elveszve a pihenésben. Vajon mikor aludhatta ki magát utoljára, vetődik
fel bennem a kérdés. A kapu nagy munkával jár, a kutatás főleg, az egyetemen a
negyedéves vizsgák közeledtek, mikor átléptem ide, a családfenntartó szerepe
sem utolsó, nem is beszélve a klánról, ami a nyakába szakadt a távozásommal.
Tömérdek munka nehezedhetett a vállára, amit általában ketten vállalunk
magunkra, nem pedig egyedül.
Az ajtófélfának
dőlve a szám elé kapom a kezem, hogy fékezzem a magam iránti felesleges
haragomat, de még így is mardos a lelkiismeret, hogy magukra hagytam őket…
ismét. Ajkamba harapok, de nem szólalok meg. Nem tudnék mit mondani, még saját
magamnak sem. Helyette közelebb merészkedem hozzá, az ágyra térdelek, és csak
nézem egy ideig az arcát, amit mindig is csodáltam. Hogy még a legnagyobb
hajszában is képes volt olyan angyali arcot vágni alvás közben, hogy már a
sárga irigység evett érte.
Most is olyan.
Egyetlen ráncot sem látok rajta, bőre sima, hegtelen, bársonyos. Ujjaim végig
simítanak a homlokán, arcán egészen le az álláig újra és újra végig cirógatva
őt, akárcsak egy kisgyerekeket az anyja. Teljesen magával ragad, ahogy érzem az
ujjaim alatt az ereit, ahogy a levegőt rám fújja. Még most is alig akarom
elhinni, hogy itt van, hogy tényleg itt fekszik előttem az ágyon. Olyan, mintha
még mindig álmodnék.
-
Ühm –
ráncolja össze a homlokát egy pillanat alatt. Én magam viszont egy pillanatra
teljesen ledöbbenek. Kezem megáll simogatás közben, majd hirtelen visszakapom a
mellkasomhoz, amikor megmozdul, hogy kinyújtózhasson. Elásítja magát, miközben
a csontjai ropognak, izmai pedig megfeszülnek. Ujjai az ágytámlát súrolják,
háta ívben feszül meg, ahogy megmozgatja elgémberedett csigolyáit. – Te
szentséges Isten! – mormogja, majd csukott szemmel felül az ágyban.
Lehajtott fejjel,
felhúzott térdekkel próbál életet lehelni magába, jobban mondva felébreszteni
magát annyira, hogy résnyire nyissa a szemét. Azonban ez nem megy annyira
egyszerűen, mivel még perceken keresztül nyöszörög az orra alatt, de nem képes
rászánni magát erre az egyszerű dologra. Poénos viselkedését látva elkuncogom
magamat, főleg mivel már vagy hatodszorra ásítja el magát. Azonban meghallja a
kuncogásomat, meglepődöttségében felém kapja a fejét.
Hirtelen nyitja ki
a szemét, de rögvest vissza is csukja, amit éles fény éri a szemét. Kezét a
szeme elé kapja, majd fokozatosan kinyitja. Tekintete persze egyenesen rám
esik. Végignéz rajtam, arca viszont nem árul el számomra semmit sem, azon
kívül, hogy rettenetesen kómás. Ismételten elkuncogom magamat, ám még mindig
semmi reakciót nem látok rajta.
-
Már
megint egy látomás – mondja beletörődően. – Egek! Visszaállhatnék már – mondja
magának, majd hanyatt vágódik az ágyon, párnát húz a fejétre, és valami
olyasmit morog alatta, hogy majdcsak
elmúlik. Elmosolyodom bohókás viselkedésén, ám kijelentése arra enged
következtetni, hogy máskor is voltak már ehhez hasonló látomásai. Aggodalmam
azonban most nem számít annyira. Közelebb húzódom, és megfogom a párna szélét,
hogy felhúzzam róla. – Bran! Hagyjál! – jön a goromba válasz a párna alól.
-
Nem! –
felelem élesen és játékosan, ám még mindig nem reagál rá. Homokba dugta fejét,
akár egy strucc.
-
De!
Hagyjál békén! Már megint képzelgek, és el akarom hessegetni… nem szeretném
magamat áltatni.
Áltatni?
Lemondott… rólam… Elkámpicsorodom, és szomorkodva a sarkamra ülök. Lelkem
hirtelen egy üres lyuk kezd tátongani, pont, mikor ideérkeztem. Csak most a
csalódottság és a hitetlenkedés lesz úrrá rajtam. Az ajkamba harapok, szemembe
könnyek gyűlnek a gondolatra, hogy lemondott rólam. Hogy nem küzd már azért,
hogy hazajuthassunk, pedig… én munkálkodtam rajta. Vissza akartam menni
hozzájuk, de így… már nem is tudom.
-
Ilyen
könnyen lemondtál rólam? – teszem fel a kérdést hangosan is, hátha
megválaszolja, és igazam is lesz. Dühösen a térdére hajítja a párnát, miközben
felül, ám arcán csak a feszültséget látom, haragot nem. Nagy valószínűséggel
már végig csinálta ezt már vagy tucatszor.
-
Nem
mondtam le könnyen. A kaput lehetetlen bemérni. Több mint egy éve próbálom
belőni a kaput arra a koordinátára, amit akkor adott meg az a nyavalyás masina,
amikor eltűntél, és… ahogy… egyre csak jöttek a kudarcok, és egyre világosabb
lett, hogy nem tudlak hazahozni… Nem bírtam tovább, és már vagy két hónapja nem
voltam a kapu környékén sem. Ránézni sem bírok.
-
És, ha
azt mondanám, hogy nem vagyok látomás? – teszem fel a kérdést kíváncsian és
reménykedve, hátha sikerül meggyőznöm, arról, hogy nem volt hiába az
erőfeszítése.
-
Akkor
azt mondanám, hogy nem hiszek neked – feleli keményen és egyhangúan. – Egyszer
már mondtad. Az egész egy nagy hazugság. Sosem jössz haza… és Brannek csalódást
kell okoznom, hogy nem tudlak visszahozni.
Szemében könnyeket
vélek felfedezni, ám az arca sokkalta az mondja, hogy már beletörődött,
elfogadta, még akkor is, ha keserű és rossz is. Erős lett, mind lélekben, mind
testileg is. Tudja jól, hogy neki kell a vezérnek lennie, a
megingathatatlannak, akárcsak nekem. Elmosolyodom, ahogy végig nézek rajta, s
arra gondolok, hogy talán nem is volt olyan nagy baj, hogy nem voltam mellette
olyan sokáig.
-
Miért
nem mész már el? – kérdezi tőlem fáradt hangon, rám se nézve. – Miért vagy még
mindig itt? Miért kell mindig gyötörnöd?
-
Nem
akarlak, csak…
-
Akkor
menj már el! – jelenti ki már-már parancsolva. Meglep a kijelentése, de rögvest
választ is kapok rá. – Nem kell folyton piszkálnod, tudom, hogy valahol élsz,
hogy jól vagy. Nem abból a fából faragtak téged, hogy bajod essen, de kérlek,
engem hagyj most már békében. Már vagy számtalanszor elmondtam neked, hogy
szeretlek, hogy nagyon köszönöm, hogy odajuttattál, ahol most vagyok, és vagy
sokadszorra ígérem meg neked, hogy vigyázok a családodra, a… családunkra –
teszi hozzá némi habozás után.
-
Én
mondtam valamit, miután ezt elmondtad nekem? – kérdezem tőle, hátha tudok neki
valami újat mondani. Újat, amit még nem hallhatott tőlem, amivel talán
meggyőzhetem, hogy más vagyok, mint a többi látomás.
-
Soha
nem mondtál semmit – sóhajtja, majd takarosan a háta mögé teszi a párnát,
hanyatt dől, és kényelmesen elhelyezkedik, mintha azt gondolná, hogy ez hosszú
lesz. – Mindig csak hallgattál, nem nyugtattál meg, nem segítettél, nem… nem
vigasztaltál meg, csak ritkán mondtál egy-két szót – mondja, én pedig
észreveszem, ahogy a mellkasán összekulcsolt ujjai még jobban megszorulnak
egymáson. – Soha nem tettél semmit sem, csak ültél vagy álltál mellettem, és
hallgattad a panaszaimat, néha ugyan mondtál egy igent vagy egy nemet, de a
legtöbbször csak bólogattál vagy ráztad a fejedet – az ajka remegni kezd,
szeméből megindulnak a könnyek. – A legborzasztóbb viszont az volt mindig, hogy
sosem mondtad ki azt, amit hallani szerettem volna. Rá tudtam jönni, hogy mit
mondanál, de az nem volt az igazi. Ott voltál, de mégsem… de fölösleges ezt
most elmondanom neked, úgy is tudod. Úgyis, mindent tu-
-
Büszke
vagyok rád – szakítom félbe hirtelen, mire felém kapja fejét. Égkék szemében
látom, hogy kezdi kapizsgálni, hogy valami nem stimmel. – Büszke vagyok rá,
hogy ilyen sok mindent elértél, hogy ennyi mindent vállaltál helyettem, hogy
vigyáztál a családunkra, hogy kitartottál mellettem, és nem adtad fel ideje
korán.
Beszédem közben
felemelkedik, tekintetéből csak süt, hogy nem érti a helyzetet, de már
gyanakszik valamire. Belenézek a szemébe, elvigyorodom, s ekkor, mint derült
égből villámcsapás, kioldódik a kontyom, és a hajtűm a közelébe esik. Érzékeli
a szellőt, amit a hajam okoz, de sokkal jobban érdekli a benne rejlő illatom.
Tudja, hogy a hajtűm a keze mellett van, de mégsem tud elszakadni a
pillantásomtól.
-
Köszönöm,
Itó, hogy az vagy, aki. Jobb barátot, Segédet és harcos társat nem is
kívánhatnék. – Hosszú percekig nézünk egymás szemébe, hallgatjuk az óra kattogását
a falon, egymás lélegzetét, és próbálok nem nevetni, miközben ezt a furcsa
játékot játszom. Ám nem bírom tovább. Hátrahajtom a fejemet, becsukom a
szememet, és teli szájjal elröhögöm magamat.
Naruto mellé
zuhanok, miközben rendíthetetlenül nevetek, mint aki beszívott. De jól esik.
Két éve, hogy nem nevettem ilyen felszabadultan, jóízűen és boldogan. Lábammal
kalimpálok a levegőben, már a hasamat fogom, annyira kacagok és bocsánatot
hebegek Narutónak, aki értetlenül mered rám. Hosszú ideig engedem ki
boldogságom hangos termékét, mire sikerül megnyugodnom. Vörös arccal meredek a
lambériázott részre, majd ki az ablakon, ahol a kertem húzódik. Önfeledt mosoly
tanyázik az arcomon, majd Itóra nézek, aki még mindig letaglózva mered rám.
-
Meddig
fogsz még úgy nézni rám, mintha még életedben nem láttál volna fehér nőt? –
kérdezem kuncogva, boldogan, majd felnyúlok hozzá, két tenyerembe fogom az
arcát, amin egyre sűrűbben gördülnek le a könnyek. – Itt vagyok. – S mintha
csak erre a két szóra várt volna, elengedi magát, lecsúszik hozzám, hogy
átkarolja a törzsemet, arcát a vállamba fúrhassa, és zokoghasson.
Meleg könnyei
átáztatják a vállamnál ruhámat, karjai szorosan fognak, s szinte minden egyes
porcikámban érzem, hogy örül nekem, hogy hiányoztam neki, és legfőképpen, hogy
mennyire megkönnyebbült, hogy nem vagyok valami gonosz teremtmény, aki a
szobájába költözött az éjszaka. Igaz, én se vagyok rest. Ujjaim a hajába
túrnak, fejemet az övének döntöm, ajkamat pedig lágy dal hagyja el, hogy
megnyugtassam Narutót.
Erre azonban csak
fél óra múlva kerül sor. Halkan hüppög a vállamon pihentetve a fejét, ám nem
siettetem. Hagyom, hagy élje ki azt, amit eddig elfojtott. Elfojtotta az
irántam érzett érzelmeit, mint mondjuk a hiányérzetet, a bánatot és a kételyt,
hogy valaha viszont láthat-e. Be kell, hogy valljam, én magam is azt gondoltam,
hogy talán még hosszú évek fognak eltelni, mire képes leszek megtalálni az utat
haza, de most, hogy Naruto is van, már képesek lehetünk együtt hamarabb
visszatalálni a jogos helyünkre.
-
Freya-san!
– hallom meg Konohamaru hangját. Bosszúsan fújtatok egyet, majd kelletlenül
lehámozom magamról Narutót.
-
Maradj
a házban! – utasítom, majd lerohanok a földszintre. Lépteim gyorsak,
megfontoltak, akárcsak a gondolataim, amik mintha visszaálltak volna helyükre
azzal, hogy Narutóval beszélgettem. Lelkem egy része sokkal nyugodtabb lett,
testem készen áll bármire, talán még a halálra is.
Kinyitom az ajtót,
majd halk léptekkel a tornácra lépek. Előre megyek egy kicsit, és megállok a
lépcső tetején. Mögöttem az ajtó lassan, nyikorogva becsukódik, végül teljes
csend ereszkedik ránk. Mindenki engem néz, tekintetükkel végigpásztáznak,
megjegyeznek minden egyes apró részletet rajtam, mintha valami próbababa
lennék. Talán még jobban meg is figyelnek, mint mikor először kijöttem eléjük.
Egy pillanat erejéig nem is értem, hogy mi az oka, aztán leesik, hogy még soha
nem jelentem meg előttük kiengedett hajjal. Mindig felkötöttem a hajamat vagy
lófarokba, vagy kontyba, vagy csak tűztem bele valamit, amitől könnyebben
tudtam dolgozni.
Egy kis pír kúszik
az arcomra, de büszkén kihúzom magamat, és lejövök azon a pár lépcsőfokon, ami
előttem áll. Ugyanoda megyek, ahol talán egy másfél órája álltam, belenézek
Konohamaru szemébe, aki szemmel láthatólag nagyobb zavarban van, mint azt bárki
gondolná. Elmosolyodom, mire szinte minden férfi ninja saját magát
meghazudtolva vörösre pirul, ami mondanom sem kell, még engem is meglep.
Ennyire azért nem vagyok furcsa jelenség.
-
Halljam,
ezúttal mi olyan fontos? – kérdem nyugodtan, diplomatikusan Konohamarutól, mire
ő is és a Hetedik is megrázza a fejét, és felveszi a komoly vezér arcát, hogy
elmondhassa, mit is akar tőlem jelen pillanatban.
-
Nos…
mi csak…
-
Csak?
– oldalra döntöm a fejemet, kérdő tekintettel meredek rájuk, mire meghallom a
tömeg halk pusmogását. Bizonyára tetszett nekik.
-
Csak
meg akartuk tudakolni, hogy… izé…
-
Hogy?
– kérdem kíváncsian, hogy mégis mi lehetett ilyen fontos számukra, amiért
kihívtak, de szemmel láthatólag nem képesek egy értelmes szót kinyögni, még
akkor sem, ha már nem döntöm oldalra a fejemet, és nem nézek olyan gyerekesen,
mint pár perce.
-
Hogy
vagy átadja az adatokat, vagy a csaj meghal! – Yakumo hangja kényelmetlenül
szeli ketté a pajkos játékot, amit megteremtettem, s rögvest átveszi a helyét
az ösztön. Testem megfeszül, látásom és hallásom élesebbé válik, ahogy Yakumo
egyre közelít hozzánk. Hallom a lépteit füvön, orromban érzem a laborának
szagát, valamint a lány illatát, amit a szél hoz felém. – Adja át! – üvölti
újra, mikor megjelenik a pajzs szélén.
A Hetedik és
Konohamaru is értetlenül állnak a dolog előtt, moccanni sem mernek, mikor
meglátják a pisztolyt, amit Yakumo a számomra ismerős vörös hajú és kék szemű
lány halántékához szegezett. De ami még ennél is aggasztóbb az a férfi őrült
tekintete, ami egyre csak azt sugallja, hogy kész meghúzni a ravaszt, csak
azért, hogy hozzájusson a tudásomhoz. Szilárdan állom a pillantását, amivel rám
néz, ám jól tudom, hogy most okosnak kell lennem. Igaz, azért készen állok arra
is, ha mágiát kell bevetnem azért, hogy megmentsem a lány életét.
-
Yakumo
erre sem… - kezdené a Hetedik, hogy sikerüljön eltántorítania Yakumót a
tettétől, ám a férfi a szavába vág.
-
Nincsen
más megoldás! – ordítja rekedten. – Ez a szuka itt előttünk tudja a kapu
titkát, és ha tényleg akarjuk a tudást, akkor igenis szükség van erre! – Őrült
tekintete egy percre sem enged el, inkább megpróbál belém látni, megpróbál
meggyőzni, hogy tegyem azt, amit mond, és beszéljek.
Agyam sebesen kezd
járni az információk között, amiket talán felhasználhatnék arra, hogy
elengedje, de egyik sem bizonyul megfelelőnek arra, hogy bevethessem. Lázasan
keresem a helyeset, amikor elszáguld mellettem egy nyílvessző. Hajam meglibben
a gyenge szellőtől, és azonnal hátra fordulok, hogy még lássam, amint Itó egy
újabb nyilat helyezzen a húrra. Kék szeméből árad a harag, egész testében
megfeszült, arca mégis nyugodtnak és rendezettnek látszik. Lassú léptekkel jön
le a lépcsőn, a nyilat lövésre készen, megfeszítve szegezi Yakumóra, aki
dermedten, és szinte már megbűvölve nézi Narutót.
-
Azt
ajánlom – szólal meg Naruto mélyen és ellentmondást nem tűrően -, hogy tegye le
a húgomat, vagy készségesen megtanítom arra, hogy ne szórakozzon mások
életével.
Yakumo arcára
valami ördögien bizarr telepedik, ami minden körülötte lévőt megijeszt egy
pillanatra, ahogy engem is. Azonban Itóval mind a ketten tudjuk, hogy ez nem
csak egyszerűen az őrület egyik jele, hanem ez maga a nagy betűs őrület. A
szemem sarkából látom, hogy Naruto nyel egy nagyot, ujjai még jobban
megfeszülnek az íjon és a nyíl tolla körül, ám szilárd higgadtsággal szemléli,
ahogy ez a mentálisan beteg férfi Sansa halántékához szorítja a pisztolyt.
Mindeközben a
Hetedik és Konohamaru ide-oda járatják a szemüket, azt lesve, hogy mégis
melyikünk fog előbb lépni. Yakumo, aki feltehetőleg vagy meghúzza a ravaszt,
vagy még több mindent követel ki, csak azért, hogy elvegye onnan a pisztoly
csövét, vagy talán Itó, aki elengedi a nyilat, hogy annak hegye pontosan célba
érjen a homloklebenyben. De talán nem is Narutóra számítanak, hanem rám, mivel
semlegessé váltam ebben a vitában.
-
Nem
hinném, hogy bölcs döntés lenne – jegyzem meg nyílt kijelentésként, mivel
fogalmam sincs, hogy kinek mondhatnám.
-
Nekem
csak az infók kellenek – mondja Yakumo hátborzongató hangon, amitől minden pihe
égnek kezd meredezni a testem. – Mondj el mindent, és akkor a hugica életben
marad.
-
Hiába
mond el bármit is – csattanok fel a kijelentésre. – Mi kristály és mágia alapú
rendszerrel rendelkezünk. Hiába mondjuk el azt, amit mi tudunk, nem lehet
átírni elektromos áram alapú rendszerre. Próbáltam, de eddig a rendszer mindig
összeomlott. Nem képes elbírni.
-
Nem
érdekel! – ordítja Yakumo őrülten és hisztériásan. – Az adatok kellenek…
Kiráz a hideg a
hangjától és a viselkedésétől, de ez nem változtat a tényen, hogy valahogy ki
kell szednünk a kezei közül Sansát. A kérdés már csak az, hogy hogyan. Nem
lőhetünk rá, mert abban a pillanatban elsütheti a sajátját is egyenesen Sansa
fejébe. Nem ugorhatunk rá, hogy leteperjük, mert akkor is a hirtelen reakciója
lehet a válasz. Naruto elengedhetné a nyilat, de sajnos, nem biztos, hogy
időben célba érne. Az egyedüli választásunk, ha sikerül valamelyik körülötte állónak
leütnie. Vagy ha Sansa felkelne.
Szinte szuggerálni
kezdem Sansát, aki ernyedten lóg a földre, miközben Yakumo a jobb karját
szorongatja. Hevesen veszem a levegőt, szemem ide-oda járkál Naruto, Yakumo, a
Hetedik, Konohamaru és Sansa között. Ám egyik sem mozdul meg. Az idő szinte
megnyúlik, ahogy feszülten várakozunk a történésre, a percek ólomsúllyal járnak,
a levegő mintha megmerevedett volna, s csak én figyelek fel arra az apró
mozdulatra, amit Sansa tesz.
A szemhéja mozdul
meg egy pillanatra, izmainak miniatűr mozgását is csak az én Jinchuuriki szemem
képes észrevenni… na, jó ez most nagyon úgy hangzott, mintha én valami
hiper-szuper hős lennék… bakker. De nem ez a lényeg! Ne parodizálj, Kozumaki
Freya! Még akkor is, ha rohadtul nem tudod, mit csinálj. Gondolkozz! Sansa
ébredezik, és ahogy látom, nagyon is tisztában van azzal, hogy fogva tartják.
-
Yakumo,
nézd – kezdem el az időhúzást, hogy Sansának legyen ideje kitalálni valamit -,
nem tudjuk úgy átadni az adatokat, hogy nem kompatibilis az energia
rendszerrel. Mert, ha nem az, akkor gyakran a szerkezet rovására megy. Vagyis, ha
most átadjuk az információkat, az előtt, hogy meglenne a rendszerhez szükséges
energiaforrás, akkor az egész kárba menne, még a szammin sav is, amit a
készítéshez felhasznált, vagyis…
-
Fogja
már be a-
Yakumo szerencsére
nem tudja befejezni az obszcén mondatát, mivel Sansa, amilyen erősen csak tudta
gyomorszájon vágta, majd állon. A tudósnak titulált valami hátratántorodik,
elengedi Sansa karját, aki azonnal neki lódul, és a nyakamba ugrik, mivel
Naruto kezében még mindig készenlétben áll az íj. Sansa hálásan ölel engem, ám
félszemével a bátyját lesi, aki lassan leereszti a védelmet. Igaz, szemével
azért még pásztázza a sorokat esetleges ellenség után kutatva.
-
Fogják
el! – adja ki az utasítást a Hetedik, mire három megtermett ninja azonnal
rohan, hogy felnyalábolja a kicsikét kiütött pasast.
A többi utasítást
Konohamaru adja ki, amitől bevallom, megkönnyebbülök, mivel róla tudom, hogy
biztosan olyan helyre fogja záratni Yakumót, ahol nem árthat egy jó ideig
senkinek sem. Konohamaru pedig, mintha megérezte volna, hogy ránézek és
gondolok, felém pillanat, majd elismerően biccent. Válaszul fejet hajtok előtte
egy pillanatra jelezve, hogy lekötelez a cselekedete. De ez a beszélgetésféleség
is csak egy pár pillanatig tart, mivel Sansa megragadja a kezemet, és a ház
felé kezd húzni, hogy menjünk be, mert még nem érzi jól magát. Meglepődve, de
eleget teszek a kérésének, és visszabattyogunk a házba.
~~~
Persze azonnal
kiderül, hogy miért szeretett volna annyira bejutni a házba, mivel abban a
pillanatban, hogy leül a kanapéra, eldől, mint egy zsák krumpli. Narutóval
egymásra is nézünk – mintha azt kérdeznénk a másiktól, hogy ez mégis mi az
ördög -, de végül nem mondunk semmit, csak felkapom az egyik fotelból a
pokrócot, ráterítem, és hagyom aludni. Persze nem maradok munka nélkül, hiszen
abban a pillanatba megkordul Naruto gyomra. Itó pirulva rám néz, majd hetykén
megvonja a vállát.
-
Gyere,
csinálok neked valami ennivalót! – mondom, majd karon ragadom, és a konyhába
vezetem.
Hamar előkerül a
tojás a hűtőből, a zöldségek a tárolóból, a serpenyő az alsó szekrényből, és
fél percen belül már csak a kés kopogását lehet hallani a vágódeszkán, majd az
olaj sziszegését, ahogy a kolbászkák sülni kezdenek. Persze a nagy munka közben
azért érzékelem, hogy Naruto végig engem pásztáz, valamint az elülső udvar,
hogy nem-e várható bármilyen veszély. Elmosolyodom, de nem szólok semmit, csak
folytatom tovább az omlettek gyártását.
-
Látom,
gyakoroltad az íjászkodást – jegyzem meg két omlett készítése között. Itó nem
azonnal válaszol rá. Pár percig a gondolataiba merül, majd megrázza a fejét,
mintha csak el akarná űzni a nem kívánatos dolgokat a fejéből.
-
I-igen
persze. Nagyon sok időt töltöttem az edző teremben és a gyakorló pályán, hogy
jól menjen.
-
De
gondolom azért pihentél is egy kicsikét a sok munka között. – Hangom lágyan
cseng, ahogy beszélek, hogy érzékeltessem vele, nagyon is örülök neki, hogy
ennyit munkálkodott. Azonban erre a kijelentésemre se reagál azonnal, csak
keveri a tojást a tálban, majd sajtot reszel. – Min jár ennyire az eszed? –
teszem fel végül a kérdést, ami talán javíthat a beszélgetés tempóján.
-
Csak…
nem érdekes – kezdene bele, de valamilyen okból visszakozni kezd a magyarázkodásból.
– Nem olyan nagy dolog, ne aggódj. Csak eszembe jutott valami.
-
De
attól még foglalkoztat. Különben is – mondom, és felkapom a két omlettes tálat
magam mellől -, remélem nem gondoltad, hogy csak úgy elsiklok majdnem két év
fölött?
Erre persze
azonnal vörösre pirul, mintha olyasmi jutott volna eszébe, amit talán végképp
nem akart volna velem megosztani. Bár, ha tippelnem kellene… na, jó, inkább
nem. Még a végén olyasmi sülne ki belőle, ami még az én szemérmemet is sértené.
De végül is az ő dolga. Nagyfiú már, ha szabad így fogalmaznom. Mindenesetre,
most inkább a kajánra terelem a figyelmet, ami nem megszokott így dél
környékén.
Narutót viszont ez
koránt sem zavarja, hanem azonnal hozzálát az omletteknek. Némán eszeget,
akárcsak én is, igaz, fél szemmel még rajta tartom a szememet, és ezt ő
pontosan tudja is. Gyakorta fel is néz, de akkor sem kezd el mesélni, amikor
találkozik a tekintetünk. Inkább visszatér a tányérjához, és falatozik tovább,
pedig látom rajta, hogy valami már nagyon piszkálja a csőrét.
-
Ez jól
esett – mondom, miután leteszem az evőeszközeimet a tányérra, és a kezembe
vettem a teás bögrémet. – Látom, te is jóllaktál.
-
Igen –
mondja, miután belekortyolt a teájába. – Hm… ez milyen tea? Finom az íze…
-
Ne
terelj – állítom le abban a pillanatban, hogy előveszi a sablon sztorit -, nem
úszod meg. Én is mesélek neked, te is mesélsz nekem.
-
Ja –
feleli kurtán, nem túl lelkesen, amitől feltámad bennem az anyai ösztön. Valami
van a háttérben, amit nem akar nekem elmondani. Ezt csak még jobban megerősíti,
hogy a bögréjének oldalát simogatja, miközben az udvarra néz kifelé.
-
Mi a
baj? – kérdezem tőle, mire habozva rám pillant.
-
Csak
eszembe jutottak a közös események. A karácsony, a szilveszter, a szülinapok,
fesztiválok… amiken… nos…
-
Igen –
mondom egyetértően -, ismerős. Én is hasonlóképpen voltam velük. Igaz, azért
vettem magamnak ajándékokat, megleptem úgymond magamat, de… nem volt az igazi. Mindig
hiányzott valami.
-
Főleg
te. – Kijelentésére felkapom a fejemet a bögrémről, ám ő nem néz rám. Naruto
még mindig a hátsó kertet bámulja, de a tekintetében már nem az a közömbösség
tükröződik, hanem az emlékek nyomán fenn maradt érzések. – Mikor első nap nem
jöttél haza, akkor azt hittem, hogy csak közbe jött valami, és majd
hajnaltájban hazaérsz vagy előbb. De olyan nyolc körül kopogtattak az ajtón.
Kaneki… először nem is értettem, hogy mit makog, de mikor a végén, meghallottam
a nevedet, már mentem is… de már későn értem oda.
-
Mihez?
– kérdezem, mikor látom rajta, hogy egyre jobban elakad a mesélésben.
-
A
kapuhoz. Ugyanis a vezérlőpanel és több egység is zárlatos lett. Lekapcsolták
az energiaforrásokról ugyan, de… mint kiderült a koordináta rendszer lett
először zárlatos. A javítások során pedig csak maradványokat találtam. A tízjegyű
számból összesen négy maradt épségben, egyet újra tudtam generálni, de a
maradék öt… - Naruto arca eltorzul, ahogy felidézi azt a reményvesztett
helyzetet. Ajka összeszorul, homloka ráncba szalad, s látom rajta, hogy nem sok
hiányzik ahhoz, hogy ismét elsírja magát. Úgy látszik, hogy hiába mutatja magát
erősnek és megingathatatlannak, belül még mindig egy elveszett kisfiú.
-
De te
próbálkoztál még akkor is, ha túl sok lehetőség volt a kezeid között – mondom,
és megérintem a bögrére fonódott kezeit. – Ez a legfőbb lényeg, hogy
megpróbáltad, hogy küzdöttél azért, hogy visszahozz.
-
Igen,
de… - kezdi elkeseredetten – így se tudtam megcsinálni úgy a kaput, hogy
megtaláljalak.
-
De
megtaláltál – világosítom fel, hiszen átjött hozzám, még ha akaratán kívül is. –
Ez a lényeg, nem?
-
De…
csak…
-
Nincs
csak! – állítom meg még mielőtt önvádaskodásba menne át a dolog. – Megtetted,
ami tőled telt, és ez a fontos. Én így is nagyon hálás vagyok azért, amit
tettél, még akkor is, ha az eredménye nem az lett, amit szerettél volna. Igaz,
én sem voltam rest, bár még ott sem tartok, ahol te.
Naruto egy ideig
értetlenül mered rám, majd leesik neki, hogy kutathattam a dolog után, hogy
hazajuthassak. Elvigyorodom, ahogy látom rajta a megvilágosodást, de nem vetem
a szemére, hogy mást gondolt. Le se tagadhatná, jól hallottam. Nem gondolta
volna, hogy képes leszek mechanikai könyvek közé bújni, hogy utána elkezdjem
építeni a masinát haza.
-
Mi a
helyzet a többiekkel? – kérdezem tőle, hogy eltereljem a figyelmét a
kellemetlen témáról. Csillogó szemmel felnéz rám, s végre elvigyorodik.
-
Hát…
Bővült a család egy kicsit.
-
Kicsit?
– A szó valahogy felkelti a figyelmemet, mivel eddig úgy tudtam, hogy csak
Alana várandós. Lehetséges, hogy időközben Itóra rátalált a szerelem?
-
Nos,
Alana volt először. Neki egy kisfia született június nyolcadikán, és mielőtt a
másodikba vágnék hagy jegyezzem meg, hogy anyámék december környékén elváltak
és… nos…
-
Hozzánk
költöztek – fejezem be helyette. – Ezek szerint lett egy kistesód vagy egy
újabb kishúgod.
-
Kisöcsém
lett – mondja boldogan és elpirultan. – A Kaito nevet kapta, az unokaöcséd meg
az Akihiko nevet.
-
Akkor
a család egy Uzumaki Kaitóval és egy Kozumaki Akihikóval bővült, plusz a húgod
és az anyukád. Bár, ahogy az arcodat elnézem, neked is van mit titkolnod.
Naruto elvörösödik
a kijelentésemre, de nem veszi rólam a tekintetét. Tudja jól, hogyha most
elkapja fejét, akkor még jobban beismeri azt, amit már megsejtettem.
Félmosolyra húzza a száját, ingatni kezdi a fejét, de nem válaszol azonnal.
Talán most gondolja át, hogy mit is szabad elmesélnie nekem, és mi tartozik rá
és a hölgyeményre. Megnyálazza egy kicsit a száját, majd kicsit szégyellősen
belekezd.
-
Jól
látod nagyjából – jegyzi meg, miközben lesüti a szemét. – A lányt Akahasi
Leiának hívják, és a tavalyi május fesztiválon találkoztunk. Kedves és aranyos
lány, rövid barna hajjal, zöld szemmel és nagyon szép alakkal.
-
Szép
alakkal? – ismétlem meg az utolsó két szót, mivel van egy pajzán sejtésem, hogy
nem véletlenül emelte ki a lány eme tulajdonságát.
-
Igen –
nyögi ki, mire a füle hegye is elvörösödik. – Szép alakkal és még sorolhatnám.
De… nem volt olyan, hű de nagy szerelem, mert úgy három hónap után
szakítottunk.
-
Oh –
veszek vissza a kíváncsiságomból egy kicsit -, sajnálom.
-
Nem
kell – legyint egyet, majd feláll, és újra tölti a bögréjét. – Esemény közben
találtam abban az ágyban, ahol előző este még én feküdtem vele – mondja, és
belekortyol a bögréjébe, miközben látom a testtartásán, hogy még mindig
bosszantja a dolog. – De ez még csak a kisebbik gond volt. Ugyanis, mikor
elkezdtem vele vitázni, akkor a pacák még hozzá is tette, hogy „Ugyan bébi,
minek vitázol vele? Hiszen már egy hónapja találkozgatunk a háta mögött!”
-
Ekkor
pedig kiakadtál – jegyzem meg, ahogy az arckifejezését látom.
-
Hát,
nem kicsit. Életemben először szakítottam, de nem volt jó érzés. Igaz, nem
gondoltam igaz szerelemre meg ilyenekre, de azt se gondoltam volna, hogy csalás
miatt fogok lezárni egy kapcsolatot.
Sokatmondóan
ingatom a fejemet, de nem fűzök hozzá semmilyen nagyobb megjegyzést, mivel
eléggé világos számára is és számomra is, hogy a csaj annyit sem érdemelt meg,
hogy Naruto végig hallgassa. Hiszen az már eleve egy nagy baklövés volt a lány
felöl, hogy találkozgatni kezdett egy másik fiúval, Naruto háta mögött,
ahelyett, hogy szakított volna vele, és annyit lehetett volna a
választottjával, amennyit akar.
-
De,
amit látom, téged is ostromolt egy úriember. – Naruto kijelentését egy
pillanatra nem értem, ám amikor leesik, hogy Konohamarura gondol, mentem
elvörösödöm.
-
Próbált.
Ez a legalkalmasabb kifejezés erre.
-
Mégis
elpirultál?
-
Mert
azt elfelejtetted, hogy telepátián kapcsolatban vagyunk, és a gondolataid, amik
átjönnek hozzám, nem épp szűzlányként állítanak fel – jegyzem meg csípősen,
mire elszégyelli magát. – Attól, mert te nem dicsekedhetsz az ártatlanságoddal,
attól én még az maradhatok – mondom, majd összeszedem a tányérokat az
asztalról, és nekilátok a mosogatásnak.
A víz csobogása
kicsit segít rendezni kusza és felháborodott gondolataimat. Most komolyan azt
gondolta, hogy lefeküdtem Konohamaruval? Jézusom. Hiszen Konohamaru kilenc
évvel idősebb nálam, valamint nem terveztem itt maradni. Haza akarok jutni, nem
pedig kapcsolatokat kialakítani. Tény és való, hogy Konohamaru helyes és igazán
sármos, de nem lennék képes csak úgy lefeküdni vele. Igaz, majdnem két év telt
el mióta utoljára találkoztam Narutóval. Bizonyára azt hitte, hogy én sem
halogatom a magam idejét, és beleugrom az életbe, ahogy ő.
Csak az a
különbség kettőnk között, hogy ő fiú én meg lány. Neki nincsen semmilyen
bizonyítéka, úgy mond, hogy együtt volt valakivel, nekem viszont van. Ha én
szeretkeznék valakivel, az egyértelműen meglátszódna az első alkalom után, a
többi után meg nem. Naruto pedig annyi lánnyal szexelhet amennyivel csak
akarhat, mivel őt nem tűzik nyársra a nászéjszakáján, ha nem szűz.
-
Hé –
csörögve lerakja a bögrét az pultra, átkarolja a derekamat, és a vállamra
helyezi az állát – tudod, hogy nem úgy gondoltam.
-
Mégis
hogy gondolhattad volna? – mondom sértődötten és harapósan, de nem húzódik el
tőlem, ahogy azt vártam volna.
-
A
sajátomra gondoltam akkor. Az meg se fordult a fejemben, hogy te és ő tovább
mentetek volna, sőt, a kiindulásodból ítélve még a kézfogásig se.
-
A
beleegyezésemig sem, hogy pontosítsak. Konohamaru ostromolt, tény, de én meg
elkerültem – a mosogató szélének támaszkodom, és csak figyelem a koszos vizet
magam előtt. – Mindig keresett, én meg menekültem.
-
De
neki nem esett le – jegyzi meg, és még szorosabban fogja a derekamat. – Majd
akkor rájön most, hogy nem épp a legjobb ötlet téged piszkálni.
-
Mert?
– kérdezem értetlenül, majd megfordulok, hogy ránézzek.
-
Úgy
nézek ki, mint aki hagyja, hogy a legjobb barátját piszkálja valaki? – felel a
kérdésemre kérdéssel. Elvigyorodom, majd megölelem. Arcomat a mellkasába fúrom,
mélyen beszívom a még mindig édes levendula illatát, hogy még jobban átjárjon a
boldogság, hogy itt van. Még akkor is, ha pajzán gondolatai is vannak.
-
De, ha
már úgy is benne vagy ebben a pajzán dologban – mondom neki miután elhátráltam
–, milyen érzés volt?
Naruto persze
azonnal vörösre pirul nyaktól a füle hegyéig, ahogy számítottam rá.
Lehunyja a szemét, nem néz rám, és inkább leül a konyhaszékre, mintsem állnia
kelljen előttem, mint egy ovisnak, aki rossz fát tett a tűzre. Arcát látva
kuncogni kezdek, mire szebbnél szebb tünde káromkodások érkeznek hozzám. Természetesen nem sértődöm meg, hiszen tudom, hogy csak bosszúságból mondja, és
csak leülök mellé, lábaimat keresztbe teszem, államat a tenyeremmel támasztom
meg, és várom, hogy elmúljon a zavara, és valami aprócska képet kapjak az első
alkalmáról.
-
Úgy
csinálsz, mintha… - kezdenék bele, de egy pillantással belém fojtja a szót. –
Na, ne! Azt akarod mondani, hogy anyudnak sem mondtad el?
-
Nem
mondtam el neki, mert… csak.
-
Naruto
– méltatlankodom -, az Istenedet, te fiú vagy! Téged nem nyakaznak le, ha
beállítasz és kijelented, hogy „Anya, együtt voltam valakivel!”
-
Tudom,
csak… akkor nem ez járt a fejemben, később meg szerintem leesett neki, hogy
volt valami köztem és Leia között. De most nem az… érdekelt, hogy mi is volt.
-
Csupa
fül vagyok, hogy hogyan is viselkedtél egy meztelen nő előtt – jegyzem meg
gunyorosan, mire a vádlimba csíp.
-
Nem
volt teljesen meztelen, csak kicsit csipkésebb öltözetben volt, és… öhm… én meg
rettenetesen zavarban voltam, ahogy ott álltam előtte, alsónadrágban. Szóltam
ugyan neki, hogy abszolút semmit nem tudok, de látszólag őt ez nem zavarta,
sőt, még meg is jegyezte, hogy egy orvoslást tanuló férfi, hogy nem próbálta
ki. De ezen hamar túlléptünk. A részleteket nem mesélem, ha nem gond – mondja,
miközben a tarkóját vakarja idegességében. – A lényeg az, hogy mikor ott
álltunk, hogy na, most, akkor itt az ideje, akkor… öhm…
-
Te
voltál alul? – kérdezem kíváncsian, mire megállapítom, hogy ha szemmel ölni
lehetne, akkor én már hulla lennék.
-
Igen –
jegyzi meg kelletlenül. – De könyörgöm, azt se tudtam mit csináljak. Az odáig oké volt, hogy dugd be, de Leia
mondta meg, hogy mit hogyan, és…
-
Jól
van, na, csak cukkollak – mondom, és felállok, hogy átkaroljam a nyakát. Ő sem
habozik, és átkarolja a derekamat, hogy minél jobban ringatni tudjam. – Az a
lényeg, hogy meg volt, hogy utána jól érezted magadat, és sok mindent tanultál.
-
Meg
sok mindent magyarázott. Konkrétan, ledöbbenve és fáradtan Leai neki állt nekem
magyarázni, hogy ha ezt akarom csinálni, akkor hogyan vessem fel a
partneremnek, és hogyan csináljam jól.
-
Jesszus
– mondom, de nem vagyok annyira meglepődve a dolgon. Szerintem Leiától teljesen
természetes volt, hogy elmagyarázta ezeket neki, hogy a későbbiekben már nem
legyen semmi gondja. Valamint neki is kellemesebb élmény legyen a szex.
Nem tudom, hogy
mennyi ideig állok így, de valahogy nem is számít számomra. Élvezem, hogy végre
itt van, hogy Félixen kívül más is van a környezetemben, valamint, hogy végre
van kivel őszintén beszélnem, nem csak a kutyámmal és a „kollégákkal” elegyedek
beszédbe, hanem végre egy olyan emberrel is, aki nagyon is ismer. Így most
boldogan dugom az orromat a hajába, szívom be az illatát, és beletúrok a puha
hajtincsei közé. Nagyot sóhajt a mellkasomon, tudom, hogy kezd fáradni, még nem
elég erős ahhoz, hogy sokáig ébren maradjon. Én se tudtam sokáig ébren maradni,
mikor idekerültem. Talán egy fél napig tudtam éberséget tartani, utána kellett
a kávé jótékony hatása.
Igaz, én már hat
óra tájékán elkezdtem kókadozni az irodában, de most az óra még csak délután
fél kettőt mutat, nem többet. Persze, amennyi izgalom érte nem is csodálom,
hogy álmos és szíve szerint bebújna az ágyba, és egészen holnap reggelig
aludna, akárcsak Sansa. A kislány – már annyira nem is kicsi –
összegömbölyödve, mélyen szuszogva alszik a kanapén. Haja vörös folyamként
terül szét körülötte, arca nyugodtságot sugároz, akárcsak a bátyja arca, amikor
alszik. Rengeteg mindent látok benne Kushinából, és jóval kevesebbet Minatóból.
A két testvér annyira hasonlít egymáshoz, hogyha nem lenne közöttük ekkora
korkülönbség, akkor bárki kétpetéjű ikreknek gondolná őket.
Kopp. Kopp.
A kopogás
megijeszt egy pillanatra, akárcsak az energia, ami párosul hozzá. Nagyot
nyelek, majd a kókadozó Narutóra nézek, aki már majdnem elaludt. Idegesen
lehámozom magamról az ujjait, mire bosszúsan fújtat egyet. Mit sem törődök
vele, inkább idegesen az ajtóhoz igyekszem. Pechemre azonban Naruto megérezhetett
valamit az idegességemből, mert kicsit kómásan ugyan, de kiáll a konyhaajtóba,
ahonnan tökéletesen láthatja a jövevényt. Jómagam azonban idegesen tördelni
kezdem az ujjaimat, mielőtt megfognám a kilincset, és kinyitnám az ajtót.
Megérzésem nem
volt hibás; Konohamaru áll az ajtómban, mögötte a Hetedikkel. Mind a kettő
arcán látom, hogy idegesek, nem tudják, hogyan fogom őket fogadni azok után,
ahogy bántak velem. Igaz, bevallom az őszintét, nem is figyeltem, hogy mikor
mentek el a ninják a házam körül, de még azt sem, hogy ők ketten mikor távoztak
velük. Ahhoz túlságosan a családommal voltam elfoglalva, hogy ilyen
pisztricsáré dolgokkal foglalkozzak. Azonban most nagyot nyelek kihúzom
magamat, és minden szó nélkül beengedem őket a házba.
-
Helló!
– köszön Itó, de egy percre sem hagyja el a helyét, ahová az imént beköltözött.
Meredten nézi őket, az ajtófélfának dőlve, miközben én egyre jobban elbújnék.
Nem is azért, mert nem régiben beszéltünk róluk, hanem azért is, mert a két
Naruto szemtől szemben találkozik egymással. Mondanom sem kell, nagyon is
frusztráló dolog.
-
Helló!
– köszönnek vissza szinte egyszerre, de hála az égnek egyikőjükön sem látom a
különösebb zavart. Igaz, azok után, amiket hallottam – Menma és a többiek –
talán fölösleges volt az aggodalmam. De azért csak legyünk óvatosak. Amilyen
Itó, képes valamelyik nyakának ugrani.
-
Elnézést
a zavarásért… megint – kezd bele Konohamaru idegesen és zavartan. – Mi… csak…
-
Bocsánatot
akarunk kérni – mondja végül a Hetedik olyan hangsúllyal, mintha tudná, hogy
Konohamarunak egy évtizedbe telne elmondania ezt a három szót. Ami, valljuk be,
lehetséges.
-
Oh,
értem. Én…
-
Minő
lehengerlő gesztus – jegyzi meg Itó valg nyelven, amit persze csak én értek. A
Hetedik és Konohamaru értetlenül merednek Itóra, jogosan.
-
Itó –
kezdem el nyugodt hangon, ám ő kiérzi belőle azt, amit kell -, vagy felmész az
emeletre a könyvtárba és elfoglalod magadat, vagy megtartod magadnak a
megjegyzéseidet. Ellenkező esetben a hátsód bánja.
-
Hujuj
– mondja gunyorosan, majd az egyik fotelhez sétál és leül. Ezek után
remélhetőleg nem szólal meg, vagy ha mégis… sajnálni fogom azt a kerek és
formás fenekét.
-
Szóval
– térek vissza a két vendégemhez -, ami a bocsánatkérést illeti, nem szükséges.
Én magam is hibás vagyok, hiszen a kilétemet rejtegetnem kellett, pont e miatt,
és…
-
Igen,
de… bocsánat, hogy kíváncsiskodom, de akkor magam mégis honnan is való?
-
Tizenegy,
hatvanhárom, negyvenöt, hetvenkettő, nulla, kettő számú világból való, akárcsak
én. Vagyis a ti világotoknak az egymilliárd százhatvanhárom millió
négyszázötvenhétezer kétszáz kettedik mellékvilágából.
-
Elég
lett volna annyi is, hogy egy másik világból jött meg a város mondjuk, de… így
is megfelel – mondja a Hetedik kicsit bizarr tekintettel méregetve elméletileg
azonos genetikájú mását.
-
Szívesen
– mondja, és az épp átforduló Sansára vetül a szeme, még mielőtt az én gyilkos
pillantásommal találkozhatna. Ennyit a ne szólaljunk meg ígéretről. Na,
mindegy, majd később tartok fejmosást. Most valahogy képtelen vagyok összefüggő
mondatokat készíteni számára, még akkor is, ha nem régiben beszélgettünk.
-
Itó –
szólalok meg méregtől túlcsordult hanggal. Naruto rám néz, de menten
hátrahőköl, amikor meglátja a tekintetemet. – Kérlek.
Nem is mondok
ennél többet, hiszen elég neki az, amit a telepátián átküldök neki. Mit is beszéltünk meg, bogaram? Nem azt,
hogy csendben maradsz? De! Akkor csendet most már, mert a végén még olyat teszek,
ami úri hölgyhöz nem való. Világos? Képzelhetem, hogy a fejében nagyon is
kényelmetlenül hat az üvöltő hangom, amit talán még nem is hallott, mióta újra
találkoztunk. Megértése jeléül finoman bólint, felnyalábolja Sansát, és felmegy
az emeletre, ahol elméletileg biztonságban lesz a haragos pillantásomtól.
-
Magasságos
– sóhajtom az orrom alatt. – Elnézést.
-
Ő
szemmel láthatólag más – jegyzi meg a Hetedik, miközben furcsán néz rám.
Elpirulok ennek hallatán, mivel még sosem hasonlítottam össze a hét Narutót, de
most, hogy mondja, tényleg sok különbség van közöttük.
-
Igen,
kicsit öhm… nos… hogy is fogalmazzak… tudósosabb.
-
Inkább
tudálékosabb – jegyzi meg Konohamaru az orra alatt elég hallhatóan, amitől egy
kicsit felkuncogok. Persze, azonnal megkapom a telepatikus leszúrást.
Vendégeim nem egy
ötperces beszélgetést terveztek, mivel az aprócska közjáték után bevonulunk a
konyhába, ahol kávét kortyolgatva eltársalgunk a lehetséges módokról, hogy
hazajussak Narutóval és Sansával együtt, valamint, hogy a Yakumo okozta
kellemetlenségeket hogyan oszlathatjuk el. Ez persze alig tart egy másfél
óránál tovább, és hamar a személyesebb témákra terelődik a szó. Szinte
könnyedén jár a szám, ám minden egyes kérdés után egy másodpercig elgondolkozom
azon, hogy mit is mondhatnék el nekik anélkül, hogy túlságosan intim szférába
mennék bele.
Hosszú
beszélgetésünknek az este hatot jelző órakongás szakítja félbe. A Hetedik
szinte azonnal észbe kap, és Konohamaruval együtt búcsút intenek nekem,
valamint megígértetik velem, hogy a holnapi nap folyamán bemegyek az irodába,
hogy a tervekhez megvalósításához szükséges alapanyagok listáját – amit ma írok
meg – átbeszéljük. Mosolyogva bólogatok, annak ellenére, hogy rettenetesen
fáradt vagyok már a mai naptól. Túl sok információhoz jutott a szervezetem
ahhoz, hogy így este hatkor még képes legyek úgy gondolkodni, ahogyan szoktam.
Ezért szinte
megváltásként értékelem, amikor becsukódik a bejárati ajtó, majd kattan a zár,
és egyedül maradok a nappalim félhomályában. Homlokomat egy pillanatra a hideg
ajtóüvegnek támasztom, majd sóhajtva lekapcsolom a földszinti lámpákat – csak a
díszégő sor marad égve -, és felindulok a lépcsőn. Az emeleten síri csend
honol, csak a szobámból szűrődik ki valamicske fény. Ezek szerint még ébren
van. Azonban nem megyek be rögvest hozzá, hanem a fürdőbe megyek, hogy gyorsan
lezuhanyozzak.
Kivételesen
magamra zárom a fürdő ajtaját, mivel nem szeretnék a tegnapihoz hasonló
incidensbe bonyolódni. A pizsamámat szerencsére itt tartom a fogason, így csak
le kell vetkőznöm, hogy utána beállhassak a zuhany alá. A kabinban belépve
viszont megcsap a kellemes férfiszag. Beleszimatolok a levegőbe, és
megállapítom, hogy nem olyan rég fürödhetett le ő is. Félmosolyra rándul a
szám, majd gyorsan nekilátok a zuhanynak, hogy minél előbb bebújhassak az
ágyamba.
A gyors fürdés
után persze nagyon jól esik a testápoló, az arcmaszk és a… várjunk csak! Miért
is… Húzom az időt, nem igaz? De miért is? Talán mert nem akarok Narutóval egy
légtérbe kerülni azok után, hogy lehordtam? Megeshet. Végül is, a leszúrás nem
a legjobb módja annak, hogy boldogan újra kezdjétek, mint harcos társak. Be kell,
hogy lássam, valahogy most nem vonz annyira az ágy, mint máskor. De végül is,
ezen is túl kell esnünk.
Tehát kicsit
félve, de kinyitom a fürdő ajtaját, és egy röpke gőzfelhő kíséretében a
folyosóra libbenek. Lekapcsolom a villanyt, és gombóccal a torkomban elindulok
a szobám felé. A talpam alatt a padlószőnyeg olyan lesz, mintha valami ragacsos
anyaggal lenne bevonva, ami megakadályozza, hogy közelebb kerüljek a célomhoz.
A szoba elé érve finoman benyomom a résnyire nyitott ajtót, ám a várt eredmény
helyett – egy morcos Naruto, aki duzzogva gubbaszt az ágyamon -, csak egy ablak
felé forduló testet látok, amint a hangulatvilágításomban terpeszkedik.
Körbetekintek a szobában, nem-e nyúlt valamihez kíváncsiságból, de szemmel
láthatólag minden a helyén maradt.
Belépek, mire
Félix azonnal odajön hozzám, hogy a szokásos esti fülvakargatását és
dögönyözését megkapja. A négylábú kis kedvencem farkát csóválva nyalogatja
végig a kezemet, mire halkan felkuncogok attól tartva, hogy Narutót
felébresztem, ha ennél hangosabban kacarászom. Lépteimet is óvatosra veszem,
miközben az ágyhoz megyek.
-
Ébren
vagyok – ijeszt meg egy pillanatra a csendes és lágy hang. Kezemet a
mellkasomra teszem, ami alatt ezerrel száguld a szívem. Rosszallóan tekintek
Naruto hátára, de nem tudok mit tenni, csak azt, hogy bebújok mellé az ágyba.
-
Sansát
melyik vendégszobába raktad? – kérdezem, miközben elrendezem a lábamon a
takarót, majd a hátam mögött a párnákat.
-
A
szemköztibe – feleli fojtottan a párna csücskének, amibe kapaszkodik. - Nem valószínű, hogy hamar felkel, de inkább
közel tartom magamhoz.
-
Nos,
ha azt vesszük, hogy neked is legalább egy nap kellett, hogy kiheverd, akkor
lehet, hogy neki egy kicsit több kell majd – mondom, majd a kipárnázott
beugróban lévő könyvemért nyúlnék, amikor Naruto a hátam mögé csúsztatja a
kezét. Lepillantok rá, s mire észbe kapnék mit is csinál, már átkarolta a derekamat,
és az ölembe fészkelte magát. – Naruto?
-
Látom,
jól kijössz velük – jegyzi meg, ám olyan hangja, ami azonnal felgyújtja bennem
a vészhelyzet lámpát. Tekintetem mégis ellágyul, jobb kezem beletúr a hajába,
majd ritmikusan simogatni kezdem.
-
Igen,
fogjuk rá. Bár szerintem egy életre nyomot hagytam a Hetedikben, hogy
átlyukasztottam a falat, majd az alteregójával megléptem.
-
Csakis…
Szűkszavúsága
felkelti a figyelmemet, de egy pillanatra azt se tudom, hogy mire véljem ezt a
hirtelen viselkedést. Normál esetben nem szokott ilyen intimen érintkezni
velem, valamint nem hallgat. Homlokomat ráncolom, de szemet hunyok a dolog
felett, mondván talán még fáradt. Így hát kezembe kapom a könyvemet, és olvasni
kezdek, de a jobb kezem még mindig simogatja az ölembe fekvő Narutót.
Az óra lágyan
kattog a falon, ahogy a másodperceket, perceket és órákat veri folyamatosan. S,
ha minden igaz, akkor Narutót is hamar álomba ringatja, főleg, hogy simogatom
is a fejét. Azonban a könyvem lapjait figyelve is tudom, hogy éber. Valamin jár
az esze, csak éppen azt nem tudom, hogy min. Rejtegeti előlem, nem akar nyíltan
rágondolni, inkább csak tudat alattijában tárgyalja ki magából. Elhúzom a
számat, és még arra sem tudok koncentrálni, hogy a két fő szereplőm, milyen
helyzetet vesznek fel.
Bosszúsan
felsóhajtok, mágiával összecsapom a könyvet a kezemben, majd magam mellé
teszem. Lenézek Narutóra, aki mozdulatlanul fekszik az ölemben. Igaz, azért
érzékeli, hogy abbahagytam az olvasást. Kicsit előre dőlök; nem kicsit van
ébren, hanem nagyon is elevenében van. Homlokom kidagad egy ér mérgemben,
dühösen csücsörítek a számmal, de nem szólalok meg. Hátradőlök a párnáimon, és
inkább Félixet nézem, ahogyan édesen alszik az ágyában.
Nem tudom mennyi
ideig tart ez a monoton állapot. Csak bámulni előre, mint egy élettelen bábu,
de annyi szent, hogy sokkal többnek érzékeltem, mint valójában volt. Talán a
valóságban alig volt egy negyed óra, amit én legalább egy másfél órának éltem
meg. Mégis ez alatt az idő alatt átvettem magamban azt a pár mondatot, amit
váltottunk.
-
Sokáig
ültél a lépcső tetején? – kérdezem tőle semlegesen, mintha csak arról kérdeztem
volna, hogy jól van-e. Nem válaszol elsőre, ahogy azt gondoltam. El kell rajta
gondolkoznia egy kicsit, hogy mégis mit válaszoljon nekem vissza. Hiszen nem
mindegy, hogy kerek perec kijelenti az időt, vagy rá vág valami semlegest.
Hosszasan
gondolkozik, szinte már idegőrlő ideig. Olyan türelmesen várok, ahogy csak
bírok, de be kell, hogy valljam, szívem szerint már rég leteremtettem volna,
hogy azonnal mesélje csak el, hogy mit is hallott, ami ennyire felzaklatta.
Azonban az itt eltöltött idő alatt, valamint a Borutóval való edzéseim során
jöttem rá arra, hogy az embernek hagynia kell a másikat, hogy össze tudja
szedni a gondolatait ahhoz, hogy talán egy értelmes magyarázatot adni tudjon a
másiknak, mondjuk a viselkedése miatt. Ez a várakozás azonban néha egy kicsit
sok időbe telik.
Mocorogni kezd az
ölemben, majd felül az ágyban. Térdét felhúzza, alkarjait a térdkalácsán
nyugtatja, tekintete pedig a semmibe mered. Várakozóan nézek rá, de ő még a
füle botját se mozdítja felém, hogy válaszoljon. Enyhén szólva is kezdek dühös
lenni, de meg kell őriznem azt a kevéske nyugalmamat is, ami még megmaradt.
-
Emlékszem,
mikor még Tündelak felé igyekeztünk, akkor egyszer azt mondtad nekem, hogy
szeretnél majd valamikor az életed során egy nyugodt életet.
-
És? –
kérdezek vissza, mivel érzékelem, hogy nem fejezte még a mondandóját.
-
Van
egy olyan érzésem, hogy itt talán…
-
Szóval
itt van a kutya elásva – mondom, mire Félix felkapja fejét. – Ne haragudj,
Félix – kérek bocsánatot futólag a kutyámtól.
-
Nincs
semmi elásva csak, mikor beszélgettetek, és azt vettem észre, hogy nagyon
könnyedén és fesztelenül beszélgetsz velük, hogy nem érzem felőled azt a fajta
aggodalmat, amit néha Rejtett Holdban igen.
-
S az
jutott az eszedbe, hogy lehet, hogy nekem jobb lenne itt? – Ekkor pillant felém
először. Kék szemében látom, hogy rátrafáltam a lényegre. Azonban azt is
felfedezem bennük, hogy nem csak ez az egy, ami megfordult a fejében. Arra
viszont már nem tudok rájönni, hogy mi is volt azt, mivel rendkívül gyorsan
haladt át rajta.
-
Igen –
ismeri be -, megfordult. Mivel itt sokkal nyugodtabb, mint otthon. Kényelmesen
élhetsz, mindenki ismer, de nem fordulnak minden másodpercben hozzád, minden
olyan…
-
Egyetemes
– fejezem be, ahogy én látom a dolgokat. – Tény, hogy tényleg nyugodtabb itt
élni, viszont nem pont erre vágytam régebben. Mondjuk úgy, hogy egy másik
megközelítését. A nyugodt alatt azt értettem, hogy a hétköznapibb életet
szeretnék. A családom körében. – Az utolsó mondatot kihangsúlyozom, hogy
egyértelművé tegyem, hogy valóban jó itt, de nem itt van az otthonom, nem itt
van a családom, a barátaim és mindenki, aki a szívemnek kedves.
-
Értem,
de…
Mondandóját
azonban már nem tudja befejezni, mivel egy hatalmas robaj rázza meg a
környéket. A ház alapjaiban reng meg, több tárgy is eldől vagy leesik a
helyéről. Ijedten nézünk körbe, majd egymásra, és azonnal tudjuk, hogy mit kell
tennünk. Kipattanunk az ágyból, és őrültként rohanunk le a földszintre. Naruto
még sebtiben készít egy klónt, hogy azért mégis csak maradjon valaki a házban,
aki vigyáz az alvó Sansára.
Menet közben
öltözünk fel, majd rohanunk a város felé, ami éles fénybe borulva,
sikoltozásoktól hangosan ébren van, így este tizenegykor. Narutóval mind a
ketten a szokásos harci ruhánkat vesszük föl, előrántjuk a karjainkat, és a
következő szellővel már érezzük is, hogy nagyobb problémával állunk szemben,
mint az gondoltunk volna. Egy hatalmas démon fekete alakját vesszük észre,
ahogy közelebb érünk a belvároshoz.
A közel harminc
emeletes, szurokfekete színű démon két lábakon jár, hosszú farkát ide-oda csapkodja,
míg az egyik izmos karját előre-hátra lengeti, ahogy keresztül vág mindenen.
Narutónak azonban egyből feltűnik, hogy tart valamit a jobb kezében, valamint,
hogy valaki egyensúlyozik a vállán. Tekintetem a démon bal vállára siklik, ahol
meglátok egy aprócska alakot, aki a szörny nyakába kapaszkodva próbál nem
leesni. Homlokráncolva próbálom kivenni, hogy mégis ki lehet ott, ám csak
annyit sikerül megállapítanom, hogy nagyjából olyan magas lehet, mint én.
Persze a futólagos
megfigyelés közben szélsebesen száguldunk a fák között, hogy minél előbb a
város központjába érjünk, lehetőleg még a démon előtt. Igaz, az mind a
kettőnknek feltűnik, hogy nincsenek kísérő démonok. Mivel azt ugye tudni kell,
hogy az ilyen nagy szörnyetegeket kísérni szokták a csatlósok, akik még nagyobb
rendbontást csinálnak akár a városon belül, akár kívül. Azonban még csak a
szagukat sem érzem, nehogy még egyet is lássak.
-
Ez
nagyon gyanús – jegyzi meg Naruto hangosan, miközben az egyik ágon landol, majd
lendületet vesz a következő ugráshoz. – Még egy S szintű démonnál is láttam
legalább hat-hét darab C szintű gnómot, démont vagy bármilyen más mutálódott
szörnyet, de itt… még csak egy aprócska szagminta sincs.
-
Lehet,
hogy a kapu az oka. Az alacsonyabb rendű démonok nem biztos, hogy bírják a kapu
magas kristály tartalmát. Ellenben egy S szintű démon képes kibírni, talán még
lakmározni is tud a kristályok energiáiból.
-
Az meg
lehet – helyesel, majd a következő ugrásánál felrepül a várost körbevevő falra.
Azonban legnagyobb meglepetésemre egy sisakot is húz a fejére, amit a mágia
térből varázsol elő. – Biztonság az első. Nem akarom, hogy valaki felismerjen.
Még a végén ellenségnek néznek.
Ebben az egy
dologban egyet kell értenem vele, hiszen míg nekem nincs alteregóm itt, addig
neki van, és még így is veszélyes dologra szánja el magát mellettem. Hiszen a
sisak ellenére is nézhetik ellenségnek, ami most nem lenne a legjobb. Elég volt
egy helyről összekaparásznom, nem hiányzik még az is, hogy a város börtönéből
kelljen kiszednem.
De most a városlakók
az elsők, akik sikítozva, kiáltozva és utasításokat ordítva próbálnak
menekülni, miközben mi a tetőkön szaladva próbálunk minél közelebb menni a
démonhoz. Igaz, már innen is érezzük a kénes szagot, amit áraszt magából.
Méretes lábai megremegtetik a földet csupán azzal, hogy előre lép, arról már
nem is beszélve, hogy a farka lépten-nyomon minden egyes ház oldalába
beleütközik. Ezzel pedig megnehezíti a dolgunkat, mivel a legtöbb házat a
földig rombolja. Igaz, Narutót ez nem akadályoz meg abban, hogy a szörny másik
oldalára menjen.
Fejbólintással
jelzem neki, hogy tegye csak, hiszen akkor két oldalról tudjuk befogni a dögöt,
ami talán egy kis előnyt is ad nekünk arra, hogy minél előbb elpáholjuk és
visszatoloncoljuk a világába, vagy akárhova. Bár még mielőtt a püföléshez
látunk, előbb meg kellene tudnunk, hogy ki van odafent, valamint, hogy mit tart
a kezében. Ám hiába szaglászom a levegőt, nem tudom kiszűrni belőle mást csak a
szörny bűzét, ami meglehetősen kellemetlen.
-
Sikerült elé kerülnöm, de nem látom, hogy
mi van a markában. De bármi is legyen az, már nem él. Véres az egész kézfeje.
-
Milyen frissnek ítéled? – kérdezem tőle, bár már olyan mindegy lehet
a halott számára, hogy mennyi ideje lehet az.
-
Nincs még egy órás sem, de a
vér már alvadásnak indult.
-
Basszus – káromkodom el magamat diszkréten. Hiszen az, hogy még nem
egészen egy órás, annyit tesz, hogy már egy jó ideje ezen a világon van. Mi
pedig nem vettük észre egy közel harminc emelet magas monstrumot.
Ennyit a
tapasztalatról. Úgy látszik, hogy az ember hajlamos elfeledkezni
halandóságáról, még akkor is, ha tudja, hogy halhatatlan testet birtokol.
Idegesen ciccegek, miközben egyre gyorsabban rohanok, hogy legalább a másik
oldalon lévő embert le tudjam ellenőrizni, de képtelen vagyok rá, mivel egyre
nehezebben tudok hozzá férni. Ugyanis a farkával egyre nagyobb ívet ír le, így
egyre távolabbi házakat is lerombol. Főleg azokat, amiken én képes lennék őt
megfigyelni. Lehetséges, hogy a vállán egyensúlyozó ember észrevette, hogy már
egy ideje itt rohanok mellette.
-
Nem tudok közelebb menni hozzá – szólok
Narutónak, aki szintén úgy járt, mint én.
-
A Hokage palota felé tart. Menjünk oda mi
is, ott már meg tudjuk állítani.
-
Rendben.
Nem kell kétszer
mondania senkinek sem, hogy fussak olyan gyorsan és akrobatikusan, ahogy csak
tudok, hiszen tudom, hogy ha most nem lépünk akcióba, akkor a ninják egy tíz
percen belül megjelennek, és megpróbálják felvenni a harcot a démonnal, amivel
szemben képtelenek nyerni. Jobban mondva a nyerési esélyük egyenlő a nullával.
Lábaim olyan
gyorsan visznek, ahogy csak tőlük telik, de még így is majdnem orra bukok,
amikor közvetlen a palota előtt landolok a homokos talajon. Szerencsémre meg
tudok támaszkodni, miközben guggolok, de még így is egy kicsit szédelgek.
Valami nincs rendben úgy érzem. A gyomrom háborog, a fejem pedig eszméletlenül
fáj, mintha valaki kitépte volna valamimet a helyéről ott bent. Itó persze
azonnal feltűnik, hogy már túl sok ideje gubbasztok a porban.
-
Minden
rendben? – kérdezi tőlem, majd megdörzsöli kiszáradt száját.
-
Nem
tudom – felelem olyan őszintén, amennyire csak tudom. – Valami nem sitimmel itt
– mondom, majd felnézek rá, ahogy felállok a porból.
-
Freya-san
– hallom meg a Hetedik hangját, ahogy több ninjával a nyomában felénk siet. –
Mi ez a szörnyeteg?
-
Egy
falanx démon – válaszol helyettem Itó. – S szintű démon, így ha lehet, ne
menjetek a közelébe. Megfelelő védő felszerelés nélkül feloldódtok, mint a
savban.
-
És
maguk? – kérdezi Konohamaru, akin már vagy húsz adrenalin löket keresztül
futhatott, mióta a szörny betette a lábát a városba.
-
Rajtunk
vannak védő rúnák. A bőrünk alá vannak égetve, de még így is remek védelmet
nyújtanak – mondom kisebb rosszullét közepette Konohamarunak, aki észreveszi,
hogy nincs minden rendben velem.
-
Minden
rendben, Freya-san? – kérdezi meg ő is, de ugyan azt tudom válaszolni neki is,
amit Itónak. Nem tudom.
Egyik pillanatról
a másikra tört rám ez a dolog, és már azt sem tudom mondani, hogy a tapasztalt
Narutóra bízom a szörny kiiktatását. Ráadásul ehhez ketten kellenek legalább.
Főleg most, hogy egyre közelebb ér a szörny a központi egységekhez.
Felpillantok a szörnyre, aki még drámaibban hat, ahogy a nyári vihar egyre
nagyobb széllöketekkel közelít felénk. A monstrum viszont nem áll meg. Egyre
csak közelít, dühöngő léptekkel, én pedig fogalmam sincs, hogy mivel tudnám
megállítani.
Nem használhatok
föld mágiát, mivel könnyen lerombolhatja a falat, ezzel még nagyobb kárt okozva
a városban. Vizet sem, mivel szörnyről lemálló kén felperzselne mindent és
mindenkit, a levegő és a tűz pedig szinte hatástalan lenne rá. Ezek szerint nem
marad más, mint a jó öreg fegyveres és energia mágiás harc, amit már annyira
megszoktam.
Úgy látszik, hogy
a legtöbb démont csak ezzel lehet legyőzni. Ám mikor pont előhívnám a legjobb
kardomat a mágia térből, a szörny hirtelen megáll. Nem jött olyan közel
hozzánk, hogy kényelmetlenül kelljen a nyakunknak nyújtóztatni, de azért
fenyegetően hasson a jelenléte. Pillantásom egy ideig elidőzik a szörny
démonias pofáján, a sárga szemeken és a két gyűrűs szarván, valamint az
agyarain, amik a szájából lógnak ki.
-
Vesztettek!
– hallok meg a diadal ittas kiáltás valahonnan a magasból. Szemem és a többiek
tekintete is arra az egy pontra irányul, ahol azt az embert vélni véltem a
szörny vállán. Még mindig ott áll, szilárdan és rendíthetetlenül. – Megmondtam
magának, Hetedik, hogy nem állíthat le. S most, íme! – mutat végig a szörnyön,
amin egyensúlyoz – Ez a lehengerlő teremtmény a bizonyíték arra, hogy még a
Kilencfarkú Rókadémonnál is vannak veszedelmesebb lényeg.
-
Yakumo
– sziszegi a foga alatt a Hetedik, akin nagyon is látszik, hogy bosszús, hogy
meglógott a csibész. Tudhattam volna, hogy nagy vétek a Hokage részéről, hogy
egy egyszerű cellába csukatta, nem pedig egy szigorúan őrzött be. Persze a
kutya se gondolta volna, hogy ekkora galibát tud okozni, főleg a megfelelő
eszközök nélkül.
-
Sőt,
ami azt illeti – vigyorog győzelem ittasan a védő csizmájában és kesztyűjében –
már az első áldozatát is felszedte ez a gyönyörűség – mutat a véres marok, ami
egyszer csak hátra lendül egy kicsit, hogy lendületet adjon a benne lévő véres
kupacnak. Az alvadt vérrel borított test repül egy darabig a levegőben, majd a
földön gurulva egy kicsit három méterrel előttünk áll meg. – Tessék! – mondja
Yakumo. Fogamat vicsorítom rá, majd a holttestre nézek.
Azonban a vér
azonnal meghűl bennem, és elpárologtatja bennem az imént felgyülemlett haragot.
Végig fut rajtam a hideg, ahogy a csöppnyi kis testet meglátom, amint halott
kék szemeivel felé néz. Könyörgően és kérlelve, hogy tegyek valamit. Az
aprócska száj elnyílt, több helyen vér csíkozza a még hófehér bőrt, s nem csak
a száján, hanem a fején, és a teste más részén is. A ruháját teljesen átáztatta
a vér, haját szinte odatapasztotta a koponyájához.
Egész testemben
remegni kezdek, ajkam remegni kezd, ahogy a gyerek halott szemeibe nézek. Karom
lassan felemelkedik, szinte már nem is hallom, ahogy a körülöttem lévők
egymással sutyorognak, és borzadoznak, hogy Yakumo, hogy volt képes elvenni más
életét egy ilyen rémséggel, de egyikük sem néz a holttestre, még Itó sem.
-
I-itó
– szólalok meg nyögve nyelősen, miközben remegő kézzel a gyerek felé mutatok.
Naruto először rám néz, majd a követi az ujjamat, és a gyerekre pillant. A
sisak sötét plekszi üvege miatt nem látom a tekintetét, de érzem felőle, hogy
megrendül, és elönti őt is a kiborulás, akárcsak engem.
-
Bran…
- ejti ki az öcsém nevét, mire teljesen megszűnök létezni.
Hallásom mintha
nem is lett volna, látásom csak az öcsém halott szemeire korlátozódik, s a
testem is megadja magát a gravitációnak. Térdre rogyok, s csak nézek az öcsém
szemébe. Az utolsó könyörgését nézem, amit még az előtt suttoghatott el a
szörny markában, még mielőtt az összeroppantotta volna pöttöm kis testét.
Ereimben végig fut valami számomra ismeretlen erő, idegszálaim fájdalmasan
vibrálnak bennem, ahogy lüktetni kezd bennem valami.
Remegő ajkaim
elnyílnak, ahogy a bent rekedő sikítás ki akar törni belőlem, de képtelen rá.
Mozdulni sem tudok, annyira lehúz a fájdalom és a gyász, ahogy az öcsém testét
látom. Kérdések százai jönnek csőstül a fejembe, de szinte egyik sem képes
egyhelyben maradni, hogy talán választ nyerhessek rá. Mind elröppen, hogy
átadhassa a helyét a bennem fokozódó, számomra ismeretlen erőnek.
Vagyis… nem is
annyira ismeretlen. Utoljára a Raikagével való harcom során éreztem ezt az
erőt. Ám akkor csak felszínesen. Már akkor is kaparászta felszín, de akkor nem
volt képes kitörni belőlem. Bent rekedt, s várt a megfelelő pillanatra, amikor
alattomosan előjöhet a rejtekéből, hogy megkörnyékezhesse megtört lelkemet.
Ismerős energia söpör végig a testemen, s szinte hálaként érem meg, amikor
kirobban belőlem.
Az energia körbe
ölel, megfagyaszt, s jégkirálynőt kovácsol belőlem. Mágiám engedelmeskedik az
eddig elfojtott hatalmamnak, s szinte készséggel fogadja be az addig hiányzó
darabot. Testem átalakul, ahogy az energiám kéken örvénylik körülöttem. A bőröm
jégkeménységű lesz, hajam ismét világítani kezd, mint akkor, amikor előtört
belőlem az a démoni alak.
Páncélzatom
lecserélődik egy fehér acélfonallal átszőtt ruhára. Arcomat az orromig maszk
takarja, fejemre csuklyát húztam, testemre pedig selyemként tapad a lehelet
finom anyag. A szoknya végén ezüstösen csillognak a nehezékek, fűzős
lábszárvédőm pedig egészen a térdem hajlatától egészen a bokámig körbevesz, hogy
utána egy aprócska, mégis stabil topánkában végződjön.
Átalakulásom alig
egy másodperc töredéke, ám az utána következő harca nem szinte alig emlékszem.
Az marad meg a fejemben, hogy elugrom a helyemről, és a szörnyek vetem magamat,
akárcsak egy feldühödött vad. Véremben dübörögni kezd az adrenalin, és a szörny
megannyi mérgező köpetével szemben is szembe szállok, főleg, hogy az esetek
többségében megfagyasztom a felém érkező labdacsot.
A kardom a
kezemben terem, azonban most jegesen és fehéren, mivel átvette a természeti
mágiám hatását. A kard játszi könnyedséggel metszi fel a szörnyet, nem kímélve
egyetlen izomköteget sem a testében. Teljesen elvesztem a fejemet, s szinte már
csak az eddig elnyomott erőm irányítja a mozdulataimat. De én készséggel engedem
neki. Hagy tomboljon, hagy teljesedjen ki az, amit az öcsém halála kiváltott
bennem. Fagyjon meg minden, legyen tél a nyárban, és Yakumo haljon kínkeserves
halált. Kurumi pedig beleadja az erejét a harcba, sőt, ő maga is kiválik a
testemből, és velem együtt kezd el harcolni a démon ellen.
Társam vérvörös
szemmel mered a falanx démonra. Mind a nyolc farka idegesen mered az égnek,
elegánsan manikűrözött körmei most karmokként merednek kifelé készen arra, hogy
gyilkoljanak. Éles fogait kivillantja az ellenség felé, aki egy pillanatra
meglepődik a hirtelen duplázódáson. Helyes. Féljen, lepődjön meg csak.
Megemlegeti még ezt kétszer is, ameddig lélegzik.
Testem remeg,
ahogy egyre jobban koncentrálok, és egymás után fagyasztok meg és zárok
börtönbe minden egyes labdacsot, amit felém hajít a démon, hasztalanul. Kurumi
dühösen karmolja a szörny oldalát, lábát, mindenét, ahol csak eléri, én magam
pedig a védőpajzsot használó Yakumót veszem célba. Érzem a félelmét, ami csak
még jobban felerősíti a harci kedvemet, mintha csak valami ragadozó lennék.
Kaján vigyorra
húzódik a szám, ahogy rájövök, hogy mennyire jó érzés kiengedi az elfojtott
indulataimat. Kardom sebesen forog az ujjaim között, mielőtt hirtelen
megállítanám, és a földbe szúrnám, hogy egy hatalmas pecsét jelenjen meg a
démon felett. Kivillantom a fogaimat, ahogy belegondolok, hogy milyen hatással
lesz ez a mágia Yakumóra.
-
Kurumi!
– szólítom meg barátnőmet, aki készségesen mögém húzódik, én pedig aktiválhatom
a mágia pecsétet.
Testemen végig fut
az izgalom és az adrenalin, ahogy a pecsét kékesen felizzik a démon felett,
majd lesújt rá. Az elektromosság végig fut a kék sugarakon, meg-megcsapva a
pecsét alatt állókat. A falanx démon felüvölt, a fejéhez kap, akárcsak Yakumo,
aki össze-vissza rángatózik a hirtelen elektromos sokk hatására. Az egész pedig
nem tart csak egy percig. A pecsét pedig hamar leáll, ahogy megérzi, hogy a
tizenkettedik pecsétem vége felé járok. Kurumi is visszaváltozik eredeti,
pentakötéses alakjába, hogy utána visszatérhessen belém. Azonban jómagam még
egy utolsó döfést beviszek a dologba.
Kihúzom a kardomat
a földből, szilárdan fogom a jobb kezemben, bár már alig állok a lábamon.
Mondjuk úgy, hogy az átváltozásom és a harcom nem kevés energiát emésztett fel
bennem, de még mindig hajt a vágy, hogy megfizessen ez a démon. Megszorul a
kezem a markolaton, majd a falanx démon füstölgő teste felé vetem magamat.
Három lépéssel lendületet veszek, és az ágyékától, egészen a feje búbjáig
kettévágom a már amúgy is halálán lévő szörnyet. Kezem alatt csontok, inak,
izomkötegek és szervek válnak ketté, mintha csak a kés menne át a vajon.
Az viszont már nem
üvölt fel, nem nyikkan meg, csak megadja magát a halálnak és a gravitációnak,
és a földre rogy, mintha soha nem is lett volna. Yakumo persze azonnal
kétségbeesik, hogy legyőztem az ő „mindenható bestiáját”, de nem hezitál
sokáig, hanem amilyen gyorsan csak lehet, leugrik a szörny válláról. Ez volt a
legkisebb rossz, amit választhatott, azonban arra nem számolt, hogy attól, mert
még zuhanok a föld felé, nem jelent egyet azzal, hogy nem fogom őt is elkapni.
Karom hátra lendül
a kardommal együtt, hogy utána süvítve szelhesse ketté a levegőt, és
keresztülmenjen Yakumo nyakán. Persze, a tudós nem hal meg azonnal, hanem még
egy pár másodpercig még szenved, hörög és nyöszörög, majd kimúlik, mint egy
undorító lény, aminek meg se kellett volna születnie. Puhán érek földet, kardom
pedig hozzám repül, hogy utána egy pörgetéssel a mágia térbe száműzhessem.
Ekkor önt el
hirtelen a csönd. A városban ijesztően susog a viharos szél, az ég pedig
mérgesen dörög a fejem felett. Felpillantok az égre, majd a környezetemet
veszem tüzetesebben szemügyre. Mindenki eltűnt, még az öcsém holtteste is.
Biztos Itó vitte el, mikor dühöngő tombolásba kezdtem. Nem is baj, hogy megtette,
legalább nem kellett végig néznie azt, amit most leműveltem.
Pontosabban… mit
is tettem? Harcoltam… de mivel is? Valami elpattant bennem, amire még én magam
sem számítottam. Valami megtört bennem, amit már nem lehet rendesen
helyrehozni, maximum csak befoltozni. A lelkem egy darabja az öcsémmel együtt
halt meg. De már úgy sem számít. Nem tudom visszahozni azt, akit elvesztettem,
csak gyászolhatom őt, ahogy csak tudom.
Nagyot sóhajtok,
majd egy elnyelő mágia körrel eltüntetem a falanx démon holttestét, majd egy
égető mágikus körrel Yakumo testét tűntetem el a földszínéről. Egy aprócska helyreállító
mágiát még szétküldök a városban, majd lassú léptekkel elindulok a kifelé a
városból, mintha csak hazafelé tartanék a munkából.
~~~
Otthon persze
senki sem vár, nem hemzsegnek a nappalimban a konohai ninják, hogy
meghurcoljanak azért, amit tettem a városban. Igaz, be kell, hogy valljam,
senkire sem számítottam. Sejtettem, hogy nem fognak itt várni rám. Békén fognak
hagyni. Fáradtan megkönnyebbülök, és az emelet felé veszem az utat. Felmegyek a
lépcsőn, befordulok a folyosóra, s még mielőtt elterülhetnék az ágyamban,
lezuhanyozok.
Kellemesen érint a
meleg víz, még akkor is, ha érzem, hogy a jégmágiám nem nagyon szereti. A két
kezemet kezdem nézni, ahogy vörösen állják a zuhanyt, s arra gondolok, hogy
mennyi ideje is fojtottam el magamban a természeti mágiámat. Mikor is ijedtem
meg a saját erőmtől, és zártam el magamban olyan mélyre, hogy csak a felszínt
súrolhatta? Talán még kis koromban, amikor még tanultam. Vagy talán később volt
az? Már nem emlékszem, vagy még nem emlékszem.
De azt tudom
nagyon is, hogy féltem tőle. Féltem, hogy ártok valakinek, hogy bántok valakit
egy akaratlan mozdulattal, és inkább magamba zártam, hogy soha többet ne
kelljen használnom. Igaz, csak azt felejtettem el, hogy a természeti mágia az
abból adódik, hogy ez vagy te. Konkrétan saját magamat csuktam be, és fojtottam
el, mert aggódtam mások miatt.
De valahogy most…
talán minden más lehet. Hiszen most azért használtam, mert nem akartam, hogy
mások is áldozatul essenek Yakumo őrültségének. Igaz, elvesztettem a fejemet,
és romboltam, törtem és zúztam, de legalább a falanx démon meghalt, Yakumo
halott, és már senkinek sem kell attól tartania, hogy ez a dühöngő bolond még
több kísérletet hajtson végre, akár emberen, akár állaton.
Persze az is
lényeges lesz, hogy mit fognak rólam gondolni a többiek. Mi lesz, ha félni
fognak tőlem azért, mert teljesen más vagyok, mint aminek megismertek? Igaz,
nem változtam meg, nem lett más a személyiségem, csak mert kibontakozott
belőlem az, ami én vagyok. Attól én még Kozumaki Freya maradtam, Rejtett Hold
Ezüst Hercegnője, a Főmágus Helyettese.
Elzárom a zuhanyt,
majd kiüresedve kimászom a kabinból, felveszem a pizsamámat, majd a fürdőből
kilépve megállok a folyosón. Testem elnehezül, ahogy egyre jobban elfogy az
erőm. Mégis a szobám helyett a konyhába megyek. Talpam alatt jólesően hideg a
parketta, ahogy lemegyek a lépcsőn, majd a konyhahelység felé igyekszem. Ám,
amint betoppanok a kövezett részre, meglátom Narutót a virágos kertben mellette
egy üveg whiskeyvel.
Kábán
állok a konyhaajtóban, szinte meg se moccanok, ahogy Naruto hátát nézem.
Kibámul a hátsó kertbe, ahol már mindent sötétség borít, bár, mikor rá nézek az
órára, erősen kételkedni kezdek benne, hogy sokáig az marad. Hajnali egyet
mutat ugyanis az óra. De nem sokat foglalkozok az idővel, hiszen úgy is
végtelenül sok van számunkra. Inkább kiveszek az szekrényből egy poharat, meg
még egy üveg brazil whiskeyt, és kimegyek Narutóhoz.
Imádott
szőkém fel sem néz, amikor a kerek asztal másik oldalán leülök a magam kis
„vigasztalójával”, csak biccent felém egyet a pohárral, majd belekortyol az
italába. Nem késlekedek követni a példáját; én magam is kinyitom az üveget,
töltök magamnak egy keveset, és jól meghúzom. A whiskey kellemesen és kicsit
marva gurul le a torkomon, de jóleső meleget hagy maga után, amit most
kifejezetten díjazok.
-
Jobban
vagy? – kérdezi tőlem kicsit kásásan, de érthetően.
-
Nagyjából.
Te? – jön a közömbös válasz és kérdés, amire csak egy vállrándítást kapok
elsődleges válaszul. Naruto még egyszer jól meghúzza a poharat, még mielőtt
bővebb választ adna.
-
Szarul…
nagyon szarul…
-
Úgy
testileg vagy alapjáraton, mint én? – kérdezem, és félig töltöm a poharamat,
amit rendesen meghúzok. A szesz lecsúszik a torkomon, és egy kicsit fejembe
száll, amit egyáltalán nem bánok.
-
Mindenhogy.
Ugyan beinjekcióztam a szokásos egyhetes gyógyszeremet, de még így is fáj egy
kicsit a tüdőm… de lehet, hogy csak a szívem szakad meg…
-
Hm…
Ezek
után viszont nem szólalunk meg. Csak öntjük a piát a pohárba, s szép lassan
megiszogatjuk a magunk üvegét. Persze, ez egy kicsit túlzás a részünkről, de
valahogy a szesz segít egy kicsit a fájdalom elviselésében. Hiszen mind a
kettőnknek fontos volt az öcsém, szinte már olyanok voltunk, mint a szülei,
akikre felnézhetett, s most… semmi sem maradt. Igaz, a családunk még megmaradt,
és csak egy személyt vesztettünk el, de akkor is. A veszteség az veszteség,
aminek a helyét nem lehet befoltozni.
Az
üvegek csörögnek, majd kiürülnek, és előkerülnek a brandyk, amik égetnek
egyszer-kétszer, mikor lenyelem őket. Igaz, nem zavar. Egy idő után már
elvesztem a mértéket, és egész poharakkal iszom, míg Naruto… passzolom. Nem
figyelem már egy ideje. Ugyan hallom, hogy ő is iszik, de van egy olyan
érzésem, hogy ő még a józanság egy bizonyos fokát még meg szeretné őrizni. Hát,
én nem.
Talán
olyan hajnali három lehet, amikor Naruto kellemes levendula illatát megérzem,
ahogy felnyalábol, és felvisz a szobámba. Mélyen beszívom az illatát, kicsit el
is veszek benne, ahogy egyre mélyebbre süllyedek a részegségben. Kellemesen érezném
magamat, ha nem lennék annyira kimerült, talán még kacagnék is. De helyette
csendben fogadom az ágyam puhaságát alattam. Szinte már eszméletlenül fekszem,
amikor Naruto megnyomja az ágy másik oldalát, és ő is befekszik mellém.
Betakargat, majd saját magát is.
Kábaságomban
csak a hasamban lángoló tüzet érzékelem, ami kellemesen forrong bennem, s egy
bizonyos ideig talán még a forrongásnál is jobban. Kellemes extázisba lépek,
mintha a fellegek között járnék egy ideig. Megkönnyebbülök, végig fut rajtam egy
számomra idegen érzés, de mégis jól esik, ahogy borzongat és őrületbe kerget,
míg az alkohollal együtt lassan, de biztosan elmúlik. Bizsereg a bőröm, ujjaim
a takarón játszanak, ahogy élvezem a testem őrjöngését, ami a tetőfokára hág,
majd fokozatosan elpárolog, ahogy a szervezetem elkezdi feldolgozni az italt. A
lelkem is lassan lenyugszik, s hamar elnyel az öntudatlanság állapota.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése