Börtönsztori - 47. fejezet: Szilánk

Egyre melegebb lesz, ahogy haladunk az augusztus közelébe. S egyre közeledik az esküvő időpontja. Mindenki szaladgál össze-vissza, mint a mérgezett egér, nekem pedig már szinte fáj, hogy folyamatosan mosolyogjak, valahányszor kérdeznek tőlem valamit, és a véleményemet várják. Őszintén szólva az elején még tényleg tudtam lelkesedni azért a gondolatért, hogy segítsek szervezni az esküvőt, de mostanra rájöttem, hogy nem egy kellemes meló.

De nagyon előre szaladtam. Bár amennyire elfáradtam annyira előre is megyek, valamint visszasírom azt a két napot, amit a hazaérkezésünk után töltöttünk. De azért elmesélem, hogy mégis mi volt, hogy volt. Először is, zökkenő mentes utunk volt, hamar átértünk a saját világunkba, nem vesztettünk el senki sem, és nagyon is puhán landoltunk. Pontosabban a nappalinkban. Jó magam a kanapéra huppantam, Naruto az egyik fotelbe – rá szegény Chi-Chire – Sansa pedig a padlóra érkező Borutóra.

Mondanom sem kell nem csak mi néztünk nagyot, hanem Kaneki, Alana és a két gyerek, Akihito és Kaito, akik éppen rajzfilmet néztek a tévében. Félix persze azonnal leugrott a kezemből hiába voltam teljesen tropa attól a tudattól, hogy ismét itthon vagyok, valamint olyan kínosan érkeztem meg, hogy még élek emlegetni fogom.

Elsőnek Alana eszmélt fel a konyhában, hogy hazaértünk, s mentem hozzám rohant. A nyakamba ugrott, zokogva mondta el, hogy mennyire hiányoztam neki, és hogy boldog, hogy végre megismerhetem a lassan két éves kisfiát, Akihitót. Persze a kisgyerek, mivel még alig múlt két éves azt se tudta, hogy mi a fene történt, csak azt, hogy lepottyantam a plafonból Narutóval együtt. Szerencsére nem jöttem zavarba, ahogy Borutó sem, amikor bemutattam a többieknek.

Ezek után pedig hosszas mesélés következett, amiben elmeséltem nekik az elmúlt egy és fél évet, amit távol töltöttem tőlük. Nagyon kíváncsiak voltak – sőt még most is azok -, és töviről hegyire kikérdeztek, hogy miként voltak a dolgok abban a világban. Kicsit feszengve meséltem, de a végére egészen belejöttem, akárcsak ők, akik szintén elmesélték a fél életüket. Borutót is alaposan kifaggatták, szegénykét nem győztem kimenteni, amikor már majdnem hajnalra járt – egy kicsit eltolódik az idő a két világ között; mi olyan este hét körül érkeztünk meg ugyan azon a napon, július huszonötödikén -, és hamar el is aludtunk.

Én maga pedig annyira örültem, hogy végre a saját ágyamban aludhatok egy és fél év után, hogy abban a pillanatban, hogy hanyatt dőltem az ágyamon zuhanyzás után menten el is aludtam. Félix persze a saját kis kuckójába fészkelődött be az ágyam lábánál, de mikor másnap reggel nyolc körül felkeltem már nem találtam ott. Helyette a nappaliba költözött a kanapé és a fotel találkozásához, ahol kiterülve feküdt.  Jót nevettem ezen, hát még akkor, mikor Alana kijött, és úgy érezte magát, mintha csak álmodna.

Szerencsére ez a következő napra eltűnt, ám rám még várt egy kihívás, amit legszívesebben visszavontam volna. A bemutatás. Ugyanis Naruto az érkezésünk másnapján felrázta Hinamorit, hogy hazahozott, tessék bemutatkozni. Ennek szerintem ő maga sem örült, nem hogy én, főleg mikor ezt vacsoránál közölte velem, valamint az után, hogy túlestem az első munkanapomon. Aznap tök jól éreztem magamat, főleg azért, mert a kollégáim úgy a keblükre öleltek, hogy nem győztem fogadni az összes kérdést és ölelést. Persze, Kendo örült a legjobban, hogy visszatértem, mert már nem bírt a Hóháton élő miniszterekkel, akik folyton a fülét rágták.

Hamar elintéztem az összes diplomáciai ügyet Narutóval együtt, akinek úgy kellett rám szólnia, hogy üljek azért néha le a fenekemre, mert a végén ájultan kell hazavinnie. Nem tehettem róla természetesen, mivel annyira boldog voltam, hogy visszacseppentem abba a közegbe, ahol jól érzem magamat, és nem néznek hülyének, ha lebegtetni kezdtem egy könyvet a levegőben.

De lényeg a lényeg, Naruto aznap este kihozott a sodromból, és ismét nem tudtam megszólalni, csak nézni rá, mint valami őrültre. De szerintem a menyasszonya is hasonlóan nézett rá, mikor bejelentette, hogy másnap vacsorára hivatalos hozzánk, hogy megismerjem. Mondanom sem kell, hogy kicsi hiányzott ahhoz, hogy kitekerjem Narutónak a nyakát. Még akkor is, ha a bemutatás minden gond nélkül lezajlott.

Hinamori nagyjából olyan magas, mint én – százhatvankettő centi -, vagyis legalább húsz centi van közte és Naruto között. Hosszú, barna haja a fenekéig ér, zöld szeme pedig smaragdként csillog porcelán fehér bőréből. Karcsú és elegáns, és a ruhák iránti ízlésünk is hasonló. Legalábbis aznap estére egy szolid púder rózsaszín térdig érő, csónak kivágású ruhát vett fel, vékony ezüstláncot viselt a nyakában, a fülében pedig pici pont fülbevalót tett. Smink szinte alig volt rajta, parfüm is csak annyi, hogy az ember kellemesen érezze magát a közelében, s ne akarjon megfulladni.

Én magam persze még ennél is szolidabbra vettem a figurát. Kivételesen hosszabb ideig nézelődtem a gardróbomban, mint szoktam, amíg rá nem akadtam egy rövid ujjú, térdi érő sötétkék ruhára, aminek szintén csónak kivágása van, de enyhébb, és csak a kulcscsontomat engedi bővebben látatni. A dekoltázsomat pedig éppen csak kihangsúlyozza. Felvettem kivételesen a szív medálomat, és egy kis pont fülbevalót tettem a fülembe, majd egy picit smink és parfüm. Egyetlen kivétel, hogy én hátul összefogtam egy masnis csattal az elülső két hajtincsemet, hogy ne zavarjon.

Azonban a leírtak alapján nagyon is hasonlítunk, talán egy kicsit kísértetiesen. De az is lehet, hogy Naruto annyit mesélt rólam, hogy már kívülről fújja, hogy milyen ruhával tud a legjobb benyomást kelteni felém. Hát eltalálta, nem is kicsit. De én is. Mivel tényleg sokat mesélt rólam Naruto Hinamorinak. Ez viszont engem némiképpen feszélyezett, hiszen egy véletlen elszólásból tudtam meg azt is, hogy ők ketten egyáltalán összeházasodnak.

De szerencsére sok mindent megtudtam Hinamoriról. Szeret úszni, olvasni, kivételesen intelligens, talán egy kicsit túlságosan is, van humora, valamint a családja jómódú. Sok mindent megtudtam a családjáról – az anyja háztartásbeli, az apja a hivatalban dolgozik, úgy négy osztállyal alattam -, valamint arról, hogy hogyan találkoztak. Egy kellemes kis találkozás volt az egyetem, a banketten, nem sokkal a vizsgák után. Együtt iszogattak, beszélgettek, és – bár ezt az a részt kihagyták, hogy mi volt úgy hajnaltájban, de magamtól is ki tudtam találni: szex -, néhány találkozás után összejöttek, és július elején kérte meg Naruto Hinamori kezét.

Ez persze így mind szépen és jón hangzik, de olyan hatalmas erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne törjem el a poharat, vagy a kanalat a kezemben, mérgemben és szomorúságomban, hogy szerintem karácsonyra egy új idegrendszert kell kérnem, főleg az után, mikor bejelentették, hogy mikor lesz az esküvő. Augusztus tizenkettedike, vagyis alig két és fél hetünk volt arra, hogy mindent megcsináljunk, ami még hátra volt.

Mint például a meghívók kiválasztása és elküldése, a dekoráció elkészítése, a lakodalom a Fehér Palota báltermében, vagy éppenséggel Naruto frakkja, amiben el kívánja venni Hinamorit. A menyasszony ugyanis már beszerezte a ruháját, amit fel fog venni, csak az én imádott szőkém felejtette el, hogy ez még hátra van. Már akkor úgy érzetem, hogy szar van a palacsintában, de most, hogy itt ülök az irodában, és meghívókat nézek a forró augusztusi időjárásban, megfogadom, hogy ha valaha én férjhez megyek, akkor nem akarom nagydobra verni. A minimalista esküvők nem járnak remélhetőleg azzal, hogy azon kell a stylisttal vitázni, hogy ez most tojás fehér vagy krém fehér.

Mivel Hinamori jelen pillanatban ezt csinálja. Ugyanis kiválasztott egy meghívót, amit szeretne, de a stylist szerint nem menne a dekorációhoz, amit a bálteremben és a házasságkötő teremben fel fognak állítani. Szerinte a meghívónak tükröznie kell az esküvő várható kinézetét és hangulatát, hogy a vendég már átszellemülten érkezzen meg a menyegzőre. Narutóval persze semmit sem szólunk, csak ültünk az asztalunknál, és igyekszünk elkerülni a kényes kérdést: „Szerinted?”.

Unott fejjel felnézek az órára, s szerencsémre gyorsan leléphetek. Villámgyorsan elnézést kérek tőlük, majd, mint akit puskából lőttek ki, megyek a tárgyaló terembe, mivel még van egy-két elintézendő ügyem, amit még a központi világban határoztam el. Naruto persze csak morog az orra alatt, hogy itt hagyom a menyasszonyával és egy dühöngő őrülttel – Ptolemi a neve egyébként, ami csak azért furcsa, mivel nem egy meg szokott dolog egyiptomi nevet adni egy fehér bőrű gyereknek, aki egész életét Holdföldén élte le –, de fejben megnyugtatom, hogy hamar visszaérek, alig lesz fél óra. 

-        Ja, persze – morogja, immáron a fejemben. – Aztán megint elmész a következőre. Hülye meghívók. Egyet csakis azért fogok félrerakni, hogy utána elégethessem.

-        Oké, de akkor egyet nekem is ments meg. Már most utálom őket, pedig még mindig azon veszekednek, hogy tojás fehér vagy krém fehér.

-        Azon már túlléptek. Elefántcsontszínű lesz. Én nem látom a különbséget, de legyen. Most már azon vitáznak, hogy hol legyenek a kristályok a bálteremben.

-        Még mit akar megszervezni? A nászéjszakát?! – nevetek fel magamban, ahogy átlépem a tárgyaló terem küszöbét.

-        Ha ahhoz is lenne forgatókönyv, meg se lepődnék.

Itt pedig megszakad a beszélgetésünk, mivel el kell intéznem a Smaragd-szigetek adóssági ügyét, amit velünk szemben generáltak. Szerencsére ezt tényleg egy fél, majdnem háromnegyed óra alatt le tudom rendezni, mivel már eleve egy kidolgozott tervvel érkeztek, nekem pedig csak javaslatokat kellett tennem, hogy mivel is lehetne egyszerűbb a törlesztés. Visszafelé menet persze azért tényleg megállok egy kicsit, hogy pihenjek, valamint elgondolkozzak az elmúlt hetek eseményein. Július harmincegyedike van, és már alig van két hetünk az esküvőig.

Vagyis alig maradt két hetem, hogy kiélvezzem azt, hogy Naruto még szabad ember, és még úgy viszonyulhatok hozzá, mint a barátomhoz. Az érzéseim pedig az óta is kavarognak. Nem tudom, hogy mit érezzek ezzel a friggyel kapcsolatban, hogy álljak hozzá, néha az is nehezemre esik, hogy mit mondjak nekik, mikor rám kérdeznek. Ugyanis mindenben kikérdeznek. Hinamori még a ruháját is megmutatta, amiben esküdni fog, hogy nekem tetszik-e.

Akkor tudatosult bennem igazán, mikor megmutatta a hófehér ruhát. Egyszerű, minimalista stílusú A vonalú ruha egy kis görögös beütéssel. A vállai szabadon maradnak, két vékony pánt tartja a ruha törzs részét a helyén, valamint vékony átlátszó fátyol lóg le a pántokról egészen a ruha közepéig. Hinamori a haját loknis fürtökbe szeretné fogni, hátul egy kis feltűzéssel, ahová a rövid fátylát fogják betűzni neki.

Ahogy elképzeltem magam előtt le voltam nyűgözve és voltam féltékeny egyszerre. Láttam magam előtt a ruhában, és tudtam, hogy gyönyörű lesz. Én pedig még jobban fogok szenvedni. Már akkor fájt a szám, mivel előtte meg Narutónak segítettem frakkot választani, s majd megszakadt a szívem. Ahogy most is. A szívem csak sajog és sajog, készíti magát a totális megsemmisülésre, a tósztra, amit majd a lakodalmon kell mondanom az ifjú párnak. Nem tudom, hogy fogom túlélni, de azt sem, hogy miként fogok mosolyogni, amikor majd fel kell szólalnom.

-        Mi ez a szomorú kép a vőlegény tanújától? – Ijedtemben a hang irányába kapok, amitől Kaneki csak még jobban röhögni kezd. Kaneki szokásához híven barna bőréhez szorosan ráfeszülő rövid ujjút vett fel, halásznadrággal és a kedvenc zorijával. Barna haja már megint szanaszét áll, amit mindig összekócol, hogy a lányok vadabbnak lássák, barna tekintete pedig melegen néz rám, mintha belelátna a fejembe.

-        A vőlegény tanúja próbálja feldolgozni, hogy a vőlegény megnősül.

-        Áh, szóval dilemmában vagy – mondja, majd neki dől a mellettem lévő oszlopnak, míg én az ablak párkányát fogom, nehogy összerogyjon a lábam. – Megértem, főleg miután elmesélted, hogyan adta a tudtodra. Nem lettem volna a helyedben.

-        Ne is. Nem könnyű egy lány bőrében mászkálni – jegyzem meg gúnyosan, ám mégis vigyorgok hozzá, akár egy tök.

-        Meghiszem azt – mondja pajkosan, majd mélyen a szemembe néz -, de egy megszakadó szív, még annál is rosszabb.

-        Igen… nincs is annál rosszabb – jegyzem meg kelletlenül, s nagyon is igaza van. – Tudod, nem azzal van a bajom, hogy megnősül, hanem az a bajom, hogy ilyen hirtelen kell elengednem. Azt hittem, hogy augusztus vége felé kezdenek majd elkészülődni, szervezni, és olyan szeptember végén, október közepén lesz majd az esküvő. Addig el tudtam volna úgy fogadni, hogy ne okozzon folyton sírás közeli élményt.

-        Na, ja. Nem teketóriáznak. De gondolom fiatal szerelem, már csak ilyen – nevet fel Kaneki, miközben nekem azon jár a fejem, hogy miért érzem minden egyes alkalommal azt, hogy itt valami nem stimmel, hogy ez nem jó ötlet. De készségesen elhessegetem ezeket a gondolatokat, és inkább a jelenre koncentrálok.

-        Lehet – mondom immár mosolyogva. – Nekem viszont mennem kell. Még el kell simítani egy vitát a dekorációval kapcsolatban – mondom nevetve, majd intek Kanekinek, aki visszaint, ám mosolyában felfedezem azt, ami mindig is jellemezte őt.

Az érzékelést. Látom rajta, hogy átlát rajtam, tudja, hogy sokkal mélyebben érint a dolog, mint azt bemerném vallani bárkinek is, de nem forszírozza, hanem vár. Tudja, hogy előbb vagy utóbb kiöntöm neki a lelkemet, és akkor majd elmondhatja a véleményét a dologgal kapcsolatban. Természetesen én magam tudom, hogy mit fog mondani. Hülyének fog nevezni, amiért hagytam, hogy az egyetlen szerelmem kicsússzon a kezem közül. De nem tehetek róla, még mindig nem vagyok képes túllépni dolgokon, amik a múltban történtek velem, s most jól akarom csinálni. Még akkor is, ha majd beleroppan a szívem.

A folyosón végigmenve egy kicsit megemberelem magamat, mélyeket lélegzem, megigazgatom hófehér, bokáig érő ruhámat, majd befordulok a sarkon, ahonnan már hallom Hinamori heves hangját. Azonban ezúttal más, mint mikor a meghívókról volt szó. Le is lassítom a lépteimet, mivel Kurumi a bensőmben figyelmeztet, hogy jobb lesz, ha várok egy kicsit. S nagyon is igaza lesz.

-        Mindig kikéred a véleményét, mindig csak Freya így, csak Freya úgy. A hócipőm tele van már, hogy mindig ezt hajtogatod! Tudtommal, én vagyok a menyasszonyod, és nem ő! Próbálok kedves lenni vele, mindenbe bele vonni, hogy tényleg jó legyen az esküvő, hogy neki is megfeleljen, de már torkig vagyok, hogy mindig csak ő és nem én!

-        Hinamori, ezt már megbeszéltük egyszer – Naruto hangja ingerült és fáradt, valamint érzem benne a megbántottság érzését. – Freya a legjobb barátom, nagy hatással volt rám. Szeretném, ha életem egyik legnagyobb pillanatára is hatással lenne, és tényleg felejthetetlen lenne mind számunkra, mind számára. Szeretnék egy jó esküvőt, amire mindenki úgy emlékszik vissza, hogy milyen csodálatos volt. Én pedig szeretném, ha Freya mosolyogna, és nem szomorkodna, amiért ilyen hirtelen megnősülök. Enyhíteni szeretném a fájdalmát ezzel kapcsolatban.

-        Fájdalmát? Huh! – mondja megvetően Hinamori. – S az egyáltalán nem is esik le, hogy nekem mondjuk, ha ő a legjobb barátod, akkor nem is kellene fájnia neki! Az Isten szerelmére, Naruto! Ő a barátod, akkor mi a jó pikula fájhat neki?

Sok minden, nagyon sok minden. Összetörik a szívem, a lelkemből kitépnek egy darabot, ráadásul végig kell mind ezt néznem. Nekem ez elég nagy fájdalom, de Hinamori ezt nem értheti meg, mivel nem fogja átérezni. Ő csak a boldogságot fogja érezni, amikor oltárhoz áll, és hozzámegy ahhoz a férfihoz, aki létemnek értelmet ad. De hagyjuk is. Nekem úgysem fájhat semmi.

Mély levegőt veszek, és elég hangosan kopogva a cipőmmel elindulok, hogy bemehessek az irodámban. A veszekedés persze azonnal alábbhagy, amikor meghallják a cipőm kopogását. Sejthettem volna, hogy Hinamori egy álarc mögé bújik, hogy minél kedvesebb és aranyosabb lehessen a szememben, ám valahogy a hatodik érzékem és Kurumi is erősen szólt, hogy ez közel s távol nincs így. Hinamori is egy erős jellem, aki tökéletesen tudja álcázni magát a tökéletes siker érdekében. Azonban én is ki tudom mutatni a fogam fehérjét.

-        Sziasztok – köszönök mosolyogva, mappával a kezemben, mikor belépek az irodám ajtaján. – Oh, úgy látom dűlőre jutottak a meghívót és a dekorációt illetően – mondom mézesmázosan, ami menten fel is tűnik Narutónak, de nem szól egy szót sem. Ne is, mert a végén még ő is kap belőle.

-        Igen – lelkesedik Hinamori – sőt már a menüt is eldöntöttük, így már csak a nagy napra kell figyelnünk – mosolyától felfordul a gyomrom, s csak nagy erőfeszítés árán sikerül megőriznem a hidegvéremet, hogy ne ugorjak a nyakának. Pedig milyen csinosan is tudna roppanni.

-        Valóban – jegyzem meg a legmelegebb hangomon -, és nem fog senkinek sem fájni. Ugyan miért is fájna? Bár, az én véleményem mit sem számít, nem igaz? – teszem fel ironikusan a kérdésemet, miközben leülök az asztalomhoz.

Erre a kijelentésemre persze azonnal lehervad mind a kettőnek a mosolya, én viszont továbbra is derűsen nézek rájuk. Naruto szabályosan bepánikol, amikor rájön, hogy hallottam őket veszekedni. Szemei tágra nyílnak, fogait fájdalmasan összeszorítja, de nem produkál mást Hinamori sem. Én persze úgy teszek, mintha mit sem hallottam volna, csak szórakozottan felveszem az étlapot, és megnézem, hogy mit választottak a közel százhúsz főt vagy talán többet is számláló bálra. Szerencsére, a ceremónián nem lesznek csak húszan a közeli családtagok és rokonok köréből – beleértve ide engem és a családomat is -, így kényelmesen el fogunk férni abban a házasságkötő teremben.

-        Nem is rossz – nyugtázom a menüt -, bár a kacsáért nem vagyok annyira oda, de még mindig jobb, mintha franciát választottatok volna – fecsegek tovább, mintha mi sem történt volna.

-        P-persze – szólal meg Hinamori nagy nehezen, s újra felveszi a mosolyt az arcára. Vajon neki is úgy fáj már az a csinos kis pofikája, mint az enyém? Meg lehet. Azok után, amit hallottam, nem lennék meglepve. De addig örüljön, míg a mosolytól fáj az arca. – A francia amúgy is nagyon csicsás, itt viszont van legalább egy csomó gyümölccsel készült fogás, desszert és hidegtál is. Tökéletes egy bálhoz. 

-        Ahogy mondod – helyeselek kellemesen, majd lerakom a papírt, és kisvártatva rájuk nézek. – Akkor már csak a nagy napra kell várnunk. Még két hét, anyám. Szinte mindjárt itt van.

-        Igen, alig várom – mondja olyan kislányos lelkesedéssel, hogy a fejemben ismételten megszólalnak a vészharangok. Valami itt nagyon nem stimmel. – Jut eszembe valamit meg akartam veled beszélni, de olyan gyorsan jutott eszembe, hogy el is felejtettem. Heh, az eszem, mint a tenger. – Igyekszik zavart fejet vágni, de bizonytalannak látszó mosolya mögött nagyon is látszik, hogy tisztán emlékszik arra, hogy mit akar tőlem.

-        Most, hogy mondod, nekem is eszembe jutott valami, amit a tudtodra akartam hozni.

-        Oh, tényleg – mondja sokat sejtetően. Itt van, a kutya elásva úgy látszik, de nem szólok egy szót sem. Valamit akar, de hogy mit, azt nem tudom, de nekem nem fog előnyöm származni belőle az biztos.

-        Igen – mondom kedvesen, ahogy csak tudom, de kihalhatta a hangomból, hogy nem éppen kellemes dolgot fogok mondani, s milyen jól gondolta. – Tudod, Naruto és én, még úgy két éve, talán egy kicsivel több, mint két éve, jártunk Tündelakban, a tündéknél, és Ezüst apó, az északi régió vezetője ellátott egy tanáccsal, még mielőtt ideértünk volna. A tanács pedig így hangzott: „Védd meg a szívét, Freya! Vigyázz rá, szeresd, ahogy csak tőled telik, és soha ne hagyd egyedül. Hidd el nekem, egy nap még meg fogod köszönni nekem, hogy ezt tanácsoltam neked.”  S hálát is adok neki, hogy így döntöttem. Mindazonáltal Naruto is védi az enyémet, így természetes, hogy aggódik, hogy miként dolgozom fel, hogy ilyen hamar megnősül. Örülök, hogy ennyire számít neki az, hogy mit gondolok, és ez mindig így is lesz. Hiszen én is adok az ő véleményére. Szóval ezen túl, ha valami bajod van, ne rá zúdítsd, hanem tapintatosan jelezd, hogy ez nem az, amit te szeretnél. Nem szeretem a hisztit, de a hátam mögötti ármánykodást és tevékenykedést még annál is jobban utálom. S remélem, nem kell még egyszer rajta kapnom titeket, hogy olyan dologról vitáztok, amiket megbeszélhetnék. Érthető?  

Mind a ketten halálra váltan néznek rám, mintha olyasmit mondtam volna, ami miatt komolyabban aggódniuk kellene. S talán kellene is. Rosszabb tudok lenni, mint egy anyós a viccekben vagy a filmekben, főleg, ha a családomról van szó. De még egy dolgon el kell gondolkoznom. Figyelmeztessem Hinamorit arra, hogy ha bántani meri Narutót, akkor kibelezem, vagy hagyjam abban a hitben, hogy kedves és ártatlan, ugyanakkor határozott vagyok? Talán az utóbbi a legjobb erre. Így kiderül, hogy mennyire gondolja komolyan, és ráér akkor könyörögni, amikor már a pengém a nyakán van.

~~~

Szerencsére ezek után a délelőtt csendesen eltelik, és megnyugszom, hogy az esküvőig még bőven van idő arra, hogy Narutóval beszélgessek. Utána úgyis elmennek egy hétre nászútra. Már akkor hiányozni fog. Sőt, már most is, még akkor is, ha még nem esküdtek meg. Minden idejét a közös lakásukon tölti, amit még Hinamori vett az egyetemi éveinek elején. Otthonosan berendezkedtek, kényelmes és tágas lakás tőlünk kétórányira, a város másik részén. Persze, ez nem azt jelenti számomra, hogy Naruto szobáját kiürítsem, hiszen itt mindig lesz hely a számára.

S ahogy elnézem a veszekedéseiket és Hinamori temperamentumát nem is árt, ha itt van egy szoba, ahol megpihenhet tőle. Én magam csak bánatosan felsóhajtok, ahogy sietek hazafelé. Egyedül. A hőség persze elviselhetetlen, még az én mágiámmal is. A táskám lazán lóg az oldalamon, a ruhám suhog, ahogy egyre szaporábban veszem az iramot hazafelé. A nap már narancssága színbe burkolja a tájat, de szinte úgy érzem, hogy már régen lement, s vak sötét uralkodik a tájon.

-        Lám, lám, a kis Freya. – A hang tulajdonosa nem képes megijeszteni, de nagyon is jól ismerem őt. Mély levegőt veszek, majd közömbösen hátrafordulok.

Mögöttem egy ismerős arc dereng fel, amit legszívesebben eltörölnék a földszínéről, de nyomós ok nélkül és a Főmágus parancsa nélkül szimpla gyilkosság lenne, amit nem tudok bizonyítani, hogy jogos. Így csak összeszorított foggal, szúrós tekintettel tudok meredni a vérvörös hosszú hajkoronára, az átható majdnem fekete szemekre, a karcsú barna alakot, ami pimaszul kelleti magát az emberek szemében. Anna. Izabure Anna.

-        Mit akarsz? – kérdezem ellenségesen és dühösen, mégis olyan normális hangon, mintha csak egy kedves beszélgetést kezdeményeznék. – Három éve leszámoltunk egymással, megkaptad, amit akartál.

-        Oh – játssza a meglepődött egyént, de látom a szemében, hogy valamit forgat a fejében. – Úgy gondolod, hogy megkaptam, amit akartam? – sejtelmes hangjától feláll a nem létező szőr a hátamon, a fejemben pedig megszólal egy harang, hogy valami rossz közeleg. De az is lehet, hogy csak Anna közelében van ez így. – Akkor várd ki a végét – mondja, azzal pedig elsétál.

Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem. Összeszorítom a számat, majd ismét gondokkal terhelve, az otthonom felé veszem az utat. Észre sem veszem, hogy eltelik az a negyed óra, ami még hátra van a bejárati ajtómig. S azt sem, hogy mennyire kimerültnek érzem magamat, ahogy átlépem a küszöböt. Egy másodpercre nekidőlök az ajtónak, fellélegzek, hogy otthon vagyok, majd kezdődik ismét a munkakerék.

Alana és a gyerekek már otthon vannak. Kaito és Akihito hangosan kacarászva játszik a nappaliban, a húgom pedig serényen dolgozik valamilyen süteményen, amint nem régiben fedezhetett fel az egyik recept könyvében. Boldogan elmosolyodom, majd én magam is felkötöm a kötényemet, és nekilátok a vacsorának. Serényen jár a kezem alapanyagról alapanyagra, s szinte ismételten elveszek a munkában. Ilyenkor nem érzem a fáradtságot, mintha nem is létezne a világ körülöttem.

Persze ilyenkor is beszélgetek a családommal, kommunikálok vele, de valahogy nem az igazi. Naruto nélkül minden olyan, mintha a ház vesztett volna a hangulatából. Ugyanúgy meg van az a családias légkör, de valahogy nem az igazi. Olyan, mintha valaki lefestette volna a falat, és nagyon hamar megfakult volna. Még mindig látszik az eredeti szín, de már nem ugyanaz.

Itt is érezni még a jelenlétét, de nem pont ugyan az. Boruto néha elszórakoztat minket, poénokat mesél, nevettet, játszik a gyerekkel, de még ez sem pont olyan. Egyszóval hiányzik innen. Nem akarok panaszkodni – nem mintha az elmúlt percekben nem ezt tettem volna -, pokolian utálom, hogy Naruto elköltözött. S ezért néha egy picit haragszom is Hinamorira, amiért nála van és nem itt. Persze tudom, hogy nincs jogom ehhez, hiszen ők hamarosan férj és feleség lesznek, s minden joguk meg van ahhoz, hogy saját kis fészket alakítsanak ki maguknak. Ugyanakkor a kisördög a fejemben nem hagy nyugodni valahányszor arra gondolok, hogy én is lehetnék az, akivel a közös életét megkezdi.

Igazából, ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor azt mondanám, féltékeny vagyok Hinamorira, mivel neki sikerült az, ami nekem nem, vagy amit én nem mertem megtenni. Saját gyávaságomra emlékeztet, mivel én nem voltam elég bátor ahhoz, hogy Naruto elé álljak, és bevalljam, szeretem. De talán jobban is tettem, hogy nem mondtam, vagy nem tudom. Ezen vitázom magammal vagy három napja, hogy jól tettem-e vagy sem.

-        O-nee? – szólít meg Alana mikor látja, hogy erősen bámulom a konyhát a fotelből. A vacsorával már régen végeztünk, a sütemény pedig nagyon is finom lett, amit a húgom készített, s most az esti kellemes teázásunkat költjük el. Ám én magam annyira belemerültem a gondolataimban, hogy el is feledkeztem a környezetemről.

-        Bocsánat, Alana, csak egy kicsit elkalandoztam – vallom be az igazat, s nagyot kortyolok a teámból.

-        Narutón jár az eszed, nem igaz? – Egy szerencsém van, hogy a húgom akkor kérdezte ezt meg, mikor már lenyeltem a teát és hátradőltem a fotelban, mert ha nem így tett volna, garantáltan visszaköpöm az innivalómat, egyenesen a gyerekekre.

-        Ezt… miből gondolod? – kérdezem meg tőle, mire sejtelmesen megtámasztja a hátát, és rám mosolyodik.

-        Tudom, hogy többet érzel iránta, mint barátság. – A torkomon akadnak a szavak, és szerintem nem is fognak onnan egyhamar kijönni. – Valahányszor beszéltél róla, együtt voltatok, vagy ha csak ránéztél láttam a szemedben azt a csillogást, ami azt mutatta, hogy teljesen oda vagy érte. Naru-nii vak, hogy nem vette ezt észre, vagy ha észre is vette, akkor ő is ugyanazt gondolhatja, amit te, hogy nem illetek egymáshoz.

-        Nem erről van szó, Alana – találom meg csodák csodájára a hangomat. – Itt igazándiból arról van szó, hogy babakorunk óta ismerjük egymást, barátok vagyunk, és, ha az én szemszögemet nézem, akkor mindig arra jutok, hogy félek bevallani bármit is, mivel nem tudom, hogy ő is ugyanígy érez-e, mint én. Megpróbáltam kipuhatolni, jeleket találni arra, hogy érezhet irántam valamit, de…

-        Oh, te jó szagú Hold! – Meglepődök a kijelentésén, mivel fogalmam sincs mi váltotta ki belőle ezt a reakciót. Visszaidézem, hogy mit is mondtam, de nem találok benne semmi olyasmit, amin ennyire fel lehetne háborodni, vagy lehet, hogy csak az én szemszögemből nem találom annak. – Nee-san! Együtt aludtatok, és úgy bújt hozzád, mintha az élete múlna rajta, hogy érzi-e a szíved dobbanását vagy sem. Szeret téged, szüksége van rád! Nézd, most is kikéri a véleményedet az esküvőjéről, pedig Hinamorinak nincs igazán ínyére a dolog, hogy te ennyire fontos vagy neki. Ez is azt mutatja, hogy fontosabb vagy te neki, mint a saját menyasszonya. Ráadásul ez alatt az egy és fél év alatt, míg távol voltál szinte olyan volt, mint egy szellem. Folyton kutatott, elemzett, mérlegelt, javított, mindent csinált, csak azért, hogy megtaláljon. Néha vagy harminc klónnal együtt bújta a házi könyvtáradat, vagy a közkönyvtárat, hogy megoldást találjon a haza hazahozatalodra. Érted?

-        Ezt én értem, és nagyon is jól esik, hogy ennyire fontos vagyok neki, de ez még nem változtat a tényen, hogy félek. Narutóval babakorunk óta barátok vagyunk, és ha egyikünk lépne, viszont a másik nem viszonozná, akkor lerombolnánk egy több éves barátságot, amit egyikünk sem akar. Néha nehezebb megtenni az első lépéseket, mint azt gondolná az ember. Valamint, ha képes volt beleszeretni valakibe, aki nem én vagyok, akkor egyértelmű, hogy barátként gondol rám, nem pedig párként – mondom, azzal felállok a helyemről, a mosogatóba rakom a bögrémet, s csak egy mély levegőnek köszönhetem, hogy nem bőgöm el magamat. – Megyek, lezuhanyozom. Hosszú napom volt, és eléggé elfáradtam.  - Már éppen befordulnék, a sarkon, amikor Alana megszólal:

-        A szemed. – Megtorpanok a folyosó elején, majd visszafordulok a húgomhoz. Alana még mindig ugyanúgy ül, ahogy két perccel előbb, de mégis látom az arcán, hogy a gondolatai sebesen cikáznak a fejében. – A szemed árulta el, hogy szerelmes vagy, nee-san. Valahányszor ránézel, úgy csillognak, olyan odaadás és boldogság árad belőlük, hogy azt ember fel sem foghatná. Tudom, hogy ha kellene, mindenedről lemondanál érte. A poklok legmélyebb kínját fogod átélni, mikor Hinamori az oltár elé fog állni, és hozzámegy feleségül. Naru-nii vak, hogy nem vesz téged észre.

Kezem megremeg, a szememet csípik az elfojtott könnyek, amik egy szebb siratnak keservesen. Lehunyom egy pillanatra a szememet, majd mikor ismét a húgomra nézek, már elzártam a szívemet egy olyan dobozba, ahol senki nem háborgathatja. Kihúzom magamat, büszkén állok elébe az elkövetkezendő időnek, amikor majd eljön az esküvő napja, s örökre elválnak útjaink Narutóval.

-        Talán jobb is, ha vak marad – mondom, azzal a szobám felé veszem az irányt.

~~~

Megkönnyebbülésként ér, amikor becsukódik mögöttem az ajtó, s kivételesen be is zárom, hogy egy kis magányra leljek. Fellélegzem, amikor a hátam a hideg ajtóhoz ér, a vállamról hatalmas teher zúdul le, hogy nem kell már játszanom a boldog és kedves lányt, hanem végre szabadjára engedhetem azt, ami egész nap nyomott, amit Kaneki élesen látott tapasztalt szemével. Kábán az ágyamhoz sétálok, felmászom a puha ágytakaróra, majd összegömbölyödve eldőlök.

Hosszan kifújom a levegőt a tüdőmből, ellazítom az eddig megfeszített izmaimat, s örülök annak, hogy most nem lát senki sem ilyen gyengének. Igaz, most még a szokásosnál is elfuseráltabban érzem magamat, mivel véget ért az esküvővel kapcsolatos összes teendő, így gyakorlatilag véglegesnek tekinthetem a dolgot.

Az én drága, egyetlen Narutóm meg fog nősülni, alig egy héten belül, én pedig végérvényesen darabokra hullok. El fogunk távolodni egymástól, nem lesz már semmi sem olyan, mint előtte. A könnyeim ismét utat találnak kifelé, s én készséggel hagyom, hogy végig folyjanak az arcomon, le az ágytakaróra. Feljebb húzom a térdemet, kezemet a szívemre szorítom, s igyekszem minél halkabban sírni, nehogy meghallja bárki is, hogy itatom az egereket.

Egyedül Kurumi dörgölőzik hozzám a ketrecében, vigasztalva, már amennyire lehet. Hiszen ő maga is boldogtalanul tengeti napjait Kurama nélkül. Szomorúságunk összeadódik, és szinte képtelenek vagyunk kilábalni belőle. Ez még egy hosszú folyamat lesz. Még el kell telnie legalább egy évnek, mire képes leszek elfogadni, és hozzászokni ahhoz, hogy Narutót teljes egészében elvesztettem.

Aztán lehet, hogy mire ezt elfogadom, már jön is a közös gyerekük. Ezzel pedig teljesen értelmét veszti a jóslat, amit Mito megjósolt. Így talán már Brandontól is kevésbé kell majd tartanunk. Persze, így is le kell majd győznünk, de remélhetőleg nem keverünk bele egyetlen gyermeket sem ebbe az egész világ elfoglalósdiba. Mint az óvodában. Igaz, a magam részéről, már azt is őrültségnek tartom, hogy tisztítást akar végezni. Hiszen nem tudhatjuk, hogy hány gyermeke születhetett egy Jinchuurikinek – főleg ha férfi – házasságon kívül, vagy egy szimpla egy éjszakás kalandból gyereke.

Azon kívül…

Kopp. Kopp. Kopp.   

Ijedten riadok fel az ágyamon, s azt sem tudom hirtelen, hogy mi történt. A kopogást hallottam, de nem tudom, hogy mégis ki kopogtathat. A gerincem tompán sajog, ahogy mozgásra bírom a testemet, megdörzsölöm a szememet, hogy a könnyeimet eltűntessem már, amennyire lehet, majd kiülök az ágyszélére. Tekintetem futólag az órára vándorol, s teljesen ledöbbenek. Hajnali fél kettő. Mikor aludhattam el?

Kopp. Kopp. Kopp.

Kitartó, mondhatom. Kicsit kábán, de viszonylag frissen az ajtómhoz megyek, kinyitom. A félhomályban, csak azt tudom kivenni, hogy az illető magas, erős izomzatú, és barátságos. Az illető megmozdul, s az orromat megcsapja a levendula jellegzetes illata.

-        Felkeltettelek? – kérdezi Naruto megszeppenve. Szokatlan tőle ez a hangnem, de valahogy az sem tudja elkerülni, hogy ilyen későn soha nem szokott átjönni hozzám, de még ha igen, akkor is be tud jönni. Persze tegyük azt is hozzá, hogy nem gyakran zárom be a szobám ajtaját.

-        Igen, de nem is ártott. Zuhanyzás nélkül aludtam el – mondom hamis mosollyal a számon. – Gyere csak be – mondom, és utat engedek neki a szobámba. Kicsit tétován, de bejön hozzám, én becsukom utána az ajtót, majd az éjjeli szekrényemhez lépve felkapcsolom a kis villanyt. A fény bántóan hat rám, de hamar megszokom. – Hogyhogy ilyen későn jöttél át? – kérdezem tőle nyugodtan, majd ránézek. A lélegzetem is eláll egy pillanatra, ahogy mennyire kivörösödtek a szemei a sok sírástól. – Naruto?

-        I-itt aludhatnék ma? – kérdése bután hangzik, ahogy elhagyja a száját, de nem szólok semmit, csak bólintok, hogy nyugodtan aludhat. – K-köszönöm.

Nem kérdezek semmit, úgyis felesleges lenne. Sejtem, hogy veszekedtek, nem is kicsit. Kérdés helyett elmegyek zuhanyozni, hogy egy kicsit kitisztítsam a fejemet, kevés sikerrel. A legnagyobb meglepetésemre azonban Naruto már mélyen alszik az ágyam azon felén, ahol mindig is. Összegömbölyödött, ahogy én is, s már igazak álmát alussza. Nagyon kimerült lehet. Óvatosan bemászok a saját helyemre, de nem vagyok képes azonnal elaludni.

Egy ideig elnézem, ahogy alszik, hiszen mindig is szerettem figyelni, hogy milyen nyugodtan pihen még a legnagyobb baj kellős közepén. Igaz, ez most valahogy más. Érzem a mellkasomban, hogy nem ugyanaz az érzés jár át, mint régebben, amikor azt láttam, hogy alszik. Akkor megnyugvás és boldogság melegítette fel a lelkemet, most viszont az utolsó kapaszkodót látom benne, mintha ma-holnap nem lenne alkalmam arra, hogy mellettem aludjon, hogy elnézhessem az arcát, s talán így is lesz.

~~~

Másnap persze hűlt helyét találom; egyedül ébredek fel az ágyamban egy apró cetlivel: Köszönöm szépen. Bevallom, egy kicsit elkeserít, hogy csak ennyit kapok köszönetként, de lehet, hogy meg volt rá az oka, hogy nem maradt reggeliig. Elszomorodom, s máris érzem, hogy nem kellene kikelnem az ágyamból. Azonban ma sok megbeszélésem van a Fehér Palotában, tömérdek papírmunka hever az asztalomon, valamint nem igazán tudnám, mit is csináljak a mai nap. Igaz, ha itthon maradnék, akkor is egy idő után neki állnék takarítani, főzni, mosni, olvasni és miegymást csinálni azért, hogy elfoglaljam a gondolataimat, és ne Naruto körül járjanak.

Persze, így is majdnem minden percem körülötte és a közelgő esküvő körül forog. Még a pirítósom majszolása közben is arra gondolok, hogy biztos jó lesz a menü, amit választottak, ki fogom-e bírni azt, mikor az oltár előtt állnak, mit fogok érezni majd akkor, vagy egyáltalán mi lesz utána. Folyamatosan vívódom, tengetem a napjaimat, és inkább a teendőimbe fojtom a gondolataimat. Máskülönben az edző teremben rombolom a környezetemet.

Úgy látszik, hogy anno, mikor Naruto megkapta a levelet Hinatától, és teljesen munkamániás lett, akkor tényleg felesleges volt letorkolnom őt ezért. A gondolatait próbálta csak elterelni, hogy ne azon járjon folyton a feje, hogy mi lesz, ha. A munka jótékony hatásának ezt be lehet tudni, de egyben ártalmának is, mivel egyre többet és többet vállal belőle az ember, mivel a gondolatok rakoncátlan dolgok, és egy idő után úgy is elő jönnek. Még akkor is, ha a szívem szakad meg miattuk. Így a megszokott mennyiségű teendőmmel a nyakamban bebattyogok az irodába, ahol már mindenki sürög és forog a nap javarészében.

Én magam is felsétálok a kellemes irodámba, ahol még tűrhető az időjárás, ám arra még én magam sem számítok, hogy Narutót már bent találom. Az íróasztalánál ülve görnyed egy irat fölé, homlokán ráncok szaladnak keresztül, ahogy koncentrál, s kisvártatva meg is hozza az irat elolvasása után a döntését. Még jó, hogy neki is hoztam kávét. Elmosolyodom – legalább ez a kis gesztus boldogságot ad a szomorú reggel után -, majd lerakom az asztalára a hatalmas adag feketét. Sebtiben felnéz, még pont elkapja a tekintetével a kezem mozgását, de tovább nem tekint.

-        Jó reggelt – köszönök kisebb fajta örömmel, majd leteszem magam mellé a táskát, leülök a helyemre, és én is neki látok a munkának.

-        Jobb reggelt – mondja egy kis szünet után, majd a homlokát dörzsölgetve dől hátra a székében. Arcáról lerí, hogy nincs valami rendben vele. Vagy éppen velük. Érzem, hogyan lüktet benne az idegesség és a düh, majd szétfeszíti, annyira koncentrál arra, hogy visszafogja magát, és ne rajtam töltse ki. Én viszont nagyon is kíváncsi kezdek most már lenni arra, hogy mi áll a háttérben. Azonban félek rákérdezni. Már megint ez az átkozott félelem. – Köszönöm a kávét. Holnap én hozom neked, oké? – kérdezi felém se nézve, majd bele kortyol a saját feketéjébe.

-        Oké – válaszolok szinte már suttogva, majd beleiszok a saját feketémbe, aminek hirtelen eltűnik az íze. De lehetséges, hogy csak az én számban hat ízetlennek. Vagy egyszerűen kezdem értelmetlennek találni az életemet.

Félrerakom a papírpoharat, majd nekifogok az első kupac papírmunkámnak, azonban szinte képtelen vagyok figyelni a betűkre, így vagy hatszor neki kezdek az első sornak. Valahogy nagy nehezen elszakítom a gondolataimat Narutótól, és beleveszek a folyamatos monotonitásba. Egyik lap csúszik át a másik után a kezem alatt, és délre – azaz négy óra alatt – végzek háromszáz irattal, és két aktával. Pont időben, mivel egy fél óra múlva kezdődik az első tárgyalásom, majd fél háromkor a következő.

De addig, míg el nem indulok a tárgyalásra pihenek tíz percet, amolyan szünetként. Hátradőlök a székemben, fellélegzem egy kicsit, s elmélázom a bútorok vonalain. Nézem a kacskaringós vonalakat, a kárpitok mintáját, ám valahányszor végigfuttatom rajtuk a szememet a gondolataim visszaterelődnek a szomszédos asztalnál lévő Narutóhoz. Oldalra pillantok rá, s ismételten megáll bennem az ütő.

Karikás szeme előjön a mágia alól, kivörösödött szeme arra enged következtetni, hogy szinte folyamatosan sír, mióta csak fent van. Szívem őrülten verdesni kezd a mellkasomban, de nyugodtan állok fel a helyemről, mintha csak a tárgyalásra igyekeznék. Azonban ahelyett, hogy felvenném a mappámat halkan Naruto mögé lépek, s egy gyors mozdulattal elkapom mind a két csuklóját. Meglepődök a tettemen, de nem csinál semmit. Nem lenne értelme. Tisztán érzem a remegését, fáradt idegrendszerének állandó pulzálását, lázas vérének forrongását az ereiben. Mintha kicserélték volna tegnap este óta.

-        Vegyél egy mély levegőt – reszketegen beszívja a levegőt. – Oké, most fújd ki – lassan kiereszti. – Rendben van. Dőlj hátra – na, itt már ellenkezik.

-        Nem jó ötlet – mondja egyre sírósabb hangon, egyre jobban remegve.

-        Miért? – kérdezem meg a legegyértelműbb kérdést.

-        Mert akkor a padlóra kerülök, és onnan nem tudsz egyhamar felkaparni – mondja, miközben nagyon is jól hallom könnyeinek cseppenését.

-        Nem fogsz a padlóra kerülni. Azért vagyok itt, hogy fogjalak. Itt vagyok. Dőlj hátra, kérlek.

-        Nem… nem merek. Hinamori így is… - Elengedem a csuklóját, és egyik kezemmel a száját, míg a másikkal a szemét takarom el.

-        Hinamori nincs itt. Csak te és én. Itt nem kell azon agyalnod, hogy a menyasszonyod mit mondana, itt az a fontos, hogy te mit szeretnél. Pihenj egy kicsit. Nem akarom, hogy bajod essen, oké? – Azzal elengedem a szemét és a száját. Megkönnyebbülten felsóhajt, s szinte egyként engednek el az izmai.

Persze, nem hátra dől a támlára, hanem fellélegezve hajol az asztalára. Napok óta most látom elég nyugodtnak ahhoz, hogy ki merjem jelenteni, tényleg az is. Kicsit elégedetten az asztala elé megyek, s látom rajta, hogy valóban így van. Kikészíti ez az egész esküvő dolog, jegyzem meg magamban, pedig már minden készen áll.

-        Lehet, de Hinamori attól még izgulhat - szól közbe hirtelen Kurumi. S ebben igazat is adok neki. Lehet, hogy Hinamori pont most kezd el a legjobban izgulni, a legjobban remegni, hogy már csak egy hét van a menyegzőig, és mi van, ha elromlik valami, nem jön össze stb.

Tétován előre nyújtom a kezem, kezembe fogom az arcát. Naruto nem néz fel rám, de nem is szükséges, így is tudom, hogy minden érintésem áldást jelent számára ebben a helyzetben. Szemhéja remeg, szempillái apró fekete pihékként rezegnek, nekem pedig kedvem támad megcsókolni őket. Ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy közelebb hajoljak hozzá, és szájon csókoljam, hogy először és utoljára érezhessem, hogy tényleg olyan puhák-e az ajkai, ahogy azt látom. De nem tehetem. Így csak felkapom a mappáimat, végigsimítok az arcán, és sarkon fordulok.

-        Ötkor találkozunk – mondom, miközben kifelé veszem az irányt. A tekintetét azonban végig fehér ruhába bújtatott hátamon érzem.

De még a folyosón haladva is érzem, mintha felhőként ölelne körbe az érzéseivel, kéréseivel, amiket nem teljesíthetek. Olyan akar egy szilánk, ami mélyen a bőröm alá ékelődött, s sehogy sem tudom eltávolítani. De talán nem is akarom.