Börtönsztori - 49. fejezet: Tündérmese

Másnap reggel nyoma sem volt a másnaposságnak. Úgy látszik nem voltam képes annyit inni, hogy teljesen elkábítson, vagy, hogy másnap reggelre borzalmas fejfájással ébredjek. Így csak elvégeztem a szokásos rutinomat – ultra csendben, mivel a többiek úgy hajnali négyre értek haza -, és nekiálltam bepakolni a négy napos tortúrára. A hajó holnap reggelre már Barmoroson lesz velem, távol Narutótól és Hinamoritól.

Ez a gondolat persze vegyes érzelmekkel tölt el. Egyrészt boldog vagyok, hogy nem kell Hinamori öntelt képét bámulnom holnap, amikor elindulnak a nászútjukra a Norond-szigetekre. Másrészt szerettem volna Narutóval lenni, mikor elindul jó tanácsokkal ellátni, és még egyszer utoljára látni mielőtt teljesen elkezdi az új életét. De ezt sajna nem tehetem meg. Muszáj az ország ügyeit is intéznem, nemcsak a sajátomat.

Igaz, sokszor mondták már, hogy mit akarok én reggel fél nyolckor intézni, mikor a legtöbb hivatal még javában zárva van, a hivatalnokok, pedig még csak a reggeli kávéjukat kortyolgatják a székükben ülve. Mégis én ilyenkor szeretem megcsinálni a papírjaimat, elkortyolgatni a feketémet – legalább a másodikat aznap -, kinézni az ablakon, legyen bármilyen időjárás odakint. Ilyenkor van a legnagyobb csönd, nyugodtan lélegezhetek, és nem kell arra figyelnem másodpercenként, hogy ki toppan be az irodámba.

Mély és hosszú sóhaj hagyja el a számat, sóvárgó lélekkel iszom a második kávémat, amikor meglátok egy küldöncöt az ablakban. A küldönc sietősen ragadja meg a kilincset, majd rohan az ajtóhoz. Szemöldököm felszalad a homlokom közepére, mégis mi lehet ez az egész. Rossz előérzetem támad, lerakom a bögrét, és szapora léptekkel megyek az ajtóhoz, ahol már kopog is a küldönc.

-        Helyettes Hölgyem – mondja lihegve és egy kicsit megszeppenve. Barna haja szanaszét áll, orrát szeplők pettyezik, szikár alakján a futár egység kék-zöld egyenruháját viseli. Egyszerű szabású, dísztelen, valószínűleg még újonc. – Üzenetet hoztam Önnek a Főmágustól. – Azzal előhúz egy levelet a mellzsebéből. A boríték egyszerű, s sajnálatos módon hivatalos is. Felsóhajtok, majd felbontom a levelet.

Drága Freya!

Azért írok most neked, mivel váratlan gondok akadtak az utazással kapcsolatban. Az a hajó, ami téged délután négykor vitt volna Barmorosra törölve lett, mivel a másik hajó, ami Barmorosról indul hozzánk léket kapott, és megrekedt nem sokkal a partoknál. Tartalék hajó pedig jelenleg nem áll rendelkezésre. Legtöbbje vagy javítás alatt van, vagy sokkal több időbe kerülne ideérnie, mint amennyit az egész út megér.

Sajnálom, hogy fel kell borítanom a mára tervezett programodat, de nagyon fontos lenne, hogy a tíz órakor induló hajó menj Barmorosra. Tudom, hogy el akartál köszönni még Narutótól, és ellátni jókívánságokkal, ezért engedélyezem, hogy yunó háton járj a városban annak ellenére, hogy nincs hadi és rendkívüli állapot hirdetve.

Légy óvatos, s jó utat kívánok Barmorosra!

Tisztelettel

Kendo

Felmordulok a kellemetlen hírek hallatán, de csak bólintok a futárnak, odadobok neki egy kevés pénzt, majd becsukom az ajtót. Szomorú tekintetem az órára téved; nyolc óra kereken. Morcosan megyek a szobámba, ahol felkapom a táskámat – egy négy napos úthoz nem kell sok minden, a ruháim meg úgyis a mágiatérben vannak -, s egykedvűen megyek felnyergelni Yuét. Az én drága yunóm persze nem érti, hogy mégis mi az ördög folyik itt, mégsem ellenkezik, amikor ráteszem a nyerget.

Egyedül Eren mocorog a ketrecében, arra várva hátha Naruto is jön őt felnyergelni. Búskomoran bemegyek hozzá, megvakargatom a füle tövét, mire jólesően felmordul a kezem alatt. Hozzám dörgölődzik – tiszta szőr leszek, de nem érdekel -, s csak annyi fordul meg a fejemben, hogy milyen vad és gonosz teremés volt, mikor Naruto először ült rajta a Vérvárban. Igazi rosszcsont volt, most pedig kenyérre lehet kenni.

-        Jó, rendben – ígérem meg neki -, megígértetem a gazdáddal, hogy sokszor vigyem ám ki. Jó? – Hálásan bújik hozzám, én pedig vigasztalóan ölelem magamhoz. – Légy jó!

Yué hátára pattanva pedig ismét megszáll az utazás szeretete, még akkor is, ha tudom, hogy nem önszántamból kelek útra. A lábam tökéletesen passzol a tartókba, a nyereg szinte eggyé válik velem, s az a sebesség, amivel Yué száguld maga a mennyország. Átugratunk árkon-bokron, szinte el is felejtettem, hogy mekkora erő lakozik ezekben az állatokban, ahogy az izmok megfeszülnek és elengednek, a heves légzés, a szapora szívverés, az adrenalin keringése az erekben.

Hihetetlen dolog, s én erről minden egyes alkalommal, mikor leszállok róla, elfelejtem. Most a városon át sem nagy kunszt a dolog, sőt talán egy kicsit élvezetesebb is. A háztetőkön ugrálni, átnézni a még ébredező emberek feje felett, úgy érezni, mintha szállnék. Akár egy madár. Vajon milyen lehet nekik? Szabadon szelni az eget, meglovagolni a szelet, több száz méter magasból letekinteni a világra? Lenyűgöző lehet.

Ám nekem csak rövid ideig jut ez a tisztség, hogy élvezhetem, mert hamar Narutóék erkélyén landolunk. A termetes teraszról gyönyörű kilátás nyílik a városra, a nap pedig mesésen ragyog egyenesen az ablaküvegen át. Gyakorlottan tudom, hogy Naruto nem szokta bezárni a teraszajtót, mivel három emelettel arrébb van a következő erkély. Így lazán bemegyek a lakásba.

Egyszerű minimalista berendezés, modern bárpultos konyhával, meleg színekkel harmonizáló krémmel és fémmel. Nekem mégis rideg. A saját otthonomhoz képest az. Ott minden energiával töltött, érezni az ott élőket, mindenből az élet árad, a fiatalság és gyermekiség. Itt a komoly felnőttek néznek szembe a látogatóval, egy megkeseredett lélek lassú memoárja.

Csend uralkodik azonban, csak az egyik szobából hallom a lassú szuszogást, de furcsa módon csak egyet. Hinamori ébren lenne talán? Akkor lehet, hogy jobb lenne, ha a búcsúlevelet egy idő kristályban hagynám itt. Hinamori biztos elégetné, vagy eltüntetné, csak hogy ne kerüljön Naruto kezében. Vagy csak én gondolom ennyire megátalkodottnak? Lehet.  

Ekkor kinyílik a fürdő ajtaja. Megdermedek a nappali közepén, kezemben a levelemmel. Naruto jön ki a fürdőből, babakék felsőben, rövidnadrágban, a haját törölve. Mikor meglát engem, ő is megtorpan, kék szemei pedig azonnal levesznek a lábamról. Igézően és gyönyörűen csillognak, vizes hajával keretezve, egyre több kérdést feltéve nekem némán. Nagyot nyelek, az eszembe vésem ezt az ártatlan tekintetet, robosztus mégis törékeny alakját, a szívem megremeg a mellkasomban, s a lelkem egyre csak azt kiabálja, hogy miért nem lehet az enyém, miért vagyok ilyen zsugori magamhoz.

Mondani akarok valamit, meg akarok szólalni, hogy elmondjam neki mindazt, ami a szívemet nyomja, amit tanácsolni akarok neki az élettel kapcsolatban, hogy minél nagyobb támasszal kezdje meg az életét, de képtelen vagyok egy hangot is kiadni a torkomon. Mélyen beszívom a levegőt, megjegyezve tusfürdővel kevert levendula illatát, majd elkapom róla a tekintetemet, s feléje nyújtom a levelet. Nem bírok beszélni. Hallom, ahogy odajön elém, átveszi tőlem a borítékot, de ő sem tud mit mondani.

-        Nem… délután indulsz? – hangja rekedt, megszeppent, de én sem érzem másként magamat. Felpillantok rá; süt róla a csalódottság. Érzem a kikívánkozó könnyeket a szemem sarkában, de gyorsan visszapislogom őket.

-        A hajó, amivel mentem volna megadta magát, és csak a reggel tízórai hajóval tudok Barmorosra jutni. Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak, vagyis, hogy itt hagyjam a búcsúlevelemet.

-        Aha. – Hangja nem túl meggyőző, lesüti a szemét, a kezében forgatja a borítékot, mintha nem tudná, hogy mi az, és mit kell vele csinálni, de lehet, hogy nem is akar. A csend kezd egyre kényelmetlenebbé válni, én pedig idegesen nézek rá az órámra; teleportálással még időben a kikötőben lehetek. – Mikor jössz vissza? – Kérdése hirtelen, tekintete szinte keresztüldöf, ahogy belenéz az enyémbe. Megint ugyan az a pillantás, amit az esküvője előtt láttam, de nem tudom hova tenni.

-        Három nap múlva jövök vissza. – Hangom halk, mégis tisztán érti, mit mondok. Szeme felcsillan, kaján mosoly húzódik az arcán, nekem pedig fájdalmasan dobban egyet a szívem a mellkasomban. Annyira szeretném most szájon csókolni, érezni puha bőrének melegét, ölelő karjának erejét, végeláthatatlan szeretetét. De nem lehet. Már nem. – Azért néha írsz? – kérdezem tőle reménykedve.

-        Természetesen, ez pedig… - néz le a levélre kissé bizonytalanul. – A tanácsaid?

-        Nem az összes, mivel sietve írtam meg, így a többit majd, ha ismét találkozunk, akkor mondom el.

-        Oké – széles vigyorától el tudnék itt helyben olvadni, de annyira, hogy úgy kellene felmosó ronggyal feltörölni a padlóról. Mély reszketeg lélegzetet veszek, lopva felpillantok az órára, ami azt mutatja, hogy van nagyjából ideje indulni, hogy minél előbb felszálljak a hajóra. Nagyot nyelek, majd összeszedve a bátorságomat, a nyakába ugrok.

Szorosan magamhoz húzom, ő pedig szintén magához von. Érzem lüktető szívverését, édes levendula illatát, ami tusfürdővel keveredik, leheletét a nyakamon. Pár másodperc után persze vonakodva elengedem, mélyen csillogó szemébe nézek – add Istenem, hogy ne sírjon -, majd biccentek felé. Szikra pattan közöttünk, látom rajta, hogy csinálni akar valamit, de nem teszi meg, kicsit hátrébb megy, ezzel is visszafogva magát, bármit is akart csinálni.

-        Vigyázz magadra! De legfőképpen, legyél boldog! – mondom, majd egy utolsó puszit nyomok az arcára. Azzal remegő térdekkel sarkon fordulok, és felpattanok Yué hátára. Még egyszer utoljára visszanézek rá.

Egy halk könnycsepp végig szánkázik az arcán, s csak remélni tudom, hogy a tanácsaim nem fogják megríkatni. Bátorítóan rámosolyodom, majd Yué elrugaszkodik az erkélyről, s máris tetőtől tetőre ugrálunk. A hajamba belekap a szél, a meleg levegő egyre forróbbá válik, az én orromban mégis az ő illata marad meg. A szívem még mindig hevesen ver a mellkasomban, az égben érzem magamat, ahogy keresztülszeljük Yuéval a várost. Ugyanakkor szomorú is vagyok, hogy csak ennyi jutott nekem belőle.

Visszatekintek az álmoskás városra, érzem a levegőben az erőt, amely keresztüljárja a házakat, az utcákat, és a mindent, ami idetartozik. Engem is feltölt vele, s vidám mosollyal csettintek egyet, hogy a hajóm előtt teremjek. A négy órás út helyett, most csak egy szempillantás volt, már a hajón állva várom az indulást, még akkor is lüktet az ereimben a város fénye. Pillantásom elréved oda, ahol nagyjából Naruto lakik, s arra gondolok, hogy vajon, most hogy van, meg lesz-e, boldog lesz-e Hinamorival az oldalán. Nem tudhatom, csak remélni tudom, hogy több időt fog a feleségével tölteni, mint nálam a szobájában. Szórakozottan dörzsölgetem a kulcscsontomat, feltekintek az égre, s már hallom is, ahogy megszólal a hajó kürtje.

Indulunk.

~~~

A Karomi-tenger sós illata beszökik az orromba, szél erősen fúj, a nap pedig szikrázik az égen és a vízen. A kapitány biztos kézzel forgatja a kormányt, a legénység pedig serényen ténykedik a fedélzeten és a hajó aljában. Én magam élvezem a tájat, nézem, ahogy a sirályok és a delfinek élvezik a nyarat. Én magam is boldogan hagyom, hogy a természet boldoggá tegyen, végig cirógassa a bőrömet. Persze a papírmunka itt is utolér, de valahogy ennek most kifejezetten örülök.

Barmorosra tulajdonképpen azért kell elutaznom, mint nagykövet, mivel üzletet kell velük kötnöm. A kereskedelem velük remekül megy, de az iparuk egyenesen a béka feneke alatt van. Rejtett Hold ezért a kereskedelmi egyezményét ki szeretné bővíteni, ezzel is szorosabb kapcsolatot ápolva az országgal. A szigetország persze tárt karokkal fogadta az egyezmény bővítésével kapcsolatos híreket, de kizárólag engem kértek fel arra, hogy tárgyaljak velük. Ugyan azt nem tudom, hogy miért, de legyen. Állok elébe.

A közel nyolc órás út alatt – szárazföldön ez egy nap vagy több lenne -, ezen gondolkozok, hogy miért pont én vagyok az, akivel tárgyalni akarnak, de nem jut eszembe semmilyen épkézláb ötlet ezzel kapcsolatban. De talán nem is olyan nagy baj. Lehet, hogy csak a hírem miatt, vagy csak egyszerűen így szeretnék. Mindegy is.

A kikötés előtt persze magamra öltöm a legszebb ruhámat, amit direkt erre az alkalomra választottam. Finom sötétkék anyagból készült, a bokámig érő ruha, csónak kivágásával, és vékony csipkeujjával finom eleganciát kölcsönöz nekem, valamint a ruha vékony derékrésze kiemeli nőies alakomat, feszes domborulataimat. Magas sarkúm tompán kopog, ahogy a hajón végigvonulok, egyenesen a lejárathoz. Yué peckesen lépdel le a pallóról, amikor a hajó kiköt, és az emberek ujjongani kezdenek, ahogy meglátnak. Fehér csipkekesztyűbe bújtatott kezemmel finoman integetek nekik, miközben találkozom a fogadó bizottsággal. Egy magas középkorú férfi fogad, akinek fekete haja, csokoládé barna szeme és magas kiállása van.

Alakja tekintélyt parancsoló és robosztus, tekintete mégis meleg és kedves, ahogy elém lép és meghajol. Szolgái fél térdre ereszkednek mögötte, én pedig nőiesen elpirulok eme gesztus láttán. A férfi hamar felegyenesedik, tekintetét pedig rám szegezi. Finom mosollyal és egy apró fejhajtással üdvözlöm fogadómat.

-        Üdvözöljük a szigetünkön, Helyettes Hölgyem – köszönt mély, férfias hangján. – Az én nevem Sarumo Haruki, én leszek ma az, aki elvezeti önt a palotába, ahol őfelsége már várja, hogy találkozhasson magával.

-        Köszönöm, Sarumo-san. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy én jöhettem tárgyalni ide. Rég jártam már itt.

-        Csakugyan? – kérdezi, majd a háta mögé mutat, ahol már vár ránk a hintó, amiben a palotába megyünk.

Kényelmesen elhelyezkedem az ülésen, Yué pedig a hintó hátuljában lévő kényelmes tartóba fészkeli be magát kényelmesen. Sarumo-san velem szemben foglal helyet. Feje majdnem a plafont súrolja, öltözéke elegáns ahhoz képest, hogy egy egyszínű tunikát, testre simuló sztreccs nadrágot, és tengerész cipőt húzott magára. De az is lehet, hogy a kisugárzása teszi lehetővé, hogy ilyen egyszerű ruhában is a világ legfessebb fiatalemberének tartsák. Mindenesetre nekem nem az esetem. Nekem valahogy jobban bejönnek azok a férfiak, akik nem ilyen szálkásak.

-        Utoljára öt éve a Nagy Szüret idején jártam itt. Igazán mulatságos volt, az ősz pedig gyönyörű.

-        Akárcsak maga. – Felkuncogok ezen a bókon, de tudom, hogy csak a hízelgés miatt mondja ezt nekem. Jó hallani persze, de a mögöttes tartalmat is figyelnem kell. Sarumo-san egy „szolga” vagy talán egy tanácsadó, akinek elsődleges célja, hogy jó diplomáciai benyomást tegyen az üzletkötő féllel. Ritkaság, amikor valaki tényleges bókolás miatt bókol.

-        Köszönöm – válaszolom, de a tekintetem már a tájon van.

Tölgyesek mellett haladunk keresztül, amik olyan magasra nőttek már, hogy alagutat formának az út fölé. Megnyugtató és egyben romantikus, ahogy a hintó végig halad a kikötőtől egészen a palotáig, ahogy fokozatosan változik a táj tölgyesről mezőre, legelőre, szántóra, majd megjelennek a házak, először kis csoportokban, majd egyre több, ahogy haladunk a város felé. A sziget maga persze óriási, de a fővárosa, Koi halászat egyik fő központja. Így egy röpke háromnegyed óra alatt már a város utcáit szeljük. Sarumo-san pedig egész idő alatt hallgatagon mered kifelé. Valamin nagyon törheti a fejét, ha ennyire némán viseli az utat, vagy egyszerűen arra kíváncsi, hogy miként viszonyulok az itten léthez.

Egész jól, azt kell, hogy mondjam. Öt év alatt rengeteget változott a sziget és a város is, de valahogy élvezem azt, hogy nem minden olyan, mint ahogy emlékeztem. Néha a változással, egy sokkal jobbat hozunk az életünkbe. Én pedig nem mindig bánom ezt. Persze, most mindenki egyöntetűen sikítana fel, hogy de hát hagytad, hogy életed szerelme megnősüljön, és te csak nézted ott összetörten, és blahblahblah. Így igaz. Nem is vagyok büszke magamra, nem is vagyok boldog tőle, hogy ezt tettem. De hagynom kell, hogy Naruto élje a saját éltét.

Más kérdés, hogy én magam törött üvegként érzem magamat, valahányszor belegondolok, vagy rájuk nézek. A szívem kettéhasad, vagy túláradnak benne az érzelmek, hogy úgy kell visszafognom magamat. De most nem is ez a lényeg, hanem a diplomáciai út, amiért idejöttem. Az üzletet meg kell kötni, még akkor is, ha apró porrá omlok össze bánatomban. 

S ezt a király is nagyon jól tudja. A palota pedig maga a gyönyör, amikor meglátom messziről. Legszívesebben kihajolnék a hintó ablakán, hogy megérintsek egy ezüst szalagot, vagy elkapjak egy lefelé szállingózó virágszirmot, amit a palota tornyaiból és keringőiről szórnak az udvarra. A kert virágzik a lemenő nap fényében is, eláll a lélegzetem a rengeteg különböző szín és forma láttán. A hintó hamar megkerül egy aprólékos faragványokkal díszített szökőkutat, hogy megálljunk a sarkig kitárt palota ajtó előtt. A magas ajtót számtalan faragvány és dísz ékesíti, s nem győzöm csodálni, miközben Sarumo-san kisegít a hintóból.

Ahogy kilépek a térre, elakad a szavam. Olyan, mintha az egyik tündérmesémbe csöppentem volna, amit még gyerekkoromban olvastam. A hercegnő megérkezik a pompás kastélyba, hogy találkozzon álmai hercegével, akivel boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Na, persze. Ma már röhögök rajta, hogy képes voltam gyerekként elhinni azt, hogy egyszer majd jön a szőke herceg fehér lovon, és majd elvisz engem egy mesés kastélyba, ahol az ő királynője leszek.

Bár, ha azt nézem, akkor szívem csücske szőke ugyan, de se nem herceg, se nem jár fehér lovon. Itt viszont minden olyan csodás, hogy egy pillanatra belefeledkezem, és hagyom Sarumo-san vezessen végig a címerekkel és ólomüveggel díszített csarnokon. Királynőként fogja a kezemet, miközben végigvonulunk a bársonyos szőnyegen. A szolgák tisztelettudóan várakoznak sorban a szőnyeg szélén, köztük egy kis gyerek is, akinek csillogó barna tekintete olyan gyönyörű, hogy nem bírom ki, hogy ne lassítsak le egy pillanatra, hogy egy aprót pukedlizzek neki.

Angyali arcocskája felderül, és megajándékoz egy meseszép mosollyal, amit fekete tincsek kereteznek. Ellágyul a szívem, de még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy hova cseppentem. Olyan, mintha öt év alatt valaki ellopott volna egy nagy adag mesekönyvet, hogy mire én ideérek, addigra egy olyan gyönyörű palotát varázsoljon nekem, hogy elálljon tőle a lélegzetem.

Ez persze totális képtelenség. Nincs az az elvetemült ember, aki képes lenne erre csak azért, hogy elbűvöljön egy szempillantás alatt. Vagy már annyira képtelen vagyok hinni a mesékben, hogy már szkeptikusan élem az életemet ezzel kapcsolatban? Ez is lehet. Most már szinte mindent elhiszek. Eddig azt se gondoltam volna, hogy Naruto tizennyolc évesen képes lesz megnősülni ilyen váratlanul, lehetséges, hogy tényleg valaki csak nekem szánta ezt az egész palotát, hogy ismét higgyek a mesékben… vagy csak gyerek a király.

Sarumo-san végig vezet rengeteg folyosón, amiket rengeteg festmény díszít. A szőnyegek mindenhol kifogástalanok, a szolgák mélyen meghajolnak, mintha bármely pillanatban maga az anyakirályné jelenne meg a folyosón, vagy a hátam mögött. Valamint olyan hangulatot áraszt az egész hely, mintha tényleg egy nagyszabású ünnepségre érkezett volna az ember. Arcomon halvány pír terül el, ahogy megcsodálom a helyet, szinte már zavarban érzem magamat, ahogy egyre közelebb érünk a trónteremhez.   

-        Őfelsége már várja, Helyettes Hölgyem! – közli velem Sarumo-san, ahogy megállunk a terem hatalmas ajtaja előtt. A palotaőrök rezzéstelen tekintettel merednek előre, majd Sarumo egyetlen intésére az őrök megmoccannak, megragadják a cirádás kilincseket, és kitárják előttem az ajtót.

Mögöttem Yué elismerően morog, én magam viszont egyre jobban pánikba esem. Eddig soha nem volt még ilyen fogadásban részem. Az odáig oké, hogy hivatalosan és látványosan fogadják az embert, de nem egy hercegnőhöz illő bánásmóddal. Itt most konkrétan úgy csinálnak, mintha valamelyik ország koronahercegnőjét fogadták volna, nem pedig az üzleti ügyekben tárgyalni jövő követet. Gombócot érzek a torkomban, ujjaim már a kardom markolatát fogják a mágiatérben.

Szoknyám halkan suhog, ahogy végig megyek a vörös szőnyegen – milyen klisés -, fülem pedig minden egyes neszre óvatosan figyel. Tekintetem a trónra téved, ahol egy másodpercre elakad a lélegzetem. Az égkék plafonig érő függönyök között, emelvényen található trónon egy ismerős arc vigyorog rám. Evin Robersten.

-        Freya drágám! – kiáltja örömmel Evin, nekem viszont földbe gyökerezik a lábam. – Remélem, kellemesen telt az utad. Alig várom a három napot, amit együtt töltünk majd.

-        Mégis mit jelentsen ez? – morgom dühösen, csípőre tett kézzel.

Evin Robersten-nel még öt éve ismerkedtem meg, mikor itt voltam egy hónapig a fesztiválon és az azt követő hagyományos eseményeken. Akkor tanítványként jöttem ide, nem pedig követként. A koronaherceggel pedig játszópajtások voltunk. Evin mindig is egy szabad szellemű és harcias teremtés volt, de most, hogy látom a fején a koronát, képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg ő az. Inkább egy nevetséges tréfának gondolnám.

Evin látja, hogy villan a szemem, arcáról menten lehervad a mosoly, és zavart ábrázatot ölt fel. Idegesen nyel egyet, majd feláll a trónról. Az első, ami szembe tűnik, hogy magasabb lett, legalább tizenöt centivel, barna haja sűrű fürtökben göndörödik a füle körül, és enyhe kecskeszakállat növesztett magának, ami itt-ott foghíjas. Közelebb jön hozzám, megáll előttem, s tényleg tisztára úgy néz ki, mint a mesekönyvekben a király.

-        Na, hogy festek? – kérdezi szélesen vigyorogva rám, mintha valami igazi csodát látnék tőle. Felhúzom a szemöldökömet, s egyértelműen lerí rólam, hogy nem pont azt a hatást váltotta ki belőlem, amit ő szeretett volna.

-        Mint a mesekönyvekben a király – mondom neki kertelés nélkül. – Evin…

-        Evin király! – javít ki röhögve, majd megpördül a tengelye körül. – Most már én vagyok Barmoros királya. Apám lemondott a javamra, mivel már túl öregnek érezte magát az uralkodáshoz. Nos?

-        Evin, üzleti tárgyalásra hívtak, nem pedig baráti csevejre. Értem, hogy szerettél volna meglepni ezzel a nagy hírrel, mivel tényleg szuper, hogy már király vagy, de azt se feledd, hogy kötelességed van.

-        Tudom – feleli vidáman. – Csak szerettem volna egyben elbeszélgetni veled, miközben megtárgyaljuk az országok kereskedelmi jövőjét. Gyere – int maga felé – a másik teremben már felszolgálták a vacsorát. Gondolom, már éhes vagy. Én már nagyon.

Evin ezzel együtt átvág a termen, és beveti magát a függönnyel elszeparált terembe. Nagyot sóhajtva utána eredek, Yué pedig örömtelien kuncog a hátam mögött. Ennyit a meséről! Vagyis Evin tulajdonképpen maga a mese. Ugyanis tudni kell azt, hogy mikor kicsik voltunk Evin mindáron azt akarta, hogy hercegnőnek érezzem magamat. Hogy ne viselkedjek úgy, mint egy férfi, hanem mint egy királylány, aki a hercegére vár, jobb esetben rá. Így már érthető, hogy miért néz ki úgy a palota, mint a rajzfilmekben.

Az ebédlő asztalról nem is beszélve. Szerencsére nem a végeláthatatlan asztallal találom szembe magamat. De még ez a rövidebb, faragott – mert mi más lenne – lábakon álló asztal is roskadásig van megpakolva étellel. A gyomrom megrándul bennem a sok kaja láttán, de illedelmes hölgyként leülök az üresen maradt helyre, s megvárom, ameddig Evin elkezd enni… jobban mondva zabálni. S még én féltem attól, hogy úgy fogom habzsolni az ennivalót, mint valami állat, de úgy látszik, hogy a király maga is eléggé éhes.

-        Khm… fenség. – Sarumo hangjára kicsit megijedek, mivel eddig nem is láttam, hogy a szobában van. A jelek szerint Evin sem, mert rögvest mellényeli a falatot, amit a szájába vett. Én a magam részéről alig láttam neki a falatozásnak, mégis megdermedek a kezemben egy kistállal a másikban meg a villával.

-        Elnézést – köszörüli meg a torkát Evin, miután ivott pár kortyot a cigányútra tért falatra. – Annyira izgatott voltam a mai találkozó miatt, hogy elfelejtettem enni, és most nem bírtam magammal. Bocsánatát kérem, hölgyem! – Elképedek egy pillanatra, majd határozottan bólintok.

Folytatom a visszafogott ebédelést, miközben azon gondolkozom, hogy ez most mégis mi. Az egyik pillanatban még egy bohókás kisgyerek habzsolja előttem a finomabbnál finomabb falatokat, a másikban egy érett férfi – korombéli férfi – kér bocsánatot az illetlen viselkedéséért, majd úriemberként folytatja a lakomát. Én magam is kellemes lakomának vagyok részese, de valahogy képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan lehet egy uralkodó ennyire… kétfeles… vagy mi erre a legjobb szó? Magam se tudom. De az biztos, hogy ezt a kétszeres dolgot még vagy háromszor megismétli az evés alatt.

A felszolgálóknál tapsikol és csillogó szemmel mered a főfogásra, utána meg a desszertre, gügyög egy keveset, mikor meglátja a cukordarát az egyszerű puding tetején, és kis híján kiugrik az ablakon, amikor bejelentik, hogy a kedvenc kávéját fogják felszolgálni a fogások után. Teljesen elképedek, ahogy viselkedik, és Sarumonak nem egyszer kell rendre intenie a királyát, és ismételten bocsánatot kérnie tőlem.

Homlokráncolva figyelem a jelenetet, és hiába dolgozik az agyam, képtelen vagyok felfogni, hogy mégis mi a fészkes fene zajlik itt a szemem előtt. Csak udvarias ülök a helyemen, vigyorgok, mint egy idióta, és azt kívánom, bárcsak otthon lehetnék, és inkább a vacsora miatt kellene aggódnom, vagy azon, hogy holnap indulnak Narutóék, és minden rendben lesz-e velük. Ehelyett itt gubbasztok egy erősen biporális jeleket mutató király asztalánál, és arra várok, hogy elkezdjük az üzleti tárgyalás első napját.

-        Elnézését kérem, Helyettes Hölgyem – suttogja oda nekem Sarumo, miközben Evin óvodás képpel falja a habot a kávéjáról. – A király egy kicsit… hogy is mondjam… kettős személyiség mióta az apja átadta neki a pozíciót. A koronázás előtt minden rendben volt, de azóta egy kicsit mintha elvesztette volna az uralmát a teste felett.

Bólintok, mivel már sejtettem, hogy valami történhetett a koronázásnál, vagy nem sokkal utána. Evin ugyanis minta herceg volt, mikor utoljára találkoztam vele. Illedelmes és mulatságos személyiség, akinek olyan modora és humora van, hogy az első hölgyet pillanatok alatt leveszi a lábáról. S most végignézek a királyon, és hol egy gyereket látok, hol egy királyt, aki nemesként feszít a kárpitozott székében. Egy aprót biccentek Sarumo felé, hogy szeretnék vele négyszemközt maradni, mire mélyen meghajol, és elhagyja a termet.

-        Evin – szólítom meg, mire haptákba vágja magát a székén. Ijedten mered rám, annak ellenére, hogy kedvesen mosolygok rá. – Értem én, hogy az üzlet az elsődleges, de van egy olyan érzésem, hogy te nem csak azért hívtál ide, mert üzletet szerettél volna kötni az országommal.

-        Nos… - Evin nyel egy nagyot, ellazul a széken, mintha csak most érezte volna meg, hogy Sarumo nincs a teremben. – A második ok, amiért idehívtalak az… Mert egy kicsit szétestem, mint azt láthatod.

-        Igen, tökéletesen látom. Már csak az okát szeretném tudni, hogy miért. – Hangom kedves és udvarias, miközben kérdezem őt, de látom rajta, hogy inkább jobban szeretné, ha barátibb lennék. Füli érő mosolyt villantok rá, mire felbátorodik, és ömleni kezdenek a szavak a szájából.

-        A koronázás olyan volt, amilyennek megálmodtam, hatalmas királyként ünnepeltek már akkor, de valahogy ahogy halad előre az ünnepség egyre többen találtak meg, egyre jobban elkezdtek szorongatni, én magam pedig képtelen voltam elviselni a hirtelen jött nyomást. Elvileg arról szólt volna az a nap, hogy ünnepelnek engem, és majd a holnapi nap folyamán kell az államügyekkel foglalkoznom, erre már aznap mindenki bombázni kezdett azokkal a kérdésekkel, amikre az apám kerekperec nemet mondott. Mindenki abban reménykedik, hogy valamilyen reformot hozok az országra, de ez alatt az egy hét alatt képtelenség megváltani a világot, nem igaz? – kényszeredetten felnevet. – Igyekszem ellátni a kötelességeimet úgy, ahogy csak tudom, de valahogy beüt egy ilyen krack, amikor visszamegyek gyerekbe pár percre. Szerencsére eddig még nem volt olyan, hogy egy hivatalos ügy alatt megbolondultam, de… félek, hogy egyszer csak beüt és kiakadok.

-        Én pedig nem csak az üzlet miatt vagyok itt, hanem azért is, hogy segítsek túltenni magadat ezen az időszakon.

-        Nos, mivel úgy, hallottam, hogy te nagyon is határozott és erős személyiség vagy, így igen, szükségem lenne a tanácsaidra.

-        Értem, akkor kezdjünk is neki.

Szuper. Más se hiányzott, mint hogy lelki támaszt nyújtsak egy ideggondokkal küzdő királynak, aki mellesleg a barátom is. Valamint még az üzletkötéssel is foglalkoznom kell, mikor még én magam is alig tudom tartani magamat. De mindegy is. Inkább nem akadok fent ezen. Csak intek Evinnek, hogy ideje lenne a tárgyalás első részletét megejtenünk, és utána megbeszélhetjük a gondjait. A tárgyalás alatt szerencsére nem történik semmi említésre méltó – minden ágazatot alaposan átbeszélünk –, s majdnem éjfél van, mire befejezzük az eszmecserét. El is fáradok, de valahogy jól esik, hogy az agyam nem kattog olyan dolgokon, amiken nem tudok változtatni.

Evin is láthatólag kimerült, de még látom a szemében, hogy izgatottan várja, hogy hallja a tanácsaimat. Úgy látszik, hogy a tanácsaim manapság nagyon népszerűek. Talán írnom kellene róluk egy könyvet, hogy ha valakinek valami baja van, akkor csak a kezébe nyomom, keresd ki! Igaz, ez egy kicsit brutális és lekezelő formula lenne a részemről, de nem biztos, hogy érdekelne. Főleg most, hogy már csak egy kellemes és puha ágyra vágyom, hogy másnap reggelig aludhassak. Azonban ez még messze van. Még egy kiadós beszélgetés vár rám.

-        Örülök annak, hogy ilyen gyorsan haladunk a megállapodással. Könnyen és gördülékenyen. Tudod, ez azért sokszor nagyon sokáig szokott tartani, mert a másik félnek mindig van valami kifogás a felvetett ötlettel kapcsolatban. – Evin beszéd közben helyet foglal velem szemben, én pedig belekortyolok a késő esti pihentető boromba, hátha egy kicsit felélénkülök az alkohol hatására.

-        Ismerem az érzést, de tudod, ezt úgy is kikerülheted, ha már előzetesen olyan feltételeket jegyzel le, amikbe nem igazán tudnak belekötni. Ez is egy megoldás arra, hogy ne kelljen idegeskedned. Sok gondolkodás és tanulmányozás szükséges ahhoz, hogy az ember tökéletesen felmérje a helyzeteket.

-        Szóval ez az elsődleges tanácsod? – kérdezi huncut mosollyal az arcán, kanállal a kezében. A magam részéről csak felhorkanok, majd magam is megkóstolom a hűs áfonya fagylaltot – bor mellé a fagyi a legjobb itt úgy látszik -, ami a nagy hőségben rám is fér. Kicsit szkeptikusan állok a dolgokhoz… valahogy nem érzem magamat olyan talpraesettnek, mint azt gondoltam.

-        Mondhatni – mondom két falat között.

-        Bocsáss meg, hogy kíváncsiskodom, de mi a baj? – Baj? Van egyáltalán? Nem tudom. Sokszor használom mostanság ezt a kifejezést, mivel minden egyre bizonytalanabb. Kezdem elveszteni a talajt a lábam alatt, már nem is vagyok benne teljesen biztos, hogy helyre tudok úgy állni, hogy minden a normális kerékvágásban menjen tovább.

-        Nincsen baj, Evin – válaszolom a legkedvesebb hangomon, amit csak ki tudok préselni magamból. – Csak nyomasztanak egy kicsit az otthoni dolgok. Rengeteg papírmunka és államügy vár rám, és már előre rettegek, hogy mi lesz, mire hazaérek – kényszeredetten nevetek egy keveset, s inkább a tiszta csillagos eget figyelem a fejem felett, hogy ne kelljen beszélnem.

Evin szerencsére a falatozás közben nem kérdez tőlem semmit, így megehetem anélkül az adagomat, hogy válaszolnom kellene más kényelmetlen kérdésre. Igaz, azt meg kell jegyeznem, hogy nem érzem az étel ízét, sőt egy pillanatra abban sem vagyok biztos, hogy meg tudom enni az egész nagy kehelynyi fagylaltot, annyira gombóc van a torkomban. Valamint azt is meg kell még említenem, hogy tényleg nem érzem magamat annyira jól. Furcsa érzések kerítenek hatalmukba, főként fizikaiak, és nem tudom, hova tegyem ezt. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, még mielőtt megjönne, de már előre kezdenek fel-fel tünedezni a görcsök.

Csak itt nincsenek még görcsök, csak az érzés, hogy majd lesz valami. Enyhe hányingerem kezd támadni, ahogy a vége felé járok, de bekanalazom a maradékot is. Iszom egy kevés bort is, de valahogy csak súlyosbít a fejfájásomon, ami hirtelen szállja meg a fejemet. Kicsit kóválygok, de valahogy túlélem a pihenést és az azt követő beszélgetést – javarészt depressziós és felelősségvállalási gondjai vannak – de hálát adok azért, hogy hamar bekerülök az ágyamba. Semmi energiám nem marad, még arra sem, hogy pontosan leírjam, hogyan is néz ki a szoba, csak leveszem magamról a ruhámat, átöltözöm a lefekvéshez, és egyszerűen bedőlök az ágyba hajnali háromkor.

~~~

Nem észlelem, hogy átaludnám a megmaradt időt, sőt, amikor felkelek, látom, hogy nem is mozdultam meg az éjszaka folyamán. Úgy látszik jobban kimerültem, mint azt gondoltam volna. Lehetséges, hogy Naruto esküvője, az utazás és a rengeteg munka, aminek kitettem magamat megtette a hatását, s most, hogy végre elengedhettem magamat, rám szabadult az egész. Az ágyban feküdve, kicsit még kómásan mocorgok a puha takaró alatt. Yué jólesően sütteti a hasát a felkelő nap fényében, élvezi az idézőjeles nyaralást. Örülök, hogy legalább ő jól érzi magát. Én a magam részéről nem tudom, hogy mit gondoljak.

A szívem még mindig ólom nehezen húz lefelé az ágyba, az eszem pedig Rejtett Hold északi kapujánál járnak, ahol Narutóék nem sokára indulnak a nászútjukra. Egy könny csordul ki a szememből, de nem hagyom végig folyni az arcomon. Csak felkelek, és nekiállok az aznapi teendőimnek. Tárgyalások sora foglal le egészen délig, majd ebéd, utána Evinnel találkozom a parkban, hogy egy kicsit felfrissüljük a finom falatok után.

Be kell, valljam ez az utolsó dolog nagyon is jó ötletnek hangzik. Kicsit ki is tisztul a fejem, ahogy végigmegyünk a virágzó kerten. A madarak lágyan csivitelnek a fákon, nyugtatóan duruzsolnak a fülembe a melankolikus és gyengéd dallamok. Az illatok megrészegítenek, de valahogy nem bánom, ha elveszek egy kicsit a természet varázsában.

-        Felettébb nyugodt vagy ma – jegyzi meg Evin derűsen. – Gondolom, jól aludtál.

-        Úgy bizony – helyeselek. – Túl sok volt a nyomás az elmúlt hetekben. Meg se mozdultam, miután befeküdtem az ágyba.

-        Ennek örülök. – Pár percre elhallgat, és újból a természetet halljuk, ahogy keresztülvágunk egy fákkal szegélyezett ösvényen. – Tudod, kérdezni szerettem volna valamit tőled, miután megérkeztél.

-        Éspedig? – fordulok érdeklődve Evin felé.

-        Tényleg olyan lehengerlően jó Segéded van, mint ahogy azt állítják? – Megállok az ösvény közepén. Mindenre számítottam csak pont erre nem. Ha tippelnem kellett volna biztosan a bugyim méretére, vagy épp az aktuális párkapcsolati helyzetemre tettem volna fel a pénzemet. Evint mindig is ez érdekelte igazán. Hogy állok a pasikkal? Milyen fehérneműt vennék fel egy szuper kalandhoz? Persze tudom, hogy ennek mindig az volt a végkifejlete, hogy mikor adom be a derekamat a házassági ajánlatára.

-        Nos – kezdek bele kicsit zavarta. Ugyanis ebbe még soha nem gondoltam bele igazán. – Naruto…

-        Oh, Narutónak hívják. Szép név. Ha jól tudom örvényt jelent. Ezek szerint tényleg elsöprő. Milyen személyiség? – Kíváncsi tekintete meglep, de valahogy egyben meg is hat, hogy mennyire érdeklődik egy olyan személy után, akit még életében nem látott.

-        Nagyon kedves. Érzelmes srác, sokat törődik a gyerekekkel, a néppel, remekül rajzol, énekel, gitározik és zongorázik. Elbűvölő személyiség. Friss házas, s most tölti a nászútját a feleségével.

-        Oh, szóval itt van a kutya elásva! – szólal meg hirtelen Evin, mire megint meglepődök. Itt van a kutya elásva? – Szereted őt, nem igaz? – Vérvörösre pirulok a kérdésére, és sehogy sem tudom palástolni a zavaromat. Eddig csak Alana jegyezte meg, hogy látszik rajtam, hogy fülig szerelmes vagyok, de ő a húgom. Ő lát rajtam olyan dolgokat, amiket más ember nem biztos, de az már régen nagy baj, ha már Evin is látja rajtam ezeket a jeleket.

-        E-e… Ezt meg ho-honnan… - Képtelen vagyok egy értelmes mondatot kinyögni, pedig nagyon szeretném letagadni, még akkor is, ha halálosan igaz, hogy fülig beleestem a legjobb barátomba.

-        Látni rajtad, ahogy beszélsz. A szemed úgy csillog, mintha ezernyi gyémánt lenne, az arcod kivirul, és olyan élvezettel beszélsz róla, mintha az életed éltetőjéről beszélnél. De, amikor megemlítetted, hogy megnősült, akkor hirtelen olyan lettél, mintha valakit gyomorszájba vágtak volna.

Tényleg ilyen lettem volna? Lehetséges. Hiszen valahányszor eszembe jut az a jelenet, amikor kimondja a pap Naruto és Hinamori házasságát, felfordul a gyomrom, és képes lennék órákig zokogni egy sarokban azt hajtogatva, hogy nem ér. Tudom, gyerekes lenne, hiszen ezzel nem szerzem meg magamnak Narutót, de lehetséges, hogy a szervezetemnek jót tenne, ha kiadhatnám magamból az érzéseimet. Sőt szinte biztos. Csak az a probléma, hogy erre nem gondolhatok. Nem csinálhatom ezt, hiszen vannak kötelességeim, amiket el kell végeznem. Nincs időm arra, hogy ilyeneket tegyek, jobban mondva, nem lenne helyes, ha ilyet tennék. Nem vagyok benne száz százalékban biztos benne, hogy fel is tudnék kelni onnan.

-        Oh, te szent Isten, Freya. – Evin gyengéden megfogja az arcomat, és letörli a kitört könnycseppeket az arcomról. Megrémülök a saját érzéseimtől, s amilyen gyorsan csak tudok, hátralépek tőle, s durván letörlöm az öklömmel a könnyeimet. Ennyi, és ne tovább!

-        Elnézést – köszörülöm meg a torkomat -, ezt… nem lett volna szabad.

-        Freya… - kezdené Evin, de beléfojtom a szót.

-        Kérlek, Evin, erről inkább ne beszéljünk. De igen, jól látod. Naruto a szívem egyetlen értelme, és most már nős. De el kell fogadnom ezt, nem uralhatom az életét, nem irányíthatom a szívét, még akkor sem, ha az enyém majd beleszakad, hogy ő milyen boldog. Nem én voltam a nyertes, hanem más. S ezen nem tudok változtatni, mivel nem fogom tönkre tenni az életét csak azért, hogy én boldog lehessek.

-        Csak annyit akartam mondani – kezdi együtt érző hangon –, hogy megértem, hogy miért döntöttél úgy, ahogy. Csak azt nem értem, hogy miért nem harcoltál érte.

-        Mert a legjobb barátom. Féltem, ha bevallom neki, hogy reménytelenül elcsavarta a fejemet, akkor nem leszünk már azok, mivel nem viszonozta volna – mondom, majd inkább elindulok az ösvényen, mielőtt ismét elsírom magamat.

-        Freya – szól és fut utánam Evin –, a menekülés nem megoldás a dologra.

-        Tudom, Evin, csak… – a könnyek fájdalmasan égetik a szememet, de akkor sem fogom megadni magamat az érzelmeimnek – nem adhatom meg magamat. Ha most elkezdek sírni, akkor nem tudom, hogy feltudok-e állni. Nagyon szeretem őt, Evin, és bármit megtennék azért, hogy azt az önfeledt mosolyát láthassam. Azt a gondtalan és ragyogó mosolyát, ami képes még a legrosszabb napjaimból is mennyországot csinálni. – Most már fájdalmasan húzódik össze a mellkasom, ahogy elfojtom keserves zokogásomat. – Nekem ez a fontos – a hangom esetlenül elcsuklik -, hogy a családom boldog legyen, hogy biztonságban legyenek. Látni a mosolyukat, hallani a kacajukat, tudva, hogy biztonságban vannak, hogy semmi baj nem érheti őket, mert bármi történik velük, én ott leszek, és segítek nekik.

Evin erre már nem felel semmit. Hagyja, hogy a könnyeim lefolyjanak az arcomon, elfojtsam a zokogásom hangjait, már amennyire tudom. A számra tapasztom a kezemet, mélyeket igyekszem lélegzeni az orromon át, de csak kevés sikerül. Így mikor már esélytelennek látom, hogy lenyugodjak, elmormolok egy bocsánatkérést Evintől, és felkapva a földig érő krémszínű ruhámat, egészen a szobámig rohanok. Szerencsémre egyetlen szolgával sem akadok össze, így nyugodtan magamra zárhatom az ajtót.

Yué persze semmit sem ért abból, hogy miért vetem magamat az ágyra bőgve, de nem is kell. Egyszerűen elég nekem az, hogy most kiadhatom magamból azt, ami felhalmozódott bennem. A távollét a központi világban, Naruto hirtelen házassága, Bran halála… túl sok mindent tartottam magamban, és soha nem hagytam, hogy a felszínre törjön. Egyszerűen nem lehetett. Ittam inkább, magamba fojtottam, az agyam egy olyan hátsó részébe, ahol még a jó Isten se találja meg.

De úgy látszik, minél többet rejtettem oda, annál jobban megtelt ez a pohár, s a végén túlcsordult. Ezért sírok most, ezért érzem most az összetört szívemet olyannak, amilyen valójában. Kicsit és törékeny, apró darabokban heverve. Ekkor viszont valami belenyilall a mellkasomba. Fájó porcikákkal feltérdelek az ágyon, egyre hevesebben emelkedő mellkasomra szorítom a kezemet. Valami nincs rendben. Úgy érzem, mintha fűző lenne rajtam, pedig tudom, hogy nincs. Nem stimmel valami itt, de halványlila gőzöm sincs, hogy mégis mi. S csak remélni tudom, hogy semmi komoly.

~~~

A délutáni megbeszélés után, amit az ország egészségügyi miniszterével folytatok – milyen ironikus – nagyon is sikeresnek bizonyul, mivel hamar lerendezzük az ügyeinket, így holnap délután már mehetek is haza. Ebből is látszik, hogy nem kellenek ide hetek, hogy ha az embernek vannak konkrét elképzelései azzal kapcsolatban, hogyan kíván egy jó szerződést elkészíteni. Én magam is tervekkel és célokkal érkeztem, amiket végrehajtottam maradéktalanul, valamint változtattam rajtuk, ha kellett. Így bátran kimerem jelenteni, hogy eredményes egy tárgyaló vagyok.

A vacsoránál viszont már nem vagyok ennyire kommunikatív, mint a tárgyalóasztalnál. Nem igazán akarok beszélgetni Evinnel, pedig nagyon jól tudom, hogy a mai történtek után legalább egy bocsánatot el kellene rebegnem neki, valamint köszönetet, hogy meghallgatott. Ám ehelyett villával piszkálom az ételemet, képtelen vagyok legyűrni, akár csak egy falatot is. A gyomrom így is háborog.

-        Evin… - kezdenék bele, de ő félbeszakít.

-        Sajnálom – fakad ki, én meg köpni-nyelni nem tudok. Meglepve ránézek, s nagyokat pislogva próbálom felfogni, hogy most mi a fészkes fene van.

-        Öhm… ezt én nekem kellene mondanom. Végtére is, én fakadtam ki, és hagytalak faképnél.

-        Nem – jelenti ki határozottan. – Ha én nem provokálom azt, amit, akkor nem kerültél volna sokkos állapotba. Tahó voltam, és nem vettem figyelembe azt, amit kijelentettem. Feszegettem a határokat, pedig nem lett volna szabad. Te tanácsokat adtál, amik remélhetőleg hasznosak lesznek számomra, én pedig úgy háláltam meg, hogy szembesítettelek azzal, ami összetörte a szívedet. Elnézést kérek mindenért, Freya. Nem lett volna szabad úgy viselkednem.

-        Evin… semmi baj. Megbocsátok neked. Én is hibáztam, amikor magamban akartam tartani az érzéseimet, amiket nem lett volna szabad. Hibás vagyok én is, így tulajdonképpen nincs miért bocsánatot kérned. Inkább nekem kellene köszönetet mondanom, amiért felnyitottad a szememet.

-        Nos, akkor örömmel álltam rendelkezésedre – nevet fel, s hosszú idő óta, én is szívből nevetek fel vele, majd emelem poharamat az újonnan kötött megállapodásainkra.

Másnap reggel persze már indulásra készen állnak a csomagjaim, de csak délután indul a hajóm Holdföldére. Alig várom, hogy újra láthassam a családomat, küldhessek egy levelet Narutónak, hogy épségben megérkeztem, valamint meghallgassam a húgom kioktatását, amiért olyan váratlanul léptem le otthonról, egy szál levelet hagyva nekik a konyha asztalon. De nem tehettem róla, muszáj volt eljönnöm, még akkor is, ha ezzel magamra haragítottam sokakat.

Igyekszem kiélvezni a napot. Nyugodtan sétálgatok a kertben, élvezem a napsütést és a nyugalmat, ami még megadatik nekem a holnapi hajtás előtt. Rengeteg beiktatást kell elvégeznem holnap, ami a két napos tárgyalás sorozatból ered, de nem bánom, mert a kezem járni fog, és addig sem kell a saját érzéseimre gondolnom. Mert bár jó volt, hogy kiadtam magamból a felgyülemlett feszültséget, attól még félek a saját érzéseimtől. Tudom, hogy veszélyesek is lehetnek, ha egyszer a nem megfelelő időben kitörnek. Ha egyszer egy veszekedés alkalmával olyat is a másik fejéhez vágok, amit nem akarok, amitől megtörhetem a bizalmát.

Így az óvatos megközelítés marad. Fokozatosan kiengedem a gőzt magamból, nem tartom bent, úgy, mint most, így remélhetőleg elkerülöm az olyan malőröket, mint ami tegnap volt. Azért még most is szégyellem magamat, pedig már megbocsátott nekem Evin. De egyben rá is világított valamire. Hagynom kell, hogy a bánatom átjárjon, és segítsen megerősödni az elkövetkezőkben. Amikor Narutóéknak gyereke születik, amikor a kicsi megteszi az első lépéseket, én pedig még mindig nem fogok valószínűleg sehol sem tartani a szerelem terén. Nehezen fogom tudni elfelejteni azt az embert, aki úgy megdobogtatta a szívemet, hogy szinte már lélegezni is elfelejtek néha.

Fájni fognak az elkövetkezendő napok. De túl fogom élni. Mint máskor is.

~~~

Olyan ebéd körül eszembe jut, hogy körbe kellene nézni a városban. Egy-két szuvenírt  be kell szereznem, legalább egy kis engesztelésként a testvéreimnek a hirtelen lelépésért. Így is kapok majd a fejemre, de talán egy kis ajándék enyhíti majd a fájdalmukat. Cselesen magamra öltök egy vadásznadrágot, egy fehér inget barna mellénnyel, valamint a nyakam köré tekerek sál és kapucni keverékét idéző kendőt, hogy elrejtsem ezüstszínű hajamat. Persze, még mielőtt a fejemre húzhatnám a fehér, apró virágmintával díszített kendőt fonatokba rendezem a tincseimet, hogy kevésbé legyen meg az esélyem a lebukásra. A tükörbe belenézve viszont egy kicsit olyan érzésem van, mintha a hajviseletem inkább egy báli eseményre tudnám illeszteni. De nem bánom. Valahogy passzol ahhoz a lezser viselethez, amit balerina cipővel teszek teljessé.

Yué morcosan morog a lakosztályom padlóján; őt nem vihetem magammal, túl feltűnő. Azért megígérem neki, hogy hozok neki valami finomságot a városból, s már át is ugrok az ablakom párkányán, egyenesen a cserepekre. Megszáll egy különös érzés, ahogy végig megyek a tetőgerinceken, át a magas udvarokon, az égi kerteken, sok tíz ember szempárja által elrejtve. Olyan, mintha megint a Vörös várban lennék. Szöknék át az emberekhez, vagy Solemb nagyihoz. De a legemlékezetesebb az, amikor Narutóhoz szöktem át, amikor megismertem, és örökre a szívembe zártam.

Akár egy tündérmese szereplője, aki kisettenkedik a szobájából, hogy minél nagyobb kalandokba vágja a fejszéjét, és felfedezze a világmindenséget. Magamban jót kuncogok ezen a feltevésen, még akkor is, ha tényleg így van. Evin soha nem engedné, hogy kíséret nélkül sétálgassak a főváros utcáin, mivel szerinte túl veszélyes. Erre inkább csak azt jegyezném meg, hogy az sem véd túlságosan, ha hatalmas felhajtással végig grasszálok a városon. Így legalább mikor kiérek a macskaköves utcára, akkor nem egy hatalmas tömeg fogad, hanem a piac zsongása.

Az emberek intézik a dolgaikat, bevásárolnak, szórakoznak és élvezik az életet. Így lehet igazán megismerni a népet, ha elvegyülünk közöttük, látjuk a mindennapjaikat, és átérezzük a fájdalmukat. Valamint ilyenkor jobban megnyílnak, kimondanak olyasmit is, amit az uralkodó fülébe nem jut el. Vagy ha el is jut valamilyen úton-módon a palotába, akkor vannak bizonyos illetékesek, akik gondosan eltusolják a dolgot, vagy elsumákolják, hogy ne is kerüljön felsőbb körökbe. Ezek általában saját érdekek miatt van, vagy csak a kellemetlenségek elkerülése végett. Az ilyen ügyek utólagosan nagyon hosszas procedúrát vesznek igénybe, meg hatalmas nagy szégyent az elkövetőnek.

De ne is foglalkozzunk ilyen badarságokkal, inkább elkezdem élvezni a forgatagot. Rengeteg boltba betérek, rengeteg mindent összevásárolok, és egyre csak elbűvöl, hogy milyen régies hangulatú az egész város. Olyan érzésem van tényleg, mintha egy középkori utcán járkálnék, és mindenki egy régi történet részeseként lenne itt. Már csak az hiányzik, hogy jöjjön a főhős és elkezdjen énekelni. S majdnem be is válik az elméletem, csak főhős helyett muzsikusok érkeznek az egyik nagy színpadhoz.

A muzsikusok hamar belekezdenek a játékba, mire mindenki, akinek éppen üres a keze, táncra perdül. Egyik lábukat rakják a másik után, mindenki önfeledten kacag, mintha a világ mindig is ilyen lenne. Boldog és önfeledt. Gondtalan. Bárcsak így lenne. Én magam is átadom magamat az érzésnek, hogy egy kicsit felpezsdüljön a vérem, mielőtt visszatérek a megszokott mókuskerékbe. Vidáman tapsolok a zene ritmusára, egy-két táncot le is járok a tömeggel, hogy utána fáradt lábakkal osonjak vissza palotába, ahol már mindenki izgatottan – és kicsit szomorúan – várja, hogy elinduljak haza. Gyorsan átöltözöm egy térdig érő krémszínű, virágmintás ruhába – igen, ma virág nap van -, a hajamat lazán feltűzöm, hogy szabadon maradjon a nyakam, majd Yuéval az oldalamon, lemegyek az előcsarnokba, ahol Evin már vár rám.

Evin szokáshoz híven középkori lovagnak öltözött, szakállát gondosan megnyírta, haját hátrafésülte, s koronát nyomott a fejébe. Izmos mellkasán vörös tunika feszül, lábán zöld sztreccs nadrág feszül, lábán pedig a szokásos lovagló bakancs csillog barnán. Az első gondolatom persze az hozzá: hogy hogyan nem sül meg. Én majd megdöglöttem ebben a ruhában, annyira melegem van, Evin pedig úgy feszít ebben a ruhában, mintha hűvös ősz lenne. Kit tudja? Ahány ember, annyi féle.

-        Hát, ez is eljött – mondja Evin kicsit szomorkásan, mikor odaérek elé. – Hiányozni fogsz. Ez a három nap maga volt a paradicsom. A tanácsaid pedig új erővel töltöttek el. Köszönöm neked! – Azzal ahelyett, hogy a kezét nyújtaná nekem, egy hirtelen mozdulattal, megölel. Elsőre meglepődöm a gesztuson, de valahogy jól esik. Visszaölelem, majd egy-két perc után megveregetem a vállát, hogy ideje lesz elengednie.

-        Én is köszönöm ezt a három napot. Remekül éreztem magamat, és örülök, hogy könnyedén meg tudtuk kötni az egyezséget. – Mosolyom őszinte és hálás, ám a tekintetemben bujkál egy-két kérdés, amit már nem tudok neki feltenni személyesen. – Azért néha írhatnál pár sort.

-        Oh – mondja meglepetten. – Úgy lesz. – Hangja csilingelő és üde, s teljesen biztos vagyok benne, hogy hamarosan meg fogom kapni a leveleit. Az már egy másik kérdés lesz, hogy mit fognak azok a levelek tartalmazni.  

Búcsúzásképpen kezet rázunk, meghajlunk egymás felé, majd integetve kisétálok Sarumo-sannal a jobbomon. A hintó ismételten azon az úton visz keresztül, ahonnan jöttünk, s kisvártatva meglátom a hajót, ami haza visz. Be kell azonban valljam, hogy vegyes érzelmekkel megyek vissza. Tudom mi vár rám otthon, mit kell majd elvégeznem, és milyen kötelességeim vannak a családom felé. Igyekszem nem rájuk gondolni, kihasználni az alkalmat, hogy a fejem nem különböző gondokkal van tele. Azonban valahogy olyan érzésem van, hogy ezek még kicsit ahhoz képest, ami még vár rám.

~~~

A hajó csendesen szeli a vizet maga előtt, a szél lagymatag, de elég erős ahhoz, elfújja a forró nyári hőséget. A hajó orrában állva pedig lehengerlő kilátás tárul a szemem elé a tenger személyében. Elnézem, ahogy hullámzik, megcsillan a felszínén a fény, mintha egy hidat képezne a világ egy ismeretlen fele között. Engem mégis a kék színe fog meg igazán. Erősen emlékeztetnek egy csodaszép szempárra, amibe képes lennék egy életre elveszni. De egyelőre inkább csak egy levelet írok meg neki, amit majd feladok az egyik gyors közlő csőbe, amint kikötünk.

Papírt és tollat ragadok, letelepszek a hajó orrába, s valahogy megnyugodott lélekkel kezdem el írni soraimat.

Drága Naruto!

Remek úton vagyok túl. Éppen hazafelé tartok, miközben ezeket a sorokat papírra vetem neked. A tenger gyönyörű, a nap pedig hétágra süt a fejem felett. A konferenciák jók voltak, minden gördülékenyen ment. Hamar megkötöttük a szerződéseket, így az utolsó napon már csak pihentem és szórakoztam.

Látnod kellett volna a várost. Olyan volt, akár egy mese. Középkori házak, sok szoknyás asszonyok és lányok, muzsikusok a piactéren. Elvarázsolt a rengeteg lámpás a fejem felett. Éjszaka sajnos nem láthattam a várost, de biztos vagyok benne, hogy akkor még gyönyörűbb. Táncoltam, degeszre ettem magamat, és rengeteg mindent vettem. Szuvenírek tömkelegét. Remélem, hogy tetszeni fognak neked azok, amiket vettem.

S képzeld, a király egy régi barátom, Evin Robersten. Igazi középkori lovagként járkált végig, míg ott voltam. Szakállat hord, hosszúra növesztette a haját, és tisztára úgy néz ki, mint az illusztrációk abban a könyvben, ahol a hős uralkodó megmenti a királylányt. Már nem emlékszem a címére. Te igen? Ha igen, akkor írd meg nekem. Nagyon bosszantó tud lenni, ha valami itt van a nyelvem hegyén, és képtelen vagyok kimondani, mert nem jön rendesen a számra.

A táj pedig gyönyörű Barmoroson. Sajnálom, hogy nem jöhettél velem. Szívem szerint magammal rángattalak volna, ha tudom, hogy öt év alatt ilyen sokat változott ország, és még szebb lett, mint volt. Szinte biztos vagyok benne, hogy egész végig a rajzfüzeted fölé görnyedtél volna, és tetőtől talpig festékes és színes lettél volna. Persze, készítettem neked néhány képet, de azok képtelenek rendesen visszaadni a szépséget. A napkelte és a napnyugta volt a legszebb mindközül. Olyan gyönyörűen csillogott, pedig tudom, hogy ugyanaz a nap kel fel Rejtett Holdban is, ami Barmoroson, de valahogy most még szebb volt, mint otthon.

Hiányzott a jelenléted. Evint biztos kedvelnéd, főleg, mikor az Oreós kekszet úgy tömi a szájába, akár egy gyerek. Humoros és kedves volt végig, és szerintem lenne miről beszélnetek egymással. Legközelebb elviszlek magammal, oké? Áll az alku? Egyszer elmegyünk Barmorosra, végigtúrázzuk a vidéket, amolyan szabadságként. Egy kis kemping, mint régen. Nosztalgikus, nemde?

De az biztos, hogy olyan finomat még életemben nem ettem, és nem is biztos, hogy tudok olyat főzni, mint amit itt adtak. Rengeteg tengeri herkentyű volt az asztalon, egzotikus gyümölcsök és sok hazai finomság. De a desszertek voltak a csúcspontjai a fogásoknak. Néha olyan habosak voltak, hogy attól féltem, hogy ha egyszer véletlenül tüsszentek, akkor az egész ebédlő megtelik habbal, mint a kád fürdéskor.

A kert pedig… oh, egek, maga volt a földi paradicsom. Annyi virág virágzott, hogy majd belefulladtam. Olyan volt, akár a rét, amit elöntöttek a mesés színek. Kicsit olyan érzésem volt, mintha belecsöppentem volna az egyik festményedbe, ahol annyi virágot ábrázoltál, hogy alig fértek el a vásznon. Legszívesebben elhoztam volna az összes virágot haza, de csak egy párat tudtam, mivel nem mindnek tudom otthon megteremteni a körülményeket. Voltak olyanok, amik speciális felkészültséget igényelnek, s pont azok voltak azok, amikből egy egész csokrot haza tudtam volna hozni, annyira szépek voltak. A szivárvány ezer színe. Lesz mit ültetnem majd jövőre – soknál már kifutottunk a virágzási időből -, s egészen biztos, hogy olyan szép lesz a virágos kertem, mint még soha.

Remélem, ti is jól szórakoztok Norondon, kellemes az idő, és jó nagyokat tudtok csobbanni a vízben. Aztán vigyázz magadra, nehogy valami bajod essen. (Igen, tudom. Nagyon aggódó vagyok, de féltelek. Erről már a halálomig nem fogsz tudni leszoktatni.) Mesélj, milyen ott lenni, hogy érzed magad?

Írj hamarosan!

Sok szeretettel

Freya

Ui.: Küldöm a képeket. Remélem, jót fogsz egyik-másik képen nevetni. Készítettem olyanokat is, amik elég murisak lettek. Mint kiderült, Evin bohóc, ha fényképezésről van szó.

-        Egy órán belül kikötünk Helyettes Hölgyem – szól az egyik matróz. Feltekintek rá a levelemből, biccentek felé, majd felkelek a padlóról. Olyan önfeledten és megszállottan képzeltem magam elé Naruto arcát, hogy szinte elröppent ez a nyolc óra s már másnap reggel van.

Elolvasom még egyszer a levelemet, s a szívem megtelik örömmel, hiszen hamarosan Naruto kezében tudhatom a levelemet. Levakarhatatlan vigyor ül ki az arcomra, és szívem szerint egy hatalmas csókot nyomnék a levelemre, mintha ő is megcsókolná majd a papírt. Gondosan egy borítékba rakom, Hinamori kezétől elzárttá teszem – még a végén elégetné, vagy eltűntetné Naruto elől -, és lepecsételem. A kis borítékot elegánsan megcímzem, hogy egyértelmű legyen, kinek is szól, s hirtelen eszembe jut, hogy tisztára úgy néz ki, mint az a levél, amit Harry Potter kap az első könyvben. De illik is a helyzethez. Olyan akár egy regény lapjai, amiből még nem akarok felébredni.

Hamar elkészülök a kabinomban, Yuét is előkészítem a partra szállásra – most nem kell puccosan feszítenem, mikor lelépek a pallóról –, és szinte boldogságnak élem meg, amikor megpillantom az ismerős partokat. Örömömben felmászom az egyik hálóra, s onnan kémlelem a partot. Igazi matróznak érzem magamat, és képtelen vagyok szabadulni tőle. Még akkor sem, amikor sebesen vágtatni kezdünk Yuéval a házak között. Mindenki mosolyog, ahogy elhaladok mellettük, intenek, köszönnek, én pedig vidáman kacagok, ahogy tovább megyek. Olyan az egész város, mintha feltöltődött volna, akárcsak én.

A házak között persze tovább tart az út is, főleg, mivel nem ugyanabban a kikötőben szállunk ki, mint ahonnan elindultam. Legalább négyórányi lovagló útra vagyok a várostól, de nem bánom. Yué végre szabadon rohanhat anélkül, hogy valaki megállítana, mert a csak bizonyos engedéllyel és sebességgel lehet közlekedni a város utcáin. Pedig Yuén mindenen olyan gyorsan menne. Sőt, yunókon lovagolva is. Mindenki másnak. Nem kellene az embereknek több órát gyalogolni, ha város közelében folyó csatornához akarnának menni, ahonnan én is indultam három napja. 

Hihetetlen, nem? De kár rágódni rajta. Ezen nem tudok változtatni, csak elfogadni, és minden reggel begyalogolni a munkába, még akkor is, ha szakad az eső, süvít a hó (s Dimitri Lénáról mesél), vagy épp szétfagynak a lábujjaim a csizmámban, vagy nem is tudom. A lényeg, hogy igazságtalanság, hogy csak a városon kívül „használhatom” Yuét, és ha a városban akarok száguldozni, akkor kizárólagos engedély kell hozzá.

Ám most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a nap már egyre fentebb megy a horizonton, s a narancsszínű fényben kirajzolódik Rejtett Hold. Az kis épületek, ahogy sorra követik egymást, a kertes házakból egyre magasabb és magasabb panelek lesznek, társasházak, végül a belváros nyüzsgő forgataga, ahogy életre kel, még így szerda reggel is. A diákok kihasználják a nyarat, ameddig csak lehet. Alig két hét van még a szünetből, s kezdődik a suli ismét, és megint lehet magolni. Szinte belegondolni is rossz. De jó, hogy már nem vagyok diák.

Nem is tudom, hogyan birkóztam meg azzal a sok esszével, beadandóval és dolgozatokkal annak idején. Nem, mintha ez a rengeteg papírmunka nem jelentene néha kihívást számomra. Főleg, mikor óriási kupacokban tornyosul az asztalomon, és már alig látszom ki belőle. De valahogy nem zavar. Ez az életem része, akárcsak az otthoni munkám. Élem az életem, s remélem jól.

A városból kifelé menet, hálásan veszem tudomásul, hogy egyre csökken a zaj, és helyét a nyugodt csend veszi át. Alig háromnegyed órányira vagyok az otthonomtól. Hatalmas boldogság tölt el, s még gyorsabban vágtatok. Hallom, ahogy a gyerekek kacagnak a kertekben, anyukák kiáltanak ki a kerítések felett, hogy üdvözöljenek újra itthon. Visszaintek nekik, ahogy csak tudok, de néha olyan érzésem támad, hogy mindjárt leesek a nyeregből, ha még egyszer felemelem a kezemet a gyeplőről. Így inkább csak kurjantgatok nekik.

Otthon persze egy kicsit pipa hugica fogad, aki kioktat arról, hogy nem csak egy levelet kellene hagynom neki, mikor váratlanul elmegyek. Persze, azt is beismeri, hogy felkelteni szinte lehetetlen lett volna akkor, annyira sokat ivott aznap este. Erre már csak nevetni tudok, s inkább átadom az egész kis családnak az ajándékaimat. Mindegyiknek nagyon örülnek, főleg Boruto a rajkészletének – mérnöki karon van -, mivel csak himihumi eszközökkel volt képes dolgozni az egyetemen, és egyre bonyolultabb dolgok vannak.

Persze fogalmam sincs, miért választotta a mérnöki kart, mikor láttam, hogy borzalmasan rajzolt a központi világban, de egye kutya. Ő tudja. Hacsak nem tervez még valamit, amiről nem tudok. Miközben ők bontogatnak, addig én a csőhöz osonok, mágiával megjelölöm a levelet, és már fel is adom Narutónak. Remélem, hamar válaszol is nekem.

~~~

S igazam is lesz. Naruto másnap reggel válaszol a levelemre. Igaz, pont egy konferenciáról jövök vissza, amikor nagy robajjal megérkezik a boríték a csőbe. Elnevetem magamat, és csak jót derülök szőkém balgaságán.

Felbontom a levelet.

Drága Freya!

Örülök, hogy jó volt az utad, és hogy minden gördülékenyen ment. Itt Norondon nem mondanám pont ezt. Sajnos, nem jött be a kérésed, és már az első nap összevesztem Hinamorival. Mindent a fejemhez vágott, amit csak lehetséges. Nem tudom, hogy mi jött rá, de valahogy nagyon haragszom most rá. Persze, azért igyekszünk jól érezni magunkat, nagyokat fürdeni a tóban, ami körül veszi a szigetet, de valahogy ott bujkál a kisördög minden sarkon.

A többi vendég persze nem látja, hogy mennyire feszültek vagyunk, de azért volt már egy-két alkalom, amikor egy kicsit erélyesebben szóltunk a másikhoz, mint kellett volna. A magam részéről jól vagyok. Nem fáj semmim, makkegészséges vagyok, és rengeteget rajzoltam. Az egész kezem sokszor úgy néz ki, mintha beletenyereltem volna egy vödörbe, vagy megolvadt volna a zsírkréta a kezemben. Hinamorinak nem is tetszik, hogy túráztatom, hogy szép helyeket örökítsek meg a rajzommal. Mindig azzal jön, hogy egyszerűen le is fotózhatnám őket, de ahogy te mondtad, a fotó nem adja vissza azt, amit látok.

Azt kívánom, bárcsak itt lennél. Akkor legalább lenne kivel beszélgetnem, lenne, aki tanácsot adjon – írnod kellene egy könyvet ilyen témában, hasznos lenne -, és eljönne velem túrázni, hogy minél többet rajzolhassak. Igaz, holtfáradt lennénk mind a ketten, de nem érdekel. Olyan jó lenne. Benne vagyok amúgy a túrában, Barmoroson. A képek alapján, amiket küldtél lehengerlő egy hely.

A legtöbb nagyon jóra sikeredett. El sem hiszem, hogy én erről lemaradtam. Irigyellek. Még akkor is, ha diplomáciai okokból mentél oda. Ami meg Evint illeti, tényleg úgy néz ki, mint egy mese jó királya. Nekem Narnia Krónikái jutnak róla eszembe – nem, nem tudom a mese címét, amit keresel -, abból is Peter király, a Fenséges idősebb korából. A város pedig… mint egy álom. Itt a város modernebb, nem annyira lehengerlő, de nincs okom panaszra.

A feleségemnek viszont nagyon is. Minden baja van. Szerintem még az sem tetszik neki, hogy milyen szögben süt a nap a szobába. Emlékszel, még viccelődtünk is az esküvő előtt, hogy még a nászéjszakámat is megtervezné, ha erről lenne szó. Szerencsére ez nem történt meg, ki is buktam volna. De végül is, Hinamori választotta a helyet. Én tökéletesen megelégedtem volna egy hegyi lakkal, ahol bátran kiülhettem volna a verandára anélkül, hogy folyton csapkodnom kelljen a nyakamon a szúnyogokat. De már annak is örültem volna, ha elegendő mennyiségű festéket és rajzeszköz van a kezemben, hogy hogy a vidéket járva megörökítsek mindent.

Most is, ahogy írom neked a levelet, rám szól, hogy hagyjam már abba, és jöjjek aludni – késő este kaptam meg a leveledet, mert addigra értünk ide; körbetúráztattam mielőtt ideértünk -, de valahogy nem vagyok álmos. Képtelen vagyok aludni, mikor újból végigpörgetem a képeidet, és egyre csak arra gondolok, hogy szeretnék ott lenni veled, szórakozni. Honvágyam van már most… jobban mondva inkább hiányom van utánad.

Hiányzol! Nagyon. Most nagyon, de nagyon. Úgy megnéznék most veled egy vígjátékot, hogy visítva röhöghessünk, és pattogatott kukoricával dobáljuk tele a szobát. Meg hiányzik a főztöd. Hina nem főz olyan jól, és sok mindent nem is úgy csinál, ahogy szeretem. Szeretnék sétálni veled és Félixszel, éjszaka hozzád bújni, mivel tudom, hogy egy pillanatra sem fogsz elengedni. Hinamori nem olyan, mint volt. Mikor megismerkedtem vele, akkor még bújós volt, sokat szórakoztunk, eljártunk ide-oda, de most olyan fa lesz belőle. Tudom, sokat panaszkodom, tudom. De még mielőtt megkértem a kezét nem volt ilyen. Szerinted mi lehet az oka?

De mindegy is. A feleségem az a feleségem. Kompromisszum, ahogy a leveledben leírtad. De egyelőre nem látom ennek a hasznosságát. Nem érezem azt, hogy ő is megtenné ezt értem – most is fejbe vág a párnával, és rám szól, hogy hagyjalak már; kurva életbe -, és ez valahogy frusztrál. Olyan, mintha én engednék inkább, ő meg basáskodna felettem. Szerintem most a veszekedős időszak következik, akár szeretném, akár nem. Muszáj lesz megértetnem Hinamorival, hogy te tabu vagy. Az életem része leszel, még akkor is, ha házas vagyok. Tudom, hogy kicsit nyálas ez, és nem is igazán kéne, mivel barátok vagyunk, de nem bírom ki. Ki kell mondanom, különben belepusztulok.

A szívem kicsi kis csücske vagy, ami nélkül szerintem bele is halnék az életbe. Szerintem benned van valamilyen életben tartó, ami összetartja azt az elcseszett lelkemet, és nem hagyja, hogy valaha is magam alatt legyek. Nagyon szeretlek, oké? (Meg volt a felmosás a csöpögős szövegem után.)

Várom a véleményedet. Én is küldök pár képet, hogy jól szórakozz. Én is bohóc tudok ám lenni, ha arról van szó. Vigyázz te is magadra.

Sokszor ölel

Naruto

Az arcom vörösben pompázik, amikor befejezem a levelet, de a szívem akkorát dobban, hogy majdnem elájulok tőle. Naruto érzései annyira elvarázsolnak, hogy a felhők között érzem magamat, s szerintem madarat lehetne fogatni most velem. Idiótán vigyorgok, és csak kicsi hiányzik, hogy táncra perdüljek az irodámban. Szerencsére visszafogom magamat, mert hamar jönnek a partnerek, akik tárgyalásra érkeznek az irodámba. Villámgyorsan a hátam mögé rejtem a levelet, fogadom őket, ahogy jó vezetőhöz illik, de lélekben már tollat ragadtam, és készen állok a levelem megírására.

Az egész beszélgetés alatt, felületesen figyelek, de mégis magabiztos mozdulatokkal mutogatok a szerződésekben, fogalmazok meg összefüggéseket, és tárgyalok akár egy profi, miközben a benső énem öröm táncot jár a tűz körül, mint valami bolond indián. Jobban mondva bolond szerelmes indián. Ezzel a levéllel totálisan és menthetetlenül elvesztem. Szívem szerint tinédzser lányként omlanék az ágyamra, lábamat lóbálnám a levegőben és úgy sikongatnék, mint valami pompon lány. Pedig soha nem voltam az. Most mégis majd megőrülök. Mint akit megcsíptek.

Az ügyfelek távozása után szerencsére van egy kevés időm, hogy levegőt vehessek, és megfogalmazhassak egy válaszlevelet Narutónak. Azt hiszem, szeretni fogom ezt a levelezést a következő szerda reggelig, amíg haza nem érnek. A szívem hevesen ver a mellkasomban, képes lennék a világ végéig futni, ugrálni, sikítani, mintha valaki bódító szert adott volna nekem. Szerelem. Édes és finom, még akkor is, ha csak egyoldalú.

Nagy nehezen összeszedem magamat, száműzöm – egy időre – a lányos gondolataimat, és inkább előkapom a nőies Freyát, akiben van annyi tartás, hogy ne úgy vigyorogjon, mintha ráakasztottak volna egy kapót a szája szélére, és jól hátrahúzták volna.

Drága Naruto!

Szomorúan hallom, hogy nem sikerült jól az első nászutas napod. De az nyugtat, hogy próbálod megoldani a helyzetet, ahogy tudod. Hinamorira pedig nem tudok mit mondani. Lehetséges, hogy én vagyok az oka. Mert gondolj bele, hogy még akkor találkoztatok, amikor én még a központi világban voltam. Lehetséges, hogy potenciális ellenségnek gondol, aki elcsavarhatja a fejedet. Lásd a kívánság listádat, amit küldtél nekem – oké, sütök neked egy nagy adag csoki sütit, meg csinálok rament, ha haza érsz, csupán puszta szeretetből -, abban jól leírtad, hogy mit hiányolsz Hinamoriból.

Persze, ezzel nem arra akarok célozni, hogy Hinamori nem tud olyan lenni, mint én. Ő a feleséged, minden hibájával és bolondságával együtt vetted el, és tisztában voltál – legalábbis remélem -, hogy lehet, hogy előjönnek ezek. Nekem ez lenne a véleményem a különös viselkedésére. A megoldásom pedig az rá, hogy próbáld meg megértetni vele, hogy én a barátod vagyok, akinek vannak ilyen… hogy is fogalmazzak… gikszerjei, hogy téged szeretget? Na, mindegy. A lényeg az, hogy nem fogok megváltozni. Az ajtóm mindig nyitva fog előtted állni, még a legrosszabb veszekedéseink után is.

Hisz lehet, hogy összekapunk, kiabálunk a másikkal, nem értünk egyet, de akkor is a legjobb barátom vagy, aki még lehet, hogy azt is tudja, hogy hányas melltartót hordok, milyen bugyikat veszek fel, milyen ruhák vannak a szekrényemben, milyen gusztustalan szokásaim vannak, mi a kedvenc kajám – az van amúgy ma ebédre, nyami -, abban is egészen biztos vagyok, hogy azt is tudod, milyen vagyok másnaposan. Sőt, talán még azt is tudod, hogy hol vannak a sebeim hegei. (Őszintén, nem lepnél meg vele, én is tudom a tiédet. Mármint a sebek helyet…)

De mindegy is. Ez egy nagyon hosszú folyamat, aminek még épp csak a küszöbén álltok, és a neheze még csak most jön. Ahogy mondtad, sokat fogtok veszekedni – még akkor is, ha nekem ez nem tetszik -, de ha kitartotok egymás mellett, akkor minden rendben lesz. Bízom benne, hogy veled nem lesz gond. Hinamoriban már annyira nem vagyok biztos. Szerintem erről is el kellene beszélgetnetek. Persze, előbb meg kell vele értetned a velem kapcsolatos ügyeket, és csak utána állj neki elmagyarázni ezt is. Sokat kell majd magyaráznod, de neki is sok mindent el kell fogadtatnia – mondjuk a főztjét – veled. Kompromisszum, ahogy mondtam. Meg kell egyeznetek, még akkor is, ha rekedtre ordítjátok egymást.

De térjünk át a leveled többi részére. Először is, most én irigykedem, hogy nem mehettem veletek. Ugyan jártam már Norondon, de hajnalban még soha nem láttam. Elképesztő! Az a sok sejtelmes árnyék a fák között, a vékony dér az ágakon és a füvön, a profilképed pedig egyenesen letaglózott. Hinamori készítette, vagy te? Akármelyikőtök is volt, hihetetlen fotós. Ahogy a pára látszik a levegőben, a távolba révedő tekintet, s mintha majd szétfagynál… Lenyűgöztél vele.

Igaz, a leveled megérkezése is kisebb fajta robbanással érkezett. Lehet, hogy a tartalmát akarta érzékeltetni. Szabályosan belecsapódott a szépen sorba rendezett papírjaim közé – amit még most sem szedtem össze rendesen -, és kisebb frászt hozott rám. De egyből tudtam, hogy a tied. Főleg, mikor megláttam a gyöngybetűidet a papíron, de még csak fel sem kellett emelnem a borítékot, mert megcsapott a finom levendula és a tusfürdőd illatának keveréke. Ezer közül is felismerném.

Most persze, lehet, hogy ez most nyálas lesz – készítsd a vödröt és a felmosót –, de úgy érzem, hogy muszáj neked elmondanom, mert ha nem teszem, szerintem visszamegyek tizenhárom éves tinibe, aki sikongat, mint egy őrült.

Szóval, amikor olvastam a leveledet, akkor nagyon jól esett, hogy ilyen hamar válaszoltál, hogy fontos volt számodra, hogy visszaírj nekem, még akkor is, ha egy párnát kaptál a fejedre érte. Azonban, amikor ahhoz a részhez értem, amikor azt ecsetelted, hogy mit szeretsz bennem, hogy milyen vagyok én, amilyen Hinamori nem, pláne akkor, amikor kifejtetted, hogy a szíved kicsi csücske vagyok, és szeretsz, olyan vörösre pirultam, hogy szerintem anyukád haja sírva könyörgött volna a receptért. A szívem pedig akkorát dobbant a mellkasomban, hogy kész csoda, hogy a helyén maradt.

Imádtam azokat a sorokat. Lehidaltam tőlük, még levegőt venni is elfelejtettem, többször újra olvastam, hogy tényleg jól láttam, amit láttam. S még most is alig bírom elhinni, hogy tényleg leírtad, hogy képes voltál ilyen csöpögős szöveget papírra vetni nekem… még most is alig találom a szavakat. Meg vagyok zavarodva. Az érzéseim úgy kavarognak bennem, mintha valaki megkeverte volna a kulimászt.

De a legjobban az a rész érintett meg, amikor azt írtad, hogy összetartom a lelkedet. Erre csak annyit tudok mondani, hogy te is az enyémet. Van egy olyan érzésem, hogyha sok mindent nélküled kellett volna végigcsinálnom, akkor szerintem nem élem túl őket. Érzelmi roncs lennék. Mind a kettőnknek elcseszett élete van, de valahogy jó érzés, hogy tudom, számíthatok rád, és bármibe belevághatok, akkor is ott leszel a hátam mögött. Az már más kérdés, hogy azért, hogy segíts, vagy azért, hogy szétrúgd a hátsómat, amiért felelőtlen vagyok.

Ebből is látszik, hogy jól ismersz. Ám, ami tényleg a lényeg, hogy mindig is az én butuska és aranyos Itóm leszel, aki odabújik hozzám az éjjel, akinek imádom nézni, ahogy alszik, aki képes felfalni egy hatalmas tál rament úgy, hogy egy csepp se maradjon a tál alján, akinek a mosolya még a legramatyabb napomat is képes feldobni, aki a legjobb barátom, és csontropogtatóan képes ölelni. (Most jól jönne egy.)

Imádlak, te kis butus. A legjobb barátom vagy, és még akkor is az leszel, ha már négy ezer éves vén csontok leszünk. Még akkor is pattogatott kukoricát fogunk a szar filmek után dobálni a tévére, még akkor is vigyázni fogok rád, még ha bele is döglök. Te is az én szívem egyik kicsi csücske vagy, és mindig is az leszel, még akkor is, ha az én szívem előbb megszűnik dobogni.

Vigyázz magadra! Igyekezz inkább vitázni Hinamorival, nem veszekedni. Mosolyogj sokat, napozz sokat, élvezd ki a nyaralásodat, amíg csak lehet. Itthon egy halom papírmunka vár.

Ezerszer ölel

Freya

Ui.: Mellékelek egy fényképet, amit Kaneki stikibe csinált rólam, miközben írtam neked, mert úgy gondolta, jó lenne megörökíteni, ahogy pipacs vörösen, nyelvemet kidugva írok. Én annyira nem röhögtem, de a második képen, amin a fülem mögé tűröm a hajamat, szerintem nagyon jó lett. Te mit gondolsz róla?

Beteszem egy borítékba a levelemet, megcsapkodom egy kicsit Kanekit, és már teszem is a postacsőbe a levelet, hogy minél hamarabb elérjen Narutóhoz. Mosolyogva figyelem, ahogy a Hinamori biztos boríték elindul útjának, s hamarosan a másik oldalon egy szőke hajú, kék szemű fiú – frászt, férfi – szintén fülig érő szájjal fogja a kezébe venni, majd elolvasni. Azonban a boldogságomban egy aprócska szomorúság is keveredik, hiszen ebből a levelezésből úgy árad a szeretet, hogy abba már belefájdul a lelkem. Naruto levele olyan energikus és lendületes, mintha nem is a fejéből pattannának ki ezek a szavak, hanem egyenesen a lelkéből venné őket. Elkápráztatnak a vicces részek, az őszintesége, a kendőzetlen igazsága, mintha mindig is arra várt volna, hogy elvegye Hinamorit, és végre kimondhassa, amit érez.

Kaneki persze csak nevetgél rajtam, ahogy bámulom a csövet, de nem tehetek róla. Szeretném őt közelebb tudni magamhoz, mint most. Kezd kiteljesedni bennem az az érzés, ami egy idő után olyan fájdalmat fog okozni nekem, hogy szinte alig fogok lélegezni. De nem érdekel. Ő érte, akár ezernyi fájdalmat is képes lennék elviselni. S ha már fájdalomról beszélünk, a hátam egyre jobban lüktet. Bizonyos pontokon pedig olyan, mintha apró tűkkel szurkálnának.

Olyan, mint Barmoroson az első nap utáni éjjel. Tompán fájnak az ízületeim és néhány csontom, de pár perc után elmúlik. Viszont ciklikusan visszatérnek. Furcsa. Lehet, hogy kezdem magamat túlhajszolni? Nem, az nem lehet. Hiszen most térhetem haza egy utazásról, és volt időm pihenni. Még azt se mondhatom, hogy mókus kerékben mászkálok folyamatosan. Lehet, hogy beteg leszek hamarosan. Azt pedig végképp nem szeretném.

-        Minden rendben? – kérdezi Kaneki miután hosszú percekig fogom a vállamat és hunyorogva magam elé nézek. Hátrapillantok rá. Szokásos egyenruháját viseli – tetőtől talpig fekete -, ölében a fényképezőgép pihen.

-        Persze, csak elgondolkodtam – válaszolom, majd öles léptekkel visszamegyek az íróasztalomhoz, és nekilátok ismét a munkámnak.

-        Min? – kérdezi meg hosszú percekig hallgatva.

-        Sok mindenen. Az államügyeken, Narutón és Hinamorin, a levelezésünkön… Sok minden kavarog a fejemben.

-        Nem is bánod, hogy megnősült? – teszi fel a kérdést, mire hirtelen mintha minden vörösbe borulna előttem. Nyelek egy nagyot, visszafogom a hirtelen jött érzelmeimet, hiszen nem Kanekire kellene haragudnom ezért a kérdésért. Hanem magamra. Fel kellett volna tennem magamnak is ezt a kérdést.

-        Boldog, és ez a lényeg számomra. Az, hogy bánom-e vagy sem… jó kérdés. Még én sem tettem fel magamnak ezt a kérdést.

-        Akkor most válaszolj nekem őszintén – felpillantok a papíromból, belenézek mély barna szemeibe. – Tudom, hogy nem szimplán barátként gondolsz rá. Látni a szemedben, amikor ránézel. Freya. Alanával mind a ketten tudjuk, hogy Naruto a szíved csücske, a mindened, és… aggódunk, hogy miként éled meg ez.

Elakad a szavam, ahogy Kanekit hallgatom. Ő és Alana… ezek ketten összejöttek volna? Lehetséges, de nem is bánom. Talán még egy kicsit irigy is vagyok a húgomra, amiért kifogott magának egy olyan pasit, mint Kaneki. Bár a barátom ivászatait és bulizását nem igazán helyeslem, de egyszer biztos, hogy benő a feje lágya. Mást nem megtanítom neki, hogy a kötelesség az kötelesség. De a legjobban mégis az taglóz le, hogy ők ketten ennyire figyelnek rám. Alig találkozom velük, szinte a rohanások között sikerül velük beszélgetnem, vagy levelezek velük, de mégis látnak olyan dolgokat, amiket igyekszek elrejteni a szemek elöl. Ha bárki megtudná, hogy hogyan érzek Naruto iránt, akkor azzal akár meg is zsarolhatnak. Igaz, Narutót sem kell félteni, ha arról van szó, hogy megvédje magát, de akkor sem szeretném ennek kitenni. Főleg, hogy gondok vannak Hinamorival.

-        Mint mondtam, az a fontos, hogy boldog. Az, hogy én mit érzek az lényegtelen. Érezhetem én magam keserűnek, átvágva, csalódottnak, nem változtat a tényen, hogy Naruto megnősült. Elvette a nőt, akit szeret, aki nem én vagyok. Fontos szerepem van az életében, ezt nem tagadom, de nem olyanban, amilyenben én elképzelném magamat. Neki kell döntenie, nem nekem, hiszen szabad ember, szabad akarattal és véleménnyel. Nincs jogom és okom sem panaszra.

-        De még a vak is látja, hogy szenvedsz – jegyzi meg keserűen. – Nézd – oda lép az asztalomhoz, és rátámaszkodik -, tudom, hogy fontos neked Naruto boldogsága, de néha magadra is gondolhatnál. Mindig azzal vagy elfoglalva, hogy Alanának, nekem, Akihitónak, Kaitónak, mindenkinek, aki a közeledben van, mi lenne a jó, de a magad érdekeivel nem foglalkozol. Nem figyelsz oda, hogy néha a döntéseiddel magadnak is ártasz. Szeretnélek boldognak látni, mosolyogni látni úgy, hogy tudom, hogy mögötte nem egy síró és szomorú egyed van, aki csak ad, de soha nem kap. Kérlek, Freya – megfogja a kezemet -, legyél egy kicsit körültekintőbb, oké?

-        Kaneki – felsóhajtok, majd felpillantok rá; szemei könyörögve kérnek, hogy tegyem meg -, nem tudom ezt megígérni neked. Olyan rég óta élek már így, hogy képtelen vagyok változtatni. Megpróbálom, persze, de… nem vagyok benne biztos, hogy sikeres leszek benne.

-        Értem – mondja csalódottan, majd elhúzza a kezét, kihúzza magát. – Köszönöm azért, hogy meghallgattál – majd sarkon fordul, és kimegy az irodámból.

Sajnálom, hogy ezt kellett neki mondanom, de nem hazudhattam neki. Nem mondhattam neki azt, hogy megteszem azt, amire kér. Nem tudok nem odafigyelni a családtagjaimra, a barátaimra. A szívem értük dobog, s ha másként cselekednék, mint ahogy az eszem és a szívem diktálja, akkor belebolondulnék. Éles fájdalom nyilall a vállamba. Felszisszenek, odakapok, de hamar elmúlik. A feszültség is az oka lehet. Úgy látszik, hogy ragályként árasztja el a testemen.

Így csak megrázom a fejemet – nem tudok mást tenni -, majd ismételten neki fogok a munkámnak. Rengeteg stóc várja, hogy átolvassam őket, lepecsételjem vagy visszadobjam újragondolásra.

~~~

Késő este, amikor hazaérek, Alana vár a nappaliban. Kezében az egy regényt tart, de tudom, hogy fél szeme mindig a fián, Akihitón van. Persze abban is teljesen biztos vagyok, hogy felfigyelt arra is, hogy hazaértem. Nem nézek rá, inkább a konyhába megyek, futólag ellövök egy sziát, és inkább töltök magamnak egy kis jeges teát. A forróság még mindig őrjítő, de szerencsére az éjszaka sok enyhülést hoz. Most már csak harmincöt fok van a harminckilenc helyett. De még így is folyik rólam a víz.

-        O-nee? – Megfordulok, ahogy Alana hangját meghallom. A konyhaajtóban áll, az elválasztó falnak támaszkodva. Zöld szemei fényesen csillognak rám, teste megfeszül a kíváncsiságtól.

-        Beszéltem ma Kanekivel – mondom.

-        Tudom. Én is beszéltem ma vele. – Ennél többet nem mond, de tudom, hogy ő is jobban szerette volna, ha megígérem azt, amire Kaneki kért. De az is lehet, hogy még mindig rágódik azon, amit mondtam.

-        Mi van köztetek? – kérdezem, mire pírrózsák gyúlnak az arcán. Kajánul elvigyorodom, de nem cukkolom vele.

-        Kaneki ott volt velem, amikor eltűntél. Vigasztalt, bátorított, segített a baba körül. Én pedig menthetetlenül belezúgtam, és… nos… igen, összejöttünk. Sok mindent megmutatott… - beleharap a szájába. – Segített legyőzni pár félelmemet, és tényleg szeret engem. Kevesebbet is bulizik azóta, hogy együtt vagyunk. Akihito pedig egyenesen imádja. Persze, az egy kicsit aggaszt, hogy apunak szólítja.

-        Hát, hagy tegye – felkapja a fejét. – Nézd, ha Akihito szereti Kanekit abban semmi gond nincs, még abban sincs, hogy apának szólítja. Ha Kanekit ez nem zavarja addig nincs baj. Csak tudatosítani kell a fiadban, hogy nem Kaneki a vérszerinti apja. S ki tudja – pajzán képet vágok, mire a húgom még jobban elpirul -, talán néhány éven belül még tesókat is kap.

-        Freya! – háborodik fel Alana, de látom az arcán, hogy sok gondolat átfut a fejében, ahogy kimondom.

-        Ugyan már! – nevetek fel, majd a vállára teszem a kezem. – Kaneki remek srác, s ha tényleg olyan jól bánik Akihitóval, ahogy mondod, miért ne szülhetnél neki is egy gyereket. Vagy talán többet.

-        Jaj, o-nee… – a húgom arca vérvörösben pompázik. – Kaneki… nem is tudom. Ő… oh!

A húgom olyan szerelmes tekintettel mered maga elé, hogy már-már arra gondolok, hogy fel kellene vetnem Kanekinek, hogy vegye el. Szerintem Alana szemrebbenés nélkül igent mondana neki, ha fél térdre ereszkedne előtte. El is játszom a gondolattal, hogy a húgomból, milyen gyönyörű menyasszony lenne, de inkább nem említem Alanának, nehogy elájuljon a sok vértől, ami a fejébe száguld.

Éles fájdalom nyilall a vállamba ismét. Azonnal odakapok, amit Alana észre is vesz. Próbál belőlem értelmes válaszokat kiszedni, de valahogy képtelen vagyok kibökni egyetlen szót is. Zilálva veszem a levegőt, a térdem megrogy, s még jobban fájni kezdenek az ízületeim. Mintha egy máglya égne a porcaimban. Szerencsére a fájdalom hamar elmúlik, de akkor is különös.

-        Jól vagy? – Alana hangja aggódó és kétségbeesett. Mély levegőket veszek, lenyugtatom zakatoló szívemet, majd magabiztosan rábólintok. Jól vagyok, amennyire csak lehetek. Nagy nehezen meg is győzöm erről a húgomat is, de azért jól látom rajta, hogy árgus szemekkel figyel, ahogy felkapom a táskámat a földről, és a szobám felé veszem az irányt.

A szobámba érve lerogyok az ágyamra, még mindig a vállamat szorongatva. Tompán fáj mindenem, mintha valaki jó alaposan elvert volna, és csak most érezném a hatását. De tudtommal nem volt senki sem, aki ilyenre vetemedett volna. Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem. De egyelőre nem tudom az okát. Így csak annyit tehetek, hogy lezuhanyozom, megvacsorázom, és beveszek egy fájdalomcsillapítót, hogy enyhítse egy kicsit a fájdalmaimat. Persze, sokkal jobb fájdalomcsökkentő érkezik hozzám.

A levélcső hangja.

A fülem azonnal meghallja ezt az édes hangot, és már megy is a konyha felé, hogy megszerezze az áhított borítékot. A csőből kiveszem a levelet, amire tényleg az én nevemet írták gyöngybetűkkel. S levendula illata van. Oh, te jóságos ég! Gyorsan visszamenekülök a szobámba, még mielőtt Alana kíváncsian belelesne a levelembe. Magamra csukom az ajtót, bebújok az ágyba. Várva felbontom a levelet, és elképedek azon, hogy mennyit írt, hogy milyen sok rajzot és fotót kaptam tőle. Mamám! Sikítani tudnék örömömben.

Drága Freya!

Azt se tudom hirtelen, hogy mit írjak neki válaszul, annyira padlót fogtam. Mintha leütöttek volna. Hinamori meg is jegyezte, hogy olyan bamba vagyok a mai nap folyamán, hogy már aggódott, hogy nincs-e valami komolyabb bajom. Természetesen megnyugtattam, hogy minden rendben van velem, de az eszem valahol máshol járt. Újra és újra elolvastam a leveledet, és minden alkalommal elolvadtam.

A felmosóra pedig nagyon is szükségem volt, mikor megkaptam a leveledet, mivel olvasás közben teljesen elfelejtettem, hogy én készítettem magamnak egy kis jeges teát. Mind a lábamra ömlött. Úgy néztem ki, mintha lefröcsköltek volna egy adag cukros lével. Hinamori pedig röhögött rajtam, hogy milyen béna vagyok. Mondanom sem kell, hogy én is kacagtam magamon. De a szívem viszont úgy zakatolt a mellkasomban, hogy azt hittem megfulladok.

S nem csak azért, amit írtál, hanem azért is, mert kezd a levelezésünk olyanba átmenni, amit nem tudok hova tenni. Érzem az érzéseidet a szavakon át, megérintenek, és megrészegülök tőlük. Valahogy olyan érzésem van, hogy olyan területre kezdünk lépni, amit nem tudunk beazonosítani. Egyszerre rémítenek meg ezek az érzések, de képtelen vagyok abba hagyni. Vágyom rájuk. Felpezsdítik az életemet, megfűszerezik a mindennapjaimat, és valahogy élvezem ezeket a leveleket. Most is azért írok ilyen későn, mivel eddig képtelen voltam feldolgozni, hogy mégis mi ez. De még mindig nem találom rá a választ.

Keresem és keresem, de nem találom a választ. Olyan, mintha az orrom előtt lenne, de máskor meg olyan, mintha nem. Érzem, felbolygat, megbabonáz, s közben a feleségemet is szeretem. Keverednek ezek az érzések, és nem bírom. Olyan őrjítő. Tudom, hogy le kellene állnunk, de félek megtenni. Már a gondolatától is forog a gyomrom.

De lehetséges az is, hogy mivel olyan sokáig voltunk távol egymástól, most szabadulnak fel azok az érzelmek, amiket eddig elfojtottunk, amiket nem tudtunk egymásnak átadni. Ezt az őrületet, amit annyira élvezek, hogy már a postacsövet lesem folyton, hogy mikor jön tőled levél. Nézem, szugerálom a csövet, hogy gyerünk már! Most is, olyan tempóban ver a szívem, hogy többször meg kell állnom az írás közben, hogy összeszedjem a gondolataimat, hogy ne írjak marhaságokat. Igaz, így is elég marha vagyok, de ez már más kérdést.

Ahogy írtad, kavarognak az érzéseim, mintha valaki megkavarta volna a kulimászt, de nem érdekel. Tetszik ez. Teljesen meggárgyulok tőle, de tetszik. Mintha egy adrenalin injekció keringene a testemben. Vagy akár több. S ahogy mondtad, én is olyan tinédzseresnek érzem magamat. Sikítani tudnék, kalimpálni a lábammal, és úgy ugrálni, hogy majd kitörik a bokám. Nem tudom, mi ütött belém. Viszont ahogy látom te is így érzel.

Persze, a boldog gondolatok mellett az aggodalom is ott bujkál. Valahogy a hatodik érzékem azt sugallja, hogy valami készül, és valami lesz, de nem tudom megállapítani, hogy mi. A mulatságok közepette csapott le rám. Nyugtalanító volt, és azt hiszem, hogy jobb lesz, ha hallgatok rá. Féltelek. Van egy olyan gondolatom, ami minden egyes alkalommal előjön, hogy veled lesz valami, máskor pedig magamra gondolok, hogy mi van, ha velem történik valami, ami téged érint.

Annyira szeretnélek most megölelni. Egy kis vigaszt nyerni. De messze vagy. S szeretném azt a csoki sütit, meg a rament. Éhes vagyok egy kicsit. Ne kérdezd, miért! Nem tudom. Pedig rendesen vacsoráztam. Lehet az idegességtől. Vagy ettől a meggárgyult érzéstől. Ki tudja. A lényeg, hogy szeretnék otthon lenni. De addig még van pár nap.

Ami meg Hinamorit illeti, ahogy láthattad, jól elvagyunk most. Nem veszekszünk, sőt képzeld sikerült vele megértetnem mindent. Legalábbis úgy festett, mint aki megértette a dolgot. Az már más kérdés, hogy tényleg nem fog-e kibújni belőle a kisördög, amikor majd otthon leszünk. Az ördögök néha nagyon rakoncátlanok. Én már csak tudom. (Itt nyugodtan odaképzelheted, ahogy húzogatom a szemöldökömet.)

De most már hagylak aludni. Gondolom eléggé fáradt lehetsz a sok papírmunka után. (Tényleg olyan sok vár rám is?!) Azért ne dolgozd halálra magadat. Még szeretnélek egyben látni, ha hazaérek.

Vigyázz magadra!

Sok-sok öleléssel

Naruto

Ui.: Remélem, tetszik a sok rajz és kép, amit küldtem. Mindent én csináltam, így biztos lehetsz benne, hogy én voltam az a csodás fényképész, aki azt a profilképet csinálta. Ami pedig a képedet illeti… szerintem bekereteztetem.

Bekeretezteti?! Ha nem ülnék, akkor most dobnék egy hátast. A szívemhez szorítom a levelet, mintha őt magát ölelném meg, de szerintem még, ha ő is lenne itt mellettem, akkor sem látnék rendesen a boldogságtól. A fellegekben járok, még akkor is, ha a hátam majd szétrobban, annyira fáj. Belevetem magamat a puha párnák közé, ördögfény gyújtok, s a félhomályban nézem a betűit.

Valamit elkezdtünk. Valami rejtélyeset, amit nem tud megmagyarázni, de képtelen leállni vele. Én magam is így vagyok vele. Érzem a szívem mélyén, hogy nem helyes az, amit teszünk. Ilyen szavakat dobálunk egymásnak, miközben Naruto házas. Erkölcstelenségre vall, de valahogy egyikőnk sem akar leállni. Felpezsdülünk élünk, és ez annyira élettel teli, hogy függőkké válunk.

Még akkor is, ha az elviselhetetlen fájdalom miatt egy egész éjszaka ébren maradok, hogy remek levelet fogalmazzak meg számára. Mindenképpen be kell neki számolnom arról, hogy én, hogy érzem magamat ezzel kapcsolatban. Meg kell nyugtatnom, hogy én is így érzek, de nem léphetünk át egy bizonyos határt. Rágom magamban a szavakat, látom magam előtt az arcát, közben el-elalszom, de mindig felriadok egy görcsre, ami belém áll. A legnagyobb gond viszont az, hogy nem tudom beazonosítani a betegséget, amely most megtámadott. Csak a szám elé tudom rakni a kezemet, hogy ne sikítsak fel hangosan az éjszaka kellős közepén. Magam nyugtatása képpen figyelem a levelet, újból átolvasom a régieket, a szívem megdobban minden egyes alkalommal, a fájdalmak pedig háttérbe szorulnak.

Igaz, ez inkább romantikus, mintsem valós. Ezt a percekig eltartó blokkolást inkább annak tudnám be, hogy a szervezetem arra koncentrál rá, hogy minél nagyobb örömet okozzon nekem ez a levél. S nagyon is okoz. A könnyem is kifolyik, ahogy a testem megfeszül a fókuszálásban, de nem bánom. Annál kevesebb ideig kell elviselnem a görcsöket, amik egyre jobban terjednek a hátamról a mellkasomra.

Beveszek még egy fájdalomcsillapítót, és tollat ragadok, így hajnali háromkor. Összeszorítom a fogamat, és neki veselkedek a válaszomnak.

Szívem csücske, Naruto!

Ne haragudj, ha még a kora hajnali órákban csapódik be a levelem hozzátok, de képtelen vagyok reggelig várni a dologgal. Valamint a fájdalmaim miatt képtelen vagyok aludni. Ne aggódj, már vettem be fájdalomcsillapítót és reggel el is megyek kivizsgáltatni magamat, mert ez nem normális. De most nem is a fájdalmaim a lényeg. Túlélem. Inkább a leveledre szeretnék válaszolni, hogy eltereljem a figyelmemet a saját bajaimról.

Én magam is alig bírok szóhoz jutni a soraid után. Valahogy én is érzem azt, amit te. Tudom, hogy furcsa, de valahogy engem sem izgat különösebben, hogy milyen határt lépünk át. Persze, félek ettől. Hiszen te házas vagy, én pedig a legjobb barátod, és valahogy egy kicsit furcsa képet alakít ki ez az egész helyzet. Nem tudom tényleg, hogy én magam mit szóljak hozzá, mindenesetre én élvezem, és szívesen levelezek vele.

Felvidítod a napjaimat, elfelejtetted velem a fájdalmat, mosolyt csalsz arcomra, vörösre pirulok a szavaidtól, de ettől pezsdül fel az életem, és valahogy olyan érzésem van, mintha itt lennél, kapnék egy vigasztaló ölelést tőled – most nagyon jól esne, mert majd megbolondulok –, és valahogy nem bánom, hogy ilyenek vagyunk.

Aztán kitudja, lehet, hogy bennünk ez van kódolva, így vagyunk megírva, hogy huzamosabb távollét után így hiányozzunk a másiknak. Nekem is nagyon hiányzol idehaza. Valahogy nincs meg a hangulata az irodának, nincs, aki addig röhögtessen, amíg le nem esik a székről. Egy szóval ez a nagybetűs HIÁNYZOL!

A fotóid és a rajzaid pedig még jobban hozzáadnak ehhez az érzéshez. Végignézem őket, látom azokat a pillanatokat, amiket te élsz meg, s a szívem majd megszakad, hogy nem lehetek ott, hogy élhetem meg veled azokat, amiken te fülig érő mosollyal nézel a kamerába, vagy épp azt mutatod, hogy merre jársz. Szeretnék ott lenni. Ott állni melletted, jeges teával a kezemben, rád mosolyogva. Érezvén, hogy dobog a szíved a mellkasodban, a légzésed a nyakamon… egyszerűen csak téged.

Tudom, ez már sokkalta több, mint, amit eddig leírtunk egymásnak, de valahogy a fájdalmaim arra ösztönöznek, hogy legyek őszinte. Mondjam ki azt, ami még bennem van, ugyanakkor tudom, hogy vannak olyan szavak, amiket nem mondhatok vagy írhatok le neked. Csak annyi az okom ezzel, hogy azért nem tudhatod meg talán soha, mert ha egyszer elszólnám magam, kijelenteném szívem olyan titkait, amit még senki más sem tud, talán még én magam is kételkedem benne, az beleégne a fejedbe, ott lebegne a szemed előtt, és életed mindenegyes pillanatát megkeserítené.

Gondolom, neked is vannak olyan dolgaid, amiket nem árulsz el nekem. Nem azért mert nem bízol bennem, hanem azért mert lehet, hogy gyökeresen változtatná meg az életünket, az egymáshoz való viszonyunkat. Fájni fog, rossz lesz, és talán olyan érzéseket vált ki a másikból, hogy feltételesen kezdünk el viselkedni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden lényeges dolgot titkolj el előlem, mert vannak olyan dolgok, amiket jobb, ha kimondunk.

Lényegében, alaposan fontoljuk meg, hogy mit beszélünk. (Van egy olyan érzésem, hogy elrontottam a hangulatot.) Sok ellentmondás van ebben az egész őszinteség dologban. Emlékszem, hogy mikor találkoztunk ismét, akkor ez volt az egyik feltételünk a másik felé, hogy a titkok nem részesei az életünknek. Őszinték vagyunk, és mindent elmondunk a másiknak. Azonban, ahogy haladtunk előre szerintem mind a ketten rájöttünk arra, hogy nem lehet ezt így csinálni. Nem mondhatok el mindent, mert lehet, hogy ártana, vagy a magánügyem, stb.

Ezért arra kérlek, hogy ha valaha is lesz, vagy már van olyan titkod, ami velem kapcsolatos, nem mondd el. Hallgass! Nem jó úgy élni az életedet, hogy közben egy gondolat játszik a fejedben. Mondjuk, amikor azokban a filmekben a legjobb barát – a csaj – szerelmet vall a haverjának, és utána egy életen át azon jár az esze, hogy elszúrta a barátságukat, vagy mikor leégeti magát az ember a másik előtt. Nem azt mondom, hogy jobb úgy élni, hogy mi lett volna ha, de… nem tudom, ez nagyon bonyolult. Igazából én magam sem tudom, hogy mit várok el magamtól, vagy éppen tőled.

Lehet, hogy a fájdalmaim miatt írok és érzek így. Ne haragudj. Nem tudom, hogy mi ütött belém! Vigasztalnom kellene téged, bíztatni, hogy nincs ebben az érzésben semmi rossz, és minden rendben van. Ehelyett arról fecsegek itt neked, hogy őszinte legyél hozzám vagy sem. Persze, ez is hozzátartozik a dologhoz, hogy őszinték legyünk magunkhoz, de most nem ez a levél lényege. Nem erről kellene írnom.

Bocsánat, valahogy… nem kellett volna írnom. Várnom kellett volna reggelig, amikor talán egy kicsit kitisztul a fejem, de lehet, hogy az alváshiány rosszabbított volna rajta. Fáradt vagyok, bevallom becsületesen. Tompul az elmém, pihennem kellene, de ezek a borzalmas görcsök a hátamban, a fájdalmas nyilallás a csontjaimban, az egyre égő ízületeim… Félek… Nem tudom, hogy mi ez, honnan jött.

Ez így nem lesz jó, gondolom egy kósza pillanatban. Ezt nem küldhetem el neki. Amilyen aggódó és makacs képes lenne megszakítani a nászútját azért, hogy hazajöjjön, hozzám, ápoljon és mellettem legyen, amíg meg nem gyógyulok. Mérgemben összegyűröm a leveleket, bedobom a kukába, s inkább az alvás megpróbálása mellett döntök. Fel is állok a székemről, azonban az első lépés után megszédülök, forogni kezd a szoba velem, hányingerem támad, s olyan hirtelen csap le a hátamra a fájdalom, hogy még vissza fogni sem tudom magamat. Rekedten felsikoltok, a hátamhoz kapok.

A térdem megadja magát, kínok között fetrengve sikoltozóm a szobám padlóján. Tompán hallom, hogy Alana és Boruto berohannak a szobámba, kérdezgetnek, próbálnak segíteni, de nem tudok válaszolni. Annyit leszűrnek, hogy elviselhetetlen fájdalmaim vannak, és nem bírok megszólalni. Alana kétségbeesetten rohan a telefonhoz, hogy azonnal mentőt hívjon. Boruto tanácstalanul méreget, valamit tenni szeretne értem, de nem tudja, hogy mégis mit.

Nehezen lélegzem, a tüdőm mintha percek alatt összezsugorodott volna bennem, a csontjaim apró, szúrós szilánkok a bőröm alatt, s képtelen vagyok megtalálni a fájdalom forrását. Csak sikoltozni tudok, vergődni, könyörögni magamban, hogy múljon el. Ívben megfeszül a hátam, minden levegő kiszorul belőlem, s csak arra vagyok képes, hogy várjak. S egyszer csak vége szakad. Elmúlik a görcs, hörögve zilálok a padlómon, nyál folyik a számból, s szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy elrepedt az egyik bordám. Boruto óvatosan felhúz a padlóról a térdére, tekintetem megakad a falon.

-        Ne… ne… - kezdek bele, de minden egyes alkalommal megakad a hangom egy láthatatlan falban.

-        Mit ne, Freya-nee, mit? – Úgy látszik, gyenge hangom ellenére Boruto nagyon is jól hall.

-        Ne szólj Narutónak, ne… - préselem ki magamból. – Várd… várjátok meg, míg haza ér… - fájó mellkassal zilálok egy keveset, hogy valamennyi levegőhöz jussak. – Ha érkezik levél tőle… szeretném elolvasni… Ah! – A fájdalom ismét belenyilall a testembe, valahol a derekam tájékán. – Oké?

-        Rendben… beviszem neked, ha jön levele.

-        Köszönöm – szólalok meg hálásan.

A mentő orvosok hamar megérkeznek hozzánk, hangjuk olyan, mintha tejüvegben lennék. Nem bírok megmozdulni, vagy akár válaszolni, mikor kérdeznek. Boruto és Alana válaszolgatnak nekik, engem pedig elnyel a hálásan fogadott öntudatlanság.