-
A
frászt hozta rám! – mondja Hinamori, amikor átlépjük a lakás küszöbét.
Hinamori szokás
szerint túloz. Freya nem fenyegetni akart minket, hanem csak elmondta, hogy
mindig is fontos szerepet fog játszani az életemben, és foggal-körömmel
harcolni fog azért, hogy ne legyen semmi bajom. Akárcsak én ő érte. Végtére is
neki köszönhetek mindent, ami vagyok, hogy megismerhettem Hinamorit, hogy mágus
lehetett belőlem, s szerintem ez így természetes. A diák védi a mesterét és
fordítva.
-
Komolyan
nem értem, miért húzta fel magát úgy! Csak vitáztunk, nem veszekedtünk – mondja
Hinamori, miközben lehuppan a kanapéra és élvezi a hűvös levegőt, ami a
lakásban uralkodik.
-
Freya
mindig is ilyen volt – mondom, majd kinyitom a hűtőt a konyhában, és kiveszem a
hideg narancslevet. – Gyerekkorunkban is árgus szemekkel figyelt, mindig ügyelt
rá, hogy ha meg is sérültem, legyen nála elegendő sebtapasz… igaz, sosem volt
nála annyi, amennyi hozzám kellett – jegyzem meg nevetve két korty között.
Hinamori is felkuncog a kanapén, ahogy engem figyel. A bárpultnak támaszkodom,
ami elválasztja a nappalit a konyhától, és szerelemmel tekintek a
menyasszonyomra. – Különben is, ha fenyegetni akart volna, akkor megmutatja az
erejét.
-
Te
erősebb vagy, mint ő? – kérdezi tőlem hosszas hallgatás, miközben felteszi a
lábát a kanapéra, és hátradől a párnákon. A kérdésével meglep, de nem sértődöm
meg, hogy aggályai vannak Freyával kapcsolatban. S nem is csodálom, hogy
vannak. Freya néha még számomra is rejtély.
-
Nem,
még a közelében sem vagyok – mondom őszintén, és belenézek a poharamba. A
tükörképemet látom benne, de valahogy, mintha megváltozott volna.
Talán az aggodalom
teszi. De nem a Freya utáni. Hanem az, hogy mióta ismét rátaláltam Freyára
valahogy felkavarodtak az érzéseim. Valami motoszkál a mellkasomban, és nem
hagy nyugodni. De képtelen vagyok megfejteni, hogy mégis mi. Egyre csak az a
bizonyos nap jár a fejemben, még mielőtt hazaértünk volna. Mikor reggel bejött
hozzám a szobába, és én képtelen voltam megbirkózni, a már akkor feltörni akaró
érzéseimmel. Akkor ott, olyan érzésem volt, hogy most fog nekem esni, hogy ott
és abban a pillanatban valami olyasmit fogunk tenni, ami nem helyes. S ő is
érezte. Szerencse is volt, hogy elkaptam a fejemet, különben ki tudja, hogy
meddig mentünk volna el.
Feldúlt volt
aznap, főleg, mivel három nap alatt rengeteg minden lezajlott közöttünk és abban
a világban is. Boruto persze ebből mit sem érzékelt, vagy ha igen, akkor is
csak keveset. De az is egyszer biztos, hogy nem fogom magamnak soha
megbocsátani, hogy ilyen helyzetbe hoztam Freyát. Már a megérkezésemkor el
kellett volna neki mondanom, hogy menyasszonyom van. Viszont akkor nem biztos,
hogy magához engedett volna. Aznap reggel nem bújhattam volna oda hozzá, nem
lélegezhettem volna be az illatát, amire annyira vágytam.
Azonban
megváltozott valami közöttünk az alatt a három nap alatt... nem, ez alatt az egy és fél év alatt. Freya más lett, mint volt.
Mintha a várakozás és a hazajutás ígérete megerősített volna benne valamit,
mintha fejlődött volna, átalakult volna, én pedig vele együtt változtam és
alakultam. Méghozzá ő hozzá. De lehet, hogy csak képzelem. Freya mindig is
erősebb volt, mint én, és ez így is lesz mindig.
Ismételten
felnézek Hinamorira, aki időközben elaludt a kanapén. Barna szemeire
lecsukódott a szemhéja, fejét kényelmesen az egyik párnán nyugtatja. Biztosan
elfáradt ebben a sok ügyintézésben és teendőben, ami az esküvő körül zajlik. Én
magam is kimerültem, de inkább érzelmileg, mintsem fizikailag. Freya az
őrületbe kergetett, főleg mikor bohóckodott, amikor komolynak kellett volna
lennem. De élveztem. Örülök, hogy ebben a kavalkádban vidám maradt, bár látom a
tekintetében, hogy szomorú és bánatos miattam. Érzem felőle a gyengülést és a
távolságtartást. Egyre jobban veszítem el, ahogy közeledünk a menyegzőhöz.
Én viszont nem
akarom elveszíteni őt. Még nem. Még mindig ő az én legjobb barátom, aki szinte
minden egyes részemet ismeri. Talán én magam is ilyen leszek, mikor ő férjhez
megy. Mikor oltár elé áll, és megesküszik egy férfinek, aki teljes szívéből
szereti. Már csak azt nem értem, hogy engem ez miért feszélyez. Miért van az,
hogy valahányszor erre gondolok, elfog a harag és a méreg, amiért valaki hozzá
mer érni? Megszorul a kezem a poháron, szám vékony csíkká válik, ahogy
belegondolok, és felforr a vérem.
A testemet tettre
késznek érzem. De azt nem, tudom mire. A harcra? A védelemre? Vagy valami
másra? Nem tudom. De az is biztos, hogy ezt minél hamarabb le kell magamban
rendeznem, még mielőtt eljön az esküvőm napja. Mert mikor elkezdődik a bál, és
elmondja a tósztot, akkor már képtelen leszek uralkodni magamon. Ki fog belőlem
törni, s talán olyasmit is fogok mondani, vagy tenni, amit később megbánok.
Ilyen
gondolatokkal sétálok az ablakhoz, hosszan belekortyolok a narancslevembe, s
tovább járatom az agyamat, miközben Rejtett Holdra ráborul az éjszaka.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése