Börtönsztori - 50. fejezet: A mosolyod

Láztól fuldokolva ébredek fel. A kórházi ágyam legalább puha alattam. A takaró is egész jó, nem az a dörzsölős anyag, ami régebben kikészítette a bőrömet. A párnát is jól felrázták mögöttem, kényelmesen fekszem, ami meglehetősen gyanús. Bár a láztól alig látok résnyire nyitott szememmel, de lehet, hogy nem is baj, hogy nem érzékelem túlságosan a környezetemet. Ugyan jól tudom, hogy valaki ül mellettem. Még kimerülten és fáradtan is érzem az energiáját annak, aki itt ül mellettem. Csak nem tudom beazonosítani. Az elmém túl ködös, és túlságosan is fájnak az ízületeim ahhoz, hogy akár a fejemet oldalra fordítsam. Így inkább lehunyom a szememet, s pihenek, ahogy csak tudok.

Magas sarkak kopogása. Egy apró szúrás az alkaromban. Gondolom, a láz és a fájdalomcsillapító elegye, csak mivel nem vagyok magamnál jobbnak látták, ha beadják vénásan. A gyógyszer lassan kezd el hatni, a fejem viszont egyre jobban hasogat. Az izmaim megfeszülnek az egész testemben, mintha valaki húzná őket folyamatosan. A torkom száraz – a sok kiabálás megtehette a hatását -, de a legborzalmasabb mégis a fájdalmak. Elviselhetőbbé pedig a csillapítók sem tudják tenni. A szívem hevesen dobog a mellkasomban, mintha épp meg akarna szakadni. Ám szerencsémre, csak a heves légzésem, az egyre növekvő adrenalin szintem az, ami felgyorsítja. Sikoltani fogok, tudom.

S csak hamar ki is tör belőlem. Egy elfojtott, rekedt sikoly, amiben tökéletesen érzékelhető, hogy min is megyek keresztül. Egy aggódó nővér rohan be a szobába, kiáltozik – nyilván segítségért – s hamar jön is valaki. Próbálnak lefogni, kérdeznek, nyugtatgatnak, de meg sem hallom őket. Nem tudom befogadni az ingereket tőlük. Csak a testem reagál. Eltaszítok valamit magamtól – talán egy kart -, erősen rúgok, vergődök, de nem tudnak lefogni. Fáj. Értsék már meg! Fáj! Elkínzott őrjöngés lesz a tortúrám vége. Markolászom a hátamat, a paplanomba harapva parancsolok megálljt magamnak, de még így is tompán felkiáltok egy-egy görcs nyomán.

Ezek után ismét elnyel a tudatlan sötétség, nem bírok megmozdulni. A fáradtság ledönt, nem tudok gondolkodni. Hallom, ahogy mozgolódnak körülöttem, beszélnek. A szavak eljutnak a fülemig, de az agyamig már nem. Ívben feszül megint a hátam, az egész testem görcsöktől görnyed, a hangom elveszik a semmibe. Tudom, hogy sikítok, tudom, hogy üvöltök a fájdalomtól, de nem is észlelem. Még a könnyeimet is csak utólag veszem észre, amik végig folynak az arcomon.

Elvesztem az időérzékemet, lassan a saját eszméletemet is. Azt tudom, hogy lebegek valahol. Sötét van, fáj mindenem, és képtelen vagyok visszatalálni az eredeti helyemre. Kurumi hangját is hallom, de olyan, mintha egy vastag üvegfal mögül próbálna meg hozzám szólni. Nem tudom kivenni a szavait, csak az marad a fejemben, hogy kiabál. Kérlel, könyörög, hogy térjek magamhoz, kapja előre, figyeljek oda magamra, de csak odáig terjed a képességem, hogy a lepedőt markolásom magam mellett, összeszorítom a fogamat, igyekszem elviselni a fájdalmat annyira, amennyire csak tudom. De csak ideig-óráig tudom visszafojtani a hangomat. Egy-egy szelíd nyögés, nyöszörgés feltör a torkomból, de képtelenség megzabolázni mindent.

Érzékeim szerint legalább két nap eltelt, amikor ismételten tudok magamról. Kiszáradt torkom fáj, a szememet bántja az erős fényék, de lassan hozzájuk szokom. Kimerültnek érzem magamat, de a lényeg nem is ez, hanem az, hogy végre nem kínoz semmi. Képes vagyok mozgatni az ujjaimat, a karomat, mindenemet, amim van.

-        O-nee? – hallom meg Alana hangját magam mellől. A nyakam ropog, ahogy balra fordítom a fejemet, hogy láthassam a húgom arcát.

Alana vörösre sírta a szemét, de táskák híján nem lehetek olyan sok ideje a kórházban. Apró kezei kétségbeesetten fogják az ágyszélét, zöld szemében aggodalom csillog, s az én szívem pedig azonnal meglágyul. Bal kezemmel mutogatom, hogy szeretnék inni egy pohár vizet, hogy meg tudjak szólalni. Megmerevedett kezemmel feljebb küzdöm magamat az ágyban, felülök. Beállt a derekam, a gerincem őrületesen lüktet, ahogy megtartja a súlyomat. Alana remegő kézzel átnyújt nekem a vizet, én pedig óvatos kortyokkal megiszom.

A szám kevésbé száraz, most már nem érzem magamat úgy, mintha a sivatagban kóborolnék. Reszketegen kifújom a levegőt, s ismét a húgomra pillantok. Arcáról tisztán leolvasom, hogy nem voltam olyan állapotban az elmúlt időben, ami megnyugvásra adott volna okot. Fáradtan rámosolygok, megfogom a kezét, mire könnyekben tör ki. Szipogva törli meg a szemét az öklével, próbálom csitítgatni, de ő csak rázza a fejét.

-        Mióta nem voltam magamnál? – kérdezem végül, amikor rájövök, hogy nem tudom megnyugtatni a húgomat. Alana hüppögve, reszketve pihenteti a mellén a kezét.

-        Nagyjából egy napja. Talán kicsivel több ideje. Inkább kettő. – A húgom hangja rekedt és elcsukló, nagyon látni rajta, hogy fél. Megrémülve ülhetett itt mellettem, hallgatva a sikolyaimat. Vigasztalóan simogatom a kézfejét, próbálok egy kis lelket önteni belé. De legalább félórája próbálkozhatok ezzel, amikor Kaneki toppan be a kórterembe.

Barátom szeme tányér nagyságúra nyílik, szaporán kezdi el venni a levegőt. Gyors és nagy léptekkel átszeli a szobát, és megölel. Felnyögök, de visszaölelem, mivel tudom, hogy ő is aggódott értem az elmúlt órákban. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle, én pedig simogatni kezdem a hátát, hogy egy kis nyugtatást adhassak neki. De valahogy úgy tűnik, hogy egyiküknek sem tudok vigaszt nyújtani, mivel több, mint két nap alatt olyan súlyos lehetett az állapotom, hogy az elvesztésemet is fejtegethették.

-        Te szent ég! – suttogja, mikor elenged. Életemben először látom Kanekit sírni. Sűrűn pislogva igyekszik lenyelni a könnyeit, de mind hiába. Függönyként potyognak, és hiába törli le őket, azok folyamatosan jönnek és jönnek. – Azt hittük már… hogy…

-        Tudom… sejtettem a reakciótokból – felelem halkan, mivel még mindig nem érzem elég biztosnak a hangomat. – Én magam semmit sem érzékeltem. Csak a fájdalmat. Most is… - összerándulok egy pillanatra.

-        O-nee – sikít szinte Alana. – Hozzak fájdalomcsillapítót? Vagy… esetleg… egy nővért, vagy egy orvost… vagy…

-        Nem kell, Alana. Nem olyan vészes. Különben sem hat – suttogom neki, miközben a görcsbe rándult combomat masszírozom.

-        De… - A húgom szeme ismételten megtelik könnyekkel, s látszik rajta, hogy nagyon közel jár a kiboruláshoz. Gyengéden megsimogatom az arcát, gondoskodón a füle mögé kanyarítok egy tincset. A szívem közben majd megszakad, hogy nem tudok enyhíteni a fájdalmán.

Milyen furcsa a természet, hogy az én testemet kínozzák görcsök, mégis azon agyalok, hogy miként tudnék mosolyt csalni a húgom arcára. Én magam rámosolyodom, de csak még jobban elsírja magát. De olyannyira, hogy még Kaneki is tanácstalanul simogatja a hátát. Alana a tenyerébe temetve az arcát zokog, bömböl, mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát. Végül megkérjük az egyik nővért, hogy adjon be neki egy nyugtató, és fektesse le az irodámban. Kaneki persze féltő tekintettel méregeti törékeny alakját, s teljesen biztos vagyok benne, hogy azon jár az agya, hogy miként kerítheti majd jobb kedvre.

Meghat ez az őszinte szerelem, és bevallom egy kicsit irigy is vagyok a húgomra. Ő megtalálta a szerelemet a barátom személyében, aki az akadémia óta idióta, bolond, és a tinédzser korára olyan buli főnök lett, hogy a többiekkel sokszor úgy kellett hazahúzni, annyira lerészegedett. Alana szerint persze már alig bulizik mióta összejöttek, s ez látszik is Kanekin. Izmai vastagabbak, ad az öltözködésére, és nem is fél megvillantani, hogy mennyire szexi. Ha nem lenne foglalt a szívem, akkor szerintem bepróbálkoznék nála. Persze, csak bohóckodásként. Úgyse jönnék össze vele.

-        Vigyázz rá! – szólalok meg hirtelen, mire felém kapja a fejét. Tekintetében meglepődöttség csillan, nem érti, hogy mire gondoltam. Felkuncogok, majd rákacsintok. – Elmondta. – S életemben először látom Kanekit olyan vörösre pirulni, hogy a paradicsom hozzá képest halvány. Ismét felnevetek, de a vége már köhögésbe fullad. Egy újabb pohár vizet töltök magamnak, amit most már gyorsabban felhajtok. – Csüccs le – mutatok a székre.

-        Mi… mióta tudod? – zavarában inkább lehuppan a hokedlire, mintsem leül. A fülem mögé tűrök egy kósza tincset, majd lerakom a poharat az éjjeli szekrényemre. Felemelem az ágyamon a támlát, hogy pihentetni tudjam egy kicsit a gerincemet. A fáradtság kezd megint úrrá lenni rajtam, de legyűröm. A családomnak és a barátaimnak szükségük van rám, és nekem talpon kell maradnom. Ha másért nem is, a saját józanságomért.

-        Tegnap előtt beszélgettem vele, mikor hazaértem a munkából. Nem faggattam ki, de annyit elmesélt, hogy támogattad őt, testileg és lelkileg is. – Még jobban elvörösödik. – De tudod, nem bánom, hogy így alakult, Kaneki – felkapja a fejét. – Örülök, hogy Alana megtalálta azt, akiben bízhat. Örülök, hogy megmutattad neki, hogy milyen az, amikor egy férfi szeret egy nőt. Arról nem is beszélve, hogy Akihito imád téged Alana elmondása szerint. Csak vigyázz rá. Ennyit kérek tőled.

-        Vigyázok rá… - suttogja érzékien. – Nem tudnék neki ártani… Alana olyan… nem is tudom megfogalmazni neked, Freya. Egyszerűen csak…

-        Csak magával ragadott egy érzés, amitől nem tudsz szabadulni, nem igaz? – Kaneki mélyen a szemembe néz, zavartan babrál a fülével, majd elkapja a fejét.

-        Ne haragudj a múltkoriért – szólal meg hosszú csend után. – Én… tudom milyen érzés szerelmesnek lenni, és nekem is fontos az, hogy Alana boldog legyen. Csak tudod, mikor láttam a szemedben, hogy reménytelenül szereted Narutót, de ő viszont megnősül… Fel tudtam volna robbanni. Kicsi hiányzott ahhoz, hogy megrázzam azt a marhát, és fülébe üvöltsem, hogy vegyen már észre téged. Ami pedig téged illett… Azt hittem küzdeni fogsz, hisztizni, megkeseríteni a nő életét, hogy Naruto észrevegye, hogy te vagy az a lány, aki igazán megdobogtatja a szívét. De… úgy látszik…

-        Nem értem volna el semmit, Kaneki. Narutónak kell döntenie. Hiába hisztizek, toporzékolok, ha ő más oldalán érzi magát boldognak, akkor…

-        De nem Hinamori az! – csap ököllel a matracomra. – Az nem… Az nem lehet, hogy Hinamori legyen az, aki mosolyt csal az arcára. Freya – kérlelően pillant rám -, nem lehet az, hogy Hinamori mellett élete végéig boldog legyen. Nem adok nekik sok időt. Lehet, hogy pesszimista vagyok, lehet, hogy csak gonosz vagyok ezen a téren, de… Hinamori túlságosan akaratos, elnyomja Narutót. A srác jobbat érdemel, többet. Olyat, aki tüzes, forró és érzéki, aki megbabonázza, az őrületbe kergeti, ugyanakkor gyengéd, gondoskodó, és szerelemes belé. Olyan, mint te.

-        Ez hízelgő, Kaneki, de… - Elakad a lélegzetem. A kulcscsontomhoz kapok, előregörnyedek, ahogy megfeszül ismételten a hátam.

Nem kapok levegőt, a görcsök pedig ismételten kínozni kezdenek. Fulladozom, szédülök, és csak Kaneki erős hangjának és rátermettségének köszönhetem, hogy hamar jönnek a nővérek, hogy segítsenek rajtam. Azonban lassan elvesztem az eszméletemet, hagyom, hogy lélegeztető gépre kapcsoljanak. Még fél füllel hallom, ahogy Kaneki felkiált, hogy csináljanak már valamit, segítsenek rajtam. Én is ezt kérem magamban. Valaki! Bárki! Mentsen meg!

~~~

Mikor ismételten felébredek az orromban a kanülttel, még rosszabbul érzem magamat. Ismét eltelhetett egy nap, mivel Alana mellettem fekszik. A matracomra borulva, csapzott hajjal a karjaira borulva szuszog mellettem. Csendesen kioperálom az orromból a csövet, kiosonok – inkább kikóválygok - a mosdóba pisilni, majd visszatérve az ágyamba, elkezdek azon agyalni, hogy ez mégis mi lehet. 

Egészen biztos, hogy mágikus átok, ami elkapott, azonban nem tudom, hogy pontosan melyik formája lehet. A fájdalmak nem ciklikusak, nem egységes erővel „támadnak”. Inkább olyan, mintha random, ahogy kedve szottyan, jönnének elő ezek a görcsök. A nehézlégzés és az ízületeim is fájnak, így valószínűleg egy olyan mágia alatt állok, amely a szenvedéseimet hivatott elhozni. Nem puszta büntetésként, hanem konkrét szenvedésnek akar az illető kitenni. Fájdalmat akar okozni nekem, kínokat, szenvedést.

Egyetlen emberről tudok, aki ilyet tenne. Anna. Ő mosolyogna, felvételeket készítene a sikoltozásomról, a tortúrámról, hogy újra és újra végignézze. Biztos Philip-ét is… nem… erre most nem gondolhatok, túl fájdalmas lenne most ezen is rágódni. Helyette inkább a laborleleteket kezdem el fixírozni az asztalomon. Mind normális értéket mutat. A vérképem teljesen normális, a röntgenen sincs semmi. A leleteim szerint egészséges vagyok, nincs nyoma semmilyen betegségnek, amely alátámaszthatna bármit is. A kínokat semmiképpen. Morcosan rázom a fejemet, majd jobbnak látom betenni a kanült az orromba. Úgy látszik, hogy a hátamról már átterjedt a mellkasomra is a fájdalom.

Összeszorítja az izmaimat, és fulladást okoz. Ez mindenképpen mágia lesz. Valaki egy olyan mágiát, átkot szórt rám, ami hosszú távon a halálomat okozhatja. Pontosabban fogja okozni. S ha ilyen sebességgel terjed, akkor nem biztos, hogy megérem a hónap végét, de talán a jövő hét végét sem. Azonban a legrosszabb az, hogy a mágia szkenner sem mutat semmilyen eredményt. A megalkotója ezek szerint számított rá, hogy megpróbálom elpusztítani a művét, hát persze. Elrejtette. Kirakóssá tette. A testemben rejtette el, hogy puzzle-ként keressem meg a darabjait. Azonban arra nem számíthatott, hogy hamar felfedezem őket, ha a saját magamban kell keresnem.

Sorba rendezem a papírokat a matracomon, amikor egy boríték esik ki a kupacból. Hófehér papíros, gyöngybetűkkel. Naruto! Egyből jobb kedvem lesz, és menten kibontom a levelet. A szívem nagyot dobban, ahogy ismét rengeteg rajz és fotó bújik meg a lapok között. Az ajkamba harapok, és izgalommal telve vetem bele magamat a sorokba.

Drága Freyám!

Kicsit szomorú szívvel írok neked, mivel azóta sem kaptam választ a levelemre, amit három napja küldtem neked. Aggódom, hogy valami történt veled, s azóta se hagy nyugton az az érzés, amiről neked írtam még az előzőben. Talán csak még erősebb lett. Nem tudok szabadulni tőle, és szinte már az őrületbe kergetem magamat, hogy mi lehet odahaza. Figyelem a híreket, olvasom az újságokat, de egyik sem cikkezz semmi érdeklődésre méltó dologról.

Persze az is lehet, hogy túlreagálom a dolog. Tudsz te magadra vigyázni, és elvagy nélkülem, nem igaz? Nekem viszont most nagy szükségem lenne rád. Megint előjött az alvászavarom. Képtelen vagyok elaludni, vagy egyszerűen felriadok az éjszaka, és képtelen vagyok visszaaludni. Néha hosszú órákig bámulom plafont, számolom a bárányokat, már a legaltatóbb és álmosítóbb zenéket hallgatom elalvás előtt, de semmi haszna. Keserűségemben már a párnámat ölelgetem – nem akarom Hinamorit felverni -, és arra gondolok, hogy szerintem melletted már régen elaludtam volna.

Ezt persze nem mondhatom a feleségemnek, hiszen így is folyton árgus szemekkel les, hogy mi bajom van. Nem győzök elbújni előle néha. Most is, ahogy az órára nézek hajnali öt óra múlt pár perccel, és még egy szemhunyásnyit sem aludtam. Megint nyúzott leszek, és alig fogok megszólalni. Őszintén megvallva hisztis kedvemben vagyok. Morcos, hogy nem tudok aludni, hogy nem hagy békén ez az érzés… Kérlek, egy kicsit keríts jobb kedvre. Talán, ha írsz, akkor egy kicsi megnyugszom, hogy nincs semmi bajod, és talán nem forogna a fejem állandóan azon, hogy mi van veled.

Tudom, kicsit nyavalygós vagyok, de már tényleg nem tudok mit kitalálni. Félek, és szívem szerint hazáig futnék, hogy meggyőzzem magamat, nincs gond otthon. Kérlek, írj minél hamarabb, hogy egy kicsit jobban érezzem magamat.

Szeretettel

Naruto

Elfacsarodom, ahogy elolvasom a sorait, és rá kell, hogy jöjjek, hogy hazudnom kell neki, bármennyire is szeretnék vele mindenben őszinte lenni. Nem írhatom meg neki, hogy kórházban vagyok, az izmaim rakoncátlankodnak, és ha nem találom meg idejében az átkot a testemben, akkor rövidesen meghalok. Nem kelthetek benne pánikot, nem adhatok neki okot arra, hogy hazajöjjön, és aggodalmasan üljön mellettem a hokedlin, várva a vég pillanatát. Meg kell adnom neki a boldogságot, és el kell titkolnom előle, hogy milyen állapotban vagyok. Fájó szívvel veszem kezembe a tollat és a papírt, és az éjjeli lámpa mellett írni kezdek.

Drága Itóm!

Ne haragudj balgaságomra, amiért ennyire elhanyagoltalak, de rengeteg munkám volt az elmúlt három napban, és hiába akartam kibontani és elolvasni a leveledet, mindig valaki hozott egy újabb kupac papírt, amitől akkor lett a fejem, mint egy lufi. Dolgoznom kellett, és csak három nap elteltével jutottam el odáig, hogy végre kinyithassam ezt a csodát. Köszönöm most is a rengeteg képet és rajzot, amik közül nem is tudnék kedvencet választani, annyira gyönyörűek.

Azt azonban szomorúan hallom, hogy megint előjöttek az alvászavaraid. Mellékelten csatolok egy altatófőzet receptjét – nekem mindig bevált -, és remélem, hogy hasznos lesz számodra. Ami pedig azt a furcsa érzést illeti, ami arra ösztönöz, hogy valami baj lehet itthon, nem igazán tudom hova tenni. Bevallom becsületesen, azt azért aláírom, hogy néha ezek a megérzések nem alaptalanok. Lehet, hogy történni fog valami, de hogy mi, azt nem tudom. Jelenleg semmi gond nincs itthon – a sok papíron kívül, utálom őket -, és egy darabig szerintem nem is lesz. Végtére is itthon vagyok, vigyázok a rendre.

Úgyhogy nyugalom, ne izgasd magadat. Inkább pihenj egy nagyot Hinamorival, aludj nagyokat, egy kicsit élvezd ki, hogy most magadra és a feleségedre „pazarolod” az idődet. Ne rám figyelj most! Persze, örülök a leveleidnek, de kezdem úgy érezni, hogy túlságosan sokat gondolsz rám. Ezt betudom annak, hogy aggódsz, de ne feledd, hogy egy életed van, még akkor is, ha az végtelen.

Szeretném, ha minden pillanatot megélnél, rengeteget mosolyognál, olvasnál, játszanál, és boldoggá tennéd a párodat minden tekintetben. Szeretném még látni a gyerekeidet futkározni a hátsó udvarban. A sok kicsi Naruto és Hinamori. Az biztos, hogy olyan rosszcsontok és csibészek lesznek majd, mint az apjuk. Igaz, ez gondolom, még pár évbe bele telik mire úgy döntötök, hogy babát vállaltok, de ezzel csak arra szeretnélek emlékeztetni, hogy telik az életed, és meg kell teremtened magadnak a jövődet. A jövődet a pároddal.

Lényegében a boldogságodat akarom. Látni szeretném a mosolyodat, a kipihent arcodat, a vidámságot csillogni a tekintetedben. Ennyit kérek tőled. Lehet, hogy egy kicsit nagy kérés tőlem, azok után, amiken átmentünk, de ne feledd, hogy nem csak én és a családod többi tagja van. Lehet, hogy ez most egy kicsit durva tőlem, hogy ilyet mondok neked, miközben te értem aggódsz, de egyszerűen nem tudom máshogy megfogalmazni.

Imádlak, a szívem csücske vagy, de valahogy egy kicsit… nem is tudom, milyen szót is használhatnék erre. Ragaszkodsz? Bár az nem rossz. Erre egy rossz szó kellene. A kötődés nem jó, de még a csimpaszkodás sem. De gondolom, azért érzed a szavaim súlyát, ahogy olvasod őket, és tudod, mire gondolok. Ne haragudj, ha megsértettelek, megbántottalak esetleg, de ki kell mondanom, mert félek, hogy az egész életedet annak rendeled alá, hogy velem mi van, és hosszú távon ez a kapcsolatotok kárára megy. Szeretném látni még sok-sok éven át a mosolyodat és azt, hogy élsz. Oké? Ez olyan nagy kérés lenne tőlem? Remélem, hogy nem.

Vigyázz magadra! Pihenj és próbáld ki a főzetet, hogy aludni tudj.

Szeretettel és aggodalommal telve

Freya

Ui.: Most nem tudok küldeni képet, vagy rajzot. El vagyok már megint havazva. Nagyon szeretlek!

Kicsit nehéz szívvel hajtogatom össze a levelet, és a még megmaradt erőmmel belevarázsolom a borítékot a levelező csőbe, hogy minél hamarabb eljusson Narutóhoz. Nem szép tőlem sem a hazugság, sem az, hogy rá kell szólnom. Tulajdonképpen hízelgő számomra, hogy ennyire a fejében járok, még akkor is, amikor a feleségével van nászúton, de aggódom, hogy túlságosan elszalad vele a ló. Nem akarom, hogy összetörjön a szíve, mert Hinamori faképnél hagyja miattam. Talán nem lesz számára a legkellemesebb, de muszáj meghúznom a határvonalat.

A legrosszabb viszont az lesz, amikor hazaér, és meglát. A mosdó tükrébe belenézve ugyanis egy karikás szemű és fáradt lányt láttam, aki számlátomást nincs jó állapotban. Összeszorul a torkom és a gyomrom, ha magam elé képzelem az arcát. A döbbenetet, a fájdalmat, a bánatot, s még kitudja, hogy mi lesz még leolvasó a tekintetéből, amitől meg fog hasadni a szívem. A szememben könnyek gyűlnek, mert jól tudom, hogy Kanekinek igaza lesz. Piszkosul igaza lesz.

Fülig szerelmes vagyok Narutóba, még akkor is, ha előtte rejtve maradtak az érzéseim. Búsan összegömbölyödöm a matracomon, magamra húzom a takarót a meleg ellenére is, és a takaró alól figyelem az eget. Nézem, ahogy a madarak elszállnak a kékség előtt, megállapodnak a fán az ablakom mellett. Vidáman csivitelnek odakint az ágakon, én pedig kínok között hallgatom őket, mivel ismét egy kisebb roham tör rám. Fogamat összeszorítva, a takarómat szorongatva tűröm el a görcsöket, amik összeszorítják a tüdőmet, a szívem keservesen dobog odabent, hogy megmozgassa a véremet, hangom elakad, a könnyeim kibuggyannak összeszorított szemhéjam alól.

Kíméletlen ez a betegség, és egyre jobban épít le. A fájdalmak nagyjából félóráig kínoznak, de utána is tompán itt maradnak velem. Úgy látszik ez az új állapot. Így csak remélni tudom, hogy mire Naruto hazaér, addigra össze tudom még kaparászni magamat, hogy megnyugtassam. Bár ha olyan sikerem lesz, mint Alana és Kaneki esetében… Istenem!

Még egy ideig hallgatom a saját ziláló, hörgő légzésemet, ami keveredik Alana angyali szuszogásával, majd úgy estére ismét egy levél érkezik hozzám. A varázslatom elhozta nekem Naruto válasz levelét, most azonban, ahogy a kezemben tartom, nem merem kinyitni. A boríték ezúttal pettyes, mintha valaki rácsöppentett volna valamit. A hátamra fordulok, mustrálom a levelet, mintha minden megoldódna azzal, hogy figyelem a betűket a fehér felületen. De tudom, hogy nem lesz jobb. Mély levegőt veszek a kanült segítségével, és kibontom.

Drága Freya!

Nem is tudom, hogyan kezdjek bele a mondandómba. Annyiszor nekifutottam már ennek a levélnek, hogy el se tudod képzelni. A galacsinok körbebarikádoznak, a szívem hevesen dobog a mellkasomban, és az agyam lázasan dolgozik azon, hogy felfogja azt, amit írtál. Könnyeim gyűlnek a szememben, a lelkem fáj, és szinte alig kapok levegőt. Szerencsém, hogy Hinamori nincs itt.

Egyszerűen… én… nem tudom, mit is mondjak neked. Mit írhatnék neked. Sorba venni nincs értelme, mert az érzéseim úgyis úgy kavarognak bennem, hogy képtelen vagyok rendesen forgatni a szavakat. Sem a tollamban, sem a számban. Most is, ahogy leveledre pillantok szüntelen, nem tudom, mi lehetne a megfelelő. Lehet, hogy a tőmondatok teszik meg a hatását, mert az agyam…

Nem, nem sértettél meg. Nem gond, hogy nem tudsz küldeni képet vagy rajzot. Nekem elment a kedvem a rajzolástól is. És… Ez az a rész, ahol felhagy a tudományom. Nagyon szeretlek, ezt le szeretném szögezni, még mielőtt bármi is máshogy alakulna, mint ahogy szeretném. Nyers leszek. Nem értek egyet veled. Lehet, hogy tényleg sokat gondolok rád, lehet, hogy aggódom érted, de ez csak azt erősíti meg, hogy a szívem csücske vagy. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne gondolnék a feleségemre, nem tenném őt boldoggá minden téren. Vagyis, igyekszem megtenni minden lépést, ami ehhez szükséges.

Azonban ne feledd, hogy te szervesebb része vagy az életemnek, mint Hinamori. Gyerekkorom óta ismersz, jobban tudod, mindenkinél milyen vagyok, mi lakozik a lelkemben, s még a kihagyások ellenére is belelátsz a fejembe. Te soha nem leszel olyam, mint a feleségem. Hinamori már így ismert meg, ő nem látta azt, amit te igen. Nem látott bőgni, reménytelenül küzdeni, felnőni. Nem a feleségem tartott egyben az akadémiai éveim alatt, a ninja éveim alatt, hanem te. Téged képzeltelek magam mellé, ha féltem, ha erőre volt szükségem.

Építőköve vagy a lelkem darabjainak. Így kérlek, ne kérd tőlem, hogy ne gondoljak rád, ne figyeljek a hatodik érzékemre, mert fogok, mert rólad van szó, mert arról a személyről beszélünk, aki nélkül lehet, hogy öngyilkos lettem volna. S ez komolyan mondom. Ezt még soha nem meséltem el neked, de lehet, hogy most jött el az ideje, hogy nyomatékosítsam benned ezt az érzésemet, s hogy lásd mennyire is szükségem van rád.

Tizenhárom voltam – milyen furcsa mi -, amikor nagyobb megpróbáltatások értek. A Chuunin vizsga, a szüleim és az emberek még mindig elég erős megvetése. Egyre reménytelenebbnek és kilátástalanabbnak láttam az életemet. Mindenki Aikát favorizálta, csodálták és szinte már istenítették. Én bánatomban és elkeseredettségemben meghúzódtam az árnyékban, és nem szóltam egy szót se. Senki nem tudta, hogy milyen válságon megyek keresztül. Elveszettnek éreztem magamat, gyengének és haszontalannak. Egy értéktelen senkinek, akit ember számba se vesznek.

Egyik éjszaka azonban végleg betelt a pohár, amikor Sakura durván elküldött melegebb éghajlatra, és a tudtomra adta, hogy ő Sasukét szereti.  Fájdalmas volt. Ripityára törtem, és még sírni is elfelejtettem. Hazamentem aznap este, és akkor határoztam el magamban, hogy itt már nincs miért élnem. Úgy terveztem, hogy felvágom az ereimet, és szép lassan elalszom majd. Előkészítettem mindent aznap este. Tisztán emlékszem, hogy ott álltam a kádban, kezemben a pengével, s teljesen üres volt a fejem. Nem jártak gondolatok az agyamban, csak néztem a pengét, mintha bármelyik pillanatban lebeszélhetne róla. De nem tette. Leültem a kádban, a víz alig ért a hasamig.

S akkor megvágtam magamat. Fájt egy kicsit. Alig éreztem egy tűszúrásnak. Ömlött a csuklómból a vér. Én viszont meg se rezzentem. Figyeltem, ahogy a piros folyadék, ami az életben maradásomhoz szükséges lecseppen a bőrömről a forró vízbe. Nem tudtam rá mit mondani, csak néztem. Nyolcszor ismételtem meg a műveletet. S mind a nyolcnak itt van a nyoma a bőrömön. Most is, ha a bal csuklómra nézek, látom az egyenetlen vonalakat a csuklómon, és eszembe jut az az éjszaka.

Tudod miért nem haltam meg aznap este? Mert a kilencedik vágás előtt eszembe jutottál. Ugyanis minden egyes csík szimbolizált valamit. Az egyik anyámat, a másik apámat, a veszteségeket, a csalódásokat, de a kilencedik érvnek mégis te jutottál az eszembe. Ma sem tudom, hogy miért. Jól emlékszem megállt a kezem a levegőben, bámultam magam elé, s hirtelen minden emlék a fejembe tódult. Elkezdtem sírni. Hátradőltem a kádban, néztem a csuklómat, s egyre csak azt kérdeztem magamtól, hogy mit művelek én itt.

Akkor jutott eszembe egy kijelentésed, amit még valamikor négy évesen tettél nekem. Azt mondtad, hogy mindenkinek vannak álmai, de a megvalósításukhoz szenvedni kell. Apukád is mondta régebben, hogy intelligensebb vagy más négy éveseknél, de nem gondoltam volna soha akkor tizenhárom éves fejjel, hogy mennyire igazad lehet. Akkoriban Hokage akartam lenni, elismerést akartam, egy olyan lány szerelmét akartam, aki viszont szeret. Csekély, nem? S mégis milyen igaz rá a mondásod, hogy szenvednem kell az álmaimért. Így akkor kiszálltam a kádból elláttam a sebemet, ahogy csak tudtam, és egy életre megfeledkeztem az öngyilkosság gondolatáról, s bevettem egy új álmot a többi közé.

Megtalálni téged, és melletted állni, figyelni rád, és segíteni neked. Úgy, ahogy te tetted értem aznap este, még akkor is, ha nem voltál jelen. Az életem része vagy és leszel. S itt még a feleségem sem akadály. Hinamori a marad, aki. Nem tudok változtatni a természetén, a külsején vagy bármi máson rajta. Így fogadom el, és ő is engem, de ő nem tud olyan mélyen a lelkembe látni, mint te. Szeretem őt, félreértés ne essék, de valahogy ő még nem érte el nálam azt a hatást, amit te. Még nem. Ehhez idő kell. Még össze kell vele csiszolódnom. S különben is, Hinamori a feleségem, a párom így jobb is, ha nem tud rólam olyan dolgokat, amiket te tudsz. Jobb ez így. A végén még kiröhögne, ha bevallanám, képes voltam képregényes alsóban és bohócsipkában Zöld Íjászt nézni veled Halloweenkor. Ráadásul még le is ittunk magunkat, pedig nem voltunk nagykorúak.

De a lényeg igazából ott van, hogy imádlak, szívem csücske vagy, és ne is kérd tőlem, hogy valaha is másként gondoljak rád. Ugyan úgy gondolkodom ezen a téren, mint te. Inkább én halok meg, mint az személy, aki nélkül olyan unalmas lenne a világ, hogy levegőt venni sem érdemes. Lényegében ennyi lenne az, ami megrendít téged, de remélem, hogy nem okozok ezzel álmatlan éjszakát neked. Soha nem teszem meg újból. Nem is bírnám. Elég rád néznem, s a világ máris arany fényben fürdik, máris jobban érzem magamat.

Így szeretlek téged. Rendben?

Ami pedig a papírmunkát illeti, valahogy egyre kevésbé tudok neked hinni. Ennyinek nem lenne szabad lennie, hiszen te nem vagy lusta. Vagy nagyon sok otthoni teendőd van, vagy… vagy beteg vagy. S egyik sem tetszik, ha így belegondolok. Igen, kombinálok, de az agyam hátsó szegletében ott motoszkál a kisördög, ami nem hagy nyugodni, és egyre csak azon jár az esze, hogy miként tudna felbőszíteni. S most sikerült. Szívem szerint azonnal pakolnék, hogy hazainduljak hozzád, hogy leellenőrizzelek titeket. Aggódom értetek, mert a családom vagytok, függetlenül attól, hogy vérkötelék nem köt minket össze.

Írj mihamarabb, vigyázz magadra és kerüld a betegségeket!

Sokszor ölel

A te Narutód

A vér megfagy az ereimben, ahogy újra és újra elolvasom a levelet. A könnyeim patakoznak az arcomon, a szívem elfacsarodik, ahogy elolvasom az öngyilkossági kísérletét, s hogyan mentettem meg pusztán egy régi megszólalásommal. Magamhoz ölelem a levelet, a mellkasom fájdalmasan összehúzódik, megnehezítve a légzésemet, de nem érdekel. A sötétségtől terhes éjszakán felülök az ágyamban, papírt és tollat ragadok, de hiába szugerálom a papírt egyszerűen nem jönnek a szavak. Nem tudom, hogy mit írhatnék neki. Mivel tudnám vigasztalni apró és törékeny szívét, ami az enyémet élteti.

Remeg a toll a kezemben, agyam lázasan jár, ahogy a levelet meg akarom fogalmazni, de képtelen vagyok bármit is leírni. Csalódottan teszem le az íróeszközt, bámulom a papírt, mintha az választ tudna nekem adni. De nem fog. De azt az egyet jól tudja, hogy hazudnom kell majd. Nem mondhatok neki igazat. Nagyot sóhajtok, kibámulok az ablakon, bele az éjszakába, s döntésre jutok.

Önvizsgálatot kell végeznem. Minden porcikámat át kell vizsgálnom, ahhoz, hogy megtaláljam azt az átkot a testemben. Nehéz és kegyetlen döntés tőlem, de meg kell tennem még akkor is, ha Naruto tombolni fog, amikor hazaér. Ismételten megragadom a tollat, de egy levél helyett egyből hármat írok meg. Egyet Norondra küldök, egy másikat Alanának, a harmadikat pedig akkorra, amikor Naruto hazaér a nászútjáról. Nem szívesen teszem ezt a családommal, de képtelen lennék nyugodt szívvel nekilátni ennek a feladatnak, ha látnám az arcukat. Alana nyugodtan alszik mellettem, így nem veszi észre, amikor lerakom mellé mind a két levelemet. A Norondra szánt irományom sokkalta súlyosabbnak érzem, mint valójában.

Tudom, hogy minden szavam hazugság, ami benne van, de nincs más választásom. Nem kockáztathatom meg a jövőjét azzal, hogy elmondom neki, hogy beteg vagyok. Hazajönne, Hinamori tombolna, és veszélybe kerülne az eddig megkeresett nyugalmuk. S nekem ez fontosabb. A mosolyát akarom látni, az egyetlen dolgot, ami még megmaradt nekem tőle. Szórakozottan végigsimítom a papírt, lenyelem a könnyeimet, elmormolok egy fohászt magamban, hogy tényleg meggyógyuljak, és ismét együtt élhessek velük. Persze, tudom, hogy meg van rá az esélyem, de jelen pillanatban reményvesztettnek érzem magamat. Beteszem a levélcsőbe, s már süvít is át a téren.

Gombócot érzek a torkomban, de lehetséges, hogy csak gyengülő tüdőm könyörög néhány cseppnyi oxigénért. Visszafekszem az ágyamba, két stressz labdát teszek a tenyerem alá, hogy ne sértsem fel a bőrömet. Kényelmesen elhelyezkedem, mély levegőket veszek, és lassan mormolni kezdem a varázsszavakat. Testemet körbeöleli az általam csak csillapítónak nevezett fénynyaláb, ezzel lelassítva a testem funkcióit. Egyáltalán nem fáj, sőt talán most még jól is esik, hogy csökken a görcsök ereje.

Nem vesztem el teljesen az eszméletemet, hanem a tudatom egy mélyebb rétegébe megyek, ahová még Kurumi sem tud elérni hozzám. Idebent érvényesek a környezetem körülményei. Ugyanúgy meleg van és kényelem, én pedig nekiláthatok a keresésnek. Azonban nem tudom, hogy hol kezdjem el a sötétségben való bóklászást. Logikusan haladva a fejemtől a lábujjaimig kellene haladnom, azonban, ha figyelembe veszem a tüneteimet, a hátizmaimmal és a mellkas izmaimmal kellene kezdenem.

Az utóbbi mellett döntök. Leülök a tudatom ezen pontjára, majd mentálisan el kell kezdem magamat gyógyítani. Testemből füstszerűen áramlani kezd a mágia az említett területre, én magam meg sem mozdulok a helyemen. Hosszú folyamat lesz, mire sejtről sejtre átvizsgálom az izmaimat. Elveszek az időben, nem veszem észre, hogy mióta vagyok a testem legmélyebb részében. Saccolni sem tudok, hogy nagyjából órák vagy napok telnének el, még Kurumi hangja is olyan messzinek hat, hogy halk mormogásnak hat a világomban.

Mint egy kisgyerek, aki építő kockát, én magam is úgy építem újjá a saját testem. Fáj és kellemetlen vizsgálat, főleg mivel a csillapító ellenére is érzem a görcsöket. Talán az átok készítője észlelte, hogy behatoltam egy olyan területre, ami számára nem jó. Fáj a fejem, de még mindig nem találtam semmit. Apró részletekre szedhette, így valószínűleg olyan, mintha egy tűt keresnék a szénakazalban… vagy Naruto zoknijait a mosógépben. Az sem utolsó. Amúgy azért azt nagyra értékelem magamban, hogy meg sikerült őriznem a humorérzékemet, vagy mi a…

Vagy nem. Úgy látszik a hosszas folyamat során egy kicsit meggárgyultam. Azonban megszakítani nem merem már. Alana biztosan nem engedné, hogy visszamásszak, viszont én mindenáron meg akarom találni a „hibát” magamban. Ami pedig Narutót illeti… Lehetséges, hogy már hazaértek. Biztosan ki lesz akadva, amikor meglát mozdulatlanul, kínok között szenvedve. Asztrál testem összegömbölyödik a helyén, s bátorkodom egy kicsit a felszínre merészkedni, ahol a valós világ van. Egy kezet érzek a sajátomon. Puha és gyengéd, azonban a bőrkeményedések az ujjain, eléggé árulkodóak számomra. Átjönnek hozzám az érzések, s egyértelműen tudom azt, hogy ki is fogta meg az ujjaimat.  

-        Csak óvni akart, kérlek… Naru-nii? – Nem szólal meg, de ahogy érzem nem is mozdul. A reszketését azonban tisztán érzem. Fél, aggódik és dühös is rám egyben, de tudja azt is, hogy tényleg az ő érdekében hazudtam akkorát, hogy még a világ nem látott. Bűntudatom persze támad, nem is kicsike, viszont ennél csak az a rosszabb, hogy nem tudom megvigasztalni.

Nem tudom a két kezem közé fogni az arcát, nem tudom simogatni a fejét, hogy megnyugtassam, nem tudom letörölni a könnyeit, amik végig folynak az arcán, így a kezemen landolnak. Megmozdulni még mindig nem tudok, de nem is merek, mint mondtam. A tudata viszont súrol engem. A gondolatai cikáznak, nem tud megállapodni egynél, s folyton egy újabb és újabb váltja a helyét. Asztrálom epekedve nyúl fel hozzá, s egy pillanatra mintha összerezzent volna. Mormogás hallatszódik a valós világból, de ahogy kiveszem, nem kerítenek neki nagy feneket.

Feltekintek a sötétségre, mintha plafon lenne felettem, de nem látok mást, csak néhány gömböt, amik fényesen és kelletősen táncolnak körbe-körbe a fejem felett. Egyet kivéve. Ez a gömb élénken és kéken világít rám, szinte holdként süt. Sóvárogva felnyúlok utána, mintha csak a legfelső polcot akarnám elérni a könyvtárban. Gyengéden a kezembe fogom a kicsikét, s leülök vele a padlóra. Nem tiltakozik, amikor magamhoz húzom, finoman ölelni kezdem.

Valamiért megnyugtat ez a gömb. Erőt ad ahhoz, hogy folytassam tovább ott, ahol abbahagytam. Testem ismét munkához lát, én pedig türelmesen várok. A kisgömb pedig nem mozdul. Nem hagy el. Olyan, mintha Naruto is itt lenne velem. Lenézek kicsiny társamra, aki mintha aludna, úgy lebeg a mellkasomon. Magam elé tartom, s meglepődve veszem észre, hogy szavak vannak benne. Mennek, akár a szalagok a szélben. Egymást érik, szinte egyik sem tud érvényesülni. Kivéve egyet. Megint ezek a kivételek. A nevem.

Freya.

Minden szót elnyel maga körül a nevem, s nem is értem, hogy miért. Én a saját tudatomban vagyok, így még azt sem mondhatom, hogy rá van írva, hogy kié. Gyengéden megsimogatom a gömböcskét, hátha mond nekem valamit, de nem. Azonban fényleni kezd, mozgolódni. Valamit akar. Megmaradt erőmmel – amit nem a keresésre fordítottam – megérintem őt, s egyből világossá válik minden. Ez egy tudat.

-        Hinamori! – hallom meg Naruto hangját. – Az Istenit, legyél legalább egy kicsit tapintatosabb! – Bosszússág suhan át a fején, de a gondolatok még ennél is mérgesebbek. Nem hiszem el! Hogy lehet a saját feleségem ennyire otromba?! A legjobb barátomról beszélünk, az ország Helyetteséről, akinek történetesen én vagyok a Segédje. Legalább annyi tisztelet lenne benne, hogy nem pocskondiázza. Ráadásul az illető még védekezni se tud ellene, de ennél csak az a legrosszabb, hogy nagy szükségem lenne rá. Freya… Te balga! Itt hagytál egy nőszeméllyel, akit most meg tudnék fojtani egy kanál vízben.

-        Nem tartom jó ötletnek!

-        Hogyan?! – megrökönyödés és értetlenség villan fel benne, s mintha látnám a tudatában, hogy felpattan valahonnan. Körbetekint, nem érti, hogy ki szólította meg. – Te szóltál, szívem?

-        Nem, miért? – szól valahonnan messziről Hinamori elég bosszús hangnemben.

-        Nem érdekes… Azt hittem, szóltál. – Akkor viszont honnan…?

-        Innen bentről.

-        Ki vagy? Hogy jutottál be a fejembe?! Azonnal mássz ki onnan!  - követeli dühösen és makacsul, mint egy területét védő oroszlán.

-        Rendben, de előbb, hagy kérdezzem meg, hogy jól vagy-e. Tudom, hogy bolond voltam, amikor hazudtam, de legalább azt szeretném tudni, hogy rendben vagy-e. – Hosszú néma csend támad, a gondolatai ismételten egymást érik, így nem tudom kiolvasni, hogy mégis mi az első gondolata a kijelentésemre.

-        Freya…?

-        Tudtommal ez a nevem, de azt nem értem, hogy miként lehet itt a tudatod velem.

-        A… tudatom?

-        Igen. Olyan, mint egy kis gömb, és olyan kéken és fényesen világít rám, hogy szinte az egész engem ölelő sötétséget bevilágítja. Nem megy sehova, itt van velem, és nem hagy magamra. A nevem pedig olyan nagy betűkkel van beleírva, mint egy karácsonyi dobozon a cetli.

-        Akkor ezek szerint akkor mi most telepátián keresztül beszélgetünk? – kérdezi tőlem reménykedve, én pedig szelíden megsimogatom a gömböt – Ezt éreztem.

-        Akkor jó. Később még beszélünk. Kezdek fáradni. – Aggodalom villan fel a gömbben. – Nyugi, nem úgy. Egyszerűen csak álmos vagyok, mint amikor egy hosszú munka után hazaesek. Neked sem ártana egy kiadós alvás.

-        Ha tudnék… Jó éjt, aludj csak. Nem foglak felriasztani – ígéri, és tényleg egy kicsit lecsillapodik a gömb. Visszaveszem a mágiámat, és ismét magamhoz ölelem a kicsikét.

Hálásan és boldogan szorítom a szívemhez, majd az oldalamra dőlök, összegömbölyödöm, s lassan álomba szenderülök. Gondolataim Naruto és a tudata körül forognak, s hogy milyen szerencsés vagyok, hogy még olyan mélyen, amilyen én vagyok, még ide is elér a gyengédsége és a szeretete. Még mielőtt elragadna az álom, érzem, ahogy finoman lüktet a mellkasomon. Biztos a szívverése.

~~~

Nagyjából nyolc óra alvás után kelek fel ismét, hogy a kereső varázslatom intenzívebbé váljon. Néha nekem is muszáj aludnom, hogy a mágiám ráfókuszálhasson a részletekre, és ne csak az erősségre. Ám most megint cikázni kezd a testemben, keresi a forrását az átoknak, én pedig csak várhatok. A padlón feküdve kényelmesen érzem magamat, s szinte elringat a lüktetés, ami a gömbből árad. Letekintek rá, fényesen világít a mellemen. Törökülésbe helyezkedem, s hagyom, hogy az ölemben mocorogjon. Most tisztább a tudata, mint mikor legutoljára beszéltünk.

Lehetséges, hogy már éjszaka van, ezért olyan tiszta. Biztos, hogy mostanra sikerült elaludnia. Mágiámat ismét a tenyerembe helyezem, és megérintem vele a tudatát. Melegség jár át, s valahogy átjönnek hozzám az információk. Éjfél múlt pár perccel, Hinamori nem áll vele szóba, mert megint veszekedtek egy kiadósat vacsora közben. Ez a tény elszomorít, de az már jobban aggaszt, hogy még mindig nem alszik. Álmatlanul fekszik az ágyban, a plafont bámulva, s próbál elaludni. Zenét hallgat, de megunja, így inkább kiveszi a füléből, és kiül az ágyszélére. Bámul ki a fejéből, az álmosság ott van, de nem bír elaludni, mindhiába.

-        Fellőtték a pizsamát, kérem – Megugrik az ágy szélén, élesen figyelni kezd a hangomra, de hamar megnyugszik, ahogy rájön, hogy csak én vagyok. Halvány mosoly terül szét az arcán, mintha csak számított volna arra, hogy most jelenek meg.

-        Lehet, de nem nekem. A főzeted mellett sem tudok rendesen aludni. Pedig már mindent megpróbáltam. Álmos vagyok, hisztis és úgy vágyom egy kis… nem is tudom mire… már az agyam se fog. – Csalódott hangja erősen átjön hozzám, én pedig törődően simogatni kezdem a tudatát. Megkönnyebbülten felsóhajt, mintha csak a haját kezdtem volna el cirógatni. – Nem lehetne ezt a való életben? Ez most nagyon jól esik.

-        Arra még várnod kell egy keveset – felelem neki, miközben folytatom a gyengéd érintést. – De ezt most hagyjuk. Alvás idő van, nekem pedig van egy jó ötletem. Feküdj csak le.

-        Oké – bemászik a helyére, magára húzz a takarót, és elhelyezkedik, mintha csak aludni akarna. – Idáig mindig eljutok, de utána van a gond.

-        Most nem. Itt vagyok.

-        Ezt jó hallani. – Egy könnycsepp gurul le az arcán, mire eltünteti a párnájában. Érzem a megfeszülő izmait, ahogy a sírás ellen küzd, s én magam is a bőgés határára sodródom.

-        Sss. Hunyd le a szemed. Segítek neked.

Azzal lágyan énekelni kezdek. Hangom csábító és lassú, mégis minden érzésemet beleteszem. A szeretetemet, a végtelen boldogságomat, hogy velem van, a bizalmamat, és azt, hogy mennyire hálás vagyok neki, hogy van nekem. Tudom, hogy figyel a szavaimra, s mindet megjegyzi magának, ameddig elalszik. Simogatom a tudatát, mintha tényleg az ölemben feküdne, és én énekelnék neki. A gömb lüktetni kezd az ölemben, egyre ritmikusabban és nyugodtabban, ahogy elalszik. A mágiámmal körbevonom, pátyolgatom, mint egy gyereket, hogy biztosan jól aludjon az éjjel. Rémálmoktól mentesen, békésen.

Egy gyöngéd álmot adok neki, amitől nem riad fel az éjszaka folyamán, s reggelig tud aludni. Védőn a mellkasomra vonom, mintha csak Narutót ölelném, hogy hallhassa a szívem dobogását. S én is most elhallgatom, akár egy melódiát. Az egész sötétségben ez ad életet. Felpezsdíti, mutatja, hogy van még miért léteznem ezen a világon. Még hallani akarom a saját fülemmel, érezni akarom az illatát az orromban, és a kezem alatt akarom tudni a bőrének puhaságát. Lehet, hogy nagy kérés tőlem, de ennél jobban nem akartam még semmit sem. Látni akarom a mosolyát, ahogy rám vigyorog, ahogy megnevettet.

Asztrálom szemében könnyek gyűlnek, de szerintem a valóságban is sírok. Nem akarom elveszíteni őt, nem akarom, hogy bármi baja essen. Még ha nős is, akkor is a szemem fénye lesz. Az egyetlen kincs az életemben. Én magam is eldőlök, mintha csak mellette feküdnék, és nézhetném, ahogyan alszik. Mindig olyan békésen alszik, még akkor is, amikor gondok nyomják a vállát. Tudom, hogy már mondtam egy párszor, de valahogy mindig ámulatba ejt ez a „képessége”. Mindent megadnék most azért, hogy én is így aludhassak vele gondtalanul és –

A fájdalom úgy csap le rám, mintha valaki belém vágott volna egy kést a lábamba. Felsikoltok, ijedten belemarkolok a padlóba, amiben fekszek. Zilálok, és a hányinger kezd kerülni. Kétrét görnyedek a fájdalomtól, reszketek, és nagyon közel járok ahhoz, hogy teljesen elveszítsem az eszméletemet. Egyetlen kapaszkodó pontom Naruto tudatának gömbje. Közelebb araszolok hozzá, miközben ezernyi apró tüske szurkál végig. Nem merem megérinteni, nehogy átjusson hozzá is a fájdalom, így csak fürdök a fényében, sírva könyörgök, hogy valaki segítsen rajtam, de tudom, hogy csak magamon tudok.

Remegve, hányingerrel küszködve, egyre gyengébben figyelem az egyetlen reménysugaramat. Naruto békés álmát is látom a gömbben. Egy réten ül velem, s beszélgetünk. Nem hallom, hogy mit, de látom Naruto arcán, hogy élvezi, hogy békesség járja át. Biztos, hogy régóta erre vágyott, főleg, mikor belefekszik az ölembe, és simogatni kezdem a haját. Nem lehetne a valóságban? Hiányzik neki ez. Hinamori… Nem hiszem, hogy megtagadná tőle ezt, de ha mégis, akkor kegyetlen hozzá.

Tudatom egyre homályosul, még látom a könnyeim fátylán keresztül a mosolyát, amit annyira szeretek. Kezem erőtlenül nyúl a gömb felé, mintha csak beleugorhatnék az álmába. Bárcsak megtehetném. Akkor elmondhatnám, hogy nem fáj semmim, hogy az a férfi mosolyog rám, aki a mindenséget jelenti számomra. De jelen pillanatban csak annyit tudok megállapítani, hogy a lábszáramban megtaláltam az átok két apró részletét, ami fokozatosan görcsökbe rántja a lábam, vele együtt minden izmomat, ami csak a testemben van. Sírva, de mosollyal az ajkamon vesztem el az eszméletemet.

~~~

Nem emlékszem, hogy mikor ébredek fel legközelebb. Tompa rándulásra, fájó fejre és egy egyre jobban aggódó gömbre kelek fel, ami az arcomat nyomkodja, és igyekszik minél közelebb furakodni a mellkasomhoz. Kómásan és elég morcosan felülök a sötétségben. A szám kiszárad, ahogy felmérem, hogy ténylegesen Naruto tudata adja az egyetlen fényt ebben a világban. Finoman a kinyújtott tenyerembe száll, s csak vár. Én magam is csak nézni tudom őt. Hiányzik. A valós világ… Lehet, hogy nem volt olyan jó ötlet ilyen hosszú időre magamba szállni, de már nincs visszaút. Ezzel a fájó ponttal együtt már hármat felfedeztem az átokból. Nagyjából még öt darab lehet hátra.

-        Szia! – szólal meg hirtelen Naruto tudata, én pedig majdnem elejtem a kisgömböt, annyira meglepődök. Felcsillan a szememben a remény, megcirógatom a fényességet.

-        Szia… - köszönök egy kicsit rekedten és visszafogottan, mint ahogy azt terveztem. Melegség árad Narutóból, én pedig örömmel ölelem őt magamhoz. Hideg van itt. – Életemben nem örültem még ennyire egy sziának. Jól aludtál?

-        Igen, nagyon is. Még most is a fülemben cseng a dalod. Hinamori persze nem értette, hogy miért vigyorgok úgy, mintha nyertem volna a lottón. Nem tudtam neki megindokolni, így betudta annak, hogy aludtam végre egy jót. Persze nem tagadhatom, hogy nyugodtabb lennék, ha itt lennél az irodában.  – Erre nem tudok mit mondani. A szavaim elakadnak a torkomban és szorongatnak.

Bíztatni akarom, reményt akarok neki adni, hogy várjon rám, ott leszek hamarosan, de magam se tudom, hogy tényleg túl fogom-e élni ezt az egész mizériát. Csalódottan simogatom a kicsi gömböt a mellkasomon, s csak remélem, hogy elég lesz ez neki, és nem kell helyeselnem. Azonban a gömbből hirtelen megcsap az érzés, ami engem is a hatalmába kerített. Tudja jól, hogy van egy ilyen eshetőség, de nem meri kimondani. Fél, hogy tényleg beválik, azt pedig nem akarja.

-        Freya – Naruto hangja reménykedő és szelíd, ahogy kimondja a nevemet, mintha csak egy imát akarna kezdeni. – Tudom, hogy furcsa ilyet kérnem tőled, de mesélnél. Azokat, amiket megígértél. Szeretném őket hallani.

-        Kibúvó a munkából? – kuncogok fel, de nem igazán hangzik örömtelinek, inkább fájdalmasnak és egy kicsit kényszeredettnek.

-        Nem – kacag fel -, sokkal inkább elterelésnek, hogy ne érezzem azt, hogy egyedül vagyok ebben a hatalmas irodában a papírokkal.

-        Nem vagy. Soha nem is leszel egyedül. Még, ha nem is én, de valaki mindig lesz ott veled. De persze, mesélek neked. Megérdemled, hogy végre elmeséljem neked azokat a történeteket, amikkel tartozom.

-        Hallgatlak, mesélőm! – Elmosolyodom a sötétségben, de valahogy olyan érzésem támad, mintha ez a feketeség szorongatni akarna. Félni kezdek úgy, mint ez előtt még soha. Nyelek egy nagyot, még jobban magamhoz szorítom az egyetlen fényforrásomat, s mesélni kezdek.

„A pecsétemmel kezdem, ami ledöntött a lábamról a tizenhatodik születésnapod előtt. Selena úgy mesélte nekem, hogy mikor megszülettem, akkor nem sokkal utána a Jeges-földekre kellett engem vinni. Energiatúltengéssel születtem ugyanis. Itt ideiglenes pecsétet tudtak készíteni a hátamra, ami visszafogta az erőmet addig, míg elértem a papokhoz. Az ottani bölcsek fejet hajtottak Selena előtt, és megtették, amire kérte őket. Csakhogy nem lehetett úgy megoldani, hogy elzárják, és csak akkor tudjam használni, amikor már elég idős leszek a használatához.

Ugyanis kiderült, hogy napról napra egyre több energia kering a testemben, így félő volt, hogy ha egy véglegese pecsétet helyeznek a hátamra, akkor hamar belehalok. A testemet szétfeszíti a termetes energia, és konkrétan szétrobbanok. – Megrázkódik a kezem alatt. – Ne aggódj, ez szerencsére már soha nem fog megtörténni. Mivel a bölcsek azt találták ki, hogy egy folyamatosan növekvő energia ellen, csak egy folyamatosan alakuló pecsétet lehet alkalmazni.

Így, ahogy növekszik a testemben az erő, úgy fogja vissza a pecsét a hatalmamat. Nem tudom már megszámolni, hogy hány lehet tetoválásom alatt, de most nagy hasznát veszem ennek az erőnek. Intenzíven kering bennem, és segít, hogy olyan állapotban maradjak, amilyenben elaludtam. Amikor viszont ledöntött a lábamról, akkor megrepedt. Nem az volt viszont az oka, hogy nem vigyáztam rá megfelelően, hanem egyszerűen gyorsabban termelődött bennem az erő, mint arra a bölcsek valaha is számítottak. Szerencsére ezt helyre tudom állítani.

Valamint az is nagy mázli, hogy ahogy haladok előre a korommal, fokozatosan lassul le a folyamat, és nem termel annyit. Persze így is felmerül a kérdés, hogy meddig bírja a pecsét. A válasz erre pedig az, hogy ameddig használom az erőmet. Néha adok is belőle azoknak, akiknek nincs, vagy a gyógyulásukat jelenti, hogy energia kristályt adományozok. Első hallásra persze furcsa lehet, de… nem bánom, hogy ezzel is segíthetek valakinek. „

-        Tényleg tipped sincs arról, hogy mennyi pecsét lehet a tetoválásod alatt? – kérdezi kíváncsian Naruto, mivel egy kicsit titokzatosan voltam ezzel kapcsolatban.

-        Hm… lássuk csak. Tíznél biztosan több van már, de meg nem mondanám neked, hogy pontosan mennyi. Egy biztos, hogy közel a húszhoz, de az is lehet, hogy már átléptem. De nem is az a kérdés, hogy mennyi van, hanem az, hogy milyen erejű. Nem tudom megmondani, hogy az egyes pecsétek mekkora erőt tartottak vissza, és meddig mentek el.

-        Vagyis akkor hivatalosan is Istennőmnek foglak hívni.

-        Azért ne – nevetek fel, ahogy elképzelem, amint Istennőmnek szólít valahol. – Nagy hatalmam van, de nem biztos, hogy a testem is kibírja. Én is emberből vagyok ám – kacarászok tovább sötétben, ami mintha megmozdult volna előttem.

-        Félsz? – kérdezi minden ok nélkül. Megérezte volna a pillanatnyi félelmemet?

-        Csak egy kicsit – vallom be őszintén. – Sötét van itt, és csak a te tudatod világítja be egy kicsikét a teret. Meg van egy olyan érzésem, hogy minél jobban keresem az átkot, annál ijesztőbbé válik ez a hely.

-        Nem vagy egyedül. Itt vagyok én. Majd beszéltetlek, és elterelem a figyelmedet arról a sötétségről. A végére még rám is unsz.

-        Rád unni? Ezt a kifejezést nem is értem – nevetek fel ezen a kijelentésén. – Az biztos, hogy ha ezer évig össze lennénk zárva, akkor se tudnék rád unni. Mindig tartogatsz valami újat. Alkalmanként azért már az agyamra mész, de szerintem ez fordítva is igaz.

-        Nem is lennék barátok, ha nem így lenne. De így szeretlek téged – mondja minden hezitálás és gondolkodás nélkül, mintha ez csak természetes lenne számára, nem pedig egy kialakult forma megszakításokkal. Elpirulok, azonban szöget üt egy kérdés a fejemben, s nem is marad kimondatlanul.

-        Pontosan, mi milyen barátok is vagyunk. Mármint – pontosítok hirtelen – úgy értem, hogy persze legjobb barátok vagyunk, de a levelek, amiket írtunk egymásnak…

Befejezetlenül hagyom a kérdést, mivel mind a ketten tudjuk, hogy mire célzok. Mély hallgatásba merülünk mind a ketten, mert hiába tudjuk, hogy mi a válasz a másik számára, nem merjük elmondani. Egyikőnk sem meri felvállalni a kockázatát annak, amit előidézne egy hirtelen vallomás. Nem akarjuk elveszíteni egymást, még akkor sem, ha nem történne semmi. Barátok maradnánk, de gyökeresen megváltoztatná az életünket. Felforgatná. Mert tudnánk, hogy érez a másik, tudnánk a fájdalmáról.

S ezt Naruto is nagyon jól tudja. Tudata vörösben pompázik, zavarban van, akárcsak én. Ez egy intim kérdés kettőnk között, amit mind a ketten félünk feszegetni. Nyelek egy, kicsit remegek az elfojtott indulatoktól. Vagy talán az érzelmektől? Olyan régóta nem éreztem szerelmet senki iránt, hogy szinte már sóvárgok Naruto érintése után, ami szinte már gyógyír törött és megtépázott szívemen. Most először jut eszembe ilyen élesen Philip arca. Felfordul a gyomrom, émelyegni kezdek, de legyűröm magamban. Nem tehetem meg ezt. Nem itt és nem most.

-        Mit meséljek következőnek? – töröm meg a hosszas és kínos csendet, miközben elgondolkodva simogatom Naruto tudatának gömbjét. Hallom, ahogy mocorog a székén, elrendez néhány papírt, mintha csak belefeledkezett volna a munkában, miközben a válaszon gondolkozott.

-        A… az utazásaidról. Sokszor mondtad, hogy milyen sok helyen jártál. Kíváncsi lennék, hogy merre, kivel…

-        Rendben van.

„Kilenc voltam, amikor először elutaztam az akkori mesteremmel. Selena akkoriban rengeteget dolgozott, így nem tudott velem tartani. Mason és Mitsuki nagyjából az út feléig jöttek velem, utána mentek a maguk útján a saját mesterükkel. Tündelakba mentem először azon az utazáson. A mesterem kíváncsi volt, akárcsak én. Élveztem az ott töltött egy hetet, már amennyire Legolnidas hagyta, hogy élvezzem. Már akkor tudtam, hogy utálni fogom, valahányszor csak Tündelakba fogok járni. Folyton követett, le se akart szállni rólam. Egyre csak azt hajtogatta, hogy elvesz feleségül, meg hogy milyen jó életünk lesz. Ezüst apó pedig már akkor a szívem csücske volt a nyelvtanárommal együtt. Imádtam nyelvet tanulni.

A későbbiekben is, mikor már Kaneki és Linda is csatlakozott hozzám a mesterükkel. Tovább haladtunk északnak. Tél volt akkor, és jól emlékszem, hogy művészi hóembereket készítettünk. Hó csatáztunk, hó angyalkákat gyártottunk, sőt, Kaneki még írt is a hóba. - Naruto felkuncog. – De a kedvencem mégis a téli fesztiválok voltak, amiket városról városra látogattunk. Degeszre ettük magunkat, rengeteget tanultunk a köztes időben. Főleg az akadémiai anyagot, amiken nem vehettünk rendesen részt. Én persze ki voltam békülve ezzel a tanítási módszerrel, mert így láthattam a világot is magam körül, és nem a négy fal közé voltam bezárva.

Nem sokáig okított engem, mivel rengeteget olvastam, így néha okosabb voltam még a tanárnál is. Klónokkal dolgoztam főleg. Sokszor húsznál is többel tanultam nyelvet, és olvastam ki egy teljes könyvtárat napok alatt. Sokszor azért fárasztó volt, amikor feloldottam a technikát, de mindig totálisan megérte, mert hamar több nyelven beszéltem és a tudásom széles körűen nőtt. Élveztem. Minden pillanatát. Rengeteg rajzot is készítettem utazás közben. A könyvtár egyik szintjén ott vannak a mappáim is, sőt, ha jól emlékszem, akkor az utolsóban benne is vannak azok a térképek, amiket az adott városban vettem mindig. Mikor milyenem volt, bejelöltem a helyeket, ahol megfordultam. Csak a Shinobi Nemzetek területén nem jártam még.

-        Pedig szépek. Jirayával majdnem az egészet bejártuk. Egyedül a Raikagéhez nem látogattunk el, mert arra már nem volt időnk. De van egy olyan érzésem, hogy a történtek után nem is szeretnék odamenni. Előbb leszek lány, mintsem odamenjek.

-        Azért csak óvatosan. Hinamori egészen biztos szomorkodna, ha elveszítenéd azt a becses testrészedet – jegyzem meg pajzánul, de szemmel láthatólag nem zavarja, hogy ilyen nyíltan és szemérmetlenül beszélek róla. Egy kicsit persze elpirul, mint mindenki más, aki ilyen intim szférában tenyerel bele, de úgy látszik, ő büszkén veszi ezt a bókot.

-        A feleségem alapjáraton hagyományos. Nem kell törnöm magamat, hogy boldoggá tegyem.

-        Gyors menet – röhögök fel, ahogy magam elé képzelem a jelenetet, ahogy Naruto becserkészi Hinamorit, és egy három perc múlva már mehet mindenki a dolgára. Naruto is valószínűleg maga elé képzeli, vagy már tapasztalta, hogy tényleg így megy a dolog a mindennapokban, s a fejét fogva több-kevesebb sikerrel próbálja visszafogni a röhögését.

-        Na, jól van! Kis pukkancs vagy – jegyzi meg pajkosan, rám cicceg, hogy milyen kis perverz gondolataim vonnak, de nem panaszkodik, mivel neki is hasonló fordult meg a fejében.

Itt úgy tűnik, lezárja ezt a kicsit forró témát, és beleveti magát ismét a munkába. Hallom, ahogy serceg a tolla a papíron, félrerak egyet-kettőt. Figyelem a gömbjét, ahogy a szavak végigcikáznak a fejében, és a perc töredéke alatt döntésre jut az adott iratok felett. Az én fejemben viszont egészen más dolgok járnak. Azon kezdek el agyalni, hogy ha Naruto érzékeli a simogatásomat, akkor mást is? Talán az is eljut hozzá, ahogy dobog a szívem, vagy, ahogy lélegzem? Ki kellene próbálni, de valami hatásosabbal.

-        Naruto! – szólalok meg hirtelen, mire felugrik egy kicsit, de folytatja a munkát, mintha nem is szóltam volna.

-        Igen? – kérdez vissza, miközben letesz egy újabb papírt a mellette álló kupacba.

-        Ki akarok próbálni valamit – mondom, beharapott alsó ajakkal, mert ami eszembe jutott az koránt sem lesz félreérthető. Nyelek egy nagyot.

-        Mit? – kérdezi kíváncsian, hegyezni kezdi a fülét az ötletemre. Megnyálazom kiszáradt számat, titokzatosan felnevetek, kicsit mocorgok a helyemen, de bátorságot öntök magamba. Nem adhatom fel csak így.

-        Azon gondolkoztam, hogyha én most megcsókolom a tudatod gömbjét, azt ugyanúgy érezni fogod-e, mint a simogatásomat. Meg hogy hol fogod érezni.

Narutónak elakad a szava, gömbje vérvörösben játszik, először nem is értem, hogy miért. Idegesen igazgatom a hajamat, mintha valami nagy pillanatra készülnék fel. Várom Naruto beleegyezését, amikor egyszer csak koppan, hogy miért lett annyira vörös. Egy órája még arról beszéltünk, hogy milyen a szexuális élete a feleségével, s most pedig meg akarom csókolni a tudatát, amit ki tudja, hol fog érezni. Én magam is zavarba jövök, de nem veszítem el a bátorságomat. Nem futamodhatok meg, mint egy nyuszi.

-        Öhm… - próbálom oldani a feszültséget, amit véletlenül okoztam. – Nem úgy gondoltam – mondom zavartan, és tényleg komolyan gondoltam. Nem járt semmilyen perverz gondolat a fejemben, egyszerűen csak felmerült bennem. – Jó-éjt puszit szerettem volna adni, hogy egy kicsit könnyebben elaludj, ennyi az egész. Nem gondoltam… ez nem járt a fejemben… mármint… most, hogy mondod… én…

-        Oké – vágja rá, mintha nem akarná, hogy visszakozzak. Nagyot nyel, idegesen fújtat az asztalra támaszkodva. Hátradől végül a székében, háttal fordul az ajtónak, hogy senki se láthassa, ha valami furcsa arcot vág hirtelen. – Felkészültem. Azt hiszem.

-        Jó. Előre is bocs, ha… érted.

Mély levegőt veszek, zakatoló szívem, hogy ezt teszem, de meg akarom tenni. Legalább ennyi teljesüljön a kívánságaim közül. Gyengéden a kezembe veszem a gömböt, és finoman megcsókolom, mintha csak egy szerető puszit adnék az arcára, mikor elmegy aludni. Melegség jár át, mintha Naruto ereje átáramolna egy kicsikét hozzám. Hosszú ideig nem szólal meg egyikőnk sem, várunk. A torkomban gombóc nő, ahogy visszajelzést várok, s csak hamar kapok is.

-        Ez… hűha – szólal meg ő előbb. – Olyan volt, mintha egyszerre csókoltál volna arcon és szájon.

-        De? – kérdezek vissza, mikor meghallom a hangsúlyt a mondat végén. Lélegzetvisszafojtva várom a válaszát.

-        A számon jobban éreztem, mint az arcomon. Olyan volt tényleg, mintha csak egy jó-éjt puszit akarnál adni. Ilyen gyengéden még soha nem csókoltak meg – mondja kicsit bágyadtan, mintha valami fantasztikus dolgon esett volna át, és még ébredezne a transzból. – Előre is irigylem azt a férfit, akit majd így fogsz csókolni.

-        Köszönöm – felelem szégyellősen, és egészen zavarba jövök, ahogy a válaszát felfogom. Ismét egy kamasz lánykának érzem magam, aki életében először csókolózott fiúval. – É… én… azt hiszem, jobb lenne, ha…

-        I-igen… egy kis szünet. Persze, csak ha nem félsz a sötétben. – Felpillantok a sötétségre; már nem is mozog, talán csak a képzeletem játszott velem akkor.

-        Nem, már nem… azért te is pihenj egy kicsit, oké?

-        Persze… öhm… meg lesz. Pihenj jól – mondja, és nem szólal már meg.

Én is elengedem a gömböt, és csak nézek magam elé. Megcsókoltam. Szájon csókoltam. Édes Istenem! Hanyatt dőlök a padlón, és csak nézem a sötét végtelen semmit a fejem felett, és azon kezd el járni az agyam, hogy mégis hogyan fogjuk ezt átvészelni, ha majd… kijutok. Féktelen örömöm, hirtelen átcsap bánatba, ahogy ráeszmélek, hogy ez nem volt egy jó ötlet. Nem tudom, hogy kijutok-e innen időben. Még mielőtt megöl az átok. Adtam neki egy élményt, amit lehet, hogy nem tud megtapasztalni a valóéletben soha. Én pedig örök nyomot hagyok benne. Egy begyógyíthatatlan sebet.

Testem remegni kezd, a könnyeim a felszínre térnek, tenyeremet a számra tapasztom nehogy hangosan felzokogjak ott, ahol csak én hallom magamat. Félek kiadni egyetlen sikolyt is. Talán magamtól tartok. A reakciómtól, amit magával vonzana. Remegő lábakkal gömbölyödök össze az oldalamon, s a görcsök is ismét megjelennek. Kínoktól fetrengve feltörnek bennem a kiáltások, és magamból kikelve vergődöm a sötétben. Az árnyak mozogni kezdenek előttem, szédülök, és szerintem el is hánynám magamat, ha nem az asztrál testemben lennék.

Fájdalmaim közepette Narutóra gondolok, de főleg a mosolyára. Remegve és rosszul érezve magamat, visszarepítem magamat azokba az időkre, amikor még jártuk az országot. Naruto egyetemi éveire, amikor hétvégenként fogtuk a holminkat, és kiruccantunk egy közeli városkába, vagy napokig távol voltunk, hogy felfedeztük a környéket. Élveztem minden percét, amit vele töltöttem. Hangjának csengése, mosolyának szikrázása, szívének minden egyes dobbanása. S most mégis a hasamat fogva görnyedek előre a fájdalomban, mert egy átok ül a fejemen. Mekkora kicseszés!

~~~

A délelőtt totális zavar volt. Rosszullét és boldogság keveréke, amibe minden szép emlékem belevegyült, amit átéltem. A kómám legalább erre jó. Átgondolhatok dolgokat, elmélkedhetek anélkül, hogy bárki is megzavarna. Persze saját magammal is szembe kell néznem. A töröttségemmel. Egyre gyakrabban ugrik fel Philip arca előttem. Egy meggyilkolt álomé, ami soha nem lehetett az enyém. Vagy talán nem is volt soha. Mégis olyan élénken él az emlékezetemben, hogy pontosan le tudom írni őt. Kávébarna bőr, magas termet fiatal kora ellenére, mogyoró barna haj, és azok a gyönyörű csokoládébarna szemek, amik úgy tudtak csillogni, mintha a világegyetem összes csillaga ott lenne.

Philip volt a mindenem akkoriban. Tizennégy voltam, de lángolt bennem a szerelem. Egyidősek voltunk. Philip csupa mosoly és derű volt, aki akkoriban kezdett el nekem udvarolni. Ő is rengeteget utazott, akárcsak én, mind a ketten világjárók voltunk, így csak levelekből és kristály felvételekből ismertük egymást. Szerettem őt, s Narutóhoz hasonlóan, érte is lehoztam volna a csillagokat az égről. De elvesztettem őt. Hamar meghalt. Lassan halt meg. Élénken él bennem a kép a haláláról, de azt még nem merem felidézni.

Csak az arcát, ami nagyon hasonlított Narutóéhoz. Talán már akkor is tudat alatt őt kerestem? Meg lehet. Ezt már soha nem tudom meg, csak találgathatok. Ahogy Philip szándékairól és gondolatairól. Jó ember volt, nem érdemelte azt, amit. De mint láthatjuk az élet igazságtalan. Ahogy azt most Naruto nagyon is érzékeli. Heves vita folyik közte és a felesége között. Most jelen pillanatban nem tudom, hogy min, de nem is figyelek oda. Nem rám tartozik. Így jobbára befogott füllel figyelem Naruto harag piros tudatát.

Elborult az agya szó szerint. Összevissza cikázik a sötétségben, mint valami bolond légy a szobában, de eszemben sincs megállapítani. Ki tudja, hogy mit találnék abban a tudatban, ha hozzáérnék. De javarészt megmozdulni se tudok, mivel körülöttem járkálgat folyamatosan. Mintha rajtam menne a vita. Bár az esküvő előtt is vitatéma voltam, így nem csodálkoznék, ha most is rajtam menne a bál. Ez is egy gondolkodási témám szokott lenni, de most valahogy nincs agyi kapacitásom ahhoz, hogy ezen agyaljak. Fáradtnak érzem magamat. A folytonos energia felhasználás miatt a testem hamarabb kimerül, még a magas energia tartalékaim miatt is.

Sajnos, túlságosan intenzíven használom a mágiámat több mint hat napja. Kitartóan keresem a darabokat, amik közül már hatot meg is találtam. Kezd összeállni a kép, és számításaim szerint nagyjából két darab van hátra az egész átokból. Megtörni pedig könnyű lesz. Már ha addigra nem szívja le annyira a testemből az erőt, hogy képtelen legyek egy erősebb varázslattal teljesen hatástalanítani. Mély, reszketeg levegőt veszek, a tompa görcsök végigcikáznak rajtam, ahogy kiegyenesedem. Gyengülök. De ezt nem mondhatom el Narutónak. Meg kell adnom neki a reményt, hogy még visszatérek hozzá, még akkor is, ha én magam már alig vagyok benne biztos.

Ujjaim ökölbe szorulnak az ölemben, a fogaim fájdalmasan szorulnak össze a számban, ahogy visszafogom a már megszokott kín utóhatását. Hátrahajtott fejjel, néma csendben figyelem a szívem dobbanását, hallgatom Naruto tudatának cikázását, és próbálom magamat egy szép emlékbe beleképzelni. Egy gyerekkoriba. Ahol még vidáman szaladgáltunk, s csak annyi volt a problémánk, hogy lesz-e tejszínhab a fagyinkon vagy sem. Bárcsak egy kicsit visszamehetnék oda. Csak egy napra, hogy ismét átélhessem vele a gondtalan mindennapokat. De legfőképpen, hogy láthassam, mennyire gondtalan, mikor én ott vagyok.

Viszont ezt nem lehet. Csak az emlékekbe kapaszkodhatok. Azokba a megfakult, már inkább szívszorító pillanatokba, amik megindították későbbi jövőnket. A fáramászást, a fagylaltozásokat, a csínyeket, a sok verekedést, amit lerendeztünk. Hihetetlen, de minden hátrányával és sérülésével együtt élveztem ezeket. Emlékszem mindenre, s valahogy jó is nosztalgiával gondolni ezekre.

Csend. Elhalt a zizegő hang, ami Naruto tudatából eredt. A kis gömb most mellettem gubbaszt, s olyan, mintha ő is nézne ki a fejéből, fáradtan. Paprikavörös ugyan még mindig, de már nem cikázik úgy, mint aki most örült meg. Rápillantok, s mintha visszanézne rám. Felmerül bennem, hogy megsimogatom, de van egy olyan érzésem, hogy most nem vágyna a babusgatásra. Így csak lágyan megfogom, és magamhoz ölelem. Legalább ennyi kontaktust érezzek valami iránt is. A picur persze nem mozdul mellkasomon, mintha élvezné a szívem dobogását. Őszintén, én is jól veszem, hogy lüktet velem együtt.

-        Szia – szólal meg Naruto néhány percnyi némaság után. – Végre egy értelmes tudat a közelemben.

-        Minden oké? A tudatod az előbb…

-        Csak Hinamori kihozott a sodromból, úgy ahogy még soha. Egyszerűen csak… kezdek kibukni.

-        Akkor már ketten vagyunk. Annyit agyalok, mint életemben soha. Te sört iszol? – kérdezem meg, mikor eljut hozzám a sör jellegzetes csípős illata.

-        Ritka alkalmak esete, de most úgy éreztem, hogy kell egy. Hinamori most nagyon ki készített. Lehet, jobban tenném, ha ma este otthon aludnék. Még mielőtt álmomban megfojt.

-        Tudod, mit ígértem neki az esküvőtökön. Ha bánt, akkor kibelezem. Nem érdekel, hogy feleséged. – Naruto jókedvűen felkacag, s szinte végig fut rajtam egy kellemes bizsergés a hangja nyomán. Még mindig nem tudtam kiverni a fejemből azt a csókot.

-        Tudom. De az is lehet, hogy én voltam a balga, mikor elvettem feleségül. Utólagos bölcsességek és tanulságok.

-        Ezt hogy érted? – kérdezek vissza, mikor meghallom a hangjában azt a bizonyos keserűséget. Mit akarhatott ezzel mondani?

-        Az igazság az, hogy mikor megkértem a kezét, akkor babát várt. Ám idén januárban, két hónapos terhesen elvetélt. Csúnya volt, és Hinamori azóta sem heverte ki rendesen. Mind a ketten óvatlanok voltunk, mikor megfogant, és… Elvesztettük a babát. De az eljegyzésünket nem volt szívem felbontani, még akkor sem. Pedig nem egyszer jutott eszembe, hogy talán kellene. – Megáll bennem az ütő, amikor eljut a tudatomig, a mondandója.

Ledöbbenek, hogy miken kellett keresztül mennie Narutónak, míg én gondtalanul éltem abban a másik világban. Elszorul a torkom, és hirtelen mocskosabbnak érzem magamat, mint valaha. Egyúttal azonban büszke is vagyok Narutóra, amiért a gondok ellenére is vállalta a nőt, akivel annyit veszekszik. Egy könny folyik végig az arcán, akárcsak az enyémen. Ekkor veszteséget senki sem érdemel, még akkor sem, ha az a baba óvatlanságból fogant. Narutóból kinézem, hogy olyan csodálatos apa lenne, akire minden apuka felnézhet, s erre pont ő veszíti el az első gyerekét.

-        Nagyon szerettem volna azt a babát. Mostanában született volna meg. De lehet, hogy akkor nehezebb lett volna neked. Tudtad volna azt, hogy csak azért veszem el Hinamorit, hogy legyen egy stabil családja a gyerekemnek. Nem hiszem, hogy…

-        Azt ne merd nekem mondani, hogy nem lettem volna büszke rád! – szakítom félbe a mondandóját. – Büszke vagyok rád még most is, hogy még a nehézségek ellenére is vállaltad Hinamorit, és elvetted őt, még ilyen nagy veszteségek után is. Talán még jobban is. Nagyszerű apuka lett volna belőled, és ha elmagyaráztad volna, hogy mi is történt, akkor sem borultam volna ki. Mert tudom, hogy akkora szíved van, hogy az egész világ beleférne. De hidd el nekem, előbb-utóbb lesznek gyerekeid, és agyonra szeretgetheted majd őket. Mint mondtam a levelemben is, még látni szeretném, ahogy a kicsik a hátsó udvarban szaladgálnak.

Hosszú, néma csend áll közénk, Naruto nem szólal meg. Továbbra is sír, de egy hang sem hagyja el a száját. Ajka ugyan remeg, félelem szállja meg a tudatát. Van egy olyan érzésem, hogy tudom, mire gondol, még ha a gömbben nem is látom. Vigasztalón simogatom a gömböt, magamhoz ölelem, még akkor is, ha ő ezt nem érzi. Ösztöneimtől vezérelve megpuszilom, bár tudom, hogy ez inkább olyan, mintha megcsókolnám.

-        Jobban leszek – suttogom neki, mikor már egy jó ideje hallgatunk. – Újra ott leszek melletted. Hisz megígértem, nem? Képtelen lennék ezt tenni veled… Ahhoz…

-        Ahhoz? – kérdez vissza a könnyeivel küszködve, én pedig rájövök, hogy ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom. Mert örökre bele fog égni a fejébe, ha mégis máshogy lesz… Oh, te szent Isten.

-        Ahhoz túlságosan szeretlek. – Érzem a megdöbbenését, majd a háláját a gömbben, s egyszerre ráeszmélek, hogy mást várt. Valami okot, hogy meghaljak. Pedig már meg van az átok, és hatástalanításom alatt áll. A szívem szinte darabokra törik bennem, ahogy belegondolok a halálba, ami várt volna rám, s talán nem is kellett volna ezt tennem.

Egy éles és rettenetesen fájdalmas görcs áll be a hátamba. Elvesztem az egyensúlyomat és eldőlök a padlón. Kiáltásra sem marad erőm, nem hogy még a mozgásra. Légzésem hörgőssé válik, s egyre kevésbe kapok. A görcs megbénítja az egész lényemet, a gondolataim homályossá válnak, a szemeim a semmibe merednek. Próbálok hatni a saját testemre, de nem megy. Lánccsörgés hallatszódik a hátam mögül. Egy áthatóan gonosz és undorító röhögés, s még hallom, ahogy Naruto a nevemet sikítja a tudatában.

Majd elnyel a semmi.

~~~

Napokkal később ébredek fel. Az idő érzékem ismét a régi, s pontosan tudom, hogy egy hete vagyok teljes kómában. Átokvetőm csapdát készített, én pedig belesétáltam. Immáron nem vagyok ura a testemnek, s tényleg mély kómába estem. Nem tudok feljutni a felszínre, főleg a csuklómra kapcsolódó bilincsektől. Az, aki ezt csinálta velem biztosra akart menni. Felnézek a feketeségre, oda, ahová én akarok menni, vissza a testembe.

Naruto sikolya is ott cseng még a fülemben. Kétségbeesett, fájdalmas és reményvesztett. A kezeimre nézek, amik most tehetetlenek a bilincsekkel és a láncokkal szemben. Felpillantva azonban meglátom Naruto tudatát, amint magányosan, elhagyatottan, és… mintha viharvert lenne, gubbaszt egyhelyben. A gömb repedezett, fakó, matt, mintha valaki leöntötte volna, és nem törölte volna le. Felállok a helyemről, azonban, mikor tennék egy lépést a láncok megcsördülnek, s nem tudok előre menni. A bokámon is van egy-egy. Egyhelyben vagyok rögzítve.

-        Nem egészen! – hátrapördülök, és anyámat látom meg a szokásos fehér ruhájában. Hajába ősz szálak vegyültek, mintha nem ezüst lenne az eredeti hajszíne, hanem a barna. Kék szemei gyengéden néznek rám, ajkán halvány mosoly játszik.

-        Anya! – sóhajtom, majd a karjaiba vetem magamat. Az én anyám, aki még akkor is ott van velem, amikor valójában nincs is. Sokszor felmerült bennem, hogy mégis hol lehet ő, mit csinálhat, vagy, hogy egyáltalán él-e még. De mindig elhessegettem ezeket a gondolatokat. Az a lényeg, hogy itt van nekem, és segít rajtam, ha szükségem van rá.

-        Nagyon bátor vagy, kicsim. Az átkodat hatástalanítottad, vállaltad a kockázatot, hogy nem éled túl.

-        De a fogva tartóm is erre számított.

-        Anna ravasz és gonosz teremtés. Végig ez volt a terve. – Már meg sem lepődök, amikor anyám kiejti a nevet. Sejthettem volna, hogy ő áll ennek a hátterében. Évek óta kerültem őt, és ő is engem. Furcsa is volt, hogy hirtelen felbukkan a környékemen. már akkor sejtenem kellett volna, hogy valami készül a háttérben, de az életben nem gondoltam volna, hogy elátkoz és bezár a tudatomba…

-        Naruto – kiáltom aggódva. Hátranézek a kis gömbre, ami meggyötörten lebeg a semmi közepén. Az életem értelme szenved. – Ki kell jutnom innen! – határozom el, ám anyám megállít, még mielőtt a láncaimat kezdeném el tépni.

-        Előbb hagy mutassak neked valamit, kicsim. – Anyám kezében fényesség gyúl, majd feldobja, s az egész sötétséget betölti.

A hely átalakul, Naruto tudta eltűnik, s olyan lesz, mintha kikerülte volna a tudatomból. A nyári meleget érzem a bőrömön, a nap már lemenőben van az égen, a virágágyásokban pedig roskadoznak a szebbnél szebb virágok. Az utcán az emberek fellélegezve mászkálnak szoknyában, rövidnadrágban, papucsban és rövid ujjúban. Ám egyszer csak egy szőke fej rohan át az emberek tömegén. Sokan utána néznek, ahogy én is. Naruto szedi a lábát, mintha az élete múlna rajta. Arca kipirul a nyári hőségben, hátán folyik az izzadság.

Egy villanás váltja fel a meseszép tájat, és egy kórház rideg osztályán állok. A folyosó falai hűvösek és kellemesek a kinti meleg után, ám orvosok rohangálnak fel-alá. Vészhelyzet keletkezett az osztályon. Ennek közepébe rohan be Naruto zoriban. Kétségbeesetten kérdezi a nővéreket, hogy mi van, minden rendben van-e… velem. Alaposabban körbenézek az osztályon, s tényleg ott vagyok az egyik kórteremben. A testem rángatózik, az ujjaim elfehéredve szorítják a paplant alattam, szám néma sikolyra tárul, a gépek pedig megőrültek mellettem. Eszeveszetten csipognak és sípolnak.

Összeomlott, hajtogatják az orvosok, összeomlott. Mi? A keringésem, a tüdőm? Mi omlott össze? Egyik sem válaszol a kérdésekre, s rájövök, hogy ezeket nem csak én teszem fel, hanem Naruto is, aki aggódva próbál a közelembe jutni, hátha segíteni tud nekem. De nem engedik. Linda feszülten ráordít, hogy azonnal hagyja abba, ez most nem segít. Majd berohan hozzám. Naruto kint reked a kórház folyosóján.

Tekintete akár egy elveszett bárányé, keze és ajkai nyárfalevélként reszketnek, közel áll a teljes kiboruláshoz. Lábai összecsuklanak alatta, s szerencsére egy kórházi székre huppan le, tehetetlenül. Idegesen nyel egyet, a saját kezére pillant, mintha ő tehetne róla. Kicsordul az első könnycseppje, de nem mozdul. Csak nézi a tenyerét, némán sír, de nem csinál semmit.

-        FREYA! – üvölt fel a fejében, s végleg a tenyerébe temeti az arcát. Válla rázkódni kezd, de még mindig nem ad ki egy hangot sem. Megtartja a bánatát magának, keresi a tudatomat, mintha ez csak egy rossz vicc lenne.

Alana, Kaneki, Boruto és a gyerekek is befutnak hamar, de Naruto továbbra is elbújva várja a fejleményeket. Nem mer felnézni, mozdulni, csak hagyja, hogy Alana a hátát simogassa, miközben várnak. Kaito és Akihito persze rángatják, hogy figyeljen rájuk, de nem megy nekik. Nem tudják elcsalogatni a bánatától. Teljesen magával ragadta. Végezetül befut Hinamori is, de hiába kérleli Narutót, neki se mozdul.

Ismét érzékelem a tudatát. A szívem dobogását hallgatja, néha megáll, de mindig újra indul. Feszülten figyeli, egyetlen dobbanást sem téveszt el. Számol, mérlegel, de nem engedi el. Ebbe az egy dologba kapaszkodik, ami még maradt belőlem neki. Összeszorul a szívem, s asztrál testemmel odaszaladok hozzá. Tudom, hogy nem lát, nem érzékel, de nekem fontos az, hogy itt legyek vele. Homlokomat a fejének támasztom, könnyeim végig folynak az arcomon. Mintha én tehetnék róla. A legszomorúbb az egészben, hogy bele fog égni a fejébe, mindig ott lesz majd a tudatalattijában ez a nap.

Hallom szívszorító gondolatait, ahogy próbál beszélni velem, a nevemen szólongat, könyörög, hogy ne csináljam ezt, ez nem vicc, nem jó játék, hagyjam abba. Hangja kettétör, s szívem szerint azonnal engedelmeskednék neki. Abbahagynám, magamhoz szorítanám őt és a családom többi tagját, vigasztalnám, babusgatnám, nyugtatnám, hogy semmi baj nincs, itt vagyok, élek. De nem tudom, mozdul a kezem.

Újabb villanás választ el minket, és már az óra is mást mutat. Hajnali órákban járunk. Alanáék már régen elmentek, csak Boruto maradt Naruto mellett, aki már felegyenesedett és hátradőlt a műanyag széken. Szemei vörösek, keze még mindig reszket, s hiába jön a nővér, és kéri, hogy vegyen be nyugtatót, mindig megrázza a fejét. Nem akarja. Túl akar esni rajta, és nem akar elkábulni, míg rám vár. Az ítéletre. Életben maradok vagy sem. S hamar ki is jön Linda, totálisan elfáradva, alig állva.

Narutóra és Borutóra néz, akik kíváncsian várják, hogy mi hír felőlem. Linda erőtlenül bólint; túlélem. Borutóból megkönnyebbült sóhaj szakad fel, Narutónak pedig leengednek az izmai akár egy lufi. Remegése ugyan megmarad, de a vérnyomása lejjebb csökken egy pillanat alatt. Hálásan biccent Lindának, aki csak egy fáradt mosollyal díjazza az elismerést.

-        Kihagyott a szíve, a tüdeje nem funkcionált rendesen, az izmai pedig görcsbe álltak, főleg a hátán lévők. A teste teljesen lemerült – mondja fáradt hangon Linda. – De jól van. Stabil már az állapota, de végleges kómába merült. A tudata pedig mintha kikapcsolt volna. Próbáltam elérni, de… se kép, se hang.

-        Köszönöm – hebegi rekedten Naruto, aki még mindig sokkos állapotban ül a széken.

-        Jobban lesz, csak idő kérdése.

Naruto erre már csak bólint, s csak néz maga elé. Nem pillant Lindára, amikor ellibeg a folyosón, s szerintem erre a napra le is adja a műszakját, annyira elfáradt. Én viszont csak Narutóra tudok koncentrálni. Az elgyötört, totál idegroncs arcára. Boruto halkan megkérdezi tőle, hogy hazamenjen-e vele, vagy nálunk alszik. Naruto kimerülten ránéz, s csak azt suttogja, hogy majd átmegy egy kicsit később, menjen addig nyugodtan.

Boruto persze vonakodva hagyja ott, de azért elindul, s sűrűn a háta mögé pillantva meggyőződik Naruto állapotáról. Hosszú vánszorgó percek telnek el, mire Naruto nagy nehezen megmozdul a széken, amihez szinte már odaragadt. Feláll, lábai bizonytalanul, de megtartják a súlyát, de azért eléggé ahhoz, hogy bejöjjön hozzám, a kórterembe. Semmi sem változott itt, még a rohamom ellenére sem. A kanült ugyanúgy az orromban lóg, a kezeim alatt egy-egy stressz labda várja, hogy megszorítsam őket, pokróc nélkül fekszem az összegyűrt lepedőn, a gépek sípolnak mellettem, ahogy a pulzusomat és a légzésemet mérik. Naruto megáll az ágyam mellett, lenéz rám, mintha várna valamit.

Ismételten a tudatomat piszkálja, de megint kudarcot vall. Nem válaszolok neki. Asztrálom gyengéden simogatja a hátát, figyelem az arcát, mintha segíteni tudnék neki azzal, hogy itt vagyok. Idegesen nyel egyet megint, remegő kézzel megfogja az ágyrácsot, majd a kezemet. Homlokráncolva veszi észre, hogy jéghidegek a végtagjaim, így derékig legalább betakargat, hogy egy kicsit felmelegítsen. De még a hideg sem tudja megakadályozni abban, hogy simogatni kezdje a kézfejemet.

Elgondolkodva, ráérősen húzza végig a hüvelykujját a bőrömön, mintha az eszébe akarná vésni, milyen is. Nyílik az ajtó, én pedig önkéntelenül is megdermedek. A csuklóm viszketni kezd, ahol a bilincs húzódik a tudatomban. Anna. Összeszorítom a számat, nehogy kibukjanak azok a szavak, amik nem jutnak el hozzá most. De nem sokára.

-        Megmondtam neked, hogy mit teszek, ha nem fogadsz szót – dorombolja szinte már olyan undorítóan, hogy még a hányásom is inkább elszaladna, ha kiadnám magamból. – Akkor, holnap délután? – Naruto lehunyja egy pillanatra a szemét, majd mikor kinyitja nem látok már benne semmit sem. Minden meghalt benne, egy másodperc alatt. Rábólint. – Helyes. Tudod, hol lakom. – Azzal kisétál a teremből.

A félelem körbe ölel, jeges rémület kerít hatalmába, elszorítja a torkomat, szinte már megfojt. Egész lényem, minden idegsejtem tagadja ezt, s mikor Naruto megfordul, hogy elmegy, el sem akarom hinni. Ujjaim a hajamba túrnak, körmeim felsértik a bőrömet, érzéseim pedig majd szétrobbantanak belülről. Kezét a kilincsre teszi, megáll. Még egyszer hátrapillant nyugodtan pihenő testem felé, de olyan, mintha látna. Belenéz a szemembe, én pedig kőszoborrá dermedek, mozdulni sem merek. Szemébe egy pillanatra visszatér a szeretet és a gyengédség, és felvillantja azt a jellegzetes mosolyát.

Ott helyben meghalok. Lábaim felmondják a szolgálatot, összerogyok, alig kapok levegőt, nem bírok gondolkozni, miközben ő rám mosolyog, összetörve engem. Majd eltűnik az arcáról, visszatér a bánat, amit felvált a keserű beletörődés, majd az ajtóhoz fordul, és kilép az ajtón. Némán sírok, reszketek a hőség ellenére is, mintha fáznék.

Ne. Anna nem veheti el őt tőlem. Nem. Ő az enyém! Nem adom őt neki… ne… Csak nyöszörgés tudja elhagyni a számat, amikor újabb villanás történik. Orrfacsaró citromfű illat és vér keveréke tölti be a levegőt, a szoba sötét és rideg. A falakon tartókon különböző kínzó eszközök és szex játékok lógnak, az én gyomrom pedig azonnal felfordul. Eltátom a számat, esetlenül felnyögök, kétségbeesetten markolom a szoknyámat. Ne!

Sátáni kuncogás csapja meg a fülemet. A hátam mögül jön. Összerezzenek, ahogy meghallom a lánccsörgést, s nem merek hátrafordulni. Reszketeg levegő kifújás töri meg a hirtelen beálló csendet, majd egy erőteljes csattanás. Egy korbács pattanása. A szemem jobbra pillant, de nem látom a szemem sarkából, hogy mi történik. Félve, rettegve fordítom hátra a fejemet. Bennem szorul a levegő. Elfelejtek élni.

Naruto a padlón térdelve, összebilincselt csuklókkal ül. Bilincsét egy fogantyúhoz láncolták, élettelen tekintetében fel-felcsillan a félelem. Látszik rajta, hogy feszült és fél, de nem tiltakozik, amikor Anna tűsarka beleváj a combjába. Felszisszen, de hamar összeszorítja a száját. Nem fogja ezt az örömet megadni neki. Anna persze kuncog, mintha ez csak egy egyszerű BDSM játék lenne, és nem egy kínzás, amit élvezni fog.

Tehetetlenül figyelem, ahogy Anna pattogtatja a korbácsot a kezében, majd egyszer csak lecsap. Naruto ekkor már felkiált, ahogy a bőr a hátába vág. Mozdulatlanná dermedve, reszkető ajkakkal, nyáladzva figyelem, ahogy mögé kerül, és újra lecsap. Ráérősen járkálgat körbe-körbe Naruto körül, s élvezi, ahogy áldozata a fájdalomtól előre hajol. Szerelmem vére végig csorog a hátán, átitatva az alsónadrágját, összepiszkolva a haját, ahogy a vállán előre folyik a padlóra.

Feltámad bennem az ösztön; nem hagyhatom, meg kell állítanom. De nem bírok mozdulni. Letaglóz, megbénít a jeges félelem. Anna újra lecsap, ám ezúttal olyan erővel, hogy Naruto rekedten felordít a kíntól. Lába kicsúszik alóla, elterül a földön. Anna pedig élvezettel mártja bele a tűsarkait a nyílt sebébe.

-        NE! – ordítom rekedten teli torokból. Felpattanok a helyemről, mintha tehetnék valamit, ám ismét magamon találom a láncaimat, s a sötétségben vagyok megint.

Tehetetlenül, kimerülten, reszketve és sírva omlok a tudatom padlójára. Ám egyetlen értelmes gondolat sem száll meg. Csak a megkorbácsolt Naruto képe lebeg előttem, fülemben az ordítását hallom, orromban még a citromfű illata terjeng. Naruto megtört és megtépázott tudata alig lebeg tőlem tíz lépésre, mégsem érem el. Ne! Ez az egy szó visszhangzik a fejemben. Ne! Bármit, akármit, csak őt ne vegyék el tőlem. Az egyetlen kincsemet, a mindenségemet ne!

Anyám már régen nincs itt. Magamra hagyott a szenvedésemmel, amúgy sem tudna segíteni. Láncaim megfeszülnek, ahogy kinyúlok a gömbbért, de mind hiába. Nem pattannak el. Reményvesztetten leengedem a kezemet, s felpillantok a plafonra. Az asztrál test az egyetlen esélyem, hogy segítsek rajta, ameddig ismételten megtöröm Anna átkát. Ki fogok innen jutni. Nem hagyom magára.