Börtönsztori - 51. fejezet: Te

Miután Sophie magamra hagy, még hosszú percekig zokogok a sötétben. Fájnak az ízületeim, hányingerem van, a láncaim pedig szorosan fogják a csuklómat. Idekötnek, nem hagynak békén. Egyre haragosabb és dühösebb leszek, ahogy a fakó, kék gömböt figyelem magam előtt. Naruto tudatát. Kezeim ökölbe szorulnak, vér serken a tenyeremből, vörösre sírt szememben majdnem az őrület szikrája pattog, ahogy újra és újra eszembe jut az, ahogy Anna Narutóval bánt. Nem teheti ezt vele, nem fogja. Ahogy csak tudom, szabotálni fogom.

Nagyot nyelek, majd felnézek a plafonra. Odafent van a való világ. Oda kell eljutnom. Ha mást nem, szellemként. A testem most a börtönöm, ahonnan ki kell jutnom, még ha felületesen is. Felállok, megrántom a láncaimat, jelezve Annának, hogy nincs vége. Én fogok győzni. Belőle pedig csak hamu marad, vagy még az se. Felmordulok, majd kiterjesztem a mágiámat a testemben. A láncok gyökerét kell megtalálnom, hogy innen kijussak. Azonban, ahogy ismerem Annát semmi sem olyan egyszerű, mint az az átka, amivel a kórházba jutatott. Itt az a lényeg, hogy minél tovább maradjak itt. Viszont arra nem számít, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy meggyengítsem a burkát.

Kezemmel felnyúlok, mintha csak megragadhatnám a takarómat, felrántva magamat a felszínre. Ám a puha szövet helyett Anna elektromos pajzsát ragadom meg. Végigcikázik rajtam a nyers energia, azonban ez már pitiáner ahhoz képest, amit az elmúlt egy és háromnegyed hét alatt átéltem. Belevezetem a saját erőmet a pajzsa, ami ettől csak még jobban szikrázik és kisül, de ez csak jót jelent.

Egy burokként képzelem el ezt a pajzsot, ami itt tartja a tudatom szellemét, nem engedi, hogy kitörjek. Ellen feszítek neki, ahogy megpróbál visszanyomni. Nem hagyom magamat Annával szemben, inkább szembeszállok vele. Még több mágiát hozok fel magamból, annyit, amennyit csak tudok. Alig érzem már az ujjaimat, mire sikerül megrepesztenem a pajzsot magam felett. Anna kuncogása szánkázik végig a sötétségemen, mintha csak egy kis játéknak lennék a része.

-        Oh, úgy látszik, hogy valaki ébredezik – hallom meg Anna gonoszul és mézesmázosan hangzó hangját, majd hisztérikus kacaját. Naruto üvöltését hallom meg következőnek a háttérből, s még dühösebbé válok. Érzelmeim felpezsdítik a véremet. Harag, bosszú és a segíteni akarás felébreszti fáradt testemet, s mozgásra bírja. Tudatom áttör Anna pajzsán, éppen csak annyira, hogy a szellemem felszínre tudjon törni.

Elégedetten felsóhajtok, ahogy enyhül a nyomás a fejemben. Kinyitom a szememet, s Anna pincéjében találom magamat. A bűz betölti az orromat, a vér már megszáradt a padlón, de halk cseppekben már gyűlik a következő pocsolya Naruto alatt. A lámpa gyéren világítja meg a vértől vörös falakat, de még így is látni a rengeteg kínzási gépeket és eszközöket. Bilincsek, bőrkorbácsok, kínvallatók, billogok, forró vasak és szexuális vallató eszközök lógnak a falon. Utóbbiak szerencsére érintetlenek. A földön kuporogva felpillantok Annára; szellememnek felfordul a gyomra, ahogy bőrruhában, tűsarkúban, korbáccsal a kezében vigyorog rám a sarokból. Felkuncog, mire bennem fellángol az évek óta elfojtott harag.  

-        Mocskos kurva! – üvöltöm szinte az arcába, ahogy a pincéjében állok két lábra. A szag ismételten felfordítja a gyomromat, de tartom magamat. Arcom eltorzul, ahogy a mágiám viaskodni kezd ellene. A jég beborít, leheletem látszani kezd a szellememen, lábam körül ki kristályosodik a vér, de nem törődök vele.

Szája a füléig ér, vigyora ördögi és kegyetlen. Barna haja lazán kiengedve hullik alá a válláról, s még szépnek is lehetne mondani, ha nem lennének pszichopata hajlamai. Naruto a hátam mögött viszont nem láthat, vagy ha lát is, annyira kába, hogy hallucinációnak tekintheti. Egyetlen dobbantásommal az egész szoba megrázkódik, Anna meg se rezzen, még akkor sem, akkor egy gondolattal a falhoz vágom. Felnyög ugyan, de ugyanolyan perzselő tekintettel mered rám.

Haragomban ide-oda kezdem dobálni a pincében, leverve mindent a falról. Az eszközök csilingelnek, ahogy a földre esnek, ám Anna nevetése nem hal el bármennyiszer is vágom oda a falhoz. Nekem viszont jól esik, hogy már ennyi revansot is vehetek rajta. Azonban a dühöm azonnal elpárolog, ahogy meglátom Narutót.

Tudtam, hogy elgyengülök, ha ismét megpillantom. Térden állva, kezét egy plafonról lógó láncra rögzítve várja, hogy szabaduljon. Reszketegen lélegzik, lefelé néz, nem is emeli fel a fejét, még a zűrzavar ellenére sem. Hátáról és mellkasáról ömlik a vér, több helyen kék-zöld foltos véraláfutásokkal, a zúzódások pedig olyanok, mint egy sosem gyógyuló billogok. A szúrásai, vágásai minden egyes mozdulatnál felszakadnak. Ajka felrepedt, alatta már félig megalvadt a vér, egész testében reszket a hideg pincében, de nem szólal meg. Fogai összekoccannak, combját szorosra zárja, amennyire tudja, minden csepp melegért megküzdve.

Lábaim pudingok lesznek alattam, s csak nagyon kevés választ el attól, hogy a saját mentális állapotom összeomoljon. Még dühösebb leszek Annára, aki megszorongatja a láncaimat. Vérben fürdő tekintetében látom a szándékot, én viszont nem tágítok. Nem adom fel. Állatiasan felmordulok, ujjaim végén pattog a jég, s csak nagyon kevés választ el attól, hogy egy minutum alatt apró, fagyott darabokat csináljak belőle.

-        Engedj el! – morgom, s ellen feszítem a láncokat, mire ő még jobban megszorítja a csuklómon a végeláthatatlan vasat. – Nem fogod megúszni szárazon – morgom, akár egy vadállat.

-        Oh, tényleg nem. – Azzal egy laza intéssel leszedi Narutót a láncáról. Szerelmem előre rogy, csúnyán lehorzsolja a könyökét, s csak kevés választja el attól, hogy beverje a fejét az előtte álló vasdarabba. Kábán, levegőért küzdve kecmereg fel annyira, hogy az alkarján meg tudjon támaszkodni. – Hidd el, Freya. El fogom venni azt, ami nekem jár… - felkuncog -, és ebben te sem lehetsz akadály. – Narutóra villan a tekintet, aki reszkető lábakkal áll fel. – Mára ennyi! Sipirc!

Látszik az állásán, hogy szédül, gyenge, de tartja magát, amennyire lehet. Reszketeg, dülöngélő léptekkel elhagyja a pincét, vissza se nézve felmegy a lakásba. Én magam is utána nézek, majd Annán egyet lökve, utána rohanok. Átmegyek a bezáródó ajtón, és követem Narutót a fürdőig. A mosdónak támaszkodva köpi ki a szájában felgyülemlett vért, majd minden előzetes fertőtlenítés nélkül, védővarázslat alá veszi a sebeit, mintha mi sem történt volna.

Magára kapja a pólóját, a nadrágját, majd a hátsó ajtóhoz menve felveszi a cipőjét és a kabátját. Lenyomja a kilincset, és kimegy az szeptemberi hűvösbe. Még a szabadba lépve még érezni lehet a nyár illatát a levegőben, de a hőmérséklet lecsökkent a megszokott harmincötről, legalább huszonötre. Sokáig tarthatott, mire tényleg kitörtem. Az idő máshogy telik az én tudatomban, mint a valóságban. A naptárra nézve már szeptember közepét írunk, a levelek már elkezdtek sárgulni a fákon, a földön lassan rozsdavörös és sárga színek dominálnak, és sok helyen már a közelgő Fény Ünnepét hirdetik.

Naruto a sebei miatt azonban úgy megfeszül, mintha sarkvidéki hideg lenne, és rajta csak egy vékony kabát lenne. Fürge léptekkel szeli át a várost, futólag biccent az embereknek, akik köszönnek neki. Az irodájába veszi az irányt, legalábbis azt hiszem. Szaporán futok utána, s egyértelműen megállapíthatom, hogy így még nem futott soha. Rohanok mellette, látom az álcája alatt mozgó és húzódó sebeket, amik egyre rosszabb állapotban kezdenek lenni. A vér alól előbukkan egy-egy bevarasodott sebe, ami valószínűleg örökre a bőrén fog maradni.

Bőre sok helyen kiszáradt, a feje rettenetesen fájhat a vérveszteségtől, ő mégis úgy járkál, mintha megingathatatlan lenne. Elcsodálkozom rajta, hogy mennyire jól tartja magát, ahhoz képest, hogy normális esetben senki nem lenne képes ilyen sebekkel mászkálni a városban, még akkor sem, ha hihetetlenül erős. Ő mégis… bártan, vakmerően és határozott léptekkel megy az utcán, elvegyülve a többi polgár között.

A Fehér Palota mellett elhalad, még gyorsabban veszi a lépteit, miután futólag az órájára pillant; délután öt óra múlt hat perccel. Lassanként vacsora lehet náluk. Tudom, hogy nem helyes belelesni a házas életébe, de meg akarok győződni arról, hogy nem fertőződnek el a sebei. Végig sprintel még legalább tizenöt utcán – nagyjából háromnegyed óra -, majd mintha megunta volna az egyszerű emberek közlekedését, egyszerűen felugrik a legközelebbi ház tetejére, és onnantól fogva ninja gyorsasággal szeli a várost. Sebei ellenére is fürge.

Szorosan követem őt, szinte már repülök, ahogy lépést tartok vele. Közben pedig egyre csak az arcát fürkészem. Semmi komolyabb érzelem nem látszik rajta, semmi megkönnyebbülés, hogy hamarosan hazaér, a fájdalom a sebek miatt, vagy épp a szégyenérzet, amit a kínzást váltana ki belőle. A küldetés tudat szikrázik a szemében, mintha kötelességének tekintené, hogy hagyja magát megkorbácsoltatni, gyötörtetni, és ezzel teljesítene valamit. Számára biztos… jobban mondva… az irántam érzett szeretete hajtja előre, mintha valami csillag lennék, amit követnie, szolgálnia kellene.

Én viszont nem ezt akarom! Azt akarom, hogy éljen, még ha ez az életembe is kerül. A mosolya szinte teljesen eltűnt, még a közelében sincs annak, amit később Hinamorira villant. Ugyan hasonlít rá, de én látom, hogy a szemében egy apró ponton csillog minden bánata és szenvedése, amit értem tesz. Nyugodtan megvacsorázik, minden falattal megküzd, de hősiesen megeszi a vacsoráját, majd el is mosogat, annak ellenére, hogy látom, ahogy a pólója alatt össze-össze rándul a hasfala, ahogy a gyomra fel akarja küzdeni az ételt. De kibírja. Megingathatatlanul állja, amikor a felesége hátulról átöleli, ezzel belenyomva a pólóját a sebeibe. Nem rándul össze, nem csinál semmit, csak hagyja, hogy a párja megcsókolja a hátát, majd egyértelmű jelként végighúzza a kezeit a kockás hasán egészen a csípőjéig. Erre már megborzong – akár a kéjtől, akár a fájdalomtól -, de csintalanul elkapja a felesége derekát, s finoman a fülébe harap. Hinamori erre csak felkuncog, majd csábosan ringatva a csípőjét bevonul a hálószobába. Naruto egy ideig még utána tekint, majd felkapja a kanapéról a pizsamáját, s elvonul fürdeni.  

Itt bukik ki belőle minden. Az ajtó csukódása után csak annyi ideje marad, hogy ledobja komódra a pizsamáját, s máris összerogy a vécékagyló előtt. Mágiával megnyitja a kád csapját, s annak hangos csobogása elnyomja öklendezését, ahogy feladja mindenét, amit már félig megemésztett. A gyötrelmek végére lehúzza a vécét, homlokát a hűvös kádszélének nyomja, majd elzárja a fürdővizet.

Reszketegen, gyenge térdekkel ráül a lehajtott toalett tetejére, arcát a tenyerébe temeti. Egy remegő, már-már sírásra hajazó sóhaj tör fel belőle. Alsó ajka remeg, majd felpattan, s összeszorított fogakkal leszedi magáról a pólóját. Felnyöszörög, ahogy a kredencből elővett fertőtlenítővel végig megy a hátán. Fogát összeszorítva, a mosdót markolászva tisztítja ki nyílt sebeit, mit sem törődve a kínjaival. Ezek után gyógykristályt dob a vízbe, hogy az segítsen neki a gyorsabb hegesedésben. Vár pár másodpercet, amíg a kristály habozva, pezsegve feloldódik, majd háttal állva nekem lehúzza magáról a nadrágját az alsónadrágjával együtt, így csak erős és kerek fenekét csodálhatom meg.

Kissé remegő térdekkel bemászik a vízbe, nyakig elmerül a habos és tojássárgás színű vízben. Akár a madártej. Látszik rajta, hogy jólesik neki, ahogy a víz lassan összezárja a nyílt sebeit, ezzel enyhülést hozva neki. Bátorkodva a kádszélére ülök, hisz úgy se lát, s elnézem, ahogy pancsol. A hab felhőket fújogatva, eljátszva a vízzel. Pillangókat, apró szuperhősöket, állatokat csinál a vízből, majd játszik velük akár egy gyerek. Felkacagok, de ezt sem hallja meg, csak én tudom, hogy jól szórakozom a fájdalmaim közepette.

A kezemre pillantok, amin még mindig ott a lánc, s csak remélhetem, hogy hamarosan lekerül róla. Naruto időközben felemelkedik a vízből, s megpillanthatom az egyre jobban összehúzódó sebeit a mellkasán. Csúnyák és cakkosak a szélei; biztos életlen eszközzel húzták őket. Nem mélyek szerencsére, fontos szervet nem értek, azonban a véraláfutásai kevésbé múlnak el. Ő is végig mustrálja magát, szomorú tekintete pedig mindent elmond.

-        Minél többször használom, annál kevesebb eredménye van. Úgy látszik, hogy az eltüntető varázslatnál kell maradnom, ha nem akarom Hinamorit belekeverni.

-        Freya erre persze azt mondaná, hogy ekkora marha nem lehetsz – jegyzi meg Kurama mókásan a saját ketrecéből (ami már szerencsére nem ketrec teljesen), majd nagyot nyújtózik a puha fűben. – Abba belegondoltál már, hogy ő mit fog szólni, ha így meglát. Úgy értem felébred, és meglátja ezt a sok heget… nem fogod egykönnyen kimagyarázni magadat.

-        Tudom, hogy őrültség az, amit csinálok, de máshogy nem tudom megkímélni Freyát. Nem akarom, hogy meghaljon. Én még pótolható vagyok valamennyire.

Tessék? Ezt meg se hallottam. Senki sem pótolható, főleg ő nem, aki szinte már tényleg része a testemnek és a lelkemnek. Előre nyúlok, s megfogom az arcát, de nem reagál rá. A könnyeim csípik a szememet, de nem lehetek ennyire gyenge. Muszáj erősnek maradnom, hiszen szüksége lesz rám az elkövetkezendő napokban. Nem hagyhatom magára, még akkor sem, ha nekem ugyanúgy fájnak a sebei, mint neki. Érzem én magam is, ahogy pattan a korbács a hátán, ahogy kés felszakítja a bőrt, a húst, vele az ereket, s talán az izmokat.

Hüvelykujjammal végigcirógatom a járomcsontját, de még mindig nem reagál semmire sem. Egy óvatlan mozdulattal vele együtt kötök ki a kádban, de nem érezem a vizet a ruhámon. Csak a kellemes meleget, ami a vízből árad. Energia lényként nem is csoda. Mégis most olyan, mintha együtt fürödnék vele, az ölében ülnék, s várnám, hogy megszólaljon. De néma marad. Hátradől, s élvezi, ahogy a só végre teszi a dolgát, és gyógyítja a lábát.

Valahogy segítenem kell neki! De hogy? A kezeim most hasztalanok, nem tudom ellátni a sebeit, hogy könnyebben tudjon dolgozni a só, ám… energiát adhatok neki. Ennyi még megmaradt nekem. Átvizsgálhatom a testét, hogy nincsen-e belső sérülése, s meggyógyíthatom azt. Tenyerem fényleni kezd, s átnyúlva a mellkasán, beléhatolok. Ujjaim gyengéden kutatják az esetleges sérüléseket, ám valami egészen furcsát találok. A mája és a gyomra teljesen ki van készülve, s nem csak Anna embertelen körülményei miatt – attól a mája nem lenne ilyen állapotban -, hanem egy méregnek köszönhetően. Ha jól kiveszem, akkor a fenyvesekben található erorium és a karium nevezetű mérgező növény fajtát keverték össze a gyógyító növényekkel. Ezért képtelen Naruto bármit is rendesen megenni, mert a gyomra folyamatosan mérgezve van.

Remélem, ez nem az, amire gondolok. Azért a biztonság kedvéért, a saját erőmből egy-egy gömböt formálva elhelyez azt a szükséges helyeken, hogy lelassítsam a méreg hatását, illetve semlegesítsem azt. Gyors lefolyású méreg, s már így is elég sok kárt tettek benne. Máshol nincsen sérülése. Ki is húzódom belőle, ő pedig még mindig nem mozdul. Szerintem egy kicsit el is aludt. Felkuncogok, és kiszállok mellőle a kádból. Lenézek rá, ahogy oldalra fordítja a fejét áztatás közben, majd „véletlenül” lelököm a szappantartót, ami hangos zajjal a padlóra esik. Felriad, körbekémlel, de rájön, hogy csak a tartó volt az.

Nagyot sóhajtva visszahanyatlik a vízbe, de rájön, hogy hamarosan ki kell szállnia kádból, ha nem akarja, hogy a felesége bejöjjön és meglássa a sebeit. Egy könnycsepp csordul ki a szeme sarkából, de ügyet sem vet rá. Kimászik a kádból, én pedig ösztönösen elfordulok, mintha tényleg ott lennék. Pedig most lenne alkalmam perverzkedni. Végignézhetném úgy, ahogy csak a felesége teheti. Igaz, én előbb láttam félmeztelenül és hoztam zavarba, mint Hinamori, hiszen az orvosa is vagyok egyben, de valahogy mégis csak más az, amikor egy szerelmes nő tekint a férfire, akit szeret, mint egy orvos a betegére.

Hallom, ahogy a tükör előtt mustrálja magát, végighúzza a kezét a borostáján, a víz halkan csepeg lefelé a padlóra. A törülközője még mindig a vécé fedelén pihen. Így szokott az ember könnyen megfázni. Feltámad bennem a kisördög, hogy hátra lessek, de… nos… engedek neki. Nagyot nyelve, elpirulva hátralesek a vállam felett. A mosdó előtt állva hajol a tükör felé, látszik rajta, hogy gondolkodik. Végigtekintek rajta.

Felkarján duzzadnak az izmok a sebek ellenére is, látszik rajta, hogy nem sajnálta magát, ha edzésről volt szó. Háta hullámzik, ahogy előrenyúl a szekrényhez, hogy kivegye belőle a borotvát. Magasabb lett, a lábai pedig még formásabbak. Igazi kigyúrt harcos lett belőle, de nem az a fajta, aki eresre dolgozza az izmait, hanem az a pont megfelelő, férfias jelleget kölcsönző testalkatot sikerült magára varázsolnia, amit kell. Kíváncsiságom feltámad bennem, s felmerül bennem a kérdés: vajon mekkora? Furcsa, hogy pont nekem fordul meg a fejemben, aki még életében nem szeretkezett, de ez elméletileg igen fontos egy férfi életében.

Nem is csodálkoztam sose, amikor Selena azt mondta, hogy ne sértsek meg egy férfit azzal, hogy lebecsülöm a férfiasságát a lába között, lehet azt másképpen is. Talán ezért vagyok most annyira kíváncsi. Naruto persze ebből semmit nem vesz észre; ráérősen borotválkozik a tükör előtt – ami furcsa, mert a legtöbben reggelente szoktak inkább -, és előrébb araszolok. A látványba pedig belepirulok. Pipacs vörössé válik az egész arcom, ahogy meglátom a méreteit. Saccolni pedig nem merek. Átlagosról nyilatkozni pedig nem tudok. Ilyen meztelenül még soha nem láttam. Mindig megálltunk az alsógatyánál.

Persze most mind jönnek azzal, hogy a francba, hát orvos vagyok. Nem láttam még soha egy tisztességes pasi falloszt!? Nos, az őszintét bevallva, de láttam már, csak nem foglalkoztam velük annyira, hogy jobban megvizsgáljam. Valamint az esetek többségében levette a felsőjét, röntgeneztem, törött csontokat vizsgáltam stb. Semmi olyasmi nem történt eddig, hogy egy pasi nemi szervét kelljen tanulmányoznom. Most viszont… ha arra gondolok, hogy ez… bennem…

Te szent Mária! Szégyellősen elfordulok, visszafojtok magamban egy kislányos sikkantást, és megemberelem magamat. Orvosként kell eljárnom… vagy nem… Istenem, de zavarban vagyok most. Nem lett volna szabad engednem az ördögnek. De lehet, hogy jó jártam, mert ha talán meghalok, akkor legalább elmondhatom a mennyben, hogy igen, én már láttam. Igaz, soha nem volt bennem egy se, de legalább láttam. Büszkén halok meg… azt hiszem.

~~~

Napokkal a zavarba ejtő incidens után is követem őt napközben, ahogy csak erőmtől tellik. Árnyékként járkálgatok utána, mintha a teste és az élete része lennék. Vele vagyok a tárgyalásokon, az irodában, az ebédidőben, szinte majdnem mindenhol, amíg ki nem fáradok. Még a kínzások alatt is. Megszakadó szívvel, néma csendben hallgatom a kiáltásait, nyöszörgését és lihegését. Szellemként tevékenykedve, Anna elől elrejtőzve, szabotálom, ahogy csak tudom. Leverek tárgyakat, elrejtem a korbácsot, a csipeszeket, vagy épp a láncról pattintok le egy szemet. Annát persze ilyenkor eszi a méreg, amiért szabotálom, de megérdemli. Nem adom fel egykönnyen. A láncaim gyökerét már így is sikerült megtalálnom, de még időbe telik, mire sikerült kitalálnom, hogy mivel tudom hatástalanítani a varázslatát.

Időközben telik az idő. A szeptember lassan telik, ő pedig napról napra egyre gyengébb. Látom az álcája alatt, hogy mennyire fájnak a sebei, hogy az elméjét mennyire megviselik a folytonos kínzások. Nem egyszer látom, hogy a csuklóján lévő nyolc vágást nézi elmélyülten. Mintha azon gondolkozna, hogy nem kellene-e újra húznia őket. Rettegek a tudattól, hogy megteszi őket, én pedig kénytelen leszek végignézni, ahogy meghal. Rengeteget sírok én magam is. Elsírom azokat a könnyeket, amiket ő már rég elbőgött. Teljesen érzelemmentessé válik.

Gyógyítom megrepedt csontjait, hatástalanítom a mérget a testében, s néha éreztetem vele, hogy nincs egyedül. Néha átölelem őt, s mágiámat bevetve egy kis erőt adok neki, ezzel is bátorítva, eszébe juttatom a dalomat, hogy annak dallamára aludjon el, egy kimerítő nap után, vagy egyszerűen megcsinálok helyette egy-egy papírt, aminek nagyon nem akart nekilátni. Segítek ahogy csak tudok, de nem tudom visszaadni neki, amit Anna napról napra rombol le benne. 

Mosolyog ugyan Hinamorira, a húgomra és mindenki másra, aki fontos neki, igyekszik úgy élni az életét, mintha mi sem történne közben a háttérben. Azonban, ahogy egyedül marad, ledobja az álarcát magáról, és máris látom, hogy mennyire kiüresedett. Nem rajzol mostanában, olvasni sem olvas, csak a hivatali papírokat, amiket el kell intéznie. Teljesen takarékra kapcsolta magát, s Anna szép lassan kiírt belőle minden fényt. A fürdőszoba az egyetlen menedéke ebben a sok kavarodásban, mert már hozzám se jár be olyan gyakran.

Ez az egy dolog azonban elszomorít. Szeretem hallgatni, ahogy dalol nekem, énekel, ezzel engem is megnyugtatva, de valószínűleg őt is megviseli, hogy mozdulatlanul lát engem, nem válaszolok neki, és ez még jobban összetöri. Próbálom vigasztalni, adni neki valamit, amitől egy kicsit jobban lesz, de semmit nem tudok tenni érte, csak a szabotálást. Most is, ahogy a kádban gubbaszt, homlokát a tenyerébe temetve, a térdén támaszkodva, kinyúlok érte, megérintem a karját, de nem érez engem. Nem tudja, hogy itt vagyok, figyelem őt, és vigyázok rá, ahogy csak tudok. Végigsimítok sebhelyes, rücskös hátán, ami már soha nem lesz olyan sima, mint előtte.

Kiborult. Egy kiadós vita a feleségével, a rengeteg munka, amit még utánam is el kell végeznie, ráadásul a mai kínzás még brutálisabb volt, mint ez előtt. Átveszek egy kevés fájdalmat az övéből, hogy legalább békésen tudja élvezni a fürdést, de talán már ez sem adatik meg neki. Gyorsan épül le szellemileg, jobban, mint vártam. A láncaim pedig nem gyengülnek elég gyorsan. Bemászok mellé a vízbe, s elgondolkodom, hátha valamivel tudnék mégis segíteni. A mérget lelassítottam, a sérülései gyógyulását elősegítettem úgy, ahogy, de ez még mindig azon jár a fejem, hogyan gyógyíthatnám a szívét. Hirtelen ugrik ki a kádból, kiül a szélére, s csak néz maga elé. Egy pillanatig azt hiszem, hogy előre fog bukni, és elájul, de valahogy most más. Mormog az orra alatt, nem értem, mit mond.

-        Kibaszott cetli! – mondja hangosabban, majd idegesen megtörülközik, felveszi a pizsamáját, majd leereszti körülöttem a vizet. Zavarodott, szomorú és reményvesztett. Tisztán kivehető, hogy nem akarja azt, ami a cetlin állt.

De mégis milyen cetliről van szó? Minden pillanatát vele töltöm, de mégis elsiklottam volna valami felett? Meg lehet. Én magam is kezdek érzelmileg és testileg kimerülni, bár jobban bírom, mint ő. Ennyi előnye legalább van a kómának, hogy a testem képes regenerálódni csupán azzal, hogy alszom, azonban az elmém ugyanolyan sérült és zilált marad, mint volt. Egy nagy mágiapihenés kellene nekem, amikor újra töltődhetek, és nem kell semmivel sem foglalkoznom. De van egy olyan érzésem, hogy egy jó darabig ez nem fog megadatni. Ha ennek vége szakad, akkor még bőven lesz elintézni valóm. Naruto érzelmi válsága és szellemi leépülése lesz az első, amit el kell intéznem. A testével együtt.

Követem őt a szobájukba, ahol már csak az ő oldalán ég a lámpa. Hinamori mérgesen a fejére húzta a párnát, s már mélyen alszik, mire Naruto bebújik mellé. Az ablak felé fordul, a hátát mutatva ezzel a feleségének, majd leoltja a lámpát. De nem alszik el. Fekszik az oldalán, összegömbölyödve, nézi a sötét égboltot odakint, mintha az választ és vigaszt nyújthatna. A tudatomat keresi. Próbál velem kapcsolatba lépni, hiszen még érzi a lenyomatomat. Azonban nem találja. Minden éjjel megpróbálja. Én is minden éjjel keresem őt, de a láncaim megfeszülnek a csuklóm körül, és nem hagyják, hogy elérjem őt.

-        Nem tudom, hogy hallasz-e – szólal meg hirtelen, ahogy a hátára fekszik -, de nem számít, hogy igen vagy nem, el szeretném neked mondani, amit. Talán könnyebb lesz a lelkem, ha kimondom ezeket a szavakat, még ha nem hangosan is. Mert nem biztos, hogy még sokáig beszélhetek. Nem tudhatsz arról, ami itt történik, ebben a világban, de remélem, azért azt érzed, hogy gyengülök. Ezt mindig is megérezted, figyeltél rá, és mindig a szememre vetetted, hogy mennyire bolond vagyok. Szeretném, ha tudnád, őrületesen hiányzol. Az elmúlt időszak, amin keresztülmentem, nem volt sétagalopp. Sok minden történt, de remélem, ez soha nem jut majd a füledbe. Mindenesetre a lényegre térek. Megtaláltam azt a levelet, amit még a kórházba kerülésedkor írtál nekem. Elolvastam. Tudom, legszívesebben tűzön égetted volna el, hogy soha ne lássam, de… tudni, akartam róla. S meg is fogadom a tanácsodat. Nem mondom el azt a lényeges dolgot, ami mind a kettőnket romba dönthet egy életre… vagyis, inkább csak téged egy életre. Én már nem lélegzem sokáig. Anna holnap megöl. Egy laza cetlin közölte velem, hogy holnap este üt az utolsó órám. Akkor fog téged elengedni. Így kérlek, értelmezd a szavaimat úgy, mintha utolsó szavaim lennének hozzád. Levelemben még ennél is többet mondok neked, de… most szeretném, ha a hangomat hallanád. Nem is tudom, hol kezdjem a mondandómat. Talán ott, hogy mérhetetlenül hálás vagyok neked azért, hogy az életed része lehettem, hogy láthattam még a mosolyodat, mielőtt elváltunk volna egymástól. Mérhetetlenül hiányzol, talán még jobban, mint, amikor elmentél a központi világba. Hiszen most itt vagy, látom az arcodat, és mégsem tudok veled beszélni, mert a tested rabja lettél. Néha azért érezlek, tudom, hogy néha megtudod legyinteni egy kicsikét a tudatomat, hogy jelezd, még élsz. Köszönöm ezt is. Mindig figyeltél rám, mindig mosolyt csaltál az arcomra, valahányszor veled voltam, s láttam rajtad, hogy te is örülsz neki, hogy így látsz engem. Igyekeztem úgy élni az életemet, ahogy mondtad. Ne figyeljek a múltra, hanem nézzek szembe a jövővel. Éljek meg minden egyes percet az életemből, irányítsam azt, és soha ne ragadjak le egy pontnál. Szeretnélek most megölelni, belebújni a nyakadba, érezni a rózsa illatodat, ami mindig megnyugtatott valahányszor csak aludni akartam. Legyél boldog, oké? Ne velem törődj, hanem magaddal. Lépj tovább, maradjak egy szép emlék, amire mindig úgy tekintesz vissza, mintha csak tegnap lett volna, de ne gyászolj sokáig. Vigyázok rád onnan fentről is, rendben? S egyszer majd találkozunk ott. S akkor ismét filmet fogunk nézni, kirándulni az erdőben, rengeteget fogunk rajzolni, festeni, s nem szab határt nekünk az idő. Rendben? Mit szólsz hozzá? Én benne vagyok. Csak tudod azt bánom, hogy nem láthatom többet a szemeidet. Azokat a jég kék szemeket, amikkel olyan gyengéden és kedvesen tudtál rám nézni, hogy pocsolya lettem a padlón. De egy nap találkozunk. Ezt megígérhetem neked. Köszönöm, Freya, nagyon szépen köszönök mindent.

Csend. Ez tudná most jellemezni a legjobban a helyzetet. Kiüresedek, mint egy kristály, amit nem tudnak feltölteni. Eltörik valami bennem. Erőm átlép egy határt, testem reszketve csuklik össze a sötétségben. Naruto a plafon felé emeli a kezét, bár izmai hevesen tiltakoznak ellene. Könnyei megállíthatatlanul folynak le a párnájára, ajkán mégis mosoly játszik. Mintha már megváltás lenne számára az, hogy Anna megöli. Nekem azonban nem.

Elveszi tőlem.

Elveszi.

NEM!

Nem…

Élesen felsikoltok a sötétségben, Naruto nevét ordítom a semmibe. Dühösen a láncaimra vetül a tekintetem, s elátkozom a napot, amikor nem cselekedtem. Ujjaim ökölbe szorulnak, szemeimben felgyülemlenek a könnyeim, lelkem pedig felforr. Végigszáguld a testemen egy erő, egy érzés, ami ledönt a lábamról, elvesztem az eszemet. Rekedt ordításba kezdek, felszítom magamban a mágiámat, ami most olyan intenzíven járja át a testemet, mint még soha. Körmeim az előttem álló feketeségbe markolnak, felordítok, ahogy kifejtem minden erőmet. Jeges kristályokként terülnek szét mindenhol, apróra törve mindent, ami Anna kelepcéjéhez tartozik.

Egész testemben remegek, ahogy a visszatartott hatalmam megáll egy pillanatra. Mély reszketeg levegőt veszek az orromon át, lehunyom a szememet egy pillanatra, s a láncaimra koncentrálok. Erősen megragadom őket, hagyom, hogy a jég végigkússzon a szemeken, egészen a forrásig. Megrántom őket. Csilingelnek. Újból megfeszítem őket. Az izmaim felnyögnek, de folytatom tovább. Egyre hangosabban és erősebben csörrennek meg, ahogy megrántom őket.

El fogtok szakadni, súgom a semmibe, s újból nekilátok. Felmordulok, ahogy Kurumi lehatol a tudatom mélyébe, s ereje csatlakozik az enyémhez. Meghallotta a hangomat. Ordítva előre rántom a láncaimat, mire hallok egy apró reccsenést. Mindjárt.

Reccs.

Naruto arca lebeg csukott szemeim előtt. Erős karjai, amikkel átölel. Magas termete, ami óvón áll elém. Ügyes, hosszú ujjai, amikkel meseszép rajzokat és fotókat készít. Ívelt, rózsaszín ajkai, amikkel olyan szavakat képes mondani nekem, amiktől nem érzem magamat egyedül.

Újabb reccsenés a láncoktól. Patt.

A furfangos esze, ami olyan gyorsan és sebesen jár, hogy a másiknak ideje sincs reagálni. Finom bókjai, kedves szavai, amikkel elbűvöl és szeret. Végtelen szeretete, amiből sosem fogy ki, amivel az egész világot be tudná vele tölteni örökre.

Reccs. Ropp. Reccs.

Gyengéd érintése, őszinte hangja, végeláthatatlan mosolya. Csepp. Csöpp. Hatalmas szíve, amibe hússzor is beleférnék. Szőke haja, ami aranylóan csillog a nap fényében, s olyan puha, akár a selyem. Széles vállai, amikre ráborulhattam, ha akartam. Széles mellkasa, ami alatt ott dobog a szíve, s én imádom hallgatni.

Ropp.

Ragyogó arca, amiről sugárzik a derű és a boldogság, ha meglát. Azok a kék szemek… Csöpp. Csepp. Csöpp. Amikben az élet virágzik, s soha nem huny ki. Amik úgy tudtak rám nézni, ahogy még senki más. Az egész világ, a mindenségem. Akár két csillogó zafír arany foglalatban. Egy gyönyörűség, egy apró kincs, amit most el akarnak pusztítani.

Reccs.

Az én mindenségem. Az egyetlen kincsem, amit egész eddigi életem alatt magaménak tudhattam. Egy érték, ami képes lenne az életét áldozni azért, hogy nekem ne legyen bajom. Aki elviselte a kínzást, a megaláztatást, az egyedüllétet, a veszekedést, a boldogtalanságot, hogy megőrizzen engem. A legjobb barátom, a szerelmem, aki mindig csak arra gondol, hogy nekem jó legyen, hogy mosolyogjak, hogy láthassa a szememben, hogy örülök, hogy élek… S én ezt teszem!

RECCS!

Élni fogsz!

Felébredek.