Börtönsztori - Boruto - Emlékek

Mióta csak ismerem Naru-nii-t nem láttam ilyennek. Teljesen összetört, nem beszél, nem eszik, csak néha iszik egy-egy kortyot a kezébe nyomott pohárból. Freya-nee szervezete tegnap délután omlott össze, akkor bementem hozzá, hogy segítsek Naru-nii-n annyira, hogy képes legyen hazamenni, végül mégis hazamentem, mivel semmit nem tehettem érte. Kába volt, fáradt, szerintem éveket öregedett lélekben, amíg az eredményre vártunk.

Most sem fest jobban. Kora reggel jött el a kórházból, bejött hozzánk, és egyszerűen beült Freya-nee szobájába, s nem lehet onnan elmozdítani. Csak ül az ágyán, néz maga elé, de hiába kérdezzük teljesen megkukult. Kaito, az öccse is próbálta szóra bírni, bocsánatot is kért tőle, amiért múltkor elszólta magát, de Naru-nii nem reagált semmire sem. Az ételre pedig pláne nem. Csak inni hajlandó. Még a saját feleségének sem válaszolt.

Pedig aztán Hinamori ordított vele egy sort – csoda, hogy nem süketült meg -, s még a szeme se rebbent. Szerencsére Alana-nee még időben leszedte a tajtékzó nőt Naru-niiről, aki csak visszaült ugyanabba a kába állapotba, amiben volt. Hinamori meg Alana-nee-vel ordít most, hogy miért nem csinálnak már valamit stb. A felére oda sem figyelek. Az emeletre szerencsére nem hallatszódik fel annyira a zaj, így kevésbé zavar a tanulásban is. Bár ez a mérnöki munka sem sétagalopp. A rajztudásom viszont nagyon sokat fejlődött.

Ügyesen bánok már a vonalzóval és a rajztáblával, valamint a szabadkézi skiccelés is egész jól megy már. Úgy látszik, hogy a rengeteg gyakorlás kezdi meghozni az eredményét. Valamiért még élvezem is főleg, mikor a terveimet makettbe öntöm, számolok, megtervezem a megfelelő dőlési szögeket, a stílusokat, miként kellene felépülnie, milyen rendszerrel és technikával. Jó érzés csinálni, s tudni, hogy alkotni fogok vele.

A tanárom is eléggé megdicsér, persze sehol sem lennék, ha nincs Freya-nee és Naru-nii. Le kellene mennem hozzá. Hátha én szóra bírom. Elgondolkodok ezen egy darabig, felnézek a könyvemből, s rájövök, hogy a kórházban is csak hozzám suttogott el néhány szót. Be is könyvjelzőzöm a könyvemet, magam mellé rakom, majd felpattanok az ágyról, hogy lemenjek a földszintre.

Lefelé menet találkozom Chi-Chi-vel, aki a vállamra telepedve jön le velem. Megvakargatom az álla alatt, mire a kis rókaboing elégedetten nyújtogatja a nyakát, hogy csináljam még. Kis telhetetlen. De szeretem. Ahogy az összes állatot idehaza. Otthon. Furcsa ezt kimondani, így, majdnem egy hónap után. Egy olyan otthon, amire mindig is vágytam. Még ha most kaotikus is.

Hinamorit még mindig hallom a konyhából, ahogy tombol, de nem figyelek oda a hangjára, már vagy ezerszer hallottam, hogy miket vág Naru-nii fejéhez, s szerintem most sem különb Alana-nee-vel. Befordulok inkább arra a folyosóra, ahol Naru-nii van. Lábam alatt kopog a padló, Chi-Chi hamar itt hagy, mert valami finom gyümölcs illatot érzett valamelyik gyerek szobájából, így egymagam kopogok be Naru-nii-hez. Válasz nem érkezik, így benyitok.

Most már pozíciót váltott. Hátradőlt az ágy végében, hátát felpolcolta, lábát kinyújtotta, de tekintete ugyanolyan üres. Mintha máshol járna. Ott, ahol mi nem érhetjük el. Becsukom magam mögött az ajtót, majd leülök mellé az ágyra. Nem mozdul meg, továbbra is néz valamit a szem köztes falon. Követem a szemét, s a fésülködő asztalt szúrom ki. Vajon miért nézi azt?

-        Mit látsz, Naru-nii? – kérdezem meg tőle olyan nyugodtan és értelmesen tőle, amennyire csak tőlem telik. Hosszú percekig nem válaszol nekem, majd a fejét felém fordítja, nem néz ugyan a szemembe, de jelzi, hogy hallotta a kérdést.

-        A múltat – mondja rekedt hangon, mintha kiordította volna a lelkét a torkán keresztül. Lehunyja egy pillanatra a szemét, majd iszik egy keveset a vizéből. – Látom a pillanatok Freyával. Amikor közösen énekeltünk, amikor mellette feküdtem, amikor megvigasztalt, reményt adott nekem. – Megérinti a mellkasát, ahol a szíve dobog. – Fáj – suttogja maga elé. – Nagyon fáj. Freya olyan, mint egy összetartó kapocs az életemben, s most olyan… - Ismét elhallgat, nem szólal meg egy ideig, ahogy én sem. Hagyom, hagy gondolkozzon. – Tudod, Freya annak idején Vér várból mentett ki miután apám elítélt. Ő volt az egyetlen, aki hitt abban, hogy lehet belőlem valaki. S felkarolt. Sokszor összevesztünk, apró-cseprő dolgokon, de mindig kibékültünk, és megbeszéltük a dolgot. Freya soha nem hagyott cserben, én viszont…

-        Nem hagytad cserben – mondom neki határozottan, mire összerezzen. Ez foglalkoztathatja nagyon. – Freya-nee hirtelen lett rosszul, én voltam vele, míg a mentők kiértek. S még akkor is a leveleidet kérte. Hogy ne mondjuk el neked, hogy kiélvezhesd a nászutadat, de a leveleidet kérte. Ha küldesz, vigyem be. Segítettek neki, azt hiszem.

-        Lehet, de akkor is… itt kellett volna lennem vele – hangjából önvádaskodás hallatszódik ki, szeme sarkában könnyek csillognak, amiket valószínűleg nem most fog elsírni.   

-        Akkor legyél most itt neki – megszorítja a pólóját. – Lehet, hogy kómában van, de attól még itt vagy. Segítsd a gyógyulását úgy, ahogy lehet. Te magad is jobban leszel, ha a hasznos dolgokkal foglalkozol, legalábbis szerintem. S reméljük, hogy hamar felébred, s minél előbb kikerül a kórházból.

-        Remélem, Boruto – rebegi maga elé hosszú hallgatás után. – Remélem, hogy így lesz. Mert ha nem…

Nem fejezi be a mondatot, nem is kell. Tisztán értem, hogy mire céloz. Elveszti az eszét, minden reményét és hitét az életben. Ugyanakkor a hangjából kihallok valamit, amit nem tudok hova tenni, de nem is ismerem fel tisztán. Hallottam már embert így beszélni, de már nem tudnám megmondani, hogy milyen érzelmek csatlakoznak hozzá. Hirtelen ötlettől vezérelve a vállamat hozzálököm az övéhez, mire rám néz, halványan elmosolyodom, majd megcsóválom a fejemet. Felszalad az egyik szemöldöke a homlokára, nem érti, hogy mit csinálok.

-      Tudom, hogy nem jó ezt hallani a történtek után, de szerintem Freya-nee nem szeretné, ha ilyen lennél. – Meghökken a szavaimon, szólásra nyitja a száját, de hamar be is csukja. Homlokráncolva lenéz a poharára, végül megadóan felsóhajt. Belenéz még egyszer a pohárba, majd felhörpinti azt a megmaradt vizet.

-        Igazad van – sóhajtja végül. – Bár nem tudom, hogy kaparom össze magamat, de… valahogy majd…

-        Aludj itt. – Furcsa szemmel rám néz, felvonja ismét az egyik szemöldökét. – Csak egy ötlet volt.

-        Nem rossz ötlet, csak… áh… hagyjuk. Hinamori most a legkisebb gondom. Át kell gondolnom, néhány dolgot… nagyon sok dolgot – mondja, és a poharat maga mellé rakva, felhúzza a térdét a mellkasához, majd átkulcsolja őket.

-        Rendben. – Legördülök az ágyról, ideje magára hagynom a gondolataival. Az ajtó felé veszem az irányt, ám még utoljára visszanézek rá. Szemében kétségbeesett reményt látok, érzelmek suhannak át az íriszén, s tudom, hogy minden rendben lesz vele.

-        Boruto – szól utánam, még mielőtt becsukhatnám magam után az ajtót –, köszönöm.

Erre már semmit sem mondok, csak elmosolyodom, és becsukom magam után az ajtót. Ez aztán érzelmi töltet volt. Nem is a szavai azok, amik igazán megterhelték a beszélgetést, hanem azok az érzelmek, amik átitatták. Hangjából éreztem a bánatot és a keserűséget, mintha tényleg kiszedték volna belőle azt a lényeges elemet, amit Freya-nee képvisel. Bátorságon felüli teljesítmény, hogy nem omlott össze teljesen, s még képes kitartani.

Felmegyek a szobámba, ám még mielőtt, elindulnék fel a lépcsőn, tisztán kihallok egy ordítást Hinamori felől.

-        Miért mindig ő?! Miért?! – Alana-nee valamit pusmog neki arról, hogy ne ordibáljon már folyton, mert megsüketül, és különben is lassan lefekvés idő van a gyerekeknek.

Viszont a kérdés jó. Miért pont Freya-nee az elsődleges Naru-nii-nek mikor ott van a felesége? Persze, megértem, hogy gyerekkori barátok, de… már-már olyan hangulata van ennek az egésznek, mint egy szerelmes regényben. Egy bánatos férfi, akit csak egy hajszál választ el a totális őrülettől, szerelme elvesztése miatt.

Lehetséges lenne? Meg lehet. De akkor… Túl sok a kérdés. Lehunyom a szemem egy pillanatra, átfut a fejemen egy csomó kérdés, míg belegondolok a helyzetbe, ám válaszokat nem találok. Ezeket Naru-nii tudná megadni nekem, de… van egy olyan érzésem, hogy ő sincs teljesen tisztában az érzéseivel.

Nagyot sóhajtok, felpillantok az emeletre vezető lépcsőre, s valahogy olyan érzésem támad, hogy valami nagy közeledik felém. Valami, ami megrengeti a jövőmet.