Börtönsztori - Naruto - Hazatérés

Furcsa érzés kerít hatalmába. Eren hátán lovagolva, kémlelem a tájat, de valahogy most nem találom benne azt a szépséget, amit pár napja. Freya nem válaszolt a levelemre, és a többiektől sem kaptam semmilyen hírt felőle. Megszorítom a gyeplőt a kezemben, hasamba görcs áll, ahogy a lehetséges bajokra gondolok otthon. Valakit baj ért, beteg lett, az irodában vannak gondok, vagy mi a franc? Torkomban gombóc nő, nehezemre esik még a feleségemre is mosolyogni, aki vidáman ecseteli, hogy milyen sok mindent csinálhatnánk majd a hétvégén, hozzám viszont a fele nem jut el. Hallom a szavait, de az agyam valahol Rejtett Holdban jár egy ezüsthajú lány mellett.

-        Szívem? - érint meg hirtelen Hinamori, mire megugrom a nyeregben. Riadtan a feleségem szemébe nézek; aggodalom és kérdés bujkál a tekintetében, mire én kényszeredetten elmosolyodom.

-        Igen, Hinamori? – hangom nem a legbiztosabb, de úgy érzem, hogy muszáj megszólalnom, ha nem akarom még jobban bajba keverni magamat. Már így is elég baj, hogy a múltkor Freya miatt voltam egész nap frászban, nem hiányzik most még az, hogy emiatt is kitörjön a balhé.

-        Minden rendben van? – kérdezi tőlem. Nem tudom mit is felelhetnék erre úgy, hogy még életben maradjak a fővárosig.

-        Igen, csak egy kicsit elkalandoztam a tájon. Bambultam, fogalmazzunk úgy – mondom idegesen felnevetve a végén, így inkább indítványozom, hogy menjünk egy kicsit gyorsabban, a végén még Eren is elalszik alattam.

Hinamori kétkedve ugyan, de beleegyezik a dologba, és sétából, ügetésbe váltunk át, a gondolataim viszont még mindig otthon cikáznak. Aggódom, nagyon, és a kedvem kevésbé sem lesz jobb, amikor Kanekit, Alanát, Borutót, Akihitót és Kaitót látom meg a városkapuban, Freyát sehol. Körbepillantok a környéken, hátha elbújt, hogy meglephessen engem, de nem. Sehol nem érzékelem, a szagát sem hozza felém semmi. A gyomrom egyre jobban háborog, alig bírom már leplezni, hogy mindjárt kirobbanok az idegességtől.

Hol van Freya?! Merre van? Miért nincs itt? Elnézem a ránk várókat, s rögvest kiszúrom, hogy Alana a smink ellenére karikás szemmel mosolyog rám, lábai bizonytalanul tartják könnyed nyári ruhájában, kezei fájdalmasan szorongatja, hogy ne lássam a remegését. Kaneki hasonlóképpen bizonytalanul pillantgat felénk, a szemein látszik a kialvatlanság és a stressz, akárcsak Borutóén. A két gyerek azonban kitörő örömmel ugrálgat. Vigyorogva fogadom őket, pedig legszívesebben lepattannék a nyeregből, és töviről hegyire kifaggatnám Kanekit, hogy mégis mi történt itthon.

A torkom egyre jobban elszorul, a mellkasomban még jobban feltámad az az érzés, ami az egész nászút alatt gyötört, és Freya próbált csitítgatni, hogy ne törődjek vele. Most mégis olyan, mintha valaki tőrrel döfte volna keresztül a tüdőmet. Kaito és Akihito élvezettel csacsog nekem az ovis élményeikről, hogy milyen képeket festettek, miket csináltak, játszottak, de kevés jut el az agyamig belőle.

Hinamori szomorúan pillantgat a gyerekek felé; a miénk is már megszületett volna, talán a napokban, s most mi is boldog szülők lehetnénk. A gondolatra nekem is elfacsarodik a szívem, de tartom magamat. Van egy olyan érzésem, hogy most kell is. Kaneki, Alana és Boruto felől bajokat észlelek, vagy legalábbis ahhoz hasonlót. Valami történt, és nem akarják elmondani nekem. Vagy nem merik. Szívem szerint egyenesen rájuk kérdeznék, hogy mi van Freyával, de Hinamori előtt nem lenne jó ötlet.

-        Bárcsak Freya-nee is itt lenne – szólal meg álmodozó hangon az öcsém. – A kórház olyan hideg.

Megfagy bennem a vér, a levegőm elakad, s minden bizonnyal kiül az arcomra a rémület, mert Kaneki rögvest elkezd magyarázkodni az öcsém mellé guggolva, hogy nem így van, hisz még kicsike, nem tudja mit beszél, és blahblah, de meg sem hallom. Eltátom a számat, hang azonban nem jön ki rajta, annyira lesokkol. Freya… kórház… nem… az… Valahogy nyelek egy nagyot, Hinamori rázogat, hogy keljek fel a földről, nincs semmi baj.

A hányingerrel küzdök, próbálok nem elájulni, felfogni a szavakat, és nem totálisan kiakadni. Kaito üveges szemmel mered rám, a szájáról leolvasom, hogy nem akarta, nem tudta, hogy nem szabad erről beszélni, és bocsánatot kér. Kábán megrázom a fejemet, hogy semmi baj, de a következő pillanatban már a számra tapasztom a kezemet, és valahogy Kanekire nézek. A szeméből pedig egyből kiolvasom, hogy igaz. Ott van.

Az ajkamba harapok a kezem mögött, visszanyelem a könnyeimet, és egyszerűen elmegyek mellettük. Hátra se nézek, amikor utánam kiáltanak, meg sem hallom, amit mondanak, csak elindulok befelé a városba. Nem emlékszem, hogy a lábaim mikor keltek önálló életre, mikor kezdtem el futni, csak az marad meg bennem, hogy zihálva megállok a kórház előtt, kinyílik az ajtó, és egyszerűen felmegyek Linda osztályára. Tudom, hogy ő kezeli. Át nem adná másnak.

Arcom kipirosodott a melegtől, szívem hevesen ver a mellkasomban, s nem csak a futástól, hanem az izgalomtól is. Mi történhetett? Lebetegedett, eltörte a lábát, vagy agyrázkódást szenvedett, mert leesett valahonnan… Oh, te jó Istenem! A hajamba túrok, de még erről is ő jut eszembe. Valahányszor valami bajom van, mindig beletúr, simogatja a fejemet, és lenyugtat, segít gondolkodnom.

Linda hamar meg is jelenik az osztályon, azonnal megtorpan, ahogy meglát. Kórlapokat tart a kezében, fehér köpenyben, ceruza szoknyában és kényelmes fehér pólóban mászkál az osztályon. Látom a tekintetében, hogy hezitál. Nem biztos benne, hogy elmondja, beavasson, vagy hallgasson. Mély, reszketeg levegőt veszek, felkészülök arra, hogy vitázzak, bár az agyam olyan ködös és vak, hogy szerintem egy értelmes mondatot nem tudnék kimondani, nem hogy érvelni.

Linda azonban láthatja rajtam, hogy nincs sok választása, mert megkeményedik a tekintete, összeszorítja a száját, nyel egy nagyot, majd közelebb jön hozzám. Felkészülök a legrosszabbra, ami történhetet vele, de még így is úgy érzem, hogy pudingokon állok a lábaim helyett. Linda megáll előttem, belenéz a szemembe; eszméletlen kimerült, de mégis megy. Ő is a munkába menekül, hogy elviselje a történteket.

-        Gyere velem. Út közben elmagyarázom – mondja, majd ellibeg mellettem a magas sarkújában, én pedig szó nélkül követem. Alig kapok levegőt. – Freya öt napja került be hozzánk. Görcsök, láz és egyre erősödő légzési gondok gyötörték. Három nap után magától felébredt, ivott, rendesen evett, bár elmondása szerint hányingerrel küszködött. Nem volt gyenge, sőt, meglehetősen eleven és pajkos volt, sokat beszélt. Aztán… másnap reggelre önvizsgálati állapotba varázsolta magát.

Linda megáll egy ajtó mellett; Freya kórterme. Kezét a kilincsre teszi, rám pillant, én pedig egyre jobban vesztem el az önuralmamat. Nyugtalan vagyok, aggódom, mondhatni már-már pánikolok. Összeszorítom a fogamat, hogy visszafogjam magamat. Nem szabad feltépnem az ajtót és berontanom, mint elefánt a porcelán boltba. Reszketegen lélegzem, kényszerítenem kell magamat erre.

-          Jelen pillanatban ciklikusan vannak izomgörcsei, láza nincs, az egész teste lelassult. Számára olyan, mintha csak egy perc telt volna el – hosszasan hallgat, már nem rá nézek, hanem az ajtóra, ami mögött Freya van. – Naruto – felé pillantok -, stabil az állapota. Nem kell aggódnod, rendben lesz. Nála jobb orvost még nem találtam ezen a világon. S kérlek, ne hibáztasd, ő… - elbizonytalanodva az ajtó felé tekint, látom rajta, hogy ő is küzd magával – Freya óvni akar mindenkit. Legfőképpen téged. Orvosi szempontból, ha megnézem a cselekedetét, akkor gyorsabb gyógyulásra számít. Megtalálja a bajok forrását, az átok forrását jobban mondva, és hamarabb köztünk lehet. Nagyon szeret téged. Sokszor mondta, hogy olyan vagy neki, mint egy csillag. Könnyebben él, ha veled minden rendben van.

Végképp megkukulok, ezek után szerintem az is csoda lesz, ha képes leszek lenyelni az ebédemet, már amennyiben éhes leszek addigra. Visszapislogom a könnyeimet, lenyelem őket. Ennyire könnyen nem adhatom meg magamat a szomorúságnak, s még nem is láttam Freyát. Rábólintok, Linda pedig elengedi a kilincset. Közben a hátam mögé tekint; gondolom utolértek Kanekiék. Valamit kiabálnak utánam, de én megragadom a kilincset, és benyitok.

Nem nézek fel, egészen addig, amíg a szoba közepén nem állok. Földbe gyökerezik a lábam, ahogy meglátom őt. Ajkam megremeg, számban felgyűlik a nyál, ahogy visszafogom a sírást. Hófehér a bőre, szinte már átlátszó, hiszen látom az ereit futni alatta. Haja szétterül a párnán, ahogy a hátán fekszik. Arca nyugodt, szeme csukva, mintha csak aludna, mégis olyan élettelennek és betegnek látszik, ahogy a lélegeztető gépre van kapcsolva. Mellkasa egyenletesen emelkedik a pizsamája alatt, de még a bő ruha ellenére is látom, hogy egy kicsit soványabb, mint volt. Nem feltűnően, de én látom még ezt a kicsi eltérést is. Tenyere alatt stressz labdák vannak, ezekbe markol bele a görcsök alkalmával. Derékig takarták be, de itt valahogy sokkal hidegebb van, mint bárhol máshol.

Végigfut rajtam a hideg, lábaim mozgásba lendülnek, közelebb megyek az ágyához. Szám elé kapom a kezemet, az eddig nyeldesett könnyek megindulnak útjukra. Lassan és egyenletesen gördülnek le az arcomon, megfogom Freya kezét, ami olyan hideg, hogy ha nem tudnám, hogy a kezét fogom, akkor egy jégkockára tippeltem volna. Alana mond valamit a hátam mögött, de nem hallom meg.

Kiakadok. Totálisan. 

Érzem, hogy Hinamori tekintete a hátamba váj, s hogy kapni fogok még ezért a kirohanásomért, de nem érdekel. Freya a legjobb… dolog, ember, barát, partner az életemben, s ha ő… ha ő… ha elveszteném, akkor szerintem utána halnék közvetlenül. Évekig volt láthatatlanul a támaszom, s szinte a lelkem része lett. Nem adom őt!

-        Naru-nii – érinti meg a vállamat Alana. Nem nézek oda, képtelen vagyok megmozdulni. Nagyon félek. – Ezt Freya-nee hagyta itt, hogy ha visszaérsz, akkor adjam oda neked.

Erre már megmozdulok, odafordítom a fejemet, s egy borítékot nyújt át nekem. Egy levél tőle, egy utolsó. Remegve elengedem Freya kezét, s átveszem a levelet. Gyöngybetűkkel írta rá a nevemet, s a kérését: „Add át neki, ha hazaért, kérlek.” Még betegen is arra gondol, hogy mi lesz velem. Tudja, hogy szomorú leszek, hogy szükségem lesz a bátorításra, s még mielőtt álomba szenderült volna levelet írt nekem, hogy átadj a szavait nekem. Még ilyenkor is rám gondol.

Nagyon szeret téged.

Igen, Linda. Lehet, hogy jobban, mint azt megérdemelném. Nem merem felbontani a levelet. Olyan végleges lenne. Akár egy eltört váza. Hiába ragasztom meg, nem lesz már olyan szép, mint előtte. Összeszorítom a számat, fogaim fájdalmasan megcsikordulnak a számban, s még a figyelő tekintetek sem izgatnak. Megadom magamat a totális kibukásnak, lerogyok a padlóra, csak nézem a nevemet a papíron.

-        Hinamori – suttogja alig hallhatóan Kaneki a feleségemnek -, hagyjuk most magára, jó? – Hinamori valamit morog az orra alatt, amit nem értek, de nem is érdekel. Úgy is veszekedés lesz a vége, szóval már olyan mindegy, hogy most egyedül hagy-e vagy sem.

Végül persze mindenki kimegy a kórteremből, egyedül hagyva a padlón. Ki kell bontanom a levelét. El kell olvasnom, hogy mit hagyott rám. Legalább egyszer még úgy érezhessem, hogy itt van mellettem, hogy beszél hozzám. Felnézek rá földről, mintha csak azt várnám, hogy mikor fog megmozdulni az ágyán, rám nézni, elmosolyodni, és azt mondani nekem, hogy ez csak egy rossz vicc volt, semmi baj. 

De nem teszi meg… nem…

Remegő kézzel felbontom a levelet.

Drága egyetlen Narutóm!

Mire ezeket a sorokat elolvasod valószínűleg értesültél az állapotomról, s most magad alatt vagy. Vagy az égig szidsz, amiért ekkorát hazudtam neked, hogy ekkora balga vagyok, hogy nem szóltam neked. De tudod te is jól, hogy számomra nagyon fontos vagy. Bevallom neked, féltem megírni neked, hogy kórházba kerültem. Hazajöttél volna, és rontott volna a helyzeteden Hinamorival. Önző dolog tőlem persze, hogy egy magam döntöttem erről az éjszaka – hajnal inkább – közepén, amikor nem vagy itt, nem ellenkezhetsz, érvelhetsz e felett.

Azonban úgy érzem, hogy ha nem teszem meg ezt, akkor nem élem meg a hét végét. A haláltusámra értél volna haza, s talán pont előtted mentem volna el. Ezt pedig nem akartam. Nem akartalak kitenni ennek a traumának, épp elég lesz feldolgoznod azt, hogy élettelenül és aludva találsz, mintha várnék valamire. Sajnálom. Az egész egy bolond átok miatt van, amit későn vettem észre, s most te iszod meg a figyelmetlenségem levét.

Annyira szeretnélek most megölelni, majd két kezembe fogni az arcodat, s azt mondani neked, hogy minden rendben lesz. De még én magam sem tudom, hogy mit mondjak neked. Milyen szavakkal tudnék ismét vigyort csalni az arcodra? Hogyan segíthetnék neked innen, ebből az ágyból, amikor már nem tudok megmozdulni, nem tudok megszólalni? A válasz a legtöbbször az lenne: sehogy, de én mégis úgy gondolom, hogy valahogy de. Kell lennie egy módnak, hogy vigasztalni tudjalak, hogy tudd, még élek, s itt vagyok. Nem vagy egyedül.

Ez a levél nem lesz elég, tudom. Azt fog mondani, hogy miért nem voltál itt, segíthettél volna. Viszont azt kell mondanom neked, hogy nem hiszem, hogy fizikailag tudtál volna. Lelkileg annál inkább. Most is, ahogy itt ülök az ágyon, a lámpafényénél arra vágyom, hogy odabújhassak hozzád, átölelj, és azt suttogd a fülembe, hogy meg fogok gyógyulni, hogy újra túrázhatunk, filmet nézhetünk, dolgozhatunk együtt s én el is hinném. Hiába tudnám azt, hogy kicsi az esélye, hallgatnék rád, elhinném, hogy tényleg így lesz.

Hinni akarom, hogy így lesz. A leveled után mindenképpen. Meg akarom neked hálálni, hogy életben maradtál, szeretném, ha a kívánságod, a célod, álmod, amit kitűztél magad elé teljesülhetne, s még hosszú ideig fürödhetnél benne. S én is boldog lehessek. Mert tudod, számomra egy igazi kincs, hogy mellettem vagy. Valahányszor belépsz a szobába, ahol én vagyok, felvillanyoz, elkápráztat, s szívem szerint ragyognék egész idő alatt. Boldog vagyok, hogy te vagy a „testőröm”, a jobb kezem, a Segédem, a legjobb dolog az életemben. S ezt szeretném neked visszaadni, mosolyt csalni az arcodra, a nevetésedet hallani, mindent, ami te vagy. Egy igazi kincs vagy számomra, s szerintem, ha ezt túlélem, még jobban meg fogom becsülni s értékelni minden egyes pillanatot, amit veled töltök.

Igaz, ha ez mégsem következhetne be… akkor bocsásd meg kérlek nekem, bolondságomat, önzőségemet. Nem volt szép tőlem, hogy ilyet tettem veled, hogy kétségek között hagytalak. Főleg azok után, hogy te kitártad nekem a szíved, és elmesélted azt, amit kevesen osztanak meg másokkal. Mégis ezek a levelek segítettek átvészelni a kritikus időszakomat. Elolvastam őket százszor, ezerszer, erőt merítettem belőle, s mentem tovább az úton. Láttam magam előtt az arcodat, és kevésbé éreztem a fájdalmat. Köszönöm, hogy pusztán a szavaiddal segítettél nekem.

Átvészeltem azt az időszakot, s most ezzel kell megküzdenem. Megpróbálom túlélni. A családomért. Érted. Ezt az egyet megígérhetem neked, hogy megpróbálom. Hogy küzdök addig, míg ki nem merülök. Hiszen nem hagyhatom magára a csillagomat, aki beragyogja az életemet, nem igaz?

Nagyon szeretlek, vigyázz magadra, próbálja meg aludni, enni, hiszen attól, mert ilyen állapotban vagyok, az embereknek szüksége lesz rád. Ki kell tartanod. Ha mást nem olvasd el újra a leveleimet, hátha te is képes vagy belőlük erőt gyűjteni, ahogy én a tiedből hoztam meg ezt a döntést.

Szeretlek.

Sokszor ölel

A te Freyád

Igazságtalan a világ, igazságtalan az élet… miért pont őt? Miért Freyát? A szívem majd megszakad, ahogy újra és újra elolvasom a levelet, de egyre csak azt kérdezem magamtól és a világtól, hogy miért? Ez nem fair. Nagyon nem. Hátrapillantok a vállam felett, nézem őt, ahogy alszik, mondani akarok valamit. Üvölteni, kiabálni vele, hogy miért tette? De úgy is tudom a választ. Értem. Hogy ne szenvedjek annyit, hogy velem maradhasson, hogy növelhesse az esélyét a túlélésre.

Mégis… nincsenek szavak erre. Nem tudom megfogalmazni úgy, hogy át tudjam adni az érzést. Kiszipolyoz, fáj, mintha elvették volna tőlem a lelkemet, a fényt, mindent, ami boldoggá tett. Idegeim végül megadják magukat, elterülök a padlón, s a plafont bámulom olyan sokáig, ameddig csak bírom.