Nagy hangzavar
támad a Fehér Palotában, ahogy belépek. A cselédek összesuttognak egymás háta
mögött, ahogy felmegyek az emeletre, de nem tudom kivenni, hogy mégis miről
sutyorognak. Eltakarják a szájukat. Azonban, ahogy közeledek a nővérem
irodájához, egy nagy jeges széllöket lebbenti hátra rövidre vágott hajamat,
majd nem sokára egy ijedt tekintetű Legolnidas rohan el mellettem a
pribékjeivel együtt.
Hogy ez a pali
soha nem tanul. A nővérem vagy ezerszer elmondta neki, levélben, kristállyal,
adásban mindenhogy, hogy nem akar hozzá menni, még akkor sem, ha ő lenne az
utolsó férfi a földön, akivel benépesíthetnék a földet. Előbb halna meg vagy
lenne leszbikus, mintsem széttárja a lábát ennek a hatökörnek. Egyet is értek
vele. Emlékszem, amikor először találkoztam vele, akkor még egész szimpatikus
volt. Finom vágású arc, kecses járás, illedelmes kézmozdulatok, ahogy egy igazi
herceghez illik, azonban amint kinyitotta a száját és megszólalt, máris
értettem, hogy a nővérem miért menekült el majdnem a fogadásról, amikor
meglátogatott minket.
Borzadály volt. Tömény
egó. Kész csoda, hogy elég nagy volt a fogadó terem, és befért az a hatalmas
buborék, amiben él. Annyira látszott rajta, hogy képtelen elfogadni azt a
választ, hogy nem. Próbálkozik, magas rangúnak és ellenállhatatlannak hiszi
magát, mintha elfelejtette volna, hogy léteznek még nők, akik nem omolnak a
karjaiba egyetlen mosolytól.
Na, ilyen a
nővérem.
Őhozzá Legolnidas
csak egy hangya. Még ha a nővérem kényszerből hozzá is menne, nem tudna ez a
férfi – már ha nevezhetem annak – mit kezdeni vele. Freya határozott, erős és
hihetetlen személyiség, akit csak az elmúlt hónapban láttam megtörtnek. Régóta
tudtam, hogy szerelmes Naru-niibe, de most, hogy láttam mit tett vele az, hogy
a karjai között állt meg a szíve… El sem tudtam volna képzelni a nővéremről,
hogy lelkileg össze tud omolni. Olyan sziklaszilárdan állt mindig is a lábán,
mindent olyan precízen és ügyesen hajtott végre, hogy el sem tudtam volna
képzelni róla, hogy elveszti a fejét.
Igaz, mindig is
gyengéd volt, végtelen szeretettel viszonyult hozzám, s valahogy még most is
egy kicsit furcsa, amikor váltogatja az énjeit. Hol odaadó családanya, hol
szerető nővér, hol Helyettes, hol klán főnök, hol csak Freya. Könnyedén vált,
de tudja a kötelességét. Mindig csak előre, ne nézz vissza, s most is, ahogy
megközelítem az ajtaját – amire ugyan az van kiírva, hogy csak akkor, ha nagyon
muszáj – eszembe jut, hogy milyen volt azon az estén.
Vörösre sírt
szemek, berekedt hang, taknya-nyála egybe folyt, s annak ellenére, hogy alig
egy tizenöt perce ébredt fel a kómájából, eleven volt, mintha nem is zsibbadtak
volna el a végtagjai a hosszú fekvéstől. Megtört volt, ugyanakkor fizikailag erős.
S ez a kettős mégis olyan törékennyé tudta tenni aznap. Bátran benyitok az
ajtón, mire megcsap a hideg.
Libabőr fut végig
a hátamon, de csak becsukom magam után az ajtót. Freyát az erkélyen találom
meg. Fehér haját a hideg novemberi szél fújja, látom a hátán, hogy még mindig
feszült. Tudom, hogy észlelte, hogy bejöttem. Megkocogtatom a csukott erkély
ajtó ablakát, mire felém fordul. Jégkék szeme egy másodpercre szikrákat szór,
ám hamar ellágyul, amikor meglátja kedves mosolyomat. Tudom, hogy ideges,
szomorú és csalódott. Főleg magában. Minden vágya az volt, hogy megmentse
Narutót, még akkor is, ha ennek ára van.
Besétál az
erkélyről; ujjai vörösek akár a rózsaszirma. Bőre akár a porcelán, ajkait
mintha rózsaszín cukorból faragták volna tökéletesre. Még női szemmel is a
nővérem egy gyönyörű teremtés, egy kész remekmű, amit a festők előszeretettel
örökítenek meg a vásznon. Nem csoda, hogy a legtöbb férfi utána fordul az
utcán. De a legigézőbb mégis azok a szemek. Emlékszem az egyik klán tag még
régebben mesélte, hogy Freya mindig ilyen volt. A tekintete mindig megfogta az
embereket. Főleg mikor úgy szikrázott akár egy drágakő. Akár a topáz.
-
Alana –
szólít a nevemen, hangja viszont halk és gyenge, mintha megint rengeteget
üvöltött volna valakivel. Mozgása kecses, szemei bánatosak. – Mi szél hozott
ide? – kérdezi tőlem aranyosan, és pedig mentem felocsúdok. Nem azért jöttem,
mert magasztalni akarnám a nővéremet – nem mintha nem csodálnám -, hanem mert
egy nagyszerű hírt akarok neki mondani.
-
Nos,
drága nővérem – kézen fogom, és leültetem az egyik fotelre -, az a helyzet,
hogy egy nagyszerű hírem van számodra. – Freya szeme felcsillan, azonban látom
az arcán, hogy azért fent tartásokkal fogadja. Az utóbbi időben egy kicsit
bizonytalanná vált a hírekkel szemben.
-
Mi
lenne az? – kérdezi tőlem, miközben végigfogja a kezemet. Nagyot nyelek, egy
kicsit el is pirulok zavaromban.
-
Nos… -
kezdem szégyellősen. – Babát várok Kanekitől.
Egy pár
másodpercig nem csinál semmit. Majd egy másodperc alatt elképed, nagyra tátja a
száját és sikítva a nyakamba ugrik. Szorosan magához szorít, én pedig örömmel
bújok bele a nyakába. Már értem, hogy miért szerette Naru-nii megölelni
Freya-nee-t. Megnyugtat és boldogsággal tölt el, hogy érzem az illatát, a
szívdobogását, s egy pillanatra belegondolok, hogy mit is kezdenék nélküle. Az
az egy és fél év, amíg távol volt maga volt a pokol, míg nem volt a közelemben.
Persze, mindent meg lehetett oldani, de mégsem volt olyan, mintha ő csinálta
volna.
Egyszerűen a
jelenléte hiányzott az életemből. A személyes varázsa.
Mikor elenged
őszinte mosoly húzódik az arcán, tekintete üveges, és örömmel veti bele magát a
részletekbe.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése