Börtönsztori - 53. fejezet: A tengerszíne

Telnek-múlnak a napok. Elhaladnak mellettem a nappalok, az éjszakák, magam alá temet a munka és a folytonos tevékenykedés. A családomat figyelem, lassan visszaszokom a közösségi életbe. Azonban hiába sikerül viszonylag normálisan visszailleszkednem, az éjszakáim nem épp fenségesek. Álmomban gyakran látom Narutót, a szenvedését, az életét. S nem csak azt az időszakot, amikor haldoklott, szenvedett Anna kezei alatt, hanem azt is, amikor velem volt. Kísértenek a boldog pillanatok, az együtt töltött percek. Látom magam előtt az alakját, a mosolyát, érzem az illatát az orromban, testének melegét, ahogy hozzám bújik.

Ilyenkor mindig felriadok, verejtékben úszom és sírok. Ezek után pedig már nem is bírok visszaaludni, s már a pólónak sem veszem túl sok hasznát. Naruto illata hamar kikopott, mintha ott se lett volna. A szobájába pedig nem merek bemenni. Minden egyes alkalommal abban reménykedem ugyanis, hogy ott lesz. Ezt már nem egyszer eljátszottam magammal, s csalódnom kellett mindenegyes alkalommal. Hiányzik. Sokszor úgy kell visszafognom magamat, hogy ne kiáltsak neki is, hogy vacsora, hogy egy beszélgetés alkalmával azt mondjam, hogy megyek és megkérdezem, mit gondol róla. S minden alkalommal emlékeztetnem kell magamat, hogy meghalt.

Néha még a többiek is eljátsszák ezt. Alana is sokszor elkezd magyarázni, és mindig beleveszi Narutót is, aztán kisebb fáziskéséssel leesik neki, hogy nincs itt, és kijavítja magát. De a legrosszabb a kicsik. Mivel ők egyre csak azt kérdezik, hogy Naru-nii miért nem jön haza. Kaneki mindig csak azt válaszolja nekik, hogy hosszú utazáson van. Nagyon, de nagyon hosszú úton. Erre soha nem szólok egy szót sem. Nincs értelme. Főleg, mivel nem vagyok képes kimondani az igazat. Halogatom, napról napra, de nem tudom hangosan kimondani, hogy tényleg meghalt.

Azonban közeleg az a nap, amikor végleg lezárom ezt magamban. A kivégzés. Holnap után november negyedikén fogják tartani. Addig tudják az össze dokumentumot összeszedni a nyomozással kapcsolatban, s végleg lezárni az ügyet. Az összes dokumentumot, vallomást és jelentést összeszedni, s végleg elítélni Annát. Persze az ítélet már megszületett, de azzal, hogy teljesen össze lesz szedve az egész ügy, végleg felgöngyölíthetik.

S ezzel százak lelke térhet végre nyugovóra. Ennek pedig jónak kellene lennie, nem igaz? Én mégis most, az ágyamon ülve, belenézve a félhomályba, másként érzem. Végleg lezárul az ügy, ami annyi éven át kísértet, Philip szelleme, Naruto jelenléte… egy korszak véget ér, s egy új veszi kezdetét. Furcsa lesz. A mindennapjaim ugyanazok lesznek, mégis mások. Egy elmúlt időszak után sírok, mikor még kicsi voltam, s Narutóval szaladgáltam a mezőn. De lehet, hogy ennek a fotóalbumok az oka, amit elejétől a végéig átnéztem, megjegyeztem. A tömérdek rajz, skicc és kristály, amik megríkattak, gyönyörködtettek és elbűvöltek.

Fájó emlékek, amik elmúltak, s nem jönnek vissza, nem kreálhatok újakat. Összehúzom magamat a pólójában, nézek ki a térkalácsaim közül a pokrócomon alvó Félixre. Legalább ő tud aludni. Szórakozottan megsimogatom a bundáját, jólesően felnyöszörög, majd a hátár fordul, hogy a hasát is simogassam.

-        Kis telhetetlen – kuncogok fel, de azért teljesítem a kérését. Lábát rángatva élvezi, hogy vakarom a pocakját, nyelvét kilógatja a szája szélén, s szinte extázisba esik. Bolond ebem.

Úgy látszik, hogy a kutyám tud nekem örömet okozni mostanság igazán, s ez egyáltalán nem jó. A végén még én leszek a kutyás nő. Ha már van macskás, miért ne legyen kutyás is? A vakargatás után hanyatt fekszem az ágyamon, bámulom a plafont, majd kisvártatva lámpát gyújtok. Kényelmesen elhelyezkedem a párnámon, s csak bámulok ki a fejemből. Gondolataim elvesznek a semmiben, valahogy kiüresedem. A könyvem érintetlenül hever az éjjeli szekrényemen, s már megfordul a fejemben, hogy elkezdek olvasni, amikor meglátok valamit csillogni a táskámból.

-        Az mi? – kérdezem hangosan, mire Félix felkapja a fejét. Kimászom a takaró alól, majd a táskámhoz lépve kiveszek belőle egy kristályt. Számomra ismeretlen, még nem láttam eddig, azonban a láncra akasztott kék kristályhoz egy üzenet is tartozik.

A napokban találtam meg ezeket a felvételeket, amiket próbák közben csináltunk. Sokszor kamaráztunk, forgattunk, mintha valaha is klipet akartunk volna csinálni a dalainkból. Egy jó párnak a próbái itt vannak megörökítve, nagyon nosztalgikus. Meg furcsa, hogy még olyan dolgokról beszéltünk, amik ma már nevetségeseknek tűnnek. Remélem, azért segít egy kicsit.

Kaneki

Furcsa szemmel meredek a kristályra, de hamar úgy döntök, hogy inkább megnézem a felvételeket, még mielőtt ítélkezem. Az egyik fiókból kihalászom a lejátszómat, majd visszaülve az ágyamra, beteszem a kristályt a kialakított résbe. Lecsukom a tetejét, megnyomom a lejátszás gombot. Először nem látok semmit sem, csak foltokat. Valaki a kamerát igazgatja, majd kisvártatva elhátrál, s meglátom Narutót. Tekintetével ellenőrzi, hogy minden rendben van-e, majd szélesen mosolyogva visszamegy a helyére.

-        Beállítottad? – kérdezi Kaneki, aki a gitárját hangolva, fel sem nézve Narutóra, aki szélesen vigyorogva vizslatja a kamerát.

-        Be, csak félek, hogy leverjük – röhögi Naruto, miközben húz egyet az egyik húron, majd megpengeti. Szemmel láthatólag elégedett a hanggal, lemeózza még a dobosukat Mason-t, majd ismét belenéz a kamerába.

A torkomban dobog a szívem, s már-már elájulok, annyira jól esik ezt látni. Olyan, mintha én magam is ott lennék, ott ülnék és hallgatnám őket. Hamar belecsapnak a húrokba, s elbűvöl, ahogy nekikezdenek. Naruto hangja – még ha halkra is vettem a hangot – elvarázsol, mintha ismét itt lenne mellettem, s gitározna nekem. Magamhoz ölelem a párnámat, szipogok egy kicsit, de lassan ringatózni kezdek a zenére, még akkor is, ha rock zene.

A dal végeztével Naruto ugrálni kezd, szélesen vigyorog, majd felkacag, nekem pedig túlcsordul a szívem a boldogságtól. Nézem a kivetítést, megállítom a felvételt, s szórakozottan megérintem a merev képet, mintha csak megérinthetném az arcát. Pár percig elnézem a felvételt, majd ismételten elindítom.

-        Ez szuper volt – lelkesedik Sinji a kanapéról, ahonnan most felkel. Fekete haját két oldalt leborotválta, egyedül középen hagyott meg egy hosszabb csíkot, amit egy aprócska copfban fogott össze a fején. Igazi művészléleknek hatott volna, ha ingben és pantallóban járkál a rockos, szaggatott és fekete ruházata helyett. Inkább néz ki szuper sztárnak, mint egyetemi tanár tanoncnak. Én magam is meglepődtem, amikor megtudtam, hogy tanárnak tanul, de örültem, hogy nem a begyöpösödött tanár lesz belőle.

-        Ja – mondja Mitsuki valahonnan kamerán kívül, s hallatszódik, hogy beleiszik valamibe. – Csak kicsit szegényes… Naruto… nem gondolod…

-        Hm… - húzza el a száját imádott szőkém, majd belekortyol egy fémdobozba, ami valószínűleg sör lehet. – Van még mit csiszolni rajta. Egy-két hang nincs a helyén – mondja, de látszik rajta, hogy tudja, mire gondol Mitsuki.

-        Vagy te nem vagy rendesen a helyeden – jegyzi meg Mason a dobok mögött kortyolgatva a sörét.

Naruto hátrapillant, majd körbe néz a társain, s egyértelműen leveszi, hogy ebből nem jön ki sehogy sem. Inkább megint belekortyol a sörébe, hallgatja a társai pengetését és játszását, ahogy a következő számra várnak. Beáll a kínos csend. Naruto hátra kanyarítja a hátára a gitárját, kelletlenül elhúzza a száját.

-        Feladom, mit akartok? – adja meg végül magát a többieknek, akik mintha csak erre vártak volna, összenéznek, sokat sejtetetően, elvigyorodnak, majd belekezdenek.

-        Valahol máshol jár az eszed. Akárcsak, amikor azt a dalt írtad.

-        Melyik dalt? – kérdez vissza Naruto mit sem értve az egészből.

-        Hometown smile. – Erről a dalról még nem is hallottam. Kíváncsian előre kúszom, mintha csak jobban hallhatnám, ha suttognak. Naruto arca fintorba vágódik, mérges ábrázattal kihörpinti a maradék sört a dobozból, majd puszta kézzel kilapítja.

-        Mit akarsz azzal a dallal? Megírtam, mert olyan hangulatban voltam. Nem szól senkinek. 

-        Aha – mondja Kaneki olyan hangsúllyal, mintha már tudná, kinek szól. – Ha esetleg Freya lenne itt, akkor is ezt mondanád?

Naruto azonnal kiköpi a második sörének első kortyát, köhögve néz Kanekire, s szerintem jelen helyzetében egy kanál vízben meg tudná fojtani a barátját. Mérges tekintetét neki szegezi, összefonja a mellkasa előtt a kezét, s várja folytatást, azonban nem Kaneki folytatja a beszélgetést, hanem Mason.

-        Ugyan, haver, a vak is látja, hogy csüngsz a szavain – jegyzi meg Mason, miközben rá sem néz Narutóra, így nem láthatja, hogy mennyire feszeng a helyén.

-        Barátok vagyunk, semmi több. Lehet, hogy ti mást láttok, de én csak azt, hogy jóban vagyunk, ennyi – zárja le gorombán és haragosan a számára kellemetlen diskurzust.

-        Ja, ezért adsz a menyasszonyod szava helyett Freyáéra. Csak kicsit lehet pipa az asszony… - poénkodik Mitsuki, nekem pedig megfordul ez a fejemben.

Ekkor már megismerkedett Hinamorival, az esküvőjüket tervezték, és lehetséges, hogy már én is itthon voltam, de az is lehet, hogy valamikor a nyár elején készülhetett ez a felvétel, amikor még a láthatáron sem voltam. A bolond jegyzeteim neki. Mintha ezer éve lett volna, hogy ez megtörtént. Elmosolyodom, ahogy hallgatom, hogy húzzák az agyát velem, mintha valami titkos barátnő lennék. Elpirulok, akárcsak Naruto a képernyőn, szívemben melegség költözik, még akkor is, ha többet nem élhetem ezt át vele.

-        Szálljatok már le rólam! Freya a barátom, és kész! Erről nem akarok többet beszélni, vili? – Naruto dühösen vágja le magát az egyik fotelbe, előkapja a zeneszöveges füzetét, és vadul az egyik szöveg fölé görnyed, mintha azt akarná befejezni, közben pedig eszeveszetten kopog az füzet szélén.

Látszódik rajta az idegesség, ugyanakkor… látom a tekintetében azt az érzést is, amit még az esküvője előtt pillantottam meg. Most sem vagyok képes felismerni az érzést, főleg, mivel vége szakad a felvételnek, s kezdődik az egész elölről. Ugyanakkor nem az előbb látottak zajlanak le. Hanem egy sokkal korábbi. Itt már idősebb, mint mikor elmentem, de nem lehet több tizenhétnél.

Egy baráti összejövetelt látok, mind az öt fiú jókedvűen mosolyog a kamerába, játszanak a gitárjukon, közben egymás szavába vágva mesélnek. Főleg lányokról, minden szóba jön velük kapcsolatban, az alakjukon át, a viselkedésünkön keresztül, egészen addig, hogy miért olyan nehéz velük. Naruto persze itt hallgatagon nézi a társaságot, mélyen a korsója aljára néz, és nem szól közbe egyszer sem. Furcsa így látni. Akárcsak a többin. Minden egyes felvételen ugrál, mosolyog, csacsog és élvezi az életet, de amint a lányok szóba kerülnek, elhallgat, morcos lesz, és senki sem válaszol egyértelműen. Aztán mintha mi sem történt volna, folytatja tovább ott, ahol abbahagyta.

Mély nyomokat hagyhatott benne az a két szerelem – Hinata és Leila -, majd később Hinamori, hogy ne akarjon lányokról beszélni. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így kell megtudnom dolgokat. Sérüléseit látni, amiket elrejtett előlem, azt az elveszett fiút megpillantani az álarc mögött, akit teljes szívemből szeretek. A medál a nyakamban mintha melegebb lenne, ahogy megérintem. Közelebb érzem magamhoz, mint valaha. Mintha kinyújtanám a kezemet, s az övébe fonhatnám.

De a legfurcsább az egészben, hogy ezzel csak még jobban szeretem őt, annak ellenére, hogy már nem érinthetem meg. Tudom azt, hogy a szíve sérült viszont erős volt, a végsőkig harcolt azért, akiket szeretett, annyi év állt még előtte, s mégis képes volt feláldozni az életét értem. Kimerevítem képet, megérintem az arcát, s elképzelem, hogy itt van előttem. Rám mosolyog, hálásan a tenyerembe fekteti az arcát, tekintete csillog rám, elveszhetek benne. Egy élet, mely oly’ igazságtalanul hunyt ki.

-        Furcsa nem, Félix? – A kutyámra nézek, aki kíváncsi tekintettel és csóváló farokkal néz rám a plédről. Megvakargatom a füle tövét, mire elégedetten bújik a tenyerembe.

~~~

Másnap reggel egy szót sem szólok arról, hogy hajnalban néztem meg a videókat, csak csendben megreggelizem, majd elindulok munkába. Egyre hidegebb van odakint, az ég kezd beborulni, s hamarosan elérkezünk a Téli Ünnephez is, amikor az utolsó őszi napot köszönthetjük. Akkor lesz Anna kivégzése is. Ironikus. Felpillantok az égre, s szinte már látom az első hópelyheket lehullani. Jobban belebújok a sálamba, s megyek tovább az úton. Az emberek cidrizve, eszkimókként járkálnak az utcán, mindenki siet a dolgára, s csak nagyon kevesen állnak meg beszélgetni az utcán.

Néhány ember lopva pillant rám; bizonyára riporterek, akik egyre csak azt várják, hogy mikor nyilatkozom nekik végre, mikor mondok nekik valamit. Azonban az a nagy helyzet, hogy hiába kérdezgettek a legutóbb is, a nyomozás miatt nem mondhattam semmilyen konkrétumot, még akkor sem, ha szívem szerint mindent elmondanék, amiket a naplókból megtudtam. Ugyanis elolvastam Anna naplóit. Mindet.

Undorító, véres és mocskos volt mindegyik, mégis átrágtam magamat rajtuk, még akkor is, ha szívem szerint inkább elbújtam volna egy sarokba, hogy ne lássam őket. De megtettem, mert tudnom kellett dolgokat, segítenem kellett azoknak, akik Anna kezei közé kerültek. Olvasásaimnak hála rájöttünk, hogy van még pár titkos bunker az erdő mélyén, ahová Anna a „speciális” eseteket szállította. Pontosan nem taglalta, hogy kiket, ez csak később derült ki, amikor a napló hátuljában megtaláltam a titkos írással írt listát. Kis híján hanyatt estem a székemmel, amikor megfejtettem, hogy többségük gyerek, alig több hét évesnél a legidősebb… és Zlebenszky gyereke is rajta szerepelt.

Ezek szerint ezért akarta annyira megkaparintani Annát. Elvette tőle a gyerekét, akit már soha nem láthat viszont. A dátum szerint alig lehettem tizenhat, amikor Anna elkapta azt a gyereket. Mino. Szép neve volt. Elgondolkodom azon, hogy mégis hogyan nézhetett ki, milyen lehetett, de hamar rá kell jönnöm, hogy nem jó ötlet. Ha arcot adok neki, akkor önkéntelenül is sajnálni kezdem. Abból pedig az anyja nem kér. Zlebenszky-t így is két nappal az eset után eltiltották az ügytől, mondván, túlságosan is beleőrült a feladatába.

A bunkereket sem térképezhette fel, de talán jobban is tette, hogy nem vett benne részt. Én magam se mentem, elég volt azt a pincét láttam. Igaz, a riportok alapján egyes bunkerek annyira visszataszítóak és hányingerkeltőek voltak, hogy a legtöbb tiszt a vészhelyzetre adott hányászacskójába okádott. Szerencsére csak kevés részletezte, de amelyik igen, az elég gyomorforgató volt. Emberi maradványok, cafatok, megszáradt vér, állatok… már a gondolatától is forog a reggelim a gyomromban.

A tiszteket pedig nem irigyeltem, akik lementek oda, mintákat vettek, összegyűjtötték a maradványokat, hogy azokat azonosítás után a családokhoz juttassák. Persze, a családokat sem irigylem, akik hosszú évek után viszont látják a szeretteiket, már ami megmaradt belőlük. A boncolási jegyzőkönyvek szerint ugyanis sok helyen csak egy-egy csontot, jobb esetben egy fél ember találtak. Annát pedig valószínűség szerint elátkozták. Egyre feszültebbek az emberek, ahogy közeledik a kivégzés napja.

Sokan szemeznek velem, mintha azzal, hogy mélyen a szemembe néznek, elültethetnék a saját bosszúvágyukat, és ezzel beleadhatnák az erőmbe ezt az érzést. Azonban a legtöbbször sikertelenül járnak. Már elterveztem, hogy miképpen fogom életét venni ennek a nőnek, s remélem, hogy elégendő lesz nekik. Főleg, hogy már a munkahelyemen is ezzel fogadnak. A titkárok, vezetők és rangos személyek néha-néha odajönnek hozzám beszélgetni, kérdezgetnek a hogylétemről, majd futólag megkérdezik, hogy van e konkrét tervem a halálát illetően. Persze azt senkinek sem árultam el, hogy miként lesz a nagy csapás – legtöbbjük fogadott -, így mindenki előtt rejtély, hogy mi lesz az.

Biztonságban tudom magamat az irodámban, még akkor is, ha irtózom még mindig a gondolattól, hogy Naruto asztalára nézzek, vagy hozzáérjek. Sokkalta inkább foglalkoztat a Mito adta prófécia. Mivel ugye Naruto meghalt, így elméletileg kilőve, viszont ezeket a próféciákat orákulumok, jósok adják, akik mágikus képességekkel rendelkeznek. Nem beszélnek a levegőbe. Azt, amit egyszer kimondtak, be fog következni, viszont az már más kérdés, hogy miként. Egy prófécia csak akkor kap értelmet, ha eljön. Megváltoztatni pedig nem tudjuk. Bár amilyen rébuszokba adják meg, nehéz is rájönni, hogy mégis kire vonatkozik.

Általában a jóslást kérő magára kéri, viszont az orákulum nem tud úgy csinálni, mint én, hogy csakis egy emberre fókuszálok rá. A sorsok összefüggenek, akárcsak a láncszemek. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. Így, amikor a jós elmondja a jövendölését, akkor az embernek számítania kell arra, hogy mások is a képben vannak. Naruto jóslatának van alapja, összefügg vele, de ez nem azt jelenti, hogy teljességgel rajta múlik. Lehet itt most a gyerek a lényeg, aki megváltoztatja a világot, azonban szemmel láthatólag a világ nem fog arra várni, hogy az a baba megszülessen, felnőtté váljon, és felvegye a harcot Brandon ellen. Itt átvitt értelemben kell értelmeznem az egészet. Akárcsak a képességeink eltűnésével.

Ugye régebben mind a ketten tökéletesen idomítottunk, viszont manapság csak kisebbekre vagyok képes. A víz lett akkor is a meghatározóbb. Úgy látszik, ahogy kialakul a természeti mágiánk, úgy hagyjuk el ezeket a vegyes mágiákat. Mint a gyerek, ahogy nő. Ahogy egyre idősebb, úgy lesz más a viselkedése, úgy alakul át, s lesz belőle felnőtt. Ez egyszerre furcsa és izgalmas, mégis szomorú. Pont ez a téma a rádióban is. Miért kell felnőnünk, miért kell döntés elé állítanunk a gyermekeinket? Miért nem maradhatunk gyerekek örökké?

Persze, ez is felfogás kérdése. Az ember felnőhet, csak ne gyöpösödjön bele egy mókus kerékbe. Persze, most bagoly mondja verébnek, mivel én is ezt csinálom. De én a gyász miatt. Szükségem van az állandóságra, amit megfoghatok, ami nem változik. Megkapaszkodni abban, amim még maradt.

-        Úrnőm! – toppan be Hobembach az irodámba. Ma kivételesen lazára vette a figurát, s nem az egyenruhájában, hanem egy ingben, fekete farmerben járkálgat egész nap. Lehet, hogy rájött, hogy az egyenruha sokszor csak formális dolog.

-        Mondjad, Hobembach – mondom, majd kezembe veszem a következő aktát.

-        Egy levelet hozott a postás. – Azzal letesz egy levelet az asztalomra. Rábólintok, majd később elolvasom. Hobembach viszont nem távozik azonnal, ahogy szokott. Felnézek rá, tekintetében szorongást vélek felfedezni.

-        Igen? – Összerezzen egy pillanatra, pedig tudja, hogy nincs miért. Soha nem bántottam eddig, még csak rá sem kiabáltam, mióta nálam dolgozik.

-        El szeretnék kéredzkedni a mai napra, úrnőm – mondja megszeppenve, az asztalomat nézve. – Tudja, ma lesz az unokaöcsém temetése, és… - idegesen morzsolgatja a kezét, s úgy csinál, mintha valami hihetetlen nagy dolgot kérne tőlem.

-        Menj csak – szólok hozzá szelíden, mire felkapja a fejét. – Fontos, hogy ott legyél. Nekem nem lesz gondom itt, megoldom. Ha akarnak valamit, akkor majd megkeresnek – vigyorodom el.

-        Köszönöm, úrnőm! – hajol meg hálásan, mire megsimogatom a fejét. Meglepődik, szemében mérhetetlen hála csillog.

-        Szóra sem érdemes. Menj! – biccentek a fejemmel az ajtó felé, mire gyorsan felegyenesedik, hevesen bólogat, és már rohan is kifelé.

Temetés? Jó hogy eszembe juttatja. Eddig még egy szó sem esett Naruto temetéséről, de még négyszemközt sem otthon. Pedig már lassan egy hete, hogy meghalt, mégis úgy csinálnak, mintha semmi sem történt volna. Elfelejtették volna? Nem… azt nem hinném. Akkor mégis… hm… erről meg kell kérdeznem majd Harut, ha hazaér. Bár lehet, nem pont őt kellene kérdeznem, aki vasérctől fog illatozni, mikor hazaér. Ugyanis mint megtudtam, a bátyám alapjáraton kovács. Ezen magam is meglepődtem, mivel olyan intellektussal és stratégiai erővel rendelkezik, hogy meg se fordulna a fejemben, hogy gyönyörű kardokat képes készíteni.

Hümmögök egy sort gondolataim után, kószán belekortyolok a teámba, amit reggel készítettem magamnak. Egy ideje a kávéra nem tudok ránézni. Tekintetem a levélre téved; nem látok rajta semmi furcsát. Kezembe veszem a levelet, címes felére fordítom, de rá kell, hogy jöjjek, nincs rajta feladó, csak a nevem, és az irodám. Feltámad bennem a gyanú, hogy egy újabb házasság kérő levél Legolnidastól, de elhessegetem ezt, mivel ez nem az ő kézírása. Varázslattal átvizsgálom a levelet, de semmit hókuszpókusz nincs rajta.

Homlokomra szökik az egyik szemöldököm, mivel mostanában nagyon sűrűk lettek nálam a levelek. Először Narutóval, majd Kaneki, a húgom mindenki leírja, hogy mit akar, vagy csak titkon akarja velem közölni, hogy mit is szeretne nekem mondani. Kíváncsiságból megszagolom a levelet, de semmit illata nincsen. Bár lehet, hogy eredetileg volt neki, csak már kikopott, úgy ahogy Naruto pólójából is a levendula és tusfürdő illat. Azt viszont sajnáltam, amikor bekövetkezett.

Végül kibontom a levelet. Újabb olvasmány.

„Egyetlen Freya!”

Na, itt már elvágta a fonalat nálam a levél. Bele-beleolvasok egy-egy részbe, s mentem rájövök, hogy ez Legolnidas. Összegyűröm a levelet, majd elégetem, hogy még nyoma se maradjon neki. Bárki kérdezi, elázott a viharban, elhagyta a postás stb. Legolnidas és a folyamatos „udvarlása”. Kikészülök tőle. Már bánom, hogy nem vágtam fejbe Selenát, amikor még volt rá alkalmam. Élete legnagyobb hibája volt, hogy odaígért neki. Igaz, akkor Legolnidas csak egy kisfiú volt, akinek tetszettem, és anyám-Selena csak poénkodott, és abban reménykedett, hogy jó barátok leszünk. A bolondja azonban komolyan gondolta, s most tényleg feleségül akar venni.

Magamban ciccegek egy sort, majd folytatom ott, ahol abbahagytam… Azaz folytatnám, ha nem rontana be ajtóstól a házba az említett. Legolnidas és kísérete hatalmas csattanással rontanak be az irodámba. Elől önelégült és pökhendi vigyorral Legolnidas jön, méz szőke haját kiengedte, páfrányzöld zakót, nadrágot, fehér inget és lakk cipőt visel, mintha valami üzlet ember lenne. Egy ideg a homlokomban rángatózni kezd a dühtől, főleg, amikor megszólal.

-        Freya, drágám…! – kezdené, de torkára fagy a szó, amikor meglátja, hogy egy fúriához kezdek hasonlítani.

Kényelmesen ülök a székemben, kezemben a tollammal, amivel éppen aláírni akartam, hajam fehéren világít, enyhén megemelkedett a többlet energiámtól, szemem fenyegetően izzik, ahogy végig tekintek a társaságon. Mögötte a tündér katonák a biztonság kedvéért szorosabban fogják a fegyvereiket, azonban szerintem egyetlen acél sincs a földön, amely most meg tudná menteni az a ványatt hátsójukat a dühömtől. Gyűlölöm a rámenős pasikat!

-        Kifelé! – sziszegem a fogaim között, gorombán és annyira visszafogottan, ahogyan csak tudom. Legolnidas azonban, mintha meg sem hallotta volna, lehuppan abba a fotelbe, ahol a bátyám szokott ülni, amikor beszélgetünk. Tekintete magabiztosságtól sugárzik, nekem viszont kavarog a gyomrom. Lehet, hogy már kicsiként meg kellett volna fojtanom, amikor alkalmam nyílt rá.

-        Ugyan, drágám, hiszen csak beszélgetni jöttem veled – mondja negédesen, a tenyerében támasztva azt a bumszli fejét. Egyáltalán nem zavarja, hogy bármelyik pillanatban robbanhatok. Biztos azt gondolja, hogy „házaséleti problémák”. Adok én neki mindjárt olyan problémát, amit még az anyukája is megemleget. – Kíváncsi voltam, hogy a leveleim célba értek-e, hiszen soha nem kaptam rájuk választ.

-        Kifelé! – sziszegem ismételten, de megint elengedi a füle mellett. Kezemben megszorul a toll, szívem szaporábban kezd verni az elfojtott dühtől, fogaim fájdalmasan szorulnak össze, hogy legyen bennem még annyi büszkeség, hogy nem megyek át vadállatba.

-        Mint az tudod, a leveleim mind azt tudakolják, hogy mégis mikor szeretnél végre hozzám jönni feleségül. Tudod. Habos-babos ruha, hangos zene, pap és miegymás. – Itt szakad el a cérna.

Felborítom a széket magam mögött, olyan hirtelen pattanok fel a helyemről. A szoba megremeg a mágiámtól, betölti a falakat, becsapja a résnyire nyitott ablakot a szoba másik felén, talán még az ég is még jobban elsötétül egy pillanatra, ahogy elszabadulok. Felmordulok, hajam vészesen kezd elszabadulni az energiámtól. Legolnidas azonban csak ül a helyén is nem csinál semmit. Rávillantom vészesen világító szemeimet, amik állatias formát öltöttek. Pupillám keskeny lett, jobban látom a mozgást, mint előtte.

-        Egy ügy kellős közepén vagyok, ami felgöngyölítés alatt áll, mocskosabbnál mocskosabb dolgokról kell nap, mint nap olvasnom, a legjobb barátom értem szenvedett, ÉS TE MÉG ESKÜVŐRŐL AKARSZ NEKEM FECSEGNI?! – ordítom rekedten, de ő még mindig nem mozdul.

-        Csak egy szót kell kimondanod, aztán mehetsz vissza – közli hanyagul, mintha csak a sarki boltba kellene lemennem tejért.

Jég kezd el pattogzani az ujjaimon, lábam körül megfagyasztok mindent. A dér végigkúszik az asztalomon, a berendezéseken, a körmeim pedig karmokká változnak. Felmordulok, majd kilépek az asztalom mögül. Erre már reagál, s olyan gyorsan pattan fel a fotelből, ahogy emberi vagy más lényt nem láttam. Védekező állásba áll, készen arra, ha neki esek legalább a pofikáját meg tudja óvni. Farmeremet belepi a jég, felkúszik az ingemre, szinte totális jégkirálynővé válok. Dühös vagyok. Ideges, szomorú, és ez… még…

-        Nem megyek hozzád, se most, se később. Megsértettél – hörgöm dühösen és állatiasan. – Takarodj az irodámból a bagázsoddal együtt, mert esküszöm az össze valaha élt istenre, hogy a tökeidet lenyeletem veled, ha még egyszer megpróbálkozol. Egy ilyen pökhendi pojáca gyönyörködjön inkább a tükörképében, mintsem lányt kérjen – felmordulok, s egy jégfelhőt varázsolok a markomba. – Az, aki nem tudja megtisztelni annyira a másikat, hogy a gyógyulásában sem hagyja békén, az a pokolra való. KIFELÉ! – ordítom, mire fejvesztve rohannak ki az irodámból.

Varázslattal becsapom utánuk, s kiírom rá, hogy csak végszükség esetén merjen ma bárki megzavarni. Lecsillapodom annyira, hogy ne akarjam az egész irodát jégveremmé változtatni, kihúzom magamat, majd visszaülök a székemre. Fáradtan hátradőlök, megdörzsölöm a halántékomat, s még mielőtt a Főmágus leroboghatna azzal, hogy miért viselkedek így, leírom neki egy gyors levélben, hogy Legolnidas már régóta megpróbálta megkérni a kezemet, én pedig mindig közöltem vele, hogy nem megy hozzá, soha. Ennek a tűrés határát lépte most át.

Ezek után fellélegzem, hogy végre tényleg a munka marad, és a töprengés. Vissza a mókus kerékbe.

~~~

Az ordibálásomnak hamar híre megy, ahogy azt Legolnidastól vártam volna, persze arra ő sem számított, hogy a riporterek az én pártomat fogják fogni, mivel nem egy interjúban közöltem, hogy nem megyek hozzá. Nem gondolok úgy rá, mint egy párra vagy másra, csak egy idegesítő gnóm a szememben, aki nem érti azt a szót, hogy nem. Sőt, rengetegszer lett kikosarazva az évek alatt a nyilvánosság előtt, s nem értette meg. Még a riporter is kínosan kérdezett rá, hogy nem veszi észre, hogy most adtam ki neki az ukászt. Erre csak közölte, hogy áh, biztos csak poénkodom.

Hát, nem. A poén most messze áll tőlem. Olyan messze, mint Anna a szabadságtól. Elérhetetlen messzeségben. Kényelmes lassúsággal élezem kardom pengéjét a stadion egyik öltözőjében, amit a jeles alkalomra jelöltek ki számomra. A komor szürke falak mentén szekrények sorakoznak, mintha eredetileg nem kivégzésekre találták volna ki a stadionokat, hanem arra, hogy sporteseményeket közvetítsenek. Pedig eredetileg tényleg a halálos csaták megvívásához volt használatos.

Ugyanis ezt egy régi hagyomány itt Holdföldén, hogy a kivégzésekkor, amikor egyszerre több ember érintett – mint jelen esetben -, akkor hatalmas ünnepélyes keretek között végeztetik ki a bűnöst. Itt most több száz család jött el, hogy megnézze, amint végzek azzal a nővel, akit valaha a barátnőmnek neveztem. Pedig így volt. Gyakran utaztam vele együtt, rövidebb ideig, mikor még be-bejártam az akadémiára, akkor még egymás mellett is ültünk. Linda, Anna és én. Aztán valami elromlott. Anna eltűnt a képből, s végleg megkattant.

A kínzások a mániájává válhattak az évek alatt, míg nem tartottunk a kapcsolatot. A naplóiból kiderül, hogy mindenkit ugyanúgy végzett ki, ahogy Narutót. Időről időre áthívta őket, megkínozta őket egy kicsit, majd visszaengedte őket a világukba, hogy szenvedjenek. Soha nem rabolt el senkit, csak zsarolt, átkokat szór, tőrbe csalt és megölte az áldozatait, pusztán kedvtelésből. Valakit szexuálisan, valakit lelkileg és testileg tört össze. Narutót „szerencsére” csak az utóbbival büntette. Nála nem az volt a lényeg, hogy játsszon vele, hogy kiélje rajta a beteges vágyait, hanem az, hogy az én szívemhez volt közel. Naruto az én hibámból lett áldozat, s most revansot veszek érte.

Az óra délután kettőt üt a falon, felsandítok a számokra; eljött az idő. Harci páncélom kényelmesen illik hozzám, szabad mozgást biztosít támadásra és védekezésre egyaránt. Hajamat befontam és kontyba tűztem a fejemen, hogy egyetlen hajtincs se zavarjon meg harc közben. A Főmágus komoran lejön az öltözőbe, hidegen végigmér, majd biccent, hogy itt az idő. Gonosz vigyor ül ki az arcomra, jeges tekintetem az övébe fúródik. Pontosan tudja, hogy Anna nem hagyja el élve a stadiont.

A folyosókon végigmenve egyáltalán nem izgulok, nem kezd el úrrá lenni rajtam a pánik, hogy valami baj lesz. Annál inkább a kiéhezett várakozás. Már régebben végig kellett volna járnom ezt az utat, még Philip idejében. Akkor kellett volna pontot tennem az egésznek a végére, amikor megtette velem, vagy már korábban. Igaz, ha nem várok eddig, akkor minden másként alakult volna. Naruto nem veszi el Hinamorit, nincs esküvő, úgy alapjába véve ez nem történik meg. Dühösen megmarkolom kardom markolatát, de rendíthetetlenül megyek előre, mintha mi sem történne.

A feljáró előtt a Főmágus megtorpan, vele együtt állok meg. Hátán kínosan feszül fekete inge, fekete nadrágját mintha vonalzóval vasalták volna ki, annyira pontos, háta mögött összekulcsolt keze megszorul, hallom, ahogy nyel. Végül hideg tekintettel felém fordul, kihúzza magát.

-        Add meg a megnyugvást a családoknak, Hercegnő! – adja ki az utasítást, mire kötelességtudóan meghajolok előtte.

Felegyenesedek, elmegyek a Főmágus mellett, akinek a tekintetét addig a hátamon érzem, ameddig fel nem érek a lépcső tetejére, ahol már csak a felkonferálást kell megvárnom. Kurumi izeg-mozog a hasamban, körmeit élezi a küzdelemre. Igaz, nem fogom elengedni, de beleadja ő is az erejét a harcomba. Megnyugtatóan a hasamra teszem a kezemet, megpaskolgatom; nem sokára vége, s akkor… talán megnyugvásra lelek. Mélyen beszívom a levegőt, lehunyom a szememet egy pillanatra, s végiggördül előttem azoknak a listája, akik Anna keze által haltak meg. Mindnek megjegyeztem a nevét, az agyamba véstem, hogyan haltak meg, milyen kínzást alkalmazott náluk Anna, s miként tudom megbosszulni.

A Főmágus beszédére kinyitom a szememet, de nem hallom, hogy mit mond. Részvétet fejezhet ki, sajnálatot, hogy így alakultak a dolgok, de most minden helyre jöhet. Revansot vehetünk Annán, aki elvette az értékes szerettünket. Futólag megérintem Naruto nyakláncát a páncélom alatt; mintha melegebb lenne, mint általában. De lehet, hogy csak beképzelem.

-        Egyszer találkozni fogunk – suttogom a nyakláncnak. – Várj rám a másik oldalon. – Azzal a rács felemelkedik, s én kilépek az arénába.

A tömeg csendesen, feszülten várja, hogy megkezdődjék a harc, ami valójában egyoldalú lesz. Egyetlen ember sem szólal meg, nem ujjong, nem tombol az izgalomtól. Mindenki feszülten figyel, vár, hogy mi lesz. A Főmágus elmondja, hogy miért én fogom megölni Annát, de nem tesz említést Narutóról, vagy akár Hinamoriról. A tömeg nem rendül meg, nem hördül fel, csak figyel. Még az újságírók is remegve fogják a tollukat a kezükbe, nem mernek jegyzetelni.

Csend uralkodik az arénában. Egyedül a szívek egyenletes dobbanását lehet hallani.

Tekintetemet a velem szemben lévő rácsra szegezem, ami mögött Anna kuksol, várva a sorsát. Kiszárad a szám a várakozástól, érzékeim kiélesednek, mintha éhes vadként a prédámra várnék. Fogaim félig átalakultak tűhegyes ragadozó fogakká, körmeim a megszokottól hosszabbak és élesebbek. Kurumi uralkodik a testem egy bizonyos része felett; ő így állít harcba. A Főmágus kihirdeti, hogy a törvényeknek megfelelően egyetlen órám van arra, hogy végezzek Annával, vagy ő velem. Tisztességes harc fog lezajlani, amiben mind a két félnek ugyanannyi joga van a másikat megölni.

Halk kuncogás fut végig a sorokon a kijelentés hallatán, de senki nem tiltakozik a törvény ellen, csupán mulatságos, hogy egy sorozatgyilkos pszichopatának ugyanannyi joga lenne, mint nekem. Tenyeremben érzem a kardom markolatát, a másikban pedig a pajzsomat. Kendo pedig végre kihirdeti.

-        Kezdődjék a harc! – üvölti el magát, mire a velem szemben lévő rács emelkedni a kezd.

Egy gladiátor büszkeségével és izgalmával egybe vegyítve várom Annát, aki a saját lábain lépdel ki. Haja szénaboglyaként meredezik a fején, testét mocsok és véraláfutások tarkítják, mezítláb áll az aréna beton padlóján. Cserepes ajka gonosz vigyorra húzódik, ahogy meglát. Karjai a teste mellett lógnak, mintha alig bírná használni őket, mégis jobb kezében egy kardot tart. Látom a szemében, hogy alig várta, hogy találkozzak vele, azonban ő az enyémből tisztán kiolvashatja, hogy nem kegyelmezek neki.

-        Minő megtiszteltetés – gúnyolódik hörgő hangon. – A nagyasszony fogja életemet venni. – Keserűen felkacag, kihúzza magát a fájdalmai ellenére, szorosabban fogja a kard markolatát, nagy nehezen, remegő kézzel megemeli a pajzsot a másik kezében.

Nem szólalok meg, felesleges. Előhúzom a saját kardomat és pajzsomat, felkészülök a támadásra ami csak hamar be is következik. Anna sebes lábával előre rendül, csapásra emeli a kardját, ám a pajzsommal találja magát szembe. Előre lököm a pajzzsal, a sarkával felfogja az esését, de már nem tudja kivédeni a következő csapást, amit a lábammal intézek hozzá. Vállon rúgom, amitől átrepül az aréna másik oldalára, s becsapódik a falba, krátert okozva. A tömeg továbbra is csendben néz ki a fejéből, nem szólalnak, meg nem ujjonganak, csak hallgatnak.

Anna kimászik a kráterből, felemeli a kardot és a pajzsot, maga elé tartja, s várja, hogy támadjak. Hidegen végigmérem, megtalálom a gyengepontjait, miközben felkészülök a következő csapásra. Egy revansra. Mágiám felgyűlik bennem, a jég pedig lassan végigpereg a falakon. Leheletem meglátszik, Anna libabőrösen reszketni kezd. Szeme idegesen kémlel körbe, keresve a lehetséges támadókat, akiket a jégből megidézhetek. Gonosz mosoly játszik a szám szélén, ahogy az arcát fürkészve olvasok a gondolataiban.

Tudja, hogy nem véletlen a jég a falakon, ahogy az sem, hogy pont az elején vetem be. Az óra ketyeg a fejem felett, még alig telt el belőle valami. Kiélvezem a pillanatokat, amíg Anna szemében a félelem játszik, ahogy a következő vártalan mozdulatra vár. S nem is kell sokat várnia. Mágiámat ráösszpontosítom, majd határozott mozdulattal felemelem és az aréna másik felébe repítem. Megpördül párszor a tengelye körül, ám ideje sem marad felállni, mert máris ott termek, és a levegőbe rúgom. Könnyedén végigcsúszom az arénán, hatalmas sebességre szert téve.

Fölé teleportálok, meglendítem a kardomat, és egy hatalmasat vágok a hátára. Hangosat puffanva landol a betonon, földet érve látom, hogy több helyen eltörtem a karját. Őrülten vigyorogva talpra kecmereg, a kardot elejti, törött jobbját szorongatja. Felkacag, tekintete a tiszta őrületről tanúskodik. Figyelmeztetve felemelem a kardomat, ám kicsi az esélye, hogy támadni fog.

-        Bosszú, mi? – kacarászik tovább magában. – Nem érdekel… Élvezettel öltem meg mindenkit, aki a kezem közé esett. Boldogság… siker… - mondja félig zilálva, röhögve, miközben kimászik a gödörből, amiben eddig állt. – Mindet ti kaptátok, csak engem hagytatok ki! – sikítja torka szakadtából. – Freya így, Linda úgy… mindenki a tökéletes kis pofitokat látja, de ugyanúgy meg tudtok törni, irányíthatóak vagytok.

Egy erős villámmal lesújtok rá, de mintha meg se érezte volna a kisülést. Ugyanúgy vigyorog, haja megpörkölődött, testéből füst gomolyagok szállnak fel az ég felé. Nem hátrál. Kimászik a gödörből, zilálva és sikítva rám veti magát, de ismét visszapattan a pajzsomról, majd a kardom lapjával, messzebbre repítem. Nyekkenve földet ér. Ismét felkacag, még őrültebben, hisztérikusabban, mint az előbb. Meg se rezzenek, de a tömeg sem.

-        Hallgattam a sikolyaikat, ahogy a nagy hősök megtörnek a nyomás alatt, s engedelmes szolgákká válnak – felhördül, vért köp a betonra. – Nem félek a haláltól, mert úgy halok meg, hogy tudom, ti, szánalmas férgek évezredek alatt sem lábaltok ki belőle – hisztérikusan nevetve feltápászkodik.

Tekintetét az enyémbe fúrja, remélve, hogy befolyásolhat. Eltűntetem a pajzsomat és a kardomat. Ezek nem kifejező eszközei most a gyászomnak. Nem bosszú, gyász. Két külön dolog. A bosszú egy elvakult dolog, amit az ember azért tesz, mert képtelen elfogadni azt, hogy elvettek tőle valamit. A gyász vakítja el. Viszont, aki csak gyászol, nem bosszul, az magán akar könnyíteni. Ezért rontok Annának, gyomorszájon vágom, ismét az égbe küldöm, ahonnan fájdalmasan lerúgom. Mélyen felszántja a földet, tekintetében azonban nem csillapodik a bolondság.

Teli szájjal röhögni kezd, mintha élvezné, azonban egy másodperc alatt megdermed. Arcára fagy a kacaj, a földet kezdi el kaparni. Széttárt ujjaimmal manipulálom a testét, érzékennyé teszem. Földön túli kín mászik végig az idegein, s ezt még tetézi, hogy beletérdelek a mellkasába. Rekedten felordít, port kavar landolásom, így a tömeg már csak azt láthatja, ahogy megragadom a torkánál fogva, és erősen beleverem a fejét a földbe. Vér csurog végig az arcán, amin még mindig ugyanaz a kifejezés ül.

-        A gyász mindenkinek szíve joga – kiáltom utána, miközben átrúgom az ellentétes felére az arénának. – A másik kérdés, hogy tovább tudsz e lépni. Nem rekedhetsz meg egy ponton a múltban. Nem ez határozza meg az életedet, hanem az, hogy ki vagy. Ki akarsz lenni. Te megrekedtél ott, hogy senki sem szeret téged, nem vagy elég nagy. De tettél érte, huh, Anna?

-        Ribanc – hörgi, ám hiába próbál behúzni nekem, egy tőr keveredik elő a semmiből a kezembe, amivel végigszántom a mellkasát.

Spriccel a vér mindenfelé, felsikolt, ám a következőben már nem marad ideje ennyire sem. Ütöm-vágom ahol, csak érem, időnként végighúzom rajta a pengéim egyikét, amiket a mágikus térből elővarázsolok. A tömeg felettem pedig feszülten, s egyre nagyobb elégedettséggel nézi, ahogy Anna lassan elfogy. Háromnegyed óra elteltével ezer sebből vérzik, járni nem tud, alig lát valamit egyetlen szemével, ami még nem dagadt be. Mocskos, több csontját eltörtem, de még mindig mondja a magáét. Kurumi körmei többször végigszántják a bőrét, megégetik a forró gömbök, amiket kap tőlem. Bőre több helyen hólyagosra sül, tüdeje megtel füsttel és szénnel, remegő lábaira hiába próbál felállni, képtelen. Szilánkosra törtem az összes csontját.  

-        Szenvedni fogsz. Életed hátra lévő részében sírni fogsz – rikoltja -, soha nem leszel boldog.

-        Tévedsz – mosolyodom el, tekintetemben tiszta öröm csillog. – A családom az életem. Megyek a magam útján. A múlt nem ragaszt magához, ellenben – torkon ragadom, s közel hajolok hozzá – megerősít. Egyszer boldog leszek, soha nem felejtem el, hogy mit tettél, de azt sem, hogy ő miért halt meg. – Megszorítom a torkát, majd puszta erőből belevágom a betonba. – Azok az emberek azért haltak meg, mert megzsaroltad őket. Elvettél tőlük valami fontosat, ők pedig engedelmeskedtek, mert az életüknél is többet értek.

Felemelem a torkánál fogva, már ellenkezni sincs ereje, csak hagyja, hogy magam elé dobjam. Bevégzem. Tenyeremet a magasba emelem, mágiám végig cikázik az idegeimen, a csontjaimat nyaldossa, ahogy feltör a testemből világoskék fénnyel. Pecséteim hatalmas erőt kölcsönöznek nekem. Az aréna megremeg, ahogy tomboló, jeges szélként örvényt képez az aréna körül. Mélyen legbelülről Kurumi is hozzáadja az erejét a harchoz. Erőmön végig fut Kurumi vöröse, s végezetül az utolsó égető csapásomhoz erőt merítek Naruto energiájából. Tiszta fekete energia áramlik ki a kristályból, összeadódik az enyémmel.

Viharfelhőként gyülekezik az aréna tetején. Még van tíz percem. Kivillantom átalakult fogaimat, így még láthatom, ahogy Anna döbbenten, remegő ajakkal mered rám. A felhő válaszol a hívásomra, amikor egyetlen hirtelen mozdulattal leengedem a karomat, mintha csak lecsapnék egy karddal. Anna még utoljára rekedten felsikolt, majd telibe találja a feketén parázsló örvény. Hatalmas robbanás következtében porfelhő teríti be az arénát, égett hús és haj szaga kezd el terjengeni a levegőben.

Meredten állok, várom, hogy elüljön a füst. Csak a hamuja maradt repedezett, tönkretett betonon, őrülete együtt égett vele. Kihúzom magamat, felszisszenek, ahogy megmozdítom megégett és vöröslő jobb kezemet, de így is diadalittasan felemelem.

Az óra kattan.

A tömeg pedig felkiált.

~~~

A harc után persze egyből a gyengélkedőn kötök ki, ahol Linda ellátja az égési sérülésemet. Ezt a varázslatot eddig még soha nem csináltam meg. Hihetetlen volt, ahogy szinte én magam lettem az erő, a szél, a vihar, ami az emberek feje felett tombolt. Naruto ereje pedig varázslatos volt. A tiszta energia, ami ónix sárkány bőréhez hasonlóan csillogott és tombolt a viharommal. Megbabonázott, szinte még mindig nem tértem magamhoz a bűvölettől.

Linda hallgatagon kezeli a sérülésemet, egyszer sem nyögök fel, amikor bekötözi, majd kezembe nyom egy jég akkut, hogy a könyökömig tartó sérülést hűtsem le. Nem ellenkezek, amikor leparancsolja rólam a páncélt, majd beleültet egy meleg vízzel teli kádba. Durván lesikálja rólam a koszt, amit összeszedtem. A fürdő után bekenegeti a véraláfutásaimat, kibontott vizes hajamat anyai ösztöntől vezérelve megszárítja, majd két fonatba fonja, és ismét kontyot csinál nekem, benne egy kék szalaggal.

Akár a tengerszíne. Őszinte mosolyra húzódik a szám, az ő szemére emlékeztet. Linda a tükörképemre mered, neki is mosolyra húzódik a szája, akár az enyém. Tekintete csillog, ahogy rám néz, mintha büszke lenne. Megveregeti a vállamat, majd ellép a tükörtől, s megkér, hogy öltözzek fel. Egy kényelmes drapp színű pamut ruhát veszek fel, harisnyával, világos barna bélelt csizmával. A ruha hosszú, meleg ujjai gyengéden simulnak rám. Az egyszerű csónak nyakú ruhán finom hópehely alakú hímzés található, csipke sehol. Finom elegancia, egy kis felszabadultsággal.

Alana eltátja a száját, ahogy meglát. Ő maga is gyönyörű a maga zöld ruhájában és fekete csizmájában. Haját koszorúfonatba rendezte, prémes kabátja pedig meleg és kényelmes. Én magam is felveszem a magam kényelmes és bélelt kabátját, majd a húgom karon ragad, és magával rángat. Futólag visszapillantok Lindára, akinek a szemében egy egészen új érzés kezd el játszani.

-        Esküszöm, hogy élvezni fogod – makacskodik Alana, miközben végigmegyünk a sugárúton az egyik kávézóhoz, ahol Kaneki és a baráti játszanak aznap este.

-        Elhiszem – kuncogok fel kedvesen, bár kicsit tartok az estétől. A húgom belém karolva vezet, mintha attól félne, hogy a következőben eltűnök a semmiben.

Alana folyamatosan csacsog, nem hagyja abba, szóhoz sem jutok. A babaszobáról mesél, neveket vet fel, és hogy mennyire várja már azt, hogy tudni lehessen fia vagy lánya lesz. Személy szerint mind a kettőt szeretné, de nem akar telhetetlen lenni sem. Magamban persze tudom, hogy nem csak annak örül, hogy ismét várandós, hanem annak is, hogy egy olyan férfi gyermekét hordja a szíve alatt, aki a lelkét kiteszi érte.

-        Elmondtad már neki? – kérdezem tőle közelebb hajolva, ahogy egyre közelebb érünk a kávézóhoz. Húgom tekintetében izgalom és aggodalom csillog egyszerre, ahogy rám néz, ajkát beharapja.

-        Még nem mondtam el neki. Ma akarom. Szerettem volna magamnak is időt adni, hiszen… ez… - a hasára teszi a kezét, s gyengéden megsimogatja. – Olyan… nem tudom megfogalmazni az érzést neked, o-nee. Annyira… - elvigyorodom, gyengéden csípőn billentem.

-        Nem szükséges megfogalmaznod. Ezt nem lehet. Ezt érezni kell – mondom, majd benyitok a kávézóba.

Odabent mindent antik és klasszikus stílusban dekorált, az asztalok és székek lábai kacskaringósak, a falakon csíkos a tapéta, mindenhol régi fekete-fehér képek lógnak a falról, az emberek pedig korhűen öltözve fogyasztják a finomságaikat, amiket a sürgő-forgó pincérek hoznak ki. Alana szerencsére foglalt asztalt nekünk előre, így a színpadhoz elég közel, még sem pont elé, ülhetünk le. Az asztal széles és nagy, így kényelmesen rátehetjük a retikülünket. Az egyik pincér hoz nekünk étlapokat, mi pedig hamar rendelünk.

Alana puncstortát rendel, tejszínhabbal és csoki öntettel, hozzá egy nagy adag erdei gyümölcsös turmixszal, én karamellás –csokis pitét kérek némi teával. A pincér hatalmas mosollyal hajol meg előttünk, majd szapora léptekkel elmegy a konyhába, hogy leadja a rendelést. Amíg a finomságokra várunk, addig körbekémlelünk, hátha látjuk a fiúkat, de nagyjából fél órával a rendelés leadása után látjuk meg Mitsuki kékes színű bőrét felvillanni a vörös függöny résében.

-        Láttad? – kérdezi Alana izgatottan, ujjait tördelve. – Mikor kezdhetnek? – kérdezi Alana, miközben az áhított sütijét is figyeli a díszesen felcicomázott pénztártól, ahol a pincér eltűnt legutoljára.

-        A szórólap szerint még egy óra hátra van a kezdésig – olvasom le az időpontot és nézem meg az órámat. Alana csalódott képet vág, majd szinte azonnal felcsillan a szeme, amikor meglátja, hogy a pincérünk már jön is a sütivel.

-        Hölgyeim – teszi le elénk a rendelésünket. – Elnézésüket kérem, kicsit sokan vannak ma itt. Elméletileg valami nagy meglepetésre készülnek a tagok.

-        Meglepetésre? – kérdezem, villával a kezemben figyelve rá. – Vajon milyen meglepetés lehet? – nézek Alanára, aki már elégedett arccal eszi a puncstortáját. – Mindegy. Köszönjük – mondom, a pincér ismét meghajol, s már megy is a dolgára.

Magam is hozzá látok a finomságokhoz, jóízűen fogyasztom a pitémet, míg Alana már azon gondolkozik, hogy eszik még egyet. Ezen csak mosolygok, ugyanakkor látom rajta, hogy mennyire ideges, hogy Kaneki mit fog szólni a babához. Szórakozottan kortyolgatja a turmixot, miközben folyamatosan a függöny felé pillantgat. Látom rajta, hogy nagyon szeretné már elmondani Kanekinek, de egyszerre aggódik is. Átnyúlok az asztalon, megérintem a könyökét, mire rám néz.

-        Ne aggódj. Nem lesz baj – mondom neki, de látom rajta, hogy ha nem fogná vissza magát, akkor tövig rágná a szépen manikűrözött körmeit. Megsimogatom a könyökét, felsóhajt, majd megfogja a kezemet, s megszorítja.

-        Ideges vagyok… és éhes – mondja unott képpel, majd felcsapja az étlapot, és mustrálni kezdi, hogy mihez lenne kedve. Fintorog, nézi, végül egy epertorta mellett köt ki.

A pincér ismét felveszi a rendelését, valamint megkérem, hogy hozzon nekem is még egy csésze teát. A pincér gyorsan mozog, megy a dolgára, s közben még vagy hat rendelést felvesz, mire elér a pénztárig, hogy leadhassa a rendeléseket. Nagy a forgalmuk ma este. Talán még nagyobb, mint valaha eddig volt. Bizonyára mindenkit felcsigázott az, hogy valami különlegességgel készülhetnek a srácok. Főleg azért érdekelhet mindenkit, mivel Naruto barátairól van szó. Remélik, hátha megtudnak valamit a Segédről, amit ma nem közöltek a lapok és a híradó.

Igaz. A nagy napra tekintettel a rendőrség kiadott néhány dolgot a médiának, de még így sem lehet semmit tudni Narutóról. Sem arról, hogy meghalt-e, ha igen, akkor mi van a testével, mikor lesz a temetés. Senki nem tud semmit. Még én sem, pedig elméletileg a Hinamorival való válása után engem kellene elsőnek értesíteni arról, ha valami történne vele. De szemmel láthatólag nem igyekeznek tenni semmit ellene.

Hinamoriról jut eszembe… Az apja tegnap írt nekem egy levelet, hogy szanatóriumba kellett küldeni a lányát, annyira összeomlott szellemileg. Egy távoli szigetre viszik, ahol remélhetőleg kiheverheti a történteket. Hinamori apja persze reménykedik abba, hogy a lánya jobban lesz, és normális életet tud majd élni. Az már más kérdés lesz, hogy ez mennyi időbe fog majd telni neki. Egy évbe, kettőbe, tízbe vagy ezerbe? Senki nem tudja, még az az orvos sem, akihez kerül majd. Ha jól emlékszem, akkor holnap délután indulhatnak el.

Addigra felveszik a jegyzőkönyvet a mérgezésről. Furcsa belegondolni abba, hogy azért tette, hogy visszakapja a gyermeke fogva tartott lelkét. Anna fekete mágiát űzött, mint azt a jegyzeteiből kiderült, így simán visszaadhatta volna a gyereket Hinamorinak megfelelő áldozat fejében. Persze, ez is csak csali volt, hogy a mentálisan megtört Hinamori azt tegye, amit Anna mond neki. Szerintem, ha azt mondta volna neki Anna, hogy éjszaka álmában ölje meg, akkor habozás nélkül megteszi.

Felsóhajtok, szórakozottan kevergetem a teámat magam előtt, mikor hirtelen lekapcsolódik a villany, felhúzódik a függöny, s a fiúk szélesen mosolyogva, reflektorfényben állnak a helyükön. Elől Kaneki feszít, öltöny mintás fekete felsőben, farmerben, gitárral a hátán. Szélesen mosolyog a mikrofon előtt, kicsit idegesen fürkészi a tömeget, majd megakad a tekintete Alanán. Még jobban elmosolyodik, látszik rajta, hogy fülig szerelmes.

Alanával egymásra tekintünk; mind a kettőnk tekintetében ugyan az villan fel: ez innen nem fog mozdulni. A húgom izgatottan ugrál a székén, majd kibújik a bőréből. Látom rajta, hogy ha tehetné, már most odarohanna, és a nyakába ugrana. Elnézem őket, s elfacsarodik egy kicsit a szívem. De tudom azt is, hogy jobb ez így. Naruto a halálával ezrek életét mentette meg, akik még Anna kezére kerültek volna. Az élet megy tovább. Másodjára is nagynéni és egyben keresztanya is leszek, ahogy az összes gyereknek a házban, beleértve Kaitót is, aki semmilyen vérségi kapcsolatban nem áll velem.

Kaneki mögött a bandatagok – Mitsuki, Mason és Sinji – hanyag lazasággal igazgatják a ruhájukat, hangolják a hangszereiket. Kaneki megkocogtatja maga előtt a mikrofont, mire mindenki elhallgat. Feszült csend lepi el a hatalmas kávézót, minden szem az egyre idegesebb Kanekire szegeződik. Szegény srác inkább ránk tér vissza mindig. Van egy olyan érzésem, hogy elájulna, ha nem lennénk ott. Hiszen most először van igazán reflektorfényben ilyen nyíltan; ezt mindig Naruto csinálta. Ott állt elől, jó estét kívánt, elkezdett viccelődni, hogy oldja a hangulatot, majd belekezdtek a zenébe. Én magam nem lehettem jelen egyetlen ilyen koncertjén sem, mivel hamar átkerültem a másik világba, s a visszatérésem után pedig annyira el voltunk foglalva, hogy egyre se tudtam elmenni.

Szomorú, hogy így alakult az élet, de legalább a felvételek megmaradtak. Kaneki egy csomót előkerített nekem, és megmutatta őket. Az elmúlt időben ezeket nézegettem, s egyre jobban nyugszom meg. A kivégzés előtt is ezeket bogarásztam, több órányi felvételt néztem meg. Mindenki mosolygott, röhögött, játszott és élvezte az életet. Boldog volt, mielőtt meghalt volna. Látszott a kristályokon, hogy boldogult nélkülem, nem kellett a tanításom, nem is volt rá szinte soha szükség. Elég volt elindítanom anno a börtönben, s utána ment a maga feje után.

Önálló férfi lett, ilyen nagyszerű barátokkal a háta mögött, s a tudattal, hogy én végtelenül szeretem, még akkor is, ha ő nem gondolt semmi különlegeset a kapcsolatunkba. Talán jobb is így. Talán, ha tudtam volna, hogy szerelmes belém, még jobban fájt volna az elválás. Így se kellemes persze, de már jobban bírom, mint mondjuk egy hónapja. Most már tudok mosolyogni. Már élvezni tudom az életet, s teljesíteni tudom Narutónak azt a kérését, hogy lépjek tovább, éljem az életemet, s segítsek az embereknek. Így lesz a helyes.

-        Jó estét, hölgyeim és uraim! – szól bele a mikrofonba Kaneki, akinek homlokán egy izzadság csepp gördül le. – Örülök, hogy ilyen sokan eljöttek ma este, főleg mivel egy igen nagy produkcióval készültünk. Bizonyára mindannyian tudják, hogy az énekesünk és fő gitárosunk, Uzumaki Naruto ma este nincs velünk. Kiléte még számunkra is ismeretlen, mi is hiába rágjuk a Főmágus és a rendőrség fülét, semmit nem tudunk róla. De azért szeretnénk leróni a tiszteletünket szerény személye iránt. Hiszen azt mind tudjuk, hogy ő volt az utolsó ebben a borzalmas tortúrában, amit drága vendégünk, Kozumaki Freya zárt le. – Feszengve körbepillantok, de szerencsére senki nem néz rám; mindannyian Kaneki beszédét hallgatják, hátha elejt valamilyen utalást, morzsát, amin csámcsogni lehet, elmélkedni, pletykákat gyártani. – Egy szerény videóval, egy ígéretteljesítéssel és egy kéréssel jöttünk ma este ide Önökhöz. – Elhallgat egy pillanatra, int az egyik srácnak oldalt, aki már készenlétben áll a videóval. - Naruto, mindenki Segédje, bátyja és mókamestere, idestova két és fél éve érkezett a falunkba, s mondhatjuk azt, hogy jól felforgatta a mindennapjainkat. Ez a konohai srác, ismeretlenül és hihetetlenül más volt, vagy más egyéniség a mai napig, mint azt elsőre gondoltam volna. Furcsa is volt, amikor először belépett az egyetemen a terembe. Azon agyaltam, hogy honnan az anyámból jöhetett ez a fazon, aki minden feszengés nélkül bejön a terembe, megkérdezi, hogy szabad-e mellettem a hely, majd mikor azt válaszolom, hogy nem, leül mellém, és olvasni kezd. Behaltam rajta, azt se tudtam hova tegyem ezt a lazaságot. Mindenesetre remek cimbora, még akkor is, ha nem tudom most, hogy jelen vagy múlt időben fogalmazzak róla. Mindenesetre – felvillan oldalt egy fehér vászon, előtte egy kivetítő gép mutat egy play gombot, amit már csak meg kell nyomni, hogy elinduljon a lejátszás. – még mielőtt bement volna abba a pokolba rengeteg felvétel maradt utána, amiket az egyetemtől kezdve idén októberig készítettünk. Gondoltam, ha már nem lehet itt, akkor legalább egy kicsit mégis adjon nekünk abból a fényből, ami bearanyozta a mindennapjait. Még akkor is, ha az igazi fénye nem volt ott.

Kaneki azzal hátrébb áll a mikrofontól, megnyalja a szája szélét, majd biccent a srácnak oldalt, hogy indítsa el a videót. A tömeg körülöttem izgatottan figyeli a fehér vásznat a félhomályban. Alana idegességében elkapja a kezemet, bíztatóan rám néz, ám nem tudom kivenni a tekintetéből, hogy mit is akar valójában. A srác szöszmötöl még egy keveset a vetítővel, majd elindul a kép. Először csak egy kezet látunk a képen, amint felrakja a kamerát az állványra. Legalábbis próbálja.

-        Te mit csinálsz? – hallom meg Naruto ismerős hangját a háttérből, mire megdobban a szívem. – Kaneki? Mi a… - Kaneki ekkor hátrál el a bekapcsolt kamerától, s láthatóvá válik Naruto is. Alig múlt el tizenhat, izmai még nem olyan erősek, mint mikor utoljára egészségesen láttam, alacsonyabb is legalább tizenöt centivel. Aznap piros felsőt vett fel, aminek feltűrte az ujját, farmerját egy-két helyen színes festék pettyek díszítik. Fehér zokniban áll a garázs padlóján, haja még a szokottnál is kócosabb, arcán egy nagy kék paca díszeleg.

-         Felveszem a bandázásainkat – jelenti ki Kaneki, miközben besétál a képbe, Naruto pedig követi a szemével.

-        Aha? – mondja bizonytalanul, majd ismét a kamera felé tekint. – Szóval azt akarod nekem mondani, hogy fessek vagy énekeljek és gitározzak, miközben te még azt is filmre vennéd, ahogy egy légy átmegy a szobán?

-        Pontosan – vágja rá Kaneki, mire Naruto lehunyja a szemét, elszámol tízig, majd fejét rázva felröhög. – Ugyan, gondolj bele! Ha majd hatezer éves vén trottyok leszünk, sőt, mikor már mind a kettőnknek saját családja lesz, odaültetjük a kölkit a tévé elé, és megmutatjuk neki, hogy „látod fiam/lányom, a te jó apád is volt fiatal”. Olyan felvételeink lesznek, amiktől nem, hogy ők, hanem először én fogom eldobni az agyamat.

-        Hogy midet dobod el? - szól be hátulról valamelyik fiú.

-        Hagyjad! – szól hátra Naruto a videón. – Káposztalét akart mondani. Tényleg, mikor cseréltél levet? – kocogtatja meg Naruto barátja kobakját.

A videón Kaneki csak sejtelmesen mosolyog, kidülleszti a szemét, úgy vigyorog, mint egy idióta, Naruto pedig már alig bírja ki röhögés nélkül. Ekkor Kaneki ráfordítja a szemét, Naruto hasa már rángatózik az elfojtott nevetéstől. Barátja eltátja a száját, teljes bolond látszatát keltve. Majd hirtelen komoly képet vág, őszintén Narutóra néz, majd ez mondja:

-        Tegnap. Vagy tegnap előtt? Poshadt lehet már, mert nagyon jól érezem magamat. – Naruto és a többiek hangosan felnevetnek. A követezőben vált a kép, elsötétül és egy felirat jelenik meg.

„Az egyetem első két hónapja így telt. Szinte majdnem minden nap bandáztunk, lógtunk, és zenéltünk a garázsomban. Naruto már akkor vezetője volt a zenekarnak, amikor megjelent a küszöbön. Tudta a hangokat, mit hogyan kell kezelni, zeneszerzésben pedig valami fenomenális volt. Az már más kérdés volt, hogy majdnem meghaltunk annyira röhögtetett minket az már más kérdés.„

A felvétel ezek után folytatódik. Pillanatképek úsznak be a vászonra: ahogy söröznek, szöveget írnak, hangolnak, esznek – nagyon sokat esznek -, nyári strandolások, ahol fürdő nadrágban bohóckodik. Következőnek pedig a diplomaosztónál járunk már. Naruto köpenyben és sapkában feszít, akár egy felnőtt. Kezében a diplomáját szorongatja, kék szeme úgy csillog, mintha két drágakövet raktak volna a helyére.

-        Te aztán tényleg mindent megörökítesz – mondja lágy, kedves, de már máshangon. Rosszallva megcsóválja fejét, és csak cicceg egy keveset. – Most akkor valami idióta fejet kellene vágnom vagy mi?

-        Oh, ha pucsítanál és csücsörítenél, mint a legtöbb csaj, akkor le lennék nyűgözve – röhög Kaneki a kamerába, mire Naruto is kétrét görnyedve nevet vele együtt.

-        Hm… Azt hiszem ez nem kivitelezhető. A szoftverem nem kompatibilis. – mondja, majd valaki a háttérből, talán Mitsuki elkiáltja magát, hogy fussatok, kibújt belőle a szerelő.

Naruto erre csak újból röhög a felvételen, s elordítja magát, hogy lediplomáztunk, s a többiekkel együtt a magasba dobja a kalapját. Széles mosolyától megolvad az ember, látszik, hogy élvezi az életet, ahogy csak tudja, még akkor is, amikor Kaneki újfent megszólal, immáron szelfi módba helyezve a kamerát. Átkarolja a nyakát, hogy ő is látszódhasson a felvételen.

-      Nos, Uzumaki uraság! Ha most Freya ezt láthatná, mint mondanál neki? – Naruto meglepődik egy pillanatra, egy kicsit elkomorodik, de látszik, hogy gondolkozik rajta. Arcán látom a komoly kétséget, hogy mi lehetne azt a mondat, ami a legjobban kifejezhetné, hogy mit szeretne nekem mondani.

-      Köszönöm. Mindent nagyon köszönök.

Elsápadok a helyemen. Akkor is ezt mondta, amikor meghalt. Elszorul a torkom, ahogy belenézek azokba az őszinte szemekbe, amik reménykedve néznek a lencsébe, hogy egyszer látom ezt a felvételt, és tényleg válaszolhatok neki majd. Remegő ajakkal elmosolyodom a sötétben, szívem sajog ugyan, ám most már értem, hogy miért mondta azt utoljára nekem, hogy köszönöm.

A videóban ezek után képek vannak, amik mellé zenét – saját zenéjüket – és szöveget mellékeltek. Legtöbbjük bulikon készült, vagy Leilával, Hinamorival, s mindegyiken látszik rajta, hogy boldog, szélesen mosolyog, táncol, barkácsol, koncentrál s szereti csinálni, ami éppen a keze ügyébe kerül. Tehetséges volt és erős, felelősségteljes és okos. Csak mindig rossz lóra tett, s az emberek örömmel kihasználták ezt a balszerencséjét. De újra felállt, mindig.

Most pedig következzék az ígéret, amit teljesítünk.

A videó ismét vált, elsötétedik, majd egy kéz jelenik meg a képernyőn. Hamar eltűnik a lencse elöl, és meglátjuk Narutót a szobájában. Szemei karikásak, a kedvenc sötétkék kapucnis pulóverét viseli, a háttérben minden rendezett és tiszta, mintha nem is aludt volna ott, hanem csak egy nyugodt helyet keresett volna a videóhoz.

-        Hey, Kaneki. Meglepetés, nemde? Az ember azt gondolná, hogy egy vörös színű kristályon nagyobb dolgot talál, mint egy baráti kérést. Pedig most pont ezt szeretném kérni tőled. Ugyanis, mint azt láthatod, mire te ezt a kristályt megkapod, valószínűleg mindenki azon a kérdésen lesz, hogy most halott vagyok, vagy sem. A rendőrséget ismerve szerintem hosszú ideig nem fognak kiadni semmi információt arról, hogy pontosan mi is lett velem. De tömören annyi, hogy Freya érdekében tettem mindent, hogy ő túlélje. Sok mindent elviseltem az elmúlt időszakban, amit nem láthattatok, megkínoztak, elég durván. Csoda, hogy egyáltalán a lábamon meg tudtam maradni, nem csuklottam össze, lettem rosszul. Sok mindent nem tudtatok, de jobb ez így. Talán ti is áldozatokká váltatok volna, ha elmondom, hogy mi játszódik a háttérben. Hm… - elhallgat egy kicsit – Nehezen jönnek a szavak. Freya levelénél is olyan nehezen jöttek a számra a betűk, mintha ólomból lennének. Pedig sok mindent el szeretnék mondani. Például azt, hogy ezt eszedbe ne jusson a rendőrségnek odaadni miután megnézted, mert akkor a büdös életben nem kapjuk vissza, és nem tudod teljesíteni a kérésemet. De inkább térjünk rá erre. Ez egy fokkal könnyebb számomra. A többit majd leírom. Szeretném, ha Anna kivégzése után koncertet adnátok a szokásos kávézónkban, ahol ezt a videót másik, hozzáhasonlóval együtt levetítenétek. Szeretném, ha az emberek tudnák azt, hogy nem bánom, hogy áldozat vagyok. Fáj, gyakran rosszul esik, nehezen mozgok, de valahányszor arra gondolok, hogy azzal, hogy én itt vagyok megmentem a környezetemben lévőket, és Freya egészen biztosan megöli Annát, ezzel lezárva egy pszichopata útját, megnyugtat. Ha esetleg meghalok, akkor legalább azzal a tudattal purcanok ki, hogy egész életem során legalább egy olyan cselekedet tettem, aminek tényleg nagy mérföldköve van. Oh, és Freya, ha ott ülsz a kávézóban, és nézed ezt a videót, akkor hozzád is lenne egy-két szavam. Persze, jó értelemben. Először is, van egy olyan érzésem, hogy figyelsz, és figyeltél egész idő alatt, míg én átéltem ezeket. Még ha nem is feltűnően, de néha azért érzem, hogy itt vagy a közelemben, finom utalásokat teszel nekem, és próbálsz rajtam segíteni. Másodszor pedig néha nem értelek. A levelemben ezt nem fogalmaztam meg számodra, mert úgy gondoltam épp elég lesz neked feldolgozni a tudatot, hogy azért haltam meg, esetlegesen, mert meg akartalak védeni. De hogy mit nem értek benned? Hogy hallgatsz. Emlékszel, amikor az esküvőm előtt arról kérdeztelek, hogy mit gondolsz rólam és Hinamoriról? Azt válaszoltad, hogy nem akarsz nyilatkozni. Pedig tisztán látszott rajtad, hogy meg akarsz szólalni, ott van a nyelved hegyén, de… nem mondod ki. Soha nem szólalsz meg. Mindig csak rám hagyod. Elhallgatod, mintha nem számítana, pedig lehet, ha kinyitnád a szádat sok hülyeséget nem csináltam volna meg… igen… Van egy olyan érzésem, hogy sejted mire gondolok. De a legrosszabb, hogy én is szeretnék még mondani egy pár dolgot, de…lehet, hogy nem lenne nyakam a végére. – Felröhög, de hamar köhögésbe fullad a móka. - Nem tudom, miért érzem ezt, de van egy ilyen érzésem. De ezt már soha nem is kérdezhetem meg tőled. Vagy talán, ha valami isteni csoda történik, akkor is lehet, hogy egy agymosott zokni leszek, és nem merek majd a szemedbe nézni. Néha tükörbe is alig bírok nézni, nemhogy még a tiédbe. Sajnálom, de… ha életben is maradok, és nem leszek egy zombi, akkor kérlek, értsd meg azt, hogy előbb magammal kell leszámolnom. Valahogy. De erre kicsi esélyt látok. Inkább azt fogadd meg, amit a levélben leírtam neked, oké? – előre nyúl, nem sokára ki fogja kapcsolni – Ami pedig a valódi kérést illeti, ott van a Kanekinél elméletileg az a lap, amire ráírtam azt, amit tényleg szeretnék. Ha nincs nála, akkor légy szíves, verjétek meg. De komolyan. Az agya, mint egy marék lepkéé. A kérés pedig… nos… Lehet, hogy jelen helyzetben egy kicsit nagy lesz, de remélem azért meg lesz. Ja, és Freya. Köszönöm.

A felvétel megáll, a kávézóra pedig teljes csend borul. A fények ismét felgyulladnak, többek szipognak, zsebkendőt szorítanak az orrukra. Senki nem mer megszólalni, még a banda tagok sem. Alanára vetül a tekintetem, akinek patakzanak a könnyei a szeméből. Mindenkit meghatott a videó. Hiszen láthattuk Narutónak egy olyan oldalát, amit kevesen. Megmutatkozott előttünk egy ember, aki élt és halt azért, hogy mások biztonságban legyenek.

Kaneki is kicsit bizonytalanul lép ismételten a porondra, visszahelyezi a mikrofont a helyére, amit valamilyen oknál fogva elvitt magával, majd megköszörüli a torkát, hogy a közönség ráfigyeljen. Nyel egy nagyot, körbekémlel az embereken, majd neki kezd.

-        Nos, hogy tényleg teljes legyen ennek az ígéretnek a teljesítése, elhoztam a végsőt, és igen, nem felejtettem el – előhúz egy papírt a farzsebéből. – Végső kérésem az egy dalkérés lenne. Szeretném, ha koncert azzal a dallal nyílna meg, amivel hosszú hetek után ismét el tudtam aludni. Freya – néz fel rám Kaneki -, kérlek.

A torkom elszorult, tekintetem aggodalmat sugározhat a környezőknek. Körbetekintek, mindenki rám figyel. A banda felhangolja rendesen a hangszereiket, Kaneki viszont egyenesen rám néz, s tekintetével kér, hogy jöjjek fel, bármennyire nehéz is. Gombócot érzek a torkomban, lábaim mintha kocsonyák lennének alattam. Ez tényleg egy nagy kérés tőle. Naruto olyat kért tőlem, amit az ember ilyen állapotban, helyzetben nem biztos, hogy tud teljesíteni. De ő bízott abban, hogy meg tudom tenni, hogy képes leszek tovább lépni, és megtenni azt, hogy az emberek hallják azt, ami megmentette őt a totális őrülettől.

Mélyet lélegzek, majd felállok. Kihúzom magamat, majd öles léptekkel előre megyek a színpadhoz. Kaneki a kezét nyújtva felhúz, s helyet ad a mikrofon mellett. Még mielőtt elléphetne mellőlem, még a fülembe súgja, hogy Naruto megírta a dallamot hozzá, nekem csak énekelnem kell. Tétován bólintok, a vetítős srác a kezembe nyomja a vörös színű kristályt, s már csak Kanekiékre várok. Érzem rajtuk, hogy ők is idegesek, hiszen soha nem próbáltunk még együtt. Egyáltalán nem is voltam még ott egy koncertjükön sem. Most mégis itt állok, ahol Naruto minden egyes szombat este, s énekelt. Még emlékszem a hangjára. Ahogy énekelt nekem, dallamokat dúdolt a fülembe, amikor mellettem aludt.

Végezetül Kaneki bólint. Mindenki beáll mögöttem a helyére. Előre pillantok, kiszúrom a húgomat – aki bátorítóan bólint -, s énekelni kezdek.

A szavak meglepően könnyen törnek elő a torkomból. Mögöttem Kanekiék tökéletesen játszanak, mintha mindennap gyakoroltuk volna, hogy hogyan énekeljem el a dalt. A hegedűs a háttérben megadja a kellő hangulatot, míg a gitár és a dob illeszkedik a dallamhoz. A dal szinte végig folyik a padlón, visszaverődik a falakról, s megcélozza az embereket, akár Ámor nyila, s látom az arcokon, hogy lejátszódnak benne a képek, amiket láttak. Látják maguk előtt, ahogy Naruto mosolyog, ahogy lediplomázik, ahogy teljes életet él. Egyesek talán még az esküvőjét is látják, ahol néhány óráig boldog volt. Én is látom magam előtt a fáradt tekintetét, a közös pillanatokat.

A kezemben a kristály egyre forróbb lesz, majd hirtelen előtörnek belőle az emlékek, amiket Naruto belesuvasztott. Ezernyi közös pillanata özönlik a terembe, mindenki nézi, ahogy levetülnek az emlékek, ahogy szívfacsaróan körbelengik fantomokként a félhomályban az asztalokat. Elszomorodom, viszont hálás is vagyok Narutónak, hogy ennyi mindent hagyott hátra nekünk, élőknek, akik itt maradtunk. Sok-sok mindent, amivel enyhíteni tudjuk a hiányát, a saját fájdalmunkat, s rájöhetünk arra, hogy mennyi mindent tett meg csupán azzal, hogy a jelenben élt. Nem nézett már hátra, nem akart semmi pompásat, csak élni, mosolyogni. Megélt minden percet, amit csak lehetett. Tudta, hogy tovább kell lépnem, s velem együtt mindenkinek. A hisz a múlt, csak egy pillanat, a jövő viszont annál izgalmasabb.

~~~

A rögtönzött énekesi pályafutásomat hamar befejezem, hatalmas tapsot is kapok érte. Sokan még fel is állnak, hogy kifejezzék tetszésüket. Meghajolok, s hamar le is megyek a színpadról. A gyomrom apró gombóccá állt a testemben, a szívem a torkomban dobog, ahogy visszamegyek a helyemre, s leülök. A közönség persze el van ragadtatva, s csak remélni tudom, hogy senki nem akar majd felkérni, hogy énekeljek náluk is. Garantáltan nem vállalom. Nem vagyok énekes, csak szimplán sokat jártam ének tanárhoz, tudok hangszeren játszani, és sokat énekelek egymagamban. De az, hogy én mindeneste előadást adjak a jó népnek, az ki van csukva.

Kanekiék szerencsére lecsillapítják őket, és neki kezdenek a koncertnek. Mindenki táncol, élvezi a zenét, és hamar félre kerülnek az asztalok a raktárba, de már rutinosan pakolja minden alkalmazott a tárgyakat szanaszét. Alanával egy ideig a fal mellett ácsorgunk, amikor betoppan Linda, aki azonnal magával ránt. A húgom persze visszautasítja mondván, egy kicsit megrendítette ez az este, és majd később. Nem nógatom, hiszen tudom, mit érezhet, így csak engedem, hogy Linda magával vigyen a táncparkettre.

Önfeledten ugrálni kezdünk, mintha az este nem úgy indult volna, hogy gyászolunk, hogy keressük még azt a személyt, aki a szívem legfőbb csücske volt. De nem zavar, valahogy olyan, mintha egy kívánságot teljesített tündér lennék. Linda is szélesen mosolyog mellettem, sokat sejtetető pillantásokkal figyeli Sinjit, akinek tejfölszőke haja, ide-oda lobog, ahogy ugrál és gitározik. Időnként beleharap az ajkába, nyelvével erotikusan megnyalja a piercingjét. Ujjai fürgén járnak a húrokon, a lányok a színpad előtt pedig őrjöngenék, ahogy közelebb hajol hozzájuk.

Felkuncogok ugrálás közben, ahogy Linda fancsali képét látom, de nem szólok semmit sem. Majd később. Egyelőre csak élvezem a zenét. A medál a nyakamban fel-le ugrál, mintha egy kicsit melegebb lenne a megszokottnál, de be tudom annak, hogy Naruto energiája is örül annak, hogy minden rendben megy, ahogyan eltervezte. Talán most is itt áll mellettem, mosolyog, élvezi ő is a zenét.

A buli egészen hajnali egyig tart, ami egy kávézónak eléggé szürreális, de nem vitatkozunk vele. Gondolom, ameddig van forgalma, addig nem nagyon izgatja, hogy lassanként szórakozó helyként tekintenek a kávézóra. A pincérek liter számra adták el az üdítőket, a bort és a finomságokat, már csak a szeszes italok hiányoznak az étlapról, és máris tökéletes kulturális szórakozóhelynek titulálhatnánk.

Záráskor fáradtan és hihetetlenül kikészülve sétálunk haza Alanával, Kanekival és Lindával. Alana és Kaneki előttem andalognak egymásba karolva, szélesen mosolyogva. Csendben beszélgetnek, főleg Kaneki, aki annyit énekelt, hogy majdnem berekedt. Alana szerintem ezt nem is bánja, hiszen neki sem maradt sok ereje, az után, hogy később ő is beállt hozzánk táncolni.

-        Szerinted mikor mondja meg neki? – suttogja oda nekem Linda, akin még mindig érzem az extázist, ahogy beleélte magát a zenébe. Tekintete még mindig csillog, ahogy Sinjit nézte.

-        Nem tudom, de szerintem nem sokára. Most mind a ketten fáradtak. Talán holnap – suttogom vissza neki.

Linda belé karol, ahogy mögöttük haladunk, egyszerre lépkedünk az éjszakában, s lépjük át hamarosan a küszöböt. A szerelmes pár bágyadtan köszönve nekünk elvonul a hálószobájukba, mi pedig Lindával az enyémbe megyünk. Barátnőm egyből a táskájához megy, amit már délelőtt áthozott hozzánk. Kirámol belőle, és a pizsamáját felvéve egyenesen a fürdőmbe veti magát, hogy lezuhanyozzon. A víz megnyílik a zuhany rózsából, mikor én leülök az ágyam szélére, s csak meredek magam elé, szórakozottan. Legyőztem Annát, meghalt.

Megérintem a nyakéket a nyakamban, eljátszok egy ideig a holddal. Végigsimítom az ujjbegyemet az apró köveken, s az jut eszembe, hogy nem-e egy-egy emléket jelöl ez a sok picike kő. De hamar elvetem az ötletet, és inkább hanyatt dőlök az ágyon. A nyaklánc felcsúszik az államig, kibontott hajam szétterül az ágyon.

Nem érzem magamat megkönnyebbültnek. Nem érzem azt, hogy elégtételt vettem volna, és most már minden rendben lesz. De üresnek sem érzem magamat. Olyan köztes állapot. Semmilyen. Így belegondolva ez a nap sem volt éppenséggel normálisnak mondható. Reggel még úgy indítottam, hogy ma megölöm Annát, lezárok valamit az életemben, és tovább lépek, s miután túllettem rajta, elmentem a húgommal szórakozni, rengeteg ember előtt énekeltem, és egy hatalmasat buliztam a végén. S mégis… mintha csak egy nap lenne a többi közül. Mint egy átlagos szombat reggel.

A plafont bámulva, gondolkodva, leesik, hogy tulajdonképpen semmivel sem lett jobb az, hogy bosszút álltam. A világ úgy maradt, ahogy. Naruto meghalt, Alana babát vár, Linda a jelek szerint beleszeretett Sinjibe, előttem pedig nagyszerű út áll a Főmágusi posztért. Valamint férfiak hada lesi, hogy mikor csaphat le rám. Legolnidas pedig… oh, egek ura, ments meg tőle! Valahogy le kell ráznom magamról ezt a tökkel ütött idiótát.

Morcosan felülök, hajam előre bukik, eltakarva az arcomat. Felsóhajtok, ahogy arra gondolok, hogy Naruto már réges-régen kisöpörte volna a szememből őket, sőt talán még be is fonta volna, ahogy ő szokta. Hihetetlen. Annyira a hétköznapjaim részéve vált, pótolhatatlan eszközévé, hogy ha belegondolok nem is nagyon tudok olyan pillanatot mondani, amikor ne gondoltam volna rá. Meg kell tanulnom nélküle élni. S menni is fog.

Az elmúlt egy hetet is kibírtam, ment és semmi gond nem volt. Az emlékek kísértenek. Lehet, hogy anno ezért is vette el az apám őket, plusz Brandon is. Hogy ne emlékezzek ezekre a jó emlékekre, ne fájjon annyira, hogy nincs többé itt velem. Ne csalódjak akkorát. Ne legyen annyira rossz, hogy többet nem megyünk Konohába, nem látom azt a kaján vigyort Naruto arcán. Vajon mi lett volna, ha nem történik meg ez a sok rossz velünk, és továbbra is jártunk volna Konohába? Könnyebb lett volna neki? Belém szeretett volna idővel? Talán összeházasodtunk volna a végén? Talán egymás agyára mentünk volna a végén? Ki tudja? Annyit utaztam életem során, hogy azon se lepődnék meg, ha valaha kiderülne, hogy jártam már Konohában, csak azok az emlékeim nem jöttek vissza.

Linda végre kijön a fürdőből, hatalmas gőzfüggönnyel tarkítva, majd elvágódik az ágyamon, és én is lezuhanyozom. Gyorsan dolgozom, nem fecsérlem annyira az időt, mint Linda, csak lemosom magamról az izzadságot és a koszt, majd kilépek a kádból, megtörlöm magamat, és felveszem Naruto pólóját. Igaz, már régen kikopott az illata, de attól még szeretem. Kényelmes, nagy és szinte elveszek benne. Plusz, ha be akarok csempészni valami nasit titkon, akkor el tudom rejteni alatta.

-        Klassz póló – mondja együtt érzően, amikor épp a kötésemet tekerem újra a kezemen. Valahogy most lassabban gyógyul ez a seb, mint bármelyik máskor.

A bőröm még mindig vöröslik, helyenként felhólyagzott, ahol a mágia jobban érte. A körmeim még mindig kokszosak egy kicsit, de már nagyjából lejött róla a megperzselődött rész. Fájni szerencsére csak akkor fáj, ha erősebben megnyomom a területet, de akkor is furcsa, hogy ilyen lassan gyógyul. Más sebeim már ilyenkor már régen a fél gyógyulási folyamaton átestek, és alig látszódott belőle valami. Homlokomat ráncolva kenem be sérült területet, majd folytatom a kötést.

-        Kösz – jegyzem meg foghegyről, befejezem a kötést, és kisöprök egy vizes tincset a szememből. Leülök mellé az ágyra, magamhoz húzom az egyik párnámat, átölelem. Linda felvonja az egyik szemöldökét, szemében vidámság csillan, ahogy végig néz rajtam.

-        Védekező mechanizmus? – kérdezi tőlem, de elsőre nem esik le, hogy mire céloz. Végül azért koppan a tantusz, csak valahogy észre sem vettem, hogy ezt csinálom. Úgy öleltem át a párnát, mintha egy személy lenne, nem pedig egy egyszerű tárgy, amin később aludni fogok.

-        Hiányzik – sóhajtom elkeseredetten. - Sokszor gondolok arra, hogy mit csinálna, milyen lenne, ha itt lenne. De legjobban az hiányzik, hogy megöleljen. – megszorítom a párnát – Tudom, fura, hogy pont az hiányzik tőle, de… valahogy megnyugodtam, ha megölelt. – Linda felkacag mellettem, majd felkönyököl, figyelmét rám irányítva. Szőke haja tejföl szőke, ami számomra most nagy előny. Bajban lennék, ha aranyszőke lenne. Nem biztos, hogy ellen tudnék állni annak, hogy végig ne simítsam, arra gondolva, hogy valaki más hajában veszek el.

-        Mindig is egy furcsa szerelmes lány voltál, de ez… Hihetetlen, hogy nem vette észre. Bár, lehet, hogy csak nem akarta. A barátság azért elég ingatag tud lenni, és csak azért eldobni egy ilyen értéket, mert valamit érzek… amiről nem is tudom, hogy micsoda, s ha mégis tudom, ki tudja, meddig tartana egy ilyen szerelem. Hiszen mindent tudtok a másikról, és nincs meg a felfedezés lehetősége. – Linda egy ideig csak néz maga elé, keze lassú köröket ír le a takarómon, miközben a háttérben kattog az óra. Elmélyedünk a gondolatainkban, átértékeljük az imént hallottakat.

-        Ebben lehet valami – jegyzem meg csendesen Lindának. – Mert, ha belegondolsz, akkor én is ezt csináltam. – Hanyatt dőlök mellette az ágyon, így majdnem egy vonalba kerül a szemünk. – Hagytam, hogy élje a maga világát, felfedezze maga körül a világot. Megismerkedett emberekkel, a csalódással, a szerelemmel, még akkor is, ha nem volt felhőtlen. Én pedig láthattam, hogy mosolyog, hogy döntéseket hoz, még akkor is, ha nem épp a legjobbakat. Felesleges lett volna irányítanom, útmutatást adnom neki. Addig voltam a mestere, ameddig a börtönben voltunk, és el nem értük Tündelakot. Kis cseles. Tudhattam volna, hogy hamar kibújik a burkából, amiben addig élt.  

-        Valóban – mondja Linda majd ő is a hátára fekszik, összekeverve a hajunkat. Mind a ketten a csillagokkal díszített plafonomat nézzük, nem szólalunk meg egy ideig. – Szerinted, ha bevallotta volna neked, hogy szeret, akkor mit tettél volna?

Mit tettem volna? Ez egy nagyon jó kérdés. Tudom én erre a választ? Nem. Sajnos nem tudom. Valahogy soha nem ábrándoztam el azon, hogy mi lenne akkor, ha végül engem választana. Ha egyszer csak megállna előttem, zavarában elpirulna, és kissé idegesen, de elég határozottan elmondaná nekem, hogy a szívébe zárt, és többet érez irántam, mint egy szimpla barátság. Képtelen vagyok elképzelni így ezt a romantikus jelenetet. Ez túl normális lenne. Narutót ismerve biztosan valami frappáns szöveggel állna elő, megteremtene egy teljesen ellentétes hangulatot, és úgy nyögné be nekem, hogy szeret, hogy nem is számítanék rá. Meglepne.

-        Nem tudom, Linda. Szerintem, annyira meglepne, hogy képtelen lennék megmozdulni, bármit is reagálni rá. Persze, én is elmondtam volna, hogy szeretem, és biztosan mind a ketten örültünk volna, de… valahogy… olyan…

-        Nehéz elképzelni, hogy egypár lesztek, csókolóztok, szexeltek… hm… - vág a szavamba csintalanul Linda, én pedig viszonzásul az arcába vágom az eddig szorongatott párnát, mire csak felnevet. A kis piszokja.

-        Miket nem gondolsz? – nevetek jóízűen, miközben felülök. Linda csak röhög rajtam, ahogy kibújik a párna alól és rám néz. Arcán pír rózsák nyíltak, szeme úgy csillog, akár egy drágakő, s látszik rajta, hogy végtelenül jól szórakozik rajtam. – Különben is, Linda…

-        Igen? – Ő is felül, közelebb jön hozzám, a párnát pedig maga mellé rakja. Arcom egy kicsit elkomorul, a vidám hangulat egy szempillantás alatt eltűnik belőlem.

-        Emlékszel, voltam vizsgálaton. – Bólint. – Nos, a nőgyógyászati vizsgálat szerint már nincs meg a szűzhártyám.

-        És? – kérdezi közönnyel, hiszen szinte mindennapos lehet az, hogy egy rossz mozdulattól valakinek elszakad a szűzhártyája, és már nem „ártatlan”. Orvosként persze valahogy kezelni kell az aggódó, hagyományőrző anyákat, akik úgy féltik a lányaikat az első aktustól, mintha magával az ördöggel készül háltak volna. 

-        A doktor szerint nem csak úgy elszakadt. Átszakították. – Linda megdöbben, de látom az arcán, hogy kezdi összerakni, hogy mégis mi lehetett. Azonban megakad. Ahogy én is. Nem tudom beilleszteni ezt az egy momentumot. Hogy lehet az, hogy átszakadt, és én nem emlékszem a fájdalomra. Lehet, hogy annyira pici volt, hogy nem is emlékszem rá, lehet, hogy én voltam ügyetlen, amikor a tampont felhelyeztem, nem tudom, de valamiért az agyam egy eldugott sarkában ott reszket ez a kétely, hogy valamiért rossz, hogy nem vagyok már úgymond „szűz”.

-        Frusztrál, hogy nincs szűzhártyád? – kérdezi tőlem, miközben a nadrágján lévő apró bojtokat kezdi el csipkedni.

-        Inkább a tudat. Furcsa tudni azt, hogy nem érzem, nem látom, és még sincs ott, pedig ott kellene lennie.

-        Ne aggódj – mondja teljesen komoly hangon. – Nálam biztos, hogy nem fogsz megbukni az ártatlan vagy-e vagy sem teszten.

Kibukik belőlem a nevetés, ahogy barátnőm teljesen komoly hangon elkezdi ecsetelni, hogy vajon melyik kérdésen hasalnék el elsőnek. Az átmérő teszten, vagy a tiszta vagy nem részen? Aztán végül megállapodik a farok teszten, ahol egyértelmű lenne, hogy szerencsétlen hártyám már messze jár a Bahamákon, és csak egy fekete-fehér fotója van arról, ahol eredetileg volt.

Fejemet hátra hajtva röhögök, már a hasamat fogom, ahogy egyre tárgyalja ki a viccesebbnél viccesebb kérdéseket, s még kommentál is hozzá. Aztán már ő sem bírja tovább, és velem együtt röhögcsél, közben pedig próbál beszélni hozzám, több-kevesebb sikerrel. Végezetül fájó hassal lihegünk az ágyamon, mintha maratont futottunk volna.

-        Ez jól esett – mondom két lihegés között.

-        Ja – helyesel, majd ránéz az órára. Mindjárt reggel van, és még nem aludtunk szinte semmit. Szerencse, hogy holnap szabadnapot írtak ki mindenkinek, így addig aludhatok holnap, ameddig valamelyik gyerkőc be nem robog hozzám, hogy jó reggelt, valaki nem akar reggelit csinálni. Vagy, ami még rosszabb, hogy csináltak, de akkor csatatér az egész konyha.

Ennek tekintetében úgy határozunk Lindával, hogy kinevettük magunkat, elég piát ittunk aznap este, a másnaposság egy kicsit kellemetlen dolog lesz reggel, így jobb lesz, ha legalább annyit alszunk, hogy ne a kávé vezessen végig minket a holnapi napon. Így bebújunk a takarók alá, nyakig betakarózok, amitől úgy nézek ki, mint egy nagy burito. De Linda sem hazudtolja meg magát ennek fényében, hiszen ő is jó szorosan betakarja magát, majd leoltja a lámpát.

A sötétben még egymást sem látjuk, s talán jobb is, mert így Linda csak azt veszi észre, hogy átfordulok a másik oldalamra, átkarolom a párnámat, s engedem, hogy az eddig felgyülemlett adrenalin elapadjon, s megindítsa a nyugalom könnyeit.

~~~

Egy újabb hét telt el, lassan november végét írjuk, amikor a Főmágus közli velem, hogy ideje végre kivennem egy rendes szabadságot. Ami nem abból áll, hogy eltűnök, mint szürke szamár a ködben, hanem tényleg pihenéssel töltöm az időmet, s nem a túlélésen kell rágnom az agyamat, hanem csak azon, hogy vajon milyen koktélt kérek majd a napozás közben. Igaz, amikor ezt bejelentette, először nem akartam neki hinni, hiszen rengeteg munkánk van, főleg, hogy jövő hónapban már karácsony van, és egyre jobban halmozódnak a munkák. S még bőven van mit csinálni, még akkor is, ha már előre megírattam a karácsonyi üdvözlőlapokat, már leadtam az ajándékokra a listát, és kinek hogyan állítsák össze a csomagot.

Kendo persze megnyugtat, hogy teljesen rendben van, eddig is meg volt, sőt az idén már a javarészét már le is szervezte a dolgoknak, így már csak fogadásokra kell figyelni, amit még a várandós húgom is képes megcsinálni. A papírmunkát meg hagyjam, lassanként utoléri magát. Végül persze azzal tette fel az i-re a pontot, hogy rávilágított, hogy egész héten legalább tizenhat órában dolgoztam. Bementem reggel hatra és este kilenc, néha tíz körül mentem haza, és kezdtem elölről az egészet.

Kénytelen-kelletlen egyetértek vele, és beadom a derekamat, bármennyire szeretném folytatni a munkát. Igazából, nem is azzal van igazán bajom, hogy szabadságra kell mennem – több mint egy hónapra – hanem azzal, hogy ha én most elmegyek pihenni, akaratlanul is eszembe jut rengeteg kellemetlen emlék, amiktől sírni fogok. Az utóbbi időben igyekszem kerülni azokat a pillanatokat, amik meg ríkatnának.

Ilyen például az, hogy reggel a padlót nézve jövök ki a szobámból, hogy még véletlenül se érezzem a kísértést, hogy bemenjek Naruto szobájába, és a levendula illatban fürödjek. Még az ilyen illatú készítményeket is elkerülöm. Már elmúlt egy hónapja, hogy meghalt, és még mindig nem léptem igazán túl rajta. De szerencsére már nem gondolok folyton rá. Dolgozom, elterelem a figyelmemet, ez igaz, de már az asztala látványa sem zaklat fel annyira, mint előtte. Lassan emlékké fakulnak azok a boldog napok.

A hideg már csípős idekint, egyre jobban közelítenek az első hófelhők, amik be fogják borítani a tájat. Hamarosan építhetünk hóembert, hógolyózhatunk, és hamarosan jöhet majd a tömérdek csoki, ami ilyenkor ellepi a boltosok standját. Már előre csorog a nyálam a karamellás termékek iránt. Imádom őket. De vissza a jelen be. Valahogy ki kell használnom ezt az egy hónapot, még hozzá jól, és lehetőleg minél kevesebb bőgéssel.

A kihalt utcákon végigmenve, a csöndet élvezve hamar hazaérek, ahol zsivaj helyett alig lehet hallani valamilyen pusmogást. Alana már rég lefeküdt aludni, akárcsak a csemeték, akik holnap óvodába mennek. Egyedül Kaneki és Boruto ült a kanapén; halkan beszélgettek. Mind a kettőjük pizsamában gubbaszt, s meglepődnek, amikor meglátják, hogy milyen hamar hazaértem.

-        Szia – köszönnek majdnem egyszerre. Mire fáradtan biccentek feléjük, majd a konyhába megyek. Kiveszem a melegítőbúra alól a teás kancsót, és töltök magamnak egy bögrével. A kellemes meleg végigszalad rajtam, ahogy belekortyolok. Máris jobb.

-        Kezd egy kicsit késő lenni, nem? – jegyzem meg, mintha én magam nem később szoktam hazaérni, és utána aludni menni. Kaneki csak felkuncog a kijelentésemen, de csak megrázza a fejét.

-        Holnap nincs sulim, így addig aludhatok, ameddig szeretnék. Valamint holnap látogatom meg Amirát.

Boruto tekintete egy picit elfátyolosodik, valahányszor megemlíti a lányt, de soha nem sírja el magát. Bátran viseli a kihívást, és megy előre, akárcsak a klánjában bárki más. Az sem érdekli, hogy néhányan az egyetemen húzzák az agyát, és cikizik, mert nem mondja el, hogy mégis mi folyik itt. De a legjobban azt tisztelem benne, hogy állja a sarat Rubironnal szemben. Az öreg megannyiszor mondott már gonosz és sértő dolgokat Borutóról, mint azt később meghallottam, hogy normális ember már rég elmenekült volna. Ő mégis emelt fővel megy minden egyes csütörtökön Amirához, hogy láthassa őt. Elmosolyodom, és rábólintok.

-        Azért feküdj le időben, jó? Lehet, hogy én későn érek haza, de attól még én időben az ágyadban szeretnélek tudni. – Boruto erre csak elhúzza a száját, felhúzza az egyik szemöldökét, s a tekintetéből kiolvasom a szkeptikus kijelentéseinek többségét. Tudja nagyon jól, hogy fontos az alvás, de néha nem tud elaludni.

-        Igenis, anya – morogja csípősen, majd leteszi a párnát az öléből, odamasírozik hozzám, és megölel.

Erre az utóbbi két hétben szokott rá, hogy minden este, még mielőtt elmegy aludni, szorosan megölel, majd magamra hagy. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja ezt, de nem adott rá választ. Elengedte a füle mellett, s úgy voltam vele, hogy valami hasonló lehet ahhoz, amikor a kisgyerekek puszit adnak a szüleiknek lefekvés előtt. Most sem tart sokáig, éppen hogy megszorít, de már enged is el, s már megy is a szobája felé. Kaneki is biccent, majd ő is az Alanával közös szobájuk felé veszi az irányt. Egyedül maradok a konyhában, Félixszel, aki annak ellenére, hogy már kilenc óra is elmúlt, hevesen csóválja a farkát, liheg, s csillogó szemmel mered rám.

Elmosolyodom, megvakargatom a fülét, s intek neki, hogy jöjjön velem. A kis westi örömmel követ a szobámba, ahol azonnal befészkeli magát az egyik sarokba addig, míg le nem zuhanyozom. Ezek után mikor már az ágyamban fekszem, és elhelyezkedtem, már megy is ki, mintha csak arra lett volna kíváncsi, hogy tényleg lefekszem-e aludni, és nem olvasok-e még hajnalig.

Varázslattal becsukom Félix mögött az ajtót, majd leoltom a lámpát. A sötétség körbe ölel, s hamar elalszom. Hetek óta álmatlanul alszom végig az éjszakákat, mintha az agyam egyszerűen kikapcsolna, valahányszor csak leteszem a fejemet a párnára. Mondjuk, ennek kifejezetten örülök, mert így elkerülnek azok az álmok, amik megkeseríthetik az életemet. Nem élem át ugyanazt a percet, nem játszom le minden egyes éjszaka.

-        Jó reggelt! – kiáltja a húgom korán reggel, s azzal lendülettel rám is ugrik, mintha nem is lenne állapotos.

-        Jó… reggelt – sikerül magamból kipréselni legalább ennyit. Bár az arcom még mindig a párnában van, ez szemmel láthatólag nem érdekli a húgomat. Hozzám bújik, még a takaró alá is bemászik. – Viszed innen a hideg kezedet! – sikoltok fel, s majdnem a plafonon kötök ki, ahogy felugrom az ágyból.

Alana jót röhög rajtam, ahogy karomat dörzsölve kiugrom az ágyból, s úgy csinálok, mintha a keze valami ártó dolog lenne. Igaz, ha azt nézzük, hogy a jó melegágy után nem akarok jég hideg kezeket a combomon tudni, az igenis egy ártó dolog. A húgom persze nem hagyja annyiban a dolgot. Nevetne felpattan az ágyamról, és kergetni kezd. Kacagva rohanok előle, végig a lakáson, kikerülve az épp ébredező társaságot. Végig rongyolok az emeleten, felverve Borutót, majd vissza a földszintre, mire végül a konyhában elkap.

Röhögve nyomja a nyakamhoz a kezét, ami már nem is hideg. Alana örömmel az arcán borul a nyakamba, mintha csak gyerekek lennék. Én magam is szélesen mosolygok, s meglepő módon őszintén boldog vagyok. Végre nem azzal a keserű szájízzel kelek fel, hogy milyen nyomorult az élet, miért kellett így történnie, hanem úgy süt le rám a nap, hogy tudom, van tovább.

Naruto is ezt akarta a levelében. Lépjek túl, lássam meg, hogy van élet a halálán túl is. Ne a gyásznak és a múltnak szenteljem életem minden egyes drága percét, hanem használjam ki. Keressem az utamat, ne ragadjak le egy útnál. S igaza van. Most így, ahogy közösen reggelit készítek a húgommal, látom a gyerekek arcán a mosolyt, Kaneki szerelemmel teljes tekintetét Alana felé rájövök, hogy van még itt dolgom. Bőségesen.

-        Szóval több, mint egy hónapnyi szabadság, huh? – mondja Alana miközben eltűntet egy adag rántottát a szájában. Alaposan megrágja, majd ismét megszólal. – Gondolkoztál már, hogyan is töltöd? – kérdezi tőlem, nekem pedig megáll a számban a kanalam.

-        Még nem – mondom félig teli szájjal; kiveszem a kanalat a számból. – Csak tegnap közölte velem a hírt a Főmágus, és még időm sem volt, hogy alaposabban átgondoljam, hogy mit szeretnék. Talán egy hetet édes semmit tevéssel és olvasással tölthetnék, utána meg készülhetnék az ünnepekre veletek. Végre lenne időm mindenre. Hm…

-        Nekem van egy jobb ötletem – mondja Kaneki, mire felé kapom a fejemet. Barátom szeme hihetetlen mód csillog, mintha a világ legnagyobb ötletét találta volna ki egy tizedmásodperc alatt. Kétkedve nézek rá, s már épp készülnék kimondani, hogy nem biztos, hogy jó ötlet lesz, amit kitaláltál, amikor is… - Mi lenne, ha eltöltenéd ezt az időt Sophie-szigetén?

Leesik az állam. Sophie-szigete? Nem is hallottam még erről. Segélykérően pillantok a húgomra, aki szélesen vigyorogva bólint. Felvonom a szemöldökömet, s előre dőlök, hogy halljam, mégis miről van itt szó. Alana bele is fog a történetbe, miszerint nem rég találták meg ezt a szigetet a dokumentumok között, amikor én még kómában voltam. Kiderült, hogy anyánknak van egy szigete innen négynapnyi hajóútra lent délen. Egy parányi kis sziget, alig nagyobb Rejtett Holdnál – pedig ez se kicsi -, rajta egy hatalmas nyaralóval a bejegyzés szerint.

Elképedek a hallottakon, főleg azon, hogy én vagyok anya halála után az örökös. Szóhoz sem jutok, ahogy mesélnek nekem, miket találtak még a dokumentumok között. Találtak bejegyzéseket földekről, lakásokról és miegyebekről, amik a mi tulajdonunkban vannak, s csak arra várnak, hogy használjuk őket. Alana már sok mindent elgondolt, s meg akarta várni, míg én is elég jól leszek ahhoz, hogy ezt megbeszéljük, s igen, meg akarom beszélni.

-        Kanekivel sok mindenen gondolkoztunk, és… szóval… - szégyellősen pillantgat a párja felé, s nekem kezd valami megfogalmazódni bennem.

-        Aha, gondolkoztatok – mondom sejtelmesen, mire még vörösebbé válik Alana arca. – Nyugi, nem gondolok itt semmi rosszra. Saját élet? – teszem fel a kérdést, mire mind a ketten bólintanak. Sejtettem. – Értem. Erre pedig kellene az egyik lakás, amit anyánk rám hagyott.

-        Igen – mondja Kaneki. – Persze, ha nem gond.

-        Gond? – kérdezem hitetlenkedve. – Ha ti nem szóltok, akkor lehet, hogy csak akkor veszem észre, hogy vannak ezek a lakások, amikor már felszólítanak. 

Erre csak felnevetnek, majd megbeszéljük a részleteket. Végül egy közeli lakásban állapodunk meg, amit ők fognak használni. Ellenvetésem pedig egyáltalán nincs. Tudom, hogy a húgom mindig is erre vágyott. Egy szerető pár, saját lakás, saját élet, néhány gyerek. S most mind megkaphatja. Szélesen vigyorgok, ahogy egyre jobban belemerül a lakás kérdésébe, s látom Kanekin is, hogy mennyire boldog, hogy megtalálta azt a lányt, akire mindig is vágyott. Ha apám ezt látná… Egek!

Alana elmondásai szerint annyira nem akarta elengedni apa, hogy még a fiúzás fogalma sem volt ismert számára sokáig. S most összeköltözik élete szerelmével, akitől már gyermeket is vár – még mindig nem mondta el neki a nagy hírt –, stabil állása van, és boldog. Apám… ha ezt látnád… nem is tudom, mit mondanál.

Róla megkoptak az emlékeim, hiába jöttek vissza. Halványan emlékszem babakék szemére, mézbarna bőrére, rövidre nyírt fehér hajára, és hogy imádta a farmert és a fekete pólókat. Szemüveget hordott, amikor olvasni akart, és szerette a fantasztikus könyveket. Az emlékeim pedig olyan gyérek, hogy csak villanások maradtak meg. Egy-egy mozdulat, mimika, de semmi más. Nem emlékszem a hangjára, a szokásaira, semmire, amire egy lánynak illene emlékeznie az apjáról.

A felvételek, amiket még anyám és Selena készítettek régebben, valahol mélyen a könyvtáramban van. Talán elő kellene keresnem őket. De az is lehet, hogy jobb, ha nem emlékszem rá. Vagy nem gondolok rá sokat. Alanának valószínűleg nincsenek kellemes emlékei róla, s nem is akarná, hogy itt legyen.

Azonban ez a sziget dolog szöget üt a fejemben. Tényleg jó lenne eltölteni egy kis időt egyedül, csak a gondolataimmal tarkítva a napjaimat. Kisírhatnám magamat, méltón meggyászolhatnám Narutót, és tényleg átbillenhetnék egy olyan világba, ahol nélküle is képes vagyok élni. Így hát rábólintok, hogy eltöltök egy kis időt Sophie-szigetén.

-        Maradj addig, amíg szükségesnek gondolod – mondja a húgom aranyosan, én viszont gondolatban már elterveztem, hogy még karácsony előtt hazajövök, hiszen hiába lenne szükségem rengeteg időre, attól még kellek itthon az ünnepekre. S végre szeretném velük ünnepelni a karácsonyt, ha már a másik világba való áttérés során nem tölthettem velük. Pedig annyi mézeskalácsot sütöttem  volna neki, hogy szerintem még februárban is ezt ették volna.

Ráhagyóan bólintok, majd nekifogok az aznapra tervezett dolgaimnak. Végre leülhetek egy kicsit olvasni, anélkül, hogy tíz percenként valaki szólna, hogy tárgyalás, újabb papír köteg vagy valamilyen halaszthatatlan dolog állt elő, amihez kellek. Kellemesen eltelik a délelőtt; ki is olvasom a könyvet, majd neki állok a hímzésemnek és a többi kézimunkámnak, amit elhanyagoltam az elmúlt időben. A húgom is csatlakozik hozzám ebéd után, s kellemesen, csendben eltöltjük a délutánt is úgy, hogy közben a gyerekek társasoznak, játszanak előttünk a szőnyegen. Élvezem, hogy végre béke van, nem rohangálok egyik helyről a másikban.

Azonban az űrt is érzem magamban. Hiányzik is. Valahogy lefoglalja a gondolataimat, nem jár sok mindenen a fejem, s mikor ezt megemlítem a húgomnak, csak annyit vág rá, hogy ha ennyire sok minden jut eszembe attól, hogy itthon vagyok, akkor hamar induljak arra a nyaralásra. Ebben pedig igaza lehet. Valahányszor megnézek egy műsort a tévében eszembe jut, hogy van még egy papírköteg az asztalom mellett, ami ezt tartalmazza, vagy hogy tárgyalnom kellene bizonyos illetőkkel, így tényleg jobb lesz ha egy olyan helyre megyek, ahol nem kapok agybajt.

Így még aznap este bepakolok az utazó bőröndömbe, s másnap reggel már indulok is.

~~~

Korán hajnalba indulok útnak, hogy minél előbb érjek a kikötőbe. Yué vidáman és kicsit álmoskásan vágtat velem oda, ahová legutoljára a Hokage érkezett lassan három éve. Azóta újjá építették a leégett házakat, a lakosok pedig visszaköltözhettek az otthonaikba, s ismét érkeznek és indulnak hajók a déli országok felé. Felettébb hamar kiérek – talán mert Yué extra gyorsan szedi a lábát a sós víz felé -, a jegy megvásárlása után már útnak is indulok az egyik járattal.

Yué jókedvűen lógatja ki a fejét a hajóból, élvezve a sós levegőt és a szelet, ami az arcába csap. Csatlakozom hozzá a korlát mellett, s igazat kell, adjak neki, jól esik tiszta levegőn ténferegni. A gondolataim a szigetre terelődnek és anyámra, aki… már ebben sem vagyok biztos, hogy hol van. Eddig azt hittem, hogy Konohában, de legutóbb, mikor találkoztunk éreztem felőle, hogy már régen nem ott tartózkodik.

Egyáltalán mi ő? Mi lett belőle? Meghalt? S ha igen, mikor? Kérdések. Úgy látszik, hogy egész életem során kérdésekkel vagyok körbevéve, amik többségére nem fogok választ kapni. Mert lehetetlen, nincs rá, vagy aki választ adhatna rá, már meghalt. Ilyen Naruto esete is. Sokat szerettem volna még kérdezni tőle. Mondjuk, hogy miért szeretett bele Hinamoriba? Mit szeretett a barátnőiben? Hogy érzi magát Rejtett Holdban? Miben más Konoha, mint Rejtett Hold?

Hallani akartam a kultúráról, amiben született, mindent tudni akartam töviről-hegyire. Hiába töltöttünk együtt a szabad időnket, amikor még idejött, nem nagyon beszéltünk erről. Egyszerűen csak azt akartam, hogy meséljen. Hallassa a hangját, értékelje magát. Vajon mit gondolhatott rólam? Mi lehetett a véleménye a természetemről, egész lényemről? Már soha nem tudom meg. De talán nem is szükséges. Néha hagynunk kell magunk után nyitott kérdéseket, hogy megőrizzük a titokzatosságot és a képet magunkról, ahogy megismertek.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben állok egészen estig a korlátnál, nézem a tenger, ahogy hullámzik, habzik a hajó körül, s olyan kék, akárcsak Naruto szeme. Néha egy-egy delfint is látok a hullámok alatt, amik hamar ki is ugranak, szivárványt hagyva maguk után, a sirályok pedig a szárazföldhöz közelítve egészen megszaporodnak, majd ugyanúgy tűnnek el, ahogy előjöttek. Hirtelen és váratlanul.

Este a kabinban, ami nem áll másból, csak egy keskeny ágyból, egy utazóládából és egy mosakodó állványból, hamar elalszom. Yué az ajtó előtt kiterülve alszik el, s másnap reggel, mikor én felkelek, még mindig durmol. Úgy látszik, rá ilyen hatással van a hajóút. Én magam is inkább a hátamra fekszem, élvezem a hajó ringását, a tenger zúgását, ahogy haladunk, s annyira elmerülök benne, hogy már csak az ebédre megyek ki. Akárcsak harmad és negyed nap. Alig eszem, viszont annál többet iszom az út alatt, ahogy egyre melegebb vizekre evezünk. Egyre melegebb van, egyre jobban folyik rólam a víz, ahogy közeledünk dél felé.

Yué persze örül, mivel így nem kell a prémes bundáját viselnie, amit ilyenkor rá szoktam adni – nem megy neki a bundaképzés -, s most vidáman, nyelvét kinyújtva figyeli az egyre közeledő kikötőt. Az egész város, San nyüzsög és pezseg, ahogy kilépek a hajóról, egy laza kék nyári ruhában. A téli holmikat a mágiatérbe vágom, s élvezem, ahogy a kalapom karimája alatt leshetem az embereket. Kis bőröndömet fogva, amiben tényleg csak a leglényegesebb dolgok vannak benne, nekiindulok a városnak.

Antik épületek színes változatban, rengeteg motívum, szobor és faragvány díszíti az épületek ormait, a tetőkön vízköpők figyelik a macskaköves utcát, ahol az emberek nevetve és jókedvűen szelik az utcákat andalogva. Gyerekek rohangálnak végig az utcákon, a lágy szellő végigsöpör az épületek között. Átkelek egy aprócska hídon, megcsodálom az alatta elterülő csatornát, ahol gondolák és csónakok viszik magukkal a szerelmes párokat. Elmosolyodom, ahogy ezt az idilli látványt látom, s egyszerre rájövök, hogy milyen igaza van azoknak, akik hangoztatják, hogy egy életünk van.

Igaz, én kevésbé tudom átérezni ezt halhatatlan életemmel, de azt én is érzem, hogy milyen az, amikor elhalad melletted az idő, és nem akarsz bánkódni később, hogy mi lett volna ha. Mosolyogj. Yué mellettem sétálgat, megszimatol mindent a közelében. Én is nézelődök magam körül. Látom a piacot, a tömérdek árut, amit eladni akarnak az emberek, a virágos standokat, ahol ezer színben pompázik minden. Édes illatok szállnak felém a pékségből, elidőzök egy keveset egy ruhabolt kirakata előtt, ahol egy gyönyörű sárga estéji ruhát árulnak.

Ejtett válla van, derekát drágakövek díszítik, szoknyáján ezernyi hímzés csábítja a szemeket, de nem az én stílusom. Én jobban szeretem a kéket. Aztán mit tesz isten, egy könyvesbolttal futok össze. Kirakata csábítóan hívogat a sok-sok lappal és kötettel, amik az állványokon hirdetik címüket. Izgatottan az ajkamba harapok, s úgy döntök, bemegyek. Yué kint marad, míg én bekukkantok a kis boltba. Az ajtón átlépve megcsap a könyvek jellegzetes illata, s máris elvesztem. Kalapomat hátrahajtva indulok meg a sorok között, s hamar meg is találom a fantasztikus részleget. Ezernyi kötet kelleti magát a könyvespolcról felém. A címeken végigfutva megállapodok három könyvnél, s a fülszövegüket elolvasva úgy döntök, hogy jönnek velem.

Hamar ki is fizetem a kedves pénztárosnőnél, aki meglepően sokat bámulja szabadon engedett hajamat. Nos, igen. Az emberek nincsenek hozzászokva, hogy valakinek ezüstszín a természetes hajszíne. De nem csinálok belőle nagy ügyet. Egyszerűen a hónom alá csapom a könyveket s Yuéval az oldalamon elkopogok a bolttól. Ténfergek még vagy három órát, körbekémlelve a város szépségeit. Megnézek egy templomot, néhány emlékművet, amik a kikötő környékén fellelhetőek, majd úgy három óra magasságában visszamegyek a kikötőbe, ahol tudom, hogy anyám csónakja vár rám.

Ez volt anyám eddigi legfurcsább ajándéka számunkra, mivel az egész csónakot inkább egy kisebb hajóra tippeltem volna. Az egész hajó hófehér, kétárbocos, s a leírások alapján hihetetlenül gyors. A karbantartók kedvesen elmagyarázzák, hogy mit hol találok, és hogyan működik, nekem pedig nincs szívem nekik elmondani, hogy már jól ismerem a működését, mivel magam is vezettem már hasonlót. Boldogan szállok fel a fedélzetre, Yué egyből elfoglalja a legkényelmesebb helyet, előhalászom azt a kristályt, ami elvezet a szigetre, s már száguldunk is a tengeren.

Úgy egy és fél órát hajókázhatunk a forró tengeren, mire megpillantom a láthatáron a szigetet. Igaza volt Alanának, amikor azt mondta, hogy anyánknak nagyon jó ízlése van ingatlan vásárlásában. Szigetet is remekül választott. Dombos, fákkal benőtt szigetet homokos gyűrű szegélyezi, s a ház maga is gyönyörű. Egy emeletes, lapos tetős, hatalmas ház, ahol a pasztellszínek dominálnak. Sok ablaka tompán csillog a délutáni napfényben, ami lassan alkonnyá válik. Yué le-lecsukja a szemét álmosságában, de hamar megélénkül, amikor meglátja, hogy mindjárt ott vagyunk.

Megvakargatom a fülét, feldorombol, s már majdnem ott vagyunk a kikötő stégnél, amikor egyszerűen kiugrik, és végigrohan rajta. Lehorgonyzom a hajót, majd nevetve én is követem ezt a bolond yunót. Szerencse, hogy levettem róla nyerget, mert első dolga az, hogy nekidörgölődzik egy fának. Lassú léptekkel végigmegyek a deszkákon, a homokos részhez érve leveszem a cipőmet, mezítláb sétálok végig a még meleg homokon. Gyönyörködöm anyám ízlésében, elvarázsol a csend, hogy tényleg egyedül vagyok.

A habok lustán nyaldossák a partot, a víz halkan duruzsol a fülembe, ahogy közelebb megyek hozzá. Nézem a naplementét, ahogy a narancssárga korong megszínezi az egyre sötétedő vizet. Közelebb megyek, a lábam beleér a vízbe, ami kellemesen meleg. Élvezem. Jól esik. Végre nem azt hallom, hogy gyere ide, csináld ezt, nem a teendőket látom magam körül, hanem a pihenés lehetőségét. Kifeküdhetek majd napozni, fürödhetek majd egy nagyot a tengerben, festhetek és rajzolhatok kedvemre, amikor csak eszembe jut. Elégedett mosolyra húzódik a szám, majd úgy döntök, hogy ideje bemenni a házba.

-        Gyere! – szólok Yuénak, aki szemlátomást nagyon elvarázsolódott a rengeteg fa láttán. Lesz hol futni, gondolhatja vidáman, de készségesen elszakad a látványtól, s ügetve befarol mellém.

A kulccsal kinyitom a házat, s előre engedem Yuét. Berongyol, mintha csak hazaértünk volna. Én magam leteszem a cipőmet, a kalapomat, s fejben már azt tervezgetem, hogy milyen jó lesz venni egy forró fürdőt, kicsit szépítkezni úgy, ahogy otthon nem tudnék. Persze az is jó ebben, hogy a ház önellátó, mindig roskadásig van a hűtő, tiszta a lakás, és nincs hiány könyvekben és filmekben sem. Felsóhajtok, ahogy az érzékeim ellazulnak, majd felkapom a bőröndömet, s követem Yuét a nappaliba.

Yué élvezettel ugrál, mintha megbolondult volna, csak nem tudom miért. Végre felnézek, s elakad a szavam, ahogy meglátom a kapun túliakat. Hat ember áll szétszórva az egyik kanapé mögött, döbbenten merednek rám, akárcsak én rájuk. Szuper, ennyit a kellemes napokról, gondolom magamban, majd szólnom kell Kanekinek, hogy küldjenek hajót értük. Majd a tekintetem tovább megy, keresem azokat, akik még jöhettek.

S meglátom.

A szívem kihagy.

A levegőm eláll.

S elájulok.