Börtönsztori - 54. fejezet: Menthetetlen

Olvasáshoz ajánlom (én is ezt hallgattam, amikor írtam J) Best love songs, First Burn, Hellfire, The Princess of Egypt, Dancing and dreaming, If I could tell her, Ready As I'll Ever Be

Sikítva ébredek fel az éjszaka közepén. Testem verejtékben úszik, hajam a tarkómhoz tapad. A levegő forró és fülledt, engem mégis a hideg ráz. Ismét visszatértek a rémálmok, amiket a túlzott munkával sikerült elnyomnom. Újra és újra ugyanazt álmodom már több mint egy hete. Egy kövezett úton rohanok, a tüdöm majd kiszakad a helyéről. Valami után futok, kiáltani próbálok, de valahányszor kinyitom a számat, nem jön ki rajta hang. Ezzel még nem is lenne baj, ha nem hallanám Naruto hangját minden egyes alkalommal. Ha nem jutnának eszembe az emlékek, amiket vele éltem át, s az álom végén nem az ő sétáló és távolodó alakját látnám magam előtt, még mielőtt a saját sikításomra ébrednék fel.

Felkapcsolom a lámpát, beletúrok vizes hajamba, s csak nézek magam elé. Ez nem állapot. Az altatókra viszont nem akarok rászokni. Nem megoldás az, hogy elfutok a probléma elől, és inkább az álomtalan alvást választom, hogy soha többet ne kelljen vele szembe néznem. Felsóhajtok, majd kimászom az amúgy is nedves takaró alól. Kiterítem a verejtékes holmikat, hogy megszáradjanak, majd mezítláb, egyszál pólóban és rövid nadrágban kimegyek a konyhába. Felkapcsolom a villanyt, kinyitom a hűtőt, és kiveszek belőle egy doboz tejet. 

Egy lábosban felmelegítem, teszek bele egy kis vaníliát, ételszínezékkel kékre festem, majd egy kevés purpaidh nevű növényt teszek bele. Ennek az alacsony növésű lila színű virágnak altató hatása van. Kis mennyiségben elálmosítja az embert, nagyobb mennyiségben viszont teljesen elalszik az egyed tőle, nagyjából tíz perc leforgása alatt. Én magam az előbbi alkalmazom, a mai nap folyamán először. A tej édes lesz a virágtól, s már az illata is fenséges, főleg a vaníliától, amit még pluszba bele tettem. Lassan kavargatom a lábosban, amíg már majdnem felforr a tej.

Bögrébe töltöm, ám ahogy öntöm a kékes folyadékot, a szemem sarkából mozgást veszek észre. Megállok, majd felpillantok. Odakint a sötétségbe bújt minden, a tenger morajlik, mossa a partot, a sirályok is alszanak ilyenkor már, akárcsak az eredi állatok, amikkel egy sétám alkalmával összefutottam. Mégis láttam valamit odakint. Leteszem a lábost, majd kinyitom a teraszra vezető ajtót. Megcsap a fülledt levegő – még melegebb is van idekint, mint a szobámban - , de a tengeren kívül nem hallok semmi mást.

Vagy mégis?

Körbe pillantok, keresem a hang forrását. Mintha valami zizegne idekint. Hegyezem a fülemet, s kisvártatva meg is hallom az egyik bokorból. Valaki van a terasz szélén lévő bokorban. Ujjaim már a mágia térben lévő kardom markolatán van, óvatos léptekkel közelítem meg a fakorlát másik oldalán lévő cserjét, ami egyre hangosabban zizeg. Hajam előre hullik, csiklandozza a combomat, ahogy előre görnyedve elérem sarkot. Még mindig zörög, akár a haraszt. Előhúzom a kardomat, majd finoman beleszúrok az ágak közé. Abba marad a zizegés. Talán csak valami madár lett volna? Hátrálok egy lépést, magam előtt tartom a kardot, amikor is két aprócska fekete valami kandikál ki a bokor ágai közül. Felszalad az egyik szemöldököm a homlokom közepére, közelebb hajolok. Ekkor pedig kiugrik egy fej.

-        Öhm… – Ennyit sikerül kinyögnöm, amikor szembenézek a világoskék szemű egyeddel, amit nem is tudom minek nevezzek. Ovális alakú feje van, nagyjából két megtermett görögdinnye méretű, a két cakkos szélű valamit úgy mozgatja, akár a kutyák a füleiket. Talán az lenne? Széles szájából, néha előbukkan a nyelve.

Ha nem világítana mögöttem a lámpa talán észre sem venném, csak a hatalmas szemeit. Bőre fekete, s ahogy oldalra billenti a fejét mintha valami meg is csillanna rajta. Egy pislantásnyi idő alatt kiugrik a cserjéből, egyenesen a teraszra, s rám ügyet sem vetve bemegy a konyhába. Meglepődöttségemben még arra sem marad időm, hogy akár egy picit is felsikkantsak. Kábulatomból felébredve utána fordulok, s már csak annyit látok, hogy a lény feje a tejeslábosban van, s élvezettel issza ki az altató italomat, sőt, még a bögrémre is rátámad, s abból is felhörpinti. Ezek után a pultra támaszkodik, és apró orrával szimatolni kezd. Most van igazán alkalmam megfigyelni.

Nagyjából négy és fél méter hosszú lehet, olyan magas, mint Yué, ha nem nagyobb. Fekete pikkelyek borítják az egész testét, kivéve a gerincét, ahol ezüstösen csillog a bőre. Farka legalább két és fél métert hozzáad eredeti méretéhez, lábai pufókak, apró karmokkal a végén. Háta széles, s mintha lenne rajta valami. Nyaka hosszú, fokozatosan karcsúsodik a feje felé. Füle mögött még két érzékelőnek tippelt nyúlvány van, szájában apró fogak helyezkednek el, amit ügyesen használ, miután rátalál a vanília poros dobozra az asztalon, felbontja, és jóízűen kinyalja. Ezek szerint szereti a vaníliát. Mancsát leveszi a pultról, megkerüli a konyhaszigetet, majd leül a sarkán, engem figyelve. Jó másfél méterrel magasabb, mint én. Nagy kék szemeivel engem néz, értelmesen pislog. Hosszú farkával csapkod a konyhakövön, de nem látszik rajta, hogy ideges lenne.

Ekkor látom meg, hogy a nyakában van valami. Talán nyakörv lenne? Bár kötve hiszem. Hasa a hátával ellentétben teljesen ezüst színű, apró foltokkal tarkítva. Olyan, mintha egy fehér mellényt viselne. Izgatottan fészkelődni kezd, s őt utánozva oldalra billentem a fejemet. Szemmel láthatólag meglepődik. Kutyához hasonlóan meghajlik a háta, érdeklődve figyelni kezd engem. Három fülszerűségét hegyezni kezdi, mintha játékra invitálna. Eltátom a számat, nagyokat pislogok, mivel jelen pillanatban nem tudom, hogy mégis miféle lény lehet ez. Végül csak felsóhajtok.

-        Te mégis mi lehetsz? – kérdezem meg hangosan, mintha válaszolni tudna. De olyan, mintha értené, amit mondok. Teste hullámzik, szája mozog, mintha tudna beszélni. Áthidalom a köztünk lévő távolságot, egyáltalán nem tudok félni tőle. Olyan kis naivnak látszik, ahogy csóválja a farkát és széles mosollyal, nagy szemekkel néz rám, akár egy könyörgő kutyus.

Felnézek rá, s meglátom, hogy mi lóg a nyakában. Tényleg olyan, mint egy nyakörv. De mégis inkább nyakláncnak nevezném, amint egy apró bilétaszerű kör alakú medál lóg. Megfogom a medált. Megfordítom, és csak egyetlen szót találok rajta. Midnight. Felnézek az izgatott szemekben, amik mintha azt várnák, hogy mikor fogok hozni egy labdát, hogy játszunk egy jót. Elmosolyodom, mire ő utánoz engem. Kicsit groteszkre sikeredik, de attól még cuki a gesztus.  

-        Midnight a neved? – kérdezem meg, mire hevesen bólogatni kezd, és még sebesebben csóválja a farkát. Ezt igennek veszem. Elvigyorodom, s egy kicsit fel is kuncogok, ahogy kutyához hasonlóan ugrálni kezd. Megcsóválom a fejemet, és elnyomok egy ásítást.

Úgy látszik, hogy nem szükséges nekem altatófőzet, ha egy kis izgalom le tud fárasztani annyira, hogy ismét aludni akarjak. Ismét felnézek Midnight szemébe, aki mintha észlelte volna, hogy elálmosodtam, hagyja, hogy szórakozottan megvakarjam az állát, majd finoman elkezdi bökdösni az oldalamat. Szinte már a hátára kap, ahogy a szobám felé taszigál. Elnevetem magamat, s szinte már megadom magamat, amikor bebújok az ágyaman már megszáradt oldalára, s olyan hamar elalszom, ahogy felébredtem.

~~~

Másnap reggelre mintha a tegnap esti találkozás meg se történt volna. Nincs lábos a konyhában, felborított bögre, semmi sem utal arra, hogy este egy Midnight nevezetű valami bejött a konyhámba, és felitta az altató főzetemet. Kómásan csinálok magamnak egy kevéske kakaót, kaláccsal és kávéval a kezemben leülök a konyha asztalhoz. Odakint zuhog az eső, dörög és villámlik, a tenger pedig hatalmas hullámokkal tajtékzik. Yué felrohant azt emeletre, még hajnalban, amikor a vihar kezdődött, s bebújt a legközelebbi szobában az ágy alá. Ha otthon lennék, akkor a karámjában a sarokban gubbasztana, akár a galamb a dróton. Én magam a reggeli után egy vastag plédbe csomagoltam magamat a nappaliban a kanapén, s a kristálytévén nézem a kosztümös sorozatomat.

Kopp. Krik. Kopp. Kopp. Kriiiikr.

Homlok ráncolva ülök fel a kanapén; fülelek. Valami kaparászik az ajtómon. Kibújok a takarómból, és a bejárati ajtóhoz megyek. Egyre jobban karmolássza az a valami az ajtómat. Kíváncsian kikukucskálok a kukucskálón, s megpillantom a tegnap esti vendégemet. Eltátom a számat, s gondolkodás nélkül kinyitom az ajtót. Egy hatalmas ázott, fekete folt suhan el mellettem, be a konyhába, ahol ijedten néz rám. Csodálkozva nézek rá, s nem értem, mi ez az ázott oposszum kinézet. Nagyokat pislogok, lassacskán megnyugszik, szétcsúszik a konyhakövön, s egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle. Közelebb megyek hozzá, nagy kék szemei felnéznek rám, mintha csak várna valamit. Elmosolyodom, felmutatom az egyik ujjaimat, hogy mindjárt jövök. Felrohanok az emeletre, és lehozok egy hatalmas törülközőt. Amikor meglátja a kezemben, kérdő tekintettel rám néz, megszaglássza a törülközőt, és mikor megérzi, hogy milyen puha eldobja magát a kövön. Élvezi, hogy dögönyözöm, megdörgölöm a törülközővel, s mikor már száraz lett, akkor kíváncsian kezdi mustrálni a tévében mozdulatlanul álló alakokat.

Mosolyogva visszamászom a takarók alá, majd elindítom a felvételt. Érdeklődve néz, s szinte már ő is drámázik, amikor az egyik szereplő valami nem vártat csinál a képernyőn. Kis idő múlva kiskutya szemeket meresztve rám néz, én pedig nem értem, hogy mégis mit akarhat. Azonban még mielőtt megkérdezhetném, a fejét a hátam mögé dugja, előre tolva engemet, majd megkerül, hogy a fejét a térdemre tegye. Még szerencse, hogy elég széles ez a kanapé kettőnknek. Én magam vonakodva neki dőlök az oldalának, s hallgatom, ahogy dobog a szíve, morog a gyomra és lélegzik. Olyan lett, mint egy kis gömböc. Jó meleg lesz, szinte olyan mintha egy kályha mellett ülnék.

Hosszú órákig nézzük a sorozatomat, már a tizedik évadnál járunk, amikor egyszer csak elálmosodom, s félig el is alszom. Midnight ezt észreveszi, gyengéden hozzá érinti az orrát az enyémhez, s mikor nem mozdulok, ő is egyszerűen lehajtja a fejét az ölembe, s hamarosan hallom, ahogy ő is szuszogni kezd. A rész véget ér, a következőt pedig senki nem nyomja be. Csak az eső kopogását lehet hallani az ablakon, amikor valami nyitódik és csukódik. Félálomban azt gondolom, hogy biztos, hogy Yué az, aki végre kimerészkedik az emeleti szobából, ám nem hallom a tappancsok sietős lépteit lefelé a lépcsőn. Nagyot sóhajtva, még jobban Midnight-hoz bújok, aki élvezi, hogy valaki szeretgeti.

Vajon itt élt mindig is? Lehet, hogy anyám gondozta őt, csak miután eltűnt már nem járt ide, és Midnight magányossá vált? Nem tudom. A lényeg viszont az, hogy biztonságban érzem magam mellette. Még akkor is, amikor hallom, hogy valaki jön a hátsó ajtó felől. Valaki bejött a házba, akinek nem kellene itt lennie. Fülelek, félálomban hallgatom, hogy mit csinál. Felénk közelít. Cipőt visel a lábán, s hamar be is lép a nappaliba. Megtorpan, mintha nem pont azt látná, amire számított. Hallom, ahogy csöpög a ruháiból a víz, ahogy közelebb jön hozzánk. A kanapé másik sarkánál áll meg, onnan néz minket, ahogy egy nagy kupac takaróként alszunk, előttünk egy félig befejezett sorozattal.

Az illető felsóhajt, de nem csinál semmit, csak néz minket. Én magam is nagy levegőt veszek, arcomat Midnight oldala felé fordítom, s résnyire kinyitom a szememet. Látom a behatolót. Jobban mondva a törzsét. Férfi. Erős és izmos mellkasa van, sportos lábai. Szürke pulóvert visel, kék nadrággal, s csak figyel. Testtartásán viszont látom, hogy észrevette, hogy egy kicsit kinyitottam a szememet. De én úgy teszek, mintha nem látnám. Kómásan kinyújtom a kezemet, az ovális fej tetejére rakom, s megsimogatom. Pikkelyei tükör simák, mintha csak bőr lenne rajta. Felsóhajtok, egy picit beleveszek a gondolataimba.

-        Naruto imádott volna téged – mondom neki halkan. – Olyan kis aranyos vagy, hebrencs, egy erős testben… - felsóhajtok, az alvás lassan átveszi a hatalmat felettem. Mindnight még hálásan felmordul, odanyomja a fejét a kezemhez – Bárcsak találkozhattál volna vele. – Ezzel pedig elnyel az álom.

~~~

Később a saját ágyamban ébredek fel, Midnight pedig a másik oldalon fekszik. Összegömbölyödött, akár egy macska. Odakint még mindig tombol a vihar. A szobában pedig nagyon jó meleg van. Biztosan a behatoló vitt vissza a szobámba, és tett az ágyamba. Valahogy nem félek tőle. Nincs mit elvinni, az életemet nem akarja, de akkor minek van itt? Felsóhajtok, majd a hátamra fordulok. Kábán, még csukott szemmel felülök az ágyamban. Résnyire nyitom a szememet, de még álmos vagyok. Átnézek Midnight-ra, majd a takarómat fogva, átbújok a farka alatt, gombóccá gömbölyödöm, majd az oldalának dőlve kényelembe helyezem magamat.

Valaki pedig megint megmozdul. Talán a behatoló jön közelebb, hogy meggyőződjön, hogy én most tényleg visszabújtam oda, ahol eredetileg voltam. A válaszom pedig igen. Jó meleg van itt Midnight ölében, s tudom, hogy nem eshet bajom, ha itt alszom. Végre tudok úgy aludni, hogy nem kísértenek az álmok. Mélyeket lélegezve elpilledek egy kicsit. A betörő felmászik az ágyamra, velünk szemben leül, s ismételten csak néz egy darabig. Aztán egyszer csak kinyújtja a kezét, és kisimítja a hajamat az arcomból, majd Mindnight fülét kezdi el vakargatni. A kis lény persze jól esően feldorombol. Én még szorosabban bújok hozzá, s egyáltalán nem bánom, hogy valaki, akit nem is ismerek itt ül az ágyamon, és egy számomra teljesen ismeretlen lény fülét vakargatja.

Anna már minden félelmet kiölt belőlem. Még azt is, ami miatt folyamatosan aggódtam. Így nem gondolkodom, amikor kinyitom a szememet, és Midnight pofáját kezdem el nézni. A betörő keze megáll, mire a lény felpillant. Én is így teszek, és egy pillanatra azt sem tudom, hogy mit gondoljak. Ugyanazt látom, mint egy hete. Csak most az ágyamon. Farkas szemet nézünk, kettőnk közül mégis ő néz ki egy kis ideig rémültnek. Majd átveszi a helyét az aggodalom. Mi iránt is? Passz. Kómásan pislogok rá, azt sem tudom, hogy most még álmodom-e vagy a valóságban vagyok.

Ha álmodom, akkor még szeretnék egy kicsit aludni. Amúgy is kényelmesen fekszem itt. Ha viszont nem, akkor az elmém teljesen bekattant. Ha az utóbbi… akkor már gáz van. Elásítom magamat, kezemet még épp a szám elé tudom kapni. Álmosan nyammogok egy keveset, kipislogom a könnyeket a szememből, majd megint odanézek, ahová az előbb. Még mindig ott ül. Ajaj. Ez a valóság. Megbolondultam. Szuper. Ezt leszűrve pedig úgy gondolom, aludhatok még egy keveset.

-        Na, ennél bolondabb már nem lehetek – mondom, majd egy vállvonással visszafészkelem magamat a kényelmes kuckómba.

Bizonyára még nem keltem fel reggel, és még álmodtam azt is, hogy megnéztem vagy húsz részt a sorozatból, így talán a betörő sem létezik itt előttem. Mélyeket lélegzem, lassan átcsusszanok az alvásba, amire annyira vágyom, akárcsak éhező az étel után, amikor a képzelt betörőm elkezdi a hajamat simogatni. Keze meleg és puha, helyénként bőrkeményedésekkel. Végig simít többször is hajamon, ami valljuk be, nagyon jól esik. De lehetséges, hogy már ezt is álmodom. Már bármit képes vagyok megálmodni, ami azzal kapcsolatos, hogy valaki gyengéden bánjon velem, törődjön velem, úgy Isten igazából. Hogy tényleg ne érezzem magamat egyedül.

-        Sajnálom – hallom meg a suttogását. – Aludj csak. Nem megyek sehova.

~~~

A mágiával működő óra és naptár szerint nagyjából két napot aludtam át egyhuzamban. A szám kiszáradt, a végtagjaim elzsibbadtak. A helyemen keltem fel, de még látom Midnight helyét az ágy másik felén. Kómásan, megdörgölöm a szememet, elásítom magamat, de már nem vagyok fáradt. Lassan felemelkedem az ágyamról, mélyet sóhajtok, majd kinyújtózkodom. A csontjaim ropognak, az izmaim hálát mondanak nekem, hogy végre megmozdultam, bár a nyakam még így is merev. Egy picit talán elaludhattam. Kimászom az ágyból, ám még mielőtt a fürdő felé vehetném az irányt, egy pohár vizet és egy aprócska levelet veszek észre az éjjeli szekrényemen.

Aludj csak nyugodtan. Megérdemled. Azért idd meg ezt a kevés vizet.

Alárírás nincs rajta, de még a kézírás sem ismerős számomra. Megfordítom a lapot, de ott se találok semmit. A pohár vizet viszont gyanakodva szemlélem, végül úgy döntök, hogy nem iszom meg, mivel nem tudom, hogy az, aki iderakta nekem, mit is tehetett bele. A szekrényemből kikapok egy rövidnadrágot és egy trikót, majd bemegyek a fürdőbe. Leveszem magamról az átizzadt pólót és a nadrágot – fájó szívvel mosom ki Naruto pólóját -, majd lezuhanyozom. Felveszem magamra a tiszta ruhát, majd a hajamat kifésülve egyszerű és laza fonatba rendezem. Halkan elkezdek egy dalt dúdolgatni, amit még egy romantikus filmben hallottam.

Már nem is tudom, mi volt a film címe, de az biztos, hogy nem ez volt a címe. Vagy nem is abban a filmben volt, amire emlékszem. Lehet, hogy csak egy rádió szám volt, ami a papírmunkák közben megragadt a fejemben. Aztán lehet, hogy azért emlékszem ilyen jól erre a dalra, mert Narutóval nem egy olyan filmünk volt, amiben hasonló dalok voltak, és drámaian elkezdtük énekelni őket. Először persze azért, mert parodizálni akartunk, aztán valahogy a fejünkben ragadtak, és utána valahányszor meghallottuk a dalt, máris énekeltünk, vigyorogtunk, de élveztük. Még most is hallom, ahogy énekli.

„If I had to live my life without you near me
The days would all be empty
The nights would seem so long
With you I see forever, oh, so clearly
I might have been in love before
But it never felt this strong”

Halkan énekelni kezdem a dalt, miközben kimegyek a szobámból, és megcélzom a konyhát. Most kifejezetten éhes vagyok. Még mindig dalolva, bemegyek a konyhába, kinyitom a hűtőt, és mivel nagyon szeretnék valami édeset enni, így kiveszem a tejet a hűtőből, a grízt a polcról, és nekiállok tejbegrízt csinálni. Tudom, egy kicsit már kinőttem belőle, de imádom, főleg, amikor van benne mazsola, aszalt áfonya, csoki darabok, kakaó a tetején, és egy-két szelet alma. Valami fenséges. Főleg, amikor nem olyan híg, hanem már-már ragacsos, masszás, vagy amit gyerekkoromban nagyon szerettem, amikor Selena olyan sűrűre főzte, hogy megállt benne a kanalam.

Most, ahogy kiteszem tálra – még hagyni kell dagadni – ismét gyereknek érzem magamat, nem pedig egy lassan húszéves fiatal nőnek. De nem is bánom. Legalább tudom, hogy még gyerek vagyok belül. Jó érzéssel a szívemben, lehuppanok a tévé elé a tállal, bekapcsolom, és elkezdem nézni a sorozatomat. Tényleg ott hagytam abba, ahol az álmomban gondoltam. Kicsit megzakkanhattam a nem alvástól és gyásztól, így már összefolytak a napok az alvás és az ébrenlét határán. Mélyet szippantok a levegőből, de pár percre elfelejtem kifújni.

Szantálfa.

Meghűl bennem a vér, végigfut rajtam a hideg, ahogy felvetődik bennem: mi van, ha nem álmodtam? Valahogy kifújom a levegőt a tüdömből, majd inkább hozzá fogok a tejbegrízemhez, és folytatom a sorozatomat. Épp a szereplőim egy heves vitába kezdtek a főzés terén, amikor is tátva marad a szám. Dörömbölni kezdenek az ajtómon, s meg sem várják, hogy kinyissam, már be is törik. Úgy pattanok fel a kanapémról, mintha valaki megcsípett volna. Gyorsan lenyelem a falatot a számban, majd azonnal kirántom a kardomat mágia teremből. Az irónia azonban itt még nem ér véget. Az ajtón ugyanis Legolnidas lép be, büszkén, mintha valami csodát hajtott volna végre. 

Homlokomon egy ér vadul kezd el lüktetni, az idegeim pattognak, s már csak az hiányzik, hogy a háttérből megszólaljon a tipikus hang, ami leginkább a kacsa hápogására emlékeztet. Egész testemben remegni kezdek, az vérnyomásom vagy ezerrel kezd elszáguldani a testemben, hogy még itt sem hagyhat nyugtot nekem ez az idióta. Mély levegőt veszek, majd leengedem a kardomat, pont akkor, amikor elkezd hadoválni.

-        Oh, drágám, minő meglepetés, hogy itt talállak. – Kiráz a hideg, és az okádáson kezdek el gondolkozni, de ahhoz nekem többet ért a tejbegríz, minthogy a padlón lássam. Helyette villámokat szórok a szememmel, jelezve, hogy húzza el a csíkot, amilyen gyorsan jött, mert, ha nem, akkor itt most már vér fog folyni. Nem is kevés.

-        Hagyj. Már. Békén. – sziszegem a fogaim között olyan hangosan, ahogy csak bírom, de meg sem hallja. Csak fecseg és mondja, mintha a világ legizgalmasabb története lenne az, hogy miként szelték át a tengert utánam, hogy milyen tengeri beteg lett, és milyen „tortúrákat” kellett megélnie, mire idértek. Annyi „ereje” sem maradt, hogy ő maga jöjjön be az ajtón elsőnek… jöjjön? Nem inkább betörjön?

Dühösen legyintek rá, oda se figyelek a fecsegésére, csak felkapom a tálamat, kiviszem a konyhába, és mérgesen leteszem – szinte már vágom – a pultra. Tekintetem szikrát szór Legolnidasra, aki nem képes felfogni azt a tényt, hogy szabadságon vagyok, nem vagyok hajlandó vele foglalkozni, nem akarom a közelembe tudni. De csak folytatja, nem hagyja abba. Fájdalmasan szorítom össze a számat, szememet erősen lehunyom, hogy még látnom se kelljen. A jég lassan pattog a lábujjam körül, majd szétterjed a padlón. Recseg, ropog, de Legolnidas csak folytatja. Erőm dérként fut fel a falra, beborítva mindent a nappaliban. Nem tudom kontrollálni, nem akarom. Egyedül akarok maradni, csendben gyászolni, feldolgozni a történteket, hogy tovább léphessek, erre ez a marha zaklat a „szerelmével”, amit soha nem fogok viszonozni. Miért nem érti meg, hogy nem szeretem őt? Miért ostromol? Évek óta udvarolni próbál, de lerázom, durván, mégis jön utánam. Én viszont nem érzek semmit sem.

Fogd már be!

Fogd be!

A hangom valahol elakadt a torkomban, képtelen vagyok megszólalni. Nem bírok egyetlen lépést sem tenni a szobám felé, hogy elvonulhassak előle, de még oda is követne. El akarok bújni, nem akarom, hogy a közelemben legyen, magam akarok lenni. Ujjaim beletúrnak a hajamba, körmeim felkarcolják a bőrömet, s kis híján az őrület határára jutok, amikor is valami hatalmasat pattan. Oda sem nézek, fel sem nyitom a szememet. Kezemet a fülemre szorítom, hátam már fájdalmasan megfeszül, ahogy visszatartom magamat a totális robbanástól, mégsem mozdulok meg, még akkor sem, amikor Legolnidas elhallgat.

Inkább hálát adok neki, hogy a pattanás eléggé hangos volt számára ahhoz, hogy befogja. Lassan felnyitom a szememet; a padlót vastag jégtakaró borítja előttem, felegyenesedem, s már szólalnék meg, hogy végre észrevette, hogy nem vagyok rá kíváncsi, amikor a szemem sarkából meglátom azt, ami a pattanást okozta. A levegő megreked bennem, arcomra döbbenet költözik, mégsem ájulok el. Nem valami, hanem valaki okozta azt a hatalmas csattanást. Nagyokat pislogok, nem tudom, miként reagáljak.

A férfi szeme érzelemmentesen figyeli Legolnidast, ajka finom, méltóságteljes vonallá alakult, testtartása fejedelmi, nem is, királyi, ahogy kihúzva, büszkén áll. Haja ezer felé áll, majdnem a válláig ér, mégis olyan, mintha természetes lenne. Szürke melegítő nadrágot és pulóvert visel, cipő nélkül, mezítláb áll a padlón, körülötte megolvadt a jég, amit létrehoztam. Mögötte ott áll Midnight dühös, harca kész testtartásban, pupillája vékony csíkként figyeli Legolnidas minden mozdulatát, apró fogait kivillantja, ahogy vicsorog. A férfi félrebillenti a fejét, természetesen, lassan. A torkom kiszárad, nem tudok megszólalni sem, még akkor sem, amikor lejjebb szegi a fejét, belenéz Legolnidas szemébe, mintha csak kegyelmet gyakorolna, hogy lealacsonyodik addig, hogy belenéz a szemébe.

-        Látom, nem veszed az egyértelmű jeleket – szólal meg mély, lágy hangon, bennem pedig megfagy a vér. Annyira tárgyilagos, hideg és már-már élettelen, hogy kevés hiányzik ahhoz, hogy a pultnak hátráljak. Mégis mozdulatlan maradok, nem merek levegőt sem venni, nehogy nekem támadjon bárki is.

-        Oh, ugyan már! – jajdul fel Legolnidas, mire én is odanézek. Határozottan áll a kanapé mellett, mintha az imént nem egy nála nagyobb hatalom tört volna be a házba. Mögötte a testőrei viszont olyan falfehérek, hogy másodperceken belül elájulnak, ha nem mennek ki. Legolnidas ugyanakkor szilárdan áll a lábán, talán csak a keze remeg egy kicsikét. – Csak a szüzességéről akartam vele tárgyalni.

A vér az arcomba szökik, érzem magamon a férfi kérdő tekintetét egy pillanatra, de nem törődök vele annyira. Inkább lenyelem a goromba megjegyzésemet, és úgy döntök, hogy most már elegem van ebből. Felé fordulok, a tekintetem szinte ott helyben legyilkolja ezt a piperkőc tinta festéket nemtűrő jelzővel ellátott egyedet – még embernek sem nevezném -, s csak nagyon kicsi hiányzik ahhoz, hogy kardot rántsak, és keresztül döfjem vele. Dühös arcomat látva, csak egy hetyke vigyort erőltet az arcára. Mintha engem nem lehetne komolyan venni. Felmegy bennem a pumpa, de azért egy sejtelmes arcot vágok az egészhez.

-        Mit is akarsz te az ártatlanságommal? – kérdezem tőle, mintha nem sejteném, hogy pontosan mit szeretne vele. Vagy az egésszel mit akarna. Legolnidas perverz vigyorra húzza száját, mire beigazolódik, hogy mit szeretne velem csinálni.

-        Tisztes asszonyt faragni belőled – válaszolja egyszerűen nekem pedig nevethetnékem támad. Az arcomra viszont egy megvető arckifejezés költözhetett, hiszen megdöbben. A férfi mellettem viszont felkuncog. Nem nézek oda, ne lássa rajtam, hogy érdekel.

-        Előbb észre kellene venned, hogy rossz ajtón kopogtatsz – mondja a férfi, mire helyeslően bólogat. – Ahogy hallottam nem egyszer kikosarazott már téged. – A férfi karba font kézzel a mellkasán látom, hogy a karjában erő is rejlik, nem csak a tekintetében. A szemem sarkából én is látom, de inkább arra koncentrálok, hogy Legolnidast végre lekoptassam. Csak a legvégén nyúlok az erőszak fegyveréhez.

-        Női szeszély – vágja rá Legolnidas, csípőre tett kézzel – Szóval, hol is tartottunk? – tér vissza hozzám, de én egyszerűen felvonom az egyik szemöldökömet, megcsóválom a fejemet.

-        Egy nő csak akkor kosaraz ki egy férfit, ha oka van rá – válaszolja a férfi -, de ha egy nő többszöri próbálkozásra is elutasít, ráadásul egyre határozottabban és keményebben, akkor egyértelmű, hogy nem akar tőled semmit, nemde? – Felé fordulok, belenézek a szemébe. Most már látok egy kis életet benne. A szám sarkában mosoly bujkál, ahogy rábólintok az állítására. – Látod – fordul ismét Legolnidas felé, aki másodpercek alatt vált fehérré, akár a fal.

-        A szüzességem pedig rám tartozik, neked semmi közöd hozzá, sőt – lapos pillantást vetek a férfire – senkire nem tartozik, csak, akivel megosztom.

Legolnidas értetlen pillantások vált köztem és a férfi között, aki szintén szilárdan néz vele szembe. Nem rettenek meg Legolnidas esedező tekintetétől, hiszen már kicsiként is azzal zaklatott, hogy feleségül akar venni, én viszont nem éreztem iránta semmit. Soha. Annyira idegesített, hogy folyton a nyomomban járkál, mindig a nevemen szólongat ötpercenként, ha egy pillanatra is másra figyelek. Nem az a fajta férfi lett belőle, mint amit az ember várna, hogy a zajosból délceg és odaadó lesz, helyette egy még rosszabb, törtető, és a nem szót nem értő felnőtt lett belőle, akitől menekülök. Még jobban, mint előtte. Felsóhajtok, kicsit kényelmetlenül toporgok a helyemen a csönd miatt, de inkább csak sarkon fordulok, és kimegyek az erkélyre.

Hallom, ahogy a hátam mögött még mindig beszélnek, szócsatát vívnak. Nem törődöm a szavaikkal. Inkább a korlátra tenyerelek, hallgatom, ahogy a tenger zúg, a szél fel-fel kapja a homokot a parton.  Megkönnyebbültem, de meg is zavarodtam. Azt sem érzékelem, amikor Midnight a közelembe sompolyog, nekem dörgölődzik, mintha csak azt szeretné, hogy simogassam meg a fejét. Azonban képtelen vagyok megmozdulni. Megint megbénulok, az agyam eltompul. Midnight nyüszít mellettem, még jobban hozzám nyomja a fejét, mintha tényleg valami baja lenne. Le pillantok rá, és egy hatalmas tágra nyílt, reménykedő tekintet néz rám. Elmosolyodom, és megvakargatom a füle tövét, mire jólesően mordul egyet.

-        Lehet, hogy neked csak egy nőt jelent, akit el akarsz venni, de nekem többet adott, mint azt gondolnád. – A szavak szöget ütnek a fülemben, de nem mutatok különösebb érdeklődést feléjük. Inkább fogom magamat, és lemegyek a partra, magára hagyva a két perlekedő hímet.

A részemről lezártam ezt a témát Legolnidassal, és nem kívánok rá visszatérni. Nem akarok egy hisztis gyerekkel foglalkozni, aki nem érti a nem fogalmát. Így inkább élvezem a tengerszínét, ahogy a viharfelhők elsötétítik. A víz háborog a lábamnál, őrülten mossa a homokot, s a vihar pedig egyre közelít. Az ég dörög, a szél egyre erősebben fúj. Hallom, hogy valaki kijön a teraszra, majd elindul a lépcsőn lefelé, feltételezhetően hozzám. Ám nekem nincs kedvem hozzá. Ezért sarkon fordulok, és elkezdek sétálni a parton. Követőm megtorpan a lépcsőn, nem jön tovább. Megérthette, hogy nem kívánom most más ember társaságát elviselni.

A viharral mit sem törődve, az erdő felé veszem az irányt, apró cipőmben, amiben minden egyes buckát tökéletesen érzékelek a talpam alatt. Agyam teljesen kiürül, nem is akarok semmit sem gondolni. Nem akarom, hogy előttem lebegjen Legolnidas undorító arca, Midnight aranyos, kiskutyusos ábrázata. De a legjobban Philip arcát nem akarom látni. Az, ahogy most rám nézett… szöges ellentéte annak, amit utoljára láttam. Tegnap is láttam az arcát, s mikor megérkeztem akkor is… Nem lehet… ő meghalt. Vagy én bolondultam meg. Mély levegőt veszek, kiengedem a hajamat, hiába van olyan meleg, hogy a hátam már csupa víz a pólóval együtt, majd elered az eső. Finoman esik, a víz forró. Erre sem reagálok. Annyira kiégtem, hogy már az sem zavar, hogy elázok. A lábam többször megcsúszik, ahogy az apró cipő felszívja a vizet, a ruhámból facsarni lehet a vizet, a hajam kényelmetlenül és hidegen tapad rám.

Üveges tekintettel megyek előre, már azt sem tudom, hogy merre van a ház, hol járok a szigeten. Nem érdekel. Cuppog a lábam a cipőben, egyre jobban reszketek a hidegtől, hiába fülledt a levegő. Én hűteném le saját magamat? Meg lehet. Annyira zavart vagyok, annyira elveszett, mint még soha. Philipet láttam. Azt a férfit, aki még Naruto előtt halt meg. Láttam feldarabolva, véresen, halottan, ott voltam a temetésén, mindent láttam, ami azt igazolja, hogy meghalt. S mégis… itt van… lélegzik… vagy… nem…?

Térdem megadja magát, összerogyok valahol az erdőben. Tenyerem a sáros földet taperolja, fejemet lehajtom, de nem tudok mit mondani. Megállt a tudományom. Az egyik pillanatban még vagányan szembe szállok Legolnidassal, most viszont egy elmegyógyintézetbe való hölgyként kezdek el viselkedni, aki képtelen felfogni hol van a határ a valóság és a képzelet között. Remegve felemelem a kezemet; tiszta sár, mocskos, korhadt fakérgek tapadtak a tenyeremre, az ujjamra, több a körmöm alá is bement. Felnyöszörgök, a sarkamra ülök, s csak egy gondolta jön a fejembe.

Mi történik itt?

Tényleg elment volna az eszem? Beleőrültem volna Naruto elvesztésébe annyira, hogy már az évek óta halott Philipet látom helyette? Lehetséges? Arcom eltorzul erre a gondoltra, könnyeim megerednek az esőben, remegő ajkaim elválnak egymástól, s rekedt kiáltás hagyja el a számat. Ijedten pattanok el a mocsokból, amikor beleütközök valamibe. Szívem sebesen ver a mellkasomban, szaporán lélegzem, egész testemben félek. Meleg. Ami a hátam mögött van emberi. Nem mozdulok, szemem tágra nyílik. Felemeli a kezét mögöttem ez a valaki. Tekintetem figyeli, ahogy előre nyúl, kéz fejét hátrahajtja, ezzel mintha megálljt parancsolna az előttünk lévő erdőnek.

Éles szúrás a nyakamon.

A világ pedig sötét.

~~~

Puha. Meleg. Száraz. Ez a három gondolat jön a fejembe, ahogy fekszem. Morcosan az oldalamra fordulok, mély levegőt veszek, majd inkább úgy döntök, hogy bebújok a takaró alá. A fejemre húzom a takarót, s már épp aludnék vissza, amikor meghallom, hogy valaki – pontosabban valakik – morognak a konyhában. Kómás fejjel kinézek a paplan alól, a félhomályban keveset látok a szobámból. De az tisztán kivehető, hogy nyitva van az ajtóm, hogy tudassák velem, biztonságban vagyok. Kimászom a takaró alól, és csendesen kiosonok a folyosóra. Kezemet a falhoz közel tartom, lépteim, akár egy macskáé. Lassan közelítem meg azt a sarkot, ahol a konyhába kell befordulni, de itt meg is állok. Fülelek.

-        Nem titkolhatjuk tovább – hallom meg a szobából az egyik idegen hangját. Feltűnően ismerős, mégis olyan idegen és rideg. – Már most is azt gondolhatja, hogy megőrült. Kérlek!

-        Tudom – megáll bennem a vér -, nem is akartam sokáig húzni. De Legolnidasra nem számítottam – mély sóhajtás. – Az a pasas tiszta képtelenség. Freya viszont… - újabb sóhaj – Aggódom érte. Túlságosan belehajszolta magát a gyászba, ráadásul… ez az egész helyzet csak rontott rajta. Azon se lepődnék meg, ha most kirontana, meglátna minket, és hozzánk vágná azt, ami először a kezébe akad. – Finoman felnevet az illető, nekem pedig összeáll a kép.

Bosszús leszek. A kép összeáll, már csak a háttér kell. Lepillantok magamra, nehogy egyszál semmiben menjek ki eléjük – Naruto pólója, rövid nadrág -, bár, ha azt nézem, hogy valahogy le kellett szedniük rólam a vizes ruhát, megfürdetni, és átöltöztetni, nem látnának semmi újat. Elpirulok egy kicsit, hiszen mégis csak eszméletlen voltam, de valahogy fékezem a gonosz pír rózsákat, kihúzom magamat, és úgy döntök, hogy még egy ideig hallgatózok. Ezek ketten érdekes dolgokat mondhatnak, talán még olyanokat is, amiket normál esetben elhallgatnának előlem. A történtek után már mindent kinézek belőlük, még azt is, hogy végig ez volt a tervük.

-        Igen. Freya határozottan ilyen – feleli cinikusan a rideg. – Nem bolondult meg, csak…

-        Csak? – kérdez vissza kíváncsian a nevetős, mire a másik felhorkan. – Ismerem Freyát, hiába szeretnéd azt hinni, hogy te vagy a mindentudója. Jelen pillanatban saját magával küzd. Nem tudja, hogy hol van a valóság és a képzelet határa, mivel hiába mondtam, hogy ne jelenj meg, és ne menj a házba, mielőtt kipakol, hanem várd meg a megfelelő pillanatot, nem hallgattál rám.

-        Mit tehettem volna? – kiabál a rideg rá a másikra. – Ha rajtad múlt volna akkor még mindig ott gubbasztanánk a sárkányoddal együtt a barlangban a pillanatra várva. S talán Legolnidas megerőszakolta volna Freyát is, ha nem lépek közbe.

-        Tudom, hogy tud magára vigyázni – a nevetős az asztalra csap, megcsörrennek a poharak. – Veled ellentétben tudom. Lehet, hogy zavarodott, lehet, hogy az egész az én hibám, de akkor is! – Hangja elhal, összeszedi magát annyira, hogy hátrálni tudjon egy lépést, és mély levegőt vegyen. – Freya bátor, erős és ügyes. Lehet, hogy te egy olyan lányt láttál, ismertél meg, aki még gyámoltalan volt, szüksége volt rád, mert kellett valaki, akibe kapaszkodhat, de én láttam a nőt, aki képes volt egy egész országgal szembe szállni, hogy megmentse a számára fontosakat.  - Bosszúságom egy kicsit alább hagy, ahogy ezeket a szavakat hallom. Zavarba jövök tőlük, még akkor is, ha tudom, hogy most inkább haragudnom kellene rá. A szívem őrülten ver, ahogy arra gondolok, hogy ezt nem biztos, hogy kimondta volna akkor, amikor én ott vagyok.

-        Nem volt szüksége gyámolításra – ellenkezik dühösen a rideg fél. – Csak épp…

-        Kalitkába zárnád – sziszegi a másik. – Óvnád, folyton a nyomában lennél. Lehet, hogy én is aggódom érte, vigyáznék rá, ahogy csak tudok a nap minden percében, de nem viselné el. Független nő, érted? Egy sok mindent túlélt, bátor, erős, határozott és még sok hasonló jelzővel illetett nő, aki… jelen pillanatban bánatos.

-        Vajon ki miatt? – teszi fel a cinikus kérdést a rideg. Összeszorítom a számat, nehogy kimondjam a nevet, lehunyom egy pillanatra a szememet, s inkább várok. – Csak nem egy meggondolatlan hősszerelmes miatt, aki azt hitte, megmentheti azzal, ha maga hal meg az oltáron? Az eszébe sem jutott, hogy talán pont nem kellene? – hangja bántja a fülemet, de nem szólalok meg, csak hallgatom, ahogy folytatja. – Mert annyira hittél abban, hogy ha te meghalsz, akkor ő megmenekül, Anna elengedi, és happy end a vége, hogy el is felejtetted, hogy talán pont emiatt fog megkattanni?!

-        Hibáztam! – ordítja a másik, s ismét csörömpölnek a poharak az asztalon, ahogy rácsap. – Érted? – járkálni kezd. – Tudom, hogy elszúrtam, tudom, hogy nem így kellett volna. De abban a pillanatban jobban aggódtam Freya egészségéért, mint azért, hogy én túlélem-e a napot vagy sem! Meg akartam menteni őt, a húgát, az unokaöccsét, mindenkit, aki hozzátartozik.  És hozzám! Mert Freya, akár tetszik neked, akár nem, az életem egy része. Fontos része.

És te is fontos vagy nekem, teszem hozzá gondolatban, amikor már minden haragom elpárolgott. A mellkasomon nyugtatom a kezemet, a másikkal a hajammal játszom, s elpirulva, zavaromban állok a folyosón, s azt se tudom, hogy mit tegyek. Trappoljak ki, teremtsem le őket, amiért veszekednek miattam, vagy menjek vissza az ágyamba, és várjak még egy keveset, vagy hallgassam még őket egy darabig, hátha a vitán túl valami hasznosat is elmondanak nekem. Az viszont szöget üt a fejemben, hogy ez a kettő milyen régóta ismerheti egymást. Talán ez is kiderül később.

-        Nekem is az – mondja a ridegebb, de ebben kételkedem. Valahogy nem annyira meggyőző, nem annyira őszinte, mint a másik, főleg azért, mert a nevetős képes volt beismerni, hogy hibázott, hogy nem pont úgy járt el, ahogy kell. – De veled ellenététben én szerelemből szeretem őt. Már hosszú ideje.

Nevetnékem támad, ahogy hallgatom ezt a kijelentését, és képtelen vagyok elképzelni már azt az érzést, amit ő magáénak vall. Hátamat a falnak vetem, megpróbálok emlékezni. De nem tudok. Ezernyi levél lebeg a szemem előtt, de nem tudom a sorokat felidézni. Látom a sorokat, de elmosódnak. Nem tudom a szóvirágokat magam elé idézni, pedig emlékszem rá, hogy mennyire hosszan írt, mennyi mindent beletett a papírba, amik megnevetettek, boldoggá tettek, s most mégis, olyan, mintha meg se történt volna. Mintha ezer éve lett volna, nem pedig öt éve. Az érzések is most máshoz kapcsolódnak, máshogy néznek ki, mint akkor, amikor először lettem az. Elmúltak az évek, és képtelen vagyok már úgy csinálni, mintha szerettem volna őt.

-        Te viszont azt felejtetted el, hogy Freya halottnak hisz. Mind a kettőnket. S most az is csoda lesz, ha képes lesz minket meghallgatni anélkül, hogy kiborulna. Bár… ki tudja. – Hosszan felsóhajt, mintha ezernyi teher nyomná a vállát azzal, hogy ezt kimondta. A beszélgetés pedig itt elhal. Hosszú percekig csak az óra kattog a falon, és a vihar tombol odakint.

Jó magam a szívemet hallom a mellkasomban, a fülemben. Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Haragudjak vagy legyek hálás, hogy ennyire óvnak? Ujjaim megtalálják a nyakláncot, amit még Narutótól kaptam. Simogatom a hűvös medált, elgondolkozom azon, hogy most mégis mi lenne a helyes lépés. De nem találok jó választ. Nem tudom a hátteret, nem tudom, hogy mi vezette rá őket erre a lépésre, így csak annyit tudok tenni, hogy kilépek a konyhába, és számon kérem őket, hogy mégis mi történt.

-        Rád talán már nincs is szüksége – szólal meg a rideg, még mielőtt kiléphetnék a lámpafénybe. – Itt vagyok én. Neked úgy is most van fontosabb dolgod, mint egy lány érzéseit pátyolgatni. – Ökölbe szorul a kezem, számat fájdalmasan préselem össze nehogy tombolni kezdjek. Mi az, hogy nincs rá szükségem? Egyáltalán, milyen jogon döntöd el, hogy kell-e nekem vagy sem?

-        Ezt nem te döntöd el. – Köszönöm. – Freyának kell megmondania, hogy melyikünkre van szüksége. De véleményem szerint mind a ketten fontosak vagyunk neki. Régebben mesélt nekem rólad, szóval még gondol rád, de én is jelentős szerepet alakítok az életében. Ne hidd azt, hogy csak te vagy neki! – a nevetős hangja erős, határozott, már-már vezéri, ez pedig tetszik. Kioktatja a rideget úgy, ahogy én magam is tenném. A rideg hallgat, ám van egy olyan sejtésem, hogy nem fogja szó nélkül hagyni ezt a megjegyzést.

-        Igazad van. De abban biztos lehetsz, ha engem választ, akkor te mész. – A torkom kapar az elfojtott haragtól. – Vedd úgy, hogy nem tűrök meg más hímet a területemen.

Egy okot adjatok, hogy ne fojtsam meg én magam, ha már más hiányos munkát végzet? Csak egyet! Mert Istenemre mondom, még egy ilyen szexista megszólalás, és itt helyben átvágom a torkát. Hogy jön ahhoz, hogy meg mondja, ki lehet a közelemben, milyen céllal? Fortyogok a dühtől, de elfojtom, mert most kezd izgalmassá válni. Majd, ha igazán beleszól a lelkembe, akkor majd kirontok, és örülhet, ha nem a kanapét vágom hozzá, hanem csak egy vázát.

-        Még ha téged is választ, nem sokáig lesztek együtt, ha így viselkedsz – jegyzi meg a nevetős, s hallom, hogy valamit iszik utána. – Mellesleg, ha esetleg nem vetted volna észre, mind a kettőnknek elég nagy „kalandja” volt, mire idejutottunk. Biztos, hogy hallani szeretné mi történt, és csak utána hoz bármilyen döntést. Előbb az országát kell képviselnie, hiszen Helyettes, és csak utána fogja eldönteni, hogy mi legyen velünk. De azt is elhiheted nekem, hogy tiszteletben fogom Freya döntését tartani, s jobban teszed, ha te is így cselekszel. Nem akarod magadra haragítani azzal, hogy vitázol vele olyan dologgal kapcsolatban, hogy ki lehet a barátja. Mert vannak fiú barátai. Akikkel jóban van. – A rideg felhorkan, majd keserűen felnevet, s talán mondani akarna valamit, amikor a nevetős közbe vág. – Ha viszont bántod, legyen az akár fizikai, lelki, vagy szellemi, kinyírlak, világos? - Az ajkamba kell harapjak. Mintha magamat hallottam volna, amikor Hinamorinak beolvastam a lakodalmon. Édes Istenem. A szívem csak úgy kalapál az érzelmeimtől. Képes lennék egyszerre ugrálni, csapkodni és ordítani. Ezek ketten… mindjárt felnevetek. De van erre jobb ötletem. Csak előbb vissza kell fognom magamat, hogy megtudjam csinálni.

-        Őt is megfenyegetted, hm? – Hallom, ahogy fogát csikorgatja a másik, beáll a feszült csend, én pedig figyelek. Mind a ketten mozdulatlanul nézhetik egymást, arra várva, hogy a másik szólaljon meg vagy tegyen valamit, amibe beleköthet, támadhat, vagy akármi, csak folytatni lehessen a csetepatét.

-        Ő dönt. Nem számít mit akarsz, Freya életéről van szó. Lehet, hogy te vele képzeled el az életedet, de ha nem kér belőled, vagy belőlem, vagy akár egyikünkből sem, akkor el kell fogadnunk. Nem erőszakolhatod rá magadat. Látod, Legolnidas is szeretett volna többet, de nem tudta a határt. Ki is lett kosarazva, durván.

-        Nekem papolsz, te kis… - Most!

Mit sem törődve azzal, hogy ezek ketten marakodnak egymással, lazán besétálok a konyhába, úgy, mintha észre sem venném őket. Elsétálok rideg mellett, nevetős tátott szájjal figyel, ahogy kinyitom a hűtőt, kiveszem az előző nap készített tejbegrízem maradékát, kiteszem egy tálra, kakaóport szórok rá, majd átvágva közöttük, Midnighttal a nyomomban és egy kanállal a számban, lehuppanok a tévé elé, hogy folytassam a sorozatomat. Egy adag ennivalót veszek a számba, hogy elnyomjam a mosolyomat, de így is nehezemre esik. Végül lenyelem a falatot, hátra dőlök a plüssre.

-      Ha befejeztétek a marakodást – mondom a tévéről le sem véve a tekintetemet -, akkor szóljatok. Addig megnézem a következő részt. – Azzal tényleg elindítom a következő részt, miközben vígan majszolom a reggelimet, vagy ebédemet? Passz.

Nagyjából egy tíz perc kell ahhoz, hogy ezek ketten végre felfogják, hogy igen, tudom, hogy valódiak, és hogy éppen semmibe vesszem őket addig, míg úgy nem csinálnak, hogy felnőttek. Végül a nevetős röhögi el magát. Kezét a szájához tartva kacag fel, mire ránézek. Élet vidáman, csillogó tekintettel néz rám, mire én rágás közben elmosolyodom. Rideg továbbra is döbbenten mered rám, mintha szellemet látott volna. Úgy látszik, hogy nem érti a poént. Szívem szerint megrándítanám a vállamat, de tudom, hogy az csak olaj lenne a tűzre. Végül inkább kikanalazom a maradék grízt a tányéromból, majd odaadom Mindnightnak, hogy kinyalja.

-        Szóval – kezdek bele a falat lenyelése után – hallgatlak titeket. Bár van egy olyan érzésem, hogy jobban szeretnétek azon civakodni, hogy ki hova pisilhet a másik területén, mint valami falka. Vagy tévedek? – Mind a ketten vörösre pirulnak, amikor rájönnek, hogy hallottam őket, de egyikük sem süti le a szemét.

-        Csak elmélet volt – szólal meg a rideg, rendes nevén Philip, halkan. Visszafogok egy mérges morgást és sóhajtást, inkább a tekintetemmel nyársalom fel. Philip nagyot nyel, ahogy a szemembe néz, de tudja, hogy végig fogom hallgatni.

-        Elnézést – szólal meg a nevetős, név szerint Naruto. – Kicsit…

-        Neked nem kell bocsánatot kérned – szakítom félbe a mentegetőzését, miközben a szemébe nézek. – Te éppenséggel pont azt bizonyítottad, hogy megbízol bennem. Itt maximum Philipet kötelezhetném bocsánat kérésre, de mivel öt év az öt év, nem hibáztatom. Sokat változtam – Philipre pillantok, aki szemmel láthatólag ég szégyenében. – Na, de – pattanok fel a kanapéról, miután kikapcsolom a tévét – hallgatlak titeket.

Közelebb megyek hozzájuk, leülök az étkező asztalhoz, majd intek nekik, hogy üljenek le ők is. A két férfi egymás mellé ül le, míg én velük szemben ültem le. Az asztalra könyökölve figyelem őket, ahogy egy kicsit feszengve, de hálásan tekintenek felém. Kicsit elmosolyodom, majd intek, hogy kezdhetik. Egymásra néznek, hogy mégis melyikük kezdje. Ám Naruto szólal meg először.

-        Kettőnk története nem igazán kapcsolódik sok ponton. Philip úgy két éve van a szigeten, míg én alig két és fél hete.

Naruto szempontjából nem sok idő az, ami alatt megismerkedhetett Philippel, de úgy látszik ez a kevés is elegendő volt ahhoz, hogy az utóbbi elítélje annyira, hogy alkalmatlannak találja hozzám. Felvont szemöldökkel Philipre nézek, de ő nem mutat semmilyen érzelmet, csak bólint, és továbbra is engem néz. Elnyomok egy sóhajt, és inkább figyelek Narutóra.

-        Megismerkedtünk, úgy, ahogy és… nos… - bizonytalanul Philipre néz, aki továbbra is engem fixíroz – barátok ugyan nem lettünk, de legalább ismerjük egymást – vallja be gyorsan. – Melyikünk kezdje a mesélést? – teszi fel a kínos kérdést. A két fiú között váltogatom a tekintetemet, közben lázasan jár az agyam. Philip még azon is ölre tudna menni, ha Narutót választanám először mesélésre, de ha viszont Philipet választom, akkor fölényben érezné magát.

-        Nos, úgyis az én szavam a döntő, nemde? – gonosz kis kérdés, de muszáj. – Mind a kettőtökre nagyon kíváncsi vagyok. Időnk pedig, mint a tenger. Azt javaslom kő-papír-olló játszámban döntésetek el, hogy melyikőtök legyen. – Philip szeme villámokat szór. Tudom, hogy utálja ezt a játékot, de direkt választottam ezt. Egy kis büntetés. Legalább nem mondhatja azt, hogy fölényesen döntöttem a dolgok menetében. Naruto Philipre néz, a másik viszont csak felé fordul, öklét tartva.

-        Kő-papír-olló! – mondják egyszerre, majd mutatják. Naruto a követ, míg Philip a papírt.

-        Akkor, hallgatlak Philip – mondom közömbösen, mintha számomra mindegy lenne, hogy ki nyert. Igazából jobban örültem volna, ha Naruto nyeri meg. Még ha egy hónapja nem láttam, akkor is tudni akartam volna előbb, hogy mi lett vele.

-        Nos, mint azt láthatod hosszú ideje bujkálok ezen a szigeten, és még régebb ideje hisznek halottnak az emberek. Őszintén szólva nem terveztem azt, hogy bárki is meghal azon az éjszakán, amikor a halálomat bejegyezték. Az ikertestvérem volt. Raon volt a neve. Nagyon nehezen lehetett minket megkülönböztetni, és titokban is tartottuk, hogy ő létezik. Nagyon beteges kis srác volt. Ő többet volt otthon, bent a lakásban, mindenkitől elzárva, mint bárki más. Nem igazán ment ki, és csak könyvekből ismerte a világot. Én egy nap, küldetést kaptam a Főmágustól. Az volt a feladatom, hogy likvidáljam Annát, akiről sokan állították, hogy embereket öl. Így hát kémkedtem utána. Követettem, besurrantam a házába, de nem tudtam bizonyítékokat gyűjteni. Olyan volt, mintha megérezte volna, hogy követem, és inkább elzárkózott. Egészen addig, amíg nem kaptam tőle egy levelet. Egy pajzán szerelmeslevél volt, amiben dicsért, és elmondta, hogy észrevette, hogy követem, és mi lenne, ha eljönnék hozzá egy vacsorára. Igent, mondtam csupán azért, hogy kifaggassam. Az volt az az este, amikor elviekben meghaltam. De valójában az ikertestvérem lelte halálát azon az éjszakán. Valószínűleg megtalálta a levelet előbb, mint én, felbontotta, és mágiával módosította a dátumot. Ugyanis nekem egy két nappal későbbi időpont állt a levélben. Azon az estén Raon úgy gondolta, hogy ő most bepróbálkozik, mivel hallott már Annáról, látta elmenni az utcán, és talán még tetszett is neki. Így elment hozzá, és… ő lett az áldozat helyettem.  Azt nem tudom, hogyan halt meg, de azt tudom, hogy Anna nem kímélte, ahogy utána a többieket sem. A testvérem halála után viszont nem voltam képes folytatni a nyomozást, a Főmágus nem is engedte. Helyette meghagyta nekem, hogy hagyjam el a várost, és legyek vándor, aki kiküldetéseket teljesít. Három évig végeztem a feladatot, amikor is a Főmágus pihenőre tett. Látta rajtam, hogy ha így folytatom, kiégek, így két éve ezen a szigeten tengetem a napjaimat. Sophie mondta nekem, hogy jöjjek ide, és pihenjek. Persze közben rólad sem feledkeztem meg. – Elmosolyodom futólag, de nem adok neki nagy reményt. Egészen idáig rezzéstelen arccal hallgattam a történetet, és beillesztettem az általam ismert információkba. – Tudtam, hogy összetörtél, hogy utána talpra álltál, és még nagyszerűbb lettél, mint előtte. Azt is hallottam, amikor elmentél a börtönbe, és hogy utána milyen mizéria történt – futólag Narutóra néz -, és azt is, hogy kineveztek Helyettesnek. Persze, csak jóval később jutottak el hozzám a hírek, amikor a Főmágus elküldte nekem az újságot postán. Persze, nem állt szándékomban téged becsapni, mégis bujkálnom kellett. Nem fedhettem fel, hogy élek, hogy nem lett semmi bajom, hiszen én magam is a gyásszal küszködtem, talán még most is a hatása alatt vagyok egy kicsit. Ez idő alatt, míg rejtőzködtem, tanultam, felfedeztem a világot, és próbáltam talpra állni, ahogy tudtam. Aztán két és fél hete megjelent Naruto, és mesélt rólad. Én pedig nem akarom elhinni, hogy ennyire megváltoztál volna. Persze, sok jó dolgot is mondott, de – gyanakvóan ránéz, majd vissza rám – nekem akkor se fér a fejembe.

Egy ideig hallgatok. Szóval, a testvérét láttam aznap, amikor kiléptem a házunkból. Valahogy nem vagyok képes megérteni, hogy az a testvér, aki nagyon is zárkózott volt, nem lépett ki az utcára, miért ment pont Annához. Főleg úgy, hogy pont a bátyja állt vele kapcsolatban inkább. Gyanús nekem a történet. Nagyon bűzlik, de nem szólok egy szót sem. Csak hagyom, hogy azt gondolja, megértem a helyzetét, és tökéletesen átérzem a fájdalmát. Még akkor is, ha sok a hazugság a történetben. Nagyon sok. De erre nem térnék ki. Már maga a történet hibádzik az elején. Szóval csak bólintok.

-           Értem – mondom végül, majd Narutóhoz fordulok, aki egész idő alatt engem figyelt. – Nos? – kérdezem tőle, szememben boldog csillogással.

-           Nos, az enyém nem ennyire megrendítő, talán csak a saját szempontomból. Mint azt tudod, Anna megölt. Nem sokra emlékszem abból az éjszakából. Inkább csak elmosódott képek villannak be. Valamit mondtam is akkor. A lényeg azonban az, hogy megállt a szívem egy kis időre. – Tudom, akarnám mondani, de inkább csendben maradok. – Az orvosok pedig hiába élesztettek újra, nem sikerült. Végül elkönyveltek halottnak. A halottas házban tértem magamhoz, és hűtőtálcán. Sötét volt, hideg és… - nagyot nyel – nagyon… kicsi… Először egy kicsit bepánikoltam, de valahogy sikerült rávennem magamat, hogy elkezdjek dörömbölni a hűtő ajtaján, amit Linda végül kinyitott. Ő és Kaneki és alig hitt a szemének, amikor végül kimásztam onnan és felöltöztem. Végül anyám magyarázta el, hogy a sárkány génjeim – elpirul egy kicsit, majd folytatja – okozták a dolgot. De ez nem lényeges!

-           De! – vágok közbe. – Érdekelne a dolog. – Narutónak elakad a szava. Vigyorogva lehajtja egy kicsit a fejét, lesüti a szemét, én pedig elolvadok ettől a zavarba jött arcától. Annyira aranyos attól eltekintve, hogy min ment keresztül, hogy már-már elgondolkozom azon, hogy tényleg megtörtént-e a kínzás.

-           Akkor elmondom – mondja végül, de nem néz a szemembe, inkább az összefont ujjait kezdi nézni. Ennyire zavarba hoztam volna? -  A sárkányok génjei egy kicsit speciálisak. Ugyanis, ha valami nagyobb veszély közelít, vagy túl sok vért veszítettünk, akkor a szervezet érzékeli a sokkhatást, és ideiglenes leállítja a szívet. A vér ilyenkor nem alvad meg, a mágia pedig fent tartja az életfunkciókat annyira, hogy mikor a gének szerint elmúlt a veszély, akkor újra tudja indítani a szívet. Velem is ezt történt. Sok vért vesztettem, több helyen felszakadt a… mindegy. Szóval megsérültem, komolyan, és a szervezetem ezt úgy értelmezte, hogy vészhelyzet van, így teszthalott állapotba kerültem. Amit ugye nem lehetett megállapítani, mivel egyértelműen nem vert a szívem. Így még az volt a szerencsém, hogy nem boncoltak fel. Gondolom, nagyon hirtelen állhatott meg a szívem, így nem kis riadalmat okozhattam.

-           Nem is kicsit – motyogom az orrom alatt, amit pechemre meghall. El kicsit elsápad, de még mindig nem néz fel rám. Mi lehet a baj?

-           Egy szó, mint száz, mikor felkeltem a hűtő tálcáról, és már mind a hárman túl voltunk a sokkon, elmondtam nekik mindent, amit csak tudtam. Az Annával való találkozástól egészen odáig, hogy felkeltem a fagyasztóban. A sárkányos dolgot persze csak jóval később mondtam el nekik. Persze, te nem hiszem, hogy arra vagy kíváncsi, hogy miként kerültem ide, hanem arra, hogy ha felkeltem és semmi bajom, akkor miért nem mentem oda hozzád egyenesen. Nos… - mély és hosszú sóhaj -, mint azt írtam neked a levelemben, még ha túl élem, akkor is el kell számolnom magammal. Így megkértem Kanekit és Lindát, hogy ne szóljon neked, ameddig én úgy nem látom. Persze, Főmágusnak ezt jelentették, aki pedig elküldött, hogy pihenjek, szálljak meg valahol, és dolgozzam fel a dolgokat. Mivel pont akkor volt a legnagyobb mizéria Anna körül. Kaneki pedig ezt a szigetet ajánlotta, amit Alanával találtak az iratok között. Így ideutaztam, Mindnighttal, csak sok nagyobb kitérőt tettem. Meg persze jó egy hetet voltam kórházban, mire sikerült úgy talpra állnom, hogy nem kellett se mankó, se támogatás. Kikérdeztem Kanekit rólad, hogy miként vagy, de… nem igazán árult el semmit. Csak annyit, hogy lábadozol, búskomor vagy és a munkába temetkezel. Ezen kívül csak nagyon keveset tudtam meg rólad, míg kórházban voltam. Utána meg még kevesebbet. Philipnek meg tényleg meséltem rólad, bár, ahogy mondta nem igazán hitte el nekem, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül.  Ennyi lenne.

Naruto egész végig nem néz rám, csak nézi a kezét, mintha szégyellné magát, amiért lesérült és nem keresett fel azonnal. Mélyet sóhajtok, információkkal telve hátra dőlök a székemen, és azon kezdek el gondolkozni, hogy most mégis mi legyen. Mind a ketten átéltek sok mindent. Velük együtt én is. Körmeim kopognak az asztalon, ahogy megmozgatom az ujjaimat. Úgy érzem, hogy muszáj tisztáznom a helyzetet, még akkor is, ha ezért kikapok.

-        Mind a ketten sok mindenen mentetek keresztül – bólintanak -, és engem is megviseltek azok a dolgok, amiket titeket érintettetek. A mondandódót alapján pedig… elmondok nektek egy-két dolgot. – Mély levegő, Freya, meg tudod csinálni. – Először kezdem veled Philip. – Philip élénken figyelni kezd, én viszont inkább lehajtom a fejemet, lesütöm a szememet, és a kezemet kezdem el nézni. Valahogy jól jönne most egy pulóver. – Tudom, hogy nem mondasz igazat a testvéreddel kapcsolatban. Ugyanis, nem egyszer jártam anyukádnál, a halálod után. Valamint, te magad mondtad, hogy örülsz, hogy nincs testvéred. – Philip szemei tányér nagyságúak lesznek egy másodperc alatt. – Felesleges hazudnod erről. – Lesüti a szemét, és inkább az asztalt kezdi el nézni. – Tudom, hogy néha valakinek áldozatnak kell lennie a jó érdekében. A hazugságot viszont nem szeretem.

-        S-sajnálom – dadogja vörösen. – Én csak… nem tudtam magamnak sem rendesen bevallani. Az a helyzet, hogy… - könnyek gyűlnek a szemében – az apám ment el helyettem. – A torkomra fagynak a szavak. – Bezárt, ártalmatlanított, és én már csak arra ébredtem fel, hogy Anna végzett velem. Bűntudatomban és gyászomban, képtelen voltam megmozdulni, és… gyáva voltam tudom, de… nem mertem az anyámat is kockáztatni. Ő pedig hagyta, hogy járjam az országot bánatomban. Én… - könnyei az asztalra hullanak -… sajnálom, Freya, csak…

-        Könnyebb egy hazugság mögé bújni, mint szembe nézni azzal, ami előttünk van, tudom. – Tekintetem Narutóra siklik, aki még mindig a kezét nézi az asztalon. Megelégelem a dolgot, így finoman előre hajlok, az álla alá nyúlok, és felemelem a fejét, hogy lássam az arcát. Kék szeme belenéz az enyémbe. Övé bátortalanul csillog, mintha valami rossz fát tett volna a tűzre. Visszahúzom a kezemet; nem hajtja le a fejét. – Sok mindent köszönhetek neked, főleg azt, hogy tartottad bennem a lelket, amíg a kórházban voltam. Valamint – nyugalom – azt, hogy ennyire bátor voltál ahhoz, hogy elviseld azt a rengeteg kínt, amit Anna rád zúdított – egy pillanatra elhallgatok -, de ha még egyszer így rám ijesztesz ezzel a szív megállással, kibelezlek.

Naruto megnémul, szemei tágra nyílnak, kezét a szája elé kapja, és olyan sápadt lesz, mint a fal. Talán azért, mert én magam is üveges szemmel, elcsukló hangon mondtam a végét. Nem akarok megint sírni, de van egy olyan érzésem, hogy ha így folytatom, akkor hamar bőgés lesz a vége. Midnight persze tanácstalanul áll az asztal végében, és hol rám, hol Narutóra néz. Végül én adom be a derekamat, és visszamenekülök a szobámba. Magamra csukom az ajtót, mélyeket lélegzem, próbálok lenyugodni, hogy ne legyen belőle egy velőt rázó zokogás. Leülök az ágyamra, hajam előre hullik, ahogy az ölembe ejtett kezemet kezdem el nézni.

Végül a könnyeim csak megindulnak. De csendben, minden jelenet nélkül. Nem érzek megkönnyebbülés viszont. Nem tudok úgy örülni, mint a filmekben, amikor kiderül, hogy a főhős mégsem halt meg, és életben van. Nem ugrottam a nyakába, nem zokogtam a nevét, és nem voltam teljes extázisban, hogy életben van. Egyszerűen csak… felfogtam, hogy nem halt meg. Meghallgattam a történetét, és átérzetem, hogy milyen ijesztő lehetett az, hogy egy fagyasztóban kelsz fel. Egy szűk, hideg tálcán, ahol annyi helyed van csak, hogy nagy nehezen felnyúlj és dörömbölj. A kétségbeesést, hogy valaki nyissa ki. Felszipogok, letörlöm a könnyeket az arcomról, de csak ömlenek tovább.

Végül inkább bebújok az ágyamba, magamra húzom a takarót, és csak nézem a vihart, ami verdesi a teraszt. Hosszú órák után, el is alszom, s észre sem veszem, hogy valaki bejött a szobámba. Az illető nem más, mint Mindnight, aki könnyedén szuszog mellettem az ágyon. Nem sokkal később nyílik az ajtó, és már épp felemelném a fejemet, amikor a jövevény egy puha takarót terít a vékony paplanomra. Mozdulatlan maradok, s várok, hogy kimegy-e. De nem. Leül az egyik fotelbe, és onnan nézi, ahogy alszom. A levegőbe szimatolok.

-        Nem pont így kell egy lány szívét meghódítani, Philip – szólalok meg nyugodt hangon, majd felkelek. Az alkaromra támaszkodva bele nézek azokban a mogyoróbarna szemekbe, amik mohón, szomorúan és egyre égetőbben néznek rám. Hajam borzas lehet, arcomon látszik, hogy még fáradt vagyok a sok álmatlanul töltött éjszaka után. De azért felülök, kihúzom magam, és szembe nézek vele.

-        Honnan van ez a póló? – kérdezi, mintha ez lenne a legfontosabb, hogy milyen pólóban alszom éjjelenete. Egyik szemöldököm a homlokom közepére szökik. Komolyan ilyen fontos ez?

-        Még Naruto adta nekem, amikor elbúcsúzott tőlem. A szekrényemben hagyta egy kis levéllel. Azóta hordom. Igaz, már nincs levendula illata, de… rá emlékeztetett, és egy kicsit könnyebb volt elaludni.

-        Hm. – Rövid és semleges válasz. Ahogy azt már megszokhattam volna Philiptől. Soha nem tudott úgy választ adni, hogy az ténylegesen részletes legyen, ne kelljen többet kérdeznem. Ezért tartottak mindig órákig a beszélgetéseink, mivel képtelen volt normális választ adni a kérdéseimre. A döntéseket viszont a végletekig tudta ecsetelni. A lehetőségeket, a következményeket, mindent, ami befolyásolhat. Az agyamra ment vele. De azért… szeretem vagy szerettem?

Fogós kérdés, hiszen, ha ránézek, akkor egy magas, borzas, barna hajú férfit látok, sápadt bőrrel, komor tekintettel, erős testalkattal. Minden ízében az esetem. Szívet dobogtató jelenség azzal, hogy itt áll előttem, szája sarkában halvány mosoly játszik, és arra vár, hogy mikor leszek olyan, mint voltam. Azonban én már nem leszek az a lány, akibe ő beleszeretett. Ő egy utazót ismert meg. Egy lányt, akivel havonta egyszer találkozott, akivel levelezett folyamatosan, nem pedig a nőt, aki most vagyok. Meg komolyodtam – inkább csak komolyabb lettem -, klánvezér lettem, és van egy családom, akikre teljes mértékben én felelek. Szomorúan elmosolyodom, mire követi a példámat.

-        Nem várhatod el tőlem, Philip, hogy ugyanolyan legyek, mint öt évvel ez előtt. – Mosolya megmarad, de a szemében látom, hogy nem tetszik neki ez a felállás. – Sok mindenen mentem keresztül, amiket neked nem kellett látnod. Naruto ugyan látta egy részét, de ő is csak egy töredékét. Vezérnek kell lennem, vigyáznom kell sok száz emberre, ráadásul…

-        Nem számít – szakít félbe Philip. – Én… szeretlek téged. Szerelemből. És szerintem ez számít igazán.

-        Nem pont arra céloztam, hogy szeretsz-e ennek ellenére is vagy sem – tekintetében megváltozik valami. – Hallottam, amikor Narutóval beszélgettetek. Amikor szóba került a védelmem – nagyot nyel. – Nem vagyok már pátyolgatni való gyerek, Philip. Tudom, hogy te mindent megtennél azért, hogy biztonságban legyek, de én vagyok a Helyettes. A posztom azzal jár, hogy ha kell, én magam megyek harcba értük. Nem ülhetek otthon, hímezgetve, és várva, hogy majd a nagy és erős férjem/párom hazaérjen a munkából. Klánfőnök vagyok. Helyettes vagyok. Családfő vagyok. Egyik részem harcos, a másik pedig egy átlagos, felnőtt nő. Emlékszem, hogy az egyik leveledben azt mondtad nekem, hogy ha egyszer véget érnek az utazásaink, akkor soha többet nem kell félnem semmitől, mert te megvédesz. Én viszont… már akkor tudtam, hogy ez egy kicsit necces ígéret lesz számodra. Megpróbáltalak meggyőzni, hogy felesleges ezt ígérned, hiszen én magam is harcos vagyok, meg kell tudnom védeni magamat. De hajthatatlan voltál…

-        Az is vagyok! – pattan fel a helyéről. – Azt akarom, hogy biztonságban legyél! Mert megérdemled, hogy békésen töltsd a napjaidat, megérdemled, hogy szerető család öleljen körbe, megérdemled mindezt. Talán még többet is. Ezért akarom, hogy ne kelljen harcolnod, hogy békében élhesd a napjaidat.

-        De ez már nem lehetséges, Philip – ellenkezek ezzel a makacs szamárral. – Nem fogok lemondani mindenről, csak mert te azt akarod, hogy egy sarokban gubbasszak, mert az a biztonságos. Ráadásul – kibújok a takaró alól, kimászok az ágyból – ezt mind te akarod. Az eszedbe sem jut, hogy én mit szeretnék? Hogy nekem mi a legfőbb vágyam? – hallgat, és csak villámokat szórva néz rám; felkapok egy váltás ruhát. – Én vagyok a saját sorsom kovácsa, nekem kell eldöntenem, hogy most mit akarok, mit a helyes, és mi a jó nekem. – Philip arca félelmetesen eltorzul a haragtól, kezei ökölbe szorulnak, s már ott tartok, hogy a mágia térben lévő kardom markolatát súrolom.

-        Ő miatta, nemde? – hangja kemény és dühös. – Ő érte képes lennél meghalni, feláldozni magadat, csak mert… mert…

-        Nem csak ő érte – szakítom félbe a hisztijét. - Az egész országomért. Felelősséggel tartozom irántuk. Mindig is védelmező voltam, mindig is őket helyeztem előrébb, magam helyett. Tudom, hogy te jobban örülnél, ha inkább arra figyelnék, hogy jól legyek. De Naruto is hamar megtanulta, ha visszafog, akkor is végrehajtom a tervemet. Örülök, hogy úgy gondolod, hogy megérdemlem a békét, a nyugalmat, és azt, hogy saját családom legyen, de már öt év eltelt. Tovább kellett lépnem. Összekellett szednem magamat. Így lettem az, aki most vagyok. Jóval később találkoztam Narutóval, ő pedig szintén megadta a lökést – egy pillanatra elhallgatok -, főleg azok után, hogy láttam, mit tett vele Anna.

-        Mi? – hallom meg Naruto hangját a küszöbről. Egy ideje hallgatózhatott, de nem hibáztatom érte. Lehet, hogy csak Philipet akarta szemmel tartani.

Erre azonban nem tudom hogyan felelhetnék. A szívem hevesen ver a mellkasomban, szememben könnyek gyűlnek, ahogy arra gondolok, hogy ő is és én is mennyi mindenen mentünk keresztül. Őszintének kell lennem. Még akkor is, ha feltépek ezernyi sebet. Nem hazudhatom azt neki, hogy látom a karján, hiszen pulóvert és hosszú nadrágot visel, amivel eltakarja a sebeit a világ elől. Mély levegőt veszek, Narutóra nézek. Kék szemei hitetlenkedve néznek rám, amik egyre csak azért könyörögnek, hogy ne az legyen, amire gondol. Ne! Szomorúan nézek rá, szám keserű mosolyra húzódik.

-        Nem tudtalak volna magadra hagyni, még akkor sem, ha a legnagyobb borzalom közepében voltál – lesütöm a szememet. – Nem így akartad persze, de… képtelen lettem volna… - visszanyelem a könnyeimet – addig várni, amíg sikerül kiszabadulnom. Sajnálom, Naruto, én… - felnézek rá, s a legnagyobb meglepetésemre egy hálát adó, de megértő tekintetbe futok bele. Sírni ő is sír, de valahogy olyan, mintha egy kicsit megkönnyebbült volna, hogy nem bolondultam meg teljesen. Idegesen a fülem mögé tűröm a hajamat, és képtelen vagyok megmozdulni.

Kész. Passz. Levett a lábamról, s hivatalosan is kijelenthetem, hogy menthetetlen vagyok. Innen még Philip sem tudna visszarántani. Elmosolyodom, és hirtelen ér a felismerés, hogy végig azon reménykedtem, hogy ne botránkozzon meg azon, hogy végig vele voltam. Hogy még mindig úgy gondoljon rám, ahogy régebben. A szemem sarkából Philipre nézek, aki mérhetetlen gyűlölettel mered Narutóra, mintha ő tehetne mindenről. Pedig valójában engem ragadott el a szerelem heve, és képtelen vagyok nem úgy gondolni Narutóra, mint arra a férfira, aki szeret.

-        Szóval így állunk – sziszegi Philip mérgesen mellettem, mire mind a ketten odafigyelünk rá. – Attól mert te valami különlegességnek hiszed magadat, ne gondol azt, hogy jobb vagy.

Philip ezzel teli torokból üvöltve nekiront Narutónak, kezében egy tőrrel. Időm sem marad gondolkozni, hogy mégis honnan szerezte, miért, már ott is van előtte, és szúr. Tompa sikoly hagyja el a számat, előre lépek, de már későn. A kés betalál. Ám ahelyett, hogy Naruto felordított volna fájdalmában, csörömpölés hallatszódik. Naruto és Philip pár lépéssel hátra tántorodik; talán valamit eltörtek volna a folyosón? Izgatottan rohanok eléjük, ám a szilánkokat látva megállok. Közvetlenül az ajtóban vannak. Leguggolok az egyik szilánkért. Nem pont üvegnek néz ki.

A két férfira nézek rá, mire eláll a lélegzetem. Philip megrökönyödve, remegő ajkakkal nézi Narutót, aki sértetlen! Nekem is eláll a lélegzetem, főleg, úgy, hogy egyetlen sérülés sincs rajta. Remegő lábakkal állok fel, kikerülöm a szilánkokat, és a falnak támaszkodó Narutóhoz sietek. Letérdelek mellé, megragadom a vállát. Szemeit lecsukva tartja, majd sziszegve kihúzza magát.

-        Au! – jajdul fel a fejét fogva. – Ennek egy kicsit nagy lendülete volt. – Elképedve és aggódva térdelek mellette, mire felnéz rám. Kék szemei csillogva és köszönetet mondva néznek rám, mintha valami nem hétköznapit tettem volna érte. – Jól vagyok – nyugtat meg annyira, hogy már nem akar a szívem kiugrani a helyéről.

Ekkor azonban Philipre nézek, aki a falhoz lapulva, ijedt tekintettel néz ránk, kezében… a csonka tőrrel. A penge helyén nagyjából egy fél centis cakkos szélű csonk maradt, mintha valaki durván eltörte volna. A szilánkok! De… Kérdő tekintettel Narutóra nézek, aki készségesen felhúzza a pulóverét. Kidolgozott hasfalán egyetlen karcolást nem látok, ellenben a kard eltört, amikor Philip megpróbálta leszúrni Narutót. Bátorkodva, óvatosan megérintem ott, ahol a tőrnek keresztül kellett volna mennie Narutón. A bőr kőkemény itt. Mintha nem is bőrt, hanem páncél lenne a tenyerem alatt.

-        Sárkánybőr – mondja Naruto, mire minden összeáll. – Feltudom venni az emberi bőrömként is, így nem hatol át rajta semmi éles tárgy. Nehezebben is vágom meg magamat.

Elképedek ezen a kijelentésén, visszahúzom a kezemet. Philipre nézve, kicsit megilletődött a jelenettől, de aránylag összeszedte magát most, hogy Naruto elmagyarázta, miért tört el a kezében a fegyver.

~~~

Az incidens után felsöpörtem a tőr maradékát, majd elmentem fürödni. Szokásomtól eltérően beültem a kádba, és most a kellemes, forró víz melengeti hideg végtagjaimat. Az ajtót magamra zártam, így még az a veszély sem áll fenn, hogy Philip beront. Mélyen lecsúszom a márvány felületen, bele a vízbe, s azon kezdek el gondolkozni, hogy most mégis mi történt. Már megint. Annyi mindent nem értek, annyi minden új most. Főleg ez a helyzet. Mind a két halottnak hitt férfi, aki megdobogtatta a szívemet, visszatért a halálból, és most az egyik megakarja ölni a másikat. De egyértelmű, hogy Naruto marad velem. Már csak azért is, mert tudom, hogy ő sosem zárna engem kalitkába azért, aki vagyok. Valamint Itó tud rólam sok mindent, amit Philip nem. Itó tudja, hogy itt van nekem Kurumi, aki amolyan második hangként jelen van folyton az életemben, tudja, hogy a tetoválásom alatt pecsétek húzódnak, tud rólam sok mindent, amit Philip nem. S nem is fog.

Naruto mellett teszem le a voksomat. Ő fog velem maradni, ha másért nem is, azért, mert ő a Segédem, és mindig az is marad. Mélyet sóhajtok, ahogy a teher egyre nagyobb rajtam, és a problémák is csak fokozódnak. Ennyit arról, hogy egy nyugodt szabadságot eltöltök itt. Olvasgatok, hímezgetek, varrok egy kicsit és mire hazaérek már túl vannak az ünnepeken, minden szuper, visszatérek a munkába, és mindent újra kezdek. Pedig egy jó kis Harry Potter, vagy egy Celeana jól jött volna most, egy bögre forró csokoládéval… Hm… talán még beválthatom.  Most amúgy is pár napig vihart mondtak erre a térségre, így kimenni lehetetlen, szóval jöhet a kellemes olvasás.

Nem is áztatom sokáig magamat a kádban, hamar kijövök, megtörölközöm, majd felveszek egy testre simuló, fekete melegítő nadrágot, egy fekete trikót, fölé pedig túl méretezett, szürke pulóvert, majd kilépek a fürdőből. Hajamat lusta kontyba fogom, apró kövekkel díszítem és egy hópelyhes hajtűvel koronázom meg az egészet. Elégedett vagyok a tükörképemmel. Végre nem egy fáradt és meggyötört lányt látok benne, hanem egy bátor nőt, aki túl élte az apokalipszist. Elmosolyodom, majd kimegyek a szobámból, hogy a könyvtárban kikeressem a kipécézett könyveket.

-        Minden a te hibád – süvölti Philip a konyhában, én pedig megdermedek. Megint eljátsszuk ezt a te hibád, én hibám dolgot. – A szüzességét is te vetted el. Részeges fasz! – üvölti, mintha rajtuk kívül én nem is lennék itt.

A szívem kihagy egy ütemet, de nem lepődök meg túlságosan. Valahogy sejtettem, hogy ez a hátterében állhat. A halálból való visszatérés után és a hirtelen feltűnés után, már azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy Brandon egy aranyos nyuszika valójában, és csak egy kis répát akar. De azért rossz szokásomhoz híven megállok és hallgatózok egy keveset. Úgy látszik az igazságot csak így lehet megtudni ettől a kettőtől.

-        Mondtam már neked, hogy igen, részeg voltam, de Kurama átvette tőlem az irányítást. Én már csak a végeredményre ébredtem fel. Szerencsére nem volt olyan idióta a rókadémon, hogy ne húzzon gumit. – Szóval így állunk szüzesség terén.

-        Pontosan – szólal meg bennem Kurumi. – Kuramával mi is egy kicsit spiccesek voltunk, és… elszaladt velünk a ló.

-        És ezt nem tudtad volna hamarabb közölni velem? – háborodok fel barátnőm viselkedésén, hiszen egy testen osztozunk. Azért jó lett volna tudni, hogy használni akarja egy kis etyepetyére, még mielőtt tényleg megteszi. Mérgesen fújtatok magamban, de nem dorgálom le a rókadémonomat annyira, mint kellene. – Közösen osztozunk ezen a testen, nem pedig egyedül te. Nekem is van beleszólásom abba, hogy mi történik vele. És én azt mondom, hogy a Narutóval való szeretkezés nem pont az a téma, amit egyedül csak te dönthetsz el.

-        Ne haragudj, Freya. Csak Naruto a lelkünkre kötötte, hogy ne mondjuk el. – Kurumi a „ketrecébe” húzódva, egy párna alól figyeli, hogy miként reagálom le az incidensét. Jobban mondva afférját Kuramával.

-        De miért? – kérdezem, ám Naruto előbb válaszol a gondolatban feltett kérdésemre.

-        Tudod, Philip, veled ellentétben én nem akartam sokkolni ezzel Freyát. Azt szerettem volna, ha nyugodtan élhetne, addig, amíg nem talál magának valakit. Elmondtam volna neki idővel, de szerettem volna, ha nem érzi magát kevesebbnek, mint a többi becsületes lány. Mikor két és fél év után először találkoztam vele, és szóba hoztam, elég érzékenyen reagált erre, így jobbnak láttam, ha hallgatok, és a megfelelő időpontban elmondom neki. Nem állt szándékomban elefánt lenni a porcelán boltban. Bár látom, ha rajtad múlik, akkor mindet a fülébe juttatsz. Még azt is, ha egy hangya fingott a réten, még azt is elkurjantod a füle mellett.

-        Mert így a helyes – vitázik tovább Philip Narutóval, aki a hangjából ítélve, már nagyon unhatja a dolgot. Nem is csodálom.

Philip mindenbe beleköt, mi szerinte nem helyes, és nem is rejti véka alá, hogy nem tetszik neki a szüzességem elvétele. Magam részéről persze már megbékéltem vele, és nem igazán hiányzik. Nem lettem kevesebb attól, hogy odabent nincs egy hártya, ami esetleg vérezne, ha megtörténik az első alkalmam. Inkább az húz fel, hogy Naruto nem vallotta be hamarabb, így olyan, mintha az első szeretkezésemet átaludtam volna. Kurumi persze mélyen lapít, és inkább nem szól egy szót se, még akkor sem, amikor mérgemben megrántom a láncainkat, ami általában fáj neki.

Dühös vagyok rá. A szüzességem pedig nem érdekel. Úgy látszik, hogy én is túl reagáltam a dolgot. Az égnek emelem a tekintetemet, és inkább úgy döntök, hogy véget vetek ennek a vitának a saját kezemmel. Kezdem én is unni, hogy Philip még az élő fába is beleköt. Értem én, védelmező szerepét akarja betölteni, de azt nem veszi észre, hogy nem vagyok már gyerek, akinek a feje felett ítélkezni kell. Anno se nagyon kellett, nem hogy még most. Így nemes egyszerűséggel kisétálok hozzájuk, de tudomást sem vesznek rólam. Alapjáraton mind a kettő háttal áll nekem, így nem veszik észre, amikor a falnak támaszkodom.

-        Ennyit az elveidről – basáskodik Philip, mintha neki lenne igaza. – Hagy döntsön Freya. Meg egy nagy francokat. Elvetted tőle az ártatlanságát, ami nem téged illet, és még te papolsz nekem ilyenekről, hogy szabad döntés. Kíváncsi lennék, hogy ha Freya ezt meghallaná, akkor mit mondana.

-        Azt mondaná, hogy rosszabb vagy egy bosszantó feleségnél – szólalok meg hirtelen, mire mind a ketten összerezzennek, és felém fordulnak.

Naruto azon nyomban a füléig vörösre pirul, Philip pedig meglepődve néz rám, ahogy ott állok a sarkon. Szememet forgatva csóválom meg a fejemet, hiszen ezek ketten, jobban mondva inkább csak Philip, rosszabb, mint egy gyerek. Ellököm magamat az oszloptól, közelebb megyek hozzájuk.

-        Freya, én… - kezdené Philip, de nekem már nagyon kezd elegem lenni belőle.

-        Hallgass, Philip – torkollom le higgadtan. – Elegem van abból, hogy folyton Naruto szemére vetsz dolgokat, amik igazából kettőnkre tartozik. Ami történt, az megtörtént. Nincs jogod alapjáraton sem ahhoz, hogy megmond, kivel fekszem le. Mellesleg mind a ketten tajt részegek voltunk aznap este. A rókadémon pedig kihasználta az alkalmat. Így őszintén szólva nem Naruto a hibás, hanem Kurama, aki remélem rendesen megkapta a büntetését ezért az aljas húzásáért. Nem haragszom érte, bár jobban örültem volna, ha tudok róla – lapos pillantást vetek Narutóra, aki zavartan néz rám -, mellesleg nem igazán érzem a különbséget a között, hogy szűz vagyok-e vagy sem. Ez egy hártya, amit vérzik, ha átszakad. Nem érzem a hiányát. Az már más kérdés, ha lefekszem valakivel, akkor látni lehet, hogy már voltam valakivel. Bár az jobban bosszant, hogy nem emlékszem rá – jegyzem meg kuncogva.

Kisöprök egy elkóborolt hajtincset az arcomból, majd a fülem mögé tűrve Narutóra nézek. Látom az arcán a mélységes szégyent és bocsánat kérést, azért, ami történt, és készségesen meg is kapja. Azt persze nem mondom, hogy helyes volt az, amit tett – elhallgatta, nem szólt, megtette stb. -, de attól még be akarta nekem vallani, hogy aznap este rossz fát tett a tűzre… na, jó ez nem a legjobb hasonlat volt, de mindegy. Azt viszont díjazom, hogy ennyire figyel a részletekre. Biccentek neki, mire kifújja a levegőt. Úgy látszik, hogy túlságosan félt attól, hogy őt is így leteremtem.

-        De hát ez… - kezdené Philip, de azonnal elhallgat, ahogy meghallja a jég pattogást. Ujjaim körül, örvényleni kezd a jég, én pedig közömbös tekintettel nézem, ahogy az aprócska hóvihar cirógatja a bőrömet.

-        Lehet, hogy nem volt helyes, de attól még Naruto a Segédem, a barátom és a családom része. Ha nem vagy képes ezt elfogadni, Philip, akkor nincs miről beszélnünk, nincs miért tartanunk a kapcsolatot. Mert szemmel láthatólag, de szépen becsuknál egy kalitkába, és eldobnád a kulcsot, hogy még véletlenül se történjen velem semmit. Valaha szerettelek, de úgy látom nálad ez annyira elfajult, hogy már a tulajdonodnak nézel. Gondolom, ha te vetted volna el az ártatlanságomat ilyen módon, már dicsekednél.

-        Nem! – ordítja Philip kétségbeesetten. – Nem erről van szó! Én nem tartom jogosnak, hogy az övé legyen. Ő csak egy barát, semmi több. Én a fiúd vagyok!

Megakad a fülem a „fiúd” kifejezésen. Ő úgy látszik, nem veszi észre, hogy már régen nem érzek úgy iránta, ahogy ő azt gondolja. Vagy talán még mindig kapaszkodik a múltba, ahol minden jó volt, Anna mentes és mi ketten még egy párt alkottunk. De azok az idők már elmúltak. Felnőttem, és a szívem mást választott magának. Elfordítom a fejemet róla, mélyet sóhajtok – úgy látszik a sóhajtás lassan védjegyemmé válik, annyi mindennel traktálnak mostanában -, majd összeszedem annyira a bátorságomat, hogy ismét a szemébe nézzek.

-        Philip – kezdem, mire a hangomtól összerezzen. Tekintetében látom, hogy könyörög, de nem hagyhatom szó nélkül. Tennem kell valamit. – Öt éve voltál a fiúm. Azóta nem láttalak, és… halottnak is hittelek. Már régóta nem gondolok rád úgy, mint a fiúmra. Szóval… - Philip elsápadt, leereszt, mint valami lufi, aminek elengedték a száját. Tudatosul benne, hogy nem gondolok rá már a páromként.

-        Inkább mást választasz? – veszi fel ismét a pulyka szerepét. Felmordulok, fejemet hátrahajtom egy pillanatra. Képtelenség ez az ember!

-        Nem erről van szó – teremtem le durván, mert már nagyon elegem kezd lenni belőle. – Én döntöm el, hogy mit akarok. Kit akarok. S jelen pillanatban nem tartalak a pasimnak. Ex. De úgy látom te mindig többet látsz bele a dologba, mint kellene. Túlléptem rajtad, az eltűnéseddel úgy vettem, hogy mindennek vége, és ennyi volt. Mintha szakítottál volna velem. Így túlléptem rajta, új életet kezdtem, megváltoztam. Nem várhatod el tőlem, hogy évekig megtagadom magamtól az érzéseimet, és csak rád gondolok, hogy hátha visszatérsz a halálból.

Philip erre elnémul. Haragosan mereszti rám a tekintetét, de állom. Nem fog megfélemlíteni, a legkevésbé sem fog arra kényszeríteni, hogy a barátnője legyek, főleg úgy, hogy nem érzek már iránta semmit. Megviselt a halála, ez tény. S amikor Naruto is ebbe a cipőbe került, akkor felidéződött bennem. akkor is inkább Narutót féltettem, mintsem Philip miatt bánkódtam. Szóval sajnálom. Nem voltam egy Aranyhaj, aki a toronyban várja a hercegét, hogy visszatérjen. Beleszerettem valaki másba.

-        Akkor…

-        Ennyi volt, Philip – jelentem ki kategorikusan. – A szívem nem a tulajdonod, ahogy én sem. Túlléptem rajtad, most itt az ideje, hogy te tegyél így.

-        De én nem akarok – jelenti ki szelíden. – Szeretlek, Freya. Lehet, hogy te már túlléptél rajtam, de hagyd, hogy bebizonyítsam, hogy még érek annyit, hogy melletted legyek. Kérlek! – esdeklő tekintete egy picit meglágyítja a szívemet, ám amikor eszembe jut, hogy mennyire becsmérli Narutót, mennyire lenézi, egyből rádöbbenek, hogy ez nem fog működni. Túlságosan basáskodó, féltő, és nem hagyja a másiknak, hogy levegőt vegyen.

-        Nem fogadod el Narutot, Philip. Nem tűrsz meg más férfit a közelemben, sőt, más embert sem. Ha tényleg azt szeretnéd, hogy esélyt adjak neked, akkor változtatnod kell ezen. Naruto a Segédem és a családom része. De ne fűzz nagy reményeket ehhez.

Ezzel a mondattal lezárom a vitámat Philippel, ellököm magamat a konyhaszigettől, majd a könyvtár felé veszem az irányt. Ám még mielőtt átléphetném a nappali küszöbét, hogy a zeneszobán át lejussak a könyvtárba, még utoljára hátra nézek. Mind a ketten engem néznek, tekintetük végig siklik rajtam. De míg Philipé vágyódó és birtokló, Narutóé lágy és kedves.

-        Naruto? – szólítom meg, mire felébred a kábulatból, és belenéz a szemembe.

-        Igen? – kérdez vissza kíváncsian.

-        Később veled is szeretnék beszélni. Négy szem közt, hallgatóság nélkül – hangsúlyozom erőteljesen, még mielőtt Philip közbe szólhatna, hogy ez nem igazságos. De! Nagyon is az. Az, amiről Narutóval akarok beszélni csakis kettőnkre tartozik, senki másra.

-        Rendben van – mondja.

Még utoljára elmosolyodom, majd átlépem a küszöböt, és lemegyek a könyvtárba a könyveimért.

~~~

A könyvtár végre csendes, az illatok megmámorítanak, ahogy belépek, és azonnal a polcok közé vetem magamat. Kutatni kezdek a sok könyvgerinc között, mire megtalálom azokat a könyveket, amiket én keresek. Sőt még többet is. Ezeket magam után lebegtetve viszem az egyik kényelmes fotelhoz, ahová leülök. A felhalmozott stócot a fotel melletti kerek asztalra rakom, majd leveszem a legtetején lévő könyvet, és olvasni kezdek. A lapok pedig beszippantanak. Egyiket olvasom a másik után, mire azon kapom magamat, hogy már a felét elolvastam. Pedig olyan jó a könyv. Elkalauzol egy másik világba, ahol a főhősök kalandokkal teli életet élnek, a szerelem bonyolult, de édes, akár a méz, és még élvezem is a sok humoros beszólást. Gyakran felkuncogok olvasás közben, elmerülök a történetben.

Élvezem, hogy végre, még ha csak egy kis időre is, de lekerül rólam a teher, ami rajtam van. Elveszhetek, és tudom, hogy visszatalálok. Bárcsak ezt Philipnek is megtudtam volna magyarázni annak idején. Sokszor nem értette, hogy miért akarok egyre több könyvet a polcomra, miért szeretnék minél többet olvasni, a könyvtárban lebzselni, ahelyett, hogy elmennék vele randizni, vagy túrázni. Akkoriban tényleg egy igazi könyvmoly voltam. Ki le látszottam a lapok mögül, de akkor nem zavart. Szívtam magamba a tudást, és nem érdekelt sok minden más. Philip persze szív szerelmem volt, és élveztem a vele való levelezést, de az őrületbe tudott kergetni, amikor azt kérdezte tőlem, hogy minek olvastam már megint annyit, hogy leégett a lábfejem a napon.

Mert a macska szőrös, és nem játszik Mozart dalokat a zongorán, azért. Nagyon dühös tudtam lenni, főleg, amikor egyszer kiszedte az egyik firka könyvemből a regényötleteimet. Egy gyönyörű kék színű, virág mintás könyvem volt, amibe tollal, filcekkel és mindenféle rajzolási technikával alkottam, írtam. Ő pedig egyszerűen kitépte a lapokat, mert szerinte nem volt jó, írjam újra, mert ez még neki sem tetszik. 

Ott hagytam abba, és vagy egy hónapig nem válaszoltam a leveleire, pedig nagyon nagy volt a kísértés. Őrülten szerelmes voltam belé. Persze, amit most érzek Naruto iránt, az… messzemenőleg több, mint amit valaha Philip iránt éreztem.

Biztos adni tudok neki egy második esélyt, ha megbékél Narutóval? Vagy csak nem volt szívem a régi emlékek jegyében elutasítani véglegesen? Inkább az utóbbi. Philip és köztem elvágódott minden, amikor halottnak nyilvánítottak, eltemették. Tök mindegy, hogy most az apja volt-e vagy ő, mégis olyan volt, mintha a múltamat zártam volna azzal, hogy az a koporsó leereszkedett a földbe, és a halottat örökre a föld alá száműzték. Ott vége lett egy korszakomnak, és kezdetét vette az, amiben most Naruto van. Ő jelenti most nekem azt az embert, aki segített önmagammá válni, aki társam lett.

-        Zavarhatok? – ijedtemben majdnem a plafonon kötök ki. Naruto. Emlegetett szamár. Úgy látszik, hogy régóta olvashatok, ha úgy döntött, hogy ideje kettesben beszélgetnünk. Felnézek rá, és rájövök, hogy miért is olvadok el valahányszor a közelében vagyok. Szőke, bozontos haj, rókavágások, gyönyörű kék szempár, ami úgy csillog rám, mintha valamelyik csillag adta volna kölcsön a fényét, hogy rám nézhessen.

-        Persze – bejelölöm a könyvet, összecsukom, majd félreteszem. – Ülj csak le. – Naruto ezzel helyet foglal a mellettem lévő fotelben. Kényelmesen hátradől, végig engem néz. Elmosolyodom, kicsit enyhítek a feszültségén, majd gyorsan végig viszek egy mágikus kizárás, még mielőtt Philipnek hallgatózni támadna kedve.

-        Szóval… mi lenne az, amiről beszélgetnünk kellene? – látom, hogy feszeng, nem tudja, hogy mi vár rá. Szerencsére, ha nem muszáj, akkor nem sokkolnám.

-        Arról, hogy mégis mennyit tudsz az otthoni dolgokról.

-        Oh – nyögi ki kicsit zavartan, majd megvakarja a tarkóját, mint mindig, amikor egy kicsit furcsán érzi magát. Végül nagyot sóhajt, őszinte boci szemekkel rám néz, majd megrázza a fejét.

-        Nem sokat. Addig jutottam csak, hogy Anna ellen megindult a nyomozás. Többet nem. Kaneki nem volt éppenséggel közlékeny, de még Linda sem. Mind a ketten hallgattak, és nem akartak sok mindent elárulni. – Oh, a fene enne meg titeket srácok. Lehet, hogy nem szabad valakit felzaklatni egy trauma után, de ha érintett, akkor legalább egy-két morzsát elhinthettetek volna. De úgy látszik, hogy könnyebb csendben maradni.

-        Értem, akkor, ha nem bánod, elmondanék egy-két dolgot – mondom, ő pedig előre hajol, jelezve, hogy hallgat. Mély levegőt veszek, és belekezdek.

Mindent elmesélek neki. Kezdve onnan, hogy kitörtem a kómámból. A futást, amit lerendeztem az utcán, a sebei ellátását, az utolsó szavát, amit az előtt intézett hozzám, hogy megállt volna a szíve. Utána a kiborulásomat, a munkamorálomat, majd a nyomozást, ami viszonylag hamar lezárult. Minden részletre gondosan figyel, hallgat, nem szól közbe, pedig tudom, hogy nagyon szeretne kérdezni, kíváncsi. De vár. Tudja, hogy nem fogok semmit sem kihagyni, ami őt érinti, vagy akár engem érintett. Végül eljutok oda, amikor is elválasztottam őt Hinamoritól. Nem lepődik meg túlságosan, de valahogy látom a szemében, hogy nem pont így képzelte el a házasságának a végét. Megértem ezt persze, de másképpen nem lehetett megoldani. Hinamori így is egy szanatóriumban csücsül, és igyekszik meggyógyulni, ahogy tőle telik.

Ezek után még elmondom neki azt is, hogy miként zajlott le pontosan a nyomozás, mit találtak, minként találták meg, én mit kellett hogy megtegyek annak érdekében, hogy a végén én állhassak bosszút az elhunytakon. Ezt viszont díjazta. Keserű mosolyra húzódik a szája, ahogy elmondom neki, én végeztem ki Annát. Valahol megkönnyebbülhet, mégis olyan, mintha a szemei előtt még mindig az a rémséges kamra lebegne. Persze, ezt is megtudom érteni. De az már jobban aggasztja, hogy végig ott volna. Örül, hogy nem bolondultam bele, de attól még tart, hogy nekem ezt elvileg nem kellett volna látnom.

Megnyugtatom azonban, hogy önként vállaltam a dolgot, és nem félek. Tudom, hogy nem lett volna szabad, de nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy meghal, miközben én egy ágyban fekszem. Nem tudtam volna érte tenni semmit. Aggódtam érte, és nem gondoltam azt, hogy nagy áldozat az, hogy ott vagyok végig mellette, támogatom, ahogy csak tudom. Persze azt a részt kihagytam, hogy a fürdőszobában is vele voltam gyakran, és láttam egy-két dolgot, inkább csak azt mondom neki, hogy segítettem neki a gyógyulásban, valamint, hogy könnyebben eltudja viselni a sebek fájdalmát.

-        Köszönöm szépen – szólal meg hosszú idő óta először. – Amiket eddig elmondtál… nos… sok… nagyon sok. Valahogy tényleg olyan, mintha ez régen lett volna, nem pedig egy pár hónapja. Nem is tudom, hogy mit mondjak erre… - az ajkába harap, belenéz a hideg kandallóba, mintha ott lobogna a tűz.

-        Nem kell semmit sem mondanod – szólalok meg halkan. – Inkább lépjünk rajta túl. – Rábólint.

-        Egyetértek.

-        Nos… - mély levegő, Freya, nyugalom -, én viszont szeretném hallani a történetet arról a bizonyos részeges éjszakáról. – Naruto erre felém kapja a fejét, bevörösödik a füle, majd inkább más felé néz, még mielőtt meglátok valamit a szemében.

-        Az az este… részeges volt – jelenti ki, én pedig felnevetek. – Jó, ezt… inkább az elején kezdem. Szóval, ugye rengeteget ittunk, és becipeltelek az ágyadba, betakargattalak, hogy akkor alud ki magadat, és kevésbé legyél másnapos. Én magas is melléd feküdtem, és aludni akartam. El is sikerült, de Kurama úgy gondolta, hogy ez nem pont így lesz. Mint azt Kuramától megtudtam, ő átvette az irányítást felettem, Kurumi pedig feletted, és… ja…

Kínos csend áll be a szobában, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy ezek után mi történt. Egy forró, vad éjszaka, amikor is a rókadémonok a mi testünket át véve szeretkeztek. Az akaratunk ellenére. Elpirulok, és én magam is másfelé nézek zavaromban, de valahogy a lelkem mélyén egy kicsit örülök, hogy legalább a tudat megvan, hogy együtt töltöttem egy éjszakát vele. Még az előtt, hogy megnősült volna. Ő persze szégyelli magát, hiszen akaratom ellenére történt az aktus, ráadásul, ő sem volt magánál, amikor történt.

-        Tudod – szólalok meg, mire figyelni kezd rám – valahogy nem bánom, hogy te… illetve Kurama a te testedben vette el a szüzességemet. – Még vörösebb leszek. – Bár, nem gondoltam volna, hogy ennyire szemérmesen és szégyenlősen fogod nekem elmondani, hogy mit csináltunk úgymond – kacagok fel. Tekintetem végül Narutóra vetül, aki vérvörösen néz engem, szemében pedig egy ismeretlen érzést látok átsuhanni.

-        Én… - lesüti a szemét. – Sajnálom. Nem pont így kellett volna lennie. Nagyon… átléptük a barátság határát…

-        Csak ez zavar? – kérdezem meg tőle, mire megrázza a fejét. – Akkor mi?

-        A… - rám néz, látok valamit a tekintetében, majd hirtelen vált. -  Nem érdekes – pattan fel, s már menne el, amikor gyorsan felpattanok én is, és elkapom a csuklóját.

Megáll, elfordítja a fejét, nehogy meglássam az arcát, de még így is érzem, hogy feszülnek meg az izmai. Fél. Csak azt nem tudom, hogy mitől. Erősen fogok a csuklóját és a karját, szinte magamhoz szorítom. Nem akarom, hogy úgy érjen véget a beszélgetésünk, hogy utána kerüljük egymás tekintetét, mert zavarban vagyunk a gondolattól, hogy szeretkeztük és nem emlékszünk rá. Tisztázni akarom a helyzetet, hallani akarom a véleményét az érzéseit. Bármi is legyen az. Legyen az bármivel kapcsolatban.

-        Nekem nem mindegy – suttogom neki. – Tudni akarom, hogy mi a bajod. Nem tudok úgy segíteni, ha nem mondod el nekem. Kínos a téma, tudom, de… tisztáznunk kell a helyzetet, hogy mindent a helyére tegyünk. Kérlek! – Egy ideig nem válaszol semmit, csak bámulja a polcokat, mozgatja az ujjait. – Nem fogok mérges lenni – mondom úgy, hogy csak ő hallja. – Tényleg nem érdekel, hogy most szűz vagyok-e vagy sem, csak tudni akarom, hogy miért viselkedsz úgy, mintha valami komoly bajom lenne. – Továbbra sem szólal meg, én pedig csalódottan hajtom le a fejemet, majd engedek a szorításon. – Kérlek, Itó! – mondom már-már sírva. – Kérlek szépen! Nem akarom, hogy már az elején ennyire… - csalódottan felsóhajtok, homlokomat a felkarjának nyomom.

Izmai kemények a fejem alatt, ujjaimat a tenyerébe csúsztatom, majd az ő ujjaiba füzöm a sajátomat. Szememet mardossák a könnyek, de nem akarok előtte bőgni. Eléggé ki lehet már ő is borulva annyira, hogy tudjam, hogy egy alapos sírás, most nem segítene semmit sem a kapcsolatunkon. Olyan távolinak érzem most magamtól, mint még soha. Még a börtönben sem volt ennyire tartózkodó tőlem. Pedig akkor még idegenek voltunk egymás számára. Most viszont, hogy itt van ez a rengeteg emlék, kaland és érzelem, valahogy fáj, hogy nem vagyunk képesek egymással őszinték lenni. Nem elég, hogy az a két és fél év másik világban töltött idő teljesen szétzihált minket, még az esküvője és a kómába esésem is rontott a helyzeten.

Végül az ujjai körbe ölelik az enyémet. Visszafogok egy megkönnyebbült sóhajt, mégis tudom, hogy ez még csak egy aprócska jel. Túl sok minden van a hátunk mögött. Anna megtört mind a kettőnket, és idő kell, hogy minden visszaálljon a maga medrébe. Mégis, ahogy itt fogja a kezemet, egy fokkal nyugodtabb vagyok. Annak ellenére, hogy ő maga még nem számolt el magával. Még mindig érezni az a fájdalmat és szenvedést, amit elviselt értem. S én is átérzem vele. Még akkor is, ha a pecsét, ami egykor összekötött bennünket, már réges-rég nem él. Amikor megállt a szíve, egyszerűen elszakadt.

-        Freya? – szólít a nevemen, mire felpillantok. Továbbra is a polcokat nézi, mintha valami lenyűgöző könyvgerincet talált volna az egyik szekrényen.

-        Igen? – reagálok a megszólítására.

-        Sajnálom, amit tettem. Nem lett volna szabad ennyire elengednem Kuramát akkoriban. De… - mély levegőt vesz, felém fordul – a legjobban azt sajnálom, hogy elhallgattam. Jogod lett volna tudni, én pedig… Bocsánat.

-        Nem tudom azt mondani, hogy semmi gond, nem történt semmi, mert igenis történt. Viszont megértem azt, hogy bűntudatod van emiatt… De, ha ez megnyugtat, kvittek vagyunk egy ideje. – Homlok ráncolva belenéz a szemembe, én hátrálok egy kicsit, és inkább félrenézek, még mielőtt vöröslő fejem elárulna minden egyes kínos részletet. Aztán neki is leesik. Kínosan felnyög, mert persze ebben a helyzetben ez „kevésbé félreérhető”, majd megköszörüli a torkát, és inkább elengedi a kezemet, hogy hátrébb lépjen ő is. Kell ennyi távolság.

-        A szellemek sok mindent látnak, nemde? – kérdezi feszülten, ugyanakkor csintalanul.

-        Hát… - ránézek; Naruto a tekintetét a könyvkupacon tartja, arcán pír díszeleg, jobb kezét a nyakán tartja. – De ha az megnyugtat, akkor már értem, hogy miért találtad unalmasnak a hagyományost.

Naruto erre prüszkölve röhögni kezd. Kétrét görnyedve hahotázik, akárcsak én. Hosszú percekig röhögünk, mire abbatudjuk annyira hagyni, hogy levegőhöz jussunk. Már arra sem emlékszem, hogy mikor nevettem ilyen jót, ennyire szívből, s mindezt vele. Igaz, szerintem ő is régen kacaghatott, mert a nevetése végül köhögésbe fullad. Mind a kettőnk mélyeket lélegzik, hogy visszanyerjük a lélekjelenlétünket, de ez nem igazán megy annyira, mint szeretnék. Valahányszor egymásra nézünk, még mindig fel-fel kuncogunk. Egyáltalán honnan jött nekem ez a pajzán beszólás? Ráadásul egy olyan dolgon vihorásztunk, ami inkább intim mintsem vicces.

-        Nem találtam unalmasnak – jegyzi meg miután képes rendesen levegőt venni. – Csak épp nem kellett több. – Felkuncogok, ahogy rájövök, hogy szent a béke kettőnk között, mégis még mindig ott lebegnek a ki nem mondott kérdések a levegőben.

-        Szóval… akkor Kurama is ezt alkalmazta – puhatolózom óvatosan, mivel bevallom az őszintét, azért érdekelnének a részletek. Főleg mivel, ha jól emlékszem az ominózus este után volt az a bizonyos érzésem, hogy ott helyben hanyatt dönteném, és olyan dolgokat tennék vele, amik nem méltóak egy hölgyhöz… inkább máshoz.

-        Meg lehet – köszörüli meg a torkát, majd inkább visszasétál a helyére és leül. – Nem igazán osztott meg részleteket velem ezzel kapcsolatban – rám néz. – Bár, ha osztott is volna… nem mondott volna újdonságot. – Felvonom a szemöldökömet, csípőre teszem a kezemet.

-        Még akkor sem, ha én vagyok alattad? – Naruto lesüti a szemét, szája pimasz mosolyra húzódik, amitől csak még jobban elkapnám a grabancát. Ajkamba harapok, és inkább úgy döntök, hogy jobb lesz, ha leülök a helyemre. Ez hosszú lesz, de legalább élvezetes.

-        Az egy másik kérdés – elnyom egy kuncogást. – Ha te vagy alattam, tegyük fel, akkor már eleve nem a lecsóba csapok bele. – Felnevetek, mivel viccesnek találom ezt a kifejezést. Nem pusztán azért, mert nem hallottam volna, hanem csak azért, mert valahogy mulatságosnak ítélem meg. – Te más eset vagy.

-        Na, erre viszont kíváncsi vagyok. Miben vagyok más, mint a többi lány, akivel eddig „dolgod” volt? – a karfára könyökölök, és várom a folytatást. Naruto sem jön zavarba; hátradől, hasán összefonja az ujjait, mélyen a szemembe néz. Megnyalja a száját, egy pillanatra félrenéz, majd újból, felveszi velem a szemkontaktust.

-        Abban, hogy… hogyan is fogalmazhatnám meg ezt úgy, hogy ténylegesen visszaadjam az érzéseimet ezzel kapcsolatban? – elvigyorodom elgondolkodó képét látva. – Talán a különleges szó lenne a megfelelő.

-        Különleges? – kérdezek vissza.

-        Várd meg, míg befejezem, és mindent megértesz, remélem – megint megnyalja a szája szélét. – Azért gondolom, hogy te különleges lennél, mert… szóval… nehéz ezt megfogalmazni. Inkább érzem, mint gondolom, hogy veled más lenne. Már csupán a tudattól, hogy sok mindent tudsz rólam, más a viszonyunk, és szerintem ez már alapjáraton benne lenne az együttlétben – elhallgat egy picit, bólogat, mintha helyesnek találná a saját kijelentését. – Nálunk… várj – jut valami hirtelen eszébe. – Mi most tényleg arról tartunk vitát, hogy mi lenne akkor, ha szeretkeznénk? – Elhúzza a száját, tetetett ijedtséggel körbenéz, mintha rajtunk kívül lenne más valaki a könyvtárban.

-        Igen… - állapítom meg én is döbbenve. – Öhm…

-        Öhm… - Elnémulunk, és egy ideig nézünk egymásra.

Igen, a pajzánkodó beszédünk egyszer már okozott kellemetlen perceket – lásd azt az ominózus csókot, amikor az elméjét pusziltam meg -, és ez most sincs másként. Másrészről érdekes a felvetés, hogy mi ketten, mivel barátok vagyunk, milyen lenne a szex. Bár az is elég bizarr, hogy ilyesmi megfordul a fejünkben. Igaz, egy vicces kijelentésből eredeztethető az egész beszélgetés, de akkor is… Szólásra nyitom ugyan a számat, hogy ezt kifejtsem, de valahogy inkább becsukom, mivel fogalmam sincs, hogy mégis mivel folytathatnám ezt a beszélgetést, vagy oldhatnám fel a kínosság érzetét.

-        Végül is elméletben egész érdekes tény – mondja ki Naruto hangosan, mire felpillantok a padlóról rá. Arcán kínos mosoly játszik, de látom rajta, hogy ő is elméletben gondolkodik. Lesüti a szemét, megmozgatja az ujjait, majd felpillant rám. – Nos, ha azt veszem, hogy milyenek vagyunk egymás számára, akkor úgy veszem, hogy az vagy egy nagyon gyengéd aktus lenne, vagy olyan forró és vad, hogy… öhm… nem tudok hasonlatot mondani. Vagy ennek a kettőnek a keveréke. De biztosan élvezetes lenne.

Elpirosodik a fülem, ahogy arra gondolok, hogy mi ketten miket csinálnánk a hálószobában, de elhessegetem a képeket, mivel ez soha nem fog bekövetkezni. Így csak szégyenlősen elmosolyodom, félrebillentem a fejemet, majd felkuncogok. Tekintetemet elszakítom Narutóétól, majd hátradőlök, nézem a hideg kandallót, mintha az választ adni sok kérdésemre. Halvány mosoly játszik a szám sarkában, ujjaim az ölemben pihennek. Hallgatom az eső kopogását az ablakon, egyenletes légzésemet, ahogy bámulok a semmibe üres fejjel. Hónapok óta először úgy érzem, hogy nem kell semmit sem csinálnom. Mintha mindig egy szempillantás alatt lekerült volna a vállamról. Fel is horkanok, ahogy ez tudatosul bennem.

-        Freya? – szólít meg Naruto halkan, mintha valami szent dolgot ejtett volna ki a száján, nem pedig a nevemet. Egy másodpercre lehunyom a szememet, mélyen beszívom a levegőt, mintha valamire fel kellene készülnöm. Talán már csak a rutin teszi.

-        Mondjad csak – suttogom vissza neki, miközben le sem veszem a tekintetemet a kandallóról.

-        Túl sok minden változott, nem gondolod? – Fején találta a szöget, mintha olvasna a gondolataimban. Ismételten horkantok, a plafonra emelem a tekintetemet, mintha csak azt kérdezném az égiektől, hogy miért kellett így lennie.

-        De. Sok minden változott. Még emlékszem, hogy hol kezdtük – felkacagok. – Bizonytalan voltál, nem tudtad, mit akarhatok, még csak akkor ismerkedtél a mágiával. Aztán… valahogy mégis összekovácsolódtunk.

-        Igen. Tudod, mit éreztem akkor? – kérdezi tőlem, mire megrázom a fejemet. – Amikor leállítottad Yomodót nem akartam elhinni, hogy vannak még könyörületes emberek. Ráadásul, amikor a kezdet nyújtottad, azt hittem, hogy csak hallucinálok. Főleg azért, mert hozzád hasonló lányt még nem is láttam akkoriban. Lenyűgöztél. Az ezüst színű hajaddal, azzal az aggódó tekintetetted, és a hanyag stílusoddal, amivel minden férfit képes lettél volna a porba alázni. Aztán amikor kihúztál a tengerből és pofon vágtál. Köpni-nyelni nem tudtam. El sem akartam hinni, hogy ennek a lánynak, akivel alig pár órája találkoztam fontos az, hogy levegőt veszek-e vagy sem. – Felhorkan, majd mocorog a fotelében. – Már akkor tudtam, hogy én a börtön csak veled együtt fogom elhagyni.

-        S bebizonyítod, hogy igenis megéri mellettem harcolni? – ránézek, ő pedig rám. Egyszerre mosolyodunk el, majd fordulunk vissza a kandallóhoz. Pedig az utóbbiban nincs is semmi érdekes. Egymásban annál inkább.

-        Pontosan. Sok mindent éreztem akkoriban, és mindre találtam idővel választ, kivéve egyre – egy másodpercre elhallgat. – Erre az egyre még a mai napig nem tudok választ adni. De még megfogalmazni sem tudom. Olyan keszekusza. Az egyik pillanatban még szeretném, ha biztonságban lennél, de a másikban megtudom, hogy nem lenne helyes téged bezárni, mert független vagy. Megtudnálak fojtani bizonyos esetekben, mint például, hogy ott voltál velem a kínzásoknál, viszont egyben hálás is vagyok azért, hogy nem hagytál magamra, amikor szükségem volt rád. Mindig mellettem állsz, még akkor is, amikor egyedül is képes vagyok véghez vinni a dolgokat. Olyan furcsa, kavargó érzés. Még hasonlót sem éreztem még soha. Annyi minden vegyül ebben az egyszerű érzésben. Mégis… olyan, mintha mindig velem lett volna. Csak most erősebb lenne.

Elgondolkodom a szavain. A fejemben végigpörgetem azokat a pillanatokat, amiket együtt töltöttünk, s tényleg átjárja valami izgalmas, különleges és megmagyarázhatatlan dolog a kirándulásainkban, a közös pillanataikban. Mélyet sóhajtok, rábólintok a dologra. Tényleg igaza van ebben. Én magam a szerelemmel viaskodtam ennyit. Nem voltam képes elhinni, hogy pár évvel Philip halála után képes vagyok beleszeretni valakibe. S mint kiderült még jobban meg is dobogtatta a szívemet, mint Philip valaha is tudta. S talán már nem is tudná igazán elérin, hogy úgy szeressem, mint Naruto előtt. Végérvényesen, menthetetlenül beleszerettem Uzumaki Narutóba. Innen pedig már nincs visszaút.

-        Mikor megnősültem, akkor is ezt éreztem. Csak egy kicsit másképpen. Valahogy, ha arra gondoltam, hogy mennyi minden meg fog változni azzal, hogy egybekötöttem az életemet valakivel. Mintha behoztam volna egy harmadik személyt a kapcsolatunkba. Mármint – harap rá gyorsan a nyelvére – a barátságunkba. – Erre már tényleg kitör belőlem a nevetés.

Visszakanyarítok egy elkószált hajtincset a fülem mögé, a mozdulatot megőrizve felé tekintek, szám vigyorra húzódik, miközben ő értetlenül mered rám és a reakciómra. Együttérzőn elmosolyodom, lehajtom a fejemet, és egy kis szégyenérzetet érzek magamban, ahogy arra gondolok, hogy hallgatnom kell. Nem mondhatom el neki. Befolyásolnám vele. Mégis annyira a nyelvem hegyén van, hogy azt mondjam neki, hogy szeretlek, te hülye, hogy az már fáj. Mintha egy tompa késsel cirógatnák a torkomat, ahogy a szavak bent ragadnak. Csalódottan kifújom a levegőt, majd összegubózok a fotelben. Felhúzom a térdemet, átkarolom őket, és csak nézek ki a fejemből.

Észre sem veszem, ahogy közelebb jön hozzám, megérinti a vállamat, majd egy apró puszit nyom a fejem búbjára. Azért persze egy röpke mosoly megjelenik az arcomon, de hamar tova száll. Naruto ezek után magamra hagy. Valószínűleg neki is szüksége van arra, hogy átgondolja az iménti beszélgetésünket. Nekem is kell ez az idő. A könyvtár csendje erre nem is lehetne jobb. Mélyen beszívom a könyvek illatát, vele együtt a finom levendula illatot is. Más. Minden. Visszagondolok a közös pillanatainkra, és olyanok lettek, mintha fekete-fehér szalagot néznék folyamatosan. Nagyon réginek látszanak, pedig alig pár hónaposak.

Alig egy hónapja történt a drasztikus elválásunk. Azóta ment végbe mind a kettőnkben valami, ami teljesen más vizekre vitte a barátságunkat. De nem tudom, hogy hova vitte. Nem ismerem ezeket a vizeket, csak hallomásból. Linda úgy hívta őket mindig, hogy a patthelyzetek. Valamit ki kell találnia a másiknak, hogy átlendüljenek rajta, de néha elég pár nap, hosszas beszélgetések mindenféle témáról, és hamar túljutnak a krízis helyzeten. Azonban én úgy érzem, hogy köztünk valami nagynak kell történnie. Lehet, hogy ténylegesen beszélgetnünk kellene. Sokat, nagyon sokat, ahhoz, hogy mind a ketten ismét megtaláljuk az utat, amin jártunk. Mégis olyan, mintha még ez sem lenne elegendő.

Felmordulok a csendben, akár egy dühös kutya télen, majd a könyvkupacomat felviszem a szobámba, de már elment a kedvem az olvasástól. Fent leteszem a kupacot a dohányzó asztalra, majd hanyatt fekszem az ágyamon. S csak bámulom a plafont. Magamhoz húzok egy párnát, és átölelem. Reménytelen. Hideg. Vagy meleg? Szeretem? Vagy nem? Ostoba kérdések. Főleg azért, mert most még a Philip problémát is meg kell oldanom. Felülök a sötétkék takarón, törökülésbe vágom magamat, amikor valaki kopog az ajtón.

-        Szabad – szólok ki, hiszen rajtam kívül csak ketten vannak még a házban, akik tudnak kopogni, vagy tudják, hogy kell. Emlegetnem kellett csak Philipet. Valahogy most nem rá vágyom a legjobban.

-        Szia – köszön kedvesen. Kivételesen most nem egy gyűrött fekete pólót visel, farmerral, hanem fehér ujjatlant és rövid nadrágot. Friss víz és szappan illatát árasztja; biztos edzés utáni zuhanyban volt része. Kedves hangja azonban meglep, főleg, mivel néhány órával ezelőtt még meg akarta ölni Narutót.

-        Szia – köszönök vissza neki közömbösen, mintha nem is ismerném. Philip tekintete végig fut a szobán, mintha keresne valamit. Felvonom az egyik szemöldökömet (de sokat csinálom mostanában), majd inkább úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom. Valahogy most hidegen hagy. Az sem érdekel, hogy szexi, az se, hogy frissen borotválkozott, fürdött, így most olyan, mint az újszülött. – Mit szeretnél? – kérdezem tőle gyanakvóan, mire csak elvigyorodik.

-        Látom egy kiadós adag könyvet hoztál fel a könyvtárból – jegyzi meg, majd leül a dohányzó asztal melletti fotelek egyikére. Barna szemével engem néz, én vissza rá. Bajt szimatolok. – Látom még mindig imádod a fantasykat – kezébe veszi a legfelsőt. – Én soha nem értettem, hogy ha annyi csoda van körülöttünk, mi is megtudjuk alkotni, akkor minek írnak ilyen fantasztikumokat – találomra kinyitja, végigpörgeti a lapokat, majd visszacsukja. – Én magam részéről jobban szeretem a tudományos könyveket. Te, hogy vagy vele? – Nem is kétség, hogy itt baj lesz.

Philipnél a tudományos könyvek gyakorta a pszichés könyveket takarták. Mindig is mentális betegségekkel akart foglalkozni. Még azzal is poénkodtam, hogy előbb vagy utóbb ő lesz a párterapeutám, amikor a férjemmel összekapok. Erre anno mindig csak nevetett, s csak annyit mondott, hogy én leszek a férjed, butus, minek kúráljam magamat. Most már kevésbé hat viccesnek a dolog, főleg, hogy mi volt. Már megint ez a mi volt! Úgy látszik, hogy ezen kell túl lendülnöm, ha megoldást akarok találni a gondjaimra.

-        Én szeretem a fantasykat. Főleg azért, mert érdekesnek találom őket. S ha már itt tartunk. Mivel a mi világunk is tele van varázslattal, nem pont ezek a könyvek lennének a slice of life könyveink? A gimis tini regények pedig a csodák, amiket nem igazán tudunk hova tenni? – Homlokát ráncolja, de nem szólal meg. – Tudományos könyveket pedig ritkán olvasok. A mágia könyvek jobban tetszenek.

-        Értem – mondja, majd visszateszi a kupac tetejére a könyvet. – Azt hittem, hogy sok esetben a tudományhoz fordulsz. A varázslat nem mindig megoldás.

-        Most vitát akarsz nyitni arról, hogy melyik a jobb: a mágia vagy a tudomány? Ennyi erővel a vallás kontra tudományt is megnyithatnánk. Nagyjából az lenne a vége mind a kettőnek. – Philip arcán átsuhan a bosszúság egy perc erejéig, majd ismét felveszi a bájos, kisfiús mosolyát, mintha mi sem történt volna.

-        Ugyan már Freya. Én csupán arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egy-két témáról beszélgetnénk? – Ajaj. Bajt szimatolok. Ujjaim megtalálják a nyakláncom medálját, s magamban elmormolok egy kérést, hogy Naruto minél előbb érjen vissza, bárhova is ment. Mert Istenemre mondom, ha Philip ezúttal kihúzza a gyufát, akkor nem sok marad a csinos mosolyából.

-        Hm… Legyen. – Bele kell mennem a játékba, még akkor is, ha szívem szerint kivágnám az ablakon a jóképűségével együtt. – Mi lenne az első téma? – a térdemre könyökölök, államat a tenyerembe ejtem.

-        Legyen a kettőnk kapcsolata tudományos szemmel nézve. – Oh, hogy tudtam. Ide nekem a lottó ötöst. Felsóhajtok (ezt is gyakran csinálom mostanság; csak nem kezdek belefáradni a dolgokban? Áh, nem.)

-        Rendben – kihúzom magamat. – De akkor én kezdem, és nyers leszek. Őszintén nyers. – Philip állja a tekintetemet, a fotel karfájára könyököl, ujjait egy művészt meghazudtolóan kecsesen kanyarítja az arcéléhez. Várakozóan néz rám, mintha csak a legújabb kritikámat akarná meghallgatni az éppen mozikban futó filmről.

-        Hallgatlak – mondja annyi erotikával a hangjában, ami egy egész szex-shoppot megtudna tölteni. Szememet forgatom.

-        Olyan szó, hogy kapcsolatunk, kettőnk között, nem létezik – jelentem ki minden teketóriázás nélkül. – Öt éve meghaltál, még ha csak képletesen is, de akkor is vége szakadt. Túl tettem magamat rajtad, mind mentális, mint lelkileg. Testileg nem volt mit. A csókos pillanataink, amiket váltottunk nem hagyott túl nagy nyomot bennem. Más részről azt nem veszed figyelembe, hogy nem vagyok ugyan az a személy, akibe anno beleszerettél. Én viszont nem vagyok hajlandó meghazudtolni magamat egy olyan emberért, aki ezt várja el tőlem. Vagyok, aki vagyok, ha ez nem tetszik, így jártál. Másrészről nem érzem úgy, hogy jogod lenne meghatározni azt, hogy kivel barátkozom.

-        Éles nyelvű és nyers, mint mindig – mondja lenyűgözve és egy olyan hangsúllyal a hangjában, hogy a babahajak a fejemen az égnek merednek ijedtükben. Gyanakodva nézek rá, ujjaim már a mágia teremben vannak, biztos, ami biztos.

-        Aki nem érti, hogy miért szeretett beléd. – A döbbenet kiül az arcára, s képtelen palástolni, hogy megsértettem. – Tudod, Philip ezek az évek arra voltak jók, hogy felnyissák a szememet. Hogy meglássam, hogy mennyire tahó és birtoklás vágytól fűtött tudsz lenni.

-        Én nem… - vágna a szavamba, de megelőzöm.

-        Nem érdekel a magyarázatod, Philip! – pattanok fel az ágyamon, ezzel fölé magasodva. – Ennyi volt! Nem kívánok újrakezdeni semmit. Reggel még úgy gondoltam, hogy talán érdemes lenne megpróbálnom, de nem – hitetlenkedés szikrázik a szemében. – Nem lehet – hangom kegyetlen, mégis kénytelen vagyok vele, így viselkedni. – Vége! Nem kezdhetünk újra valamit, ami nem fog sehova vinni. Bezárnál, megfosztanál minden barátomtól, mert féltékeny vagy rájuk. Ők is az életem része, nem számít, hogy fiú vagy lány. A válaszom: nem!

Philip tekintetében harag gyúl, s észre sem veszem, amikor elrugaszkodik, és nekem támad. Eldőlünk az ágyon, leszorítja a csuklómat. Szorítása fáj, szinte már a csontomat töri, ahogy teljes súlyával rám nehezedik. Rugdalódzom, megpróbálom magamról lerúgni. Azonban minnél jobban küzdök ellene, annál jobban szorítja a csuklómat, míg egy apró roppanást nem hallok a jobbomból. Felsikítok fájdalmamban, mire Philip megpróbálja elnyomni a hangomat azzal, hogy megcsókol. Továbbra is sikoltozom, bele a szájába – aminek fertelmes íze van -, megpróbálom tökön rúgni, lábszáron, vagy akármin, csak hogy leszálljon rólam. Még jobban megnyomja a csuklómat, ami így még tovább roppan.

Megerednek a könnyeim. Nem akarom! Nem!

-        Használd a jeget! – sikoltja bennem Kurumi. Résnyire nyitom a szememet, felmérem a helyzetet.

A tenyerem tényleg szabad. Philip egy kicsit hátrébb húzódik, kéjesen nyög a számba. Ő egész biztosan élvezi a játékot, én viszont cseppet sem. Így mikor a számba akarná dugni a nyelvét, ráharapok. Felordít, hátrahököl. Tekintetéből a düh sugárzik, ami hamar átmegy ravasz, undorító perverz tekintetbe. Felmordulok, majd, amikor közelít hozzám, egyszerűen kimeresztem lassan elzsibbadó balomból a jeget. Telibe találom az arcát, ám pechemre nem sikerül magamról lerúgnom. Ellenben felbosszantom. Épségben maradt kezével, megragadja a torkomat, majd fojtogatni kezd. Fogamat csikorgatva próbálom magamról lefeszíteni az ujjait, de nem sikerül. Jobb kezem használhatatlan, balommal pedig képtelen vagyok lefeszegetni magamról.

Egyre erősebben szorítja a nyakamat, látásom pedig homályosodik. Még látom ördögi vigyorát, hallom, ahogy kacarászik, és azt mondja, hogy jót fogunk majd játszani, ne aggódjak, nem lesz gond. Ám ebben nem hiszek. Bal kezemet felemelve végigszántom az arcát a körmeimmel. Ám ahelyett, hogy elengedné a nyakamat, hogy egy kis levegőhöz jussak, csak még jobban megszorítja, ezzel gyorsítva az ájulásomat. Egyre sötétebb minden, kevésbé látok, alig bírok gondolkodni.

Sötétség.

Mozgás.

Valami fekete.

~~~

Emlékszem, gyerekként imádtam fára mászni. Sokszor én értem el elsőnek a fa tetejét. Mindig enyém volt a legszebb gyümölcs, amit a nap finom, roppanós éretté növesztett. Ám egyszer leestem. Selena felsikított, amikor meglátta, hogy milyen magasról zuhanok. Még ma is emlékszem arra, hogy mennyire meg volt ijedve. Eltörtem a karomat, betörtem a fejemet. Napokig voltam kórházban, mire annyira talpra tudtam állni, hogy ne bukjak előre. Most is úgy érzem magamat, mint amikor leestem a fáról. Fáj. Szédülök. Legszívesebben aludnék.

Állatias üvöltés hallatszódik a közelből. Dühödt, mélyről jövő morgást tölti be egyre kavargó fejemet. A szememet nem bírom kinyitni, képtelen vagyok rá, hogy egyáltalán rendesen gondolkodjak. Nem bírok megmozdulni, a gyomrom olyan, mintha valaki megpörgette volna. Aprókat lélegzem, próbálom összeállítani, mégis mi történt. Philip. Beszélgettünk, és… támadt… már emlékszem. Megpróbált megerőszakolni. Sajog a fejem. De miért? Szemhéjam ólom nehéz, de valahogy sikerül kinyitnom. Megint felordít. Egy törékeny tárgy hangos csörömpöléssel összetörik, valahol összetörnek egy fából készült holmit. Papírzizegés, fém csattanása. Dulakodnak.

Látásom homályos, de még így is kitudom venni a fekete, pikkelyes testet, ami a fejem felett van. Felnyöszöröghetek, mivel a test megmozdul, és Midnight aranyos pofiját látom magam előtt. Az üvöltést újra felharsan, mire Midnight felbúg, pupillája hirtelen résnyire szűkül, teste megfeszül mögöttem. Eltörik valami odakint. Fel akarok kelni, de annyira nehéz a fejem, hogy képtelen vagyok megmozdulni. Ha mégis megpróbálom, akkor csillagok cikáznak a szemem előtt. Mély levegőt veszek, és inkább lehunyom a szememet. Arcomat a puha takaróba fúrom, szaporán lélegzem, s várom, hogy elmúljon a szédülés. Elvesztem az eszméletemet. Többször is. Szaporán lélegzem, hányingerrel küszködök, de abban sem vagyok biztos, ha tényleg rókáznom kellene, akkor képes lennék felkelni innen, hogy eljussak a vécéig. Midnight mellettem finoman hozzám dörgölődzik, vigyázva toporog az ágyon, egyre csak egy mozdulatot utánozva. Fel-le. 

Valamit figyel.

Ismét felüvölt valami. Résnyire kinyitom a szememet, felnézek a sárkányra. Orrlyukai szaporán járnak ki-be, kék szeme élesen figyel, időnként felmordul, égnek mereszti füleit, mintha hallana valamit. Fülelek én is. De nem hallok semmit, képtelen vagyok észlelni bármi is normálisan. Balomat nagy nehezen megmozdítom, kinyúlok Midnight mancsáért. A sárkány persze először megijed, amikor hozzáérek, de utána gyengéden hajtja le a pofáját. Dorombolva hozzám nyomja a fejét, megcirógatja a homlokomat. Balommal megsimogatom a fejét, valahogy jól esik, hogy van velem valaki. Reszelősen veszem a levegőt.

-        Midnight – szólalok meg rekedten, suttogva -, hívd ide Narutót, jó? – felszisszenek, ahogy megmozdítom a jobb kezemet. – Hívd ide! – A sárkány ismét feldorombol, megnyalja az arcomat, de nem mozdul.

Ismét felüvölt valami a házban, majd egy fájdalmas sikoly követi. Nagy nehezen elfordítom a fejemet az ajtó felé, de nem látok semmit. Annyira kavarog a fejem. De a dulakodás abba marad. Lecsendesedik a ház, majd lassú, komótos léptek hangzanak fel a folyosóról. Valaki közelít. Résnyire húzott szemmel eltekintek a nyitott ajtó felé. Csillagokat látok, ahogy koncentrálni próbálok. Ennyire kiütött volna az, hogy Philip fojtogatott? Lehetséges. Hiszen nem tudhatom, hogy mi történt utána. Fájdalmasan nyelek egyet; tuti, hogy kék-zöld foltos leszek holnapra. A léptek egyre közelebbről jönnek, csörgés vegyül ebben a komótos hangban.

S akkor megjelenik az ajtóban egy fekete, ónix színű félig ember, félig sárkány lény. Fején meredeznek a szarvak, egész testét ellepik a pikkelyek, csak szakadt nadrágja lóg róla. Könyökén és felkarján taréjok meredeznek, ujjai legalább három-négy centis karmokban végződnek. Teste karcsú, akár a nád, hasa kockás, izmai pedig szálkásak. 

Rám pillant, én pedig rá. Arcán helyenként vérfoltok csillognak, szája, orra pedig beleolvad a bőrébe, egyedül a szemei világítanak fényesen. A szobában már félhomály uralkodik, így szinte ezek adnak fényt. Nagyokat pislogok felé. Látásom homályosodik, ahogy nézem őt. Lassan közelebb jön; tekintetemmel követem őt. Nem veszi le a szemét rólam. Midnight arrébb mászik, hogy az ismeretlen le tudjon ülni mellém. A bal oldalamra ül le. A fejem fáj ugyan, ahogy felé fordítom, de kíváncsi vagyok.

Nézem, ahogy lélegzik, mellkasam egyenletesen süllyed és emelkedik. Szája szélén lassan megszárad az elmaszatolt vér, karmait visszahúzta bőre alá, nehogy felszaggassa a takarómat. Kábaságom lassan múlik; tekintetemet az idegen tekintetébe fúrom. Fejét oldalra billenti, szám önkéntelenül mosolyra húzódik. Gyenge balommal felnyúlok, s bár remegek, sikerül megérintenem az arcát. A pikkelyek ellenére puha és finom, mint a legritkább selyem. Kecses kezével megfogja az enyémet, a csuklóm belső oldalát kezdi simogatni.

Fel kellene kelnem. Fordul meg a fejemben, mire meg is próbálom, de azonnal meg is bánom. A jobbomba belenyilall a fájdalom, amire az idegen fel is figyel. Átpillant a másik oldalamra, látja a csuklómat. Elengedi a kezemet, segít felülnöm, majd kezébe veszi a csuklómat. Két tenyere közé zárja a csuklómat, felszisszenek a legfinomabb érintésre is, de legalább nem szédülök. Kék fény gyúlik a tenyere között, meleg fut végig a kezemen, s már érzem, hogy a csont lassan elkezd beforrni. Megkönnyebbülten felsóhajtok, s kis híján nekidőlök Midnightnak.

-        Fáj még? – kérdezi az idegen, mire felkapom a fejemet. Belenézek a világító szemekbe. Pillái alól néz fel rám, visszatartja a levegőt, mintha nem lett volna szabad megszólalnia. Biztosan arra számít, hogy most sikoltozni fogok, hogy te jó ég, egy beszélő valami. De helyette csak elmosolyodom.

-        Persze, Naruto – mondom rekedten. Megdöbben, s ha nem lenne ónix színű a bőre szerintem a füle hegyéig vérvörös lenne. Gyorsan lesüti a szemét, s inkább nem szólal meg újra búgó, rezonáló hangján. Homlokomat az övének vetem, érzem, hogy milyen meleg. De jól esik. Lenyugszom, hallgatom a szívének dobogását, s észre sem veszem, amikor finoman bekötözi a kezemet.

-        Jobb már? – kérdezi most már a megszokott hangján, mire elhúzódom egy kicsit, hogy a szemébe nézhessek. Még mindig ónix színű, sárkány alakjában ül az ágyon, azonban ez nem gátol meg abban, hogy a nyakát átkarolva megöleljem. A nyakam ugyan még fáj, de valahogy az, hogy a meleg testéhez bújok, máris megnyugtat.

-        Most már igen – suttogom a fülébe, lehunyt szemmel. Ő is átkarol, finoman megölel. Kicsit érzem még a hátamon a karmait, viszont képtelen vagyok megrettenni.

Még mindig levendula illata van, nem vett át semmilyen más illatot, pikkelyei olyanok, mintha a bőrét tapintanám. Egyáltalán nem olyan, mint ahogy az ember egy sárkányt elképzel. Homlokomat a halántékához nyomom, hálát adok az égnek, hogy hamar ideért és megmentett. S még azért is, hogy simogatja a hátamat, hogy megnyugodjak. Hallgatom a szívverését, s csak kicsi választ el attól, hogy elsírjam magamat.

-        Meghallottam, hogy segítség kell – suttogja a fülembe, miközben végig cirógatja az arcomat. Meg se lepődök a kijelentésén, inkább egy puszit nyomok az arcára. Hosszú percekre elhallgat, simogatja a hátamat, én pedig lenyugszom, mintha mi sem történ volna. – Rám hoztad a frászt. Olyan volt, mintha nem lélegeznél – suttogja megtörten, miközben egy percre sem hagyja abba a nyugtatást. Elhúzódom tőle, felsóhajtok, mivel egy kicsit elpilledtem. Bőre még mindig egy sárkányéra hajaz, mégis emberi teste van. Ép kezembe veszem az arcát, hüvelykujjammal megcirógatom, mire ő belehajtja a fejét. És dorombolni kezd! Akárcsak Mindnight. Fújtatok egy kicsit, mire felpillant, nem hagyva abba a dorombolást. Akár egy macska, aki élvezi, hogy kényeztetik.

-        Más? – kérdezem tőle kíváncsian, halkan.

Először nem válaszol, úgy tesz, mintha jobban érdekelné, hogy simogatom az arcát, pedig tudom, hogy hallotta. De hagyom, hagy gondolja át a dolgokat. Mennyit akar nekem elmondani ezzel kapcsolatban, vagy hogy miként szeretné velem megosztani, ha megteszi. Egy kis idő után persze felegyenesedik, belenéz a szemembe, majd a torkomra vetül a pillantása. Tenyerében fényesség gyúlik, majd óvatosan a nyakam két oldalára teszi. Meleg jár át ismét, jobban kezdem érezni magamat, a nyelés pedig könnyebb lesz. Élvezettel telve lehunyom a szememet, mintha valaki egy jól eső masszázsban részesítene. Naruto fel is kuncog arcom láttán.

-        Ez nagyon jól esik – suttogom neki. Hamar elveszi onnan a kezét, majd megemelkedik az ágyon, és egy puszit nyom a homlokomra. – Már nem fáj. Nagyon lila? – kérdezem, miután kinyitom a szememet, és óvatosan a nyakamhoz nyúlok.

-        Már nem, egy kicsit javítottam rajta. Most már inkább olyan, mintha a padlizsánkrémet kentél volna a nyakadba foltokban. – Felnevetek a botrányos hasonlat után, de valahogy jobban érzem magamat. Aztán eszembe jut Philip, az a fájdalmas kiáltás…

-        Philipet…? – tekintetében egy aprócska szikra csillan meg, ám hamar eltűnik, ahogy látja, hogy inkább félek, mintsem szeretnék vele találkozni. Megnyugtatóan felhúzza a száját, lehajtja a fejét.

-        Csak megsebesíteni sikerült – morogja a száját megtörölve. – Feldúltuk a házat, verekedtünk, de csak egyszer sikerült komolyabban megharapnom. – Most, hogy mondja, látom meg a szájában sorakozó tűhegyes szemfogakat. – De elmenekült. Remélem, megdöglik – mordul fel állatiasan Naruto, miközben egy apró lángcsóvát ereszt meg magának a szájából. – Így, ha nem bánod az éjjel itt maradnék a szobádban – mondja, majd leszáll az ágyról. – Nem szeretném, ha bármi bolondság megfordulna a fejében. Ha meg igen… - karmai egy kicsit kijjebb bújnak a kezéből, de hamar visszahúzza őket.

-        Nem bánom, sőt, inkább örülnék, ha itt maradnál. Talán sikerülne elaludnom magamtól és reggelig fel se kelni. – Erre csak vigyorog, majd tekintete elkomorul.

-        Vissza kellene változnom – mondja a kezét fixírozva. – De olyan dühös vagyok, hogy képtelen lennék, most erre koncentrálni. Inkább megvárom, míg lenyugszom. Akkor visszaváltozom magamtól. – Erre már nem tudok mit mondani, inkább csak körbe nézek a szobában, hogy mégis milyen károk keletkeztek.

A dohányzó asztal szilánkjaira tört, az egyik fotelből halmokban jön ki a tömés a karmolás nyomokból, a fal több helyen berepedt, mintha üveg lenne a helyén nem beton. Helyenként vér pettyezi a padlót, az ajtó is olyan, mintha valaki a felét leszakította volna. A könyvek, amiket felhoztam, szanaszét repültek, többnek kiszakadtak a lapjai, van olyan is, amelyik a plafon egyik résébe akadva lóg lefelé. A nappalira és a konyhára meg lehet, hogy inkább nem vagyok kíváncsi. A sok üvegpohár, porcelán, a kanapé meg az értékes dolgok a nappaliban… ajaj. Szerencse, hogy a ház önjavítós is. Pár óra múlva olyan lesz, mintha ezek ketten nem is dulakodtak volna.

-        Nyugi – felnéz -, már jobban vagyok. Philip pedig csak meglepett, ezért nem tudtam tökön rúgni. – Erre a kijelentésemre felnevet, majd leül az ágy szélére. A hátán két kitülemkedés áll ki. Kíváncsian megérintem, mire összerezzen. Ijedten visszahúzom a kezemet, Naruto felém fordul.

-        Nem fáj, nyugi. Azok… - lesüti a szemét. Olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy most elmondjon-e nekem mindent, vagy inkább hallgasson.

-        Nem kell mesélned, ha nem akarsz, vagy nem lehet. Nem fogok megharagudni.

-        Épp ez az! – csattan és pattan fel egyszerre az ágyról, majd egy kicsit járkálgat a szobában, végül visszajön hozzám. – Mesélni akarok! Mindent elmondani, ami ez alatt az egy hónapban tapasztaltam. Magamon, az erőmmel kapcsolatban, mennyi mindenre rájöttem, és… - morogva az ágyra hanyatlik, miután kigesztikulálta magát. A plafon nézve liheg, nyel egy nagyot, mire Midnight megnyalja az arcát. – Egyszerűen – találja meg a hangját ismét – olyan, mintha valaki a torkomra akasztotta volna a szót.

-        Pedig nagyon kíváncsi vagyok – jegyzem meg vigyorogva. – És nem hiszem, hogy megijednék bármitől is. Ezek után – nevetek fel keserűen, majd arra gondolok, ha Naruto nem érkezett volna időben, akkor Philip minden gond nélkül megerőszakol vagy akár meg is öl.

-        Igazad van – suttogja az ágyon fekve, még mindig sárkány alakban. – Akkor mesélek – felül, majd elfekszik az egyik párnán, majd megütögeti a mellette lévőt, hogy feküdjek mellé. Mint régen. Félkézzel odamászok a párnához, elfekszem.

-        Csupa fül vagyok – mondom széles mosollyal az arcomon.

-        Szóval… hol is kezdjem? – az ajkába harap, majd felcsillan a szeme, és már tudja is. – A kórháznál kezdem. Akkor, amikor a kórteremben Linda vért akart tőlem venni. Nem volt képes átszúrni a tűt a bőrömön, így az eltört. Ezt mind a ketten furcsának tartottuk, nem értettem én se, hogy miért nem képes Linda vért venni tőlem, mikor általában sikerül – előre tartja a kezét, hogy lássam azt az eret, ahonnan régebben is vettem tőle a vért. – Kiderült, hogy a bőröm alatt van a sárkánybőr, amit, ha elég ügyes vagyok, akkor feltűnés mentesen az emberi bőr fölé tudom helyezni. Olyan, mint egy páncél, de nem látszik, hogy sárkánybőrben vagyok. Kemény, áthatolhatatlan. Legalábbis, amivel eddig próbálkoztam, az mind eltört.

-        Akkor ezért lett szilánkos Philip tőrje, amikor neked támadt – mondom ámuldozva, miközben megérintem a karhajlatát ott, ahol a tű beleszokott menni a bőre alá. – Keményebb, minden pajzsnál? Hihetetlen. Ahhoz képest elég sima és puha.

-        Igen – mondja, s magamon érzem a tekintetét. – Mert ez a sárkánybőr egybe olvad a sajátommal. Mintha megcserélődnének. Ónix színű, kemény, ugyanakkor rugalmas, kényelmesen mozgok benne, nem fáj sehol sem, ahol a fegyver megpróbál megsérteni. Igaz, piros lesz a helyén a bőr, meg ha nagyon erősen ütök, vagy valaki üt, akkor lilafoltos leszek. Ami pedig a hátamat illeti… azok a szárnyaim.

-        Szárnyaid?! – sikítom, miközben izgatottan felugrom az ágyon ülésbe. Nem kellett volna, mivel megszédülök, de hamar összeszedem magamat. – Akkor Midnight… mi?

-        Én vagyok az egyedüli, aki egy igazi sárkányt vett magához. Vagyis, én magam is sárkány vagyok, de én félig ember is vagyok. Midnight pedig csak sárkány. Bocs, haver – megvakargatja a sárkánya fülét. – Mindenki a saját szárnyain repked. Egyszerűen kipattintja a hátából, és máris repül, de… én vagyok az egyedüli, aki meglovagoltam egy sárkányt. Már csak azért is, mert bár észre sem vehető, de Midnight farokszárnya teljesen mű. – A tekintetem az említett részre vándorol, s tényleg, ahogy közelebbről megnézem látom rajta, hogy nem olyan sima és hártyás, akár a szárnya. – Így született. Nekem pedig nem volt szívem megfosztani a repüléstől. Magamhoz vettem, felneveltem, azt meg kell jegyeznem, hogy nagyon gyorsan nő, majd elkészítettem neki ezt a szerkezetet. Amit én irányítok. Sajna, úgy nem igazán tudtam megcsinálni, hogy egyedül is repülhessen. Nagyon instabil lett volna, és nem tudta volna úgy beállítani, ahogy én teszem repüléskor. Azonban Midnightnak az a szerencséje, hogy őt nem befolyásolja, ha dühös lesz.

Végig nézek rajta, s teljes mértékben egyet kell értenem vele. A bőre helyenként a megszokott kávé barna színt veszi fel, de hamar visszaáll a sárkánybőrre. Elgondolkodva végig simítom az alkarját, magamon érzem a tekintetét, miközben a körmöm leírja az egyik cakkos pikkelyének szélét. Egy sárkány. Szárnyakkal. Mintha egy meséből lépett volna ki, amit olvastam. Ráadásul hiába élek a mágia világában, egy sárkány még így is nagy számnak számít. Főleg, ha anélkül érinthetem meg, hogy leharapná a fejemet, vagy éppenséggel elrabolna a tornyába. Meg a mesékben a sárkány mindig csúnya, gonosz, nagydarab, és folyton tüzet okád magából. Azonban, ahogy Narutóra nézek rá kell, hogy döbbenjek, hogy a mesék nagyon is eltúlozzák ezt a képet.

Naruto az alakja ellenére karcsú, izmos, gyors, a lába pedig nem végződik hártyás ujjakban. Ugyanolyan, mintha ember lenne, csak a bőre színe más, a feje tetején a Midnighthoz hasonló érzékelők lehetnek, az alkarja meg tarajos. Ennek ellenére, én nagyon szeretem. Főleg, mivel nagyon tetszik is ez az alakja. Van benne valami különleges, ahogy az ember végig néz rajta, megbűvöli, mint a legszebb drágakő. Mi több, az ő bőre úgy is csillog, mint az ónix, némi lilás csillogással helyenként. Meseszép. Lenyűgöz, s szívem szerint agyon kérdezgetném. De inkább csak hallgatok, s várom, hogy folytassa.

-        Változó, hogy ki hány éves korában válik teljes sárkánnyá. Én leblokkolásom után váltam igazán azzá. A testemnek ugyanis volt ideje véghez vinni azokat a folyamatokat, amik általában tovább tartottak. De az átlag azt mutatja, hogy nagyjából húsz és huszonöt év között szoktak teljesen kifejlődni a sárkányok. Attól kezdve rutinosan repülünk, használjuk a karmainkat, de az ösztönök is erősebbek. Ezért nehéz nekem most lenyugodnom annyira, hogy ismét az emberi bőrömben legyek. S csak nagyon ritkán fedjük fel az alakunkat.

-        Akkor Philip… - kezdeném ijedten, hiszen még a végén veszélybe keveri nekem Narutót.

-        Nem. Nem hinnének neki. Nem lehet bizonyítani, hogy tényleg az vagyok. Sem a véremben, sem a DNS-ben, sehol nem látni, hogy sárkány vagyok. Egyedül ott lehet észrevenni, amikor a bőröm keményebb lesz, mint a többi emberé. A nagymamámat viszont azért kellett titokban kezelni, figyelni rá, mert a vérében megjelentek azok a vérszemcsék, amik a sárkányoknak abban segítenek, hogy a tűztüdőt fent tartsuk. Anya sem értette, hogy a nagyinak, hogy jöhetett össze, de a klán hamar rendbe tette. Meggyógyult, bár még sokáig kell kezelésekre járnia.

-        Ennek viszont örülök – mondom őszintén, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, átbújok a karja alatt, és a mellkasára hajtom a fejemet. Jobb kezemet óvatosan leteszem magam mellé, hogy még véletlenül se nyomjam oda semminek sem.

Naruto pedig órákig mesél nekem arról, hogy mennyi mindent kellett megtanulnia, mióta itt van. A saját testéről, a sárkány létről, a mágiájáról. Élvezettel, és lelkesen mesél nekem. Nem is kell kérdeznem, mivel olyan gyorsan mondja, és mindenre kapok választ. Nagyokat gesztikulál, mutogat, egy idő után felül az ágyon, és kis alakokat varázsol a levegőbe, hogy minél jobban illusztrálja a helyzeteket, a mozgásokat. Egy idő után mechanikai dolgokat kezd el magyarázni, hogy miként tud repülni a szárnyával, majd arról, hogy milyen érzés az, amikor csapkod a hártyákkal. Arcán hihetetlen boldogság és élvezet fénylik, én pedig nem bírom letörölni az arcomról a mosolyt.

Élvezettel hallgatom, ahogy beleéli magát, és azt sem veszem észre, hogy eltelik a nap, éjszakába fordulunk, majd hajnalba. Annyit beszélgetünk, mindenféle témáról, hogy már azt sem tudom, hogy mikor kezdtük el. Annyit nevetek, hogy a végén megfájdul a hasam, az ágyon fetrengek, de élvezem, hogy Narutóval tölthetem az időmet. Időközönként azért gyógyítgatja a csuklómat és a lilafoltjaimat – ilyenkor a tenyerébe veszi őket, de közben folyamatosan beszél -, néha elhallgat, és csak nézi a plafont, majd újból belekezd. Az egyik ilyenben int nekem, hogy várjak, majd átszalad a másik szobába, ahol a cuccai vannak. Pár perccel később felöltözve – hosszú ujjú felső, nadrág – jön vissza a szobába, emberré változva.

Összeugráljuk az ágyat, ahogy testhelyzetet váltunk. Hol hason, hol háton, hol ülve, hol a leglehetetlenebb pózban – Naruto lába a falon; mintha csak az ágyon ülne, csak épp a háta az ágyon van -, de a legmurisabb az, amikor elkezdünk járkálni, mondván, hogy éhesek vagyunk. Naruto a konyhába menet pedig elmeséli nekem, hogy Midnight mennyire mindenevő. Képes megenni még azt is, amit általában a sárkányok nem fogyasztanak. Ilyen például az összes zöldség, gyümölcs, sőt, még a tejbegrízt is simán megeszi, ha véletlenül kint hagyom. Azonkívül viszont vadászik magának.

Így Naruto olyan este kilenc körül, nyereg nélkül kiengedi, hogy menjen, fogjon magának valamit. Nagyjából este tizenegyre ér vissza a sárkány, és jóllakott sóhajt hallatva elterül a nappali szőnyegén, és halk fortyogásba kezd. Mi csak nevetünk ezen, miközben pattogatott kukoricát majszolunk, és még mindig vesézzük ki a témákat. Érzem magamon Naruto tekintetét időnként, amikor beszélek. Mintha minden egyes szavamat meg akarná jegyezni. Magamban ezen felnevetek, de nem szólok egy szót sem.

-        Szóval elköltöznek? – kérdezi Naruto, amikor arról kezdek el beszélni neki, hogy Alana és Kaneki összeszeretnének költözni Sophie egyik régi lakásában, hogy a húgom majd oda szülhesse meg a gyerekét. – Mikor megismerkedtem Kanekivel, nem gondoltam volna, hogy pár éven belül beadja a derekát, örökbe fogad egy gyereket, majd csinál is egyet. Tényleg, gyerekről jut eszembe, mi a helyzet Borutóval?

-        Rubiron már megkörnyékezett, hogy nem lehetne-e egy kicsit változtatni a szerződésen, én meg kijelentettem, hogy esélytelen. Nem vagyok hajlandó az ő kezére játszani, főleg azért, mert jogosnak tartom azt a szerződést, amit megírtál. – Naruto elismerően bólogat, majd a szájába dob egy újabb marék kukoricát. – Boruto viszont kevésbé van jól. Nagyon fáradt, nyúzott. De kitart. Nem adja Amirát. Abban persze már nem reménykedik, hogy talán Rubiron meggondolja magát, és hozzáadja Amirát.

-        Amira jól viseli a terhességet? – kérdezi tőlem, tekintete aggódó, mintha a húgáról lenne szó, nem pedig egy lányról, akit Boruto teljes szívéből szeret.

-        Boruto elmondása szerint jól. Szépen kerekedik a hasa, most jár a negyedik hónapban. Májusra érkezik a pici. Bár Boruto azt elmondta, hogy semmit nem adnak oda neki. Még az ultrahang felvételeket sem. Pedig szeretné látni. Meg tudni, hogy fiú vagy lány lesz-e. Ezen viszont nem tudok segíteni. Még akkor sem, ha módosítok.

-        Rubiron egy pöffeszkedő pöcs – jegyzi meg félvállról, szinte már köpve. – De abban igazad van, hogy veszélyes lenne módosítani a szerződést. Még a végén megvétóz dolgokat, meg aztán ez inkább Amirára tartozik. Még is ő viseli a legnagyobb terhet. Mind fizikailag, mind szellemileg és érzelmileg.

-        Tudom, Naruto – sóhajtok fel. – De Amira is félti a gyerekét. Egyszer beszélhettem vele, mióta ez a mizéria tart a babával. El volt keseredve. Elmesélte az egész sztorit, főleg, hogy négyszemközt voltunk, és bízik bennem, ahogy Boruto is. Az apja valami öreg fószerhez adja, miután megszüli a picit. Az a hír járja, hogy valamilyen gazdag és befolyásos férfi, akinek a felesége képtelen volt gyermeket szülni, így miután a nő meghalt szívrohamban, szeretne végre feleségül venni egy olyan nőt, aki örököst ad neki. Szóval, még kapóra is jön neki, hogy Amira most várandós, mivel így bizonyítva van, hogy termékeny és fogamzásképes.

-        Igen – jegyzi meg kelletlenül Naruto, aki egész végig a tálat bámulja, ahol egyre jobban fogy a popcorn. – Ez viszont Borutót nem vigasztalja.

Ebben igazat kell adjak Narutónak viszont az sem megoldás, hogy a gyereket ennek a vénembernek adják, aki majd megfosztja mindentől. Viszont ha azt veszem, hogy Rubiron simán odaadhatná Borutóhoz Amirát… Ez lenne a leglogikusabb lépés. Főleg, hogy Rubironnak van még négy gyermeke, akik szintén hamarosan abba a korba lépnek, mint Amira. Így nem igazán értem, hogy mégis miért pont ő kell neki. Ezt meg is említem Narutónak, aki hosszú hallgatás – meg jó pár marék popcorn - után szólal meg.

-        Lehetséges, hogy nem Rubiron ragaszkodik ahhoz, hogy Amira férjhez menjen. Lehetséges, hogy a fószer szeretné minden áron a lányt. Hiszen Amirának még van két húga. Egyik lány sem csúnya, sőt, ahogy láttam a klánban a lányok úgy általában szépek. Nem az én eseteim, de azért hétköznapi viszonylatban szépek. – Eltűnik az utolsó adag popcorn is a szájában, majd elégedetten hátradől. – A pacáknak lehet meg akadt a szeme Amirán, és ő kell neki.

-        Meg lehet – mondom, miközben elbambulva a fogam közül piszkálom ki a nyelvemmel a kukorica héjat. – Boruto miatt viszont aggódom. Nagyon fáradtnak látszik, annak ellenére, hogy megmondtam neki, hogy vegyen vissza a tempóból. Meg is tette, de nagyon kimerült az arca. Ráadásul Rubiron sem könnyíti meg a helyzetét ezzel a szigorítással. De segítenünk kell neki, ha megszületi a gyereke.

Naruto csendben marad. Nem helyesel, nem kommentálja a kijelentésemet. Fel is tekintek rá. Az ablakon néz ki a még mindig szakadó esőre. Arcán komoly gondolkozás mutatkozik, szemei a messzeségbe tekintenek. Vajon mi járhat a fejében? Hallotta, amit mondtam? Az egész lénye megváltozott, ahogy visszagondolok most a beszélgetésünkre. Annyi mindenben jártas lett, olyan sok mindenhez hozzátud szólni, hogy már elveszek a sok szóban, amit kiejt a száján. Ez persze örömre ad okot nekem, hiszen azzal, hogy ennyi mindenre rákényszerült, sokat tanult. Nem ugyan az az ember, aki elhagyta a börtönt.

-        Jut eszembe. Kérdezni szerettem volna valamit. – Meghallja a kérdésemet, majd biccent, hogy nyugodtan tegyem fel, hallja. – Miért viselsz a legnagyobb párában, melegben is hosszú ujjú ruhákat? – Egy ideig nem csinál semmit. Továbbra is kitekint az ablakon, mintha az eső a világ legérdekesebb dolga lenne a földön. Majd lassan felém fordul, előre hajol, rákönyököl az asztalra. Tekintete gyengéd, kicsit mintha megtört is lenne.

-        Mert nem akarom látni a hegeimet. – Ekkor eszembe villannak a sebei, amiket Anna okozott neki, s menten leesik, hogy ostoba kérdést tettem fel neki. – Fehérek, nagyon látszódnak, és nem igazán szeretem őket. Még friss az emlék, és nem igazán vágyom arra, hogy felidézzem a történteket. Főleg, ami Hinamorival történt utána. Az… - lehorgasztja, majd megcsóválja a fejét – Nem ezt érdemelte volna az a lány. Mikor megismertem még minden rendben volt. Legalábbis én így láttam. De az után, amit elmondtál… hogy mire kényszerítette Anna… hihetetlen.

Rákönyökölök az asztalra én is, átnyúlok felette, majd megfogom a kezét. Bőre forró, akár a napon hagyott törölköző, de még pont megfogható. Nem néz föl rám, nem csinál semmit sem, csak néz lefelé. Mintha átélne azt, amikor találkozott Hinamorival. Azt a szép pillanatot, amikor egy egyetemista srác megpillantja az imént belépő, vele egykorú, lélegzet elállító lányt bejönni a terembe. Elakad a lélegzete, a szíve megdobban, arca lángba borul, és máris szerelem gyulik hideg szívében.

A gondolatra elszomorodom, hiszen ők ketten attól függetlenül, hogy milyenek voltak természetileg, szerették egymást. Lehet, hogy veszekedtek, lehet, hogy nem mindig találták meg a hangsúlyt, de nem úgy kezdődött a házasságuk, hogy minden zökkenő mentes lett volna. A mézesheteik sem úgy alakultak, és az utána lévő hónapjuk sem, amikor kómába estem. Narutónak fontos a családja, és szeretné, ha az a lány, akit szívébe fogad, elfogadná ezt, és részese lenne annak a körnek, ahol mi is vagyunk. Narutót ez bánthatja a legjobban. Az, hogy mindannyiszor mikor kifogott egy barátnőt az átverte. Mind a háromban volt valami, ami ellehetetlenítette a kapcsolatot. Hinata kényszerházassága, Leila félrelépése – hűtlenség -, Hinamori hazugsága. Összeségében, ha azt veszem, mind a hárman hazudtak neki, hogy jobb legyen a helyzete. Ne érezze magát annyira rosszul, mert valami hibádzik az egyenletben.

Ezt viszont már nem említem meg neki, inkább csak hallgatok, várom, hátha akar még mondani nekem valamit. Bármit, ami érdekli. De nem szólal meg a nap virradása után sem. Így egy idő után abba hagyom a keze simogatását, elmosom a kukoricás tálat, meg a többi mosatlant, ami még a vacsoránk után maradt. Közbe érzem a tekintetét a hátamban. Tudom, hogy figyeli, mit csinálok, akárcsak a környezetét. Mosogatás után ez be is bizonyosodik, amikor is kéztörlés közben megfordulok, és egyenesen a szemébe nézek. Fáradt, kissé nyúzott arcába nézek, tekintete a messzi múltba nézhet.

-        Na, gyere. Ideje pihennünk egy kicsit – jelentem ki, miután rájövök, hogy ő még jobban fáradt lehet, mint én. Megfogom a kezét, majd felhúzom a székről. - Erőtlenül bólint, majd leszegett fejjel követ a hálóm felé.

-        Menjek, mindjárt jövök én is, csak lezuhanyozom – mondja, majd a saját szobájánál lefordul, és bemegy a zuhanyzójába. Ezt egy kicsit azért furcsállom, bár logikusnak tekinthető, hiszen ott van minden olyan eszköze, amit használni szokott zuhanyzásnál.

-        Rendben – szólok utána, majd én magam is bemegyek a sajátomba.

Felkapok egy tiszta pizsamát – egy cicás rövidnadrág és egy póló -, majd a fürdőbe megyek, hogy lemossam magamról az izzadságot. Magamra zárom – az ördög nem alszik, Philip meg végképp -, plusz még egy védő varázslattal is ellátom, hogy még feltörni se tudja az, aki ártani akar nekem. Így egy fokkal békésebben zuhanyozom le. Jól esik, ahogy a víz végig csorog rajtam. Mintha lemosna mindent, ami csak eddig történt. Hajat szárítok, fogat mosok, majd a védő varázslatot és a zárat feloldva, kimegyek a szobámba.

Éppen a szekrény felé venném az irányt, amikor egy hang szólal meg az erkély felől.

-        Szervusz, Freya drágám!