Egyszer volt, hol nem volt...

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy kislány egy aprócska faluban. Egy nap elment az internet elérés az egész környéken. Viszont a lány unatkozott. Olvasni nem volt kedve, a tévében nem volt semmi érdekes, de ő viszont tenni akart valamit. 

Végül tett is.

Elkezdte legépelni a fejében élő történetet. 

Ekkor még csak forgatókönyvszerű volt az irománya, még nem volt kidolgozott. Nagyon naiv volt, nagyon máshogy látta a világot. Aztán ezek a dokumentumok elvesztek. Többször neki látott a történetírásnak, de mindig megakadt. 

Volt ott már minden. Fantasytól kezdve a slice of life típusún át, a magyar helyszínnel ellátott történetig minden, ami csak a fejéből kipattant. 

Ez voltam én. 😁😊 Szilvi. 

Ezzel a kis szösszenettel pedig elmesélem nektek, hogy miként is készült el a Börtönsztori című fanfiction. Hogyan kezdődött, miként jött létre, egyáltalán honnan jött a dolog.

Az Isteni ihlet a Vérbörtön című
Naruto Shippuden filmből.

Kezdjük a legelején. A történet kezdetén, apukámnál voltam, hétvégén. Odakint borús volt az idő, hideg is volt, és nem volt kedvünk még kimenni a kertbe. Így neki láttam annak, amit már régóta halogattam. Neki álltam gépet takarítani. Már ami a fájlokat tekinti. Először a dokumentumokkal kezdtem. Mindent mappába raktam, felcímkéztem, átolvastam, hogy kell-e vagy sem. Épp a képeket rendezgettem, amikor egyszer csak belefutottam egy képbe, amit még régebben mentettem le, amikor még nagyon kezdő Naruto fan voltam.

Különösebben nem törődtem vele, mivel egy volt a sok százból, ami a gépemen volt. De valahogy, ahogy tovább haladtam képtelen voltam kitörölni a fejemből a képet. Elkalandoztam a gondolaton, hogy vajon mi lett volna ha alapon. Talán egy nővér kellene bele, aki megmenti a bekasztlizott Narutót, majd a szökésüket meséli el, ami. Vagy esetleg másvalaki a szereplők közül?

Shippeljek? Vagy valaki mással hozzam össze? Valaki teljesen randommal? NaruHina fanfic? Nem, ezek nem voltak nekem jók. Nekem több kellett. Valami más. Ekkor kezdtem el kutatni. Utána olvasni, s kellett néhány nap mire rendesen összeállt a kép annyira, hogy lassanként elkezdjek felépíteni valamit.

Folyamatosan bámultam a képet, minden egyes apró részletét megvizsgáltam. A kézről lefolyó vért, a tekintetét, az ábrázolást, a filmhez való hasonlóságot. Mindent, amit csak lehetett. Rengeteg kombináció született, aminek többségére már nem is emlékszem, mire sikerült megalkotnom a tökéletes - számomra az volt - történetet.

Egy saját karakterre volt szükségem. Már csak azt kellett kitalálni, hogy milyen legyen. Hogyan alkossak meg egy olyan embert, aki megfelel az igényeimnek, akinek fejlődése látványos, és igen sokat adhat az olvasónak. Saját igényeimhez szabtam. 

Így született meg Freya, akinek akkor még nem volt vezetékneve. Eredetileg, nem is ez lett volna a neve. Igen, egy kicsit hihetetlen, hogy más lett volna, hiszen már annyira összefonódott a nevével, hogy már elképzelni sem tudnánk, hogy máshogy hívják. Első papírra vetéskor a neve Sora lett volna. Mondván, hogy a szabadság és a későbbi utalások nyomán nagyon is találó lett volna, ha ez a neve. Ám az élet mégis máshogy hozta.

Elvetettem. Valahogy, ahogy elkezdtem írni, nem illett a karakterhez. Hiába képzeltem el, hogy milyen jó lenne, meg tetszett is a név, de nem volt az igazi. Valami hiányzott belőle. S különben is, valami misztikusat, valami mágikusat akartam. A Freya név tulajdonképpen egy könyv hősnőjének nevéből jött. Mint derült égből a villámcsapás. A könyv címe: Rachel Vincet - Stray- Kóborok.  

Akkor tájt ez volt olvasásban. Később az egész sorozatot elolvastam, pusztán azért mert tetszett. 

Itt a főhősnő nevét bele is vettem a történetembe, csak hogy emlékezzek rá, hogy ő volt az, aki inspirálta Freya karakterét. Javarészt rá építettem, mivel tetszett Faythe jelleme, hozzáállása, úgy alapjáraton az egész szereplő. 

A másik nagy kérdés viszont Naruto volt. Hogyan tudom a két karaktert összeegyeztetni, amikor Narutónak is hasonló a jelleme, mint ami a saját karakteremnek adtam. Így jött a képbe az, hogy legyen az ellentéte. Variáljuk át. Hozzáadtam, elvettem, és a végén sikerült kerek egésszé faragnom őket, hogy megkezdhessem az igazi munkát. Persze a későbbiekben sok minden változott.

Így születtek meg a karakterek.

Aztán már csak a történet volt hátra... ami valljuk be nem pont olyan lett, ahogyan azt sokan elképzelik. Fogalmam sem volt, hogy mi legyen az. Volt egy alapkoncepció, egy helyszín karakterek, de hogy mégis miről szóljon azt már nem tudtam.

Így írtam, ahogy tudtam. Mindent beleadtam, amit csak lehetett. De az a legfurcsább, hogy akaratlanul is otthagytam a kezem lenyomatát a sorokon. Ahogy elolvastam a fejezeteket rá kellett jönnöm, hogy hiába akartam magamtól függetlenné tenni, mégis ott vagyok. A karakterek sokszor a saját viselkedésemet viselik, gyakorta olyanok, mint én. 

Ezt viszont egészen addig nem vettem észre, amíg újra nem olvastam. Meglepett egy kicsit, főleg, hogy alig voltam 15, már-már 16 voltam, amikor elkezdtem írni a történetet. S most 20 éves fejjel visszaolvasva... nagyon bizarr.

Látom magamat, ahogy írom a fejezeteket, ahogy heteket hagyok ki írás nélkül, mert képtelen vagyok rászánni magamat. Vagy nincs ötletem, hogyan vigyem tovább a koncepciót. De volt olyan is, hogy annyira magával ragadott az írás, az ihlet, hogy napok alatt két-három fejezetet is ledaráltam. Ezek viszont általában a lektorálás alkalmával repültek, vagy a fele kuka lett. 

Rengeteg ismeretre tettem szert az által, hogy írtam, könyvek tucatját olvastam el, amikből merítettem, filmek jeleneit láttam gyakorta magam előtt, amikor papírra vetettem a sorokat. Sokszor csak a zene volt az, ami irányított. Máskor meg a családom.

Na, igen, a családom... Hát, ők néha nagyon betudtak kavarni a történetbe. Néha annyira eltudták venni a kedvemet, hogy képtelen voltam írni, nem volt ihletem, de néha viszont olyan lelkesítőek voltak, hogy már-már túlcsordultam az önbizalomtól. Ugyanakkor a középiskola is nagyon nagy hatással volt rám. Hiszen ekkor kezdtem el, és végigkövette a hullámvölgyeimet. 

Látott szerelmesnek, látott csalódottnak, látott felhőtlenül boldognak. Én voltam ők, és ők voltak én. Élveztem a karaktereimmel minden egyes percet, velük szenvedtem, velük lélegeztem. Ők voltak az elsők, akikkel megosztottam, hogy beleszerettem valakibe - 10. osztály, én így szeretlek -, hogy mennyire szeretem az irodalom tanárt, s úgy általában az egész könyvvilágot. Freya és Naruto minden egyes érzelmemet előbb tudta, mint hogy én magam rájöttem volna. 

Néha ugyanis csak az írás mentett meg attól, hogy megkattanjak. Ők ketten olyan aurát adtak nekem, hogy gyakran azt is elfelejtettem, hogy mit írok. Csak utólag, amikor visszaolvastam a fejezetet jöttem rá, hogy én mégis miképpen gondolkodok erről. Freyával sok mindent elfogadtam. Mind saját magamat, mind a furcsaságomat, mindent, ami a környezetemhez tartozik. Gyakorta kiéltem magam rajta. Felszínre hoztam általa azt az énemet, amit csak nagyon ritkán mutattam meg.

Persze, ez nem azt jelenti, hogy csakis Freya az, aki kimutatja az érzéseimet, hanem a többiek is. Kivel tudtam akkor azonosulni, egyáltalán mi járt a fejemben. Gyakran kaotika. Szó szerint. Annyi anyag volt, annyi mindent kellett tanulni, főleg érettségihez közeledve, vagy az OKJ-s vizsga alkalmával, hogy azt hittem, most fogom feladni. 

Sokszor annyira fáradt voltam, hogy képtelen voltam írni. Az asztal pedig gyakorta olyan kényelmes, hogy aludni is tökéletes volt. A tanulmányok mellett pedig nem volt egyszerű animét nézni, olvasni és írni egyszerre, valamint egy kis társasági életszerűséget is élni. 

Szóval igen, sok fejezetem a kukában landolt pusztán azért, mert fáradtan próbáltam valamit alkotni, hogy azért mégis legyen valami. 

Öreg hiba volt. Azóta soha nem állok neki írni, ha majd leragad a szemem, mert még Freya humora sem tud rendesen.

Ahogy én nőttem, úgy fejlődtek a karaktereim is, ahogy azt láthattátok. Ahogy kitárult előttem a világ, ahogy egyre többet olvastam, úgy lett Freyából nő és Narutóból férfi. Igaz, néha egészen máshogy alakítottam őket, mint ahogy egyesek szerették volna. Néha túl egyértelmű lett.

Így csavartam rajta.

Majd még egyet. 

Meg sem tudnám nektek mondani, hogy mégis hányadik verzió fut jelenleg a szemetek előtt. Volt már itt minden. Bran igazából, Brandon álruhában, Freya hozzámegy valakihez, és később elválik, stb. stb. De a legdurvább, ami szerintem most sokkolni fog titeket: Annát elvileg barátnőnek szántam, sőt, feleségnek Naruto mellé. Igen... hogyan lett hirtelen ellenség belőle...

Passz. 

Annyi biztos, hogy úgy gondoltam, hogy az a koncepció, amit fejben összeállítottam, nem fog menni. Nem fogom tudni úgy folytatni, hogy utána egy kerek egészet adjak neki. Legalábbis nem olyat, amilyet én szeretnék. Egy szó, mint száz. Anna karaktere alakult át a legjobban. Őt mondanám annak a karakternek, aki tényleg tükrözte azt, amin az ember végig tud menni, ilyen rövid idő alatt. 

Élvezet volt és az is a mai napig, hogy kitaláljam, hogyan folytassam. Mert mint azt észrevehettétek a sztorin, hogy nem volt forgatókönyv. Egyszerűen képtelen vagyok ilyet írni. A történet menet közben születik számomra.

Így a folytatáshoz sem vagyok képes egy egységes könyvet írni, amiben fejezetről fejezetre levezetem, hogy mégis mit akarok ebből kihozni, mi fog történni, mi legyen határideje. Nem megy. Többször megpróbáltam leírni, hogy mi volt egyes fejezetekben, hogy csak meg kelljen néznem, hogy ja, tényleg ebben a részben szó volt erről, és most pont tovább tudom vinni.  Persze, ez betudható a saját lustaságomnak is, mivel ez nagyjából a harmincadik fejezet körül jutott eszembe... Nagyon okos vagyok.

Egyáltalán azt sem tudom, hogy a folytatásnak mi legyen a végcélja, hova akarok kilyukadni. Így nehéz fejezet számot is mondani. Képtelen voltam bármilyen határt szabni magamnak, mert egyrészt képtelen voltam elengedni, másrészt pedig valami nagy csattanót akartam.

De azért voltak olyan pillanatok is, amikor én bújtam az asztal alá, hogy Te jó Máriabesnyő! Te szent szar!

Ezek voltak a szerelmi részek. Néha el sem tudtam képzelni, hogy miként írhattam én ezt le. Helyenként csöpögős volt - Apa! Hozd a felmosót! -, helyenként meg annyira nyers és közvetlen, hogy én pirultam bele, hogy mégis miképpen tudtam én ezt kiadni a kezem közül. Viszont egyiket sem bántam meg. Valahogy ez is tükrözi azt, hogy mennyire reménytelennek éreztem a helyzetemet.

Hobbinak indult a dolog, aztán szinte majdnem egy életcél lett. Majdnem. 😊😊 De valószínűleg még a gyerekeimnek is mesélni fogom a saját meséimet a sok klasszikussal egybekötve. 

 Jelenleg viszont ti élveztétek és élvezitek a mai napig is. Ez a lényeg. 

Mindazon által, kedves olvasóm, ahogy ezeket olvasod, gondolom felmerül benned a kérdés, hogy mégis miért írom én ezt most le, miért nem a fejezetet hozom, hogy végre vége legyen. A válaszom egyszerű.

55. fejezet: Az elkerülhetetlen
+
Epilógus 

2018. szeptember 2.
18:00

Gondolom, most, hogy elolvastad, rájössz, hogy elkezdtem az összegzést. Lassanként elengedem a kicsikémet, s vele együtt a tinédzser koromat is... Fájó lesz, de helyet kell engednem az újnak. A folytatásról, majd szeptemberben  fogok hírt hozni, miután publikáltam a végső fejezetet. 

Addig is jó olvasást! 

(Ti mi jót olvastok amúgy? Én most egy kicsit túl vállaltam magamat, de nem bánom. Aki akar, kövessen molyon. Ott lassanként többet vagyok fent, mint Facebookon.)