Börtönsztori - 55. fejezet: Az elkerülhetetlen

Nem kell megfordulnom. Tisztán tudom, hogy kicsoda áll az erkélynél. Kezemben a melltartómmal és a nadrágommal hátranézek a vállam felett, s tisztán kiveszem a körvonalait. Még mindig magas, haja szanaszét áll. Mögötte a napfény feketébe burkolja. Viszont a szemét tökéletesen ki tudom venni. Kék és fényes, mohóságtól csillogó. Szája mosolyra húzódik, ahogy nézem őt, azonban ahelyett, hogy a félelem járna át, inkább a harag kezdni el marni belülről a szívemet. Felidéződik bennem megannyi emlék, amikor vele mosolyogtam, élveztem az életet. De ha tudtam volna, hogy ennyi gondot fog okozni, akkor ott helyben kitekerem a nyakát. Mennyivel könnyebb lenne most? Csak egyet roppant volna csigolyája, pár percig még rángatózott volna az idegtől, de hamarabb kimúlt volna.

Így most viszont azon kell gondolkoznom, hogy miként győzöm le, mikét lesz értelme az egésznek. Mélyet lélegzem, lassan megfordulok, s teljesen szembe nézek vele. Hanyagul ledobom az ágyra a szennyesemet, kis terpeszben állok, s várom, hogy mikor fog támadni, vagy akár ismételten megszólalni. Fejben végig pörgetem a fegyver és páncél arzenálomat. Nem is árt. Viszont a szám kiszárad, ahogy nézem őt. Arca rideg még a mosolyától is, lassan pislog. Bakancsot visel a lábán, ahol több helyen már rászáradt a vér, fekete farmerje helyenként csillog a keményre száradt viasztól, zsírtól. Fehér inge bő, szellős, mintha csak egy vitorlázó utazó kért volna szállást éjszakára. Azonban ezt a látogatót el tudtam volna viselni, ha nem érkezik meg soha, inkább meghal.

-        Micsoda nő lett belőled, Freya – szólal meg ismét negédesen, nekem pedig felfordul a gyomrom. Igyekszem, hogy ne üljön ki az arcomra az undor, inkább közömbös maradok. Még akkor is, ha Kurumi erősen karmolászik odabentről. Teljes mértékben megtudom érteni. Tényleg könnyebb lenne lerendeznem itt és most, viszont ki kell szednem belőle a terveit, hogy leverjem azt, amit eddig felépített.

-        Mit akarsz? – kérdezem gorombán tőle, mire tetettet sértődöttet játszik. Kedvem támad forgatni a szememet, de valahogy az az érzésem, hogy ha ezt megtenném, akkor pillanatokon belül egymásnak esnénk. Előbb meg kell várnom a megfelelő pillanatot. Naruto is erre vár az ajtó mögött.

-        Milyen kis goromba vagy! Oh~. – Szájhős pöcs, jegyzem meg magamban, amit Kurumi helyesel is. Valami viszont nem stimmel itt. Egész testem vibrál az elfojtott indulatokról, mintha megittam volna három kancsó erős kávét. Mintha felhúztak volna. Alig bírom visszafogni a mágiámat. Pedig annyira könnyű lenne. Kinyújtani a kezemet, és jéggé dermeszteni ezt a pökhendi faszt. – Pedig azt hittem, jobban fogsz örülni a bátyádnak.

-        Nem vagy a bátyám – hangom közömbös, mintha nem is érdekelne, hogy ez az ember valaha is a bátyám volt. Mintha nem fájna az, hogy átvert, hogy hazudott nekem, és úgy tett, mintha tényleg érdekelné az, hogy mi van velem. Nekem egy idősebb testvérem van, Haku. Ő a bátyám, ő a testvérem. Brandon nem. Már nem az.

De ő nem tágít. Csak bámul azzal az ismerős szemével, látom rajta, hogy valamit akar. S azt is tudom, hogy mit. A szívem úgy ver a mellkasomban, mintha valaki kergetne, látom magam előtt, ahogy elnyisszantom a torkát. Mégis megfordul a fejemben, hogy akkor mi lehet Mito jóslatával. Hiszen azt mondta, hogy Naruto gyermekének kell majd legyőznie Brandont. Akkor talán tévedett. Vagy mégsem? Oh, egek ura. Ebből nem fogunk jól kijönni, főleg, mivel Naruto is itt van. Benne van a kilencfarkú. Rólam pedig nem tudja, hogy Kurumit hordozom. Hacsak nem sikerült valahogy kiderítenie. De remélem, hogy nem. Könnyebb úgy támadni, hogy nem tudja, hogy Kurumi is részt vesz a harcban. Már látom a szemem előtt, ahogy felugrom a földről, előrántom a kardomat a térből, és csattan övén.

Hosszú percekig kóstolgatjuk egymást, mire sikerül annyira kiismernem a harcmodorát, hogy képes vagyok tervet kovácsolni. Elcsalhatnám a megfelelő helyre, ahol hirtelen rátámadok a sötétből. Naruto a hátára ugorna, ezzel eltörve a gerincét, majd nemes egyszerűen elvágnám a torkát, miután kihallgattam. Egyszerű terv, mégis kockázatos. Főleg azért, mert, ha eltörjük a gerincét, akkor fent áll a veszélye, hogy pusztán a törés miatt életét veszti, vagy egyszerűen belsővérzés miatt hal meg, mielőtt kikérdezhetném a részletekről. Muszáj belemennem a játékba, még akkor is, ha undorodom.

-        Csak ugyan – kezdi el mustrálni a körmeit, mintha valami érdekes lenne a megvastagodott, ápolt szarurétegekben. – Csak hát, mégis csak én töltöttem veled a gyermekkorodat, nemde? Én voltam a bátyuska  – felkuncog egy kicsit, majd ismét rám pillant. – Gondoltam, érdekelne egy testvéri ajánlat, ha már itt pihengetsz a szigeten. Selena mindig is utálta ezt a szigetet. Valahogy úgy gondolta, hogy nagyon párás a levegő. Igaza is volt – mondja, majd ciccegve az egyre göndörödő hajába túr. – Ennyit a hajzseléről.

Szívem szerint rávágnám, hogy „Ez most komoly?”, de inkább csendben maradok, csak próbálok nem olyan vágni hozzá, mint aki komolyan unja. Mert unom is. Mert már azon jár az eszem, hogy mindjárt lenyisszantom a fejét, elásom a kertben, lezuhanyozom megint, és egy olyan jót fogok aludni, mintha nem egy gyilkosságot követtem volna el pár perce. De szerintem Naruto is így van vele. Egy pillanatig sem bánná meg, ha eltűnne Brandon a világról. De szerintem az emberiség is könnyebben élne, ha nem kellene ezt a koloncot a hátán vinnie.

-        De térjünk a lényegre – mondja, miután lerendezte a haját annyira, hogy ne a szemébe lógjon. Homlokráncolva figyelme, ahogy átvág a szobán, majd lehuppan az ágyra, hogy kényelembe helyezze magát. – Azt szeretném, ha velem tartanál. 

-        Veled tartsak? – kérdezek vissza, mintha nem érteném. Brandon az ujjai között egy aprócska tollpihét kezd mustrálni, mintha arra lenne kíváncsi, hogy milyen hosszúak a pihe egyes tollai. Én a magam részéről kezdek agybajt kapni, a kezem már viszket attól, hogy leverjek neki egy isteneset. – Mármint menjek vele körútra, nyaralni? Vagy mégis mit akarsz? – kérdezem tőle csípőre vágott kézzel.

Már az elég nonszensznek hat, hogy csak így betoppan, hogy ő most engem magával akar vinni egy körútra, de a legrosszabb az, hogy pont akkor tűnik fel, amikor szívem szerint kihagynám őt az egyenletből. Annyira jó volt az este a rengeteg beszélgetéssel és a romantikus pillanatokkal. Odakint a vihar nyomot hagyott a homokban, több ág hever a tengerpartján, mintha valaki csak úgy odarakta volna őket, hogy majd később megcsinálom. A víz már nem háborog annyira, mint tegnap, helyette én vagyok most olyan, mint a vihar előtti víz. Idegeim pattanásig feszülnek, s tudom, ebből nem jövök ki sehogy se jól. Naruto időközben eltűnik a folyosóról.

Akkor ideje játszani. Hamis mosolyra húzódik a szám, kecsesen mozogva megkerülöm az egyik fotelt, ujjaimat végig húzom a komód szélén, közben végig rajta tartom a szememet. Végül megállok a másik fotelnél, a támlájára támaszkodom, mintha érdekelne az ajánlata. Látom a tekintetében, hogy mikor végig mentem a fotelek mögött, megnézett magának. Valami más is jár a fejében, nem csak az, hogy tartsak vele. De előbb halljuk a részleteket. Kivillantom frissen mosott fogaimat, a legcsábosabb pózban állok meg a fotel mögött, sok mindent a fantáziára bízva.

-        Gondolom, a részletekre vagy kíváncsi. – Rábólintok, majd megkerülöm a fotelt, leülök. Lábaimat keresztbe teszem, államat a tenyerembe teszem, s várok. Brandon közben megnyalja a szája szélét, felül az ágyon. Tekintete mohón figyeli, ahogy szorosan összenyomom a combjaimat. – Annyi lenne az egész, hogy velem tartasz. Felkutatjuk a bijuukat, és egy teljesen új nemzedéket alkotunk. Egy új országot, ahol a követőim és én, remélhetőleg veled az oldalamon, fogunk országokat uralmunk alá hajtani.

-        Miért? – kérdezem tetetett lelkesedéssel. – Miért kell egy új országot alapítani? – A legjobban viszont az foglalkoztat, hogy milyen követőkről beszél. Ez egy szektát alapított, miután halált színlelt? Kurumi végig karmolja a ketrecét, érezni belőle, hogy mennyire ellenzi ezt az egészet.

-        Hogy a világ egységes legyen – feleli minden teketória nélkül. Tekintete lángol, ahogy felidézi magában a tervét. Elszánt és makacs. – Egy olyan országot teremtünk, ahol a mágusok és shinobik békében élhetnek. Nem ítélkeznek, nem vetik meg a másikat. Ahol egyenlő mindenki. Persze ehhez szükségem van a bijuuk erejére, mind a tízére. Az erejük egyenként is hatalmas, de ha kezemben van mind a tíz… legyőzhetetlen leszek. S még az a meg nem született kölyök sem akadályozhat meg benne.

Tíz. Ezek szerint Kurumi is kell neki. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy visszafogjam magamat, és ne kezdjek el tiltakozni, hogy ez baromság. A bijuuk bár szabadon engedve tényleg hatalmasok, erősek ugyanakkor veszélyesek is. Hiába szeretné őket uralni, nem fogja őket tudni irányítani. Ahhoz nagyon speciális effektek szükségesek. Vagy elzárás, vagy beültetés. Más variáció nincs nagyon. S bevallom az őszintét, egyik sem tetszik nekem. Főleg a beültetés nem. Ki tudja, hogy kit vagy kiket fog használni a tervéhez. Bűnözőket? Banditákat? Gyilkosokat? Akik a szektájában vannak, nem lehetnek szentéletűek. Mind akarhatnak valamit. Szabadságot legfőképpen. Hatalmat. Már nem tetszik. De ezt nem kötöm az orrára.

Helyette bájosan mosolygok, mintha érdekelne az, amit most itt lerendez nekem. Továbbra is lelkesen mesél, mintha egy egész osztálynak tartana előadást. Csak nézem, ahogy bele-bele túr a hajába, ahogy a messzi jövőbe pillant a szeme. Mintha nem is látná maga előtt a valaha húgának nevezett nőt, hanem egy teljesen más lányt látna. S talán azt is teszi. Tudom, hogy mást gondol. Nem azért kellek neki, hogy segítsek vezetni. Azért akar magával vinni mert kellek neki. Minden tekintetben. Látom rajta, amikor egy pillanatra rám pillant.

-        Ennyire elfáradtál volna, drága Freya? – kérdezi, miközben közelebb hajol hozzám, kizökkentve a kábulatomból. Meglepetten pislogok párat, nyelek egy nagyot, és próbálok rájönni, hogy az imént miről is beszélt eddig.

-        Öhm… sajnálatosan az éjszaka fent maradtam, és egy kicsit kimerültem – nevetek fel idegesen. Jégkék szeme végigmér, s csak nagy erőfeszítés árán tudom visszafogni magamat, hogy a mellem elé kapjam a kezemet, összezárjam a lábamat.

Nem vagy meztelen, bolond korholom magamat, de még így is zavarban érzem magamat. Mintha átlátna rajtam. Tetőtől talpig megnéz magának, s mikor újra belenéz a szemembe, forró tűz ég pupillájában. Kiszárad a szám, szívem hevesen ver a mellkasomban, s csak remélni tudom, hogy nem olyan éles a hallása, hogy meghallja. Az arcomra szinte rászárad a mosoly, képtelen vagyok letörölni, miközben a fogaim fájdalmasan egymásnak nyomulnak a számban. Boldognak kell látszanom. Nem láthatja rajtam, hogy a gyomrom felfordult attól, amit tervez. Gyilkosságok tömkelege, háborúk, és vérrel telt folyók látványa úszik előttem, s már tudom, hogy mindenképpen meg kell állítanunk Brandont.

Nem várhatok arra, hogy Naruto talál valami nőt, megdugja, megfogan a csaj, és megszüli. Itt most nincs idő. Brandon évek óta tervezi ezt a vackot, és úgy látszik, hogy lassacskán be akarja teljesíteni azt, amit akar. Kényszerítenem kell magamat, hogy a szemébe nézzek, ami ugyan olyan kék, mint az enyém. Ellentétben sokkal több sötétség, sokkal több fájdalom lakozik benne. Régebben annyira eleven volt, annyira kedves, hogy minden titkomat rá tudtam volna bízni. Ma már egy szerencsétlen tűt nem lennék képes tenyerébe adni, hogy őrizze. A tenyerem izzad az ölemben, a talpam viszket a futás vágytól. De a helyemen maradok, csodával határos módon. Mély levegőt veszek, ezzel beszippantva azt a fűszeres illatot, amit magából áraszt. Emlékezetembe vésem, hogy ha valaha észlelem, egyből meneküljek. Legyen az akár egy étterem, vagy akár a női mosdó, de fussak.

-        Ez viszont kár – huncut mosolyra húzódik a szája. – Szívesen megtapasztaltam volna erődet. – Féken tartom valahogy a feltörekvő pírt, és csak zavartan pislogok, majd valami mosoly félét kényszerítek az arcomra. Olyan szívesen tökön rúgnám, hogy ne legyen kedve egy ideig perverz megjegyzéseket tenni. Még az igazán aprókat sem. – De gondolom, nem bánod, ha a tervemről beszélek neked. Ugyanis, benned látom a jövőt.

-        Miféle jövőt? – kérdezem kíváncsian csábosan pislogva, már amennyire képes vagyok flörtölni ezzel a kukával. Mert alig vagyok képes arra, hogy ne kezdjek el sikítozni Narutónak, hogy hozza a ketrecet, és dugjuk rácsok mögé ezt az őrültet.

S most, hogy eszembe jut, hova lett Naruto? Eltűnt az ajtó mellől. A torkom elszorul a gondolatra, hogy kettesben maradtam Brandonnal, de nem szabad megijednem. Mély levegőt veszek az orromon át, és úgy döntök, hogy nem fogok pánikolni. Képes vagyok lefegyverezni ezt a töketlen balféket. Még akkor is, ha folyamatosan beszél. S nem is csekély dolgokról. Bennem látja a jövőt, mint vezér. Látja maga előtt, ahogy királynői díszben bevonulok a tömegek elé, integetek a kezemmel, sötétkék ruhát viselek, koronával a fejemen üdvözlöm az alattvalóimat, miközben ő az oldalamon feszít. Aha… magyarán egy bábut akar maga mellé, aki, ha jól veszem ki a szavait megszüli az utódait… HOGY MI?!

Ezen az utolsó lényeges részen fennakadok. Gyereket szülni? Neki? Már az is elég perverzió, hogy gyereket szüljek neki, nemhogy még szét is tárjam a lábamat és szeretkezzek vele. A fülem hegyéig elvörösödöm. Ezt persze nem veszi észre, csak hablatyol tovább. Szerintem még a fülemből is füst szállingózik ki, ahogy elkezdi ecsetelni, hogy milyen neveket adhatnék a babáknak, akik az elkövetkezendő nemzedék lesznek. Forradalmiak, ahogy ő fogalmaz. Már egy új eszmében nőnek fel, ahol az emberek tisztelik egymást, nincs megkülönböztetés, mindenki egyenlő… Annyira azért persze sikerül felocsúdnom, hogy rájöjjek, egy jobb világot akar. Csak épp nem így kellene. A pír az arcomon alább hagy, de még mindig zavarban vagyok a gondolattól, amit eltervezett.

A mágia teremben persze már magamhoz vettem a megfelelő páncélzatot és kardot, amivel felvehetem vele a versenyt. Mert ebből harc lesz, még akkor is, ha nem pihentem ki magamat. Vágyom az alvást, de most az adrenalin úgy dolgozik a testemben, mintha valaki beoltotta volna. Eközben Brandon arról kezd el fecsegni, hogy milyen jó és mókás hely lesz. Az elvei igazán nemesek és jók, tényleg, mégis, ahogy a kivitelezésről beszél felfordul a gyomrom. Látom magam előtt, ahogy megcsonkult hullák veszik körül, a levegőben a halál és a rothadás szaga száll, a varjak kárognak a kopasz fákon, s még az ég is olyan sötétségbe burkolódzik, hogy az élet maga is meghal egy kicsit.

Egy totális irtás, emberek ezrei, tízezrei halnak meg az elmélet miatt, mert nem képes úgy küzdeni, ahogy mások. Önkéntelenül is ráncba szalad a homlokom, szemöldököm morcos képet ad, eddig mosolygós arcomhoz. Képtelen vagyok megérteni ezt a felfogását. Egyszeriben elpárolog minden lányos szégyenlősségem, magamra öltöm a vezető arcát, s máris tudom, hogy innen csak harccal távozhatok. Az a szem, amivel rám néz, nem tűr ellentmondást. Minden bizonnyal azért jött, hogy máris magával vigyen. Beszéde közben egyszerűen felállok a fotelemből, s az sem érdekel, hogy meghökken. Csak az óra kattog a szobában, ahogy az üvegajtóhoz megyek, miközben ügyet sem vetek Brandonra. Egész testemben érezhető a kétség, ujjaim finoman egymáshoz érnek a mellem alatt, ahogy megszilárdítom magamban az elhatározásomat.

-        Egész érdekes az, amit mondasz – jelentem ki, mire a szemem sarkából látom, hogy felderül az arca. – Azonban van egy-két dolog, ami egy kicsit aggaszt. – Mosolya azonnal alább hagy, tekintetébe kétkedés csillan. – Az eszme tényleg egy nemes fajta. Segíteni az embereknek, elfogadóbbá tenni őket.

-        De? – hangja dühös és csalódott, de kíváncsi. Szemem felé pillant; robosztus alakjának minden izma megfeszül, ahogy a választ várja. Íriszeimből kiolvassa, hogy ellentmondásom nem fog neki tetszeni, mégis várja, hogy megszólaljak.

-        De nem így kell az embereket meggyőzni arról, hogy elfogadni kell a másikat, nem lenézni.

-        Te…! – csattanna fel, de egyetlen mozdulattal elveszem a hangját. Tátog, de képtelen egyetlen hangot is kiadni a száján.

-        Az emberek – ránézek, bele azokba a haragos szemekbe. Azonban nem számít rá, hogy nem vagyok olyan engedékeny és hiszékeny, mint anno. – önfejűek. Győzködni kell őket, bizonyítani, elnyerni a bizalmukat. A félelemkeltéssel lehet, hogy engedelmeskednek neked, de a gondolataikat nem tudod szabályozni. Hiába írtod ki azokat, akik nem fogadják el a másképpen élőket, kinézőket, mindig lesz olyan, aki majd elítéli a másikat. Ha megölsz mindenkit a földön, aki ítélkezik, s csak azokat hagyod meg, akik azt vallják, hogy nekik teljesen mindegy milyen a bőre, milyen a képessége, akkor sem tudsz a fejük belátni. Azt mondanak, amit akarnak. Nem hajthatod uralmad alá a világot, ha nem tudod meggyőzni őket arról, hogy igen is ez a helyes.

Arca eltorzul, szemei villámokat szórnak felém. Csalódnia kell bennem, hogy nem értem meg a tervét. Visszaadom a hangját, de néma marad. Nem szólal meg, csak undorodva figyel. Fújtat, akár egy ló, amikor felbőszül. Szembe fordulok vele, mire meghökken, hogy már a páncélzatomban vagyok. Kedvenc páncélom rugalmas, a megfelelő helyeken véd, s még kényelmes is. Olyan, akár egy edző ruha. A lágyéki részt, a karokat és a lábakat védi, közöttük pedig vékonynak látszó, fekete anyag fut végig. Oldalamon a legjobb kardom fityeg, derekamon megannyi bomba, trükkök kavalkádját rejtő eszköz lóg. Tekintetem acélosan csillog, körmeim fenyegetően élesek lettek az ujjatlan kesztyűben. Szám sokat sejtető mosolyra húzódik, mire hátra ugrik a szoba másik sarkába. Kezében már ott villog a kardja, arca eltorzul a lehetséges támadástól.

~~~

Kislány koromban folyton azt hittem, hogy Brandon a mindenség ura. Neki mindig igaza van, mindig tudja, hogy mi a helyes. Ezt az elvemet sokáig a feltételezett halála után is megtartottam. Ám egyre jobban kezdtem bízni magamban, megkérdőjelezni ezt az állítást, s amikor végre kiderült, hogy Brandon nem is volt bátyám soha, nem is a családom része, valahogy minden egyes szó, amit kiejtett a száján nem tűnt valósnak. Ahogy haladtunk előre a világban, göngyölítettem fel Brandon esetét. Rengeteg vérrel, mocsokkal és hazugsággal kövezve, már tudom, hogy nem szabad neki hinnem. Ez most is nagyon örök érvényű.

A fél házat lebontotta.

Mikor rávicsorogtam egyszerűen csak kivonta a kardját, és a fél házat – a szobámat, Naruto szobáját és a fürdőket is – lebontotta egyetlen csapással. A vízbe ugrottam, s most itt állok bokáig gázolva a sós tengerben. Brandon szemei izzanak, ahogy kardját előre tartja felém. Azonban engem sem kell félteni. Én magam is kivontam a saját kardomat. Mind a két penge fényesen csillog a napfényben, Brandon azonban nem túl sok figyelmet fordít az időjárásra, vagy akár bárminek is. Szemét egyenesen rám szegezi, figyeli minden egyes mozdulatomat, ahogy én is az övét. Sunyin oldalra lép, hogy lejöjjön a félig megmaradt lépcsőn a homokos partra.

Csatahely választásként nézve a tengerpart nem a legjobb hely, de most nem lehet senki sem finnyás. Itt most azon múlik minden, hogy győzök, vagy csak sem. Képes vagyok-e addig feltartóztatni Brandon-t vagy legalább ártalmatlanítani annyira, hogy bekasztlizzák. De a halála lenne a legjobb dolog. Akkor egy életre megszabadulnák attól a félelemtől, hogy valaha is visszatér. Erre viszont jelenleg nem tudok adatot mondani, mennyi az esélyem. Régen harcoltam már vele, akkor is alig voltam nyolc-kilenc éves. Gyakorlás volt akkor az egész.

Annyira azért még emlékszem, hogy jobbról fog támadni. Igazam is lesz. Nekem jobb kéz felől támad, pengéje csattan az enyémen. A fémek csilingelnek, ahogy egyre tovább küzdünk egymással. Brandon szüntelenül támad, mintha nem fáradna. Míg nekem az izmai rendületlenül dolgoznak azon, hogy kivédjenek és támadjanak, szemmel láthatólag Brandon egyáltalán nem kezd kifulladni. Homlokomat ráncolva hátrálok tovább, miközben ő végig önelégült vigyorral próbál megadásra kényszeríteni.

Azonban sarokba szorítom. Megpördülök a tengelyem körül, és teljes erőből a csuklójának vágom a kardom élét. Feljajdul, kicsit kibillen az egyensúlyából pont annyi időre, hogy lefagyaszthassam a karját, amiben a kardot tartja. Felhördül, ám még mielőtt a természeti mágiájával, a széllel elérhetne engem, felugrom a romokban heverő tetőre. Feloldom az első kaput a pecsétemből, szinte másodpercekkel később már be is borul a tiszta ég. Ujjaimon vékony jégréteg fut végig, az ég mérgesen megdördül a fejem felett. Azonban a szél nem támad fel. Nem hagyom. A levegő lehűl, leheletem látszódik a levegőben, mint valami apró felhő.

Jeges dér és zúzmara lepi el a trópusi partot rengeteg növény apró darabjaira törve az erdőben. A tenger háborogni kezd Brandon mögött, miközben egyre jobban fénylő szemebe néz bele. Mágiám teljesen átjár, s szinte én magam leszek a jég, ami beborítja a tájat. Brandon vacogva hátrál egy lépést, megpróbál szelet kicsikarni magából, ám a jég olyan gyorsan megfagyasztja az enyhe fuvallatot, hogy az esetlenül esik a földre. Rám vicsorít tökéletes fogsorával, ám minden hiába. Előkapja az íját a térből, hogy lelőjön, azonban mire célba vesz, addigra már előtte termek. És egy isteneset bemosok neki.

Oldalra repül vagy tíz métert, mély árkot csinálva a parton. Tántorogva feláll, ám a következőben Narutótól kapja a következő maflást. Egy jól irányzott ütéssel ugyanis bevágja a házba, tovább rombolva a romokat. Hallani, ahogy eltöri egy pár tányér a konyhában, ahogy a fa recsegve megadja magát az ütés erejének. Narutóval egy futó pillanatra egymásra nézünk; mind a kettőnk szemében ég a tűz, hogy pontot tegyünk a végére. Ravaszul elmosolyodik, majd a példáját követve a házba rohanunk, kivont karddal – karommal.

A levegő még mindig jéghideg, dér borítja végig a ház padlóját, ám mit sem törődve ezzel belépünk a romos házba. Ahol valaha a szobám volt, most csak egy hatalmas lyuk tátong a konyha felé; előttünk egy kupacban, parázsló szemmel mered ránk Brandon. Egyikőnk sem hátrál meg, amikor botladozva feláll, fejét leszegi a földre. Majd váratlanul felkuncog. Értetlenkedve meredek rá. Mi lehet olyan mulatságos abban, hogy valaki most rúgta be a házba, szilánkok állnak ki a karjából, és több helyen zúzódások vannak a karján? Jobban megszorítom a magam előtt tartott kard markolatát, és figyelni kezdek, kitudja, hogy mi lapul a tarsolyában.

-        Milyen irónikus – röhögcsél tovább, miközben felemeli a fejét; tekintetében az őrület keveredik a tudással, ahogy ránk emeli – A prófécia gyermeke, akinek meg kellene csinálnia a gyereket társul azzal, aki fülig szerelmes belé. – Fájdalmasan összeszorítom az állkapcsomat nehogy véletlenül is megszólaljak, vagy akár csak egy pillanatra is leengedjem a kardomat. Azonban pechemre nem hagyja abba. – Oh, hogy milyen vak is vagy te, Naruto – sunyin kuncog egy kicsit, de továbbra sem mozdul. – Ott van előtted a nő, aki szerelmes beléd, mégis figyelmen kívül hagyod. Ch. – Megvető arckifejezésétől felfordul a gyomrom, de továbbra is készen állok a…

A zongora teremben kötök ki egy pillanat alatt. A hátam sajog és vérzik, ahol Brandon hirtelen jött csapása eltalálta. Elterelte a figyelmünket annyira, hogy mögénk teleportáljon, és lecsapjon. A fájdalom ellenére azonban nem tétlenkedem; mentem talpra ugrom, és már háríthatom is a csapását, ahogy megfordulok. Penge éles szél csapásokat végez a ház belsejében. Úgy látszik ide nem ért el a fagyasztásom, és még képes használni a mágiáját. Kardjaink ismételten csilingelni kezdenek, ahogy egymáshoz érnek, közben Naruto igyekszik belemarni a karjába lábába, ahol csak éri.

Feldúljuk a házat, romba döntjük, ahogy hadakozunk egymással. Többször megvágjuk egymást – Brandon és én -, de soha nem sikerül igazán halálosan megsebeznem Brandont. Egészen addig, míg egy jól irányzott támadással Naruto fölé kerül, sikerül lesújtania rá, nekem pedig eltávolítanom a bal karját. Felordít fájdalmában, ahogy könyéktől lefelé megszabadul a karjától. A csonkból ömlik a vér, a levegőt fém szag lengi be, a gyönyörű dísz ebédlő parkettáját pedig eláztatja a piros életfolyadék.

A vér szétfröccsen, ahogy hátrál pár lépés; megkínzottan és fájdalommal küszködve néz hol rám hol Narutóra. Testemben ezerrel száguld az adrenalin, tekintetem akár egy űzött vadé, aki várja a következő csapást, s nemsokára jön is. Ismételten hátulról próbál támadni, de sikerül annyira elhárítanom, hogy csak a vállamat sérti fel. Persze ha nem hallanám azt a reccsenést, ami követi, nyugodtabb lennék. Felszisszenek, ahogy érzem a fájdalmat a vállamban, majd az azt követő erős rúgást a gyomromban. Vagy tíz métert repülök át a házon, falakat és bútorokat törve, míg végül a parton kötök ki ismételten.

Éles fájdalom nyilall a hátamba, majd egy újabb a gyomromba, ahogy Brandon beletérdel. Remegve vicsorgok, ahogy Brandon hátra ugrik, és felkészül egy újabb támadásra, ám erre nem adok esélyt neki. Egyszerre két pecsétet nyitok ki a pecsétemen. Tekintetem fényessé válik, hajam lebegni kezd körülöttem. Nagy nehezen felállok, dühös arcomtól egy pillanatra mintha megijedne, de hamar összeszedi magát, és előre tartja a kardját. Állatiasan felmordulok, ahogy megpróbál támadni.

A jobb lábáról ugrik el, hogy fentről mérjen rám csapást, ám elugrok előle, majd egy hatalmas jéghegyet teremtek a puha homokból. Ujjam körül auraként csillog a jégmágiám, mögöttem pedig Naruto alakult át teljes sárkánnyá. Pikkelyei helyenként csillognak a dértől, karmait vér mocskolja be, de készen áll a csapásra. Mind a ketten állatiasan morgunk, mintha valamelyik állatfajhoz tartoznánk. Végül én elégelem meg pimasz képét. Elrugaszkodom a földtől, majd gyorsan mozogva a háta mögé kerülök, és belerúgok a gerincébe. Egyenesen Narutónak címzem, mire ő is felkészül. Az arcába lép, még lendületből. Brandon nyaka természetellenes szögben hátrabicsaklik, majd kiterül Naruto előtt.

Ám ahelyett, hogy hulla maradna, elkezd röhögni. Hasfala fel-le jár, száját szélesre tárva hahotázik. Felmordulok, ahogy meghallom idegesítő hangját, de nem mozdulok. Még akkor sem, amikor egyik pillanatról a másikra köddé válik, és feltűnik az égen. Akár egy Isten úgy lebeg a víz felett testéből fény árad. Épségben maradt jobbját oldalra mozdítja, tenyeréből fényes gömb válik ki. Narutóval óvatosan figyelve, még nagyobb összpontosítással felkészülünk az esetleges védésre, hárításra. Ám arra egyikőnk sem számít, hogy amint a gömb a tengerbe csapódik Brandon mögött egy hatalmas szörnyeteg jelenik meg.

Elakad a lélegzetem egy pillanatra. Jégaurám ropogni kezd, ahogy ökölbe szorítom a kezemet. Ez veszélyes lesz. A szörnyeteg legalább hat emelet magas, bőre fekete, tekintet sárga és írisz nélküli. Két-két karja van az oldalán, ujjai vékony ujjakban végződnek, teste zömök és erős. Akár egy rosszul elkészített fekete plüss mackó. Vagy akár egy sztereotip démon utánzat. Mégis amikor kinyitja agyarral szegélyezett száját és meglátom benne a borotva éles fogakat, máris tudom, hogy nem egy könnyű démonnal van dolgunk. Narutóval hátra ugrunk két lépést, hogy legyen elég helyünk a támadásra.

Brandon ismételten elmosolyodik, mintha a szája időközönként önálló életet élne, és felfelé kunkorodna. Az őrület játszik az arcán, ahogy rongyokban lógó ruháját lecseréli egy eléggé csicsás arany-fehér… királyi ruhára? Estélyire? Jó, hogy nincs magassarkú! Kezébe egy pálcát vesz, melynek végén egy aranyszínű félhold csillog a borús idő ellenére is… Tisztára divatbemutatón érzem magamat. Ennél viszont már az a legjobb, amikor előre lendíti a pálcáját, és a démon elhalad mellette, egyenesen felénk tartva. Narutóval nagyot nyelünk, majd mind a ketten sarkon fordulva sprintelni kezdünk az erdő felé.

~~~

A levelek csapkodják az arcomat, többségük azonban apró darabjaira törik, ahogy hozzájuk érek. Jégmágiám túl teng a testemben, bár nem csodálom, hiszen egy óriási démon üldöz. Pont engem vett célba. Narutót teljes egészében figyelmen kívül hagyta, és az én nyomomba eredt. Ez persze egy jó lehetőség Itónak. Viszont én sem várhatom azt, hogy megmentsen. Szaladás közben legalább van annyi előnyöm, hogy gondolkozhatok. Brandon elárulta, hogy szerelmes vagyok Narutóba, de mégis mit érhetett az alatt, hogy… BUMM! A démon végül megunja, hogy egérke módjára szaladok előle. Ökle mellettem csapódok a talajba, szerteszét szórva a földet a környezetemben. A csapás erejétől oldalra repülök bele egy megfagyott pocsolyába. Nem nézek hátra, csak kihasználom az alkalmat, hogy az öklére figyel. Gyorsan felugrom az egyik fára, hogy onnan egyenesen a vállára vessem magamat.

A démon ezt hamar észleli, így már csak annyi időm marad, hogy elrugaszkodjak a repedezett fekete, bőrről, és a képébe sarkalja. Mélyen, reszelősen felordít, eszelősen kalimpál a kezével, hátha sikerül elkapnia, de mire megtalálja, hogy hol sarkaltam bele az arcába, addig már a feje tetejére ugrok, hogy lefagyasszam a megmaradt agyát. Sisteregve hatol be a jég a fejébe, majd gyorsan utána elugrom róla, mielőtt eldőlne. A démon hangos robajjal dönti le a fákat maga előtt. Ám azt már nem várom meg, amíg szörnyű bűzzel elkezd párologni.

Felveszem a nyúlcipőt, ám még mielőtt utamra indulhatnék, szembe találom magamat Brandonnal. Arcán egy őrült mosoly terül el, szemében semmi értelmet nem látok. Torkomban gombóc nő, hátrálok egy lépést, hogy markomban már a kardom markolatát tarthassam. Összeszorítom a fogamat, ahogy a fájdalom hullám végig fut a vállamon, de azért ahogy csak tudom megfeszítem a karomat. Már épp lendíteném előre a kardot, amikor hirtelen megderemedek. A fájdalom ezerszeresére nő a testemben, remegek ez elfojtott sikítástól és a dühtől.

-        A nagy hősnő – morogja félhangosan. – A folyton feláldozó harcos, aki a saját érzelmeit adja fel, hogy a szeretett férfit mindenképpen biztonságban tudja. Milyen romantikus – köpi szinte hányva. Kardom félúton áll közte és köztem, de hiába próbálkozom képtelen vagyok legyűrni a kötését, és előre lendíteni a kardot, hogy felnyársaljam. – Csak épp azt felejtetted el, hogy én is számítok. Nem hagyom, hogy gyereket szülj neki. Vagy hogy közelebb kerülj hozzá. Inkább megöllek mielőtt még ráteszi a kezét rád. Hiszen ne tagadd, hogy oda van érted. Az a tekintet, amivel néz, kész csoda, hogy a ruha még rajtad maradt, amikor elsétáltál előtte. S olyan vagytok, mint a macskák, akik kerülgetik a kását, mert barátság így, barátság úgy! Felfordul a gyomrom a kölcsönös udvariaskodásotoktól.

-        Te görény! – sziszegem a fogaim között, mire még erősebben szorítja meg a kötést körülöttem. Egy apró nyögés kiszalad a számon, ahogy térdre kényszerít. – Soha nem tudtad, hogy mégis mi a helyes… mindig csak… a fejed után mentél… soha nem tudtad megérteni az emberi érzéseket, mert képtelen vagy érezni.

-        Oh, érzek én – kuncogja őrülten. – Utálatot. Undort. Ez az emberiség megérett a pusztításra. Eltapossák azt, aki nem olyan, mint ők. Csak mert más kevesebbet ér az élete, ha már nem olyan, mint a fajtársai – sziszegi, miközben fel-alá járkál a lerombolt földön. – Hagyták meghalni. Hagyták, hogy csak úgy elpusztuljon, mert nem olyan volt, mint mi. Ő…

-        Beteg volt – nyögöm ki nagy nehezen. – A mostani Jinchuuriki elődje. Megtaláltam a kórlapokat és a mintákat. Tüdőbeteg volt, Brandon. A tüdejét megfertőzte egy vírus, ami elterjedt… - Egyre nehezebben kapok levegőt. – Egy egyszerű megfázás vitte el, amit már nem bírt el a szervezete.

-        Mindenki ezt mondja! – ordítja a semmibe. – Mindenki erről hadovál. Senki nem érti meg, hogy meg lehetett volna gyógyítani! Csak egy ártatlan ember volt, aki élni akart! Mindent elterveztem a halála után – nyugszik meg valahogy. – Megtaláltam a próféciát, megszerveztem Aikával, hogy védve legyetek egymás által, mindent megszerveztem. A támadást, a börtönbe jutást, a szökést, mindent… Még Annát is beszerveztem, hogy ölje meg Narutót. Hagyja a játékokat, és végezze ki a kis szarost. De elbukott- köpi megvetően. – Minden a kezemben van. Elveszem, ami nekem jár. Uralkodni fogok az új emberiségen, és megvalósítom azt a világot, amit megálmodtam. S most – tekintetében megcsillan a kardja fénye, ahogy rám néz – bevégzem a feladatomat. Megöllek… ha már nem akartál az enyém lenni… - nyál csöpög le az állán – így a tervem megvalósul.

Elkeseredett helyzet áll elő. Brandon lassan felém halad a kardjával a kezében, hogy leszúrjon, és véget vessen az életemnek. Fogamat csikorgatva próbálom megmozdítani a kezemet, hogy legalább védekezni tudjak, de hiába. Amíg a kötés tart rajtam, addig képtelen leszek egyetlen mozdulatot tenni. Le kell ásnom az erőm mélyére.

Kurumi! sikítom a barátnőmnek, aki menten érti, hogy mégis mit akarok. Eljött az ő ideje. A mi időnk! Ha már Brandon úgyis meg akar ölni, akkor teljesen mindegy, hogy látja-e a valóságot vagy sem. Kurumi ereje átjár, majd átváltoztat, akárcsak Tündelakban. Füleim hegyesek lesznek, fejem tetején megjelennek a róka fülek, körmeim hegyesek és hosszúak lesznek, ahogy a démon róka ereje egybe olvad az enyémmel. Brandon egy pillanatra megdermed, de nem sokáig ül tétlenül. Azonban én sem. Ugyan Kurumi ereje még mindig nem elég, de még mindig ott vannak a pecsétek a hátamban. Igaz, a nyolcadiknál tovább még soha nem próbálkoztam az évek alatt, most mégis muszáj lesz.

Egyből a tizenkettedik kaput nyitom meg. Az adrenalin végigáramlik a testemben, felturbózva minden érzékszervemet. Jégmágiám hatalmasra duzzad bennem, s abban a pillanatban, hogy kirobban, magával sodor mindent, ami csak a környéken van. Nagyjából másfél kilométeres körzetben beterít mindent a jég és a zúzmara. Brandon is csak azért ússza meg egy nagyobb vágással a karján, mert még az utolsó pillanatban képes volt egy pajzsot maga elé emelni a mágiám elől. Azonban az a pajzs hamar apró porrá válik. Brandon bosszankodva figyeli, ahogy a testem körül ezüst és narancs aura fénylik, derekamból egy rókafarka áll ki.

Fél-róka, fél-ember mivoltomban még nagyobb a haragom, még jobban érezem a gyűlöletét az emberiség ellen. De nem hagyhatom, hogy véghez vigye azt, amit tervezett. Nem adom azt a világot, ahol élek. Felmordulok, félig a saját, féli Kurumi hangját. Magasba emelkedem, amikor sarkon fordul, és inkább futásnak ered Brandon. Tenyeremet felemelem az ég felé. Mágiám, mannám, minden energia, ami a testemben áramlik egy helyre összpontosul. Mintha az ereim, a szerveim, minden izmom és csontom, azon munkálkodna, hogy végezzen vele. Egy hatalmas bijuu bomba keletkezik a tenyeremben, amiben kikristályosodik a jégmágiám belevegyül a természet, az idomítás és minden.

Ezen felül…

Ezenfelül minden érzelmemet, amit valaha Brandon iránt éreztem beleviszem a bombába. Brandon lélekszakadva rohan előlem, ám elesik. Nem kerülheti el a sorsát. Lehunyom egy pillanatra a szememet, felidézem, hogy mégis milyenek voltunk gyerekként. Örömtől kacagó kis gyerekek, akik rajzoltak, játszottak, élvezték az életet, mégis Brandont megmérgezte a fájdalom és a gyász, amin nem tudott túllépni. Egy apró könnycsepp gördül le az arcomon, belenézek azokba a szemekbe, amik valaha a világot jelentették nekem, majd lecsapok.

~~~

Egy meleg aura vesz körbe. Nem fázom. Nincs körülöttem semmi. Érzem. Lassan kinyitom a szememet, és csak a nagy fehérséget látom magam előtt. Pont, mint annak idején, amikor anya megmutatta nekem a Naruto múltját, amikor ott voltam vele egy kis ideig. Körbenézek, de mindenhol csak fehérséget látok. Magamon már egy fehér földig érő ruhát viselek. A levegő meleg, egyáltalán nem fázom. Meghaltam volna? Soha nem nyitottam még ki egyből tizenkét kaput a pecsétemből. Lehet, hogy a támadás ereje megölt engem is, Brandonnal együtt?

-        Nem haltál meg – szólal meg mögöttem az említett személy. Mentem megfordulok, védekező állásba állok, s ha kell puszta kézzel megküzdök vele. – Én viszont igen. – Egy kicsit alább hagy a harci kedvem, de még mindig kétkedve figyelem, ahogy hófehér-fekete szmokingban áll a fehérségben.

-        Ez a találkahely – szólal meg egy másik ismerős hang mellettem. Anya. Hosszú barna haját kontyba fogta, térdiérő fehér ruhája lágyan fodrozódik karcsú alakja körül.

-        Anya? – elakad a szavam. – Ez…

-        Freya, kicsim – jobb kezébe fogja az arcomat, hüvelykujjával megsimogatja puha bőrömet. – Teljesítetted azt a feladatot, amit rád bíztak. Bár szomorú is vagyok egyben. Hiszen ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk.

-        Várj, én… - dadogok hol Brandonra, hol anyámra nézve. – ez nem értem. Mi ez az egész? – értetlenkedve állok a helyemen, nem értem, hogy mégis milyen feladatot végeztem el. – Hogy érted, hogy elvégeztem a feladatomat? Utolsó találkozás? Mi?

-        Te is mondtad régebben – mondja anyám -, hogy a próféciák mindig máshogy érthetőek, mint ahogy azt az ember hallja. Te voltál az, akit megjósoltak

-        Hogy mi? – kiáltjuk egyszerre Brandonnal. De én nem vagyok Naruto gyereke!

-        A jóslat így szól: Kettőből egy születik, így lesznek hárman, de néha, ha a Hold és a Nap kedvezőn áll, a Tűz hatalmas vadsággal ég, a Víz gyengéden lebegtet, a Föld termékenyen érint meg, a Szél lágyan simít végig, és ha az Igazság és a Szeretet, lángja hatalmasan ível felfelé, a kettőből három lesz, de a háromból lehet négy is. Ez egy kacifántos metafora arra, hogy ha a szerelem, a szeretet és az igazság, amit egymás iránt érez egy pár győzedelmeskedik, akkor gyermekeik születnek. A Hold és a Nap pedig az Uzumakikat és a Kozumakikat takarja maguk alatt. A tűz a szerelem vadságát, a víz a férfit, hűséget, a gyengédséget, az őszinte szerelmet szimbolizálja, a föld pedig a nőt, hogy termékeny. A gyermek szülést. A szél pedig a boldogságot, ami a családot övezi. Mito még egy látomásomban mondta el nekem. Azt kérte tőlem vezesselek téged a célodhoz. Hogy legyőzd Brandont. Persze a könyvében mást írt le. Megtévesztésként. Jósnő volt. Látta, hogy mi lesz, így mást írt le, mint az igazság. Tudta, hogy Brandon is olvasni fogja a könyvet, utána te is. Biztonságban akart tudni titeket Narutóval.

-        De… - szólna közbe Brandon szelleme, de anyám leinti. Még nem fejezte be.

-        Mito tudta, hogy Brandon bosszút fog forralni, amiért hagyták a barátját meghalni. Tudta, hogy mennyire vágyni fogsz arra, hogy igazságot szolgáltass. Látta előre. S Freyát jelölte ki erre. Hiszen benne egyaránt csörgedezik a Kozumakik és az Uzumakik vére.

-        Naruto… - szólalnék meg, de anyám egyetlen pillantással belém fojtja a szót. Becsukom a számat, és inkább megvárom a végét a kérdésekkel.

-        Ő benne csak Uzumaki vér és az apja ágáról Namikaze vér csögedezik. Ugyanis Kushina ugyanis balkézről született, csak ezt az apja soha nem tudta meg. Ugyanolyan vörös volt a haja, mint az apjának, és szerencsére az anyja kinézetét örökölte nagyrészben. Ő csak Uzumaki, míg te, drága kincsem egyszerre vagy a kettő. Egyértelműen te voltál az, aki ezt megvalósíthatta.

-        Szóval akkor, semmi baba, semmi végzet gyermeke… - mondja zavarodottan Brandon mellettem. – Akkor valójában Freya volt az, aki…

-        A saját gyűlöleted hajtott előre, Brandon. Pedig Freyának igaza van. Nem lehet megváltoztatni az emberek természetét. Hiába pusztítod el az embereket, akik ellentmondanak neked, mindig lesznek olyanok, akik másképpen fognak gondolkodni. Ha pedig diktatúrában tartod őket, akkor ugyanolyan vagy, mint akiket elpusztítottál. Letagadod őket, lenézed őket, mert te egy felsőbb fajnak gondolod magadat. Csak cselekedetekkel változtathatod meg az embereket. Be kell bizonyítanod nekik, hogy érnek a másfajta emberek is annyit, mint te, vagy ők. Bűneid miatt, így viszont már soha nem találkozhatsz elhunyt barátoddal.

Brandon mellettem kővé dermed, arcába nézve látom rajta, hogy sírva fakad. Szája remeg az elfojtott hüppögéstől, szemét szorosan összezárja. Valószínűleg ezt akarta csak. Hogy halála után találkozhassanak, elmondhassa azt, hogy mennyi mindent tett a Jinchuurikikért, aki valaha volt. S most, hogy annyi mindent elkövetett, soha nem tudhatja meg, hogy mit gondolt volna. Minden ellenére, amit elkövetett, mégis sajnálom azért, mert nem érhette el a célját. 

Nem valósíthatta meg az álmát. Hiszen ez egy álom volt. Csak épp nem egy jó fajta. Hiszen, mint azt tudjuk, a rémálmok is álmok. Neki mégis ez lett volna a legszebb. Anyám is sajnálattal és szomorúsággal az arcán nézi az egykori bátyámat, amit sírása zokogásba csap át, majd lerogy a földre, s ordítani kezd. Egész testében rázkódik és szenved, majd egyszer csak halványulni kezd az alakja. Hangja egyre jobban elhalkul, míg végül eltűnik a semmibe. Kérdő tekintettel meredek anyámra, aki csak bólint. Így volt a helyes.

Ugyanakkor én magam is csalódott vagyok egy kicsit. Minden nyomozás, minden elmélet, amit egészen eddig tettem, hiába való volt, hiszen a válasz egyszerűbb volt, mint azt gondoltam. Azt hittem, hogy még éveim vannak hátra, mire Brandonnal összefutok, mire valaha is sort kell kerítenem erre a pillanatra. Ám ez hamarabb eljött, mint gondoltam. 

-        Itt van lassanként az én időm is. – Elakad a szavam. Anyám is meghalt. De mégis mikor? Hol? És miért nem szólt nekem, hogy már életét vesztette.

-        Mióta? – kérdezem meg tőle elszoruló torokkal. Anya csak lesüti a szemét, idegesen birizgálni kezdi az ujjait maga előtt. Mélyet sóhajt, mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, mintha még mindig élne.

-        Akkor mikor átmentél a kapun. Nem sokkal utána adta fel a harcot a szervezetem. Rákos voltam, Freya. Lassan emésztett fel, de az elmémet még megtudtam menteni annyira, hogy a végső csapásnál, még ott lehessek veled. A kaput is én kértem meg, hogy vigyen át a másik világba, hogy ne tudd meg, meghaltam. – Szememet ellepik a könnyek, a sírás határán járok én magam is. Soha nem ismerhetem meg az anyámat, soha nem mondhatom neki élőben, hogy anya, soha nem ölelhetem át, nem tudhatom meg mi a kedvenc étele, színe, együttese, kutyafajtája. Semmit nem tudhatok meg róla. Nem fog nekem mesélni. – Ennek így kellett lennie, Freya – mondja majd gyengéden a kezébe veszi a kezemet. – Mikor közölte velem az orvos, hogy nem fogom megérni az öregkort, ahogy a halandók mondják, akkor már tudtam, hogy az erőmet beléd kell fektetnem. A húgom képét hagytam hátra, hogy legyen valaki, aki példát mutat neked. Elmentem Konohába, hogy a gyerekkori szerelmemet még láthassam, vigyázzak a fiára, és elindítsam azon az úton, amit most is jár. Megtettem, amit tudtam, s ezzel a tudattal halok meg.

Könnyeim megállíthatatlanul záporoznak a szememből, mellkasom rángatózik a hüppögéstől. Míg végül feladom, és a nyakába vetem magamat. Ő átölel, szorosan fog, mintha én is eltűnhetnék úgy, akárcsak Brandon. A hátamat simogatja, nyom egy csókot a halántékomra, miközben én beszívom erős rózsa illatát, ami még megmaradt belőle. Úgy két percig állhatunk, így mikor anyám elhúzódik tőlem, én az öklömmel megdörgölöm bevörösödött szememet. Fáradtan rám mosolyog, én pedig vissza rá. Legalább, ha már nem voltam képes megállni sírás nélkül legalább a mosolyomat hagy láthassa.

-        Itt az ideje mennem. Te is visszafogsz jutni a testedbe, abban a pillanatban, ahogy én átkelek a túlvilágra. Már várnak rám a szeretteim odaát. Apád is egyszer csatlakozni fog hozzánk, de előbb ismerkedj vele. El fog menni hozzátok, kérlek, adj neki egy esélyt, hogy jóvá tegye azt, amit ő elrontottnak hisz.

Erőtlenül bólintok, ám már látom, hogy egyre halványul. Átlatok rajta, a fényesség pedig egyre erősebben ölel körbe. Kétségbeesetten nézek anyámra. Még nem akarom. Még nem szeretném ezt a búcsút. Még egyszer a nyakába ugrom, s még utoljára kimondom.

-        Szeretlek, anya! – Azzal minden fehérré válik, s ismét a testemben találom magamat.

~~~

Egy kórházban ébredek fel, olyan déltájt. A szám kiszáradt, minden sajog, de szerencsére életben vagyok. A teremben minden fehér, amit csak eltudok képzelni. Egyedül az orvosi eszközök csillognak ezüstösen a nap fényében. Egy aprócska súlyt érzek a baloldalom. odakapom a fejemet és Narutót pilantom meg magam mellett. Szeme alatt még látom a fekete karikákat, amiket a sok ébren töltött éjszaka adott. A végén kimerülhetett itt mellettem. Elmosolyodom, ahogy belegondolok, hogy mennyire hűségesen és odaadóan ülhetett mellettem. Ugyanakkor bűntudatom is van, hogy ennyire aggódott miattam. Finoman megsimogatom a kézfejét, ám erre az apró mozdulatra sem ébred fel.

Kisvártatva kinyílik az ajtó, és Kushina vörös hajkoronája bukkan fel. Kezében egy tálcát tart, két gőzölgő kávéval a kezében. Elsőre nem észleli, hogy felébredtem, csak lerakja az éjjeli szekrényre a tálcát rajta a feketékkel. A fiára néz, s ő is elvigyorodik, ahogy meglátja, hogy elaludt. Anyai gyengédséggel megsimogatja a fejét, ujjai a hajába túrnak, s ekkor veszi észre, hogy a pulzusmérő más ütemben csipog, mint szokott. Keze megáll a fia hajában, majd lassan felém fordítja a tekintetét. Abban a pillanatban, ahogy meglátja, hogy nyitva van a szemem és mosolygok, hátra ugrik, és a szája elé kell kapja a kezét, nehogy felsikítson.

Izgatottan veszi a levegőt, rázza a kezét, annyira boldog, még el is pityeredik. Végül valahogy lenyugszik annyira, hogy letudjon ülni a másik oldalamra, és megvárni, amíg iszom egy kevés vizet. A hideg folyadék jólesően csúszik le a torkomon, hálásan fel is sóhajtok, miután vagy a harmadik poharamat kiiszom. Kushina egy kicsit feljebb állítja az ágyam támláját, hogy kényelmesebben tudjak a szemébe nézni. Megfogja a jobb kezemet, amit egészen a könyökömig bebugyoláltak. A hátam szerencsére már csak tompán sajog, a vállam már begyógyult.

-        Üdv újra köztünk – köszönt Kushina, miután egy kicsit magához tért a sokktól. – Nagyon ránk ijesztettél.

-        Mi történt? – kérdezem suttogva, nehogy felébresszem a békésen alvó Narutót magam mellett. Kushina idegesen a füle mögé tűr egy hajtincset, megköszörüli a torkát, majd nagyon hörpint a kávéjából.

-        A fél szigetet elpusztítottad azzal a gömbbel. Brandonnak már csak a csontvára maradt meg. Naruto elmesélt mindent az orvosnak, majd miután én megérkeztem nekem is. Elmondta, hogy Brandon mit akart, miért került oda, és hogy miért vagy ilyen állapotban. Alig vert a szíved, amikor ide behoztak. Energia kimerülésed lett. Ingadoztak az értékeid, néha le is állt a szíved pár másodpercre. Naruto és én is rettenetesen aggódtunk, hogy elveszítünk, de úgy három nap után beállt a normálisba, és elkezdtél regenerálódni. Az erő szép, lassan visszatért a szervezetedbe, és a pecsétjeid is rendbe jöttek. A legfurcsább viszont az, hogy mikor megmérték a szintedet, akkor még bőségesen volt benned erő.

-        A pecsét miatt – szólalok meg. – Az orvosok azt tudták csak megmérni, ami még a testemben van. Azt az erőt, ami még a többi pecsét mögött van. De engem az éltet, ami ki van nyitva. Kimerítettem tizenkét cellányi energiát.

Még magam is elhűlök a gondolattól, hogy akkora erőt szabadítottam Brandonra. Főleg azok után, amit anya mesélt és ahogy láttam Brandot eltűnni. Itt elmesélek mindent Kushinának, aki szintén megdöbbenve hallgatja végig a mesémet. A kávéja kihűl az ölében, szemei kitágulnak, ahogy hallgatja mi az igazság Brandon és anyám történetében. A történet végén fáradtan kifújom a levegőt, várom a választ Kushinától, de ő ehelyett inkább kimegy, s azt mondja nekem, hogy szív egy kis friss levegőt. Ezt pedig tökéletesen megtudom érteni.

A következő napokban lábadozom, és Narutót nyugtatom, hogy igen, élek, semmi bajom, jól vagyok, megnyugodhat. De csak egy hét elteltével képes annyira higgadtan beszélni, hogy ne akarjon remegve összeesni. Nagyon ráijeszthettem, amikor elájultam a pusztítás kellős közepén. Neki is elmesélem, hogy mi történt a találkahelyen, ahol összefutottam anyámmal. Ő is sajnálattal hallotta, hogy mi történt, de valahogy számított rá. Rengeteg kérdése volt, akárcsak nekem anyámhoz, mégis türelmesen kivárta, hogy mi lesz a vége.

-        Ez…huh… jól felültett minket a dédnagyi – kuncogja kényszeresen. – Mégis… egy valami nem hagy nyugodni.

-        Mi? - kérdezem tőle kíváncsian, miközben felöltözök a hazaúthoz a függöny mögött.

-        Amit Brandon mondott. – Megakadok a pólóm lehúzása közben. – Azt mondta, hogy szerelmes vagy belém… én… szóval… - Valahogy lehúzom a pólómat, majd kilépek a függöny mögül. Naruto az egyik hokedlin ül, az ágyra könyököl, és csak nézi a fehér lepedőre írt feliratot, ami a kórházat hírdeti.

-        Nem kell most válaszolnunk egymásnak. – Felkapja a fejét, és a szemembe néz. Őszintén és mosolyogva közeledek felé, majd leülök az ágyra. – Brandon összezavart most minket, ahogy azt akarta. Elmondott dolgokat, amiket nem neki kellett volna. Így szerintem jobb lenne, ha adnánk egymásnak egy kis időt.

-        Akkor már nem lesz akkora gond, ha megkérdezem, hogy elmehetek-e anyámmal egy kicsit. – Elnevetem magamat, majd megrázom a fejemet.

-        Nem, dehogy is. Akkor se lett volna gond, ha nem lennénk abban a helyzetben, amiben. Szabad ember vagy. Azt csinálsz, amit akarsz, és amikor akarsz. Már régen nem vagyok a mestered.

Erre csak elvigyorodik, majd feláll, és egy cuppanós puszit nyom a homlokomra. Ezek után felnyalábolja a holmimat, átvesszük a kórlapomat, majd elindulunk a hazafelé vezető úton.

Az epilógushoz kérek egy kis időt. Elszaladt velem a nap, és még így is egy csomó minden van, amit nem csináltam meg. A késő esti órákra csúszik majd az epilógus. (Mivel ezt is csak felületesen tudtam átnézni az esetleges hibák után.)