Húzott témakártya: Nagy szerelmed neve – Kicsit másítva, biztonsági okokból
Szavak: botlás, dobbanás, ficsúr, komoly, ránc, korona, pír, kalitka, kártya, esetlen
A torkomon akadnak a szavak. Egy aprócska hang sem jön ki a számon, még annyi sem, mint annak idején. Oh, egek az a sok nyelvbotlás. Hányszor mondtam neki butaságot, amikor annyira szerelmes voltam belé, hogy azt még Isten is félve ejti ki. Na, jó, azért ne túlozzunk ennyire. Mondjuk azt, hogy annyira esetlen voltam mindig, hogy elbaltáztam mindent, amit csak lehetett. Komolyságom néha gátat jelentett számomra, s mindig elszégyellem magamat, ha arra gondolok, hogy a vigaszaim is olyan bénák voltak, hogy jobb nem reklámozni őket.
- Bocs. Segíthetek? – kérdezi megkukult énemtől, s már érzem is a nyakamon felkúszó pírt. Valahogy nyelek egyet a gombóccal a torkomban, majd bólintok.
Kinyújtja a kezét felém, belé kapaszkodom, s csodának élem meg, hogy a szívem minden dobbanása a fülemben nem süketít meg ez alatt a pár pillanat alatt. Talpra kecmergek, ám mikor már szilárdan állok, még akkor is fogja a kezemet. Lesütöm a szememet, és gyorsan, feltűnés mentesen kiveszem a kezemet a kezéből. Már így is komoly bajban vagyok. Legalábbis, amit az érzelmeim okoznak.
- Ne haragudj, egy kicsit figyelmetlen voltam – mondja nekem, miközben zavartan mosolyog rám.
- Márk! – kiált valaki mögötte. Átnézek a válla felett, és a másik Márkot pillantom meg. A két Márk egy kupacban mászkál. – Már az utcán is döntögeted a nőket, mi? – nevetgél nekem pedig az arcomba szökik a vér. Összeszorítom a számat, a homlokomat ráncolom, s csak kicsi hiányzik hozzá, hogy elmondjam neki azt, ami annak idején történt vele.
- Joli! – szól rá a másik Márk, aki feldöntött. – Blaskó Márk. – Kezét nyújtja nekem, én pedig megszorítom, megrázom.
- Szebeni Solar – mutatkozom be én is, s egyszeriben érzem, hogy a mágiám szikrázik bennem. Képes lennék egy egész világot felépíteni egyetlen nap alatt. Legalábbis így érzem. A valóság az, hogy úgy érzem, megint kalitkába zártam magamat, ahol én vagyok a koronázatlan királynő.
Megint beleesem. Ismét. Megint megláttam, mint annak idején tizedik osztályban, s képtelen vagyok nem őt nézni, nem úgy érzeni, hogy a fellegekben járok, hogy mindenem az övé. Jézusom. Még mindig megvadulok azért a kisfiús mosolyért, homokszőke hajáért, karcsú alkatáért, barna szeméért. Mindenért, ami őt jelképezi. Joli mellett persze puffok, hogy lefogják késni a mozit.
- Ti hova mentek? – kérdezem tőlük ártatlanul, mintha nem is tudnám kicsodák ők, hova járnak, s milyen szerepük lesz az életemben.
- Moziba – vágja rá Joli, s még idejében eltudom rejteni a bosszúságomat. Úgy viselkedik, mint egy ficsúr, aki hozzá van szokva, hogy mindent megkap. Képzeletemben megforgatom a szememet, majd Márkra nézek, Blaskóra inkább így fogalmazok.
- Na, és te hova? – kérdezi, miután futólag a bőröndömre pillant. Tétován felnézek a táblára, még mindig késik a vonat, s még nem is áll benn a szerelvény.
- A Balatonra – mondom nekik kedvesen. Blaskó el is mosolyodik, én pedig érzem, hogy olvadok. – Egy kis kiruccanás, így nyáron.
- Nem korai ez egy kicsit, cica? – kérdezi Joli bevetve a „cica” kártyát, amit sosem szerettem a pasiknál. Felvont szemöldökkel ránézek, majd vissza Blaskóra.
- Rátok nézve ugyanezt kérdezhetném, lógósok – mondom, mire Joliból hirtelen kitör a röhögés. Kétrét görnyedve hahotázik, mire Blaskó is elkuncogja magát.
- Jogos – hagyja abba Joli a nevetést. – De most már tényleg menjünk, Blasi. Lekéssük azt a nyamvadt filmet, amire jegyet vettünk. Szia, Solar! – köszön el Joli, és már előre is megy.
- Szia, Solar! Remélem még találkozunk – mondja Blaskó, s barátja után ered.
Nagyot nyelve intek utánuk, majd bemondják, hogy a nyolcas vágányról indul a vonatom egy öt percen belül – mit nézhettem én az előbb? -, s gyorsan felkapva a bőröndömet, a vágányhoz megyek. A szemem sarkából még látom, ahogy eltűnnek, s Blaskó még egy futó mosolyt küld felém.
Ismét a pirulással és a szívemmel küzdve felszállok a vonatra.
Hogy szerethettem bele még egyszer?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése