Húzott témakártya:
Egy vidám zene
Szavak: busz,
kanyar, meglepetés, pír, fekete, szalag, kép, kéz, hely, szoknya
Zene: Totoro 😊
A szeptember egy
átkozott dolog. Legalábbis, most így élem meg ezt. Főleg, hogy tudom, ki fog velem
szembe jönni a tantanterem ajtajában. Vagyis reméltem, hogy így lesz. Ám úgy
látszik új világ, új történéseket is hoz, akár akarom, akár nem. Ugyanis tudni
kell azt, hogy annak idején az első három évben a szülőfalumból jártam fel
Budapestre.
Mindig négykor
keltem és az öt órai busszal indultam. Nagyjából hétre pedig mindig beértem.
Persze mindenki ki volt akadva, hogy miért nem kerestem közelebb iskolát, mert
ez így maga a pokol. Nos, én nem így gondoltam. Reggelente a buszon mindig
tudtam aludni plusz egy órát, senki nem zargatott, hazafelé pedig – a kanyarok
és kátyúkat leszámítva – kellemesen tudtam élvezni a tájat, na meg a könyvem
lapjainak szépségét.
Szerencsére néha
sikerült megúsznom korai kelést, mivel fel volta mentve tesiből. Ahogy most is.
Ezt az egy részét nem akartam kihagyni a középiskolának, semmiképpen. Főleg,
hogy tízedikben kaptunk egy olyan tanárt, akitől felállt a nem létező szőr a
hátamon, de az utána lévő sem volt jobb. Ő aztán még szadistább volt. Igaz,
jobb is, mint az első kettő. Mindenesetre nem szerettem a tesi órákat a
suliban.
Inkább kikértem
azt a felmentést, és inkább megkértem anyát, hogy úszásra hagy mehessek. Meg is
engedte szerencsére, így délutánonként, ha alkalmam volt rá, akkor inkább a
medencében töltöttem az időt, mintsem a tornateremben, ahol egymást érték a
meglepetések.
Ahogyan most is.
Épp a Deák teret hagytuk el, amikor egy kéz megkocogtatta a vállamat. Tudni
kell, hogy a metrón is fejhallgatóval – esetenként fülessel – szoktam utazni,
valamint mindig van egy könyv a kezemben, akár korán reggel van, akár délután.
Most például egy Naruto manga van a kezemben, aminek a felén már túlhaladtam,
és épp a Ghibli összes szól a fülbe, így nem kicsit ugrok, amikor az
illető megérint.
Ijedten nézek fel
a lapokból, majd az illető, s mentem pír költözik az arcomra. Blaskó. Ő meg
mégis mit keres itt? Tudtommal vonattal jár, ami a Délibe szokott befutni.
Egyszer sem futottam össze vele, amikor régebben ezen a vonalon jártam, s most
mégis… most itt áll előttem fehér ingben, fekete farmerben és a tőle megszokott
királykék kardigánjában. A hűvös reggelen nem is árt.
- Bocs – nevet fel, ahogy ijedt arcomat
meglátja –, nem gondoltam, hogy ennyire megfoglak ijeszteni. Solar, ugye?
- I-igen – felelem kissé dadogva, majd gyorsan
kikapcsolom a zenét, leengedem a könyvet, valamint elnyomom a késztetést, hogy
lesimítsam a szoknyámat. – Hogy telt a nyár, Márk? – kérdezem kedvesen,
belevágva a közepébe, mivel nincs igazán kedvem a bájcsevejhez. Szemmel láthatólag neki sem volt kedve, meg
sem lepődik a kérdésen, inkább csak huncutul elmosolyodik.
- Szuperül. Leszámítva, hogy nem mentem át a
pótvizsgán. – Meglepődött arcot vágok, mintha nem tudtam volna. Egy
vállrándítással elintézi a dolgot. – Nem ment a dolog na. Ez van.
- Azért nem bánod, hogy így nem egy
osztállyal mész majd érettségizni, szalagavatózni? – kérdezem tőle, mivel
tényleg érdekelt mindig, hogy miképpen állt hozzá a régi osztályához.
Emlékszem, amikor a régi osztálya ballagott, akkor a tanár úrnak kellett
megkérnie, hogy menjen már át hozzájuk a torta felvágáshoz.
Furcsa arcot
vágott akkor, de átment, és fogadta az akkor 12. AK osztályt. Kíváncsi
tekintettel várom a választ, ám ismét csak megrántja a vállát, majd szól, hogy
a következő a Déli-pályaudvar. S tényleg. Leszállunk a metróról, de nem szólunk
egymáshoz többet. Persze, nekem szokás szerint viszket a tenyerem, hogy még
többet megtudjak róla, hiszen mégis csak nagy szerelmem volt évekig.
De nem. Egész
felfelé sétánk alkalmával hallgatunk, így én visszabújok a csellók közé, de
azért lopva rálesek, hogy mégis milyen képet vág. Érzelemmentes. Néha rápillant
a telefonjára, amikor az rezeg, de azon kívül meg se nyikkan. A suliba beérve
is csak odaszól nekem félvállról, hogy meg kell keresnie valakit, aki szinté
vele bukott – Joli -, de még találkozunk, az egyszer biztos.
Mosolyogva intek
neki, majd a harmadik emelet felé veszem az irányt. Azért persze feltámad
bennem a kíváncsiság, hogy mégis miért akarja reggel hétkor megkeresni a Jolit,
amikor ő általában mindig késik. Felkuncogok az átlátszó hazugságán, de csak
fejcsóválva megyek fel az emeletre. Ahol meglepetésemre Dorka vár. Hevesen
integet, majd megpaskolja maga mellett azt a helyet, ahol én szoktam ülni.
Elvigyorodom, majd
finoman lépkedve a magassarkúmban, óvatosan lehuppanok a szabad pléd részre. Ismételten
kénytelen vagyok kikapcsolni a zenét, pedig annyira szépet játszott most, de
valahogy hamar el is felejtem, ahogy Dorka az általa megtudott információkról
kezd el beszélni, vagyis a két új diákról, akik megbuktak. Csendben bólogatva
hallgatom, ahogy elmondja az alapokat, de sajna ő sem tud ennél többet róluk.
Kint egyre többen
lesznek, ahogy telik az idő. Egyre több nyáron nem látott osztálytársunk fut
be, üdvözölve minket. Szabina is félszegen köszöntöt, majd megáll mellettem, és
elkezdjük kibeszélni a nyarunkat. Nekem sajnálatosan hazudnom kell, vagy csak
az emberi programokra hagyatkoznom, mert nem hiszem, hogy díjazná, ha a démonok
és orkok elleni vadászatom, vagy épp a kard viadalaim, mágus konferenciám,
munkáim nagyon érdekelnék, vagy ha meg is hallgatna őrültnek titulálna.
Így csak annyit
mesélek el neki, hogy sok animét néztem a nyáron, rajzoltam, festettem, rengeteget
sétáltam, találkoztam egy-két baráttal, jól éreztem magamat. Szóval nagyon
átlagosra sikeredik a beszámolom neki. Pedig szívem szerint még azt is
elújságolnám neki, hogy lementem a balatoni birtokomra, milyen gyönyörű
festményeket készítettem, majd adtam el, valamint, hogy augusztus elejére
sikerült beszorítanom Japánt is a menübe, de erről majd később.
Csodásabb nyaram
volt, mint az elkövetkezendőkben, de még így is, hogy egy tört részét mondtam
el neki, így is eléggé jó volt. Kis diskurzusunknak a tanár úr vet véget, aki a
kulcsot lobogtatva, már megy is az ajtóhoz, hogy kinyissa.
Mind bemegyünk a
terembe, ám a tanár úr még szíves elnézésünket kéri, még van mit elintéznie a
tanáriban. Megköszönjük neki azért, hogy kinyitotta a termet, s elfoglalhatjuk
a helyeinket. Szabinával elfoglaljuk a megszokott helyünket – ablak mellett,
elölről a második pad -, és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk.
Mindenki élénk
csevejbe kezd, ahogy elfoglalja mindenki a helyét. Tök jól elvagyunk. Szabina
egy pillanatra kimegy a teremből, én pedig megfigyelhetem a többieket. Alig
változtak valamit a nyár során. Sokaknak barnább lett a bőre, valaki szőkére
festette a haját, ám a legtöbben inkább beszéd és felfogás terén változtak
többet, mintsem kinézetben.
Viki például
jobban kinyílt. Jobban jár a szája, hangosabb, ugyanakkor megmaradt annak, aki
tavaly volt. De valahogy az nem hagy nyugodni, hogy miképpen kezdtek el ők
ketten Blaskóval járni. Ha jól emlékszem, akkor egyszerűen elkezdtek egymással
chatelni, és hamar összejöttek, alig egy hónap alatt. Érdekes. Vajon ezúttal is
így lesz? Jó kérdés. Hátra dőlve a hideg radiátorra, elgondolkozom ezen, amikor
besétál Blaskó.
A gyomrom menten
liftezik egyet bennem, és hirtelen érdekesnek találom a szoknyámat díszítő
fekete masni szalagját. Érzem magamon a meglepett tekintetét, de nem nézek fel,
hiába szeretnék. Csendben játszadozom a szalaggal, s valahogy a szívembe
elrejtem, hogy már megint megtörtén. Úgy, ahogy annak idején.
Besétál a terembe,
meglátom, és mentem megbolondulok. A kémia egy átkozott dolog. Ez már biztos.
Félszegen megigazítom elegáns blúzomat, lesimítom a szoknyámat, s felkészülök a
szemkontaktusra a hátsó padban ülő Blaskóval, amikor is…
- Solar! – szólít a nevemen Viki, mire
majdnem kiesek a padból. – Na, gyere ide légyszi~! – Kényszeredett mosolyt
csalok az arcomra, rábólintok, és igyekszem kedvesen viselkedni, amikor Viki
bemutat Blaskónak.
- Mi már találkoztunk – mondja Blaskó, én
pedig érzem, hogy a vörösség elkezd felkúszni a nyakamon. – A Déliben futottunk
össze még nyár elején. Épp utazott valahová.
- Oh – lepődik meg a fél társaság, akik
körülöttünk éberen figyelnek.
- De csak egy pár percre – mondom
figyelmeztető pillantást vetve Blaskóra, hogy a ma reggelit meg ne említse,
mert kitekerem a nyakát. – Utána ment a vonatom.
Viki ide-oda
kapkodja a tekintetét rólunk, ám kérdezni már nem marad ideje, mert bejött a
tanár úr, hogy levigyen minket a tanévnyitóra. Meghallgathattuk az igazgató
szívélyes szavait, beszámolását arról, hogy mi lesz az év közben, majd nem
sokkal később felmegyünk a tantermünkbe.
- Rendben van, még mielőtt mindenki leül –
mondja a tanár úr. – Egy közös képre álljatok össze a terem végében.
Inkább nem
panaszkodunk a dologra, hiszen tavaly is ezt csinálta, így mindenki beáll.
Mosolygok, magam mellett Szabinával. A gép elkattan, majd neki kezdünk a négy
osztályfőnöki órának. Lelkesen jegyzetelünk, írjuk az órarendet, a tanárok
neveit, a szombati tanítási napokat, szüneteket, mindent, ami nekünk szükséges.
Szerencsére a
szünetekbe sikerül elterelnem a beszélgetést arról, hogy Blaskóval már
találkoztunk nyár elején. Azonban a szemem sarkában látom, hogy Viki és Blaskó
is néha-néha futólag rám pillant. Ebből nem fog semmi jó származni úgy
érzem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése