Húzott témakártya:
Rajzolj hozzá valamit
Szavak: könyv,
kéz, fog, óra, irodalom, telefon, kabát, fejlemény,
idő, változás
Beköszöntött az
október. Szerencsésen túléltem az elmúlt másfél hónapot. Már, ami a sulit
illeti. Ezt nem tudnám elmondani Blaskóval kapcsolatban. Nem jöttek össze
Vikivel. Ami már azért furcsa, mert Viki olyan nyíltan fröltöl vele, hogy
többen vérvörössé váltnak, amikor beszólogat neki napközben. De legalább ez is
új fejlemény. Mármint a Kapuval kapcsolatban.
Ezek szerint
azzal, hogy teljesen törlődött az a jövő, ahonnan én származom, ezzel egy
teljesen tiszta lap indult meg a síkon. Bizonytalanabbá vált a következő lépés,
amire számíthatok, azonban izgalomra semmi okom nincs. Mágiával még mindig
megoldható minden. Az is, hogy a következő hét dolgozatára mik a válaszok, vagy
az, hogy legyen sütemény a következő partira. Ami egyre gyakoribb.
A lányok többsége
egyre több buliban kezd részt venni, engem pedig rángatnak magukkal. Javarészt
józanul, néha kevés itallal élem túl a gyakorta borzalmas éjszakákat, amiket
leművelnek a lányok. A szünet előtt egy újabb haloweeni bulira hívnak meg, ám
visszautasítom, mondván sok a dolgom az őszi szünetre. Ami félig igaz is.
Rengeteg munkát kaptam a mágus világból, amikhez nem kevés könyvet kell
felforgatnom, hogy teljesíteni tudjam. Másrészt magányra vágyom. Annyira
igyekszem mindent behozni, amit kihagytam annak idején az életemből, hogy
lassan már azt az életemet felejtem el, amikor még magamban zokogva vágytam az
otthonom melegére.
Az óra kattog a
falon, lassan vánszorognak a mutatók egymás után. Még 10 perc van hátra.
Az utolsó óra
csigalassúsággal telik, hiába irodalom óra, amit nagyon is szeretek, most
valahogy képtelen vagyok rendesen figyelni. Főleg, hogy tisztán érzem a hátsó
padból engem figyelő szempárt a hátamban. Már reggel óta figyel engem, mintha
valami különleges lenne a meleg pulcsimban és farmeromban. Igaz a lovagló
csizma az talán túlzás volt, de hát mit tudtam volna tenni, ha reggel szakadt
az eső. Szélsőséges az időjárás most októberben. Egyik nap még szakad az eső,
máskor olyan gyönyörű az idő, hogy tényleg lehet hinni azoknak az idilli őszi
képeknek.
A tény azonban
zavaró. Főleg, hogy napokig átnézett rajtam. Ha elment mellettem a padlót
fixírozta, kerültet a tekintetemet, és ha csapat munkára került a sor, akkor
egyenesen levegőnek nézett, még ha csapatkapitány voltam akkor is. Idővel
persze áttértem én is erre a módszerre. Titkon persze azért érdekeltek a
dolgai. Fél füllel hallgattam, mégis előre néztem, vagy a könyveimet bújtam
magam előtt. Szabina is gyakorta lekötötte a figyelmemet, akárcsak Dorka és
Viki. Mind a ketten eléggé hangosak, erősek lettek egy nyár alatt, s most meg
is mutatkozik rajtuk.
Márk azonban… ő
akkoriban is titokzatos volt. Keveset beszélt, ritkán volt a teremben
szünetekben, s alig tudtunk róla valamit. Még Joli sem, aki már régebbről
ismerte. Ő is néha csak tippelni tudott róla. Ebben az egyben hasonlítottunk.
Voltak dolgok, amiket szinte soha senki nem látott tőlünk. Ha nem szóltam
Szabinának, akkor senki sem tudott rólam semmit az osztályból, senki nem jött
még át hozzám, nem aludt nálam, nem kellett attól tartanom, hogy valaki a
házunk előtt fog egyszemélyes koncertet tartani, hogy bosszantson.
Meg voltak a maga
előnyei annak, ha senki nem tudta, hogy miképpen élek, s ezt most is így látom.
Szeretem a szobámat, ahol az én saját birodalmam van. Amit most nagyon is
hiányolok. Ismét az órára pillantok, de még mindig van 5 perc az órából.
Elfojtok egy mélyről jövő sóhajt, majd a tankönyvbe tekintve úgy teszek, mint
aki olvassa a sorokat. Hallom a kréta kopogását, ahogy a tanárnő felír valamit
a táblára. Félfüllel hallom az anyagot, le is körmölöm a füzetembe a jegyzetet,
ám az érdekesebbé válik, ami a felvillanó telefonom meglátok.
„Suli után tudunk
beszélni?” – Márk
A szemöldököm a
homlokom közepére mászik, s képtelen vagyok megállni, hogy a vállam felett
hátra ne lessek rá. Lesütött szemmel mered maga elé, a telefonja képernyőjét
simogatja. Fura. Nem írok vissza neki, nem is nyitom meg az üzenetet, csak
lezárom a készüléket és kivárom azt a négy percet az órából, ami hátra maradt.
Felesleges bármit is válaszolnom neki. Hiszen mikor kicsöngetnek az óráról,
akkor kényelmesen elpakolom a holmimat, s megvárom. Nem látványosan, csak
éreztetem vele, hogy nem rohanok én sehova.
Végül megálltam a
terem előtt, hogy bevárjam. Hamar ki is jött, ám ahogy meglátott azonnal
megdermedt. Mintha valami mumust látott volna. Kérdőn felvontam a
szemöldökömet, majd ellöktem magamat az üvegfaltól. A kabátom csak úgy
suhogott, ahogy mozogtam, s mintha összerezzent volna a hangtól.
- Miről szerettél volna beszélni? – kérdezem
tőle minden kertelés nélkül, mivel úgy sem lenne értelme a bájcsevejnek.
- Én… - lesüti egy kicsit a szemét, majd
körbe kémlel, mintha kihallgatástól tartana. – Igazából kérdezni szeretnék
tőled valamit.
Oldalra billentem
a fejemet, mintha csak annyit mondanék neki, hogy nyugodtan megteheti, végig
hallgatom. Amúgy is ritkán beszéltünk az elmúlt két hónapban. Szűkszavúan kerülgettük
egymást, pedig semmi olyasmi nem történt közöttünk, ami erre adott volna okot.
Márk felmutatja az
egyik ujját, majd a táskájából előhalász egy papírlapot. Réginek látszik, helyenként
már gyűrött, látszik, hogy sokszor hajtogatták már a négyből kifelé. Márk
továbbra sem mond semmit, csak nézi egy ideig a négybe hajtott lapot, majd
átadja.
Tétován megfogom a
papírt, majd kihajtogatom.
És…
Amit benne találok
attól eláll a lélegzetem. Kézzel készült rajz. De nem is akármilyen rajz, hanem
egy levél köré kerített rajz. Látszik, hogy álmodozó lány írta a levelet.
Ügyes, apró betűkkel, néhol kicsit nagyobbra készítve, mint azt akarta. Festette
a betűket. A rajzok aprócskák, mégis lényegre törőek. Beékelve a szövegbe pedig
még jobban hangsúlyozzák a mondanivalót.
Ám nem ettől akad
el teljesen a lélegzetem, hanem attól, hogy ezt a levelet még én írtam neki. Annak
idején, amikor még csak bimbózott bennem a szerelem, amikor még a keze
érintésétől is képes voltam vérvörösre pirulni. Akkor még nem ment bennem végbe
az a változás, amit a mágusok többsége megél. A fájdalmas tudás, hogy az idő
nem fog rajtunk.
Nagy akaraterő
kell ahhoz, hogy ne gyűrjem meg a levél szélét, hogy közömbös maradjon az
arcom, s ne kezdjek el sírni, amikor elolvasom a sorokat. Annyira erős, annyira
szívszaggató, ahogy írtam róla. Ahogy elmondtam neki, hogy mennyit jelent
számomra. Azonban soha nem adtam át neki. A fiókom egy olyan részében maradt, ahol
csakis én találhattam meg.
S most mégis…
Felpillantok Márkra,
aki várakozóan toporog előttem. Ideges, várja a reakciómat. Mondanom kell neki
valamit. De mégis mit? Nincs szívem a képébe vágni, hogy ez valami csíny, mert
akkor még magamnak is ártanék, hazudnék. Mert minden sora igaz. Bunkó sem
akarok lenni vele, hiszen bátorság kellett, hogy ezt a levelet odaadja nekem.
Szólásra nyitom a számat, ám megelőz.
- Tudom, mi vagy – suttogja, hogy csak én
halljam. Becsukom a számat, kérdőn felvonom a szemöldökömet, mivel én magam sem
értem ezt a kijelentést.
- Tudod, mi vagyok? – kérdezek, mintha nem
érteném, mit akar.
- Vagyis sejtem – vallja be az igazat. Egy
kicsit felengedek, majd visszaadom neki a papírt, amit négybe hajt, és zsebre
vágja. – Nem itteni vagy. Vagyis nem ebbe a korba való. Más vagy. Érezni rajtad.
- Értem – felelem, ezután egy tincset a fülem
mögé tűrve, folytatom -, akkor találd ki mi vagyok.
Márk meghökkenve
pislog rám, majd csintalan mosolyra húzza a száját, ahogy elfogadja a kihívást.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése