Húzott témakártya:
Dédi
Szavak: hiány,
búcsú, kórház, folt, köszönés, hideg, pohár, csirke, gyűrű, apró
Telefoncsörgésre
ébredek fel. S abban a pillanatban le is esem az ágyamról. A festék pedig abban
a pillanatban a fejemre esik. Vagyis az a pohár, amiben a vizet tartottam.
Ennyit erről. Persze a telefon továbbra is csörög, én pedig még olyan kómás
vagyok, hogy fel sem fogom igazán, hogy most hol az istenben van. Gyorsan
felpattanok a földről, víztől csöpögve s mint az őrült, keresni kezdem a
telefonomat.
Hallom a csörgést,
de hiába kutakodok a táskámban, nem találom. Tipikus női táska. Minden van
benne, még döglött német katona is, csak épp az nincs benne, amit akarok. Vagy
a legalján van. S igazam is lesz. Ott van a telefonom. Ám mikor a kezembe
veszem, abban a pillanatban el is hallgat. Elkáromkodom magamat, mivel így
hívhatom vissza az illetőt. Bosszúsan ledobom a táskámat, bemasírozok a fürdőbe,
hogy letöröljem a hajamról a festéket és a vizet. Betekerem a hajam, hogy míg
visszahívom a keresőmet, addig ne csöpögjön szanaszét a festékes víz. Már így
is csupa folt a pólóm tőle, na meg a tegnapi festéstől. Kellett nekem alvásig
festeni.
Egy számot mutat
csak ki, de magyar, így visszahívom. Kicseng egyszer, kétszer, majd…
megdermedek, amikor meghallom az ismerős hangot a fülemben.
-
Szervusz,
Solarkám! – Dédi. Tizenkilenc éves voltam, amikor meghalt. S most, hogy újra
hallom a hangját szívem szerint elbőgném magamat. Érzem is a szúrós könnyeket a
szememben, ám szerencsére visszapislogom őket, mielőtt elszabadulnának.
-
Szia,
Dédi – köszönök bele a telefonba, ahogy ő. Szinte látom magam előtt, ahogy a
kislakásában ül a székében, ősz haját feltűzte oldalt, s a vezetékes telefonon
beszél hozzám.
Látom apró
termetét, ami az évek során kialakult, csillogó barna szemét, mindig vidám
arcát. Olyan nehézkesen ment, egészen a haláláig. Soha nem tudtam meg, hogy
igazából mi vitte el. Nem sokkal karácsony előtt hívtak fel minket, hogy
meghalt. Egy hónapja kórházban volt már, először sárgaság miatt, utána pedig
már bent tartották, nem engedték haza. Kétszer meglátogattuk őt Dunaújvárosban,
ahová vitték a nagybátyámtól, ám másodjára már nagyon nem volt jó állapotban.
Kristálytisztán
emlékszem rá, hogy aludt, nagyon sovány volt, és én masszíroztam meg fájó
csípőjét. Kiálltak már a csontjai. Az ujjaimmal konkrétan a csontot
masszíroztam, gyakorlott ujjakkal, s a szívem majd megszakadt, amikor
felnyögött a fájdalomtól. December 18-án hívott minket nagyi, hogy meghalt.
Tisztán bennem van az a nap is. Épp hajat vasaltam, készültem a suliba, amikor
elment.
Képtelen voltam
aznap sírni. Képtelen voltam bármit is csinálni. Csak néztem ki a fejemből a
nap folyamán, hallgattam a zenét, és képtelen voltam elhinni, hogy nincsen már
Dédi. Hiszen olyan volt, mintha most lett volna, hogy az Eötvös utcában csirkét
töltöttünk, és a fejemre tettem az üres töltelékes tálat, s megdicsért, hogy
milyen ügyes kis kukta vagyok. Onnantól kezdve szerettem főzni.
El sem tudtam tőle
rendesen búcsúzni. Nem tudtam neki elmondani, hogy mennyit jelentett nekem az
életemben, hogy milyen hálás vagyok azért, hogy ilyen kedves volt, hogy ilyen
élénk, hogy mindig összetartotta a családot, békét hozott, valahányszor
veszekedtünk. Akkor is adott, amikor neki is alig volt valamilye. Hiánya pedig
még rosszabb lett, amikor elment.
Visszanyelem a
könnyeimet, ahogy beszél velem, kiélvezem vele a pillanatokat, válaszolok neki,
mesélek neki, s élvezem a hangját. Megjegyzem magamnak őket. Minden szavát, a
nevetését, a feddését, mindent, amit csak lehet. Magamba szívom, s elraktározom
őket arra az időre, amikor elmegy majd. Persze, azért megjegyzem neki, hogy nem
ártana orvoshoz mennie, a vizitre, hiszen szeretnénk még, hogy velünk maradjon.
Helyesel nekem, de valahol a szívem mélyén érzem, hogy nem fogja megtenni.
Hosszan ecseteli,
hogy a nagybátyám már megint mit csinált, ahogy az unokabátyáim is milyenek már
mostanság, és én meghallgatom, kifejtem a véleményemet, beszélgetünk, és
képtelen vagyok letenni a telefont. Görcsösen szorongatom, mintha ezzel őt is
marasztalnám itt a földön.
Ám a beszélgetés
hamarosan megszakad; ki kell vinnie a kiskutyáját sétálni. Bontja a vonalat, én
pedig még percekig nézem a készüléket. Olyan bizarr. Mintha a túlvilágról
beszéltem volna vele. Mintha feltámadt volna, hogy ismét közöttünk legyen.
Hagyom, hogy a könnyek lecsorogjanak az arcomon, egyenesen a telefonomra.
Az emlékek
megrohamoznak. Az urna, amiben a hamvai voltak, a sok virág, a család, akik
sírva figyelték, ahogy a nagybátyám beszédet mond. Egy borzalmas minőségű sör
volt a kezemben, de elhúztam, csak hogy a könnyeimet erre fogjam, de valójában
zokogtam belül. Senkinek nem vallottam be. Nem akartam, hogy bárki is tudja mit
érzek. Valakinek vigasztalnia is kellett a családtagokat.
Dédi volt a
legidősebb a három nővér közül. Két húgával pedig soha nem tartottam úgy a
kapcsolatot, ahogy vele. Ők messze is laknak, de már ők is közel vannak ahhoz a
korhoz, amihez Dédi. 92 éves volt, amikor meghalt. Végig vidám volt,
mosolygott, sétáltatta a kutyusát, remek sütiket sütött. Azóta nem is tud senki
olyan almás pitét készíteni, ahogy ő csinálta.
A kezem jéghideg
lesz, ahogy arra gondolok, hogy hogyan fogta a kezemet a szalagavatómon, ahogy
táncoltunk. Én fehér menyasszonyi ruhában, ő pedig egyszerű bézs pulóverben,
fekete farmerben és csizmában bújt hozzám, hogy táncoljunk. Lassan haladtunk
ugyan, de táncolt velem. Semmi pénzért nem hagyta volna ki. A legrosszabb
viszont, az hogyha a bal kezemre nézek, még látom az ujjamon az aranygyűrűjét,
amit rám hagyott a halála után. Hiányzik belőle a jobb felső és a bal alsó kő.
Látszik rajta az idő, mégis olyan, mintha mindig velem lenne. Sajnos nagy is
rám, csak a középső ujjamra tudom ráhúzni. A gyűrűsről leesik. Mindig mondják
nekem, hogy ne hordjam, ne vegyem fel, mert akkor csak nagyobb baja lesz.
De képtelen vagyok
nem úgy elindulni otthonról, hogy a kezemen ne lenne ott. Mindig felveszem, s
gyakorta gyönyörködöm benne. Elgondolkodok rajta, hogy mikor kaphatta, milyen
alkalomra, hogy állhatott az ő ujján.
De nem tudom
felidézni. Képtelen vagyok emlékezni arra, hogy állt a gyűrű az ujján. A kezére
viszont emlékszem. A hosszú ujjaira, a gondosan ápolt körmére, a gyűrűkkel
kézfejére. Arra, hogy mennyire hideg volt a keze. Mindig fázott. Amikor nekem
melegem volt, ő még akkor egy vékony kardigánban ült, ölében Lilivel, a
kutyusával.
Magamhoz szorítom
a telefonomat, mintha ezzel őt ölelhetném meg. S hagyom, hogy a könnyeim a
sírásból, a zokogásba vigyenek át.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése