Húzott témakártya:
Középiskola (emlék)
Szavak: hang,
terem, tolltartó, gipsz, bögre, játék, szoknya, lokni, zsebkendő hűvös
Álmos vagyok.
Nagyon. Minden vágyam az, hogy visszabújhassak az ágyamba, és ne kelljen egésze
a következő hétig felkelnem. Sajna, ezt a kívánságomat nem teljesíthetem. Pedig
egyszerűen egy idő bűbájt bocsátanék ki magamra, hogy még ha négy órát alszom,
akkor is tizenkettő legyen az én szempontomból. Ez mondjuk az egyetemen jól
jött, amikor a zh időszakban tonnányi anyagot kellett megtanulnom. Persze az
alternatív világaim is sokat segítettek. Elbújva a könyvtáramban szinte
megváltás volt a nyugalom. Egyetlen hang sem hangzott el, mikor ott jártam
utoljára.
Talán emiatt
vagyok annyira nyúzott. Magammal kellett volna vinnem a telefonomat, hogy zenét
hallgassak. Talán többre is mentem volna. Legalább annyi vigaszom van, hogy nem
volt hasztalan a hónapokig tartó kutatás. Május eleje van, s ezalatt rengeteg
mindent sikerült kiderítenem. Mind az időutazásomról, mind a társaimról. Bár az
utóbbi annyira nem tudott lekötni.
De kezdjük az
elején. Nem rohanjak ennyire előre az időben. Kezdjük ott, hogy mikor elbúcsúztam
a mesteremtől, egyenesen hazajöttem. Egy órát buszoztam, de szinte elröppent az
idő, hiszen máshol jártak a gondolataim. Legyek mágus, mondta a mesterem, de
egyúttal ismerjem meg a társaimat. Ennél nagyobb kihívást nem is adhatott
volna. Már másnap megkezdődött a tortúra, hogy élvezem a pillanatot, fesztelen
legyek, őszinte, barátkozó.
Szerencsére
belejöttem a dologba, s már, amikor a terembe beléptem, akkor kedves szavak
és mosolyok fogadtak reggelente. Az álarcomat azonban képtelen vagyok levenni. Úgy
járkálok közöttük, úgy építem fel az egész lényemet, mint egy festő a
festményét. Rétegről rétegre viszem fel az újabbnál újabb ismereteket, mintha
még soha nem lettem volna a birtokukban.
Ezen a hűvös májusi reggelen is úgy kortyolgatom a kávét a bögrémből, mintha nem tudnám
pontosan, hogy a mai nap folyamán elfogjuk táncolni a Hair ominózus asztalos
jelenetét. A meglepődött anyukát fogom játszani, aki elborzadva figyeli, ahogy
végigmegy valaki a képzelt asztalon. Közömbös az egész számomra.
Valahogy
képtelenség az egész. Igaza volt a mesternek. A hónapok során egyre jobban visszatértem
az emberek világába, amit valóságnak neveznek. Mégis… Ahelyett, hogy
visszanyertem volna bármit is magamból, felhúztam magamra egy álarcot. Mert úgy
érzem, hogy ez nem én vagyok. Nem mutathatom meg nekik a mágus Solart. Félnének
tőlem. Nem tudnák hova tenni a ridegségemet, a kegyetlenségemet. A mágia sokban
tud szép lenni, de annyi biztos, hogy átformálja az embert.
Emlékszem mindenre
régebbről. A sértésekre, a megalázásra, a kirekesztettségre, mindenre, amit a
középiskolában át kellett élnem miattuk. A reményvesztettségre. Arra, hogy csak
a könyvek éltettek. Az írás. Oly annyira, hogy még gipszelni is kellett a
kezemet ínhüvely gyulladás miatt. Így táncoltam végig akkor a diáknapot is.
Azonban most, ahogy beérek a suliba, és a vihorászó tömeget fogadom a teremben,
egyszeriben látom magamat kívülről. Csak egy báb vagyok. Képtelen vagyok
elengedni azt a múltat. Annyira mélyen gyökerezik, hogy több százszor kellene
visszamennem, hogy képes legyek annyira feloldódni, hogy mikor Dorka elkezdi loknikba fogni a hajamat, ne a szoknyámat simogassam idegesen, hanem
önfeledten csacsogjak vele.
Talán, ha eléggé
bátor lettem volna, akkor nem az anya szerepét kaptam volna, hanem egy ütősebb
táncot tudtunk volna elsajátítani, ami még jobban passzolt volna a játékhoz.
Igazi musicalt csináltam volna ebből az egyszerű kis játékból. Persze, ha meg
lenne a motiváció. Hiszen, ahogy végig nézek rajtuk látom az unalmat. Mindenki
úgy néz ki, mint akik meg akarnak halni. Nem motiválja őket semmi.
Elmegy a kedvem az
egésztől. Halkan felsóhajtok, kiveszem a tolltartómból egy tollat, s az ötlet
füzetembe elkezdek régi idegen nyelvű verseket írni. Egy külső szemlélőnek ezek
a karakterek csak üres firkák, nekem azonban szebbnél szebb metaforák, túlzások
és rímek csokra. Hosszú életem során tanultam meg őket kívülről.
Egy nagyon is
illik a Hairhez. Bátorságot és erőt hirdet, szinte vezeti az olvasót előre. Olyan,
akár egy jelző fény. Erre, mondják a szavak. Azonban én ezt az utat nem
látom. Valahogy olyan kemény ez a kő. Hideg. Sétálok rajta, de képtelen vagyok
elfogadni, hogy ez én lehetek. Nem lehetek átlagos lány, aki csak úgy
röhögcsél, miközben mindenki nézi őket.
Bennem a mágia
tüze ég. Forrón és erősen. Hallom, ahogy csilingel, ahogy duruzsol a fülembe.
Minden lélegzetvételemben érzem az erőt, ami bennem tombol. Egy álarcot hordok
folyton, de így olyan, mintha láncok tartanák a tagjaimat. Olyan láncok, amiket
az évek, évszázadok róttak rám.
Mágiám miatt
halhatatlan vagyok. Örökké ebbe a fiatal testbe zárva, mely megrekedt húsznál.
Mindig úgy fog kinézni a kezem, ahogy, s nem fog megráncosodni, hogy zsebkendőt lóbálva búcsúzzak majd el egyszer a gyerekeimtől, mikor haza indulnak.
Soha nem fogok meghalni. Látni fogom, ahogy mindenki elsorvad körülöttem, ahogy
egyesével meghalnak. Mindenki, akit szeretek.
S ez úgy nehezedik
rám, ahogy Burgerre a kötelesség, hogy meg kell tegye azt, amit nem neki
szántak. Nem akarja, de vállalja. S el is éri a sors keze. Nézem a tollat a
kezemben, ahogy leírja a verset, elolvasom egy párszor, míg el nem készül a
hajam és a sminkem, s máris mehet a show.
Magassarkúban
tipegve lemegyünk a tornaterembe, ahol a diákok már várják a produkciókat. Végig
tekintek rajtuk; egyik arc a másik után. S mit sem számít nekem. Nagy eséllyel
soha többet nem fogom őket látni, elfelejtem őket, s ők majd egytől-egyig
megfognak halni. Míg én élem az életemet vígan.
Hogy gondolhatta
ezt a mester? Éljek úgy, mint egy normális középiskolás, pedig már réges-régen
elmúltam már harminc is. Amikor lehetett volna, akkor képtelen voltam az lenni.
S most sincs ez másképp.
Megszólal a zene.
Mind letérdelünk a
földre, s várjuk, hogy a Burgert alakító társam elkezdje a játékát. Odalép
hozzám. Megfogja a kezemet, felemel a földről, még kezet is csókol nekem.
Fintorgok, lenézem őt, ahogy azt várják tőlem. Ezek után a többieket is
felhúzza. Felemeli őket. Elkezdenek táncolni, miközben én botránkozó arcokat
vágok, úgy nézek, mintha a véres húst rakták volna elém.
A közönség viszont
imádja a játékunkat. Élvezik, hogy ilyen bohókásak vagyunk, hogy egy ilyen
klasszikus jelenetet is képesek voltunk gyorsan színpadra vinni, még ha hiányos
is. Belül én magam is élvezem valahol ezt. Ezt a szabadságot. Egyre jobban
belemegyünk a dalba, míg a végén Máté, aki Burgert játssza átnyújt nekem egy
csokor műrózsát, én tétován, elképedve elveszem tőle, mire ő rám kacsint, s a
rendőrök elviszik.
Így ér véget a
show.
A végén mind
meghajolunk a tapsviharban, arcomra mosolyt varázsolok valahonnan. Még ugyan
érzem magamban a zene intenzitását, az erejét, de már csak halvány szikrája
annak, mint egykor volt. Minden elmúlt. Még az is, amit nem akartam. Levonulunk
a színpadról, jön a következő produkció, s ismét csak Solar leszek, aki egy
hazug álarc mögé bújik. Dorka persze lelkes, ugrándozik mellettem, hogy ez jó
móka volt, és még egyszer megcsinálná.
Elnevetem magamat,
kissé hamisan, s azt mondom neki:
- Ahhoz vissza kellene menned az időben,
Dorka. – Az időben. Igen. Változtatnom kell.
De mégis meg tudom
változtatni úgy a jövőt, ahogy én azt akarom?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése