Húzott témakártya:
Bánat
Szavak: Kacsa,
kék, döbbenet, félelem, bűntudat, filter, oldal, könny, szív, köszönet
Mindenki
teli szájjal vigyorog, ahogy várjuk az eredményeket, ki is nyert a diáknapon. Én
magam is mosolyt erőltettem a számra, ahogy várunk, élvezem a produkciókat, ahogy
egyik a másik után lefut. Többen persze hurrognak mögöttem, hiszen mindenki egy
csomó holmit visz fel a színpadra, pedig még előzetesen azt az infót kaptuk, hogy
semmi ilyet nem lehet csinálni. Dorka és Viki is puffogott egy sort mellettem,
de azért nekik is tetszett az előadás.
Magamban egy jót
kuncogtam ezen, hiszen úgy sem az fog nyerni, aki a legtöbb holmit viszi fel,
hanem az, aki a legjobban adja elő a választott zenét. A Hair maga igazi
klasszikus, de volt itt még Pomádé is. Csak a bőrruhák hiányoztak az egészből.
Élveztem kivételesen. A gondolataim ellenére is. Folyton odalyukadok ki, hogy tök
felesleges itt lennem.
A bánat egyre
jobban kerít a hatalmába, s a szívem is megtelik vele. Mosolyom megfakul, majd
teljesen eltűnik, még akkor is, ha érzem a boldogságot pislákolni magamban. Senki
nem veszi észre, hogy mi történik velem. Hogyan kerít hatalmába a félelem és a bűntudat.
Ki kellett volna iratkoznom, amikor visszakerültem ide. Nem lett volna szabad
abba a hitbe ringatnom őket, hogy örökre barátok maradunk. Vagy bármi másba.
Összeszorítom a
fogamat, veszek egy mély levegőt, s ismét felvarázsolom magamra a vigyort. Bár
a szemem nem követi. Tapsolok, amikor kell, úgy teszek, mintha egyetértenék azzal,
hogy a Star Wars filmet előadó osztály nyer, vagy örülnék a korai
hazamenetelnek. Dorka belém csimpaszkodik, s rávesz, hogy menjek el velük egyet
a Mamutba. Szinte hagyom magamat elvontatni a plázába. Közömbösen sétálgatok
velük, benézünk szinte minden ruha boltba, de még mindig nem találja a két
lány, amit keres.
Ami pontosan nem
tudom micsoda, mert már az elején elvesztettem a fonalat. Szoknyát, nadrágot,
vagy talán pólót? Passzolom. Azért persze én is nézelődöm persze, csak elvétve.
Valamit tennem kell a kezeimmel. Kezembe is akad egy pár piros felső, de hamar
vissza is teszem, bár tetszik a felirat rajta. Jobban szeretem a kéket. Az is a
kedvenc színem. A régi múltamban volt is kék hajam. Befestettem egy pár
tincset, és kifejezetten üdítő volt a változás. Önmagamnak éreztem az egészet.
Mintha kinyitottam volna Pandora szelencéjét.
-
Oh
bocs – mondja egy lány miután belém ütközik. Döbbenten nézek rá, hiszen az
előbb még nem volt mellettem, ám szerencsére hamar felfogom, hogy elbambultam.
-
Semmi
gond – mosolygok rá kedvesen, majd odébb állok, hogy megnézzem a pulóvereket a
másik fogason.
Viszont ahogy kutakodok
a ruhák között, egyre jobban unom a dolgot. Még a könyvesboltba sincs kedvem bemenni
kivételesen, ami nálam igazán nagy szó. Úgyis csak azt juttatná eszembe, amit a
hónapok alatt felfedeztem.
A múltam, amit
ismertem teljesen törlődött. Mintha valaki úgy határozott volna, hogy az nem
létezik, s áthúzta volna tollal. Persze, az emlékeim reálisak, pontosan úgy
fognak zajlani az események, ahogy régebben, de változtathatok rajtuk. A mester
szerint valami hasadás történt. Szétesetek az eddig ismert síkok, amik a Nagy
Kapunak tudhatóak be.
Önkényesen
döntött, s néhány embert vissza is küldött. Nem sokat találtunk meg belőle.
Mind ugyanarról számolt be. Erejük teljében egyszer csak a múltban találták
magukat. Kedvükre változtattak az eseményeken, mégis pontosan tudták, hogy mi fog
leesni, mikor fog épp betoppanni egy vendég, vagy a vadászat során, mikor fog a
bokorból felszállni a kacsa. Mindenre tisztán emlékeznek. Mégis… bizarrnak
találják.
Ugyanazért, amiért
mi is. Tudjuk előre a történéseket, ami viszont olyan, mintha még nem is
lapoztam volna a következő oldalra, de már tudnám, hogy ki fog meghalni a végén.
Ijesztő és kellemetlen. A legrosszabb viszont az álarc. Ebben egyetértettünk. Egyikünk
sem lehet teljesen önmaga, hiába mondta a mester ezt nekem.
Képtelenség. Mind
annyira belevonódtunk már a mágus világban, annyira részünkké vált, hogy már
képtelenség. S mivel ebben az időben még viszonylag fiatalok vagyunk –
egyetemista, középiskolás -, így sajna kénytelenek vagyunk még a családunkkal
élni, s úgy tenni, mintha átlagosak lennénk.
- Kitalálunk valamit – mondta a mester, pedig
mind tudtuk, hogy esélytelen.
- Mester – szólaltam meg a tanácskozáson -, a
Kapu mindent elpusztított. Nincs hova visszamennünk.
Nincs hová. Az a
világ megszűnt. A mágiánk megmaradt. Úgy határoztunk akkor, hogy mind kihozzuk
belőle a maximumot, amit csak tudunk. Megpróbáljuk elfogadni azt, akik vagyunk
most, s mindent behozunk. Persze pénzügyileg megtehetnénk, hogy ismét
megalapítjuk a szövetségünket, elköltözünk, és függetlenek leszünk. Azzal
viszont túl nagy gyanút keltenénk.
Így most laza
tinédzserként sétálgatok a plázában, mintha nem is tudnám, hogy akár az egész
boltot felvásárolhatnám, annyi pénz van a számlámon. Dorka ekkor oda szalad
hozzám egy cuki mopszos felsővel, ugrándozik, hogy szép meg minden, de én
valahogy csak kényszeredetten tudok mosolyogni.
Még mindig csak
aprócska szikrát érzek a mellkasomban. A boldogság most nem akar megtalálni,
mint annak idején. Kiüresedve hallgatom, ahogy locsog, és hagyom, hogy elvigyen
egy kávézóba, ahol egy-egy kávé kíséretében neki állunk beszélgetni. De nagyon
jelentéktelenre sikerül. Annyira, hogy mire kettőt pislantok már otthon vagyok.
Anya éjszakás ma, így az öcsémmel ketten vagyunk otthon.
Mind a ketten a
saját szobánkban maradunk, alig szólunk egymáshoz. Ahogy a további napokban is
szótlan maradok. A bánatom nem akar elmúlni, mindegy hány vígjátékot nézek meg,
hány cuki cicás videó kerül az utamba, képtelen vagyok kilábalni. Mint annak
idején, amikor beleszerettem általánosban egy srácba, aki visszautasított.
Utána is alig álltam fel.
Az egész érettségi
szünet úgy fut el, mintha ott se lett volna. Olvastam, varrtam, takarítottam, számítógépeztem,
írtam. De legfőképpen fejlesztettem a mágiámat. Vadabbá, hatalmasabbá akarom
tenni. Felakarok érni a legjobbakhoz. S mivel kaptam még plusz tizenöt évet,
így tökéletesítem ott, ahol csak tudom. Gyógynövényekről és a gyógyításról
kezdek el olvasni, alkotásról, alkímiáról. Mindent elolvasok, ami az utamba
kerül, s anyám csak pislog, amikor képes vagyok latinul elmondani a betegei betegségének
a nevét.
A suliba
visszamenni viszont egyáltalán nincs kedvem. Az éjszaka az ágyamon ülve nézek
bele a sötétségbe, s azon jár az eszem, hogy nem lenne-e egyszerűbb, ha
eltűntetném magamat. Ha megváltoztatnám a nevemet, mindenhol, és elkezdeném a
magam életét. Elhagyva ezt a kis tini kort. Azonban ahogy ezen agyalok rájövök,
hogy felesleges lenne. Csak gondot okoznék a családomnak. Azt pedig nem akarok.
Elég neki, hogy mágus vagyok, még ha titokban is.
Később úgyis
megfogják tudni, de akkor már egyedül fogok élni, messze tőlük. Hamar eljön a
hajnal, megkezdődik egy újabb nap. Később kell bemennem a suliba, így ráérősen
teszem a tea filtert a bögrémbe, majd a zsinórt rángatva élvezem, ahogy kiengedi
vérvörös színét. Anya kómásan kijön a konyhába, csinál magának egy kávét, majd
odaáll mellém az ablakhoz, hogy együtt nézzük, ahogy a nyár egyre közeledik.
- Szótlan vagy mostanában – mondja nekem két
korty között. – Minden rendben van? – Meglep a kérdése, ám gondosan elrejtem.
Ez is része a változásnak. Anyát sose érdekelte túlzottan, mi van velem. Annyit
éjszakázott, annyira keveset volt itthon, hogy lassanként már csak szellemként
láttuk.
- Igen – mondom gyengéden, halvány mosollyal
az arcomon. – Csak néha elgondolkozom.
- Min? – kérdezi, s hirtelen rá kell jöjjek,
hogy mit is hazudjak neki.
- A sulin. Meg a jövőn – kuncogok fel. – Néha
tudod olyan rövidnek tűnik. Hiszen nem rég voltam általános iskolás, s mindjárt
vége a kilencedik osztálynak. Olyan gyorsan halad az idő, hogy alig fogom fel a
dolgokat.
- Nos, igen – ért egyet kelletlenül, majd
sarkon fordul, s még visszakiált nekem, hogy visszabújik még egy kicsit az ágyba,
legyek jó.
Utána nézek anyám
eltűnő alakjának, s hirtelen kiszabadul az a bánat, ami eddig szívemet nyomta. Átjár,
elszorítja a torkomat, mágiámat melankólikussá és nyomasztóvá teszi. Ebben a
pillanatban döbbenek rá, hogy miért hozott vissza a Kapu. Hogy újra megéljem
velük ezeket a pillanatokat. Még ha kicsik is, jelentéktelenek. Hiszen örökké
élek. Ahogy anyám negyvenhez közelítő arcát látom rá kell jöjjek, hogy látni
fogom megöregedni, majd meghalni. Mindenkit látni fogok meghalni, akit
szeretek.
Elvesztem őket, míg én fiatal maradok, s élem az életemet tovább. Szemem
megtelik könnyekkel, egy le is csordul az arcomon, de gyorsan le is törlöm, még
mielőtt bárki meglátná. Gyorsan visszafordulok az ablakhoz, belekortyolok a
teámba, s ahogy felnézek az égre elmosolyodom. Ezután pedig köszönetet mondok a
Kapunak, hogy kapok még egy esélyt arra, hogy tinédzser legyek, s még egyszer
felépítsek magamnak egy olyan jövőt, amiről eddig álmodtam, csak most egy másik
úton.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése