A vörös ruha

Vörös ruhám csillog a lámpafényében. Az egész alakos tükör előtt zavartan végig simítok a finom anyagon, a köveken, s egyre csak az jár a fejembe, „ez nem én vagyok”. Az a lány, aki a tükörből rám pillant, csak egy bábu. Szája finom mosolyra húzódik, barna szeme fénytelenül néz előre, állát pedig magasra emelve vigyáz feltornyozott hajára, hirdetve felsőbbrendűségét a világnak.

Ennek kell lennem ma este. A lánynak, aki előkelő, aki meseszép, akár egy hercegnő. Pedig nem vagyok az. A szüleim férjet akarnak nekem fogni, mintha még mindig a középkorban élnénk. Pedig, ha tehetném inkább szabad lennék. Egy farmon, megdolgozva a magam ételéért, vagy egy kis szerény munkát szerezni, s elvonulni a zajos világ elől. Festeni, olvasni szabadidőmben, élvezni a napfényt, a természetet, ahogy körbevesz.

Ám a békés élet helyett, most el kell játszanom az úrilány szerepét. Egy kalitkába zárt lány életét, akinek szava nem lehet. Ha mégis, az igencsak kevés. Komornám betűzi az utolsó hajtűt is a hajamba, majd elismerősen bókol nekem. Gyönyörűnek nevez. Ám cseppet sem érzem magamat annak. Tetszik a ruha, nem arról van szó, de akit a tükörben látok az csak egy kép.

Kéknek kellene lennie a ruhának. Szolidabbnak, kevesebb ékkővel, tüllel és szaténnal, nem ennyire mélyen dekoltáltnak. Igyekszem azért kedves maradni a lányhoz, hiszen ő csak az utasítást teljesíti, de ha nem lennék ennyire kedves már darabokra szaggattam volna ruhát, hogy a kényelmes ruháimba bújva eltűnhessek valahol a birtokon.

A kocsiban sem jobb. Anyám egyre csak a ruhát nézi, s szinte látom a szemében a dollár jelet, apám pedig az egyre növekvő cégét látja, ha valami mágnást sikerül „fognom” magamnak. A hányinger kerülget. Ám szerencsére végül megérkezünk az estélyre. Apa és anya szállnak ki elsőnek, én pedig a drámaibb hatást keltve utoljára.

Finoman megemelem szoknyámat, követem anyáékat, közben lopva széjjel nézek. Mindenhol vakuk villannak, ezernyi kérdés záporozik ránk, s némelyikre még szívesen válaszolnék is, ha nem tudnám, hogy azonnal leteremtenének ezért. Szerencsémre hamar beérünk a terembe, ahol már a lágy zene egyből belopja magát a szívembe. Szeretem ezt a nyugalmat és békét, amit áraszt, ám azokat, akiknek szól, azt már nem.

Ezernyi szempár tapad rám, ahogy végig haladok közöttünk, ahogy kapok egy pohár pezsgőt, s illedelmesen elvegyülök a tömegben. Visszafogottan, prédaként kínálva magamat beszélgetek a társasággal, érdektelenebbnél érdektelenebb témákról, amik hidegen hagynak. Divatról, pletykákról fecsegnek a nők körülöttem, a ruhámat dicsérik. 

A gyomrom pedig felfordul.

Egyetlen irodalmi kérdés nem jön szembe. Vagy csak elvétve egy-egy szerényebb lánytól, aki hozzám hasonlóan álarcban csinálja végig ezt az estét. A nagyobb primadonnák ugyanakkor a helyükön ülve figyelik a fiatalokat. Vajon ők is hozzám hasonlóan inkább otthon lennének, és élveznék ezt a kellemes estét egy jó könyv és egy pohár bor mellett? Vagy csak kötelezően beülnek ide, legyezgetik párszor magukat, majd távoznak tizenegykor? Megeshet.

Az urak mindenesetre tíz körül kezdenek el minket megkörnyékezni. Némelyik borvirágos arccal próbál ügyetlenül udvarolni nekünk. A lányok hozzám hasonlóan illemtudóan nevetgélnek, mosolyognak, mintha annyi agyam se lenne, mint egy marék lepkének. Apám persze vigyorog, mint a vadalma, amikor egy igazi multi fia környékez be. Arról viszont szó se essék, hogy egy egész szeszfőzde bűzlik belőle, ahogy hozzám beszél.

Éjfél körül persze hamiskásan elbúcsúzunk egymástól, majd elindulunk a szüleimmel haza. Egész úton arról faggatnak, miként is zajlott az udvarlás. Szűkszavúan válaszolgatok nekik, úgy teszek, mintha tényleg elbűvölőnek találtam volna, pedig legbelül már az első pillanatban sarkon fordultam volna, és otthagytam volna.

Otthon szerencsére hamar lekerül rólam a vörös ruha, be a gardróbba, a komornám pedig magamra hagy végre. Alszom egy pár órát, majd olyan három körül felébredek. Feloltom a lámpát, majd csendben előhalászom az ágyam alól azt a bőröndöt. Hónapok óta várom ezt a napot, s ma tényleg megtehetem. Lecsekkolom a táskámat. Titkos bankkártya, amit új személyazonossággal készítettem el, akárcsak az irataimat, az új telefonom, kártyám hozzá, a papírok a másik országban lévő házhoz, telekhez.

Végre felvehetem a legkényelmesebb ruhámat, lófarokba fogom a hajamat, felkapom a kistáskámat, bőröndömet, elhelyezem a levelet a párnámon. Elbúcsúzom ettől a cukormáztól csöpögő szobától, élettől, ami olyan hamis volt, mint a mosoly az estélyen. Kisurranok a házból, fogok egy taxit magamnak, majd a repülőtérre hajtatok.

Közben a hajamat egy paróka alá rejtem, kontaktlencsémet behelyezem a szemembe, s teljesen más személy vagyok. A reptéren minden gond nélkül átjutok, ahogy a repülőre is kényelmesen feljutok. A repülő pedig fel is száll.

Anyáék tuti olyan tíz óráig fognak aludni. Főleg, hogy mind a ketten elég sokat ittak előző este. Addigra én viszont már Angliában leszek. Elhagyom Amerikát, s visszamegyek az Óvilágba, ahogy azt anno mondták az emberek.

Angliában.

Egy új reményénnel a szívemben.

Szabadon.

S a vörös ruhámat, felválthatja a kék.