Novellás kihívás - 3. nap

Húzott témakártya: Valami új

Meglepetés a dobozban

Ahogy Pidge kérte, másnap reggel átmegyek hozzájuk. Bár bevallom becsületesen, mióta egyedül vagyok sokáig fent maradok olvasni. Tegnap este is hajnali egykor sikerült végre letennem, és végre aludni.  A fekete árkok a szemem alatt persze nem akarnak eltűnni, ahogy az idegességem sem. A szilveszterhez közeledve egyre kevésbé van kedvem bármit is csinálni.

Pidge remélhetően eltereli a figyelmemet annyira, hogy ne akarjak kimenekülni a világból.  Lehet ez lenne a válás utóhatása. A traumának, amit elfojtottam magamban.

Elég legyen, Shiro! feddem meg magamat, vezetsz, ilyenkor ne azon járjon az eszed, hogy milyen lelki folyamatok zajlanak le a fejedben. Egy baba sorsa van a kezdedben, quiznak! Ez igaz. Egyik este is azon kaptam magamat, hogy a home-office után baba oldalakat nézegettem. Festékeket néztem a szobához, matricákat, babaágyakat, ruhácskákat, cumis üvegeket, stb. De a legjobban a neveket nézegettem. Nem akarok még választani, majd akkor, amikor kiderül, lány vagy fiú. Addig felesleges beleélnem magamat nevekbe.

Megállok a pirosnál, idegesen kopog a kezem a kormányon. Mitől vagyok ennyire ideges? Mi nyugtalanít? Talán, ha felvetem Pidge-nek a dolgot, akkor tud választ adni rá. Szerencsére, hamar zöldre vált a lámpa, s már startolok is. Nagyjából három órát utazok, hogy elérjem Pidge-ék házát, ahol egyből a kutyájuk fogad. Pidge még mindig szinglinek mondhatja magát, állítása szerint ő a tudománnyal jegyezte el magát, akárcsak I. Erzsébet, Anglia királynője Angliával. Igaz, még nem késett le semmit sem. Tíz évvel fiatalabb, mint én, vagyis tizennyolc évesen még fiatal, életerős, és még van mit tapasztalnia.

Bár a Voltronos időszak adott neki tapasztalatból bőven mit. Így belegondolva, mindent megváltoztatott a Voltron léte. Az emberiség felfedezte a világűrt, technológiailag fejlődünk, és szinte olyasmiket hozunk létre, amiről pár éve csak álmodni mertünk. Most meg ott van mindenhol. Mint valami videójáték karakterei.

-          Pidge! – üdvözlöm kitörő örömmel, amikor szegényke bakancsban, magára kapott kabátban rohan elém.

-          Shiro! – ugrik a nyakamba, én pedig majdnem fenékre ülök a házuk előtt. – Jó, hogy eltudtál jönni. – Vigyora széles, csillogó, s jó végre egy kis vidámságot is látni.

-          Szívesen jöttem – mondom neki, s majdnem kicsúszik a számon, hogy úgy sem lett volna más dolgom.

-          Gyere! – rángat magával ez a csöpp lányka, s hamar bent is vagyunk a jó melegben.

Kedvesen üdvözlöm Samuelt, Colleen-t és Matt-et, akinek szokatlanul is kaján vigyor ül az arcán. Pidge persze továbbra is rángat, mintha megint karácsony lenne, és az ajándékokat akarná kibontani.

-          Nyugi, Pidge – kuncogok fel. – Lehet, hogy lebegő karom van, de attól még szeretném a közelemben tartani. – Persze, képtelen vagyok erre a lányra haragudni, hiszen sok mindent tett a csapatért.

-          Oké, csak gyere! – Tényleg olyan, mint karácsony reggel. Már csak nevetek, ahogy bemegyünk a nappaliba, majd a kanapéra lehuppanva elkezdenek szinte egyszerre beszélni.

Samuel egy új projectről kezd el beszélni, amibe szeretné, ha becsatlakoznék, Matt a legújabb felfedezéseiről akar kielőadást tartani, Pidge pedig rágja az apja fülét, hogy ne most akarjon velem konzultálni, inkább jöjjön már vele. Szerencsére Colleen a legegyszerűbb az egészből. Csak annyit kérdez kérek-e valamit inni?

-          Jól esne, köszönöm, Mrs. Holt.

-          Shiro, kérlek, hívj Colleen-nek! – szól rám már vagy ezredszerre, mire kisfiúsan behúzom a nyakamat, majd hagyom, hogy összeborzolja a hajamat. Persze tudja, hogy azért hívom mindig Mrs. Holt-nak, mert tisztelem.

Nem csak azért, amit kibírt, amikor a Kerberoson eltűntünk, amikor Pidge eltűnt, hanem azért is, mert hitt abba, hogy a férje és a gyerekei visszatérnek. Valamint az anyai hozzáállásáért. A stabilitásáért. Vajon én ezt megtudom majd adni a gyerekemnek? Egyedül leszek, társ nélkül, és ráadásul még az anyja sem láthatja gyakran. A veszély miatt muszáj lesz diszkréten intézkednünk. Az is lehet, hogy álcázni kell majd.

Bensőmben feltámad a szomorúság, ám mégis kényszerítem magamat, hogy mosolyogjak. Fáj, de vigyort tartok az arcomon, és minden megmaradt erőmmel Samuelre és Mattre koncentrálok. Colleen közben egy bögre forró teával lep meg, aminek nagyon is örülök ilyen hidegben.

-          Köszönöm – válaszolom, majd óvatosan belekortyolok a finom gyümölcsös teába. – Szóval, mi az nagy titok? – kérdezem titokzatos mosoly keretében, mire a két gyerek összenéz. Barna szemükben pajkos fény játszik, majd hirtelen kirohannak. Csodálkozva nézek utánuk, majd Samuelre pillantok.

Az idős professzor csak a plafont fixírozza, széles vigyorral az arcán. Nem kérdezősködöm, inkább kortyolok még egyet a teából, ameddig Mattet és Pidge-et várjuk. Nem telik el öt perc, s fél füllel meghallom, ahogy a két gyerek mormogva civódik valamin.

-          Szerinted, adjam rá? – hallom meg Matt hangját suttogva, mire Pidge morogva leszólja.

-          Nem kell… vagy igen? – Felkuncogok, hiszen nagyon aranyos, ahogy civódnak. A kíváncsiságom persze fellángol, ahogy várom őket. Előre hajolok, hátha meglátom őket, ám gondosan elrejtőztek a folyosón.

A szemöldököm a homlokomra szalad, s már épp állnék fel, amikor belépnek. Egy díszes, masnival díszített dobozzal. A meglepődöttség kiül az arcomra, hiszen nem rég volt karácsony, átadtuk az ajándékainak, és nem számítottam ilyenre.

-          Ez… - kérdő tekintettel nézek a szülőkre, akik csak somolyogva vigyorognak. – Öhm… kezdjek félni.

-          Nem! – mondják egyszerre a gyerekek, mire hátrahökölök. Rosszat sejtek. Gyanakvóan pillantgatok a dobozra, amit az ölembe raknak. Egy egyszerű kék doboz, rózsaszín masnival a tetején. Még egyszer utoljára körbe tekintek a társaságon, majd megállapítom a tényt: bármi is, nekem akarják adni.

Csak ne valami baba… azaz de… bár még nem mondtam el nekik szóval még nem lehetnek babacuccok. Óvatosan nyitom ki a dobozt. Először csak egy kis rést nyitok rajta, de már ezen a kis résen át is meg támad egy fekete kis orrocska. Hát ez meg? Teljesen kinyitom a dobozt, s leesik az állam.

Egy kék csokornyakkendővel ellátott kis golden retriver pislog fel rám, ártatlanul. Csóvalni kezdi a farkát, ahogy bátorkodva megsimogatom a fejét. Szegényke teljesen megrémült, amikor ez a két gyerek beletette a dobozba.

-          Ő… - pillantok fel rájuk. – öt… nekem… - Nem találom a szavakat, főleg, amikor ez a kis tünemény bátorkodva a doboz szélére áll, és nyalogatni kezdni a kezemet.

-          Még karácsonyra akartuk neked odaadni, de úgy alakult, hogy a hóvihar miatt nem jutott el hozzánk karácsonyra.

-          Oh, Samuel… ez csodás… Szia, te kis édes – emelem ki a dobozból a kiskrapekot. – Hát, szia.

Félreteszem a dobozt, és az ölembe helyezve simogatni és játszani kezdek vele. Olyan édes, és olyan… oh egek.

-          Igazán… nem kellett volna.

-          Most még nagyobb szükséged van rá, nemde? – Colleen együttérző hangja megsajdítja a szívemen a sebet, ám még jobban elgondolkoztat. Ez a kis kutya most már velem lesz, ahogy a kisbabám is.

Igaz, nehezebb lesz, hiszen egy kutyát és egy gyereket kell majd egyszerre nevelnem… de valahogy csak megoldom, nem? Mások is végigcsinálták már ezt, és sokkan nehezebb körülmények között.  De, ami a legfontosabb, nem vagyok egyedül. Nem vagy egyedül, Takashi Shirogane. Soha nem is leszel.

-          Mi lesz a neve? – kérdez Pidge, miután megadja magát, és ő is simogatni kezdni a puha arany bundát.

-          Amilyen kis izgága. Fürge lesz a neve.