Sajnálom

Indulni készültem, már-már elmélyedtem a szerkezet halk duruzsolásában, amikor bensőmben fellángolt valami.  Úgy éreztem, mintha valaki figyelt volna. Nagyot nyeltem, ismertem ezt az érzést.

Óvatosan lépkedve, félve a saját hiú reményeimtől, kiléptem az óriás masina platójára. Elterült előttem a síkság, hatalmas kőfalak emelkedtek a magasban, ahogy végigtekintettem a tájnak nem nevezhető valamin.

Körbekémleltem, de nem láttam senkit sem a hangár előtt. Mégis éreztem egy égető szempárt a hátamban. Egyedül voltam az egész hajón, de mégis tudtam, hogy bent, valahol valaki figyel. Amúgy is volt még mit tennem, bementem, és hallgattam a bensőmre. Fehér bakancsom természetellenesen hangosan csattogott a folyosókon, idegennek tetszelegtem az egész intézetben, szürke-fehér-fekete egyenruhámban, a sok narancs-fekete között. Egészen eddig észre sem vettem. Mindig csak végigmentem a szűk folyosókon, míg el nem értem az irodámat. Mindig is az volt a menedékem.

Azonban akkor, amikor ez az érzés a hatalmában kerített, hagytam, hagy vezessen. „Valamit el kell intézned!” súgta egy belső hang, s igaza is lett.

Egy vezérlő teremben találtam meg a félhomályban ücsörögve. Valaha közös múltunk volt, tervekkel, álmokkal, megvalósításra váró tettek. Ám önző voltam, ahogy ő fogalmazott. Akkoriban nem volt sok hátra nekem. A szervezetem egyre jobban adta meg magát a természet kegyetlenségének, s meg akartam valósítani az egyik nagy álmomat, amit valaha akartam. Feljutni az űrbe, a Kerberosra, részese lenni valami nagynak.

Próbált visszatartani, „Veszélyes!”, mondta akkor, ám nem hallgattam rá. Mentem a magam fejem után, mert nyomot akartam hagyni a világban. Nem csak egy feljegyzés lenni a sok haláleset között. S talán ennyire balga nem is lehettem volna. Szerelmesek voltunk. Bár mindenki abnormálisnak nézett minket, mintha fertőzőek lennék. Pedig csak szerelmesek voltunk. Biszexuálisként egymást szerettük, vigyáztunk a másikra. Én viszont eldobtam ezt magamtól.

Nem vagyok ugyanaz az ember, mint előtte.

Elveszett bennem valami, amikor fogságba kerültem, amikor megkínoztak, harcoltattak, akár egy állatot. Te mindig vártál haza, tudtad, mire van szükségem, mégis, amikor arról volt szó, hogy menjek vagy sem, nemet mondtál. Dühös voltam. Élni akartam. Értettem az érveidet, értettem, mit akarsz, de te nem akartad felfogni az enyémet.

Nem volt sok hátra az életemből, akartam valamit, már kicsiként. Lemondtak rólam sokan. A szüleim, a testvéreim, a rokonaim, mindenki, akit valaha ismertem ezen a nyamvadt bolygón, s végre esélyem lett volna, hogy bizonyítsak. Balul sült el, ez igaz.

Ám még nem kértem tőled bocsánatot.

Csak néztünk egymásra. Kerestük a szavakat, ahogy ott álltam az iroda korlátját támasztva. Te felnéztél rá, én le rád. Elszakítottad a tekintetedet az enyémtől, végignéztél rajtam, ám amikor ismét egymásra talált a szemünk nem láttam benne semmit, csak a keserűséget. Egy megkeseredett emberrel álltam szemben, ő pedig egy gyökeresen megváltozott férfivel, aki már soha nem lesz az, aki volt egy éve.

Látta rajtam, mintha kiszimatolta volna. Felsóhajtott, lehorgasztotta a fejét, megcsóválta, de nem mondott semmit. Akkor még nem. Levette az ujjáról a gyűrűt, amit még valaha én húztam fel neki. Az enyém már rég elveszett valahol az intézmény falai között. Az arany halkan koppant, ahogy letette az asztalra, s mintha egy kicsit remegett volna a keze, ahogy elengedte.

Amikor felnézett rám ismét, már nem láttam benne semmilyen érzelmet, csak a múlt árnyait, amik egészen idáig kergették. Kiszakadt belőlem egy sóhaj. Ellöktem magamat a korlátról, tekintetemet azonban nem vettem le róla. Képtelen voltam.

Szerettem őt, ő is szeretett engem. Ezt nincs mit ragozni. Inkább azon kellene elgondolkoznom, mi is lett volna, ha őt választom. Talán már halott lennék, de boldog éveink lehettek volna együtt. Semmi vigasz, semmi nagy tett, csak egy lassan elsorvadó élet. Ki tudja. Már nem hozhatom vissza azokat az éveket, amiket eldobtam magamtól.

-          Sajnálom, Adam – mondtam végre ki hangosan is azt, amit már korábban kellett volna. Valami felvillant a tekintetében, valami átsuhant, ám amilyen gyorsan jött, úgy ment is. Barna szeme közömbösen néznek rám, végül ő is megszólal.

-          Sajnálom, Takashi. – De vajon mit sajnálhatott? Azt már soha nem tudom meg.

Őt áthelyezték máshová, én pedig folytattam ott az életemet, ahol abbamaradt. Tábornokként szolgálok, élem az életemet, s meglátjuk, mit hoz a jövő. De hogy jól fogok-e dönteni… azt majd meglátjuk.