Húzott témakártya: Anya
Sírva fakadtál.
Nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű beszélgetésből vérre menő vita kerekedik
ki. A feszültség fájdalmasan feszül a szobában, mindenki figyel, várja, mit is
lép majd édesanyád. De én csak rád figyelek. Látom, ahogy lecsorognak a
könnyeid az arcodon, ahogy felidézel rengeteg emléket magadban. A nyelvembe
harapok, ökölbe szorítom a kezemet, de még így is érzem magamban azt a fojtó
fenyegetést, amit kaptál, drága lányom.
Anyukád nem mondta
ki, azonban utalt rá. Anyukád tekintete izzik, ahogy rá pillantok, mintha
kihívásnak vette volna az iménti helyzetet. Szerencse, hogy Lance tartja a
babát a kezében, különben szerencsétlen gyereket agyon nyomná azonnal. Fogamat
összeszorítva, kihúzom magamat. Nem inoghatok meg. Nem most. Pedig a jó ég
látja rajtam, szívem szerint én magam is ordibálnék, akárcsak anyád.
- Hogy mered? – suttogtad hirtelen, mire
megfagy a levegő. Ismerem ezt a hangot. Pontosan tudom, hogy anyukád most húzta
ki nálad a gyufát.
- Az anyád vagyok
- Nem… Te nem vagy az! – kiáltod mérgesen,
ökölbe szorított kézzel. – Ha az anyám lennél, akkor nem ilyen lennél! –
Reszkettél a dühtől, én pedig féltem, hogy valami butaságot fogsz csinálni. A
szívem a torkomban dobogott, aggódtam miattad.
Ordibálni kezdtél,
szavaidból pedig áradt a megbántottság és a bánat. Ezt pedig pontosan értettem.
Anyukád persze nem értette ezt meg, fel sem fogta, hogy most gázolt bele a
lelkedbe. Hamar ki is viharzottál a teremből, látni se akartad. Utánad
rohantam, ám még mielőtt kiléptem volna, még visszanéztem anyukádra.
Tekintetéből áradt a harag, a sértődöttség, mintha őt sértették volna vérig.
Megcsóváltam a fejemet, veszett fejsze nyeleként felsóhajtottam, majd csak
annyit mondtam.
- Te aztán értesz hozzá, hogyan fordítsd
magad ellen a tulajdon gyerekedet. – Kijelentésemet nem értette, csak
pislogott, mintha valami bolondságot mondtam volna.
Végül utánad
eredtem. Szedtem a lábamat, ahogy csak tudtam, de így is már csak a kertben
tudtalak utolérni a fa alatt, ahová gyakorta kijártunk. Tisztes távolságban
megálltam tőled; nem tudtam, hogyan fogsz reagálni rám.
- Kicsim – szólítottalak meg kisebb
félelemmel, de valahol mélyen belül tudtam, nem szabad most magadra hagyjalak.
- Nem pont ilyen anyát képzeltem el magamnak
– csalódott hangod szíven ütött, de megértettem minden egyes okát. A helyedben
én sem lettem volna boldog, ha kiderül, hogy az anyám milyen személyiség
valójában.
- Sajnálom – mondom őszintén, végül leültem
melléd a fűbe. Kissé hideg volt már kint, de nem igazán számít most, hogy
milyen kint az időjárás. Főleg, ha rólad volt szó. – Valahogy sejtettem, hogy
nem ilyen anyukára vágytál. Meg persze ilyen bejelentésre sem.
- Ugyan már! – csattantál fel ingerülten. –
Sejtettem, hogy az anyám alteiai! Csak azt nem… - halkult el a hangod hirtelen,
mintha ráeszméltél volna valamire.
- Csak azt nem? – kérdeztem meg tőled, mivel
érdekelt a folytatás. – Kicsim? – Elhallgattál, én pedig aggódni kezdtem.
Valami nem volt rendben veled.
- Sejtettem – szólaltál meg végül hosszas
hallgatás után. – Már egy ideje használom az alteiai erőmet, csak… pont nem rá
gondoltam anyukaként.
Most rajtam volt a
megdöbbenés ideje, de nem kezdtem el kiabálni. Felesleges lett volna. Amúgy sem
tudtalak hibáztatni, főleg mikor elmondtad, miért nem választoltál nekem.
Elfogadtam az érveidet, nem vitáztam veled, inkább tettem egy javaslatot.
- Együnk egy kis fagyit és nézzünk meg valami
jó filmet vigaszként? – Elvigyorodtál, sunyin rám szegted a tekinteted, majd
felpattantál, s már karon is ragadtál, hogy beváltsuk a programot.
Tudom, milyen
anyára vágytál mindig is. Egy olyanra, akivel együtt tudtál volna főzni-sütni.
Kibeszélgetted volna az összes lányos dolgot. Egy legjobb barátnő, aki teljes
szívével szeret, mert te vagy az egyetlen lánya. Egy szép családra vágytál,
amilyet mindig is láttál a filmekben, olvastál a könyvekben. Ám ehelyett kaptál
egy olyan anyát, aki kiabál veled, lenéz és hangoztatja a kapcsolatotokat,
pedig a véren kívül semmilyen érzelem nem köt össze titeket.
- Apa – mondtad egyik reggel, amikor egy
finom kávé mellett néztük, ahogy leesik az első hó a külvárosban. – Nem bánom,
hogy így alakult az életem. – Ekkor a szemembe néztél, s mentem megláttam
benne, hogy mégis mit akarsz mondani. – Az, hogy egyedül neveltél fel már
önmagában teljesítmény, de az, hogy képes voltál számomra megadni mindazt, amit
talán csak az anyám tudott volna… - Felnevettél, talán fura arcot vághattam,
nem tudom. De jól esett hallani, hogy nem vagy rám dühös, amiért soha nem
mutattam be neked az anyukádat. – Az életem úgy jó, ahogy van. Persze, mindig
is vágytam egy olyan idilli családra, mint a filmekben, könyvekben látni,
viszont így is szép ez az élet.
Elvigyorodtál a
kávésbögrét felett, belekortyoltál a még gőzölgő italba. Veled mosolyogtam, ittam
a magam feketéjét, s azon kezdem el gondolkozni, hogy mennyire számít ez. Hogy
hibáztam-e azzal, hogy nem kerestem számára pótmamát, hogy egyedül veselkedtem
neki a nevelés útjának? Ezt már sajna nem fogom megtudni. De ha mégis, akkor
nem egyhamar.
Szeretettel telve
vagy, édeslányom, nagyobb a szíved, mint azt bárki gondolná, én pedig örömmel
állok a hátad mögött, ameddig életem virága nem hervad el teljesen. Remélem,
még sok kalandban lesz még részem veled. Láthatom majd, amikor párra lelsz,
amikor az oltárhoz kísérhetlek, vagy amikor az unokámat tarthatom a karomban.
Egyre nagyobbra nősz, kitárul előtted a világ, édesanyád pedig nem lesz ennek
része, ezt már előre látom.
Reggeli után
közösen elmosogattunk, rendet raktunk, s kezdhettük el az, amit úgy hívunk a
mai napig is: Tiszta lap.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése