Novellás kihívás - 18. nap

Húzott témakártya: Iskola

Nem voltam soha egy él tanuló az általános iskolában. Jó gyerek voltam, igyekeztem kerülni a bajt – még akkor is, ha megtalált akaratlanul is -, és nem igazán voltam oda a tanárokért. Nem azért nem voltam mondjuk hármas-négyes tanuló mert nem érdekelt volna az anyag, hanem egyszerűen csak nem tartottam annyira fontosnak második gyerekként, hogy szín ötös legyek. Megelégedtem a kellemes hármas és négyessel, amitől otthon sem piszkáltak, és tanárok sem tartanak nekem minden félév végén szent beszédet.

Utoljára az általános végét nyomtam meg igazán, hogy bekerüljek a Garrisonba, ami sikeres is volt. Akkor kaptam meg a tanáraimtól, hogy végig így kellett volna csinálnom. Na, persze. Majd megszakadok és akkor, ha hozok haza egy hármast akkor csak baj van belőle. Jobb volt úgy, ahogy csináltam. A Garrisonban is így kezdtem először, nem nagyon dobtam be magamat a munkába. Adam volt az, aki rágta folyton a fülemet, nem hagyta, hogy lusta legyek, és ne foglalkozzak annyira a tanulmányaimmal. Utólag hálát adok neki, de akkor a pokolba tudtam volna küldeni.

Mikor a lányom iskolás lett, akkor úgy gondoltam, hogy jobb lesz neki, ha a Földön jár iskolába. A farm persze továbbra is megmaradt, de csak időszakosan látogattuk meg a bolygót. Akkor még nem voltak állataink, inkább a föld volt a lényeg. A munka mellett amúgy sem volt annyi időm foglalkozni az otthoni dolgokkal.

Azonban nagyobb hibát nem követhettem volna el. Rengeteg atrocitás érte a lányom a Földön. Ezen pedig nagyon is meglepődtem. A földi emberek ugyanis szkeptikusan tekintettek a Voltronra, annak legendájára, mágikus erejére. Mesének érezték, és csak azt ismerték el, hogy robotika szempontjából remek.

A lányom viszont nem. Mivel magam is paladinja voltam, így pontosan tudom, hogy milyen érzés vezetni a robot oroszlánok egyikét. Ezt pedig elmeséltem neki. Ő pedig lelkes volt, hihetetlenül szerette ezeket a történeteket, és el is mesélte őket a többieknek. Akik persze kinevették, piszkálták és nem igazán szerette az iskoláját.

Ekkor döntenem kellett. S persze, hogy a gyerekemet választottam. Így költöztünk a lányom hatéves korában a Cormérára. Egészen tíz éves koráig, amíg Keith otthoni munkára nem állt át egy időre, addig távmunkában dolgoztam, és csak a konferenciákra jártam. A kisebbeket megoldottam videó chatekben.

A Cormérán lévő iskola pedig jobban jobb volt, mint a Földön lévő. Itt nem nézték ki, nem csúfolták, mert szereti a Voltron. Ebben nőtt fel végül is. Folyton meséltem neki a  régi időkről, s minden egyes ilyen alkalommal hozzám bújt – ahogy a mai napig is, ha mesélek -, és élvezettel hallgatta.

A lányom az iskolába jól teljesített, soha nem vártam el tőle, hogy kitűnő legyen, mégis mindig tudta, hogy meddig tud elmenni a saját tudásával. A Garrisonban pedig hihetetlenül kimagaslott. Annyira, hogy 15 évesen le is diplomázott. Úgy látszik nem volt baj, hogy Keithre bíztam rá egy időre a lányomat, aki így átadhatta minden tudását neki.

Közben pedig a műszerész és orvosi tudását csiszolgatta, amivel nekem segített. Új kart készített, gyógyította és gyógyítja mai napig is a tüdőmet. S mindezt egyedül. Több motiváció bújt ebbe a lányba, mint néha belém.

-      Apa! – ébreszt fel a mélázásómból, ahogy a teraszon ülök.

-      Igen? – válaszolok vissza neki.

-      Jössz egy picit?

-      Megyek – kiáltom vissza neki.

Ugyan ma már nem jár iskolába, nem látom, ahogy vigyorogva, táskával a hátán rohan a kocsihoz, hogy bevigyem a suliba. Már a maga ura, saját magát képzi, s ennél szebbet nem is tudnék elképzelni. Főleg, mikor oly élvezettel veti magát bele a tanulásba, amit csak kevés gyereknél látok.