Költözés előtt mindig átnézi az ember a holmiját, mit is dobjon ki, ajándékozzon el, illetve vigye magával. Legtöbbször a legalapvetőbb dologgal kezdi az ember. A ruháival. Magam is azzal kezdtem. Átnéztem az összes göncömet, mit is hordok, mit nem, mi szokott általában rajtam lenni egy átlagos napon.
Nagyjából egy óra kellett, s máris két kupac ruha hevert a szatyrokban. Egy részét kuponra váltottam, a többit pedig ruhagyűjtő konténerbe szórtam, mikor meggyőztem magamat, nem hordtam őket már évek óta. Mégis, ahogy válogattam, mintha megszólítottak volna. Eszembe jutott egy-egy pillanat, amikor ezeket a darabokat felvettem. Eszembe jutott, amikor túlszűk volt egy póló, vagy épp egy ujjatlan ing mennyire kényelmetlenül feszült rajtam, amikor egy szombati tanításni napon felvettem magamra.
Akadtak olyanok is, amik sok jót hoztak elő. Például egy mopszos póló, ami a "marad" csoportot erősítve elérte, hogy eszembe jusson az a jól alakult mozizós nap. Anya akkor nagyon vigyorgott, nagyon jó volt a film is, annak ellenére, hogy nem emlékszem rá, mit is néztünk meg a moziban. Jó volt, az megmaradt.
A boltban körbenéztünk, és egyből megakadt a szemem ezen a pólón. Anya meg is vettem nekem, és sokáig hordtam. Mindig őt ragadtam meg a kimosott kupacból, és vettem fel, hogy egész nap fülig érő mosollyal mászkáljak.
Úgy, ahogy egy elrejtett neszeszer is felidézett bennem dolgokat. Egy szép karácsonyt, amikor még a dédim élt, és a hangulat évről évre magával ragadott. "Ki hinné, hogy alig négy éve volt?" Furcsa volt belegondolni. Hiszen négy éve voltam tizenhét éves. Akkoriban még azon járt az agyam, vajon hogy fog menni az érettségi. Vagy épp azon a srácon agyaltam, aki egy osztályba járt velem, s fülig bele voltam zúgva.
Nevetve néztem végig a kupacokon, a púposra tömött zsákokon, amikben a ruháim voltak. El sem akartam hinni, hogy ez mind a komódomban volt benne. Némelyiket sokat hordoztam magammal. Régen vettem fel, de nálam volt. Mert hordozott valamit számomra. Most ideje, hogy valaki másnak is adjon élményeket.
De mégis a füzetek adnak számomra igazi emlékeket. Mindig is szerettem történeteket kitalálni, és gyakorta elragadott a képzeletem, még órán is. Ahogy olvasom a jegyzeteimet, nézegetem a sok közgazdasági fogalmat, ahogy a számításokat figyelem, eszembe jut, hányszor néztem csillogó szemmel Kormos Csaba tanár úrra, hányszor nézett ránk mérgesen, én mégis imádtam az óráit, akárcsak Dongó Katalin tanárnő óráit, ahogy a számvitel rejtelmeibe vezetett be minket, amit még ma is használok.
Ezernyi emlék. A rengeteg átkörmölt éjszaka, a rengeteg bújás, ahogy fejlesztettem magamat, s alig voltam egy kis tinédzser. Hagymázas elképzelésim voltak a jövőről, álmodotam én sok mindenről. A régi ötlet füzeteim is ezt mutatják.
Egy olyan világok képzeltem el magamnak, ahol a magam ura lehetek, ahol szabad lehetek. Szinte már röhögök ezeken. Már nem a képzeteket, hanem azon, hogy mennyire egyszerűnek gondoltam ezeket. Mennyire könnyűnek látszott a dolog. Mintha csak csettintenem kellene hozzá.
Most így költözéskor, átolvasom az összes irományomat; némelyiknek már a keletkezésére sem emlékszem, vagy mi volt a háttere. Csak leírtam. Ujjaim gyorsan formázták a betűket, hogy minél előbb kiadják a fejemből a megfelelő mondatokat.
Sajog a szívem azért értük. Hiszen egy olyan időszakom volt, amikor nem kellett félnem semmitől. Élvezhettem az életet, ahogy jól esett nekem. Kedvemre olvashattam, a nyári szüneteim voltak lefoglalva egy kis diákmunkának. Most pedig itt vagyok, egy költözés előtt állva, fix állással, főiskolai tanulmányokkal.
Hogy borult meg így az életem?
Felnőttem volna?
Mégis mikor?
Ki tudja? Észre sem vettem, hogy egyszer csak nekem kell fizetnem a telefonom részleteit, a telefonszámlámat, hogy néha én vásárolok be, főzök a családra, takarítok és nevelem a testvéremet, mert értek a tantárgyaihoz. Hogy lassan már időpontot kell kérni hozzám, ha találkozni szeretnék valakivel, mert a munka és a suli mellett elveszek.
Mikor lett a japán zene mellett a koreai a kedvencem? Mikor fogtam bele komolyabban a pasizásba, s nem csak ábrándozom a nagy Ő-ről? Ki tudja?
De egyet biztosan tudok. Sosem fogok igazán felnőni. Mindig lefogom szedni a karamellát a Twix tetejéről, és csak utána eszem meg a kekszet. Mindig lefogok ülni rajzfilmet nézni, még akkor is ha már bőven öreg leszek hozzá. Mindig imádni fogom a cuki cicás holmikat, főleg ha még puhák is. Mindig szeretni fogom a sajtburger menüt a gyorskajáldában, mert finom. A macskám mindig odabújhat hozzám, ha simogatást akar. Nyelvet nyújtok, ha pimaszkodni akarok.
Teljesen sosem fogok felnőni. De ez így is van jól. Túlkomolynak lenne, elfeledni, hogy valaha az udvaron fociztam, csupa sárosan, lehorzsolt térddel, vétek lenne. Voltam gyerek, volt gyerekszobám. Láttam és hallottam dolgokat, amiket csak felnőttként értettem meg. De jó gyerekkorom volt. Az az igazi gyerekkor.
Azonban még mindig nem tudom, mikor mentem át felnőttbe. Visszatekintek a múltamra, s valahogy egybefolynak a napok. A celebek, hírességek, akiket anno nyomonkövettem idegenek számomra. A tévé, amit anno folyton néztem, már csak egy üres papírfecni, ami a falon lóg, és ontja magából a semmit.
Megszülettem, életem 18 évét falun töltöttem, elköltöztem, leérettségiztem, megjártam egy egyetemet, majd egy főiskolán kötöttem ki, s most itt vagyok egy költözésnél, ahol szintén felborul az életem.
Úgy látszik ebből áll az élet, elveszünk, hozzáteszünk, változunk, más is alakul. Így van ez rendjén. Már csak egy kérdésem van: Hol van a kakaóm?
Nagyjából egy óra kellett, s máris két kupac ruha hevert a szatyrokban. Egy részét kuponra váltottam, a többit pedig ruhagyűjtő konténerbe szórtam, mikor meggyőztem magamat, nem hordtam őket már évek óta. Mégis, ahogy válogattam, mintha megszólítottak volna. Eszembe jutott egy-egy pillanat, amikor ezeket a darabokat felvettem. Eszembe jutott, amikor túlszűk volt egy póló, vagy épp egy ujjatlan ing mennyire kényelmetlenül feszült rajtam, amikor egy szombati tanításni napon felvettem magamra.
Akadtak olyanok is, amik sok jót hoztak elő. Például egy mopszos póló, ami a "marad" csoportot erősítve elérte, hogy eszembe jusson az a jól alakult mozizós nap. Anya akkor nagyon vigyorgott, nagyon jó volt a film is, annak ellenére, hogy nem emlékszem rá, mit is néztünk meg a moziban. Jó volt, az megmaradt.A boltban körbenéztünk, és egyből megakadt a szemem ezen a pólón. Anya meg is vettem nekem, és sokáig hordtam. Mindig őt ragadtam meg a kimosott kupacból, és vettem fel, hogy egész nap fülig érő mosollyal mászkáljak.
Úgy, ahogy egy elrejtett neszeszer is felidézett bennem dolgokat. Egy szép karácsonyt, amikor még a dédim élt, és a hangulat évről évre magával ragadott. "Ki hinné, hogy alig négy éve volt?" Furcsa volt belegondolni. Hiszen négy éve voltam tizenhét éves. Akkoriban még azon járt az agyam, vajon hogy fog menni az érettségi. Vagy épp azon a srácon agyaltam, aki egy osztályba járt velem, s fülig bele voltam zúgva.
Nevetve néztem végig a kupacokon, a púposra tömött zsákokon, amikben a ruháim voltak. El sem akartam hinni, hogy ez mind a komódomban volt benne. Némelyiket sokat hordoztam magammal. Régen vettem fel, de nálam volt. Mert hordozott valamit számomra. Most ideje, hogy valaki másnak is adjon élményeket.
De mégis a füzetek adnak számomra igazi emlékeket. Mindig is szerettem történeteket kitalálni, és gyakorta elragadott a képzeletem, még órán is. Ahogy olvasom a jegyzeteimet, nézegetem a sok közgazdasági fogalmat, ahogy a számításokat figyelem, eszembe jut, hányszor néztem csillogó szemmel Kormos Csaba tanár úrra, hányszor nézett ránk mérgesen, én mégis imádtam az óráit, akárcsak Dongó Katalin tanárnő óráit, ahogy a számvitel rejtelmeibe vezetett be minket, amit még ma is használok.
Ezernyi emlék. A rengeteg átkörmölt éjszaka, a rengeteg bújás, ahogy fejlesztettem magamat, s alig voltam egy kis tinédzser. Hagymázas elképzelésim voltak a jövőről, álmodotam én sok mindenről. A régi ötlet füzeteim is ezt mutatják.
Egy olyan világok képzeltem el magamnak, ahol a magam ura lehetek, ahol szabad lehetek. Szinte már röhögök ezeken. Már nem a képzeteket, hanem azon, hogy mennyire egyszerűnek gondoltam ezeket. Mennyire könnyűnek látszott a dolog. Mintha csak csettintenem kellene hozzá.
Most így költözéskor, átolvasom az összes irományomat; némelyiknek már a keletkezésére sem emlékszem, vagy mi volt a háttere. Csak leírtam. Ujjaim gyorsan formázták a betűket, hogy minél előbb kiadják a fejemből a megfelelő mondatokat.
Sajog a szívem azért értük. Hiszen egy olyan időszakom volt, amikor nem kellett félnem semmitől. Élvezhettem az életet, ahogy jól esett nekem. Kedvemre olvashattam, a nyári szüneteim voltak lefoglalva egy kis diákmunkának. Most pedig itt vagyok, egy költözés előtt állva, fix állással, főiskolai tanulmányokkal.
Hogy borult meg így az életem?
Felnőttem volna?
Mégis mikor?
Ki tudja? Észre sem vettem, hogy egyszer csak nekem kell fizetnem a telefonom részleteit, a telefonszámlámat, hogy néha én vásárolok be, főzök a családra, takarítok és nevelem a testvéremet, mert értek a tantárgyaihoz. Hogy lassan már időpontot kell kérni hozzám, ha találkozni szeretnék valakivel, mert a munka és a suli mellett elveszek.
Mikor lett a japán zene mellett a koreai a kedvencem? Mikor fogtam bele komolyabban a pasizásba, s nem csak ábrándozom a nagy Ő-ről? Ki tudja?
De egyet biztosan tudok. Sosem fogok igazán felnőni. Mindig lefogom szedni a karamellát a Twix tetejéről, és csak utána eszem meg a kekszet. Mindig lefogok ülni rajzfilmet nézni, még akkor is ha már bőven öreg leszek hozzá. Mindig imádni fogom a cuki cicás holmikat, főleg ha még puhák is. Mindig szeretni fogom a sajtburger menüt a gyorskajáldában, mert finom. A macskám mindig odabújhat hozzám, ha simogatást akar. Nyelvet nyújtok, ha pimaszkodni akarok.
Teljesen sosem fogok felnőni. De ez így is van jól. Túlkomolynak lenne, elfeledni, hogy valaha az udvaron fociztam, csupa sárosan, lehorzsolt térddel, vétek lenne. Voltam gyerek, volt gyerekszobám. Láttam és hallottam dolgokat, amiket csak felnőttként értettem meg. De jó gyerekkorom volt. Az az igazi gyerekkor.
Azonban még mindig nem tudom, mikor mentem át felnőttbe. Visszatekintek a múltamra, s valahogy egybefolynak a napok. A celebek, hírességek, akiket anno nyomonkövettem idegenek számomra. A tévé, amit anno folyton néztem, már csak egy üres papírfecni, ami a falon lóg, és ontja magából a semmit.
Megszülettem, életem 18 évét falun töltöttem, elköltöztem, leérettségiztem, megjártam egy egyetemet, majd egy főiskolán kötöttem ki, s most itt vagyok egy költözésnél, ahol szintén felborul az életem.
Úgy látszik ebből áll az élet, elveszünk, hozzáteszünk, változunk, más is alakul. Így van ez rendjén. Már csak egy kérdésem van: Hol van a kakaóm?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése