Egy volt szerelemhez

Még emlékszem a napra, amikor megláttalak. Mintha egy pezsgős flakon tetejét pukkasztották volna ki bennem. Megdermedtem, akár egy szobor. Néztelek, ahogy állsz ajtóban, babrálod a telefonodat. Kezem megállt a gombon, amit az ujjaim között morzsolgattam, s csak néztelek.

Homokszőke hajad puhának látszott, s bár rövid volt, eltudtam képzelni, ahogy az ujjaimat végihúzom rajta. Barna szemed intelligensen csillogott, szád egyenes vonallá húzódott, ahogy a olvastad az üzenetet.

Besétáltál a terembe, s végigkövettem, ahogy a leghátsó padba beülsz. Továbbra is úgy járt a hüvelykujjad, mint a motolla, fel sem néztél. Egyedül egy régi osztálytársadat üdvözölted, aki szintén megbukott, akárcsak te.

A torkomban dobogott a szívem, de elhessentettem a gondolatot; nem lehetek szerelmes. Egy éve csak a könyvekben olvastam a szerelemről, sorozatokból láttam, ahogy egy fiú és egy lány egymásba habarodik. Nem vagyok szerelemes, mondtam magamnak akkor. De már akkor éreztem, hogy ez más.

Barátnőmmel beszélgettünk, csacsogtunk, azonban éreztem magamon, hogy valami nem stimmel. Eleinte nem foglalkoztam vele, hagytam az egészet a fenébe, s a tanulmányaimra koncentráltam, de mindig láttalak a szemem sarkából. Akkor is, amikor az egyik osztálytársunkkal összejöttél. Kissé idegesítők voltatok, kissé mások, de legbelül irigykedtem a lányra.

Mert ő melletted ült, mert ő mosolyt csalt az arcodra, mert ő kapta azt a sok csókot, virágot, kedves bókot. Szerettem volna én is hallani, de nem lehetett. Következő tanévre viszont elromlott a kedved. Szakítottatok. Lelombozva járkáltál, nem nagyon beszéltél, a jegyeid pedig romlottak. Nem lettem volna a helyedben, viszont melletted igen.

Ekkor már arról fantáziáltam, hogy megfogom a kezed, hogy a nyakadba ugrom, s mélyen beszívom azt a finom szappan és parfüm illatot, amit árasztottál. Mindig tudtam, hogy te mész el mellettem, fel sem kellett néznem. Tudtam, hogy te vagy az. Egyre jobban nyomta a szívemet, hogy ilyen gyáva vagyok, és nem merek a közeledbe menni.

Próbáltam kedves lenni, próbáltam neked segíteni a tanulmányaiddal kapcsolatban, amit csak lehetett megtettem. Igyekeztem beszélgetni veled, segíteni, ahol csak lehetett. S végül átmentél, bár nem magamnak könyveltem el a sikert. Egészen biztos, hogy te voltál az ügyes, én pedig a gyáva. Eltelt ismét egy nyár, s nem változtak az érzéseim. Pedig az ember azt gondolná, ilyen mélyen nem lehet szereni valakit.

Az utolsó évre megváltoztál. Változtattál a megjelenéseden, sok mindent lecseréltél. Pedig szerettem azt a királykék zippzáras pulóveredet. Később én is beszereztem egy hasonlót, s néha eszembe jut, hogy neked is egy hasonló volt annak idején. De nem zavart. Meg volt a magad kis világot, s tetszett, hogy újra mosolyogni látlak. Mert ezt szerettem benned a legjobban. A mosolyod. Imádtam, amikor teli szájjal vigyorogsz, a szemed csillog és ragyogsz.

Ilyenkor mindig elpirultam, a szívem ezerrel vert, és jó volt látni, hogy boldog vagy.

Aztán eltelt az év. Láttam, vagy látni akartam a jeleket, hogy én is tetszem neked, hogy nem egyoldalú az érzelmem. De még ha láttam is valamit, nem tettem érte semmit. Nem mertem. Velünk járt az exed, és jobban féltem attól, hogy mi lesz akkor, ha megpróbálkozom veled.

Hiszen én voltam a stréber lány az osztályban, te pedig egy teljesen más világban élted a napjaidat. Nem a Szent Johanna Gimiben voltunk, ahol Cortez és Reni egymásra találnak. Pedig néha jó lett volna.

Télenként elborzadtam, amikor megláttalak bőrdzsekiben, fedetlen nyakkal, kesztyűtlenül. Az eszem megállt. Barátnőmnek mondtam is, hogy ha így folytatjuk kocka leszel, mire beérsz az iskolába. Megpróbálkoztam kötni, horgolni, hátha tudok neked adni valami szépet karácsonyra, ám nem volt elég kézügyességem hozzá. Mégis azért amikor láttam, hogy felvettél egy sapit, hogy ne fázzon annyira a fejed. De azért komolyan féltettelek, hogy tüdőgyulladást kapsz, néha mikor nem is jöttél, egyből eszembe jutott: "na, most betegedett le." 

Aztán jött a szalagavató, az érettségi, s lassan, de biztosan elválnak útjaink. Sokat gondoltam rá, hogy írok neked egy levelet, amiben elmondom, mennyire is szeretlek. De nem tettem meg. Barátnőm szerint hülye vagyok, hogy nem tettem meg, hogy soha nem vallottam be neked, hogy mennyire szeretlek téged, de valahogy nem mertem. Számtalanszor neki futottam, de soha nem tudtam úgy megfogalmazni, ahogy éreztem.

Nem tudnám neked jól körbeírni. Megmagyarázhatatlan. Valahányszor eszembe jutsz, összeakad a nyelvem, melegség jár át, és jól érzem magam a bőrömben. Lánynak érzem magamat, tinédzsernek, nem annak a lánynak, akinek ki kellett állnia dolgokat. Tudod, szerettelek volna egyszer megölelni, adni egy puszit az arcodra, s megfigyelni, mi a reakciód,, mit tennél utána. De már késő bánat, eb gondolat.

Tovább léptél.

Többé-kevésbé én is. Néha még gondolok rád, néha még elgondolkozom azon, mi lett volna, ha. Eljátszom a gondolattal, hogy utazom, s te velem szembejössz.

S most, hogy besétáltál az üzletbe, ahol egyetem alatt dolgozom, hirtelen újra élem a három évet, amit együtt töltöttünk. Végignézel rajtam, fehér pólómon, szürke nadrágomon és rikító narancsszínben pompázó cipőmön, s látom a szemedben, nem akarsz hinni neki. Elmosolyodom, szégyenlősen egy ott sem lévő tincset tűrök a fülem mögé, pedig kontyban van a hajam.

Rád mosolygok, bár a kezem már pokolian fáj a rengeteg ruha súlya alatt. Nem panaszkodom, nem egyszerű, de ez van. Ezt kell szeretni. Az élet nem a legjobb lapokat osztotta nekem, de talán senkinek nem osztotta ki az összes szerencsés lapot. Szólásra nyitod a szádat, hogy mondja nekem valamit, ám megszólal a zsebemre akasztott walkie.

- Másodkasszát kérek! - szól bele a kolléga, s a plafonra emelt tekintettel konstatálom, ideje menni. Felszisszenek, ahogy a teljes súly a kezemre nehezedik, de végül csak sikerül kihalászni a szerkezetet a zsebemből.

- Repülök - válaszolom vissza, majd visszateszem a zsebembe. Felpillantok még rád, elvigyorodom, majd sarkon fordulva még a vállam fölött intek neked. - Szia, Márk! - mondom jó hangosan, úgy ahogy te régen, s már rohanok is.

A sor nem várhat sokáig.

A többi pedig már a jövő titka.