Arckép

Az óvoda után mindig nehezen tudom rá venni, hogy megüljön a fenekén egy picit. Egész nap játszott, ugrándozott, míg én a munkában nyálaztam át a papírokat egyesével. Mondhatom, még mázlista a gyerekem, hiszen nem sok mindent kell még csinálnia. Elég ha eleget alszik, játszhat és ehet. Mondjuk ez nem teljesen igaz.

Barátokat szerzett már az óvodában, s ugyan még kissé tesze-toszán, de jól elvannak. Mindig dícsérik a lányom haját, amit reggelente befonok neki, elámulnak, hogy milyen gyors és ügyes. A lányom pedig élvezettel tanítja meg nekik, hogy mégis hogyan kell csinálni. Már amit megtud mutatni. Cserébe persze a lányok is mutatnak neki valamit, amit még ő nem látott.

Élvezi minden percét az óvodának, mégis, amikor érte megyek, akkor olyan sugárzó mosolyt  küld felém, hogy majd szétrobbanok a boldogságtól. Otthon pedig annyit játszik a kutyával, hogy estére talpig sárosan fürdetem meg.

De nem bánom. Ez az életem, és nem cserélném le semmi pénzért. Ma este is rajzolás van terítéken. Pontosabban a festés. Minden tiszta festék, még én is. Az arcom, a kezem, a lábam, mindenhol a szívárvány színei virítanak, mert a lányom kitalálta, hogy akkor ő most portért fest rólam. Viszont elunta, s a végén festék csata lett belőle. Még jó hogy csak a konyhában engedtem meg neki a festő nejlonon. Jól néztem volna ki, ha a kanapéból kellett volna kiszednem a temperát. Most viszont a fehér hajamból szedhetem majd ki.

- Apa! Te egy mestermű lettél! - kiáltja élvezettel, miközben leveszem róla a köténykéjét, majd a ruhácskáját a szennyesbe rakva, a kádba rakom.

- Köszönöm, kicsim. De hogy hogyan fog a hajamból kijönni a festék, az már más kérdés - jegyzem meg, miközben bevizezem a haját.

- Nekem tetszik a hajad - jelenti ki, mire fanyar mosoly jelenik meg a számon. "Ha te azt tudnád, hogyan lett 25 éves koromra hófehér hajam, nem ezt mondanád." Jegyzem meg magamban epésen. Rutinosan masszírozom a fejét, majd öblítem le a habot a hajáról. Kijött. - Olyan vagy vele, mint egy bölcs.

- Valóban? - kuncogom nem túl meggyőzően. - Néha jobb szeretném visszakapni a hollófekete hajamat, mint ami neked van.

- Ne! - jelenti ki nagyot pacsálva. - Én szeretem így a hajadat. Szeretlek úgy ahogy vagy! - Meglepődöm a kijelentésén, kicsit meg is hatódok, ahogy angyali arcán szétterül a mosoly. - Különleges vagy a fehér hajaddal, apu. Legalábbis a csoporttársaim körében. Mindig mondják, hogy olyan fényes, amikor rávetül a napfény, mintha glóriád lenne. Sőt Gizella azt mondta múltkor, hogy irigykedik rám, hogy ilyen apukám van, mint te. Mert magas vagy, fess (ez nem tudom, mit jelent), és a mamája is azt mondja, hogy bárcsak te lennél a férje, nem az apukája.

Nagyokat pislogok ennek hallatán, hiszen így még soha nem láttam a hajamat. De még magamat sem. Az anyukák általában megvetnek, mivel melegként gondolnak rám. Nem tetszik nekik, hogy ingázom a Föld és a Corméra között, hogy úgy nevelem a lányomat, ahogy. Soha nem gondoltam magamat fessnek, lehengerlőnek. Hiszen ha azt veszem még mindig kissé tinédzsernek érzem magamat. A galrák tevékenysége után jóval magasabb lettem, a karjaim, lábaim megnyúltak, mint kamaszkoromban.

A mosdó előtt állva belenézek a tükörbe. A sok festék alatt nem látom azt, amit a lányom. Forgatom a fejem jobbra-balra, nézem a kezemet, a lábamat, s nem látom. Kérdőn nézek rá, mire csak felnevet.

- Jaj, te csacsi - nevetgéli jóízűen. - Én szépnek látlak, és ez a lényeg. Játszunk kacsa háborút? - A szavam elakad, nagyokat pislogva meredek rá. Azonban nem vitatokozom vele. Abban igaza van, hogy ha ő szépnek lát, akkor más véleménye már nem számít.

Így boldogan állok be kacsa háborúzni.