A festék szaga az orromba váj, ahogy felkenem a falra. Sosem szerettem felújítani, de a festés részét mindig is utáltam. De sajna nincs mit tenni. Még sem hagyhatom így a farmot. Főleg, ha azt veszem, hogy már évek óta itt lakom. Kis segítőm, a lányom, ma inkább Pidgey nénikéjét boldogítja, míg én a csirke ólat festem újra.
- Nem is emlékszem, hogy ilyen csípős volt ennek a szaga - morgom az orrom alatt, miközben lassan befejezem a munkát.
A csirkéket persze nem engedhetem még ide vissza, ameddig meg nem száradt a fal. Mondjuk az a szerencsém, hogy meleg éghajlatú bolygóra költöztünk, így délutánra már készen is lesz a művem.
Belecsapom a pemzlit a tárolójába, lehúzom a festékes kesztyűt a kezemről, majd kimegyek az ólból. A fény élesen bántja a szememet, ahogy kijövök a félhomályos helyiségből, ám pár percnyi hunyorgás után tökéletesen látom, mi is van előttem. Főként, egy nagyra nőtt golden retriver kutya, aki labdával a szájában várja, hogy játszam vele.
Míg a lányom meg nem született, addig ő volt itt a legjobb barátom, aki nem kérdezett, nem akart folyton a nyakamban lihegni. Néha elég volt neki egy kiadós séta, és máris kidőlt egy kicsit aludni, ahogy hazaértünk.
- Na, mi van, Fürge? Játsszunk? - kérdezem tőle pajkosan, majd kiveszem a szájából a labdát. Azonnal figyelni kezdi a kezemet, mikor dobom el a piros labdáját, merre is dobom majd, hogy visszahozhassa. - Kész? Mehet? Egy, kettő - hátrahajtom a karomat. - Három!
A labda keresztül süvít a levegőn, Fürge pedig utána iramodik. Elég messzire sikerült dobnom, így csak egy sárga pontot látok belőle, mire eléri a labdáját. Ha belegondolok, hogy milyen kicsike volt, mikor megkaptam, el sem akarom hinni, hogy elfért az ölemben.
Sok mindent nem akarok a mai napig elhinni. A múlt, amivel rendelkezem, mindig hozott olyan dolgokat, amiket egyszerűen nem akarok elhinni. Nem hiszem el, hogy túléltem a galrákkat, nem akarom elhinni, hogy otthonra, családra találtam olyan helyen, ahol csak halál vár az emberre. Vagy tekintetes munka.
Igaz, az itt sem vár kevesebb, már ha nem vagyok szabadságon. A csapat is folyton azt mondja, hogy amennyit dolgozok és vagyok utána szabadságon tanár is maradhattam volna . Igaz, néha az az egy hónapos szabi, azért, mert néha másnap reggelig csinálom a papírmunkát és annyi túlórát szerzek, amennyit nem szégyellek.
De nem tehetek róla. A munka mindig is egy menekülő útvonal volt. Ha összevesztem Adammel, ha az akkori betegségem ismét rosszfelé kezdett hajlani a leletek alapján, mindig odamenekültem, ahol tudtam irányítani a dolgokat. Többen persze bolondnak gondoltak azért, mert elfojtottam az indulataimat.
Nem tudtam hová menekülni. A szüleim nem értették volna, ha elmesélem nekik, nekik mindig is a kemény munka számított. Ők sok mindent nem értettek meg az életemben. Kezdve ott, hogy a saját nememhez is vonzódom, hogy nem épp a tradícionális japán hagyományokat követem elsődlegesen, hanem a saját belátásom szerint döntök.
A lányomat már be sem mutattam nekik. Igaz, évekkel ezelőtt megszakítottam velük a kapcsolatot. Nem akartam tőlük és velük semmit sem. Bár néha hiányoznak. Néha elgondolkozom azon, hogy milyen lett volna a lányom élete, ha ismeri őket, ha nem romlik meg a kapcsolatom velük. Jó nagyszülők lettek volna? A nagyszüleim tudom, hogy csodás dédszülők lettek volna, de anyámék? Az már más kérdés.
Talán egyszer megtudjuk.
Talán.
Ám addig, itt az ideje, hogy kilovagoljak a földekre.
- Nem is emlékszem, hogy ilyen csípős volt ennek a szaga - morgom az orrom alatt, miközben lassan befejezem a munkát.A csirkéket persze nem engedhetem még ide vissza, ameddig meg nem száradt a fal. Mondjuk az a szerencsém, hogy meleg éghajlatú bolygóra költöztünk, így délutánra már készen is lesz a művem.
Belecsapom a pemzlit a tárolójába, lehúzom a festékes kesztyűt a kezemről, majd kimegyek az ólból. A fény élesen bántja a szememet, ahogy kijövök a félhomályos helyiségből, ám pár percnyi hunyorgás után tökéletesen látom, mi is van előttem. Főként, egy nagyra nőtt golden retriver kutya, aki labdával a szájában várja, hogy játszam vele.
Míg a lányom meg nem született, addig ő volt itt a legjobb barátom, aki nem kérdezett, nem akart folyton a nyakamban lihegni. Néha elég volt neki egy kiadós séta, és máris kidőlt egy kicsit aludni, ahogy hazaértünk.
- Na, mi van, Fürge? Játsszunk? - kérdezem tőle pajkosan, majd kiveszem a szájából a labdát. Azonnal figyelni kezdi a kezemet, mikor dobom el a piros labdáját, merre is dobom majd, hogy visszahozhassa. - Kész? Mehet? Egy, kettő - hátrahajtom a karomat. - Három!
A labda keresztül süvít a levegőn, Fürge pedig utána iramodik. Elég messzire sikerült dobnom, így csak egy sárga pontot látok belőle, mire eléri a labdáját. Ha belegondolok, hogy milyen kicsike volt, mikor megkaptam, el sem akarom hinni, hogy elfért az ölemben.
Sok mindent nem akarok a mai napig elhinni. A múlt, amivel rendelkezem, mindig hozott olyan dolgokat, amiket egyszerűen nem akarok elhinni. Nem hiszem el, hogy túléltem a galrákkat, nem akarom elhinni, hogy otthonra, családra találtam olyan helyen, ahol csak halál vár az emberre. Vagy tekintetes munka.
Igaz, az itt sem vár kevesebb, már ha nem vagyok szabadságon. A csapat is folyton azt mondja, hogy amennyit dolgozok és vagyok utána szabadságon tanár is maradhattam volna . Igaz, néha az az egy hónapos szabi, azért, mert néha másnap reggelig csinálom a papírmunkát és annyi túlórát szerzek, amennyit nem szégyellek.
De nem tehetek róla. A munka mindig is egy menekülő útvonal volt. Ha összevesztem Adammel, ha az akkori betegségem ismét rosszfelé kezdett hajlani a leletek alapján, mindig odamenekültem, ahol tudtam irányítani a dolgokat. Többen persze bolondnak gondoltak azért, mert elfojtottam az indulataimat.
Nem tudtam hová menekülni. A szüleim nem értették volna, ha elmesélem nekik, nekik mindig is a kemény munka számított. Ők sok mindent nem értettek meg az életemben. Kezdve ott, hogy a saját nememhez is vonzódom, hogy nem épp a tradícionális japán hagyományokat követem elsődlegesen, hanem a saját belátásom szerint döntök.
A lányomat már be sem mutattam nekik. Igaz, évekkel ezelőtt megszakítottam velük a kapcsolatot. Nem akartam tőlük és velük semmit sem. Bár néha hiányoznak. Néha elgondolkozom azon, hogy milyen lett volna a lányom élete, ha ismeri őket, ha nem romlik meg a kapcsolatom velük. Jó nagyszülők lettek volna? A nagyszüleim tudom, hogy csodás dédszülők lettek volna, de anyámék? Az már más kérdés.
Talán egyszer megtudjuk.
Talán.
Ám addig, itt az ideje, hogy kilovagoljak a földekre.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése