Kreativitás

Gyerekként nem voltam egy nagy művész. A pálcika emberekig eljutottam. De olyannal, hogy festés, vagy esetleg hajgotagás nem volt igazán ínyemre.

A szüleim persze próbálkoztak vele, temérdek munkájuk volt abban, hogy megpróbáljanak megtanítani origamizni. De nem jött be. Egyszerűen nem kötött le. A barkácsolás maga már más kérdés volt. Nem tudtam egy tájképet elkészíteni, de ha arról volt szó, hogy szereljek össze, tervezzek meg valamit, az már ment. Jobban is, mint darut hajtogatni. A húgom persze élvezte minden percét, amíg a papírral szórakozott.

A bátyám meg sem próbálkozott vele, mikor anyánk csábítgatta, nem értett ő ehhez. Ahhoz már jobban, hogy programokat gyártson. Az jobban ment neki. Végül persze ebben is helyezkedett el. Hivatásos programozó lett, míg a húgom egy divattervező cégnél vállalt munkát. Egyedül én lógtam ki a sorból az űr iránti szeretettemmel. Persze, anya egy kicsit csalódott, amikor közöltem vele, hogy bentlakásos suliba megyek pilótának. Mai napig emlékszem az arckifejezésére, amikor közöltem vele. Nem volt túl boldog. Emlékszem szürke szemében szomorúság csillant, felidézte az elmúlt 12 év minden pillanatát velem.

Aggodalma persze nagyobb volt, mint a bánata. Az akkori betegségem az izmaimmal eléggé veszélyes volt. Nem lehetett sokáig egyedül maradnom, mert veszélyes lehetett. Így kaptam meg az akkori karperecemet, ami halkan csipogott, amikor le kellett nyomnom a lazító gombot. Nem mindig volt így kellemes tanulni a Garrisonban. Viszont attól függetlenül szerettem ott tanulni, majd később tanítani is.

Az első szerelmet is itt találtam meg Adam személyében. Persze, nem mondom azt, hogy nem randiztam előtte másokkal is, lányokkal is. De a hölgyek sosem fogtak úgy meg igazán, mint a fiúk. Valahogy vonzóbbnak találtam őket, mit a hölgyeket, akik megjátszották magukat mindenegyes randin. Csak arra vártak, hogy mikor fekszem le velük.

Egyszer majdnem sikerült egy csajjal az első alkalom, viszont még mielőt vége lett volna, átment ribancba. Úgy csinált mintha élvezné, tisztán látszott rajta, hogy csak játssza az élvezetet, s csak arra vár, mikor fejezem be. Végül én szakítottam meg az aktust. Csodálkozott is a csaj, hogy miért, mire megmondtam az igazat. Felöltöztem, majd eljöttem.

A Garrisonban jó életem volt, de többre vágytam. A könyvek, a barkácsolás és az űr vonzottak a legjoban. Az évek alatt belesüppedtem egy olyan rutinba, amiből kitörni vágytam. Adammel eljegyeztük egymást, szerettem is őt, de valahogy még ez is kevéske volt számomra. Nem éreztem azt, hogy itt kellene megállnom. A Kerberosra volt szükségem.

A többi pedig már történelem lett. Barátokra találtam a Voltron személyében, új világokat ismerhettem meg, új kultúrákat, s mindet élveztem. Megmenthettem az univerzumot, olyan célokat érhettem el, amiket más nem. Pár évvek később viszont hiányzott már a hétköznapi élet. Így a Cormérán vettem egy telket még a földfoglaláskor. Magam húztam fel rá a házat, akkoriban még Curtis-sel. Akkor még nem voltunk házasok, csak egy félévvel később.

Meg voltam elégedve minden egyes centiméterével. Az emeleten alakítottam ki a fürdőt, a saját szobámat és még két szobával. A földszinten lett kialakítva a konyha, a nappali és az orvosi szoba, valamint mellé még hat szoba a Paladinoknak. Igazi nagcsaládos házat alakítottam ki egy olyan helyen, ahol mediterrán idő van állandóan. Kellemes, még a téli időszakokban is inkább a Fölhöz hasonló tavasz uralkodik, abból is a melegebbik. Szinte sokkolt, mikor a farmról hirtelen a Földre jöttem télen.

Mert igen. A saját telkemre, még állatokat is telepítettem. Imádtam megtervezni az ólakat a csirkéknek, a teheneknek, a lovaknak. Később a veteményest és földeket. Nagy munka volt benne persze, még magával az elektronikus rendszerrel, ami rendszeresen locsolja, tápoldatozza a nagyobb földeken lévő veteményt.

Szeretek a farmon lenni, de szeretek a Garrisonban is visszatérni, dolgozni, akár egy hétköznapi polgár. Mikor pedig a lányom útban volt, akkor még jobban élveztem elkészíteni a szobáját. Eleinte nem tudtuk, hogy fiú vagy lány lesz-e, szóval színesre, de azért bármely nem számára vállalhatóvá tettük. A falakat babakékre és fehérre festettük - a rózsaszín még egy lánynak oké, de egy fiúnak már nem. -, a bababútorokat pedig semleg fehérre festettük. Néhány babaruhát, pelenkát, cumisüveget is beszereztünk, hiszen úgy is venni kellett, mikor már nagyobb lett.

A lányom viszont már teljesen más tészta volt a kreativitás terén. Folyton festett, rajzolt, nem is tudom már, hány csomag rajzlapot használt el, mire rájött, hogy a számítógépen is tud majd rajzolni, hogy nem csak a papírra lehet alkotni. Végül nem a művészetek mellett tette le a voksát. Két dolgot tanult igazán élete során. Az orvoslást és a repülést.

Azt hogy melyiket űzi végül, mikor nagykorú lesz, azt nem tudom. De így elnézve őt 16 évesen mind a kettő érdekli. Félállásban az én jobb kezemként dolgozik, félállásban pedig orvos a helyi kórházban. Kreativitása persze nem veszett el. Csak átalakult.

Anyámnak annak idején nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy alkotni csak festékkel, ecsettel, ceruzával lehet. Alkotni sokféleképpen lehet. Valaki szavakkal, valaki gépekkel, fával alkot. Klasszikus művészet, amikor festesz, rajzolsz, de az csak a kezdet, hogy kialakítsd a sajátodat. Nekem a barkácsolás volt, a két kezemmel építés, a lányomnak a gépek tervezése, a vezetés és az orvoslás. A maguk módján mind a kettő alkotás. Csak épp nem műremekek születnek a keze alatt, hanem gyógyszerek.